- Mi a fene? - kérdezem azonnal, ahogy leérek, és Harry már nyújtja is a kezét a tartalék fegyverért, amit neki hoztam, én pedig felé dobom. Gyorsan kibiztosítja, apa pedig az irodája felé siet a saját fegyvereiért néhány emberünk kíséretében.

- Ránk támadtak - mondja Harry zihálva, de alig néz rám, a kertet fürkészi, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy anya és Kyle az alkalmazottaink társaságában sértetlenül beérnek a telek végében húzódó erdőbe. Van ott egy bunkerünk, csak addig kell eljutniuk, és őszintén remélem, hogy sikerül nekik. A bunkert nem használtuk még soha, ezt a telket még soha nem támadták meg, hiába voltunk mindig felkészülve rá. Az évek alatt pedig egyre kevésbé is számítottunk erre. Egy biztos, ma meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmi történhet.

- Kik azok? - kiált Harry felé Zayn, és mind készenlétben állunk egymás mellett kibiztosított fegyverekkel.

- A yakuza - morogja, és élesen szívja be a levegőt. Szóval tényleg eljöttek, nem csak ok nélküli folyamatos félelem volt a lelkünkben. Mindünkében, még ha keveset is beszéltünk róla.

- Érted jöttek - jelenti ki Zayn az egyértelműt, és már kész vagyok, hogy leálljak kiabálni vele, hogy a fejéhez vágjam, eszébe se jusson valami fasz beszólás arról, hogy talán vissza kellene adnunk nekik Harryt, de aztán egymásra néznek, és újra Zayn szólal meg, még mielőtt én tehetném. - Talán okosabb lenne háttérben maradnod, és ezt most ránk bíznod.

- Nem - rázza meg a fejét azonnal Harry, és a száját rágva néz hol rám, hol Zaynre. - Ismerem őket, és minden gyenge pontjukat. Nem maradok a szobámban, és várom, amíg mások halnak meg értem.

- Riasztottam a csapatot, mindenki úton van, perceken belül itt lesznek - jelenti ki apa, és elszorul a torkom, mert egyből eszembe jut, hogy Alekszeit is köti az esküje. Megtámadták a maffiavezér otthonát, ilyenkor nincs kibúvó, mindenkinek jönnie kell. Mindenkinek fegyvert kell ragadnia, de Alek… A kurva életbe, miért kellett ezt csinálnia?! - Az éjszakai őrség odakint már alakzatba állt.

- A tetőről és a házhoz közeli fákról kell várnunk a támadások első hullámát - jelenti ki Harry, és mindenki nagy szemekkel néz felé. Apa tétován, de egyértelmű hálával a tekintetében bólint. - A sötétben szamurájok is lesznek.

- Mindenkinél legyen tartalék fegyver és töltények is - mondja egyből apa, és az étkezőasztalra szór mindent, amire szükségünk lehet. Harry is magához vesz még két töltött fegyvert, a nadrágja derékszíjába tűzi, én viszont villámgyorsan felszaladok a szobánkba, hogy felcsatoljam mindkét pisztolytáskám a combomra, és már teljesen felfegyverkezve érzek vissza az étkezőbe. - Mi lesz a következő lépés, fiam?

- Várnak, hogy kimenjünk körülnézni - válaszolja Harry egyből, aztán Zaynre nézek, ahogy a vállát mozgatja. Még friss a sérülése a korábbi akció miatt, és most nem tud száz százalékos formában lenni ennél a támadásnál, pedig a kibaszott yakuza szervezett ostromában találtuk magunkat pillanatok alatt.

- Akkor nem megyünk ki - jelenti ki apa, és a telefonjára néz. - Minden perccel értékes időt nyerünk az érkező seregnek.

Nyelek egy nagyot, és tudom, hogy túl szaporán kezek lélegezni, mert egyre élesebben lebeg előttem Alek tapasztalatlan képe, amint próbál harcolni, de még az életben maradás is kihívást jelent számára. Nem halhat meg több ember az én hibámból. Nem hagyhatom.

- Jelena? - kapja azonnal a füléhez a telefont Igor, amikor az megcsörren, és anya nevét írja. - Hála az égnek! Rendben, vigyázz rájuk, alaposan bezártátok a bunkert, ugye? Vigyázzatok nagyon! Szeretlek!

- Elértek oda? Mindenki jól van? - kérdi egyből Harry, nyilván Kyle testi épsége lebeg a szeme előtt.

- Igen, nem lesz baj - bólint apa, és a telefont is az asztalra teszi. A harcban nem lesz rá szüksége. Az adrenalin minden eltelt másodperccel egyre jobban ellepi a testem, és próbálok harcossá átlényegülni. - A bunker bombabiztos, és lehetetlen bárhogy is kinyitni, ha azt belülről zárták be.

- Ez… valahol jó hír - motyogja Harry, de látom, hogy az aggodalmát ez még nem mosta el teljesen. Szeretném őt is megnyugtatni, hogy Kyle odalent tényleg biztonságban van, de a saját aggodalmaim és félelmeim sokkal erősebben kerítenek hatalmukba. Hosszú ideje meg se szólaltam, és nem is nagyon tudok. Hallgatom a stratégiai megbeszéléseiket, azt, ahogy Zayn embertelen kedvesen próbálja enyhíteni Harry rossz érzését azzal kapcsolatban, hogy az egész az ő hibája, de az én szemem előtt még mindig csak Alek lebeg.

Amikor meghallom az autók csikorgó kerekeit, aztán fegyverek összetéveszthetetlen hangját, csak lehunyom a szemem, és bízom benne, hogy Alek hamarosan belép az ajtón. Épségben, sértetlenül.

- Itt vannak, indulás! - adja ki a parancsot apa, és mind elindulunk a főbejárat felé. Egyértelműen a mi embereink állnak odakint, és valóban a tető felé tüzelnek, ahonnan emiatt úgy hullanak le az emberek, mintha valami mágikus yakuza eső ostromolná az épületet.

- Alekszei! - kiáltok fel azonnal, amikor meglátom őt begördülni a saját autójával, és óvatosan kiszáll. Meghallja a hangom, ezért egyből rohan az ajtó felé, és istennek hála, hogy nem találják el a tűzharcban, pedig biztos, hogy arra a harminc másodpercre megállt a szívem. Szinte a karjaimba zuhan, ahogy zihálva megérkezik, én pedig azonnal magam mögé taszigálom. Végig a fedezékemben kell lennie, nincs mese. - Láttam, sokan a kert felé tartanak, hátulra is kellene egy osztag.

- Gyerünk, mind be a házba, indulás hátra! - kiáltja apa, és mindenki bólint. Öt emberünk fekszik a földön mozdulatlanul. Máris túl sokan, de szerencsére egyelőre közülük többen. Nem látom tovább a kinti harcot, mert átvágunk a házon, és kimenetelünk a hátsó kertbe, hogy kezdetét vehesse az igazi harc. Mindenki fedezéket keres magának, miközben folyamatosan tüzelnek a tetőről és a fákról. Épp, ahogy Harry megjósolta. Apa mindig arra tanított minket, a kiképzéseink arról szóltak, hogy minél kevesebbet tüzeljünk a csata elején, így nekünk marad töltényünk addigra is, mire az ellenség már fogytán lesz vele. Mindenki követi ezt a stratégiát. Még Harry is, pedig mindez friss tananyag neki, ellenben egy alapos, éveken át tartó yakuza kiképzéssel.

- Alek, maradj végig a közelemben, leginkább mögöttem - utasítom a legjobb barátom, és istentelenül frusztrál, hogy aggódnom kell érte, ezért nem tudok maradéktalanul az akció pontosságára fókuszálni. Mindig mondják, hogy addig vagy sérthetetlen, addig vagy vakmerő és működsz tökéletesen, mint egy robot, mint egy intelligens gépezet, amíg nincs mit vesztened. Amíg nincs gyenge pontod. Nemrég még érinthetetlen voltam. Nem volt senkim, és magamat sem féltettem, Alek csak a barátom volt, nem a bandatársam. Nem így, legalábbis. Legyőzhetetlen voltam. Most viszont, ahogy felváltva tüzelünk egymásra a yakuzával, miközben figyelem Harryt és figyelem Aleket is, mindennek érzem magam, csak sérthetetlennek nem. Alek még azt a rohadt fegyvert is annyira szerencsétlenül tartja, hogy ha kedvem lenne viccelődni, még meg is kérném, hogy jó lenne, ha nem lőne le véletlenül. De most kurvára nincs kedvem poénkodni, mert a golyók mellettünk süvítenek el, ahogy néha előbújva az aktuális fedezékünkből mi is támadunk.

- Uragirimono! - kiáltja egy mély hang, ami tudom, hogy árulót jelent, ezért rémülten fordulok meg, de még közben hallom Harry kiáltását, ahogy az egyik a faszkalap ráugrik. Egyből emelem a kezem a fegyverrel, de Zayn egy másodperccel gyorsabb, ezért a támadó az ő töltényétől hal meg Harry kezei között.

- Jól vagy? - kérdi tőle, ahogy leszedi Harryről a testet, ő viszont csak bólogat, és visszakapja a pisztolyát a kezébe.

- Együtt nőttünk fel… Picsába… - motyogja Harry, Zayn viszont azonnal megrázza a fejét.

- Ezek a férgek itt most mindünket holtan akarják látni - kezd bele, és annyira hálás vagyok neki. Nem hittem… Órákkal ezelőtt még nem hittem, hogy ez megtörténhet. Ez az egész kurva jelenet, ami körülvesz minket. - Adj bele mindent, Harry.

- Igen - válaszol, és máris mind újra harcban állunk. Kardok suhognak, halálhörgéseket hallunk, a fegyverek hangja viszont szinte mindent elnyom. Pillanatok alatt néz ki a családom hátsó udvara úgy, mint egy vérfürdő, de nem állhatunk le. Nem sirathatjuk a saját halottainkat, mert a támadások nem állnak le. Folyamatos az ostrom, és már újra is kell töltenem az összes fegyverem, miközben Alek tüzel mellettem.

- Te voltál! - üvölti apa, és mind felé kapjuk a fejünket. Borisszal hadakozik, az egyik közeli emberével, és egy pillanatra összezavarodom, de amikor apa egyszerűen fejbe lövi Borist, már értem, mi történt. Elárult minket. Innen tudták meg, hol a birtok, hogyan és mikor jussanak be észrevétlenül.

- Ne! - kiált fel Zayn, és minden túl gyorsan történik. Az egyik szamuráj apa mögé ugrik, és Zayn hiába próbálja eltalálni, egyetlen mozdulattal vágja át a torkát, aztán már ott sincs. Nem gondolkodom. Nem érdekelnek még a golyók se, amik többször is súrolnak futás közben. Sőt, a többiek kiabálása sem, ahogy utánam rohannak, és fedezni próbálnak. - Louis!

- Apa… - térdelek egyből mellé. Még él, életben van, de fuldoklik, és túl erősen vérzik. Hiába szorítom a kezem a nyakára, az ujjaimon is áttör a vére. - Ne, ne, ne…

- Maradj… maradj életben… - motyogja hörgő hangon, de csak sokkos állapotban a fejem rázom, és a nyakát szorítom, mintha képes lennék elállítani a vérzést, mintha megmenthetném. - Te vagy… az örökös… maradj… életben…

Ezek az utolsó szavai, mert bár a vér még mindig megállíthatatlanul szivárog az ujjaim között, apa szaggatott légvételei megszűnnek, a szeme pedig üvegesen bámul rám. Nem lehet. Nem… Nem tudom felfogni, hogy ez a valóság. Ez is csak egy rossz álom, amiből nem tudok felébredni. Megint csak álmodom. Annak kell lennie. Ez az ember mentette meg az életem. Mindent neki köszönhetek, még ha mindent ő is vett el tőlem cserébe. És most… Tényleg azt mondta, hogy én? Azt akarja, hogy én? Ez nem történhet meg. Nem veszíthetem el őt. Még csak azt sem tudom, hogyan tudnám elmondani anyának. Istenem, hogyan…

- Louis, mennünk kell, itt nem vagyunk biztonságban! - kiabál velem Zayn, és a vállam rángatja, de képtelen vagyok megmozdulni. A kezeim… csuklóig véres vagyok. Apa forró vére melegíti mindkét kezem, én pedig csak bámulom őket.

- Tudom, hol van Akahiro - jelenti ki Harry, és gyorsan megtölti a fegyverét. - Elmegyek érte. Ezek után az életét vehetjük.

- Vigyél erősítést! - parancsolja neki Zayn, és csak annyit látok, hogy a szerelmem négy másik emberünk kíséretében elszalad. Meg akarom ragadni a kezét, és könyörögni, parancsba adni, hogy ne csináljon hülyeséget, de nem tudok megmozdulni. Csak apa élettelen testét és a véres kezeimet nézem. - Louis, figyelj rám - térdel le mellém Zayn, és a kezébe veszi az arcom. - Figyelj rám, drága - becéz életünkben először. Egyáltalán nem illik a helyzetbe, nem illik hozzánk se, idegen a szájából, de a hangja olyan lágy, a pillantása szinte simogat, és a szavai valahogy mégis képesek visszahozni a valóságba. - Mennünk kell.

- Tudom - válaszolom, ő pedig elővesz egy zsebkendőt a farmerjából, és felém tartja, hogy meg tudjam törölni a kezem. Persze csak annyit ér az egész, hogy ne legyek szó szerint csupa vér, és tartani tudjam a fegyverem. Már alig lehet nyomon követni, kik hevernek a földön. Rengeteg halott. Túl sok. Őrült módjára harcolunk, verekszünk, Alek több ütést is kap, én pedig próbálom őt is védeni, amikor felfogom, hogy Harry elment. Akahiro után ment. A nyilvánvalóan legjobban védett személy után, és a vérem is megfagy a félelemtől, hogy el fogom veszíteni őt.

- Louis! - kiált Zayn, és éppen időben veszem észre a felénk rontó támadót, mindkettőnktől kap egy golyót, de amit ő lőtt ki, eltalálja Alekszeit a lábán, és fájdalmas kiáltással zuhan a földre, én pedig… Soha nem voltam még ennyire az őrület határán. Mindent elbasztam. Tényleg szó szerint mindent. Abban a pillanatban, hogy engedtem Harrynek Tokióban. Hogy szeretkeztem vele, és nem lőttem le azonnal… Ott, abban a pillanatban írtam újra a családom végzetét. Minden egyes emberünk és apám haláláért is én felelek. Alekszei a földön fekszik, bár nem kapott halálos lövést, mégis szenved. Miattam. Össze kell szednem magam, és éppen akkor jutok erre az elhatározásra, amikor többen is felénk rohannak, mert természetesen ők is tudják, hogy engem kell megölniük most, hogy Igor már nem él.

- Basszus - hallom Alek hangját mögülem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megvédjem őt, így egyszerre három japánnal verekszem, és bár nehezen, de mindet földre tudom vinni. Végre van egy kis terem szusszanni, miközben az összes földön fekvő fejébe eresztek egy-egy golyót, csak a biztonság kedvéért. Alek felé fordulok, hogy felsegítsem a földről, mert nem maradhat itt, valahogy egy bombabiztos fedezékbe kell juttatnom.

- Jönnek! - kiabál a fülembe, és már hallom is a sűrű pisztolylövést mögülem. Biztos voltam benne, hogy minimum egy golyó el fog találni, hiszen engem céloztak, mégsem ért el egy sem. - Ne…

- Mi? Mi van? - kerekednek el a szemeim, amikor Aleket a karjaimban tartva hallom meg a remegő hangját a fülemben.

- Segítenünk kell neki! - kiabálja, és az éppen térdre zuhanó, furcsán erőtlen Zayn felé mutat. - Én meg vagyok, menj érte, és hozd a sziklafal mögé!

Nem kell többet mondania, amúgy is gondolkodás nélkül rohantam volna Zayn után, hogy mentsem a bőrét, és ahogy a hóna alá nyúlva húzom őt is a pillanatnyilag biztonságosnak tűnő fal mögé, rémisztően remeg a kezeim között. Egészen addig nem tudok a sérüléseire koncentrálni, amíg le nem fektetem a fűbe, de aztán rajtam is végigfut a remegés.

- Zayn… - lehelem, ahogy fölé magasodom, és csak tehetetlenül markolom az inge anyagát. Két lövést is kapott, egyet hasra egyet nagyon közel a tüdejéhez. Fogalmam sincs, mit csináljak. Fogalmam sincs… Ez egy rémálom, egy rémálom, fel kell ébrednem. - Miért csináltad ezt?

- Megmentettelek, seggfej - mosolyodik el, de a hangja mély és akadozik. Folyamatosan zihál.

- Nem… - csuklik el a hangom, mert ez már túl sok. Túlságosan sok. - Feláldoztad magad, de… Nem.

- Hogy hagyhattam volna, hogy most te feküdj itt? - kérdi lágy, annyira lágy hangon, aztán nehezen, de felemeli a kezét, és megsimítja az arcom. Az érintése éget. Szipogni kezd, de ő nem sír, csak próbál erősnek tűnni, és nem túlságosan zihálni vagy esetleg nyöszörögni a fájdalomtól. - Te nem halhatsz meg.

- Te sem! - vágom rá azonnal, de csak elmosolyodik, miközben vékony csíkban vér kezd szivárogni a szájából is. Nagyon rossz jel. A lehető legrosszabb.

- Vezérnek kell lenned, Louis - mondja, és olyan erősen próbálja szorítani a csuklóm, ahogy csak tudja. - Bosszút kell állnod mindezért.

- Ne halj meg, kérlek - suttogom a könnyeimen át, Zany viszont csak reszketeg ujjakkal az arcom felé nyúl, hogy lassan letörölje őket.

- Már régóta halott vagyok egy kicsit - vallja be, és ahogy mélyen a szemembe néz, tudom, hogy most rám céloz. Rám és Harryre, de talán még korábbra kellene visszamennem, és Harryt Nikoval helyettesítenem. - Minden rendben lesz. Jó így.

- Dehogy…

- Sajnálom, hogy ilyen későn mondtam el az igazat… - darálja el, aztán vesz néhány mély, majdnem lihegő lélegzetet, mielőtt folytatja. - Bátrabbnak kellett volna lennem…

- Ssh - próbálom elhallgattatni, de egyre több vér áztatja át az ingét és a szája sarkát. - Nem veszíthetlek el - lehelem, ő viszont szinte felnevet ezen. Tudom, mire gondol. Nemrég még fizettem volna a haláláért, de az még azelőtt volt… Mindenek előtt. Ma, most, ebben a pillanatban, amikor apa halott, Harry fogalmam sincs, hol van és jól van-e, Alek megsérült és képtelen a harcra, nem… Csak nem veszíthetem el őt.

- Minden jó volt így, ez… - kezdi, de egyre nehezebben tud beszélni, reszket, fázik, épp úgy, mint annak idején Niko, amikor vérben ázva találtam rá az ágyunkban. Pont ugyanaz történik. - Csak, tarts így. Vagy… Ölelj meg.

- Nem… Semmi sem jó így - ingatom a fejem, és eszembe jut a tegnap esti csókja, amire nem is reagáltam. Sőt, ellöktem magamtól. Veszek egy nagy levegőt, miközben kérdőn néz rám, az ajkaira hajolok, és olyan erősen csókolom, olyan szenvedélyesen, ahogy megérdemli. Legalább az utolsó kibaszott perceiben, ha már ennyi évet végigszenvedett miattam. Visszacsókol, érzem, még ha gyenge is, és minden lélegzetvétellel egyre gyengül. A szája, a nyelve mentol ízű. Már biztosan fogat mosott, mielőtt ránk támadtak, de a mentol keveredik a vérével, ami egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy belefeledkezzek a valóságunkba. Pedig annyira szeretném, hogy ez most csak róla szóljon, csak az övé legyen.

- Louis! - hallok kiabálásokat a háttérből, és a pisztolyok, verekedések zaja egyre halkabb, de most nem tudok odafigyelni. Zaynre kell figyelnem. Nem hagyhatom itt. - Louis, hol vagy? - Azt hiszem Harry hangja, de ez sem állíthat meg. Ez sem szakít el Zayntől. - Nem találom a halottak között! Nincs sehol! - kiáltják különböző hangok. Az egyik meg mernék esküdni, hogy Slawatól származik, aztán csak minden elhalkul és elhomályosul körülöttem, ahogy Zayn gyengén átöleli a nyakam, és még utoljára megsimítja a nyelvem a sajátjával, majd elenged, és nem is csókol tovább.

- Menned kell - motyogja félig csukott szemmel. - Most már tényleg minden tökéletes. Lou…

- Nem megyek sehova - rázom a fejem, és egymásnak támasztom a homlokunkat. Tudom, látom rajta, hogy már csak másodpercek vannak hátra. - Veled maradok a végéig.

- Köszönöm, őszintén… - sóhajtja, aztán a légvételei gyorsulni kezdenek, amíg végül teljesen megszűnnek. A könnyeim megállíthatatlanok. Semmire nem kaptam esélyt. Nem beszélhettem vele semmiről. Nem tehettem jóvá semmit. Kibaszottul bűnös maradtam mindenben. Ezt az ötperces haláltusát kaptuk csak, és ezért mindenkit meg tudnék ölni. Mindenkit ezen a világon. Felnézek a sokkos állapotban mellettem ülő Alekre, aztán nagy nehezen, de feltápászkodom a földről.

- Maradj vele! - mutatok Zaynre, miközben Alekszei szemeibe nézek, ő pedig csak szaporán bólogat. A kert felé indulok, és mindenki újra kiabálni kezd, amikor meglátnak. Harry áll a hátsó udvar közepén, Akahirot tartja maga előtt, és fegyvert szorít a fejéhez.

- Ne csináld ezt, kedveském, még mindent jóvá tehetünk - duruzsolja az a szarházi japánul Harrynek, és legszívesebben kitépném a szívét a torkán keresztül.

- Louis, mondd meg, mit tegyek - kéri Harry, miközben mindenki fegyvert tart mindenkire, de várnak. Várják a göndör lépését, ugyanis minden törvény megváltozik, ha a vezér meghal.

- Lődd le! - jelentem ki, de nem teszi meg azonnal, mindenki csak kérdőn néz rám, hogy tényleg teljesen komolyan gondoltam-e. Pont én, aki bár Igor fia és örököse voltam gyerekkorom óta, idén öltem először. - Apa halott, jogunk van hozzá. De ami még fontosabb, Zayn is halott és… Emiatt élvezettel akarom végignézni, ahogy megölöd. Kérlek, Ha…

Épp csak elkezdem mondani, Harry a faszkalap torkához tartja a pisztolyt, és azonnal elsüti, Akahiro pedig hörögve, fulladozva zuhan a földre. Még nem halott. Harry szeme se rebbent, ahogy megtette. Egykori fogvatartója, gazdája vére az arcára fröccsent, de le se törli, csak engem néz, miközben talán pillanatnyi helyzetünkhöz mérten a legkegyetlenebb kivégzési formát választotta. Akahiro még legalább egy-két hosszú percig szenved, mire végre elhallgat, a teste pedig elernyed. A yakuza minden tagja térdre ereszkedik, és megadják magukat előttünk. Harry fegyvere a fűbe zuhan, ő pedig sebes léptekkel felém siet, és ahogy elém ér, olyan szorosan megölel, hogy ettől mindennek el kellene múlnia. Ettől meg kellene szűnnie a világnak is, de a fájdalom mégis szét akarja szaggatni a lelkem.

- Minden az én hibám - motyogom a vállába, de ő csak ölel tovább. - Mindenről én tehetek.

- Ez nem igaz - válaszolja, és nagyon szeretnék veszekedni vele, üvölteni, hogy mégis miről beszél, nézzen már körül, de nem teszem. Csak tűröm, ahogy a hátam simogatva nyugtatgat, és próbálja elérni, hogy összeszedjem magam. - Most erősnek kell lenned. A legerősebbnek, mert te vagy a vezér, Lou. Nézz körül.

Ahogy elenged, és látom, mi történik, mindent megértek. Minden szavát. Apám emberei is térdelnek, és engem néznek. Mindenki. Már nem apám emberei. Ők mind, ettől a naptól az én embereim, nekem pedig Igor nevéhez méltó módon kell viselkednem, és vezetnem a szervezetet. Akkor fogom fel, milyen nagy pillanat ez, amikor Harry is térdre ereszkedik mellettem, és úgy néz fel rám.

- Elmehettek - szólok a yakuza életben maradt embereihez. - Az ellentétnek vége. A két vezér halott. Ez az ő harcuk volt, most pedig vége. Menjetek haza, válasszátok ki az új vezetőtöket, és ha megvan, várom vissza, hogy tárgyalást folytassak vele, és új szabályokat fektessünk le.

Mind bólint egyet, és azonnal menekülőre fogják. Autógumik csikorgását hallani a birtok bejárata felől, és a telek szinte kiürül, ami… Elkeserítő, mert ez azt jelenti, hogy rengeteg emberünket vesztettük el.

- Főnök - néz fel rám a tőlem nem messze térdelő Slawa. - Mondd meg, mit tegyünk.

- Szedjük össze a halottainkat - mondom ki nagy nehezen. - Vigyük őket a jobb oldali határhoz. Intézkedjetek, hogy a rendőrségi beépített embereink értesüljenek róla, mi történt ma, és elsimítsák az ügyet, küldjenek halottas kocsikat. Sokat…

- Máris intézem - bólintja, és már indul is a ház felé. A többiek pedig elkezdik összeszedni a holttesteket.

- El kellene mennünk Jelenáékért - szólal meg Harry, de azonnal a fejem rázom, ő pedig értetlenül néz rám.

- Nem szólunk nekik addig, amíg így néz ki a telek - mondom halkan, és visszaindulok Zayn felé, Harryvel a nyomomban. Alekszei szótfogadott nekem, egy centit se mozdult el Zayn teste mellől, de ahogy ránézek, kicsit kezd ő is magához térni. - Nem láthatják őket így…

- Istenem - suttogja Harry, és megfogja a kezem, aztán magához húz. A számat nézi, és mindentudó pillantásokkal törli le a vért róla, miközben látja, hogy nincs sérülésem. Tudom, hogy tudja, mit tettem, de nem érdekli, csak ad egy puszit a számra, megszorítja az ujjaimat, és ezért nem lehetnék hálásabb. Nem tudnám ennél jobban szeretni őt. Szó nélkül hajol le, hogy a karjaiba vegye Zayn testét, és ettől újra könnybe lábad a szemem. - A többiekhez viszem őt, te… Te segíts Aleknek.

- Köszönöm - mondom még, mielőtt Harry magunkra hagy minket, én pedig felsegítem Aleket, hogy a házba támogassam. Az orvosainknak el kell látniuk a sebét.

- Mi lesz most? - kérdi, és még őt se hallottam soha ennyire megtörtnek, pedig a sok faszság után, amiket miattam kellett megélnie a múltban, nem gondoltam, hogy még lehet rosszabb.

- Te szépen íróasztal mögé vonulsz - jelentem ki ellentmondást nem tűrve, Alek pedig azonnal bólint. - Nem akarlak többet a harcmezőn látni. Aztán… Most összetakarítunk, és mindenki kicsit kipiheni magát. Holnap reggel… Holnap nagy nap áll előttünk. Mindent el kell intézni, a temetéseket, a vezérré avatást, és… Mindent.

- Annyira sajnálom, Louis.

- Én is, Alek - sóhajtok fel, és a hangom szinte csak suttogás. - Ennek nem így kellett volna történnie.