Sziasztok!

Ezzel is kihagytam egy hetet, mert annyi elfoglaltságom volt, hogy egyszerűen már nem fért bele, nagyon sűrű ez az év, sokkal sűrűbb, mint amilyennek terveztem, és ez mondjuk egyszerre jó, és frusztráló is, na de itt vagyok. Remélem ti is mind jól vagytok, és kellően sok programmal zajlik a nyár! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Három nappal később, Louis az éjszaka közepén, hirtelen, váratlanul, hevesen dobogó szívvel ébred. Eltart egy kis ideig, míg magához tér, és próbál rájönni, mi ébresztette fel ilyen hirtelen. Az álom nyomokban sem maradt a fejében, minimális utóíze se maradt semmilyen rémálomnak, ezért csak homlokráncolva nyel egyet. Lassan pislog a sötétben, össze van zavarodva, a szeme próbál alkalmazkodni. Elgondolkodva ül fel, és lenéz a padlóra, hogy megpróbálja kivenni Clifford alakját. Elvégre ő lenne a legkézenfekvőbb gyanúsított, de úgy látszik, még csak a szobában sincs, legalábbis Louis nem látja őt. Megint a homlokát ráncolja, a tekintete pedig automatikusan a csukott ajtóra téved. Semmi nyüszögés vagy kaparászás nem hallatszik a másik oldalról, ami azt jelenti, Cliff valószínűleg édesdeden alszik valahol a nappaliban, és nem zavarta meg ugyanaz, ami Louis álmait igen.

Megint pislog, beletúr a hajába, és felsóhajt. Bármi is volt az, nem lehet annyira fontos, gondolja Louis, ahogy visszafekszik a matracra. Épp csak lecsukja a szemét, hagyja, hogy újra lassan elkezdjen álomba merülni, amikor hirtelen rájön, hogy a fogadó vezetékes telefonjának a csörgését hallja.

Felül az ágyban, a szíve újra felgyorsul, és határozottan émelyegni kezd.

- Istenem… Jó ég - motyogja Louis, ahogy vakon elkezdi kitapogatni a telefonját a párnája alatt. - Mi az fasz…? Mi a pokol ez? - morogja szinte összeszorított fogakkal, amikor megtalálja a mobilját.

Kihúzza azt a takaró alól, bizonytalan ujjakkal megnyomja rajta a gombot, de egy kicsit megnyugszik, amikor nem talál egyetlen nem fogadott hívást sem rajta.

Bárki is, aki vészhelyzet miatt hívná őt az éjszaka közepén, először a mobilján próbálkoznai, így egyből kizárhatja a családi vagy valami barátokkal kapcsolatos krízist.

Megkönnyebbülésére nem tart sokáig, mire a telefon elhallgat, és a két épület közötti halk zaj megszűnik. Louis vár egy kicsit, a homlokát ráncolja, egészen addig, amíg a telefon újra csörögni kezd, ő pedig kiugrik az ágyból, és leszalad a lépcsőn, aztán végig a folyosón, amíg el nem ér a recepcióig.

Akármi is ez, nem lehet jó hír, és gondolatban már előtte is van az összes igazán idős szomszédja, és próbálja kitalálni, melyikük szenvedhet valami súlyos egészségügyi vészhelyzet miatt, a szíve pedig a torkában dobog, mire eléri a pultot. Majdnem elesik, olyan hirtelen toppan meg, a pultba kapaszkodik, miközben a kagylóért nyúl, és majdnem le is ejti azt hevességében.

- Igen! - mondja Louis, levegő után kapkodva, a hangja pedig álmos és rekedt. - Hallo?

Hall némi recsegést a vonal végéről, levegővételek hangja üti meg Louis fülét, de semmi egyéb. Mintha valami zene is lenne, valami halvány, amit nem igazán tud kihallani.

- Hallo? - próbálkozik újra, és minden erejével próbálja elnyomni a pánikot a hangjában. - Van ott valaki?

Hosszú szünet, de aztán érkezik a hang.

- Louis?

Louis szíve pedig kihagy egy ütemet, aztán fájdalmasan nagyot dobban a hangra.

- Harry - válaszol Louis, és próbálja lenyelni a gombócot, ami a torkában nőtt. A hangja szörnyen cseng. Egyetlen szót szólt csak, de a hangja annyira feszült, dühös, kihallatszik belőle a pánik, és Louis képtelen figyelmen kívül hagyni.

- Szia - szólal meg Harry egy sóhajjal.

Kimerültnek hangzik. Louis próbálja kiszámolni, mennyi idő lehet most LA-ben, de még abban sem biztos, Fair Isle-on mennyi az idő, és a pontos időeltolódást sem tudja. Emellett, csak mert az utolsó képeslapja Los Angelesből jött, az nem azt jelenti, hogy Harry még mindig ott van. Van pénze és ideje, ez minden, amit Louis tud, szóval bárhol lehet a világban. Louis-nak ötlete sincs.

- Szia - válaszolja egyszerűen, ugyanolyan sóhajjal. Fáradt. Szomorú. Aggódó. Az egész túl sok, és ez megnehezíti a beszédet. Már hetek, hónapok teltek el, mióta Louis utoljára hallotta a hangját. Hetek, hónapok vágyakozása.

- Szia - ismétli meg Harry remegő hangon, és talán csak nem tudja, mi mást mondhatna.

Tegnap Louis mindent megadott volna, hogy újra hallja ezt a hangot. Tegnap úgy hiányzott neki, mint egy levágott végtag, és mindent megadott volna azért, hogy megint a fülében csengjen az a mély tónus. A pokolba is, hiszen Harry régi albumát hallgatja futás közben, vagy amikor összegömbölyödve nézi a tengert a torony tetejéről, annyira régóta kívánja, hogy hallhassa Harry hangját rendesen is, csak még egyszer. Most, hogy hallgatja a remegést, ahogy Harry ismételgetve köszön neki, Louis vissza akarja vonni azokat a kívánságokat. Nem akarja ilyen végtelenül túlstresszeltnek hallani Harryt, nem, amikor nem tudja összekulcsolni az ujjaikat, hogy kifejezze a támogatását.

Habár… Ez nem is egészen igaz. Ha Harry nehéz perceken megy keresztül, Louis mindennél jobban tudni akarja. Órákat is a telefonnal a fülén töltene, ha Harrynek erre van szüksége, és talán Louis-nak aggódnia is kellene emiatt, a félelmetes igazság miatt, aminek a vége úgyis az, hogy Louis sérül, miközben már eleve sérült, de emiatt most képtelen pánikolni. Nem, amikor Harrynek egyértelműen szüksége van rá.

Egyszerre lélegeznek a telefonban, és hosszú ideig egyikük sem mond semmit. Egy idő után, Harry levegővételei végre lassulni kezdenek, és kevésbé pánikol, mint korábban. Louis felsóhajt, a vállai leereszkednek, és leül a padlóra, a recepciós pult és a fal közötti apró kis helyre, a régi telefon az ölében, és a vezetéket kezdi az ujjára csavarni.

- Harry… - mondja Louis, és élvezi, ahogy a szó megformálódik a száján. Ez az első alkalom, hogy hangosan kimondja a nevét azóta, hogy Harry elment, és csak most érzi, mennyire hiányzott neki. - Harry - ismétli meg.

Louis annyira sok dolgot szeretne mondani, annyi olyan dolgot, ami egy cseppet sem segítene, azt sem tudja, hol kezdhetné. Meg akarja kérdezni, hogy jól van-e, de nem tudja, hogy az még jobban rontana-e a helyzeten, ha a válasz egyértelműen az, hogy nem.

Mindenek ellenére pedig, mégis előrukkol a legszörnyűbb, legidiótább viccel, ami csak eszébe juthat egy ilyen helyzetben.

- Itt az éjszaka közepe van, tudtad? Már ágyban voltam, meg minden, egy örökkévalóság volt, mire felfogtam, hogy a telefon zaja ébresztett fel - nevet Louis, bár leginkább csak magában kuncogva. - Fogadok, néhány vendég holnap reggel morcos lesz a zaj miatt.

Louis csak akkor veszi észre, hogy az egész leginkább szemrehányásnak tűnik, amikor már kimondja.

- Mármint… - teszi hozzá, és egy kicsit be is pánikol. - Nem mintha érdekelne.

De Harry egyértelműen elfelejtett olyan bolondos kis apróságokat, mint az időzónák, és Harryt egyértelműen érdekli is, mert a hangja kétségbeesett és teljesen megsemmisült, amikor elkezd a bocsánatáért esedezni.

- Ó, annyira sajnálom. Istenem, Lou… Nagyon sajnálom, én csak…

- Ne merd rám tenni a telefont, Harry Styles - csattan fel Louis, Harry pedig azonnal elhallgat, a csend pedig elhúzódik néhány másodpercig. - Vagy - kezdi Louis, ezúttal sokkal lágyabban -, vagy én… Én… - megállítja magát, mert még viccként se képes megfenyegetni Harryt. - Nos, nem tudom, hogy mit fogok csinálni, nem is tudok most gondolkodni. De nem fog tetszeni. Egyáltalán. Szóval jobb, ha vonalban marad, uram.

- Oké - mondja Harry halnak, Louis pedig utálja a gondolatot, hogy talán ő okozta ezt.

- Csak… - kezdi, és próbálja elmagyarázni, hogy értette. Louis lehunyja a szemét, és vesz egy mély levegőt. Nem érzékenyülhet el túlzottan. - Nem hívhatsz fel az éjszaka közepén aztán… csaphatod rám a telefont, oké? - mondja végül, a hangja pedig kicsit nyugodtabb. - Én… A frászt hoznád rám, ha ezt tennéd, érted? Aggódnék. Szóval, csak ne tedd le. Kérlek. Maradj velem. Nem érdekel, ha éjszaka van, Harry. Nem érdekel. Időtlen idők óta nem beszéltünk. Szóval csak… csak beszélj hozzám. Kérlek. Hogy vagy? Hogy mennek a dolgok?

- Mit gondolsz, hogy mennek? - horkan fel Harry, keserűen, szarkasztikusan. A csend pedig fájdalmasan áll be közöttük. Még akkor se volt ilyen érzés Harryvel beszélni, amikor a legrosszabb hangulatban volt. Louis fizikailag érez minden egyes kilométert, ami közéjük áll.

- Bocsánat - motyogja végül Louis. - Hülye kérdés.

- Nem - sóhajt fel Harry. - Istenem, nem. Én sajnálom. Baszki, Louis. Annyira sajnálom. Egy seggfej vagyok. Nem tudom elhinni, hogy felhívtalak az éjszaka közepén, annyira kibaszottul sajnálom.

- Semmi baj.

De Harry ezt egyáltalán nem így gondolja.

- Dehogy nincs - erősködik tovább, és egyre frusztráltabbnak érződik.

Louis elképzeli őt, ahogy fel és alá járkál az egyik kaliforniai villájában, elképzeli, ahogy a hajába túr, úgy, ahogy csak Harry képes rá. Louis azon gondolkodik, vajon tovább növesztette-e, hogy talán már a válláig is leér. - Igenis baj. Ne mondd, hogy nem. Nem hívhatlak fel a kibaszott éjszaka közepén, és bánhatok veled ilyen szarul, ez… Ez nincs rendben, ne csinálj úgy, mintha rendben lenne, kérlek.

Ez a kérlek, őszinte és halk, egyetértésre készteti Louis-t.

- Oké - mondja kedvesen. - Ez szar. - Aztán tart egy pillanatnyi szünetet, kioldja az ujját a telefon vezetékéből, aztán elkezdi újra feltekerni. - De még mindig szeretném tudni, hogy mennek a dolgok.

- Ma este? - sóhajtja Harry. - Nem túl jól. Úgy amúgy? - sóhajt megint. - Azt hiszem, relatíve jól.

- Igen? - kérdez vissza Louis csendesen, remélve, hogy még több infót kicsalhat.

Hónapok óta többre vágyik. Olyan régóta éhezik Harry gondolataira és érzéseire, mintha csak apró morzsákkal etetné már régóta. Aggódott is, a képeslapok optimista hangzása ellenére is. És ha bízhat Harry rendszertelen légvételeiben, Louis-nak igaza volt. Mindent tudni akar, azt akarja, hogy Harry mindent megosszon vele. Minden szép emléket, amit azóta szerzett, hogy elváltak, minden akadályt, ami az útjába gördült. Mindet akarja, vágyik rá. Tehát türelmesen várja, hogy Harry újra beszélni kezdjen.

- Csak többé már azt sem tudom, miért harcolok - vallja be halkan Harry, Louis pedig át akarja ölelni, azt akarja, hogy Harry Louis ölébe mászhasson, és így megvédhesse őt, és akkor soha többé nem hangozhat ilyen legyőzötten. - És mégis olyan erősen harcolok. Egy helyért ebben a mérgező iparban, a zenémért…

Vesz egy mély levegőt, egyértelműen próbál nem sírni. Aztán mérgesen csettint egyet a nyelvével. Amikor megint beszélni kezd, már gyors, a szavak ömlenek a szájából, és a méreg, a düh testet ölt a hangjában. Ha Louis kinyújtaná a kezét, még sokezer kilométerről is meg tudná érinteni.

- Ma kimozdultam otthonról néhány barátommal az iparból - magyarázza Harry. - Igen - teszi hozzá keserűen. - Olyanokkal, akiket ismernél.

Louis nyel egyet, mert retteg attól, hova tart ez a vallomás.

- Ez volt az első, hogy láttam őket, az első alkalom, hogy kimozdultam este, mióta visszajöttem LA-be. Egy apró, meghitt kis estének kellett volna lennie egy barátom házában, de aztán egyre több és több ember lett meghívva, szóval átmentünk ebbe a menő étterembe. Egyre idegesebb lettem a parti mérete miatt, de arra gondoltam, ez az egyik kedvenc éttermem, megérdemlek egy kellemes estét a barátaimmal. Jó helyen vagyok, nem igaz? Jó helyen vagyok. Szóval eltöltöttünk egy kellemes estét, jó ételek, meg minden. Megünnepelve a visszatérésem, ahogy ők mondták. - Megakad, és reszketve fújja ki a legevőt. - Megünnepelve a rohadt visszatérésem - ismétli meg. - Hát nem kibaszott nagyszerű ilyen barátokkali? Biztos vagyok benne, hogy szerencsés vagyok.

Louis lehunyja a szemét, és visszafojtott lélegzettel várja, hogy a bomba földet érjen.

- Tudod mit gondoltak, mivel lenne a legideálisabb megünnepelni a visszatérésemet, Louis? Pezsgővel. És rövidekkel.

- Jézusom… - suttogja Louis, kinyitja a szemét és a fejét rázza.

- Az egyikük még kokainnal is megkínált - mondja Harry keserű nevetéssel. - Még a desszertet sem fejeztük be, amikor az egyikük kibaszott kokaint kínált - nevet megint, a hangja pedig annyira távoli.

- Hol vagy most? - kérdi Louis. Aggódik. Szomorú.

- Nem fogadtam el! - kiált fel Harry sértettnek tűnve.

- Tudom, kicsim, csak kérdezem.

- A mosdóban vagyok - ismeri be Harry. - Csak… Elbüvölően ücsörgök ennek a nevetségesen elegáns amerikai étterem mosdójának a padlóján. Haza akarok menni. Mindenki egyre részegebb. Már vagy fél órája itt ülök, és szerintem egyikük se vette észre.

- Egy kis üdv itthon buli, hm? - mondja Louis gúnyosan. Harry felnevet, de ezúttal nem mérgesen, sokkal inkább úgy, mint Louis.

- Aha.

Folyamatosan hallja a levegővételeit a telefonban, és egyáltalán nem találja megnyugtatónak.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek - mondja Harry. - Őrülten hangzik, de csak… Mérges voltam, annyira mérges.

- Nem bánom.

- Pedig valószínűleg kellene - vitatkozik Harry, és tudva, hogy igaza van, nem teszi könnyebbé a dolgot.

- Talán - ért egyet Louis. - Sajnálom, hogy a barátait valószínűleg a legérzéketlenebb pöcsfejek a világon.

- Nem hiszen, hogy bármit is szándékosan csináltak, ez a legrosszabb az egészben. Csak akartak egy jó estét. Nagy partit. Nem is pislogtak, amikor emlékeztettem őket, hogy tiszta vagyok. Senki sem próbálta meg rámerőltetni, vagy bármi, csak… Nem tudom, hogy képes vagyok-e újra ilyen emberek között lenni. Most egy jó helyen vagyok az életemben… Elég jól vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak. De mi lesz hat hónap múlva? Vagy két év múlva? - kérdi, és halkan káromkodik. - Azt hiszem, sokat kell gondolkodnom - sóhajt fel.

- Mindent ki fogsz találni, meg fogsz oldani - mondja Louis megnyugtatóan. - Még ha sokáig is fog tartani. Ne felejtsd el, hogy még csak nemrég mentél vissza.

Ennek ellenére végtelennek tűnik az idő, mióta távol van. Valahogy, Louis nem is emlékszik az időre Harry előtt, és annyira fáj a hiánya mióta elment. Nem mintha ezt valaha bevallaná Harrynek. Nem mintha számítana, ha bevallaná. Louis tudja, hogyan állnak egymással. Louis pontosan tudja, hogy egy kis hiszti és könyörgés nem fogja visszahozni Harryt, távol a valódi életétől, vissza a szigetre. Tudja, hogy nekik nincs romantikus vígjátékokra hajazó befejezés megírva, az életük túl különböző ahhoz, hogy működjön ez a dolog.

Ennek ellenére Louis istentelenül hiányolja. Olyan nagyon.

- Sok időnek tűnik - válaszolja Harry, fájdalmasan visszhangozva Louis gondolatait, ami élesen hasít Louis szívébe. - Örökkévalóságnak tűnik. Egy egész életnek.

És Louis nem tudja, mit mondhatna erre, ezért csak pislog és pislog, de a könnyek nem állnak el, némán csorognak le az arcán.

- Én… - kezdi Harry, de megállítja magát.

Louis lassan kifújja a levegőt, mielőtt megszólal.

- Te mi? - kérdi, és próbálja elérni, hogy a hangja magabiztos legyen. A legutolsó dolog, amit szeretne, hogy Harry lássa most őt a lelki szemei előtt, ahogy a kezével törli le a könnyeit.

- Semmi - suttogja Harry. - Csak el tudnék viselni egy sétát le a sziklákhoz, ma este Clifforddal, ez minden.

Ez csak még jobban megsiratja Louis-t, a könnyek pedig most már megállíthatatlanul ömlenek az arcán, ahogy próbálja visszafogni a szipogást.

- Louis? - kérdi Harry, a vonal pedig egy kicsit recsegni kezd. - Ott vagy?

- Igen, igen - mondja Louis.

- Jól vagy?

- Igen - válaszol Louis kitartóan, a hangja pedig nem is remeg. - Persze. Csak fáradt vagyok - hazudja. - Menned kellene, édes - utasítja határozottan. - Ne maradj azok között az emberek között. Ők nem téged ünnepelnek. Te pedig azt érdemled, hogy téged ünnepeljenek, rendben?

A vonal csendes kettejük között, mérföldeken és államokon át húzódik. Louis lehunyja a szemét, és megpróbálja visszateleportálni magát abba a pillanatba, amikor elhagyta a falut, hogy hazasétáljon, még mielőtt találkozott Harryvel. Próbálja felidézni, milyen elégedettnek, teljesnek lenni. Próbálja feleleveníteni az életet azelőtt, hogy megtudta volna, valami hiányzik. Az áruló elméje viszont elűzi ezeket a gondolatokat, helyette arra emlékeztetve, milyen érzés Harry karjaiban elaludni, szinkronban lélegezni vele, érezni a teste melegét.

- Vonalban tudsz maradni, amíg az autóra várok? - kérdi Harry halkan, és valószínűleg tudja, hogy túl sokat kér, és tudja azt is, hogy Louis soha nem utasítaná vissza, akkor sem, ha azt kellene tennie.

- Persze - mondja Louis hezitálás nélkül.

- Mesélsz nekem a világítótoronyról?

- Persze - ismétli meg Louis, aztán elkezd mesélni a vendégekről, akik éppen megszállnak nála.

Amikor húsz perccel később leteszik, Louis megint sírni kezd, és ezúttal nem fogja vissza magát, mélyen a mellkasából tör fel.

A telefont görcsösen az oldalának szorítja, és alig lát a könnyeitől, amikor tappancsok halk dobogását hallja meg a padlón, aztán egy hideg orr simítja meg az arcát.

Louis elengedi a telefont, Clifford felé nyúl, és szorosan magához öleli őt, élvezve a kutyája megnyugtató súlyát.

- Jól leszünk - suttogja a kutya fülébe.

Attól még, mert tisztában van vele, hogy ez igaz, még nem teszi könnyebbé a helyzetét, egy cseppet sem segít.

***

Harry nem telefonált újra.

Hetek telnek el, de Louis még mindig reménykedik, a szíve megugrik minden alkalommal, amikor megcsörren a telefon, de soha nem ő hívja. Persze, hogy nem. Szomszédok, akik szeretnének átmenni vacsorára, és arról érdeklődnek van-e hely nekik a panzió vendégei mellett, néha meg jövendőbeli vendégek, akik egy egész listányi kérdéssel készültek, amire Louis türelmesen válaszolgat. De soha nem az, akit ő szeretne, soha nem Harry, és ahogy a májusból június lesz, Louis-nak be kell vallania, hogy nem is fog megtörténni.

Talán jobb is, ez talán azt jelenti, Harry most egy könnyebb időszakot él meg, ami igazából jól is van így.

Louis minden erejével reméli.

Próbál nem aggódni, de ez nehéz. Tudja, hogy Harry felnőtt, és bölcs. Bármit is csinál éppen, az valószínűleg a legjobb és legbiztonságosabb dolog. Mégis Louis-t kísérti a pánik, a düh, a szenvedés a hangjában, amikor hívta.

De a nyár folytatódik, korai napfelkeltével és késői naplementével, Louis pedig erőlteti magát, hogy élvezze. Hosszú sétákat tesz a parton esténként, és a leül a homokba egy könyvvel. Ritkán tud átvergödni több, mint öt oldalon úgy, hogy ne üdvözölje egy vendég a panzióból, vagy egy másik Fair Isle lakó. Nehéz úgy gondolni a hatvan lelkes kis szigetre, mint egy nyüzsgő helyre, de amikor belépnek a turista szezonba, mégis annak érződik. Louis viszont egyáltalán nem bánja. Szereti a ritmusát. Kedveli az ismétlődő ciklusokat, a magányos telet és nyüzsgő nyarat. Mindig mindenkivel tisztelettudóan elbeszélget, eltűrve, hogy azért csipkelődnek vele, mert cukormázas romantikus történelmi regényeket olvas, és nevet rajta, sose vallotta be, hogy szüksége van valami elterelésre, történetekre, amiknek szivárványosan boldog a befejezése a főhősök között. Az udvarlója olyan régen elment már, még csak nem is volt udvarló, és hetek óta nem küldött levelet se. Louis-nak hepiendekre van szüksége. Mégha közben napozik is a parton, amikor néha nagy ritkán kisüt a nap, még egy kis fürdőzést is megkockáztat Clifforddal egyszer, és próbál nem arra koncentrálni, hogy még a fogai is kocognak a fagyos vízben.

Június tizenkettedike az egyik panzióban megszállt gyerek szülinapja, a nap pedig fényesen ragyog, így Louis a reggelt házi jégkrém készítésével tölti. Kicsit túlzásba esik az ízekkel, mert túlságosan izgatott, hogy meglepje valami különlegessel a gyereket és a családját. Természetesen csinál csokit és vaníliát, de aztán még kreatívabbá válik, és mindent felhasznál, amit csak használhatónak talál, hogy további lehetőségekkel rukkoljon elő. Hogy elkápráztassa a vendégeit, készít autentikus skót vajkaramellásat, aztán amikor rájön, hogy van itthon krémsajtja, csinál epres sajtorta ízűt is. Készít málnásat is, aztán a nagy fináléban még zöld tea ízesítés is betársul a variációk közé. Az egész valahogy egy üvöltő szenzációvá válik, és még a falubeliek is csordogálni kezdenek, hogy vegyenek egy-egy gombóccal. Mrs. Dunn húsz percen át próbálja meggyőzni, hogy ebből heti tradíciót kellene csinálnia, és csak akkor hagyja el a helyiséget, amikor Louis rábólint, hogy átgondolja.

Másnap reggel, Louis éppen kilép Mrs. Dunn férjének az élelmiszer boltjából, a szatyra tele van málnával, ha már elhasználta minden tartalékát a fagyihoz, amikor Mr. MacLean-be botlik.

- Louis! - kiáltja a postát. - Épp a világítótoronyba indultam - mondja, és a piros Royal Mail táskájába nyúl.

Hetek teltek el bármilyen hír nélkül, Louis szíve mégis izgatottan szorul össze a várakozásban. - Újabb számlákat hoztál nekem, mi? - viccelődik Louis, próbálva leplezni, hogy mit vár valójában.

De MacLean felhorkan, mintha pontosan tudná, mit csinál Louis, mintha pontosan tudná, mi az, amit Louis kínzóan vár.

- Nem, azt hiszem, annál egy kicsivel izgalmasabbat kaptál - mondja csipkelődve, és még mindig a táskában turkál, Louis pedig nem is érti, hogy lehetséges, hogy még mindig nem találta meg a levelet, tekintve, milyen apró kis közösség az övék. - Bocsi - teszi hozzá a postás, mintha Louis fejében olvasna -, de ez csak építi a feszültséget, nem igaz?

Louis illedelmesen elmosolyodik, de kínzó vágyat érez, hogy megfojtsa. Az egyetlen dolog, amit utál Harry képeslapjaiban, a tény, hogy MacLean egyértelműen mindet elolvassa, és valószínűleg mindenki másnak is elmondja. Nem kell ahhoz géniusznak lenni, hogy megfejtsd, ki az a rejtélyes ‘H’, aki folyamatosan ír neki. Szerencsére, senki sem említette eddig Louis-nak a faluban, de azt érzi, hogy néha sokkal körültekintőbben bánnak vele, mintha tudnák, hogy szomorú.

Gyűlöli ezt.

Végre, ami egy egész évezrednek tűnt, Mr. MacLean kihúzza a kezét a táskából, és egy kék képeslapot tart a kezében. Először, Louis azt hiszi az óceán miatt kék, de amikor a postás a kezébe adja, rájön, hogy az eget látja, amit pálmafák öveznek, és élénk rózsaszín betűkkel van a közepére írva, hogy Los Angeles.

- Köszönöm - suttogja Louis, és alig pillant fel MacLeanre mielőtt elsétál.

- Szívesen! - kiáltja vissza MacLean mosolyogva, de Louis már ott sincs.

Vár egészen addig, amíg elhagyja a falut, és hazaindul, hogy megfordítsa a lapot, még arra sem figyelve, merre lép.

Amikor végül elolvassa a szöveget, a lélegzete is elakad, és fájdalmasan szorul a tüdejébe.

Louis hatalmas szemekkel nézi a dátumot. Harry mindössze néhány nappal a telefonbeszélgetésük után írta ezt, csupán néhány nappal azután, hogy azt mondta, fogalma sincs többé, hogy miért harcol. Louis egy kicsit remeg, bizonytalan, hogyan kellene ezt értelmeznie. Az agya racionális része folyton emlékezteti rá, hogy valószínűleg nem szabad sokat belegondolnia, mert azzal is bántja magát, hogy hagyja a lapon lévő szavaknak, hogy a szívébe férkőzzenek. De a másik fele, egyértelműen a szerelmes fele, az elolvad az olvasottaktól.

Leül az egyik szikla szélére, a gyönyörű világítótorony, amit annyira szeret, a távolban tárul elé.

Elolvassa a szavakat. Újra és újra.

Még ha Harry nem is úgy értette, ahogy Louis értelmezni akarja, akkor is annyira megérintették a szavak. Megérintette, hogy az a kis szusszanás, amit ő és az otthona tudott nyújtani Harrynek, annyira fontos lett neki, hogy még ma is, súlyos kilométerek távlatából is kergeti, kergeti az érzést. Talán Fair Isle békéje egy mérföldkő lesz egész életében, egy cél, amit újra el akar érni. Talán mindig vissza fog jönni érte, mint a csend valódi oázisához, még ha csak a fejében is létezik.

Ha Louis nekiadhatná ezt, még ha soha nem is találkoznak többé, elégedettség töltené el.