Sziasztok!

Hát... Tudom, ez a rész megint egy bomba, mindig ez van a sok nyugi után... Szóval most ez a helyzet. De lássuk be, elkerülhetetlen volt. De az vigasztal bárkit is, ha azt mondom, ez még csak a jéghegy csúcsa? Hogy ennél sokkal akció/eseménydúsabb részek várnak még ránk? Azért ne bántsatok nagyon. És hagyjatok nyomot! Imádlak titeket!

Puszi&Pacsi

Nem látom őt, és nem is hallom, hogy odafent lenne, ennek ellenére ahogy felfelé mászom a lombház létráján, pontosan tudom, hogy itt találom. Nem is kell csalódnom, amikor bekúszok a szűkös épületbe, Harry a matracon fekszik, és a mennyezetet bámulja. Szerintem észre sem vett, mert fülhallgató van a fülében, a telefonja pedig a hasán hever, arról hallgat zenét. Össze is rezzen, ahogy mellé heveredek, de egyből kiveszi az egyik fülest, és engem néz.

- Minden rendben? - kérdem halkan, és összefűzöm az ujjainkat a matracon.

- Amennyire rendben lehet - sóhajt fel a fiú, aki annyira próbál jól lenni, annyira próbálja még nekem is azt mutatni, hogy semmi probléma, hogy boldog, és nem lesz gond, de belül ugyanúgy porrá zúzták, mint engem, hiába próbáljuk elrejteni a romokat. - Szeretnélek tartani, felhúzni, elérni, hogy olyan boldog legyél mellettem, ahogy még soha senkivel. Akár még… Nikóval sem, még ha ez igazságtalan és önző is tőlem…

- Nem az - suttogom.

- Tudom, hogy az, mert azt ígértem, nem próbálom meg elfoglalni a helyét, hogy velünk maradhat - folytatja kétségbeesett hangon, de egyikünk sem mozdul. Csak fekszünk egymás mellett, és nézünk a másik szemébe. - De láttam a fotókat a szobádban, amiken együtt vagytok, és te sokkal boldogabb és gondtalanabb voltál annak a srácnak az oldalán. Soha nem láttalak még olyannak, mint azokon a képeken. Képtelen vagyok megadni neked azt a fajta önfeledtséget, és aztán szóba jön ez a dolog, mint ma apád irodájában, és üvöltve tudnék zokogni, Lou… Nem tudom, mit csinálok.

- Hé, elég - szorítom meg még erősebben az ujjait, és próbálok közelebb hajolni, de éppen csak egy leheletfinom puszit sikerül adnom az orrára, aztán visszahelyezkedem. - Valószínűleg soha nem leszek már olyan, mint azokon a képeken, és ez nem azért van, mert nem teszel boldoggá, Bambi. - Ahogy kimondom a becenevet, Harry halkan elneveti magát, és ennek nagyon örülök. Nincs annyira rossz hangulata, inkább csak elkeseredett. - Nem tudom, hogyan küzdjem le a démonokat, amik fogva tartanak. Álmaimban még kínoznak is. Egyszerűen nem tudom. De ha valami is életben tart, azt te vagy.

- Nehéz elhinni - ingatja a fejét. Tudom, hogy így van. Ő is küzd saját magával, tele van félelmekkel, de muszáj éreznie, hogy ebben a háborúban egy oldalon állunk. További szavak helyett inkább csak felé hajolok, és ezúttal nem csak egy puszit felejtek nála. Az arcára simítom a szabad kezem, és úgy csókolom, mintha semmi sem lenne rajtunk kívül ezen a világon, mintha épp most hullna darabjaira, és ez a faház az egyetlen biztonságos menedék. A csókunk az egyetlen pajzs, ami vigyázhat ránk. Az ajkai édesek, de az is lehet, hogy csak azért érzem így, mert már a függője vagyok. Többet és többet akarok belőle, ízlelni, harapni, felfalni.

- Mit hallgatsz? - kérdem, amikor egy kicsit elhúzódom, ő pedig átnyújtja nekem a fülhallgatót, amibe azóta is szól a zene, mert nem kapcsolta ki az érkezésemkor. Szorosan mellé fekszem, közénk teszi a telefont a matracra, én pedig a fülembe dugom a fülhallgató egyik felét. Az ujjaink még mindig összefűzve kettőnk között. Talán ez a legkellemesebb, legpihentetőbb pillanat, amit valaha megéltünk együtt. - Basszus, Harry… - nevetek fel abban a pillanatban, amikor meghallom a fülemben a saját zenémet.

- A hangod mindig megnyugtat - mondja könnyedén, egy pillanatig sincs zavarban emiatt, és csak lehunyja a szemét. - Kereshetsz valami mást. Amit csak akarsz. Kíváncsi vagyok, te miket szeretsz. Mutasd meg, mit hallgatsz, ha feldúlt vagy.

Nem felelek, csak a kezembe veszem a mobilját, és megkeresem az alkalmazásban a The Killers, Hot Mess albumát és látom némán elmosolyodni Harryt, amikor felcsendülnek a Jenny Was A Friend Of Mine első akkordjai. Imádom ezt a számot, ahogy imádom az egész albumot is, és talán ez az a fajta zene, amit tényleg mindig olyankor hallgatok, ha feldúlt vagy feszült vagyok.

Úgy hallgatjuk végig az egész albumot, hogy egyikünk se szólal meg, vagy egyáltalán mozdul úgy, hogy azzal megtörje a varázst. Ebben az egy órában megint gyereknek érzem magam, aki elmenekült a problémái, a világ elől a lombházába, ahol semmi sem érheti utol. Ezúttal Harryt is magammal hozva, aki mindennél többet ér nekem.

***

A telefonom hajnalok hajnalán jelez, hogy ideje felkelnünk, mert ma megyünk a klinikára az eredményekért. A család azt sem tudja, hogy néhány napja átestünk egy halom vizsgálaton. Szerencsére, miután elmondtuk, persze nem részletesen, hogy mi mindenen mentünk keresztül, és nem saját akaratunkból érintkeztünk idegen férfiakkal, mindent megtettek, hogy segítsenek nekünk. Elvégeztek még ott a helyszínen egy HIV gyorstesztet is, és bár mondták, hogy az eredmény nem annyira megbízható, mint a szűrővizsgálat során vett mintákból kinyert eredmények, de arra elég, hogy legalább közepesen megnyugodjunk. Mindkettőnké negatív lett, és ezzel már eleve egy hatalmas kő esett le a szívünkről, ma viszont vissza kell mennünk, hogy megkapjunk minden választ. Nagyon bízom abban, hogy teljesen egészségesek vagyunk, még ha jól tudom azt is, hogy a világ soha nem ennyire rózsaszín. Különösen nem a miénk. Ráadásul Harryt már a yakuzában is rendszeres közösülésre kényszerítették idegenekkel. Még ha védekezett is, sok olyan szar van, amit gumi mellett is össze lehet szedni.

- Ébredj, bébi, menni kell… - motyogom a nyakába, ő pedig csak mély és rekedt hangom morog egyet, de nem mozdul. Már majdnem visszaalszom, amikor tudatosul bennem, hogy muszáj felkelnünk, nem szórakozhatunk. - Gyerünk! - nyögök fel, és nagy nehezen, de ülő pozícióba tornázom magam az ágy szélén. Hallom a hátam mögött, ahogy Harry ásít egy hatalmasat, aztán ő is kikászálódik a takaró alól. Szerintem kettőnknek együttvéve se kell fél óra, hogy elkészüljünk, mert pont magasról leszarjuk, mit viselünk, vagy hogy festünk a tükörben. Örülünk, hogy élünk, és van erőnk bemászni a kocsiba. Harry vezet az intézetig, ahol a nemi betegeket szűrik, én pedig többször is elbóbiskolok az anyósülésen, mire odaérünk.

Viszont abban a pillanatban, amikor belépünk a fotocellás ajtón a recepcióra, és elindulunk a váró felé, már mindketten sokkal éberebbek vagyunk. És feszültebbek is. A műanyag széken ülve megállás nélkül a körmöm rágom, Harry pedig a lábát rázza, egészen addig, amíg az asszisztens hölgy ki nem lép az ajtón.

- Tomlinson és Styles? - néz a papírjára, aztán amikor felnéz belőle, találkozik a tekintetünk. - Jöjjenek be egy kicsit.

Fogalmam sincs, hogyan kellene mennie ennek a dolognak, de szinte biztos voltam abban, ha semmi bajunk, csak a kezünkbe adják a leleteket, és mehetünk Isten hírével. Harry a kezem után nyúl, és azt szorongatva ül le mellém a neonoktól túlságosan is fényes orvosi rendelőben kikészített székekre, az én torkomban pedig hatalmas gombóc kezd növekedni. Hiába próbálok nyelni, nem megy, szinte csak fuldoklom a saját levegővételeimtől.

- Jó reggelt! - köszön a doki, amikor felénk fordul a számítógépéből, és mindketten csak bólintunk válaszként. Rettegve várjuk, milyen szavak következnek ezután. - Nem is húzom tovább a dolgot, látom, hogy idegesek.

- Kérem - mondja Harry könyörgőn, a doki pedig szánakozva néz rá, majd maga elé tesz egy darab papírt. Szánakozik… Valami baj van, ez már biztos.

- Sajnos nem csupa jó hírekkel vártam magukat, de, és itt jön egy nagy de, ne féljenek ennyire, mert minden rendben lesz - kezd bele, és már annyira szorítjuk egymás kezét Harryvel, hogy fehérek az ujjaink. - Ismerve az előzményeket, rengeteg vizsgálatot végeztünk a legkomolyabb betegségektől a legenyhébbekig. Egyetlen pozitív teszt jött ki. Mindkettejük pozitív lett hepatitis B-re. A hepatitis B a leghosszabb lappangási idejű fertőző májgyulladás. Az esetek nagy részében akut májgyulladás formájában zajlik le a fertőzés, a többi esetben krónikussá válik. Nem tudjuk, önöknél mióta lappanghat pontosan, illetve abban sem lehetünk biztosak, hogy egymástól kapták el, vagy mindketten a külső forrástól. - Nem tudunk megszólalni, egyikünk sem. Csak ülünk, továbbra is kézen fogva, és bámulunk az orvosra, aki szünet nélkül beszél. Próbálom felfogni a szavait, de közel sem biztos, hogy sikerül. Legalábbis nem minden szavát. - Mr. Styles szervezetében egyáltalán nem találtuk se passzív, se aktív immunizáció nyomait. Tehát gyerekkorában nem kapott ellene védőoltást. Tudja esetleg, hogy ez hogy történhetett? A legtöbb országban tizenkét éves kortól kötelező.

- Öhm… - köszörüli meg a torkát Harry, és látom, hogy szenved a válasszal, de képtelen vagyok a segítségére sietni. Sokkoltak a hallottak. - Akkoriban… Nem túl átlagos életkörülmények vettek körül, amiről nem hiszem, hogy szeretnék beszélni, de… Hét éves korom után semmilyen oltást nem kaptam.

- Értem - bólint a doktor, és maximálisan el is fogadja Harry válaszát. - Így sajnos az ön szervezetében sokkal súlyosabb a fertőzés, mint Mr. Tomlinson esetében, aki bár szintén elkapta, a gyerekkorban kialakult védelem erősen küzd a fertőzéssel. Az ön esetében találtunk antitesteket, amik felvették a harcot a vírussal, de valószínűleg egymás után több alkalommal is közvetlenül, drasztikus módon találkozott a kórokozókkal, így sajnos ön sem úszta meg.

- És… és… - kezdem dadogva, mert már szinte az életem is lepereg a szemeim előtt, még ha tudom is, hogy azt mondta, még nincs akkora baj. - Most mi a teendőnk?

- Mindkettejüknek egy hosszú gyógyszeres kezelésre lesz szüksége - magyaráz tovább, és szerintem fogalma sincs, mennyire hálás vagyok azért, hogy ennyire nyugodt és kedves. - Közben pedig folyamatosan vissza kell járniuk vizsgálatokra, hogy lássuk a gyógyulás folyamatát. Egészen addig, amíg teljesen gyógyultnak nem tekinthetők. Tudniuk kell, hogy ez egy nagyon veszélyes betegség, és ha nem veszik komolyan, gyakran halálos kimenetelű is lehet.

- Komolyan vesszük - vágja rá Harry azonnal, gondolkodás nélkül.

- Akkor nem lehet semmi baj, mert szerencsére a szervezetük erős, és mostanáig is mindent megtett a vírussal szemben - próbál megnyugtatni mindkettőnket a doki. - Mindkettejüknek felírtam a szükséges gyógyszereket. Mr. Stylesnak erősebbek, és nagyobb dózisban is kell szednie, ez ne zavarja meg egyiküket se. Az akut hepatitis B kettő-hat hét alatt, de legkésőbb hat hónapon belül szövődménymentesen gyógyul. Szigorúan ágynyugalmat írok elő. Fontos a vitamin- és kalóriadús, könnyen emészthető, zsírszegény táplálkozás. Ha ezeket betartják és szedik a gyógyszereket, a betegség nem tarthat tovább néhány hétnél - tolja felénk a recepteket az asztalon. - Az akut fertőzés lecsengését a vérből a vírusantigének eltűnése és az antitestek megjelenése jelzi, amit aztán többször ellenőrizni is kell, ezért szeretném, ha három hét múlva visszajönnének hozzám, Szvetlana felír egy időpontot. Utána pedig hetente végzünk vérvizsgálatot.

- Száz százalékos a gyógyulás? - kérdi Harry, és… Őszintén! Fogalmam sincs, honnan van ennyi éberség és lélekjelenlét benne. Én azt sem tudom, mit kellene mondanom vagy kérdeznem. Azt sem tudom, mi a fasz történik körülöttem.

- Az esetek tizedében a gyulladás hat hónapon túl is megmarad, és krónikussá válik. Emiatt mindaddig végezzük a kontrollvizsgálatokat, míg a máj transzaminázai normális értéket nem mutatnak - válaszolja, és tényleg… Már semmit sem értek. Semmit. Csak abban tudok bízni, hogy Harry igen, és ha egy kicsit lenyugodtam, majd nekem is elmagyarázza, mi az istenről beszél a doki. - Az interferon-készítmények bizonyítottan eredményes gyógyszerek, amelyek javuláshoz vezetnek ugyan, teljes gyógyulást azonban ritkán hoznak. A kezelés célja sokkal inkább vírus szaporodásának kontrollja és gátlása, a krónikus gyulladás visszaszorítása, a betegség súlyosbodásának lassítása, s ennek eredményeképpen a szövődmények megelőzése. Ha már gyógyultnak nyilvánítjuk önöket, akkor is… - sóhajt fel, és ez egyáltalán nem tetszik. - Fontos tudniuk, hogy a vírus, a retrovírusokhoz hasonlóan képes beépíteni az örökítőanyagát a gazdasejtekként használt májsejtek DNS-ébe. Ennél fogva, hogyha a fertőzés egyszer megtörtént, akkor a vírus már nem tüntethető el a szervezetből, a lezajlott akut májgyulladás után is ott marad rejtve a májsejtekben. Ebből a nyugalmi állapotból az immunrendszer működésének gyengülésekor újból aktiválódni tud. Innentől kezdve egész életükben óvatosnak kell lenniük. Oda kell figyelniük az étrendjükre, az alkohol fogyasztásra, és ha túlhajszolják magukat, könnyebben elfáradhatnak. Rendszeres szűrésre kell járniuk, nincs kibúvó.

- Értem - mondja végül Harry, és elveszi a dossziét az asztalról, amibe az asszisztens beletette a leleteket, a recepteket és a következő kötelező vizsgálatunk időpontját. - Tudnunk kell még valamit?

- Tudjuk, hogy ebben a történetben önök voltak az áldozatok, de tudnunk kell, hogy esetleg létesítettek-e szexuális kapcsolatot bárki mással, egymáson kívül - mondja az orvos egy óvatos hanghordozással. - Ez egy extrém erősen fertőző vírusos megbetegedés, és nagyon könnyű átadni valaki másnak. Szóval itt nem is feltétlenül csak közösülésről van szó.

- Louis szüleinek a házában élünk, de mi csak egymással… - kezd bele Harry, aztán vesz egy mély levegőt. - Van rá esély, hogy otthon is megfertőztünk valakit? Illetve… Mostantól inkább nem kellene szeretkeznünk amíg…

- A kórokozó főként vér útján, és kisebb-nagyobb hámsérüléseken keresztül jut be a szervezetbe. Nemi úton is éppen ezért terjed könnyedén, főleg azonos nemű párkapcsolatok esetében, főleg férfiak körében, mert egy apró vérzés vagy maga az ondóval való érintkezés bőven elég, viszont a latex óvszer tökéletes védelmet nyújt, persze legyenek azért óvatosak, de nem kell lemondaniuk az együttlétekről - magyarázza, és érzem, tisztán érzem, hogy lángol az arcom. Ha Harry szervezetében van meg sokkal súlyosabban… Mindig gumival csináltuk, kivéve, amikor nekem esett a sikátorban, és nos… Akkor nem is voltunk túl gyengédek, nem védekeztünk és én voltam a passzív. Ha tőle kaptam el, akkor biztos vagyok benne, hogy akkor. Ha a faszkalapoktól, akkor meg… akármikor. Ők soha nem voltak gyengédek. - Veszélyes lehet a közös manikűrkészlet, borotva, fogkefe használata. Akár törölköző, ha esetleg valamilyen úton rákerült a kórokozó. Szóval azt javaslom, a biztonság kedvéért minden olyan személy is menjen el egy szűrővizsgálatra, akikkel nap mint nap érintkeznek.

- Nagyszerű… - motyogom, de azonnal meg is rázom a fejem, aztán megköszörülöm a torkom. - Köszönjük, doktor úr.

- Ha nincs több kérdésük, akkor elengedem magukat - mosolyodik el halványan. - Nagyon sajnálom, hogy ilyen híreket kellett közölnöm, de fel a fejjel, mert ez tényleg nem a legrosszabb dolog, ami történhetett. Jó állapotban vannak, és képesek leszünk kezelni, csak tartsák be a kezelési útmutatót.

- Mindenképp - válaszol Harry, és mindketten kezet fogunk az orvossal, mielőtt elhagyjuk a rendelőt. Egyikünk sem szólal meg, teljesen némán sétálunk vissza az autóig, ugyanúgy Harry ül a volán mögé, és már készülnék arra, hogy egy csendes hazaút vár ránk, de nem indulunk el. Harry csak ül, bámul maga elé, és egyre nagyobbakat szipog. Akkor nyúlok felé, amikor az első könnycseppek gördülnek ki a szeméből. Azonnal elkapja a kezem, erősen megszorítja, és kétségbeesett tekintettel fordul felém.

- Tudod, hogy én is lehettem… Akkor, amikor… - zihálja, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a sírás. - Amikor…

- Tudom, de hé! - hajolok közelebb, és a két kezem közé veszem az arcát, egy pillanatra sem megszakítva a szemkontaktust. - Nem érdekel, oké? Teljesen mindegy, ki kapta el kitől, vagy bármi ilyen szarság. Szeretlek, Bambi, te vagy a mindenem, túl leszünk ezen is, rendben? Mindent túlélünk, nem emlékszel? Ez a kis szar semmiség lesz nekünk. Nem foghat ki rajtunk. Mostantól majd követjük a te rém unalmas zen életmódodat, és minden rendben lesz.

- El kell mondanunk anyukádéknak is - szipog még mindig, de mintha egy picit enyhülne a zokogása.

- Mire hazaérünk, fent lesznek - bólintok, ő pedig issza a szavaimat. - Beszélünk mindenkivel. Most pedig menjünk, még be kell ugranunk a patikába. Van az az autós gyógyszertár a sugárúton, arra menj, irányítalak.

- Oké - suttogja, és elindítja az autót. Még útközben is potyognak a könnyei, de megállás nélkül, odaadóan simogatom a combját, és érzem, hogy egyre jobban van. Lehet, ha nem belőle, akkor belőlem robbant volna ki ez a dolog, és csak az akadályozta meg, hogy imádom őt, és muszáj erősnek mutatnom magam, hogy ő is megnyugodjon.

Abban sem tévedtem, hogy otthon már mindenki ébren lesz, az egész család a hatalmas étkezőben ül, és a reggelijüket eszik, miközben halkan beszélgetnek. Csak akkor telepszik néma csend a szobára, amikor meglátnak minket, talpig felöltözve, kézenfogva beállítani, nyilván Harry kisírt, vörös szemei sem segítenek, de senki nem kérdez semmit. Talán anya a legrémültebb, de az is lehet, hogy Kyle, mert felpattan a székéről, és Harryhez szalad, hogy megölelje, ő pedig leguggol hozzá, és szorosan tartja.

- Mi történt? Merre jártatok? - kérdi apa, és közelebb sétálok, kettesben hagyva Harryt és Kyle-t, aztán leülök az asztal egyik üres székére anya mellé. - Azt hittük, még alszotok.

- A klinikán voltunk - válaszolom végül, anya azonnal a kezemért nyúl, nekem pedig elég az egyik őrre pillantanom, apa máris érti, egyből jelez nekik, és a szűk családon kívül senki nem marad a szobában. Csak a szüleim, Zayn, és mi. Érdekes, hogy most még Zayn jelenléte és morcos arca sem érdekel. - A történtek után úgy éreztük, muszáj kivizsgáltatnunk magunkat.

- Miért nem tudtam erről? Malinovszkij két pillanat alatt megcsinálta volna - kezd bele apa, de vészesen gyorsan elhallgat, amikor feltartom az egyik kezem.

- Nem akartuk, hogy mindenki ezen csámcsogjon, ha esetleg valami nagy baj lenne - vallom be, anya pedig nyel egy nagyot, de mindenki várja, hogy folytassam. - Szóval ma megkaptuk az eredményeket. Mindketten megfertőződtünk hepatitis B-vel.

- Istenem! - kapja a szája elé a kezét anya, apa szorosan összepréseli az ajkait, Zayn ujjai pedig ökölbe szorulnak.

- Harry állapota rosszabb, mint az enyém, mert nem volt védőoltása, hála a yakuzás éveknek. Egy csomó gyógyszert kell szednie, de azért én se maradok ki a buliból - húzom el a szám, és erősen rázom a lábam, hogy valamilyen úton megpróbáljak leadni egy kis feszültséget. - A doki szerint megmaradunk, mert még időben csíptük nyakon a fertőzést, de ágynyugalmat, és könnyed diétát írt elő a gyógyszereken túl.

- A ma esti akciót te vezeted, Zayn - szólal meg azonnal apa, és a fekete hajú öcsikémhez fordul. - Reggeli után gyere az irodámba és hozd Slawat is. Ő lesz a partnered.

- Rendben - válaszolja azonnal, egy pillanatig sem játssza meg magát, vagy inkább játssza szokásosan túl a dolgot. Csak egyetért, és nem mond semmit. Se egy beszólás, se egy gúnyos megjegyzés az orra alatt. Ma minden kifordul magából.

- A ma esti akciót még le tudom vezetni, nem vagyok rosszul - kontrázok rá azonnal, mert már minden el lett tervezve, és tényleg nem érzem, hogy képtelen lennék rá. Nem érzem betegnek magam. - Aztán majd...

- Vagy mondjuk most az egyszer csitulj, és pihenj - vág a szavamba Zayn, és szigorúan néz rám, hirtelen nem is tudok mit mondani. - Ezt majd én intézem.

- Zaynnek igaza van - szólal meg anyu is, és az ő megtört hangjával nem tudok vitatkozni. Képtelenség lenne.

- Még annyi, hogy… - vakargatom az állam, és megint mindenki engem néz, még Harry és Kyle is visszatérnek az asztalhoz, hogy leüljenek mellém. - Mindenkinek le kellene teszteltetnie magát. Legalábbis mindünknek itt az asztal körül, mert mi azért minden nap érintkezünk. Ez a szar meg kurva fertőző.

- Nem bánod, ha tőlünk Malinovszkij vesz vért? - kérdi apa, de tulajdonképpen nem, szóval csak megrázom a fejem. Nem bánom, mert nem AIDS-esek lettünk, ami szintén a pakliban volt, vagy valami más nagyon elvetemült, biztosan halálos betegség, szóval ha apám doktora képes kényes ügyként kezelni a dolgot, akkor csinálja ő a teszteket. - Akkor mind reggelizzünk meg rendesen, utána pedig irány a rendelő, hogy vért vegyenek tőlünk.

Apa kiszól az embereinek, így az őrök is visszatérnek az étkezőbe, a házvezető pedig elénk is tesz terítéket, hogy tudjunk enni.

- Mekkora az esélye, hogy Kyle is beteg? - kérdi anya a fülembe lehelve a szavakat, közvetlen közel hajolva hozzám. Felismerem a diplomatikus kérdése mögött megbújó kíváncsiságot. Tudom, mit akar tudni, és nagyon örülök, hogy a válaszom meg fogja nyugtatni. Engem is megnyugtat.

- Csekély.

- Hála Istennek - simítja a combomra a kezét, és mindketten folytatjuk a reggelinket. Azt hiszem, utána én is beszélek majd apával, na meg Harryvel is, mert tekintve, hogy kötelezően C vágányra lettünk állítva, és pihengetnünk kell, mint a jó gyerekeknek, talán ezekben a hetekben kellene megejtenünk valamikor azt a látogatást Harry valódi családjához. Nem hiszem, hogy lenne rá ennél jobb időpont. Kivehetnénk egy hotelszobát a városukban, és Harry végre találkozhatna velük. Biztosan a közérzetén is javítana, én pedig mindennél jobban szeretném, ha jól lenne. Ha boldog lenne.