Sziasztok!

Sajnálom, hogy múlt héten elmaradt a rész. Na, de mindegy is, most már itt vagyok, nem lesz több ilyen, a múlt hét szörnyen kaotikus volt. Mondjátok el mit gondoltok, hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Csak nézek Harry szemébe, és nem is tudom, mi lenne erre a megfelelő válasz. Mit kellene mondanom, ami leginkább ide illik. Támogatni akarom őt. Gyakorlatilag mindenben ezen a világon.

- Mikor szeretnél odautazni? - kérdem tőle, és elkezdem lehámozni magamról az elegáns ruhákat, hogy felvehessek valami sokkal kényelmesebbet. Harry turkál közben a szekrényben, és dobálja az ágy szélére a melegítőm és az egyik kék kapucnis pulcsim. Pont, mintha a feleségem lenne, vagy ilyesmi, és ez még meg is mosolyogtat.

- Nem tudom - sóhajt fel, amikor magának is talált valamit, amiben ellehetünk lefekvésig. Azt terveztük, hogy videójátékozunk, mert Harry még sosem játszott ezelőtt, és tudva, én mennyire szeretem, kérte, hogy tanítsam meg. - Nem azonnal, vagy egyből holnap. Csak… megtervezhetnénk egy utazást valamikor a… közeljövőben?

- Holnap beszélek Igorral - válaszolok neki egyből, és felkapkodom a ruhákat, amiket választott. - Megtervezzük az utazást.

*

Az utolsó szál ciginket is egyszerre nyomjuk el Alekkel, amikor Harry feltűnik a láthatáron Kyle oldalán. Elvitték Cliffet egy nagy sétára, addig pedig kiültem ide pusztán semmit tenni, de Aleksei meglepett a látogatásával. Egy ideje úgy jár kel a birtokon, mintha félig itt élne, de nem panaszkodom. Szeretem, ha a közelben van.

- Sziasztok - intek Harry felé, és azonnal elém is lép, hogy adjon egy futó csókot, aztán leül a kicsit távolabbi lépcsők tetejére Kyle-lal és a kutyával.

- Lassan indulok, David már biztosan vár - tápászkodik fel mellőlem Alek, és csak akkor nézek felé, amikor a telefonjáért nyúl az asztalon. Azonnal megfagy a vérem, és lendületből nyúlok a csuklójáért, amin szerencsétlenségére felcsúszott a pulóver ujja. - Mit…

- Ez komoly, Aleksei?! - pattanok fel, és még mindig szorítom a kezét, ahogy elé állok. A pulzusom pillanatok alatt szökik a magasba, jó barátom pedig elsápad, mert tudja, hogy tudom. - Vígan cseverészel velem David kibaszott horkolásáról, meg arról, hogy épp milyen autót akartok venni, miközben… A kurva életbe, Alek!

- Tudom, hogy el kellett volna mondanom - ingatja a fejét, de ő valahogy cseppet sem tűnik olyan bűnbánónak, mint amennyire én vagyok ideges.

- Akkor mégis mi a szar akadályozott meg benne? - kiabálom az arcába, és Harry is felénk sétál, még ha meg is áll tisztes távolságban tőlünk.

- Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el, ennyi az egész - vallja be, és ő valahogy egyáltalán nem ideges, ez egyedül én vagyok. - Eltűntél, és…

- És ez felhatalmaz arra, hogy csatlakozz apám maffia szervezetéhez?! - kiáltok rá, Alek viszont csak lehunyja a szemét, és vesz egy mély lélegzetet. Bárcsak nekem is jutna az ő nyugalmából, de ez nyilvánvalóan képtelenség.

- Eltűntél, Tomlinson! - teszi össze a kezeit, mintha azért imádkozna, hogy értsem már meg, miről beszél. - Senki nem mondott nekem semmit, egyedül Zayn szenvedését láttam, és tudnom kellett, hogy mi az isten történik. A legjobb barátom vagy, Louis. Az évek alatt a testvérem lettél, szeretlek. Azóta vagy az egyik legfontosabb ember az életemben, hogy elindítottuk a bandát. Nekem nincs sok mindenem, Louis, de te vagy az egyik legnagyobb értékem, és fogalmam sem volt, mi van veled. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy beavassanak, hogy mindenről tudjak, és részt is vehessek mindenben.

- Nagyszerű - morgom, mert nyilván a szavai valamennyire azért lenyugtattak, de ettől még mérges vagyok, rohadtul dühös, amiért ezt tette, és a családom is. Holott mindenki tudja, mennyit jelent nekem Alek, és milyen régóta próbálom védeni őt, távol tartani a sok szartól. Erre nem vagyok itt, és tárt karokkal beavatják. - Nem tudom, hogy mit mondjak Aleksei. Üdv a családban! - tárom szét a kezeimet frusztráltan. - Asszem…

- Lou… - kezdené, de addigra már elindulok lefelé a lépcsőn, és szapora léptekkel szelem át a kertet. Hallom az ismerős lépteket magam mögött, de azt is tudom, hogy Harry követ. Megismerem ennyiből is. Nem szól semmit, nem is próbál megállítani, egyszerűen csak jön utánam, bárhova is tartok. Valamiért ez a gondolat is nyugtat egy keveset a felkorbácsolt idegállapotomon.

Átvágunk a hatalmas, túlságosan is zölden rikító füves udvaron, és már egészen a telek végében járunk, amikor lassulnak a lépteim, és csak… Nem is tudom, mihez kezdjek. Meglátom gyerekkorom legjobb búvóhelyét egészen a birtok határán a fák között, és most már célja is van a rohanásomnak. Lassan felmászom a már erősen megkopott lombház létráján, és bemászok a felnőtteknek azért már jóval szűkösebbnek ható kis építménybe.

Harry utánam kúszik, és leül, szorosan mellém, még a vállam is átkarolja, miközben én csak ülök a térdeimre támasztott állal.

- Melletted vagyok, Lou - suttogja, de nem mond semmi mást. Nem is kell, mert ez is éppen elég, hogy tudom, nekem ad igazat ebben az egészben. - Mi ez a hely?

- Ez? - nézek fel egy kis szünet után, és basszus… Pont úgy néz ki minden, ahogy én hagytam sok évvel ezelőtt. Itt vannak a műanyag szerszámaim, amivel barkácsoltam, néhány játék fegyver, vizipisztoly, és pár játékkatona mindenfelé. A házikó egyik sarkában pedig egy gyerek méretű szivacs, ami az ágyam volt, párnákkal és pokrócokkal. - Szerettem ezt a kis házat. Apa emberei építették nekem, talán tíz éves lehettem. Anyu pedig kicsit otthonossá tette a barkács asztalkával, meg mindenféle berendezéssel. Itt töltöttem a fél gyerekkorom.

- Nagyon kellemes.

- Rengetegszer menekültem ide, amikor anya valamit nem engedett meg nekem - mosolyodom el az emléken. - Csak fogtam magam, és leléptem. Tíz évesen - horkanok fel, Harry pedig halkan nevet az oldalamon. - Aztán olyan is volt, hogy ebéd után kijöttem ide játszani, de elaludtam a padlón, anya akkor döntött úgy, hogy ideteszi az ágyat. Szerencsére vízálló házikó, ezért mindig tiszta és száraz maradt.

- Elragadó lehettél - leheli Harry, és ad egy puszit a halántékomra. - Szinte látom magam előtt a képek alapján, amiket Jelena mutatott nekem.

- Rémes egy sündisznó voltam - vallom be, aztán kicsit ellazulnak a tagjaim, és az ágy felé mászom, hogy ledőljek rá. Túl kicsi kettőnknek, így amikor Harry is csatlakozik mellém, hogy együtt nézzük a sötétbarna fa mennyezetet, a derekunk már nincs is a matracon. - Sok gondot okoztam a szüleimnek, és ahogy idősödtem, csak egyre többet.

- Imádnak téged, mindenek ellenére - jelenti ki, és tudom, hogy igaza van, nincs is értelme vitatkoznom vele ezen.

- Éppen ezért nem értem, hogy árulhattak így el.

- Ezek azért erős szavak - válaszolja, és egy kicsit oldalba könyököl. - Nem volt szép húzás, és az sem, hogy eltitkolták, de Aleksei egy felnőtt férfi, aki képes döntéseket hozni.

- Őt is ugyanúgy hibáztatom - morgom, Harry pedig vesz néhány mély lélegzetet, és megtalálja a kezem az oldalam mellett, hogy összefűzze az ujjainkat.

- Volt köztetek valaha valami? - teszi fel a váratlan kérdést. Erre egyáltalán nem számítottam.

- Miből gondolod?

- Csak válaszolj, Lou - vigyorodik el, és felém dönti a fejét, így már egymás szemébe nézhetünk.

- Még a barátságunk elején - felelem őszintén, mert semmi sincs az elbaszott életemben, amit titkolni akarnék előtte. Mi már túl vagyunk minden szégyellni való szarságon, minden formalitáson. Szeretem őt, a múltjával együtt, és tudom, hogy ő is ugyanúgy engem. - A banda már megvolt, voltak fellépéseink, de semmi komoly és nagy. Még nem is ismertük Davidet, akivel ma él együtt. Sokszor előfordult egy részeges, koncert hevétől mámoros estén, hogy egymás ágyában kötöttünk ki. De ez soha nem volt több ennél. Mindketten úgy tekintettünk rá, hogy barátok vagyunk, és ha épp egyikünk se talált magának valakit, akit hazavihetne, akkor hazavittük egymást.

- Igen - helyesel, mintha ő is ott lett volna, végignézte volna azokat a csapongó éveket. - Pont így képzeltem el, amikor rátok néztem. Nem tudnálak elképzelni titeket szerelmespárnak, de megvan köztetek ez a szenvedély, ami az ilyen kalandokhoz kell. Viszont legjobb barátok is vagytok.

- Pontosan - értek egyet, Harry pedig nem is firtatja tovább a témát, egyszerűen az oldalára gördül, és maga mögé nyúlva megragadja a kezem, hogy közelebb húzzon. Átkarolom őt, és a göndör tincseibe fúrom az arcom, ahogy adok egy lágy puszit a tarkójára. - Valamikor… Valamikor most már el kellene mennünk egy klinikára. Ki kell vizsgáltatnunk magunkat.

- Igen, tudom - motyogja Harry, mintha még a gondolata is fájna, és tulajdonképpen meg tudom érteni. Én is ugyanígy érzek. Próbáltuk húzni az időt mindketten. Úgy csinálni, mintha ennek az aggodalomnak az árnyéka nem takarná el a tökéletes napfényt előlünk, de valójában igen. - Igor orvosa nem tudja megcsinálni?

- Nem akarom itt a házban - rázom meg a fejem, és egy kicsit szorosabban simulok a hátához. - Olyan helyen akarom, ahol nem ismernek, akikkel nem találkozom többet, hogy ha valami szörnyűség derül ki, akkor se kelljen a sajnálkozó arcokat néznem minden nap.

- Megértelek - sóhajt fel Harry. - Akkor… A papírjaimmal mehetek bárhova itt? Tudsz mindkettőnknek időpontot egyeztetni?

- Igen, ha visszamentünk a házba, akkor telefonálok - suttogom, és érzem, ahogy így összebújva, a régi lombházam félhomályában egyre álmosabb leszek. - De most… Van kedved pihenni egyet?

- Semmit se akarok jobban - válaszolja, aztán magunkra húzza a pokrócokat, amik ugyan csak a lábainkat fedik, mégis elég, hogy végképp legyűrjön a délutáni álmosság.

*

Az egész akciót Harry vezeti, és félelmetesen jó benne. Na jó, papíron az enyém a dicsőség, de ennek ellenére is az ő kezében van az életünk. Be kellett törnünk apám egyik ellenségének a házába, hogy elhozzuk azt, ami jogosan apát illeti. Nem tudunk róla sokat, apa szigorúan titkosan kezelte az egész ügyet. Valamiféle fegyver, ami nagyon nem kellene, hogy illetéktelen kezekbe kerüljön. Ezért be kellett törnünk a birtokra úgy, hogy a biztonsági rendszert és az alak embereit is kicselezzük. Zayn megtervezte az egész akciót alaprajzokon, hol és miként juthatunk be, Harry pedig… Ő csak elképesztő. A találkozásunk első pillanatától kezdve tudom, hogy tökéletes betörő. Ha kicselezte az én embereimet, ki tud cselezni bárkit ezen a világon. Nem volt jobb megoldás a mai akcióra, mint hogy átadjam neki a teljes irányítást, és természetesen kirázta a kisujjából. Épp most érünk vissza az autókhoz, ahol már nincs lebukási esély, főleg, hogy Zayn munkájának hála Teslakkal jöttünk, így annak sincs hangja, amikor elhajtunk a háztól.

- Igeeen! - nevetek fel, és erősebben kezdem nyomni a gázpedált, csak hogy valamivel leadjam a megmaradt adrenalinom. - Eszméletlen voltál, szerelmem!

- Akkor csókolj meg - jelenti ki, és míg a szemem igyekszem az úton tartani, Harry felém hajol, hogy adjon egy lágy puszit a számra. - Tudod, amikor azon gondolkodtam, akarok-e megint tartozni valahova, ahonnan talán csak az életem árán szabadulhatok, féltem - vallja be, miközben kiold néhány gombot a talpig fekete, kezeslábasra hajazó besurranó öltözetén. - De ez sokkal izgalmasabb és élvezetesebb, mint amit elképzeltem. Persze, az is lehet, hogy csak miattad.

- Örülök, hogy nem utálod nagyon.

Amikor hazaértünk, már csak apa volt ébren Zaynnel az oldalán, pusztán azért, hogy megbizonyosodjanak róla, mind épségben megúsztuk az akciót, a jelentést pedig ma reggelre várták.

- Szóval minden teljesen simán ment - néz fel apa az aktából, én pedig nem tudom visszafogni magam, muszáj elvigyorodnom.

- Harry érdeme az egész - jelentem ki, és mindenki, még Zayn is felénk kapja a fejét. - Felügyeltem, de a kezébe adtam a tegnap éjszakát. Mesteri betörő. Oktatnia kellene a kiképzésünkön.

- Valóban? - néz Harryre Igor, és a szemeiben kíváncsiság, izgatott érdeklődés csillan. - Nem tudtam, hogy tehetséges vagy ebben.

- A yakuza nem csak fogvatartott, használt is - von vállat, mintha semmiség volna a teljes múltja. - Alaposan kiképeztek már tizenéves koromban, viszont nem kaptam teljeskörű bizalmat. Nem mászkálhattam el egyedül sehova. Meg kellett tanulnom ki és besurranni Akahiro lakosztályából az éjszaka közepén.

- Várj… Az öreg ráncossal kellett egy szobában aludnod? - kérdem gondolkodás nélkül, ami a jelen pillanatban nem a legfontosabb részlet. Hacsak nem vagy mélyen szerelemben ezzel a sráccal, és nem érzel kínzó féltékenységet, még ha most már teljes mértékben a tiéd is. - Azt hittem, felesége van, akit nem csalt meg veled.

- Nem csalta meg velem, de nem is az ő ágyában aludtam - mosolyodik el, és láthatóan egy kicsit zavarban van, amiért erről beszélgetünk, ezért nem szándékozom tovább feszegetni a témát. - Csak ugyanabban a lakosztályban, másik szobában.

- Hát, akkor kijelenthetjünk, hogy Harry az új besurranó specialistánk, ugye? - nézek apára, aki csak felnevet ezen, mellette Zayn pedig a szemét forgatja. Nem fogok belekötni. Szóvá se fogom tenni. Azért se.

- Örülök, hogy van egy emberünk, aki brillírozik ebben - bólint nagy egyetértésben Igor, aztán újra a jelentésünk soraiba temetkezik. - Ha nyitott vagy rá, fiam, akkor valóban oktathatnád, valamint… Gondoltam arra is, hogy tarthatnál beszámolókat a yakuzáról. Sose árt, ha minden piszkos kis részletet ismerünk az ellenségeinkről, nem igaz?

- Szívesen - mosolyodik el Harry, a mellkasom pedig dagad a büszkeségtől. Az én fiúm.

- Ne haragudjatok, egy pillanat - néz ránk apa, amikor megcsörren a telefon az asztalon, és gyorsan válaszol is rá. - Persze… Nagyon bízom ebben… Mikorra ér a szállítmány az országba? - a homlokát ráncolja, ahogy hallgatja a másik felet a vonal túlfelén. - Az emberek egyszerűen a kamionban lesznek vagy elrejtve a rakomány közé?

- Micsoda? - leheli Harry, és én is azonnal tudom, miről van szó. Tudom, csak felfogni nem akarom, ezért csak ülök, és nézek magam elé. Azt sem tudom, miképp folytatódik a telefonbeszélgetés, mert megint itt van a szemem előtt minden. A konténerek, amiben a kikötőig vittek, a hajó, amin hosszú hónapokig raboskodtunk, a mocsok, a bűz, az, ahogy hozzám értek, és ahogy elképzeltem, amikor Harryvel csinálják ugyanazt… Már csak akkor térek magamhoz, amikor Harryt hallom magam mellett.

- Ki kell mennem - zihálja, és már fel is pattan, hogy elhagyja a szobát. Senki se próbálja megállítani. Én sem, mert még mindig nem tudok mozogni. Gondolkodni se tudok rendesen. Csak akkor térek egy kicsit magamhoz, amikor becsapódik az ajtó Harry után.

- Mi ez az egész? - nézek apára, de még mindig az egekben a pulzusom, és gyorsabban is veszem a levegőt a normálisnál. - Emberkereskedelem? Szórakoztok velem?

- Fiam - sóhajt fel Igor, és próbál egy kedves, megértő, már-már nyájas hangot megütni. - Tudom, min mentetek keresztül. Eszembe se jutott, nem is jutna, hogy bevonjalak titeket az ilyen jellegű akciókba. De tudod jól, hogy az egyik vezető üzletágunk, és nem rekeszthetjük be. Nem mondhatjuk, hogy többet nem haladhatnak át szállítmányok Oroszországon.

- Te komolyan…

- Mielőtt még elfajulna ez a dolog, próbálj meg egy kicsit lenyugodni, Louis - szólal meg Zayn is, és minden erőmre szükségem van, hogy ne essek neki. - Nem mi fogjuk használni azokat az embereket. A szervezetből senki nem vásárol meg egyet sem közülük. Egyszerűen csak az átutazásukat segítjük. Muszáj átjutniuk az országon.

- Kiszállhatnánk ebből az üzletből - jelentem ki, de mindketten egyből a fejüket kezdik rázni.

- Nem, Louis - válaszolja Igor, és látom, hogy neki is elkezd fogyni a türelme, pedig teljes joggal borultunk ki mindketten Harryvel. - Hatalmas hasznunk van belőle. Nem fogunk kiszállni. Az egyik fő bevételi forrásunk.

- Egyáltalán nem áll szándékodban, még csak átgondolni se, igaz? - szűkítem össze a szemeimet. - Annak ellenére sem, hogy tudod, mert tudom, hogy tudod, mit műveltek velem azon a hajón. Nem csak egyszer, és nem is kétszer kellett átélnem, apa!

- Igen, tudom, fiam - mondja apa, szinte hidegvérrel, Zayn viszont megnémul, és csak néz maga elé. Nem vesz részt tovább a beszélgetésben. - De azt se felejtsd el, kinek az ötlete volt az, hogy adjunk el téged. Azt, hogy mindenki ellenezte, de te hajthatatlan voltál. Nem a családunk, nem a szervezetünk hibája, ami történt. Egyedül a tiéd Louis, ezt ne felejtsd el.

- Szopjatok le! - pattanok fel, és kirontok Igor irodájából. Olyan feldúlt vagyok, hogy remegnek a kezeim, de muszáj megtalálnom Harryt, ezért azonnal a szobánk felé indulok. Akkor leszek csak még idegesebb, amikor nem találom ott, se a teraszon, se a nappaliban, az étkezőben vagy a konyhában. Sehol sincs, pedig végigjárom az egész épületet, és végső lehetőségként még az üvegezett nyári konyhát is csekkolom, de az is üres. Nos, nem teljesen üres, de Harry nincs itt.

- Mi a baj, édes? - kérdi anya, ahogy az asztalra teszi a könyvét. Kap az alkalmon, hogy igyon egy kortyot a kávéjából. - Zaklatottnak tűnsz.

- Az vagyok - rogyok le mellé az asztalhoz, és a házvezetőnő máris megjelenik mellettem, hogy megkérdezze, én is szeretnék-e egy csésze kávét. Nos, lehetne egy bögrével, és némi vodkát bele? - Harryt keresem, de sehol sem találom. Apa… Kibaszott Igor kiakasztott mindkettőnket, és fogalmam sincs, hol keressem.

- Louis, egyrészt, mindig is utáltam, amikor ok nélkül káromkodsz - ingatja a fejét anyu. - Másfelől, ne beszélj így az apádról. Mit tett, amivel kiérdemelte?

- Azok után, ami velünk történt, képes folytatni a embercsempészetet - sóhajtok fel, és közben Svetlana is visszatér, hogy a kezembe adjon egy csészét, grátisznak pedig még egy kistányéron süteményt is.

- Tudom, hogy most nagyon ki vagy borulva emiatt, de azt is tudod, hogy apád sok üzletben van benne, nem olyan egyszerű mindent átalakítani - ingatja a fejét. Tudom, hogy igaza van. Persze, hogy tudom, a szervezetünk sokkal nagyobb, sokkal kiterjedtebb és fontosabb Oroszország életében annál, hogy két srác rossz élményeivel foglalkozzanak, de akkor is nehezen tudok lenyugodni.

- Ez csak… Ami ott történt - lehelem, anya pedig még lélegezni is halkabban kezd, ahogy a szavaimat figyeli. - Eddig is tudtam, hogy létezik ez a dolog. Mind tudjuk, de nem foglalkozunk vele. A szervezet üzletnek tekinti, más emberek pedig próbálják a homokba dugni a fejüket, és azt mondani, velük ez úgysem történhet meg, tudod? Mind tudjuk, hogy emberek szörnyű körülmények között szenvednek az embercsempészek táboraiban vagy éppen utazás közben, de elássuk a gondolataink legmélyére. Bezárjuk egy dobozba a sötétben, mert jobb a lelkünknek, ha nem gondolunk ilyesmire, de anya… Ez megtörténik. Ez a valóság. Megtörtént Harryvel, amikor még Kyle-nál is fiatalabb volt, ott van Kyle is, és én is voltam ott. Én is féltem. Bizonytalan voltam, kilátástalannak éreztem a helyzetet, szenvedtem és… És… - szinte fulladozom a szavaimban. Harryn kívül senki sem tudja pontosan, hogy mi történt velem azon a hajón, mert soha nem beszéltem róla, most mégis valamiért kikívánkozik, még ha ránézésre halálra is ijesztem vele anyut. - Ott feküdtem azon az ágyon, láncokkal feszítettek ki, hogy ne tudjak mozogni, és mindig többen voltak a kabinban. Egy is sok lett volna, de mindig többen voltak. Amíg az egyik éppen elvette, amit akart, a többi csak állt, nézett minket, és maszturbáltak rá. Vagy épp… a számat használták. Soha nem éreztem még annyira értéktelennek, elhasználtnak, mocskosnak magam, mint azokban a percekben.

- Istenem… - teszi a szája elé a kezét anya. Oroszul beszélek hozzá, hogy biztosan minden szót tökéletesen megértsen, de talán jobb lett volna valami más nyelven. Talán túl sok információt közöltem vele, és most őt is a mélyre rántottam magam mellé. A szemei megtelnek könnyel, és pillanatok alatt folynak végig az arcán.

- Nem menekülhettem - folytatom suttogva. - Nem érdekelte őket a fájdalmam, vagy hogy épp fulladozom. Semmi sem érdekelte őket. És én… azt hittem, meg tudom csinálni, anyu. Hogy képes leszek kezelni, mert ez semmiség. Ez csak a testem, nem a lelkem, ezért mindig magamat ajánlottam Kyle és Harry helyett is. Tévedtem…

Anya nem mond semmit, csak sír és közelebb húzza a székét, hogy megölelhessen. Az arcát a nyakamba temeti, és hosszú percekig csak szipog. Érzem, ahogy a könnyei átnedvesítik a pólóm anyagát.

- Ezért… - kezdi el rekedt, gyenge hangon. - Ezért kértél segítséget Antontól.

- Rémálmaim vannak - vallom be azt, amiről szintén csak Harry tud. - Szörnyű rémálmaim, és egyre nehezebben tudok felébredni belőlük. Az egyik durva álomnál, amikor kiabáltam is álmomban, megígértem Harrynek, hogy segítséget kérek.

- Bárcsak elvehetném a fájdalmaidat - súgja a nyakamba, mert még mindig nem ereszt el. - Vagy meg nem történtté tehetném az egészet. Megvédhetnélek, de nem tudom, hogyan segítsek.

- Nem tudsz, anyu, de ez nem baj, hé - tolom el magamtól egy kicsit, hogy a szemébe nézhessek. Teljesen kisírta őket, és vörösen csillognak felém. - Szeretlek, oké? Minden rendben. Jól leszek, csak kell még egy kis idő.

- Boldog vagyok, hogy Harry itt van neked - szólal meg őszintén. - Látom, hogy mennyivel felszabadultabb vagy a közelében. Szerelmes. Ígérem, beszélek apáddal, de nem tudom garantálni, hogy meg fogja változtatni az álláspontját.

- Valószínűleg nem fogja - húzom el a szám, és amikor mindketten visszaülünk a helyünkre, újra a kezembe veszem a kávém. Ahogy kifelé bámulok az ablakon, figyelem a fű természetellenes zöldjét, és azt, ahogy a szél rázza a faleveleket a telekhatárnál, azonnal rájövök, hol találhatom meg Harryt. - Most mennem kell, már tudom, hol keressem a göndört.

- Rendben - mondja anya halkan, és még lehajolok hozzá, hogy egy hosszúra nyúlt puszit adjak az arcára, mielőtt magára hagyom.