Sziasztok!

Megérkeztem ennek a folytatásával is, és hát... Ez most egy kicsit lelkizős rész lesz, én ettől még nagyon szerettem. Annyira szép, amikor Louis őszinte. Szerintem. És Harry fájdalma, félelmei, minden. Szóval, remélem ti is szeretitek a mesét még mindig.

Puszi&Pacsi

- Tényleg minden alkalommal rá kell erőszakolnod a kutyámat, hogy ússzon egyet, amikor itt vagyunk? - kérdi Louis, eljátszva, hogy zavarja, ahogy Clifford a vízbe rohan a teniszlabda után, amit Harry bedobott neki. Nem sok dolog van, ami megakadályozná az őrült kutyáját, hogy a fagyos vízbe rohanjon, de Louis azért mindig próbálkozik enyhíteni a károkat, hogy ne kelljen hatalmas, vizes szőrcsomókat takarítani a fogadóban. Harry egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki sajnálja a dolgot. Hatalmas vigyort villant Louis felé, aztán felkiált, amikor Clifford felé rohan a labdával a szájába.

- Nézzenek oda! - kiáltja Harry ujjongva, aztán megragadja a labdát. - Bajnok vagy. Hatalmas úszóbajnok! - biztatja őt, aztán újra eldobja a labdát.

- Nyilvánvalóan ezt kell csinálnod - jegyzi meg Louis, leginkább csak magának.

- Aww, ugyan már. Ne legyél morci, imádja - mondja Harry, és Louis mellé kocog, hogy át tudja ölelni a vállát.

- Te fogod feltakarítani a felfordulást, amit majd a házban csinál - tisztázza Louis, és rásimítja a kezét Harry karjára.

- Természetesen - ért egyet, és megpuszilja Louis homlokát. - A boldogsága igazán megéri a munkát, nem? - mondja, és Louis-nak már tényleg nem szabadna meglepődnie többet, amikor Harry valami mély, de igazán éleslátó dolgot mond semmiségekkel kapcsolatban is.

- Gondolom - viccelődik Louis a szemét forgatva.

- Ez olyan, mint hogy én követem a programot - teszi hozzá Harry, és a kabátja belső zsebébe nyúl a napszemüvegéért, amiről Louis még csak nem is tudta, hogy létezik. Az orrára tolja, és a horizontot kezdi bámulni. - Megér minden munkát.

- Hogy megkaparintsam a boldogságot?

- Vagy legalább közel kerülj hozzá - nevet fel Harry. - Nem tudom, hogy lehetnek-e az emberek valaha igazán, őszintén boldogok. Mármint, nyilvánvalóan igen, csak… Senki sem boldog minden pillanatban. Nem úgy vagyunk összerakva. És az életnek se lenne mélysége. De senkinek se szabadna olyan módon boldogtalannak lenni, mint én voltam, tudod?

Louis a talpuk alatt lévő homokot nézi, és az orrát ráncolja.

- Nyilvánvalóan nem - mondja, és próbál nem túl szomorúnak tűnni. - Na, nem mintha nem csalnál egy csomót a programmal. Úgy értem, nézz körül, ezek közül mi is része az előre eltervezett napi rutinodnak? - csipkelődik Louis. - Nem is beszélve arról, hogy csoportterápiára se jársz.

- Oi! - kiált fel Harry nevetve, és szorosabban öleli át Louis vállát. - Szeretnéd ha az összes mély titkom elárasztaná a The Sunt vagy a Daily Mailt, csak mert néhány random valaki nem tudja tartani a száját?

- Na de… az egész szervezet lényege az anonimitás, és… úgyse sértenék meg ezt a szent szabályt.

- Aha, mert az emberek még soha nem szegték meg a szabályokat - mondja Harry, és Louis nem látja a tekintetét, de ha tippelnie kellene, éppen megforgatja a szemét.

- Ez csak én vagyok - mondja Louis gyengéden, amikor Clifford feléjük szalad. Harry megint megragadja a labdát, és hála a magasságosnak, ezúttal nem a vízbe dobja. - Mondhatod, hogy nem akarsz kockáztatni, de ettől még valószínűleg vannak olyan csoportok, amik segíthetnének. Nem fogok ítélkezni.

- Igen, biztosan - bólint, és egy kicsit lejjebb esnek a vállai.

- Szóval, mint szeretnél a teához? - köszörüli meg a torkát Louis, és ezzel meg is nevetteti Harryt.

- Azért akarsz finoman témát váltani, mert elérted, hogy mogorva legyek?

Louis felfujja az arcát, mint egy mókus, aztán kancsalít a szemeivel, és végül vesz egy mély levegőt.

- Aha! - vallja be, aztán Harry felé fordítja a fejét. Elmosolyodik, amikor megérzi, hogy Harry még erősebben öleli. - Működik?

- Igen - feleli Harry. - Igen, működik. És azt hiszem, sült krumplit szeretnék.

- Csak sült krumplit? - nevet Louis.

- A sültkrumpli teljes értékű ételnek számít - von vállat Harry.

- Igen. Szerintem maradt még kolbász is a fagyasztóban, azt is megsüthetjük hozzá.

- Jól hangzik - bólint Harry, aztán füttyent egyet Cliffordnak, hogy ideje visszaindulni.

***

- Túl kicsi vagy ahhoz, hogy az egész világ súlyát ilyen módon cipeld a válladon, tudod, ugye? - mondja Louis beszélgetést kezdeményezve néhány nappal később, miközben a jobb keze végigsimít Harry meztelen testének vonalán, egészen le a derekán át a csípőjére, és a melegítője dereka fölött öleli őt magához.

Louis egy ideje már gondolkodik ezen. Azon, hogy Harry mennyire aggódik, hogy mennyi súlyt pakol saját magára, azon, ahogy a rajongóira tekint, vagy épp az egész világra, mintha valamit le kellene győznie, még ha ezt soha nem is ismerné el.

Harry megremeg, Louis felé hajol, és összefűzi a lábaikat. Nem néz rá, Louis kezét nézi, ahogy eltűnik a takaró alatt, és a szempillái árnyékot vetnek az arcán. Libabőrös lesz a keze, és épp azon van, hogy megkérdezze, fázik-e, hogy szeretne-e egy plusz takarót, vagy egy pulóvert. Hümmög, és az ujjait Louis csuklója köré szorítja.

Louis a közös párnájukra teszi a fejét, aztán Harry bongyori rövid tincseibe fúrja az ujjait. Harry tudat alatt is belesimul az érintésbe, a szempillái megrebbennek. Álmos, annak ellenére, hogy még csak késő délután van. A nap már lenyugodott, és Harry szobájának a lámpája világítja meg őket. Harry újra megszorítja Louis csuklóját.

- Azt hiszem - suttogja Louis Harry halántékára -, talán segítségre van szükséged, ha cipelni akarod azt a súlyt.

Ki tudja, mi ösztönzi, hogy hangosan kimondjon ilyeneket, de most, hogy elkezdte, Louis már nem akarja visszafogni magát.

Harry teste még mindig nyugodtnak érződik, ahogy hozzásimul Louis-hoz, de a pillái hirtelen pattannak ki, hogy szembenézzen Louis-val.

- Nem cipelem a világ súlyát a vállamon - ellenkezik, talán túlságosan is határozottan. - Csak a saját aggodalmaim súlyát, és az emberek elvárásaiét rám nézve.

Louis szomorúan elmosolyodik.

- Végtére is az nem pont ugyanaz? - kérdezi. Megáll egy pillanatra, és Harry tarkóját cirógatja. - A súly nem pont ugyanannak érződik?

- Nem mintha túl sok emberben megbízhatnék a problémáimmal kapcsolatban. Végül mindig mindenki akar tőlem valamit. És a súly csak egyre nehezebb, amikor az emberek többé nincsenek a közeledben, hogy megosszák veled. Talán az is gond, hogy magamban is csak szítom ezt a vihart. Nem vagyok annyira kicsi. És most, hogy tiszta vagyok, a lábaim is erősebben tartanak.

Louis nagyon szeretné azt mondani, hogy bennem megbízhatsz, én semmit sem várok el tőled cserébe. De nem teheti, mert ez nem igaz. Louis mindig többet akar, olyan dolgokat, amiket Harry valószínűleg meg sem adhat neki, ezért inkább csendben marad, mert mégis van egy valami, amit soha nem akar: hogy Harry hazugnak gondolja őt.

***

Aznap délután Louis morcos arccal ül a zongora mögött, és a homlokát ráncolja Harry felé, mielőtt a billentyűkre teszi az ujjait.

- Tudod, nagy szerencséd, hogy ennyire édes vagy - jegyzi meg Louis, és összeszűkített szemekkel nézi, ahogy Harry a zongorára támaszkodik, az állát az egyik tenyerébe támasztja, és álmodozó arccal néz rá. - Nem szoktam komolyan játszani csak akárkinek, remélem ezt tudod.

- Pontosan tudom - mondja Harry, és miért hangzik ez annyira gyengédnek? Hogy az Istenbe tudna Louis ellenállni?

- Rámerőszakoltad ezt a dolgot, remélem büszke vagy.

- Azért nem nevezném erőszaknak - válaszolja Harry a szemét forgatva. - De aha, eléggé büszke vagyok.

- Erőszak, én mondom!

- Louis, nem kell játszanod nekem, ha nem szeretnél - mondja Harry, ezúttal sokkal komolyabban. - Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni.

Louis felsóhajt, és elveszi a kezét a zongoráról.

- Ez csak… egy kicsit kínos, tudod? Úgy értem, általában nagy partikon szoktam játszani, ahol igazán senki sem figyel, vagy épp mindenki túlénekli a másikat, ezért arra senki sem figyel, én mit csinálok. És ha őszinte akarok lenni, legtöbbször még eléggé részeg is voltam - vallja be Louis, és akkorára nyitja a szemeit, hogy megnevetteti Harryt. - És te… - hebeg tovább, és inkább lenéz a régi hangszerre, ami bár ütött-kopott, de azért antiknak nem tekinthető. - Szóval, te egy igazi zenész vagy… Én csak faszkodok a billentyűkkel. Ez zavarba ejtő.

- Hé - szólal meg Harry, Louis pedig egyenesen felnéz Harry szemeibe. - Először is, én nem vagyok mestere semminek se.

- A dalszerzésből élsz.

- Oi - nevet fel Harry. - Fogd be.

Louis eljátsza, hogy becipzározza a száját, és a szemeit tágabbra nyitja a vicc kedvéért.

- Ahogy mondani akartam, még mielőtt durván félbe lettem szakítva, semminek sem vagyok a mestere. Sose tanultam klasszikus módon zongorázni. Én csak… hogy is mondtad? Faszkodok a billentyűkkel? Igen, legtöbbször én is csak azt teszem. Csak mert van néhány amerikai idióta, aki hajlandó fizetni ezért, még nem jelenti azt, hogy amit én csinálok az valódibb, mint amit te. Mindenki tudja, hogy ők inkább az arcomért fizetnek, mintsem a készségeimért, vagy az emberért a név mögött.

- Harry - mondja Louis, de inkább csak egy sóhajnak hangzik, mert azonnal hihetetlen szomorúság lesz úrrá rajta, de Harry csak leinti.

- Ez egy gusztustalan ipar, és utálod, nekem meg van valódi értékem, tudom, tudom. Ami itt most számít - folytatja Harry -, az, hogy az én játékom nem valódibb, mint a tiéd, és nem kell zavarban lenned. Csak nagyon szeretném, ha játszanál nekem egy dalt, mert imádom a zenét, és szerintem szép lenne, ha megosztanánk ezt a szenvedélyt. Én minden alkalommal megosztom veled a zeném… De nyilvánvalóan nem kötelező megtenned.

Louis teljes őszinteséget lát Harry szemében, és csak káromkodik egyet az orra alatt.

- Látod? - mondja, és megböki Harryt a mellkasán. - Erőszak! Lelki manipuláció! Most hogyan mondhatnék nemet?

- Még mindig mondhatsz nemet! - Harry csak szégyentelenül felnevet, mint mindig.

- Persze, hogy nem tehetem! Nézz magadra! A hatalmas csillogó szemeiddel, és a szöveggel, hogy azt akarod, hogy megosszuk ezt a dolgot - rázza meg a fejét Louis, és hagyja az ujjait táncolni kicsit a billentyűkön, de nem igazán játszik semmit se, inkább csak bemelegít. - Őszintén, mintha lett volna esélyem…

- Köszönöm - suttogja Harry, amikor Louis játszani kezdi Elton John Your Song című dalát. Közben lehajol, hogy megcsókolja Louis-t, de ezzel eltereli a figyelmét, így néhány hang kicsit félrecsúszik.

- Ez… Az egyetlen dal, amit rendesen tudok - magyarázza Louis, amikor Harry elhajol. - Kivéve persze a Happy Birthdayt, meg néhány karácsonyi dalt. Ez anyu kedvence.

- Ez egy nagyszerű dal - ért egyet Harry, aztán megkerüli a zongorát, és leül Louis mellé a hosszúkás székre. Louis csak elmosolyodik a közelségükre.

- Mindig azt mondja, ez az egyetlen igazán gyönyörű szerelmes szám.

Harry az egyik kezét Louis combjára simítja, és elgondolkodik ezen a kijelentésen.

- Kicsit erős azokra nézve, akik valaha írtak szerelmes számot - jegyzi meg egy fintorral. - De egyet kell értenem. Különben is, ha csak egy dalt választhatsz a valaha volt legszebb szerelmes dalnak, akkor az egy meleg melódia legyen. Ezzel nem tudok vitatkozni.

Louis nevetésben tör ki, és a zene hirtelen elhallgat, ahogy Harry vállába temeti az arcát.

- Mi van? - kérdi Harry kuncogva. - Ez az igazság. A meleg szerelem az egyetlen valódi szerelem, ezt mindenki tudja. Elton biztosan.

- Eltonnak hívod, nem igaz? - kérdi Louis, felemeli egy kicsit a fejét, de az álla még mindig Harry vállán pihen, az arcuk pedig nagyon közel van egymáshoz.

- Hát, mivel ez a neve, igen.

- Találkoztál már vele, igaz? - kérdezi komolyan Louis.

- Aha, mi… Emaileztem vele egy kicsit, mióta kijöttem a rehabról. Egészen megszerettem azt a kis internet kávézót a faluban - viccelődik, és egy kicsit kényelmetlenül érzi magát. - Nem vagyunk barátok, vagy ilyesmi, de találkoztam vele korábban, és ő… nos, megérti ezt az egészet.

- Durva - motyogja Louis, leginkább csak magának. - Furcsa, én… Mindig elfelejtem ezt rólad… Nos, nem teljesen felejtem el, nyilván nehéz elfelejteni, hogy őrülten híres vagy, de te csak annyira… annyira te vagy, egyszerű és édes, és ez mindig kimegy a fejemből. Még úgyis, hogy beszélünk róla. Csak elfelejtem. Túlságosan átlagos vagy, azt kell mondanom.

A végét persze viccnek szánja, és abszolút az ellenkezőjét gondolja, tudva, hogy Harry a legkülönlegesebb személy, akivel valaha találkozott.

- Ezt bóknak veszem - suttogja Harry.

- Ez az is - erősíti meg Louis.

***

- És mi a helyzet Beyonceval?

Harry csak felhorkan a lámpás szoba szőnyegén fekve.

- Nem - mondja egyértelműen hangsúlyozva. - Egyértelműen nem találkoztam még Beyonceval.

Louis játékosan elszomorodik. A padon, az oldalán fekszik, az egyik kezét a feje alá hajtogatta, a másik pedig mélyen jár egy zacskónyi Haribo gumicukorban, és próbálja megtalálni a leghíresebb személyt, akit Harry ismer.

- Mi értelme híresten lenni, ha még nem találkoztál Beyonceval? - forgatja a szemét Louis, ahogy egy gumimacit kezd rágni.

- Minden nap ezt kérdezgetem magamtól, drágám - mondja Harry. - Kérek még cukrot - követeli kedvesen, és kinyitja a száját, amibe Louis célozhat, és az esetek többségében bele is talál.

- Rendben - válaszol Louis, és a zacskóba nyúl, aztán amennyire csak tud, előre hajol, hogy minél könnyebb legyen beletalálnia Harry szájába. - Igeeen! - kiáltja, amikor elsőre sikerült, és idétlen mosollyal néz le Harryre, ahogy a másik is őrülten boldogan rágja a gumimacit.

- Sikerült! - nevet Harry, a szája még most is kicsit tele. Még néhány másodpercig rág, aztán lenyeli. - Találkoztam viszont Rihannaval? - ajánlja fel cserébe, és ez oké, még Louis-nak is, aki abszolút igyekszik nem lenyűgözöttnek lenni semmitől ami popsztár Harry Styleshoz köthető, hogy ez eléggé király.

- Jó - mondja Louis. - Azt hiszem, ezért kapsz egy pontot. Ez… Ez eléggé kemény. Barátok vagytok? - Nem tehet róla, de érdekli ez a fajta pletyka. Egek, mi van, ha Harry folyton vele szokott lógni, és aztán itt van Louis, aki gumimacit dobál a szájába, mint egy idióta.

- Nos… - mosolyog Harry ártatlanul. - Csak azt mondom, találkoztam vele… Egyszer mögötte ültem a VMA-n. Van néhány közös képünk.

- Ennyi? - horkan fel Louis.

- Aha - von vállat Harry. - Mármint, köszöntünk egymásnak, meg minden. Megkérdezte tőlem, honnan szereztem narancsot - mondja rejtélyesen, aztán újra kinyitja a száját, és rámutat.

Louis megforgatja a szemét, és újabb cukrot dob a szájába.

- Milyen narancs?

- Csak egy narancs, amit a liftben találtam, és megettem a show alatt - nevet Harry. - Szerintem azt gondolta, hogy ez fura volt tőlem.

- H… Ez fura is.

- Igen, hát… azok az események amúgy is mindig annyira kényelmetlenek és furcsák… Annyira ki voltam akadva az after partin - vallja be, és kissé nyugtalannak néz ki. - Csak nagyon… nem tudom, magányosnak és oda nem illőnek éreztem magam, és elkezdtem inni, hogy kényelmesebben érezzem magam, és addig abba se hagytam, amíg az egyik testőrnek szó szerint ki kellett vinnie az épületből. Még járni se tudtam. Kész csoda, hogy egyetlen paparazzi se örökítette meg azt a szégyen menetet… - fintorodik el, és elpirul egy kicsit.

Egyértelműen zavarban van a történet miatt, és Louis máris megbánja, hogy valaha felhozta a témát a sztárságról és hírnévről. A beszélgetési témáik igazából mindig egy orosz rulett. Az esetek egyik felében Harry örömmel és boldogan mesél a turnék és felvételek körüli őrült történetekről, a másikban pedig zavarba jön, vagy elkomorul, mert a dolgok borzalmas hatással voltak az életére. Louis általában nem is erőlteti, hagyja hogy Harry érezze úgy, hogy meg akar említeni valami komolyat. Gyakran beszélgetnek a zenéről, persze, de az más. Ez is része Harrynek, ahogy természetesen a hírnév is, ha tetszik neki, ha nem.

Louis elkövette azt a hibát, hogy viccelődve felhozta ezt a dolgot ma este, most pedig szomorúan nézi, ahogy Harry arcát ellepik az árnyak. Louis hagyja a fenébe a zacskó édességet, gyorsan lemászik a padról Harry mellé a padlóra, és ráfekszik a másik férfira, a fejét a mellkasán pihentetve.

- Édesen - suttogja Louis, és egy puszit nyom az állkapcsára. - Nem kellett volna megemlítenem a dolgot. Ne haragudj, az én hibám.

Louis nem tudja, hogy a bocsánatkérés vagy a puszi miatt, de egy félénk mosoly kezd kibontakozni.

- Ne kérj elnézést - válaszol suttogva, és Louis derekát simogatja. - Én… Nem bánom, ha ezekről a dolgokról beszélgetünk - vallja be, és annyira elcseszett, hogy Louis éppen emiatt érzi magát különlegesnek. - Ez csak… nem tudom, néha annyira elbaszottan érzem magam miatta. Szomorúnak. Mérgesnek.

- Nos, nem bánom, hogy ez néha elszomorít, felidegesít vagy úgy érzed, elbaszott vagy miatta - feleli Louis, és kedvesen mosolyog, amikor Harry lepillant rá.

- Igen?

- Igen.

Harry vár néhány pillanatot, mielőtt újra megszólalna.

- Az egy szörnyű este volt, tudod? Sok kellemes emlékem is van. Aztán van sok dolog, amire nem is emlékszem, de… nem is számít - megfeszül az állkapcsa, és egy másodpercig idegesnek tűnik. Leginkább saját magára, és Louis azt kívánja, bárcsak lenne módja, hogy elérje, Harry kedvesebb legyen önmagával. Amikor újra beszélni kezd, Harry hangja suttogássá halkul. - És van sok emlék, ami eléggé rossz, természetesen. Néha nagyon nehéz, nem csak a rossz dolgokra emlékezni, és elfelejteni minden jót. De dolgozom rajta. Mint… Amikor először kijöttem a rehabról, örökre fel akartam hagyni a zenéléssel. Mert… csak… - Harry megköszörüli a torkát, a szemei pedig könnyesek lesznek. Pislog néhányat, hogy megpróbálja megállítani a könnyeit, Louis pedig gyengéden az arcára simítja a kezét, hogy némán támogassa őt. - Csak hogy teljesen felszívódjak a kibaszott nyilvánosság szeme elől. Annyira mérges voltam, hogy a legnagyobb álmom tett tönkre teljesen, tudod? Annyira dühös voltam. Ez egy része annak, hogy miért jöttem ide. Mert el akartam tűnni. De… Minél távolabb kerültem tőle, annál inkább rájöttem… Ez nem az álom hibája volt… Nyilván az az életforma sem segít, de én voltam az, aki nem kért segítséget, amikor fuldoklott. Én voltam az, aki a kibaszott alkohollal kezelte magát, amikor a szorongás elvette a legjobb önmagam. Ez egyedül az én hibám. Annyi… Annyi hibát követtem el, és mindent a legrosszabb módon próbáltam megoldani. Ellöktem magamtól a családom, és a barátaimat is… A menedzseremet is eltaszítottam. Mindenkit, akit a szívem érdekelt, és hogy velem minden rendben legyen… Szóval igen, hibát hibára halmoztam, és a legrosszabb döntéseket hoztam, de… Épp arra kezdek rájönni, hogy az a sok év talán nem is elvesztegetett idő az életemből. Ez nem azt jelenti, hogy bűnösnek kell éreznem magam minden másodpercéért. A gyógyulási folyamat egy része az, hogy felfogtam, nem hibáztathatom csak a körülményeket, és hogy… rendben van, ha visszatekintünk a jó emlékekre, a karrierem jó szakaszaira, anélkül, hogy bűnösnek érezném magam. Elmondhatom a srácnak, akit kedvelek, hogy narancsot ettem egy nagyszabású díjátadón, mint valami furcsa különc, és még nevethetek is rajta, és… És ez még mindig nem azt jelenti, hogy dicsőítem az… - Harry megköszörüli a torkát -, az alkoholizmusom, vagy ilyesmi.

- Persze, hogy nem azt csinálod - mondja Louis.

- Igen, tudom. Csak… Nem tudom, ez… Néha nehéz eligazodni a dolgok között.

- Én… - hümmög Louis. - Nyilvánvalóan nem vagyok szakértő, vagy bármi, de nem hiszem, hogy abnormális lenne, ha zavaros érzéseid vannak a dologgal kapcsolatban. Ez nem volt még olyan régen, és azok alapján, amit tudok, a függőség egy folyamatos háború. Jól csinálod, remélem tudod. Nagyszerűen csinálod. Normális a küzdelem, hogy találjunk módot arra, miképp beszéljünk valamiről, ami ennyire kibaszottul maga alá gyűrt az életedben.

Louis beszédének a felénél, Harry igazán sírni kezdett.

- Félek - vallja be halkan, aztán az egyik kezével eltakarja az arcát. - Ne haragudj - suttogja, aztán szipog egyet, és Louis szó szerinte ki tudna nyírni valamit vagy valakit, annyira kiborítja a Harry hangjában gyülekező szégyen és kiszolgáltatottság.

- Ne kérj bocsánatot - súgja Louis, és megnyugtatóan simogatja Harry mellkasát. - Minden rendben, kérlek ne kérj bocsánatot - ismétli el, és a hangja elcsuklik, amikor megérzi a saját könnyeit is a szemében.

- Oké - egyezik bele halkan Harry, de még mindig eltakarja az arcát. Vesz egy, kettő nagy levegőt, aztán újra beszélni kezd. - Tegnap beszéltem a menedzseremmel - mondja, de még mindig sír. - Sokáig nem is beszéltünk, de ő… Aggódott, azt hiszem, és mondtam neki, hogy hamarosan visszatérek.

Louis nem hagyja abba a simogatást, élvezi a krémszínű kötött anyag puhaságát. Halkan hümmög, ösztönözve Harryt, hogy folytassa.

- Mondtam neki, hogy írtam… Mármint, gondolom ezt amúgy is sejtette, mivel ő küldte el nekem a gitáromat, de elkezdett arról beszélni, hogy lefoglalja a studiot, mire visszamegyek LA-be, és én… fel akarom venni azokat a zenéke, tényleg akarom. Ha van egyetlen dolog, amit biztosan érzek, mióta itt vagyok, az az, hogy folytatni akarom a zenélést, de… úgy érzem minden annyira gyorsan jön megint, és félek. Annyira félek, Louis.

- Ó, édes - suttogja Louis, és megint megpuszilja Harry állát.

- Mi van ha nem vagyok elég erős? - kérdi Harry szipogva. - Mi van, ha visszamegyek és… és.. minden pont olyan lesz, mint előtte?

- Hé - mondja Louis, és felnyúl, hogy elhúzza Harry kezét, így pont a szemébe tud nézni. - Már nem az vagy, aki voltál, igaz? Te vagy a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam.

- De…

- Nem tudom megígérni, hogy sose fogsz újra elesni, vagy nem fogsz hibákat elkövetni. Azt sem ígérhetem, hogy könnyű lesz, hogy nem érzed majd a csábítást… de tudni akarod, mi az amit biztosan tudok? Mostanra biztosan rendelkezel a tudással és a bölcsességgel, hogy kezeld, bármi is történik - biztatja Louis. - Pont itt - teszi hozzá, és kibaszott nyálas gesztus, de őszinte, ahogy Harry mellkasára mutat. - És ezúttal nem leszel egyedül. Lesz körülötted olyan ember, aki figyel majd rád. Lesz segítséged. Tudom, azt mondod, sokakban nem tudsz megbízni, de tudod kik azok, akikben igen, nem igaz? Csak úgy, ahogy korábban mondtam, Mr. Popsztár, nem cipelheted az egész világ súlyát a válladon, igaz?

Harry felnevet, a szemei még mindig könnyesek, mert továbbra is sír.

- Igaz - ért egyet, valószínűleg emlékezve a korábbi makacsságára.

- Mi az, amit nekem mondtál? - kérdi Louis, és az ujjait Harry tincseibe meríti.

- Mi az? - kérdez vissza Harry, és egy kicsit zavartodottnak tűnik.

- Mit mondtál? - erősködik tovább Louis.

A hirtelen felismerés végigszalad Harry arcán. Lehunyja a szemeit, és vesz egy mély lélegzetet.

- Nem vagyok annyira kicsi - suttogja magának, mint egy mantra, a saját szavait.

- Nem vagy kicsi - visszhangozza Louis. - Egyáltalán nem vagy kicsi.