Sziasztok!

Ez a történet is robog torvább. Kihagytam egy hetet, mert ez egy rekord hosszúságú rész, lefed két fejezetet, és hát... Nincs nagy titok, nem fejeztem be időre. Viszont ha elolvassátok, megértitek, miért nem lehetett elvágni. És hát... Eljött aminek el kellett jönnie, szóval erőt egészséget!

Puszi&Pacsi

Louis nem is teljesen érti, hogy történhet ez, de hirtelen kifutnak az időből, a napok pedig eltelnek. Március tizennegyedike van, Harry pedig holnap elmegy, visszatér egy olyan élethez, amit egyszerre imád és tart félelmetesnek, vissza, hogy azt csinálja, amiben a legjobb, amire született. Louis annyira örül ennek, és közbe meg…

Reggel felébrednek, és szavak nélkül is egyetértenek, hogy mindent pontosan úgy csináljanak, mint máskor. Követik a rutint, amit hónapokkal ezelőtt vezettek be, és legtöbbször meg is tartottak. Mindketten jótékony csendben öltöznek fel, vastag, meleg ruhákba csomagolják magukat, mielőtt elhagyják Harry szobáját, Clifford pedig szorosan mögöttük követi őket. Louis nem tud harcolni azzal a mindent elsöprő szeretettel, ami a belsőjét uralja. Cliffordnak nem szabad bemennie a vendégszobákba, és Louis tisztán emlékszik rá, hogy becsukta maguk után az ajtót, amikor este bejöttek. Ez csak azt jelentheti, hogy Harry az éjszaka közepén megsajnálta és beengedte őt, aztán helyet csinált neki a lábuknál. Ez az egyetlen magyarázat, miért volt Harry lábára csavarodva, amikor Louis reggel először kinyitotta a szemét. Talán zavarnia kellene, hogy Harry rossz szokásokat nevel a kutyájába, de valahogy egyáltalán nem érdekli a dolog.

Amikor leérnek, felkapják a kabátjaikat a nappaliból, Harry felveszi Louis bundás farmer dzsekijét, és cserére nyújtja felé a saját zöld nagykabátját. Louis idiótán néz ki benne, ami nem is meglepő, tekintve, hogy még Harryre is nagy, aki sokkal erősebb alkat Louis-nál, de nem zavarja, hogy úgy nézzen ki, mint egy kisgyerek az apja ruhájában, ha Harry ezt akarja. Emellett van abban valami furcsán megnyugtató, hogy egymás ruháját viselik egy ilyen napon, mintha illenének egymáshoz.

Az ég sötét, a napfelkelte még odébb van, de nincs túl hideg, és úgy néz ki, esni se fog. Legalábbis egy darabig. Relatíve nyugodt tempóban haladnak, lassan kocognak a sziklák mentén Clifforddal. Amint a kutya eléri lent a megszokott partszakaszt, leül, és engedelmesen vár rájuk, és izgatott arckifejezéssel liheg. Alig néhány másodperccel vannak csak mögötte, lassan, óvatosan haladnak lefelé a sziklák között. Louis elkapja Harry derekát hátulról, ahogy cammognak lefelé, és biztosan tartja őt.

- Minden oké? - kérdi Louis, Harry pedig egyszerűen csak hümmög egyet válaszul.

Hülyén érzi magát, amiért ennyire próbál vigyázni rá, de már túl sokszor látta Harryt megcsúszni ezen a szakaszon ahhoz, hogy kockáztasson. Esélytelen, hogy Louis sérülésekkel engedje őt haza Los Angelesbe. Vagy bárhol is tervezi felvenni a legújabb mesteri hangzásokat.

Amikor leérnek a partra, megint kocogni kezdenek, nevetnek, amikor Clifford mellettük rohan, de a tappancsai már a vízbe érnek. Néhányszor lefutják a partszakasz teljes hosszát, de kevesebbszer, mint általában szokták, amikor Harry megáll. Nem úgy néz ki, mint aki elfáradt, vagy alig kap levegőt, de Louis követi őt, és szintán megáll.

- Minden rendben? - kérdi Louis, és rosszullét, vagy szomorúság jeleit keresi Harry arcán.

Harry bólint, és gyengéd tekintettel néz végig a parton a sötétben.

- Csak teljesen ki akarom élvezni - magyarázza el, bár nincs rá szükség. Mindketten tudják, hogy mit csinál.

- Természetesen - válaszol Louis. - Szeretnél leülni egy kicsit? - kérdezi, és az egyik sziklára mutat a távolban.

Harry megint bólint, némán Louis kezéért nyúl, és összefűzi az ujjaikat, amíg odasétálnak. Szó nélkül ülnek le a sziklára, hallgatva a hullámok hangját.

- Hé - mondja Louis néhány perc múlva. Harry elszakítja a tekintetét a horizontról, és egyenesen Louis arcát bámulja.

- Mi az?

- Megcsókolhatlak?

Harry egy kicsit elpirul, másfelé pillant, aztán le az ölébe, ahol az ujjaik még mindig egymáshoz simulnak.

- Nem kell megkérdeznek - válaszol, és Louis nem is biztos benne, miért kérdezte meg, miért nem csak odahajolt, mint annyiszor korábban.

Van valami ebben a pillanatban, amitől valahogy még törékenyebbnek, különlegesebbnek érződik. Talán mert tudja, hogy ez egy utolsó, ezért dédelgetni kell, vagy talán mert ez a reggel annyira lágy, csendes, Louis pedig nem akarja felkavarni.

- Tudom - feleli szinte suttogva. - De meg akartam kérdezni.

- Akkor igen, persze - mosolyog rá Harry, az egészen megnőtt göndörödő tincsei pedig táncolnak a szélben. - Persze, hogy megcsókolhatsz.

- Jó - mondja Louis, de még nem mozdul meg.

- Igen?

- Igen - bólint, és végre Harryhez hajol, hogy bezárja kettejük között a távolságot.

Csókolóznak, és Louis tudja, hogy ez nem az utolsó, tudja, hogy még hosszú óráik vannak vissza, mielőtt Harrynek mennie kell, de enélkül is minden egyes másodpercét élvezi. Ahogy Harry megérinti, Harry íze, kettejük a parton. Élvezi az érzést, hogy fiatal, hogy csak egyszer érezheti ezt.

Amikor befejezik, Louis eltűri Harry haját az arcából, és csak nézi őt.

- Mit szeretnél csinálni ma? - kérdezi, és most kerülnek a legközelebb ahhoz, hogy megértsék, mit jelent ez a nap, hogy mennyit ér minden egyes óra, perc és másodperc.

- Csak ezt - mondja Harry, és újra megcsókolja Louis. - Most csak ezt - teszi hozzá, amikor szünetet tartanak, Louis pedig elmosolyodik.

- Ezt egyértelműen csinálhatjuk - feleli, a mosolya pedig észrevétlenül vigyorrá nő. Aztán újra megcsókolja Harryt. - Mi mást? - erősködik tovább két csók között.

- Itt akarok maradni a parton, és megnézni veled a napfelkeltét.

- Meglesz - válaszolja Louis. Aztán megcsipkedi Harry ajkait, finoman és édesen, de hátra mozdul, mielőtt még elragadná őket a hév. - Mi mást?

- Le akarlak szopni a zuhany alatt, amikor visszamegyünk a világítótoronyba.

Louis felnevet.

- Egyértelműen meglesz - suttogja, és kicsit vadabbul csókolja Harryit ezek után. Mi mást?

- Meg akarok reggelizni a pékségben.

- Oké - bólint Louis. - Meglesz. - Már azon lenne, hogy megint megcsókolja Harryt, amikor félbeszakítja.

- És! Az egész napot a lámpás szobában akarom tölteni. Vagy kint a galérián. Nem tudom… Én csak… Én csak egész nap a kilátást akarom csodálni. Talán írni kicsit a naplómba. Meglátjuk, hogy érzem majd magam.

Louis kuncogva játszik Harry hajával.

- Rendben - mondja. - Ez is meglesz.

Harry elmosolyodik, de még csak el se éri a szemeit, kísértetiesen hasonlít arra, amilyen üres, semmilyen, szomorú volt, amikor Fair Isle-ra érkezett. Louis már akkor is és most is gyűlöli. Nem akarja, hogy Harrynek akár csak még egy mosolyt is meg kelljen játszania életében.

Hamar eltűnik, de Louis megállítja Harryt, amikor újra meg akarja csókolni.

- Én… - köszörüli meg a torkát, a tekintete pedig Harry szeme helyett az ajkán állapodik meg. - Mondhatod nekem, hogy kopjak le, ugye tudod? - mondja ki végre kelletlenül. - Ha csak… kicsit egyedül akarod élvezni a szigetet, a világítótornyot. Én… öhm… Nem sértődöm meg.

Fájni fog, gondolja Louis magában, de nem fog megsértődni.

Harry felhorkant, és amikor Louis felpillant rá, a kísértetjárta tekintet már a múlté, helyette őszinte, játékos mosolyt lát.

- Mégis miért akarnék ilyet valaha is? - kérdi Harry, aztán megcsókolja Louis-t.

Clifford valahol vakkant a távolban, aztán közelebb rohan a vízben. Harry elengedi őt, de Louis még mindig érzi az ízét, még mindig érzi őt a bőrén, és azon gondolkodik, vajon mennyi idő kell, amíg ezek az emlékek majd elhalványulnak. Mennyi időbe telik, amíg egészen megfakulnak, amíg végül egészen távolra kerülnek az elméjében, megőrizve annyit, hogy most boldogok. Most annyira békések.

- Mesélsz nekem? - kérdi Harry. Ez egy újabb kicsi része a rutinjuknak, a saját tradíciójuknak. - Miközben a napfelkeltére várunk? - teszi hozzá. Louis felnéz a még mindig teljesen sötét égboltra, miközben csak egy apró fénysugár látszik a horizonton. Most már nincs vissza sok. Nevetéssel keveredve vesz egy mély levegőt, aztán a fejét rázza.

- Nem hoztam könyvet - jegyzi meg, bár Harry biztosan tudja ezt. Nem meglepő módon, Harry csak vállat von, egyértelműen nem zavartatja magát.

- Nincs szükséged könyvre ahhoz, hogy mesélj nekem valami érdekeset.

- Nem - vigyorodik el Louis. - Gondolom, nincs.

Harry visszamosolyog rá, aztán Louis vállára hajtja a fejét, megöleli, a tekintete a tengert fürkészi, aztán az eget, majd megállapodik a horizonton, ahol a kettő találkozik.

Amikor a nap teljesen felkel, és bár az ég még kicsit szürkés, de már messze nem sötét, kéz a kézben mennek vissza a világítótoronyba. Amikor beérnek, először a konyha felé indulnak, Louis ad enni Cliffordnak amíg Harry a földön ülve várja őt, és hagyja, hogy a kutya az ölébe feküdjön, és a hasát vakargatja. A figyelemelterelés csak addig ér bármit is, amíg Louis le nem teszi a tálat a földre, aztán mindketten visszamennek Harry szobájába. Harry egyből a kis mosdó felé indul, hogy kezet mosson a kutya után, és amikor Louis felé néz, már félmeztelenül áll az ajtóban.

- Jössz? - kérdi Harry, és ahogy a szempilláival verdes, képes egyszerre szexinek és lehetetlenül bugyutának tűnni. Egek, Louis nem akarja, hogy eljöjjön a pillanat, amikor többé nem érhet ehhez a férfihoz.

- Micsoda kérdés - viccelődik Louis, és minden erejével próbálkozik elrejteni, hogy mennyire akarja, akarja, akarja.

Nem engedheti. Nem mutathatja meg. Határozott utasításokba adja ezt magának, és elindul a fürdő felé. Akkor áll meg, amikor már csak egy lehelet választja el Harrytől.

- Pff - válaszol Harry, a keze egyből Louis derekára simul, aztán a nadrágja alá csúsztatja, az izzadtsággal mit sem törődve. - Ez volt a legszellemesebb, ami eszedbe jutott? - kérdi, aztán csettint egyet a nyelvével, ezzel hívva fel a figyelmet a szájára. Louis pedig egy nevetségesen eltúlzott nyögést hallat.

- Bocsi, mi volt a kérdés? - kérdez vissza, megint viccelődve, Harry fogása pedig gyengül, ahogy felnevet. Így a küldetés teljesítve, gondolja magában, aztán megcsókolja Harryt.

Nagyon ügyesen helyezkednek, hogy meg tudják osztani a pici zuhanyzót, és teljesítsék Harry kívánságát, meg még néhány dolgot.

Amikor végeznek, kipirult bőrrel segítenek egymásnak megtörölközni, Louis pedig Harry haját is alaposan áttörli. Még mindig meztelenek, amikor kilépnek a fürdőből, szándékosan a padlón felejtve a ruháikat. Helyette Louis új ruhákat vesz elő, és felhorkant, amikor Harry minden öltözetről megfeledkezve, teljesen meztelenül terül el az ágyon. Louis hagyja Harryt, hogy kiélhesse a drámai pillanatát, felkap egy farmert és egy túlméretezett piros pulóvert, mielőtt teljesen rá figyelne.

Egy pillanatig csak élvezi a látványt, a bűnösen hosszú lábakat, amiben Louis nem is biztos, hogy Harry tudja, hogyan használja ki, a fehér, puha combokat, amiket mára annyiszor megcsókolt és megharapott, a csípőjét, ami olyan szépen ível, a markába illő, finom fenekét, az erős és széles vállat, ami annyi súlyt hivatott cipelni, az ágyon széttárt karjait, a kezeit, az ujjait…

Louis vesz egy mély levegőt, és elszakítja tőle a tekintetét. Muszáj neki. Muszáj másfelé néznie, mert a tudat, hogy mindez holnap már nem lesz itt, kényelmetlen szárazságot hagy a torkában. Ez az igazság, amivel még nem áll készen szembenézni.

- Oi! - kiált fel elterelésképp. - Azt hittem, elmegyünk reggelizni! - mondja az álmos fiúnak az ágyban. - Éhes vagyok, péksütiket akarok.

Harry felnyög, egyértelműen ébren van, de nem tesz erőfeszítéseket, hogy megmozdítsa a csinos kis meztelen popsiját.

- Hihetetlen - mondja Louis, leginkább csak magának. - A te kérésed volt.

Harry erre felnéz, de csak azért, hogy a lehető legmeggyőzőbb kiskutya szemekkel ajándékozza meg Louis-t, amit életében látott.

- Fáradt vagyok - mondja drámai hangon. Szerencsére Louis-nak egy egész seregnyi kistesója van, és még egy kutyával is büszkélhedhet. Nincs az a mértékű cukiság, aminek ne tudna ellenállni. Bár Harry nagyon közel van a határhoz.

- Aww, tényleg? Fáradt vagy?

- Igen, az vagyok. Akarom azokat a péksütiket, de olyan messze van.

- Tizenöt percnyire van, Harry - jegyzi meg Louis szenvtelenül.

- Annyira messze - ismétli meg Harry, egyértelműen úgy csinálva, mintha nem hallotta volna Louis válaszát.

- Nem szállítok péksütiket az ágyba, Harold - mondja Louis határozottan. Azért ennyire még nem őrült meg. - Az nem fog megtörténni, szóval kelj fel! - Talán ha elég szigorú, képes meggyőzni magát, hogy ne tegye meg. Erre Harry megfordul, a meztelenségével mit sem törődve, a szeme pedig csillog.

- Valójában, arra gondoltam, hogy odavihetnél.

- Álmodban, szépfiú! - nevet fel Louis.

Persze úgy végzi, hogy Harryt a hátán cipelve viszi a pékségig, miközben átkarolja Louis nyakát, és teli torokból énekli az Edge of Seventeen című számot, rengeteg extra energiát fektetve az Oooooh! Baby ooooh! részbe. Louis próbál nem nevetni, csak hogy le ne dobja Harryt a sáros fűbe, mire végre odaérnek. Kétszer annyi időbe telt, mert Harry túl sokat mozgolódik, és Louis többször is majdnem elvesztette a fogást rajta, de megcsinálták.

Ennek örömére szégyenkezés nélkül falatozzák Mrs. Clark péksüteményeit, és mindketten Harry Mick Jagger utánzásán nevetnek. Amikor végeznek a reggelivel, egy kicsit tovább üldögélnek, többedszer töltik újra a teás bögréiket, és minden vásárló számára láthatóan, kézen fogva beszélgetnek. A kávézó közel üres persze, de ettől még Louis izgatott attól, hogy Harry ezt annyira természetesen és kényelmesen vállalja vele. Talán egy kicsit kockázatos, és nagyon őrült, de bármennyire pletykás is ez a falu, csak egymás között beszélik meg a dolgokat. Soha nem jutna ki a nagyvilágba, a szárazföldre, Louis egész biztos benne. Nem mintha bármelyikük is tudná, kicsoda Harry. Így hát boldogan élvezi Harry érintését, amíg befejezik a második teájukat is.

Harry megöleli még Mrs. Clarkot, mielőtt elindulnak. Egy szoros, erős ölelésbe vonja, amikor legszívesebben soha nem engednéd el a másikat. Köszönetet mond a mindig szívélyes vendéglátásért, a hátát simogatja közben, Louis pedig kénytelen kilépni az üzletből egy fájdalmas érzés miatt, ami a mellkasában gyülekezik. Odakint várakozik az épületnek dőlve, és mindentudó pillantásokkal méregeti az üres falut. Csak néhány házikó. Egyetlen üzlet. Még egy megkeseredett pub sincs a szigeten. Mint egy sivatag, kihalt, vagy belefagyott az időbe. Louis annyira szereti mindezt, de egy pillanatra azt az irtózatos érzést éli meg, hogy talán Harry nélkül már soha többet nem lesz ugyanolyan.

Louis megrázza a fejét, és kiűzi belőle ezeket a szorongató gondolatokat.

Ez egy ostoba félelem. Louis-nak foglalkoznia se szabadna vele.

Végre, ami egy kisebb évtizednek tűnt, Harry kisétál a pékségből. Egy papírzacskónyi péksütit tart a kezében, mire Louis lágyan elmosolyodik. Minden pénzét feltenné rá, hogy Mrs. Clark adta neki holnapi útravalónak.

- Minden rendben? - kérdi Harry, amikor csatlakozik hozzá kint, és ő is a ház téglafalának dől, a válluk összeér.

- Nem nekem kellene ezt kérdezni?

Harry mosolya kicsit elhalványul, a szája sarka pedig lassan lefelé görbül.

- Jól vagyok - harapja be az ajkát Harry, aztán megint Louis kezéért nyúl. - Gondolkodtam. Meg kellene állnom az obszervatóriumnál visszaúton. El kell köszönnöm Mr. Drummondtól. Nem hiszem el, hogy majdnem elfelejtettem.

- Ó - motyogja Louis. Furcsa ezt hangosan kimondva hallani.

Harry búcsúzkodik.

Természetesen Louis tisztában volt ezzel. Az egész mai nap lényege, hogy Harry utoljára kiélvezhesse a kedvenc dolgait Fair Isle-on. Attól még, mert hangosan ezt még nem mondták ki ilyen egyértelműen, nem lesz valótlan. Ettől még ez egy ütés a gyomrába minden egyes alkalommal, amikor valami erre emlékezteti.

- Ez rendben van?

- Mi? - kérdi Louis zavartan, aztán megrázza a fejét. - Igen, igen. Persze. Mérges lenne, ha köszönés nélkül mennél el, és nekem kellene hónapokig hallgatnom. Talán édesnek tűnik, és az is, de haragot nagyon tud tartani.

- Menjünk - nevet fel Harry, és magával húzza Louis-t is.

Louis ad Harrynek egy kis teret Mr. Drummonddal, kint marad, és a madarakat nézi, amíg beszélgetnek. Húsz perccel később Harry végre kilép az obszervatóriumból komoly kifejezéssel az arcán, ami emlékezteti Louis-t, hogy nem ő lesz az egyetlen, aki hiányolni fogja Harryt, amikor elmegy.

- Minden oké? - kérdi Louis, amikor Harry már túl hosszú ideje csendben van a hazaúton a világítótorony felé.

- Persze - bólint Harry, aztán belerúg egy kőbe az úton. Louis először összerezzen, aztán elmosolyodik, amikor meglöki Harryt a könyökével.

- Igazán meggyőzően hangzik.

Erre Harry már kuncogni kezd kicsit.

- Kedvelem Mr. Drummondot - mondja. - Nagyon jól látja a dolgokat. Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Még akkor is, ha nem töltöttem vele őrülten sok időt.

- Igen, ebben igazad van - ért egyet Louis.

- A legtöbb ember itt ilyennek tűnik - hümmög Harry egy kis idő után, és egy pillanatra Louis-ra sandít, aztán megint másfelé néz.

Amikor visszaérnek a világítótoronyba, egyenesen a lámpás szobába indulnak, alaposan beöltözve maradnak, és Harry gitárjának társaságában a galériára mennek. Leülnek egymás mellé, és Louis lehunyt szemmel raktározza el magában Harry hangját, amint halkan dalol és dúdol. Azt a csodálatos, lágy hangját.

Az egész délutánt azzal töltik, hogy semmiről és mindenről beszélgetnek, ölelkezve összebújnak a világítótorony tetején. Louis az egész világon a kedvenc helyén van, az egyik kedvenc személlyel, akit ismer. Annyira gyönyörű ez az egész. Milyen tragikus, hogy nem tarthat örökké.

Együtt főznek vacsorát, miközben zenét hallgatnak, és lassan táncolnak valami szöveg nélküli francia jazzre, miközben tésztát főznek. Harry épp hátradönti Louis-t, amikor a tésztavíz olyan heves forrásba kezd, hogy dobálni kezdi a fedőt, Louis pedig nevetve kiabál.

- Odaégetjük a tésztát! - üvölti nevetve, és próbál felegyenesedni, miközben Harry csak nevet és nevet, majdnem a padlóra ejtve őt.

- Nem tudod odaégetni a tésztát, a legrosszabb ami történhet, hogy túlfő - sikerül mondania csuklások és nevetések között, miközben erősen szorítja Louis derekát.

- Egyértelműen oda lehet égetni a tésztát, és ne merészelj leejteni, Harry Styles! - fenyegetőzik Louis, de ő is túl erősen nevet ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

- Bo...Bocsi - mondja Harry, de már túl késő, mert mindketten elzuhannak, és Harry a térdére esik, hogy próbálja enyhíteni Louis esését.

- Te semmirekellő! - mondja lágyan Louis, Harry derekára kulcsolja a lábait, és szorosan ölelkeznek a padlón.

- Upsz - válaszolja Harry, aztán megcsókolja Louis-t.

Clifford is megérkezik, hogy kiderítse, mit csinálnak a padlón, Harry felkiált, amikor a hideg és nedves orra a tarkójához ér, Louis pedig még mindig képtelen abbahagyni a nevetést.

Természetesen sikerül odaégetni a tésztát, ami egy egybeálló masszaként tapad Louis lábosának aljára. Harry pedig ártatlan báránykaként ácsorog és nézi.

- Szóval túl sokáig hagytuk a gázon - jelenti ki Harry, és próbálja villával szétbontani az összeragadt tésztát.

- Gondolod? - kérdi Louis szarkasztikusan.

- Akkor kellene csinálnom magunknak egy szendvicset? - ajánlja fel Harry. - Biztos vagyok benne, hogy van valamennyi maradék a csirkesültből, amit valamelyik este csináltam.

- Jól hangzik.

Így hát szendvicset esznek, és amikor végeznek, elmosogatnak - kivéve a tönkretett lábost - Harry kérésére visszamennek a torony tetejére.

Louis nem tudta hibáztatni őt. Ezt már több vendégnél megfigyelte a távozás előtti pillanatokban. Kicsit kétségbeesettek, szeretnének annyit kapni a kilátásból, hogy kitartson még a hazaúton, talán kicsit otthon is, mielőtt visszatérnek a normális életükhöz. Ami unalmas. Kiszámítható. Nem úgy, mint odalent a tenger.

Bár Louis nem tudja elképzelni, hogy bármi unalmas vagy kiszámítható is lenne az életben, amibe Harry készül visszatérni, és talán csak ki szeretné élvezni mindezt, amennyire csak lehet. Ugyanabba szeretett bele Fair Isle-on, amibe Louis is. Két borsó egy hüvelyben, azon ritkák közül, akik megértik a szigetet.

Fél kilenc környékén, Harry egy hosszú, fájdalmas sóhajt enged ki, Louis pedig hátranéz a válla felett, mert Harry hátulról öleli őt, hogy a szemébe nézhessen.

- Valamikor le kellene mennem összecsomagolni - magyarázza, amikor találkozik a tekintetük. Nem kell részleteznie. Nem kell kifejtenie Louis-nak, hogy miért halogatta az utolsó pillanatig.

- Kell segítség? - ajánlja fel Louis, mert nem rajong az ötletért, hogy akár egyetlen másodpercre is szem elől tévessze ma Harryt.

- Nem kell ezt tenned - mondja Harry egyből, de az, ahogy továbbra is szorítja Louis-t, ahogy a tarkójához szorítja az arcát, mást árul el.

- Akarom - suttogja Louis, és Harry kezét simogatja a hasán, az ujjai hegyétől a csuklójáig, újra és újra.

- A legtöbb cuccomat már összeszedtem - mondja Harry, és Louis tudja, észrevette. Észrevette, ahogy Harry az utóbbi néhány napban nem hagyta szét a dolgait minden szobában. Észrevette, ahogy elkezdett összepakolni dolgokat, amiket mindig valahol az épületben hagyott korábban, lassan kezdte kitörölni a jelenlétét a világítótoronyból.

Louis gyűlöli ezt. Válaszul is csak hümmög.

- Azért a biztonság kedvéért szeretnéd, ha még gyorsan körbejárnánk a szobákat?

- Nem igazán akarok megmozdulni - jelenti ki Harry. - De valószínűleg kellene. Ahogy mondtad, a biztonság kedvéért. A legtöbb cuccom már a szobámban van, de tudod. Jobb óvatosnak lenni.

- Igen - ért egyet Louis. - A gitárod és a naptárad is idefent van, és meg merem kockáztatni, hogy ezek elég fontosak - mondja Louis. - Képzeld csak el, miket felejthetsz itt, ha nem ellenőrzöd duplán.

- Nyilván nem fogom itt felejteni a gitáromat - rázza a fejét Harry, és Louis érzi, hogy mosolyog.

- Sose tudhatod - von vállat Louis.

Csendben maradnak egy kicsit, még mindig összeölelkezve ahelyett, hogy felkelnének, Louis pedig szorosan összeszorítja az ajkait, ezzel megállítva magát, ne mosolyogjon vagy sírjon. Vagy mindkettő. Helyette csak élvezi még néhány másodpercig.

- Készen állsz? - kérdi végül Louis, amikor már túl hosszúra nyújtották a némaságot. Elengedik egymást, felkelnek a padról, és kicsit kinyújtóztatják a tagjaikat. Harry felkapja a gitárját és a naplóját, miközben Louis figyelmesen körbejár a szobában, megbizonyosodva róla, hogy nem bujkál valahol valami, ami Harryé. Van néhány kötött pulóver, amit Harry széthagyott, de mindegyik a panzióhoz tartozik.

- Szerintem itt kész vagyunk - jelenti ki Louis, Harry pedig bólint.

- Rendben, menjünk vissza a fogadó épületbe - mondja, de nem mozdul. Helyette az ablakon bámul kifelé.

Már sötét van odakint, de Louis hagyja, hogy kiélvezze a pillanatot. Mellé sétál, és ad egy apró puszit az arcára.

- Nyugodtan maradj, ameddig szeretnél - mondja, aztán lesétál a lépcsőn.

Louis-nak ellenőriznie kell az alagsort is, nehogy valami elmaradt szennyes ruha felejtődjön ott, és a konyhát is, és akkor találkoznak össze Harryvel, amikor a nappaliba lép. Alapos volt, mert Louis még egyetlen holmira se bukkant, ami hozzá tartozik.

- A konyha rendben volt - mondja Harry lágyan, amikor besétál, Louis pedig a könyvespolcokba merül.

- Az alagsor is - válaszol Louis anélkül, hogy ránézne, az ujja a könyvek gerincén fut végig. - Jó munkát végeztél - teszi hozzá, elvigyorodik, amikor megtalálja, amit keresett, és két könyvet is kivesz a többi közül.

- Azon egyértelműen nem az enyémek - mondja Harry egy apró mosollyal, amikor Louis hátranéz rá. Kettő nyálas romantikus komédia regény, persze, hogy azok, Louis pedig vállat von.

- Szükséged lesz olvasnivalóra a hazaúton. Ennek van egy meglehetősen botrányos hetero szexjelenete egy Viscount kertjében - mondja Louis, ahogy felmutatja a piros borítós könyvet. - Egész biztos a te ízlésed - viccelődik, és Harry bár megforgatja a szemét, de nem mond ellent Louis-nak.

- Nem kellene itt hagynom egy könyvet, ha el akarok vinni egyet? - jegyzi meg Harry, és elkezd körülnézni a nappaliban is, a ládák körül és az ablakpárkánynál.

- Mondjuk, hogy kivételt teszünk veled - mondja Louis, még ha nem is ő az első, és nyilván nem is az utolsó, aki anélkül visz el egy könyvet, hogy hagyna helyette másikat.

- Ez nagylelkű.

- Nos, ez tökéletesen én vagyok, igen - viccelődik Louis, miközben a kanapéhoz sétál, ahol egy ismerős ronda kardigán hever.

- Igen - mondja Harry lágyan. - Az vagy. - Megáll és akkor kezd újra beszélni, amikor Louis felkapja a kardigánt. - Ó, azt nem vihetem el. Az a tiéd.

- Örökbe fogadtad, Harry - tisztázza Louis, és a vállára dobja a ruhadarabot. - Nem hagyhatod hátra. Milyen apa vagy te? Csak mert a gyereked ronda, az még nem hatalmaz fel arra, hogy elsétálj.

- Része a kollekciódnak - vitatkozik Harry. - A kardigán marad.

- A kardigán egyértelműen veled megy.

- De…

- Alvás közben fogom a táskádba csempészni, ha tovább vitatkozol velem, Harold.

- Rendben - válaszol Harry, és van valami a szemében, amit Louis boldogságnak nevezne. Sose mondaná ki, de örül neki, hogy megtarthatja azt a szörnyűséget, Louis jól tudja.

Amikor végignézték a nappalit és az étkezőt is, gyorsan körbenéznek a recepciónál is, és összesen csak néhány apróságot találnak. A legfurcsább egy pár zokni volt a nappali sarkában, amiről fogalma sincs, hogy kerülhetett oda. Nem is töltöttek túl sok időt abban a szobában. Hamarosan, amikor a végeznek, felmásznak Harry szobájába, hogy mindent bepakoljanak Harry táskájába. Harry kint hagy egy összeállítást másnapra, a könyveket pedig a többi ruha tetejére teszik, ezért könnyen elérhető lesz az utazás alatt. Végül pedig a gitárját teszi be a tokjába.

Mindezt teljesen csendben, feszültséggel a levegőben teszik.

Louis próbálja kitalálni, mit kellene mondania ilyenkor, de egy kicsit üresnek érzi magát. Mintha minden hangtalan és színtelen lenne, az egész világ, és csak akkor képes újra színeket látni, és érezni az élet rezgését, ha Harry hozzáér.

Szóval teljes csendben csinálják, és amikor már minden összepakolva, csak állnak a szoba közepén, néznek egymásra, és nem is tudják, mit tegyenek. A fények figyelmeztetés nélkül kialszanak, fél tizenegy van, és ők továbbra is egymást nézik a sötétben.

- Louis - suttogja Harry, a keze kinyúl érte, és félúton összetalálkozik Louis-éval, a testük pedig sokkal nagyobb erővel és szenvedéllyel csapódik egymásnak, mint amire Louis számít.

A sötétben tapogatóznak, összegabalyodva az ágy felé haladnak, de egy pillanatig sem eresztik a másikat, folyamatosan egymást érintik, csókolóznak, és sóhajtoznak.

Összekuszálódott végtagokkal zuhannak az ágyra.

***

Másnap reggel Louis arra ébred, hogy egy hatalmas zöld szempár bámulja őt, a mellkasa pedig elnehezül. Megpróbálja lenyelni ezt a gombócot, ami máris a torkában növekszik, próbálja elkergetni az érzést, de az már cöveket vert oda, és szinte mozdíthatatlan a bordái alatt. Harry ma elmegy.

- Szia - suttogja Louis alig hallhatóan, félve, hogy megzavarja a pillanat nyugalmát. Ha a nap tényleg elkezdődik, az egész valósággá válik. Ha felkelnek az ágyból, Harrynek tényleg mennie kell.

- Szia - visszhangozza Harry, gyengéden, érzelmesen. Louis alig bírja elviselni, mert látja Harry arcán, a tekintetében azokat a felhőket, amiket megnevezni sem tud.

Louis előre nyújtja a kezét, ösztönből, majdnem észre sem veszi a saját mozdulatát, amíg hozzá nem és Harry arcához.

- Jól aludtál? - kérdi Louis, még mindig Harry arcát simogatva. Nem érti, ez miért érződik olyan természetesnek, hétköznapinak, amikor mindketten tudják, mi fog történni néhány óra múlva. Ez már nem olyan dolog, amit szándékosan a szőnyeg alá söpörhetnek. De mégsem Louis akar lenni az első, aki hangosan is tudomásul veszi, és egészen biztos benne, hogy Harry se.

Harry megrázza a fejét, megszorítja Louis derekát, hogy még közelebb húzza magához.

- Nem - ismeri be. - Nem tudtam aludni.

Ez megmagyarázza a sötét karikákat a szeme alatt, a fáradt kifejezést az arcán. Louis halkan felsóhajt, és közelebb simul Harryhez. Már most is olyan szorosan fekszenek egymás mellett, ami már szinte lehetetlenség, de Louis-t nem érdekli, így is akarja.

- Sajnálom - mondja, és lehunyja a szemét, amikor Harry egyik keze puhán, gyengéden a hajába siklik. Megint el tudna aludni a Harry testéből áradó melegtől. De az a súly a mellkasán ébren tartja. Ma el kell búcsúznia. Fogalma sincs, hogyan kellene csinálnia.

- Nem baj - válaszolja Harry, és amikor Louis újra kinyitja a szemét, majdnem áhítatosnak tűnik, ahogy őt nézi. - Hasznosan töltöttem az időmet - teszi hozzá, leginkább csak magának, a tekintetét Louis-n tartva.

Nem ez az első alkalom, hogy Louis úgy érzi, éppen memorizálják, Harry minden porcikáját az emlékezetébe vési. Ez ma valahogy sokkal jobban fáj, mert ez Harry utolsó alkalma, hogy ezt tegye. És, ahogy makacsul nem hajlandó pislogni, ahogy tartja a szemkontaktust, a szeme nem ereszti Louis-t, egyértelmű, hogy Harry is ugyanígy gondolja. Ezért Louis is ugyanezt csinálja, az emlékezetébe vési Harryt, az arca minden apró kis szegletét, hogy örökké emlékezzen rá. Így soha nem fogja elfelejteni Harry látványát a hideg téli fényekben, a szeme puha zöldjét, és csak nézi és nézi. Nem fogja elfelejteni az írisze apró arany foltjait, a sötét árnyékot a húsos ajkai között, a szépségpöttyöt a szája alatt, a pici kerek füleit. Louis úgy nézi őt, mint egy sólyom, és némán megesküszik magának, hogy soha nem fog egyetlen vonást sem elfelejteni Harryből, pontosan erre a Harryre fog emlékezni, mert ezt a Harryt egyedül csak ő ismerheti.

- Louis - szólal meg Harry, amikor már komikusan hosszú ideje csak egymást nézik.

- Igen, itt vagyok - nyugtatja meg Louis, és még mindig Harry arcát simogatja a hüvelykujjával, a maradék ujja pedig Harry hajában veszik el. - Itt vagyok.

- Louis - mondja Harry újra, ezúttal kicsit kétségbeesetten, aztán megcsókolja őt. Még utoljára, Louis gondolatai messze járnak, ahogy Harry küzdeni kezd, hogy a heves csókok között levegye róla a felsőjét, aztán a hátára fordítva ráfeküdjön. Jobb ha ezt inkább csak élvezi.

- Hé - mondja Louis a csókok között, visszatartja Harryt egy kicsit, a vállainál fogva tartja őt, ezért nem tud újra lehajolni hozzá. - Lassabban, hm?

- Lassan - bólint Harry, még úgy is, hogy erre egyáltalán nincs idejük.

Ezután minden lágyul, szenvedélyessé válik, ahogy csókolják egymást, a másikat érintik, zihálnak, remegnek.

Utána nem szívesen válnak szét, meztelen testük minden ponton izzadtan összesimul. Harry Louis nyakába temeti a fejét, a lábai még most is Louis csípőjét fogják közre, mélyen belélegzik egymás illatát. Egymást. Amíg nem kelnek fel, addig mindez nem is valóság. Ragaszkodik ehhez a gondolathoz épp annyira, ahogy erősen szorítja Harry hátát, az ujjai szinte elmerülnek a dereka apró gödreiben. Harry ad egy csókot Louis kulcscsontjára, puhán, mintha meg se történt volna, pillekönnyű érintéssel, ami mégis éget. Szinte ez is elég, hogy újra feléledjenek benne a lángok, és mindent előről kezdjenek, hogy még egyszer utoljára élvezzék, de Harry a kulcscsontjáról a nyakához mozdul, aztán fel az álla vonalához. Puha csókokat ad Louis bőrére, nem is próbálja beindítani őt, de mégis ezt teszi, mert még megteheti, még itt van. Louis pedig elveszhet a pillanatban.

Egy szívdobbanással később, Harry felemeli a fejét, és egymásra néznek.

- Louis, én… - kezdi Harry, de Louis képtelen rá, nem tudja ezt csinálni, ezért csak halkan megcsókolja Harryt, mert ha nem csókolóznak, akkor ez a reggel az utolsóvá válik.

Végül mégis fel kell kelniük az ágyból, és ez igazából nem is fáj annyira, amennyire Louis számított rá. Van ez a fura mentális akadály, amit azért épített fel az elméjében, hogy megvédje magát, és tessék, még mindig egy darabban van. Nem tört darabokra. Furcsa néha miképp működik a világ, Louis képtelen nem ezen töprengeni, ahogy meztelenül áll Harry szobájának a közepén. Lassan átsétálnak a fürdőbe, hogy együtt lezuhanyozzanak, Harry azzal viccelődik, hogy még soha nem utazott testnedvekkel borítva, és nem most akarja elkezdeni, Louis pedig nevet, mert meg merne esküdni rá, hogy ez hazugság. Nevet, mert egyre inkább érzi, mennyire nagyon fog hiányozni neki ez a férfi. Megmossák egymás haját, Louis apró puszikat lehet Harry füle mögé, amikor már biztos benne, hogy alaposan leöblítette a habot.

Amikor kilépnek a zuhany alól, csókok közepette segítenek megtörölközni egymásnak, a törölközőket pedig egyszerűen a földre hajítják. Louis felkapja az előző napi farmerját, és gondolkodás nélkül megragadja a pulóvert, amit Harry viselt az ágyban. Még mindig meleg a bőre után, és olyan illata van, mint neki, és így olyan, mintha folyton ölelné. Harry pedig felveszi a melegítőt és kapucnis pulcsit, amit előző este hagyott kint. Amikor végre teljesen felöltöztek, zoknik és Vans cipők is a lábukon, Harry a zöld kabátjáért nyúl.

- Itt van - mondja Louis. - Segítek - ragadja meg Harry táskáját, amit annyira gondosan pakoltak be együtt, és a vállára teszi. Aztán Harry gitártokja után nyúl, hogy azt is a kezébe adja.

- Én… - mondja Harry, amikor az ujjaik összeérnek. - Köszi.

Louis a telefonjáért nyúl az éjjeliszekrényen, és nyel egy fájdalmasat, amikor tudatosul benne, hogy lassan kifutnak az idejükből.

- A hajó most már hamarosan itt lesz, sietned kell, ha oda akarsz érni a kikötőbe - jegyzi meg fojtott hangon.

Túl hamar itt van. Túl hamar eljött. Még nincs kész, még nem áll készen.

- Igaz - mondja Harry, és némán követi Louis, amikor ő elhagyja a szobát, egészen a recepcióig.

Mintha tudná, Clifford az ajtó mellett ül, és nagy, szomorú szemekkel néz rá azóta, hogy megérkezett.

- Cliff - kiáltja Harry, leteszi a gitárt és a kabátot a földre, aztán térdre rogy Louis kutyája előtt, hogy egy szoros ölelésbe vonja. Clifford halkan nyüszít picit, vagy attól, mert Harry túl szorosan öleli, vagy mert ő is szomorú, az is lehet, hogy mindkettő. Harry elengedi őt a sirdogáló hangra, és újra meg újra a buksiját puszilgatja, egészen addig, amíg hangosan fel nem nevet, mert Cliff végignyal az arcán.

- Te voltál a legjobb séta partner - mondja Harry, és Louis annyira meghatódik a búcsú érzelmességétől, hogy még féltékenységet se érez. - És a legjobb bújós mackó - teszi hozzá. - Csak… a legjobb társaság, amiben valaha reménykedhettem.

Louis összeszorított ajkakkal mosolyog, mert ha nem tenné, talán sírna.

- Azt mondják, a kutyák nagyon hasonlítanak a gazdáikra - suttogja Harry egy pillanat múlva. Felnéz Louis-ra, és egy megsemmisítő mosollyal ajándékozza meg. - Megkockáztatom, hogy ez biztosan igaz.

- Igen? - vesz egy mély levegőt, hogy a hangja stabilnak érződjön.

- Igen - bólint Harry. Visszanéz Cliffordra, most sokkal szomorúbban mosolyog, amikor Louis kutyája a hátára gördül, hogy a hasát simogassa. - Ó, bárcsak lenne még időm - mondja szomorúan, és még egyszer megvakargatja a hasát. - Bárcsak…

Louis lepillant a telefonjára a kezében, az idő pedig vészesen fogy. Harrynek most rögtön indulnia, mennie kell, ha nem akarja lekésni a hajót. És ha ezt lekési, ki tudja, mikor tud jönni a következő? A következő néhány napban hatalmas vihart várnak, a repülő és komp járatok valószínűleg törölve lesznek. Harry hosszabb időre itt ragadna. Louis pedig minden erejét összeszedve próbál nem arra gondolni, hogy az mennyire jó lenne. Aztán megköszörüli a torkát.

- Sajnálom, hogy félbaszakítalak, de le fogod késni a hajót, ha nem indulsz el most.

Ez valószínűleg a legnehezebb mondat, amit valaha ki kellett mondania, még ha tökeletesen is sikerült végigmondania, reszketés nélkül, hezitálás nélkül.

- Igen - mondja Harry, még mindig Cliffordot nézve. Ad neki egy utolsó puszit, és felkel a földről.

Először a zöld kabátért nyúl, és felveszi. Kihúzza alóla a kapucniját, aztán felteszi, hogy félig eltakarja az arcát. Majd kinyúl, hogy elvegye a táskáját Louis-tól.

- Elmehetek veled! - szakad ki Louis-ból. - Mármint, a kikötőbe. Segítek elvinni a cuccaid.

Harry viszont megrázza a fejét, így megtagadva Louis-tól azt a néhány utolsó együtt töltött percet is.

- Nem - mondja. - Minden oké. Nem akarok neked fáradalmakat.

- Ez nem az - mondja Louis lágyan, szomorúan. - Harry, ez…

- Minden rendben - bizonygatja Harry kedvesen. - Megoldom.

Így hát Louis nem vitatkozik. Csak lecsúsztatja a táskát a válláról, és nézi, ahogy Harry felveszi. Lenéz egy pillanatra a gitártokjára, aztán leguggol, hogy azt is felvegye.

- Nos… - mondja Louis keserűen, mert nem is tudja, mit kellene mondania ebben a helyzetben.

Minden szó haszontalannak tűnik, minden érzelem túl snassz.

- Nos… - ismétli Harry, és rázni kezdi kicsit a lábát. Ideges. Ha a kezei szabadok lennének, Louis fogadni merne rá, hogy a gumikarkötőjét húzogatná.

- Ez… - kezdi Louis, aztán a fejét rázza és felkuncog. - Megtisztelő volt vendégül látni téged, Mr. Popsztár - mondja ki végül, és kinyújtja a kezét, hogy megrázza Harryét.

Harry sóhajtva a homlokát ráncolja. Lenéz Louis kezére, aztán megrázza a fejét, újra leteszi a gitárját, és lendületből a karjaiba vonja Louis-t, olyan erővel, hogy mindketten meginognak tőle.

Louis ebbe az ölelésbe próbál beletenni mindent, amit ezekben a pillanatokban érez, ahogy átöleli Harry nyakát.

- Köszönöm - suttogja a fülébe Harry, a hangja elcsuklik, Louis pedig lehunyja a szemét. - Csak… Köszönöm. Fogalmad sincs… - megállítja magát, és Louis érzi, hogy megremeg a karjaiban. - Köszönöm, Louis.

Louis pedig hirtelen azon kapja magát, hogy össze-vissza dadog.

- Te… Neked nem kell semmit se megköszönnöd nekem - válaszol hitetlenkedve. - Nem… Nem csináltam semmit - mondja, aztán szünetet tart, és szorosabban tartja Harryt. - Semmit sem tettem - ismétli suttogva, leginkább csak magának.

Ez megnevetteti Harryt, ami halk és nedves, mintha sírna.

- Fogalmad sincs - suttogja vissza, aztán pont olyan hirtelen engedi el Louis-t, amilyen hirtelen megölelte.

Felkapja a gitárját, próbál lehajtott fejjel állni amíg csak lehetséges, és amikor végre felpillant, magabiztosan néz Louis-ra, még mosolyog is, bár a szemei rózsaszínek.

- Majd találkozunk - mondja gyengéden - szemtelen hazugság, ezt mindketten tudják - aztán kisétál az ajtón, kisétál Louis életéből.

Clifford utána vakkant, megkaparja a csukott ajtót. Aztán nyüszít.

Louis egy pillanatra még dermedten áll, a szíve döbörög a mellkasában, aztán megfordul, és rohanni kezd, elhagyva a konyhát, az alagsor ajtaját, végig a szobája mellett, fel fel fel a csigalépcsőkön, végig a lámpás szobán egészen a galériáig. Körbesétál egészen addig, amíg meg nem találja a legjobb kilátást, a haját tépi a szél, a kezei a korlátot markolják, miközben nézi Harryt, ahogy egyre kisebb, kisebb és kisebb, egészen addig, amíg már csak egy pötty a horizonton, aztán amíg már nem látja őt egyáltalán, ahogy végül tényleg, teljesen eltűnik.

Aztán, és csak azután, Louis lerogy a földre, a hátát a torony oldalának veti, és remegve zihál.