Sziasztok!

Ezzel a történettel és vészesen közeledünk a végéhez. Ezen kívül már csak két fejezet várható. Meglátom, milyen hosszúak, és igyekszem, hátha nem kell kihagynom a jövőhetet, és egyszerre letudhatjuk. Remélem nektek is ugyanúgy széttépi a lelketeket, mint nekem, mert ez a történet akkor jó, ha fáj.

Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Louis nagy meglepetésére a következő képeslap nem egészen egy héten belül érkezik. Valahogy teljesen sokkolja a dolog, amikor a postás a kezébe adja. Éppen kint van a panzió előtt, és az útvonalat magyarázza a vendégeknek, hogyan jussanak el az obszervatóriumba, amikor MacLean hatalmas mosollyal az arcán felé sétál, a képeslap pedig már a kezében van. Louis még beszélni is elfelejt, a keze, amivel eddig az obszervatórium felé mutogatott, még mindig a levegőben van.

- Öm… Én… Te… - dadogja Louis, ahogy MacLean a kezébe adja a képeslapot.

- Szép napot! - köszön el mindenkitől a postás, ahogy visszasétál abba az irányba, ahonnan jött.

Louis addig nézi őt, amíg már csak egy pötty a horizonton, és utána, csak utána jön rá, hogy a keze még mindig a levegőben, és némán szobrozik az épület előtt, mint valami idióta. Hagyja lezuhanni a karját maga mellé, lenéz a képeslapra, és a homlokát ráncolja, ahogy az óceán kékjét nézi a képen, és a türkiz feliratokat: Üdvözlet Jamaicából.

Mi a francot keres Harry Jamaicában? Ezen gondolkodik, amikor egy halk nevetés megzavarja.

- Szóval… - kezdi Sophie, ahogy megragadja a párja kezét. - Egyenesen arra, egészen amíg elérjük a főutat, aztán a következő lehetőségnél balra, igaz?

Louis teljesen elpirul, pontosan tudja, hogy így van. A szíve hevesen ver, a tenyere pedig izzad.

- Igen - válaszolja. - Igen - ismétli, sokkal több magabiztossággal, mint először. Végre sikerül magára erőltetnie egy nagy mosolyt is kísérőnek. - Esküszöm, hogy nem téveszthetitek el. Nincs túl sok magas épület a szigeten, nem igaz? - viccelődik, és a képeslapot a piros pólójára szorítja a hasán, elrejtve mindenki szeme elől.

Sophia és a barátja, akinek a nevét Louis még akkor se tudta volna felidézni, ha fizettek volna neki, elindulnak. Az vakációzó embereket annyira könnyű boldoggá tenni, amikor még mosolyogva megköszönik neki a segítséget. Jó kedvük van, készek a felfedezésre, és szórakozásokra. Még a legrosszabb viccei is mindig megnevettetik a turistákat. Mégha jelenleg nem is alkalmas a szórakoztatásra, mégis izgatottan nézi a boldog párt.

Amikor eltűnnek, Louis kinyitja a panzió főbejáratát, és füttyent egyet. Csak néhány másodpercet kell várnia, és Clifford már farokcsóválva meg is jelenik.

- Szeretnél sétálni egyet? - kérdi Louis mosolyogva, Cliff pedig válaszképp megpróbál felugrani rá. - Jó fiú vagy, igaz? - mondja neki, és úgy vakargatja a fülét, ahogy szereti, még ha nem is szabadna felmásznia az emberekre.

Louis még pórázzal se bajlódik, túl türelmetlen, hogy végre kicsit elmenjen és egyedül lehessen a levéllel. Együtt lesétálnak a partra, és megkönnyebbül, hogy nem túl zsúfolt. Még talál is egy sziklát távol másoktól, leveszi a Vans cipőjét, és a vízbe mártja a lábát. Clifford boldogan futkos körbe a parton, köszön mindenkinek, akit ismer, Louis pedig hagyja, hogy jól érezze magát, miközben ő a levélre koncentrál.

Louis azon kapja magát, hogy mosolyog, miközben a dátumot nézi. Harry hetekkel ezelőtt írta ezt. Pontosan az előző képeslap után. Végig Louis-ra gondolt, azóta is rá gondol, és ír neki, még akkor is, ha a munka miatt elfoglalt.

És Harry dolgozik, éppen az albumát rögzíti, amire a levelében is utal. Louis természetesen tudta, hogy ez lesz. Mindenek előtt Harry ezért ment el, ezért tért vissza a régi életébe, anélkül, hogy visszatekintene, vagy legalábbis nem sokszor tekint vissza. Louis mégis érzi magában a büszkeséget attól, hogy most már biztos is ebben. A dalok, amikor Harry Fair Isle-on írt, életre fognak kelni. Azok a csodálatos dalok, amikbe Louis egyből beleszeretett, mert Harry annyi szeretettel és odafigyeléssel írta őket, végre napvilágot látnak, és az emberek telefonján, vagy autóikban fognak szólni. Le fogják játszani a rádiók is. Átkísérik majd az embereket a szomorú és a boldog pillanataikon is.

Milyen izgalmas gondolat! Louis biztos benne, hogy nem okoz fejfájást Harrynek, amikor belegondol, hogy a szavai és a hangja mennyi embernek okoz megnyugtató pillanatokat, hogy hány ezer olyan ember él, akiknek menedéket nyújt a zenéjével.

A büszkeség ellenére azonban mindig ott bujdos Louis-ban az aggodalom is. Ez elkerülhetetlen.

A Harry iránti érzéseitől elvakult Louis is látja, érzi a sorok között olvasható melankóliát, a szomorúságot, és szeretné elmulasztani. Ennek ellenére semmit sem tehet, ezért csak ül ott, a saját szikláján, lábaival a vízben, és lenyeli az aggodalmait.

Harry gondol rá. Ez egy mentőöv, és Louis megpróbál kapaszkodni belé.

*

A következő alkalom, amikor a postás levelet hoz Louis-nak, az több, mint egy héttel később esik meg, június legvégén.

A hónap hamarabb elrepült, mint Louis gondolta volna, és úgy érzi, mást sem tett az elmúlt két hétben, csak bezárkózott a konyhába, hogy ellássa a teltházas panziót. Áldás, hogy egyetlen üres hely sincs a szálláson, Louis jól tudja ezt, mégis, még a szezon közepén se járnak, és már érzi, hogy fárad. Tudja azt is, hogy az energiájának a fele sebzett szívének gyógyulására megy el. Persze senkinek se hagyja, hogy lássa ezt, mindig ott van az arcán a hatalmas, barátságos mosoly. De az sem kevésbé fárasztó, hogy minden pillanatban szolgálatkész legyen, kivéve, amikor a szobájában van egyedül. Normál körülmények között Louis nem találja nehéznek a vendéglátást. Pontosan tudja, hogy nyűgözze le az embereket, vagy épp hogyan szórakoztassa őket. Tudja, hogyan nevettesse meg őket, hogy végül mindenki öt csillagos értékelést adjon neki a TripAdvisoron. Mindezt nem találja túl fárasztónak, mert csak az évnek ebben a felében kell aktívan ezt csinálnia. Ezekben a napokban viszont, a megjátszott élvezet, és hogy úgy csinál, mintha érdekelné őt mások élettörténete, a normálisnál egy kicsivel többet vesznek ki belőle.

Ez egyébként rendben van. Minden oké. El fog múlni.

Még mindig újraolvassa Harry lapjait minden este. Tudja, hogy abba kellene hagynia, tudja, hogy sose lesz túl rajta, ha továbbra is elmerül Harry szavaiban, de képtelen leállni. Ez majdnem olyan, mint egy függőség, és Louis-nak szégyellnie kellene magát, amiért pont ahhoz hasonlítja, de akkor is találó. A pokolba is, tényleg az. Képtelen leállni vele. Érezni akarja, ahogy a szíve megdobban, amikor azt olvassa, hogy Harry gondol rá. Minden este úgy akar elaludni, hogy Harry testének melegére gondol maga mellett az ágyban. Úgy akar elaludni, hogy elképzeli a lágy horkolását, ami megtölti Louis szobáját. Szereti, ha nem tud elaludni, mert tele van a feje Harry meztelen testének képeivel, és az ajkai elnyílnak az élvezettől. Ezért újra és újra megengedi magának, hogy elolvassa a szavakat a zseblámpa fényénél.

Minden reggel bolond reménnyel ébred, hogy újabb levél érkezik. Minden reggel bízik az új hírekben, hogyan halad Harry albuma. Minden reggel éhezik a friss hírekre, hogy érzi magát Harry azon a szigeten, ami olyan híres nyaraló és dorbézoló hely az emberek számára.

Louis igazából nem is aggódik emiatt. Ha Harry visszaesik, akkor ez az élet, és része Harry útjának. Louis nem sokat tehet, hogy megakadályozza, különösen nem mérföldekre tőle. Vagy csak ez az, amit próbál bemesélni magának, így nem érzi magát egy kibaszott szörnyetegnek, aki úgy gondolja, jobb döntéseket tudna hozni Harry életével kapcsolatban, mint maga Harry.

Június huszonnyolcadik napjának reggele éppen úgy indul, mint minden másik, egy hosszú kocogással a sziklák mentén, le a partra. Utána Louis mindenkinek készít reggelit, és semmiségekről beszélget a vendégekkel, miközben együtt esznek az étkezőben, mert egyszer meghívták őt maguk közé. Mikor az étkező kiürül, és a mosogatással is végez, elfoglalja magát néhány adminisztratív munkával a recepciós pult mögött, így mindenki láthatja őt, akinek szüksége van valamire. A délelőtt lassan telik el, egy kicsit túlságosan is meleg van, és minden annyira unalmas. Hamarosan túl késő lesz ahhoz, hogy MacLean megjelenjen aznap, Louis pedig elkönyveli magában, hogy még egy napot kell túlélnie hírek nélkül.

Nagy meglepetésére viszont, a postás valamikor ebéd után jelenik csak meg, és nem is csak egy, mindjárt két képeslapot hozva magával, amik Jamaicából érkeztek. Kényelmetlen kifejezés ül a férfi arcán. Louis megköszöni és elveszi a leveleket, és máris ideges lesz, ezúttal min szeretne mondani Harry, ami ezt a kifejezést csalta Mr. MacLean arcára.

Az első, amit megnéz, egy légifotó, néhány partmenti házról, amik szív alakban helyezkednek, és a legmélyebb, legsötétebb óceán veszi körbe őket. Louis próbál nem beleképzelni semmit a képbe, miközben megfordítja a lapot, hogy elolvassa.

- Mi? - kérdi Louis, ahogy a képeslapot olvassa, és visszagondol a legutolsó lapra, amit kapott, arra, amiben az album felvételeiről beszél.

Semmi oka sincs arra, hogy megbánja, amit küldött neki, ezért Louis a torkában dobogó szívvel veszi kezébe a következő képeslapot. Ez is egy strandfotó, a hatalmas JAMAICA felirat pedig a zászló színeivel lett felírva, majdnem elfoglalva az egész oldalt. Beletelik egy másodpercbe, míg Louis egyáltalán észreveszi az apró betűkkel írt, szeretetteljes üdvözlet feliratot alatta és felette. Még mindig ideges, ezért a keze remeg egy kicsit, ahogy megfordítja a képeslapot.

Ez pontosan egy nappal a másik előtt íródott, Louis-nak pedig muszáj megtámaszkodnia a recepciós pulton, ahogy olvassa.

A szavaiból csöpög a düh, a harag - Louis-nak hallania sem kell, hogy pontosan tudja, milyen hanghordozással mondja mindezt Harry - és elsőre arra gondol, Harry talán ugyanazért szenved, mint ő maga.

Talán Harrynek is vannak érzései iránta. Elvégre, zenéket ír róla. Zenéket ír, és dühös miatta. Harry, akinek tetszett az elképzelés, hogy valaki zenét írjon róla, aki szerint ez romantikus gesztus, mégha nem is akarta, hogy róla írjanak. Louis-ra gondol, hónapokkal később is. Talán Harryt is ugyanaz kísérti? Talán éppen annyira megszállottja a gondolatoknak Louis-ról, mint ő maga Harry iránt…

Ő is egyedül összegömbölyödik este, egy hatalmas jamaicai házban, és azt kívánja, hogy Louis a meleg ellenére is átkarolja őt? Ő is magányosnak érzi magát, akkor is, ha emberek veszik körül, csak mert Louis nincs vele? Hiányzik neki Louis hangja, ahogy felolvas neki? Éhezik az érintésére? Megcsókol embereket sötét klubokban, azt kívánva, hogy olyan ízük legyen, mint Louis ajkainak? Ő is magához ér reggelente, arra gondolva, miképp simul össze a meztelen testük, csak úgy, mint Louis? Amikor azokat a dalokat énekli, amikről a levélben beszél, azokban a süketszobákban olyan nagyon messze, visszagondol arra, ahogy lágyan játszik a gitárján Louis-nak? Csakis Louis-nak, és senki másnak.

A kérdések és lehetőséget villámsebesen kavarognak Louis fejében. Túl sok, túlságosan felzaklatja, túlságosan izgalmas, és Louis próbálja elűzni mindet, ahogy megrázza a fejét.

Képtelenség.

Vesz egy mély, nyugtató lélegzetet, és visszalapoz a második levélhez. A bocsánatkéréshez. Harry minden bizonnyal egymás után adta fel őket. Annyira rosszul érezte magát a beismerései miatt, hogy azonnal törölni akarta őket.

Louis-nak csak figyelmen kívül kellene hagynia? Figyelmen kívül kellene hagynia azt, ahogy érez miatta? Különleges, nagy, fontos? Szomorú és befejezetlen? Harry egyértelműen ezt várja tőle, tekintve a bocsánatkérését az érzelmei miatt.

Louis lefordítva leteszi a második képeslapot a pultra, így megpróbálva láthatatlanná tenni Harry próbálkozását, hogy visszaszívja, amit az érzéseiről mondott.

Helyette az első lapra fókuszál.

Elolvassa a sort. Aztán újra elolvassa. Elolvassa háromszor, négyszer, ötször.

- Akkor gyere vissza - suttogja Louis reménytelenül a képeslapnak, és azonnal dühösnek érzi magát. - Ha hiányzom, és gondolsz rám, akkor csak gyere vissza - könyörög, és a szemei megtelnek könnyel, de gyorsan visszanyeli őket, és csak szipog egyet.

Mintha az olyan könnyű lenne. Mintha ilyen egyszerűen menne.

Nem ez az első alkalom, hogy Louis örül neki, amiért Harry nem töri magát a címe megadásával. Louis gyűlölne az a személy lenni, aki hónapokkal később azért kezdene könyörögni, hogy visszakapja őt.

*

A következő képeslap július hatodikán érkezik.

Nagyon kötetlen, ahogy Harry minden levele. Nem tesz említést a korábbi kettőről, aminek Louis a megszállottja lett, és emiatt valahogy megcsalva érzi magát.

Már kilenc napja, hogy úgy érzi, Harry ledobott egy bombát a kapcsolatukban, olyan módon nyílt meg, ahogy korábban soha, és Louis nagyon várt, a szívét felültette egy hullámvasútra, várva, milyen mondanivalója lesz a következő alkalommal.

És amit ezúttal mondani szeretett volna neki, az egy nagy büdös semmi.

Nem arról van szó, hogy Louis nem örül Harry sikerének. Mindig örül neki. De már kilenc napja ápolja a reményt, hogy Harry talán többet akar, hogy talán viszont szereti, és ahogy elolvassa a képeslapot, olyan, mint egy vödör jeges víz a nyakába.

Mi van akkor, ha Harrynek vannak érzései iránta? Bassza meg, Louis annyira kibaszott naiv. Nyilvánvalóan semmit sem készül kezdeni velük, és miért is akarna? Az életük nem is lehetne különbözőbb, őrültebb.

Ezt még az érzéseik sem változtathatják meg.

Ennek ellenére Louis az új képeslapot is óvatosan a fémdobozba teszi, a többi mellé, hogy bármikor visszaolvashassa.

*

Louis annyira mérges lehetne Harryre, amiért ezt a hideg-meleg játékot játssza vele, de megérti. Megérti, milyen nehéz külön lenni, még ha egyiküknek sem volt választása. Milyen nehéz elfogadni, hogy az életük soha nem fog természetesen egy mederben folyni, soha nem lesz olyan, hogy ők ketten könnyedén egy párt alkothatnak. Megérti, milyen nehéz elengedni, és megérti, hogy Harry is vonakodik megtenni.

Ahogy Louis képtelen lemondani arról, hogy kincsként őrizgesse és olvassa a lapokat, Harry képtelen abbahagyni az írásukat. Mindketten fenntartják a dolgot, még ha mindketten tudják is, hogy hamarosan el kell engedniük.

Szóval nem, Louis nem tud haragudni. Ő sem áll készen, hogy elengedje. Még nem.

Harry majd megunja, vagy túl elfoglalttá válik, esetleg mindkettő. És az rendben lesz. Louis el tudja majd fogadni, ha eljön az az idő. De most még nem tudja elengedni. És soha nem fogja hibáztatni Harryt, amiért ugyanígy érez.

Most viszont még olvassa a levelet, Harry szülinapjára gondol, arra, ahogy megcsókolta őt a parton… Louis csak annyira szeretné megint megtenni. Még egyszer, utoljára. Azt akarja, hogy Harry lássa Fair Isle-t tavasszal, puffinokkal mindenfelé. És nyáron is, amikor a part szinte zsúfolt. Azt akarja, hogy visszajöjjön, hogy újra az övé legyen az érzés, amit üldöz, és nem akarja, hogy valaha nélküle menjen el.