Sziasztok!

Talán még sosem voltam ennyire időben végre, hehe. Haladunk a végjáték felé, sok mindanivalóm egyelőre nincs dehát, a bemutatkozáson már túl vagyok. Tudjátok, hogy mire számíthattok tőlem a későbbiekben... Nem engedjük el őket könnyedén és csupa cukormázban. Ritkán csinálok olyat. Hagyjatok nyomot, végre én is nekiállok válaszolni a kommentjeitekre! Köszönöm, hogy itt vagytok!

Puszi&Pacsi

Rohadt kellemetlen volt elmondani a dolgot az egész családnak, de valahogy még annál is kellemetlenebb, ahogy itt ülünk, és várjuk, hogy megkapják az eredményeket. Harry tehetetlenségében inkább elment, hogy vegyen egy zuhanyt, de én képtelen vagyok rá. A gitáromon pengetek, és a hátsókertre néző ablakokon át figyelem, ahogy apám alkalmazottai a füvet nyírják. Pontosan negyven perce csinálom ezt, ezért nem is lehetek hálásabb, amikor nyílik az ajtó, és anyáék lépnek be rajta. Kyle egyből az emelet felé veszi az irányt, mind tudjuk, hogy a hálószobánkba igyekszik, mert Harry azt ígérte neki, hogy délután sárkányt ereget vele, ha már nem mehetünk bevetésekre. Zayn is köszönés nélkül hagyja el a nappalit ugyanolyan sebesen, ahogy megérkezett, csak anya és apa maradnak a társaságomban.

- Na? - teszem magam mellé a gitárt a kanapéra, és anyu egy sóhajjal leül mellém. - Nem tetszik ez a hallgatás.

- Mind jól vagyunk, Kyle is, de Zayn elkapta - jelenti ki apa, nekem pedig nyelnem kell egyet. - A kérdés csak az, hogyan, mert ő nem mondott semmit. Némán tudomásul vette, és ennyi.

- Bassza meg, de… - kezdenék én is hitetlenkedni, de aztán eszembe jut az edzőterem, és hogy többször is megütöttem. Talán észre sem vettem, hogy miközben harcoltunk a lécekkel, felsértettük valahol a bőrünket. - Verekedtünk.

- Verekedtetek?! - tér ki apa a hitéből azonnal. - Mintha világosan megmondtam volna nektek, hogy moderáljátok ezt a viselkedést. Lehetetlenül elegem van már abból, hogy úgy viselkedtek, mint az óvodások, és tessék, most itt is van az eredménye!

- Jó, akkor még fogalmam sem volt, hogy beteg vagyok - védem meg magam azonnal. - Az edzőteremben voltunk, és Harry is bizonyíthatja, Zayn volt az, aki belém kötött. Újra!

- Nem érdekel már, Louis, komolyan nem érdekel, ki kötözködik kivel - rázza a fejét Igor. - Most mondom neked, ha még egyszer valami következmény származik a folytonos, idegörlő marakodásotokból, akkor mindketten büntetést kaptok. Megértetted?

- Megértettem - morgom, apa pedig szó nélkül otthagy minket a nappaliban, ahogy a dolgozószobája felé indul. - Megyek, azt hiszem… Beszélnem kellene Zaynnel.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e - szólal meg anyu, amikor a gitárom nyakára markolok. - De ha mégis megteszed, kérlek, legyél kedves. Nagyon kérlek. Akkor is, ha ő nem az.

- Igyekszem - válaszolok, és adok még egy gyors puszit anyu arcára, mielőtt felsietek a lépcsőn, egyenesen Zayn lakosztálya felé. Csak halkan kopogok az ajtón, de azonnal hallom a mozgolódást bentről.

- Mit akarsz? - morogja, amikor meglát a küszöbén állni, és nem is lép arrébb, hogy beengedjen, nekem kell eltolnom őt az útból. - Nem kell se a sajnálkozásod, se semmi megjátszott törődés, minden oké. Ha ezért jöttél, már mehetsz is.

- Nem ezért jöttem, és lehetnél legalább egyszer megközelítőleg normális is, még ha tudom is, hogy ez mennyire nehezedre esik - mondom, de azonnal megbánom, mert tényleg nem ezért jöttem. Egyáltalán nem azért, hogy marakodjunk, vagy megint jól összevesszünk. - Sejtem, hogy mikor történhetett, és tényleg bocs érte.

- Nem tudtad - mondja, én pedig szinte hátrahőkölök a szavaitól, mert mindenre számítottam, csak erre a teljesen normális megnyilvánulásra nem. - Ez van. Nem vészes.

- Adtak gyógyszert, vagy… milyen a helyzet?

- Van oltásom, ezért nem vagyok szó szerint beteg - von vállat, aztán egy kicsit beljebb sétál, és leül a szoba sarkában lévő fotelba. Még sose jártam a lakosztályában, egészen más, mint az enyém, és ami a leginkább meglep, az a festőállvány az ablak mellett. Valószínűleg épp a rajta pihenő vásznon dolgozhatott, mert érzem a pasztell illatát, és a nap épp olyan szögben világítja meg, hogy látom, még nedves a festék. - Csak a szervezetembe került a vírus, és kimutatható a véremben, de hála az anti valamiknek, hamarosan kutya bajom. Erre való az oltás. Azért kaptam gyógyszert, biztos, ami biztos.

- Igen, akkor ugyanez van nálad is, mint nálam - válaszolok, és valóban megnyugtat, hogy igazából jól van, és egyáltalán nem kell aggódni érte. - Nem is tudtam, hogy festesz.

- Ugyan már, Louis - nevet fel halkan, és hitetlenkedve rázza a fejét, de nem néz rám. - Semmit nem tudsz rólam.

- Ez mi? - lépek a festmény elé, és tanulmányozni kezdem, mert nehéz kivenni a színekből, hogy mit akarnak ábrázolni. Legalábbis egyelőre.

- A telek mögötti kis erdőben van egy tisztás, ahol…

- Igen - szakítom félbe halkan. - Ott pont így süt be a nap késő délután. Basszus, nagyon megragadtad. Van szemed az ilyesmihez.

- Neked van füled a zenéhez, nekem meg ez jutott - válaszolja, és rágyújt, a lábait a kis dohányzóasztalra téve. Ez a varázslatos kis művészi sarok egészen elvonta a figyelmem, ezért csak most mérem fel az egész helyiséget, és nem csalódok, ez volt az egyetlen kellemes pontja. A falak üresek, se egy kép, vagy festmény, pedig nála aztán igazán lehetne. Vajon mit csinál a kész művekkel? Az íróasztalán halmokban állnak a papírlapok és mappák, biztosan az akciók tervei azok. És talán még a családi fegyverraktárban sincs annyi lőfegyver, mint ebben a szobában. Puskák, gépfegyverek, pisztolyok. A fal mellett még egy kisebb ágyúvető is van.

- Mit fogsz csinálni, amíg C vágányra vagyunk állítva? - kérdem tőle, de láthatóan meglepett miatta.

- Dolgozni - ránt vállat. - Én nem vagyok olyan punci, mint te, Tomlinson. Te pihengess csak, de rám szükség van a csapatban.

- Ó, hogy pofán ne vágjalak! - forgatom meg a szemem. - Viszont ez azért komoly dolog. Néhány napig lehet, hogy pihenned kellene.

- Szarul áll neked az aggódás - morogja, és szív egy nagyot a cigijéből. - Főleg, ha még meg is kell játszanod.

- Szopj le! - válaszolom, és erősebben markolva a gitárom nyakára, az ajtó felé indulok. - Akkor csinálj, amit akarsz, Malik. Abszolút a te dolgod.

- Ahogy mondod - ért egyet, de csak a fejem rázom, ahogy bevágom magam mögött az ajtót, és a saját szobám felé indulok, hogy beszámoljak Zayn állapotáról Harrynek is. Igaza volt a faszkalapnak, egyáltalán nem kell aggódni érte, szóval könnyűszerrel szarom le, hogy mit csinál, vagy hogy van. Nekem megkezdődik a mámoros hat hetes szabadságom Harryvel, amit még nem tudom, mivel töltünk ki, de mindenképp csupa élvezet lesz, ez egészen biztos. Legalább Kyle-ra is több idő marad. Harry már sokat dünnyögött miatta, hogy folyton dolgozunk valamin, ezért nem tud elég időt tölteni a kissráccal. Jó látni, ahogy törődik vele, és legutóbb már úgy emlegette, mintha a kisöccse lenne, akit meg kell védenie mindentől és mindenkitől. Végtére is, még valós is lehetne, mert alig tíz év van közöttük. Mindenesetre jó látni, hogy Harry nem csak önzetlen barát, belevaló munkaerő és gyengéd szerető, de elképesztően jó nagytesó is.

***

A hetek úgy telnek el, mintha nem is lennénk kényszerszabadságon, mert minden nap csinálunk valamit. Persze még a pihentető kategóriában maradva, mint a kisebb séták a birtok környékén, vagy az erdőben. Megfuttatni a kutyákat. Sokat rúgunk kapura Kyle-lal, persze nem túlhajszolva magunkat. De a legtöbb időt mégis a szobánkban töltjük videójátékozva, vagy éppen filmeket nézünk. Ez a leggyakoribb. Most mégis imádom, hogy Harry kitalálta, vacsorázzunk a lombházban, ezért csomagoltattam a szakácsnőnkkel mindenféle meleg finomságot, pakoltunk papírtányért, papírpoharakat, és palackos üdítőt. Nem tudom, valaha láttam-e Harryt ennyire izgatottnak, mint ahogy felmászunk a létrán, és egymással szemben leülünk a házikó padlójára, aztán minden ételes dobozt kinyitunk, hogy szedjünk belőlük a tányérunkra.

- Miért vagy ennyire feldobva? - kérdem, ő pedig csillogó, de értetlen szemekkel néz fel rám.

- Mert ez olyan, mint egy romantikus randi - válaszolja egyből, olyan hangsúllyal, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie már az elejétől fogva. - Kettesben, piknik a faházban. Még a gitárod is itt van! Ne mondd, hogy neked kicsit se volt ilyen érzésed.

- De, tényleg olyan - mosolyodom el, és a számba veszek egy falat káposztás húsos pirogot. Anyu kedvence, Harry pedig még sosem evett ilyet, legalábbis nem olyat, amit Oroszországban készítenek. - Később játszom neked, amit akarsz.

- El is várom - vigyorodik el, és lassan, gondosan kezdi ízlelgetni az ételt. - Ez érdekes. Sose rajongtam igazán a káposztáért, de ez… Egészen ízlik.

- Egy ideje már nem ettünk ilyet, kicsit már hiányzott - vallom be, és én nyilvánvalóan sokkal gyorsabban kezdem pusztítani a vacsorámat, mint ő a sajátját. - Beszéltem ma délután apával. Engedélyezte az utazásunk Amerikába.

- Komolyan? - nyílnak nagyra a szemei, és még az evésben is megakad. - És… mikor?

- Bármikor, de azt kérte, ne legyen több egy hétnél, és vigyük magunkkal Slawat - kezdek bele, Harry viszont pillanatról pillanatra egyre feldobottabb. Pedig már így is a fellegekben járt a mai napon. - Titkos útnak kell lennie, magángéppel megyünk, és Slawa készenlétben lesz a közelünkben.

- Rendben - egyezik bele. Már sokat beszélgettünk erről, és valahogy minden nappal egyre kíváncsibbá válik a családjával kapcsolatban. - Utazhatnánk… A hétvégén?

- Igen, mondjuk szombaton - válaszolom, és nekem már nem sok pirog maradt a tányéromon, azt is gyorsan pusztítom. - És teljes inkognitóban kell mennünk, szóval apa elintézi, hogy a határnál se regisztrálják a belépésünk.

- Van azért előnyös oldala is annak, hogy apád az orosz maffia egyik legnagyobb vezére - kuncog pont úgy, mint egy kisfiú, és mindketten folytatjuk az evést. Most egy kicsit hallgatagabbá válik, inkább csak a vacsorára koncentrál, de tudom, hogy csak azért, mert millió gondolat szalad át a fején arról, vajon miképp alakul majd a nagy találkozás a családjával. Aggódom érte egy kicsit, de Harryt annak idején elrabolták. A családja évekig nem adta fel a keresést, és amikor végül mégis, akkor még egy üres koporsós temetést is szerveztek neki, hogy legalább valahogy képesek legyenek lezárni a múltat. Feldolgozni a fájdalmat. Most Harry visszatér hozzájuk, és ez nekik is egy felfoghatatlan pillanat lesz, nem csak a göndörnek. - Játszol nekem? - kérdi, amikor látja, hogy én már végeztem, és csak őt nézem.

Nem felelek, csak megragadom a gitárom, és a matracra ülök, hátam a faház oldalának vetem, és halkan pengetni, majd énekelni kezdek, miközben Harry eszik. Ezt a dalt, amit most játszok, még nem adtam ki, talán néhány hete végeztem a dalszöveg tökéletesítésével, hogy teljesen passzoljon a dallamhoz. Nagyon szeretnék összebújni vele, lefeküdni a matracra és csak szeretni őt, de annyira meghitt ez a perc, ahogy ő is a vacsorája végére ér, és csak hallgatja a dalt. Szépen mindent visszatesz a szatyorba, elpakol a padlóról, csak a papírpoharak maradnak a fal mellett, aztán lefekszik mellém a matracra, lehunyja a szemét, és csak hallgat. Ebben a nyugalomban élvez végig legalább két dalt is, mire először kinyitja a szemét és figyelni is kezd, nem csak hallgatni.

- Ez annyira szép - mondja halkan, és képtelen vagyok visszafogni magam, leteszem a gitárt magam mellé, be sem fejezem az aktuális számot, csak közelebb hajolok Harryhez, és megcsókolom. Azt hittem, hogy majd el fog engedni, de helyette inkább átkarolja a nyakam, és egészen magára húz. Kuncogva zuhanok a mellkasára, ő pedig azonnal átfordul velem együtt, és lenyom a matracra. - Van jogom elrontani minden ehhez a kis házhoz fűződő gyerekkori ártatlan emlékedet, vagy inkább menjünk vissza a szobánkba?

- Rontsd meg minden szép emlékem - motyogom a szájába, és már nyúlok a nadrágja dereka után, hogy kigombolja, a cipzár pedig szinte már magától nyílik ki. - Felszólítalak rá.

- Rendben - mondja, és annyira durván kezdi leszaggatni rólam a ruháimat, hogy szinte levegőt sem kapok a meglepettségtől. Emlékszem erre a Harryre, még akkor ismertem meg, amikor vállon lőttek, ő pedig a fájdalmaimmal nem törődve döngölt a matracba, hogy azt se tudjam, mi a nevem. Már csak az alsóm van rajtam, amikor átfordít a hasamra, és erőszakosan a csípőmbe marva ránt abba a pózba, amiben látni akar. Egy nyögéssel magasodom négykézlábra, ő viszont lenyomja a mellkasom, hogy így már tökéletesen pucsítsak neki. - A hátsód, Lou… Nem lehet betelni vele… - morogja, és megérzem, ahogy finoman beleharap, még mindig az anyagon át, de aztán lassan azt is lehúzza rólam. Én megszólalni se tudok, csak nyöszörgök, és a matracra hajított pokrócokat és kispárnákat markolászom. Az első igazi, hangosabb nyögésem akkor szakad ki, amikor Harry két kezébe veszi a fenekem, és ahogy feltár engem maga előtt, a nyelve máris körbesimogatja a bejáratom.

- Igen…

- Tudom - válaszol a feltörő sóhajtásaimból született biztató semmiségre, és ezúttal mélyebbre siklik a nyelve. Nem tudok gondolkodni sem, mert minden eszem elveszi ezzel. Valahogy én mindig ritkábban vagyok ezen az oldalon, szóval nem minden alkalommal van esélyem ilyen fajta gyönyörre, Harry viszont kibaszottul érti a dolgát. Szeretnék, vagy legalábbis legszívesebben mielőbb elélveznék, de közben mégse akarom, mert csodálatos lenne a pillanatban ragadni. Akár örökre. - Isteni vagy.

- Akkor kóstolj meg elől is - javaslom pimaszul, ő pedig szelíden, de figyelmeztetőleg csap egyet a fenekemre. - Basszus… - nevetek halkan, ami inkább sóhajtásnak hangzik. Ennek ellenére is teszi, amit javasoltam neki, mert a lábam között húzza kicsit hátra a farkam, és először csak végignyal rajta, aztán amennyire látom, szinte lehasava mögém, a szájába is veszi. Már épp dícsérném, milyen jól csinálja, és ügyes fiú, amikor megérzem magamban az egyik ujját. - Ne merd abbahagyni!

- Ha tovább parancsolgatsz, neked kell kiszolgálnod engem - morogja a lábam között, miután egy apró cuppanással kienged az ajkai közül. Helyzetet változtat, és a hátára fekve húz lejjebb, így olyan pozíciót teremtve, amiben az én dolgom, hogy megdugjam a száját, miközben egyre több ujja jár bennem.

- Befogtam - ígérem, de a mondandóm vége elhaló nyögésbe fullad, mert ez most így annyira nagyon jó. Próbálok viszonylag halk maradni, mert ha véletlen valaki erre járna, nem akarom, hogy minket kelljen hallgatnia. Főleg, mert az a valaki vagy Kyle lehet, vagy ami annál is jobb, anya és Kyle, akik ilyen időpontokban szokták még utoljára megfuttatni a kutyákat az udvarban. Így csak hangosan lihegek, zihálok, próbálom nem teleélvezni Harry száját, mert már istentelenül közel vagyok, de ezt nem is hagyja, mert hirtelen feljebb tolja a csípőm, így megint teljes pucsító pózba, és végre mögém helyezkedik. Amikor meghallom a fólia szakadását, egy kicsit felemelkedem, hogy hátra tudjak nézni. - Ez komoly? Hoztál magaddal gumit? Te készültél erre.

- Persze, hogy készültem - vigyorodik el, ahogy felgörgeti magára az óvszert. - Már rájöttem, hogy legjobb, ha mindig készülök rád.

- Okos fiú - jegyzem meg egy kacér mosollyal. - Akkor most már dugj meg végre!

Bár más mondandóm nem volt, Harry mégis eléri, hogy más gondolatom se legyen, mert bár először csak finoman végigsimít a makkjával az ánuszom körül, azután lendületesen löki előre a csípőjét, én pedig az alkaromba harapok, hogy ne kiáltsak fel. Csak egy pillanatra áll meg, tényleg nem többre, és máris folyamatossá válik a mozgása.

- Mondtam már, hogy mennyire imádom, ha mocskos a szád? - kérdi, és pontosan eddig a pillanatig tartott a próbálkozásom, hogy csendben maradjak, mert ahogy a lapockám felett a bőrömbe harap, éppen amikor előre löki a csípőjét, az kiszakítja belőlem a világ egyik legnagyobb nyögését.

- Mindig mocskos… - markolok a csuklójára, ahogy az egyik kezével mellettem támaszkodik meg a matracon.

- Mindig imádlak - zihálja a fülembe, és kész, vége, ennyi, muszáj az egyik kezemmel magamra markolnom, hogy végre elérhessem a vágyott határt, amit ezekben a pillanatokban lépek át könnyűszerrel, miközben a régi, gyerekkori matracomra élvezek. Hosszan és elnyújtottan, Harry pedig egy kibaszott kényelmetlen pózban fordítja még hátrébb a fejem, hogy nyögve csókoljon, mert bár érzetre ő is közeleg, még nincs ott, ahol én.

- Gyerünk, élvezz el nekem - motyogom a szájába, de ettől csak felmordul, és nem csókol tovább. Felegyenesedik mögöttem, és a számomra minden idők legperverzebb pozíciójában veszi el, amit akar. Én már teljesen ellazultan heverek a matracon, miközben ő a csípőmet tartva csapódik belém újra és újra, és már csak ennek a hangja is annyira obszcén. Durva, nyers, ahogy folyamatosan káromkodik, a körmei pedig a bőrömbe mélyednek, miközben egyre gyorsabban hajszolja a célt. Szüksége van még néhány percre, mire megérzem a reszkető mozdulatait, és ahogy elgyengül. - Ez az! - biztatom, Harry pedig nagyokat sóhajtozva, halkan nyöszörögve borul a hátamra, és öleli át a mellkasom, amíg mélyen bennem van, és minden szívdobbanásnyi mennyországot kiélvez.

- Semmi nincs nálam, amivel letörölhetnélek - mondja halkan, amikor eldől mellettem, és én is kiterülök a matracon. Legalábbis félig, mert a lábaim a földön vannak.

- Nem baj, majd ha visszamegyünk bedobjuk a huzatokat a mosodába - motyogom alig nyitott szájjal, és miközben hallom, hogy Harry leveszi az óvszert, magunkra terítek egy apró takarót, hogy legalább valamennyire melegen tartson. A nap odakint már teljesen lement, és csak most tűnik fel a félhomály körülöttünk.

- Lou?

- Hm? - nyitom ki csak az egyik szemem, hogy Harryre nézzek. Ő egészen éber, pedig leggyakrabban Harry az, aki egyből bekómál szex után. Mondjuk olyankor én vagyok, aki kellőképp igénybe veszi őt.

- Napok óta nincs rémálmod - jelenti ki szinte suttogva, és láthatóan zavarban van, amiért szóba hozza.

- Tegnap volt, csak… Nem tudom, nem olyan vészes, egyre jobban kezelem. Talán… - vallom be, ő pedig sóhajt egyet és sokkal közelebb mászik, így a mellkasomba leheli a szavakat.

- Akkor ezek szerint segít a terápia?

- Fogalmam sincs, Bambi - húzom el a szám, mert bár nem beszéltem neki, az elmúlt hat hétben egyedül ez volt rossz. A kurva terápiák, ahol újra és újra fel kell idéznem mindent. Elmesélni. Átélni. A pszichiáter szerint épp ettől leszek majd jobban, de egy cseppet sem vágyom erre. Valójában alig várom, hogy elég jól legyek, és abbahagyhassam ezt a dolgot. - Valamit csinál velem, de nem tudom, mi az út vége, vagy merre tartunk. Nem tudok semmit.

- Csak ne add fel, oké? - kérdi, és megszakad a szívem a hangsúlytól, amit használ. Még most is annyira össze van törve a történtek miatt, mégis olyan erősen tartja magát. Teljesen elrejti. Lehetetlenül mélyre. Még előlem is.

- Te hogy vagy, Harry? - teszem fel a kérdést annyi komolysággal, amire csak képes vagyok. - Az ugyanannyira számít, sőt.

- Én olyan vagyok, aki az adott pillanatban darabokra törik, de aztán minden nappal jobban van - magyarázza el, és egyébként tényleg ilyennek tűnt már akkor is. - Te nyilvánvalóan az adott pillanatban vagy a legerősebb, és ez a dolog utólag bosszulja meg magát.

- Nos, élünk - jelentem ki, de már tényleg csak motyogás. - Együtt maradtunk, és a dolgok egyre jobb irányba haladnak, nem? Szerintem nincs ok aggodalomra, csak időt kell adni neki. Nekem…

- Tudod ugye, hogy velem is bármikor beszélgethetsz erről?

- Tudom, de nem fogok - válaszolom, és egy kicsit talán kemény lehettem, mert Harry megdermed a karjaimban. Az arcát nem látom, mert a mellkasomba temeti. - Nem foglak terhelni ezzel, és tulajdonképpen… Valószínűleg visszavetné a fejlődésem, ha látnám a könnyeid, vagy ilyesmi. Egyikünknek sincs már szüksége erre a szarságra.

- Csak… - kezdi, és nyel egy nagyot. - Azt akarom, hogy tudd, itt vagyok melletted én is.

- Tudom, hogy itt vagy - szorítom magamhoz sokkal erősebben. - Hidd el, sokkal többet segítesz így, hogy nem veled kell beszélgetnem az álmaimról. Csak velem vagy azokban a percekben, amikor magamhoz térek belőlük, és ez a legtöbb, a minden, amit adhatsz.

- Igen, de közben azért azt is kívánom, bárcsak megszüntethetném végre a kurva álmokat is.

- Az álmok nem bánthatnak - mondom ki a világ legnagyobb hazugságát, amivel megnyugtatom őt egy kicsit. Nem tudom, elfogadta-e, vagy csak úgy tesz, mert ő is tudja, ez mennyire nem igaz, de nem firtatja tovább.

Még fekszünk így, némán egymást cirógatva egy kicsit, aztán lassan visszavesszük a ruháinkat, összepakolunk, és ezúttal már az ágyneműket is magunkkal cipelve visszaindulunk a házba. Olyanok vagyunk, mint a szerelemtől megrészegült tinédzserek, amikor kuncogva andalgunk végig a hatalmas udvaron, aztán fel egészen a szobánkig. Harry egy pillanatot sem hajlandó várni, azonnal elkezd becsomagolni az amerikai utazásunkra, én pedig egy bárgyú, nagyon álmos mosollyal az arcomon nézem végig az ágyon hasalva.