Sziasztok!

Itt is a következő rész, most picivel rövidebbek jönnek majd ezután, szóval remélem tudom majd tartani a heti egy rész átlagot. Igyekezni fogok. Már olyan nagyon közel vagyunk a végéhez. Most bár rövidebb, mégis picit nehéz részek jönnek. Kitartás! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Louis alig tudja elhinni, milyen csendes a világítótorony néhány nappal Harry távozása után. Olyan, mintha megfeledkezett volna róla, korábban mennyi időt töltött egyedül ebben az épületben. Mintha elfelejtette volna, hogyan folytasson egyoldalú beszélgetéseket a kutyájával, amit már úgy megszokott, szégyenérzet nélkül beszélni, nem számít, hogy senki sem felel. Helyette most arra várna, hogy Harry hozzáfűzzön valami okos, vagy épp nem túl okos megjegyzést. Minden egyes alkalommal, amikor Cliffordnak motyog, egy része kínzóan várja Harry szavait, Harry nevetését. Hogy odaszúrjon néhány szörnyű viccet, amin Louis nevethet, csak azért mert Harry olyan édes, amikor elmondja őket. De Harry elment, és most az épület ürességtől tátong. Minden helyiségben, ahol azelőtt a göndör az idejét töltötte, üvölt a hiánya, amit Louis minden erejével próbál ignorálni. Próbálja mélyen elnyomni, mintha ettől jobban érezhetné magát.

Louis egyébként jól van. Nem sírja álomba magát minden nap, vagy ilyesmi. Nem vesztegeti el a napjait az ágyban fekve, önmagát sajnálva, csak mert az udvarlója elhagyta. Persze előfordulhat, hogy a Harry által bérelt szobában aludt, szorosan magához ölelve Cliffordot, hogy ne érezze magát egyedül éjszakánként, de ez nem azt jelenti, hogy nincs jól. Lehet, hogy még most sem mosta ki az ágyneműket, félve, hogy Harry maradék ott őrzött illata is tovaszáll, de ez sem azt jelenti, hogy nincs jól. Mindenek ellenére, tudta, hogy mire számíthat, pontosan tudta, hova tart ez az egész. Harry soha nem tett neki olyan ígéreteket, amiket úgysem tarthat be. Nem hagyta hátra Louis-t összetört szívvel, kihasználtan. Mindvégig tudták, hogy mit csinálnak, és hogy a kettejük románca mennyire mulandó lesz.

Ez rendben van.

Szóval, mégis mi van akkor, ha öt nappal Harry távozása után Louis rájön, hogy valószínűleg szerelmes valakibe, akibe soha nem szabadott volna beleszeretnie?

Ez akkor nyilal belé, amikor a külső ablakokat mossa a lámpás szoba galériáján. Hatalmas szivacsot tartva a kezében, körkörös mozdulatokkal sikálja az üveget, amikor a tudat egyértelműsödik a gondolataiban, felfogja, hogy szerelmes Harrybe, és semmit se tehet, hogy ezt kitörölje a fejéből. Mindent elsöprő, mégis nyilvánvaló felismerés, hogy az össze nem illő körülmények miatt, máris elveszítette őt az életéből. Hogy soha még csak esélye sem lesz arra, hogy elmondja neki.

Szereti Harryt. Micsoda mámoros, mégis haszontalan érzés.

Louis egyből leejti a szivacsot, ahogy ezen gondolkodik, az pedig hangos loccsanással esik vissza a vödörbe. Túlságosan kábult ahhoz, hogy feltűnjön neki, túlságosan arra koncentrál, miképp nő akkorára a szíve, hogy szinte átszakítja a mellkasát, túlságosan elárasztják az érzések, amiket nem tud kezelni. Az ablakra támaszkodik, amit már lemosott, mert szüksége van valamire, ami megtartja. Reszkető lélegzetet vesz, ahogy az üvegnek támasztja a homlokát, és várja, hogy elmúljon a szédülés. Aztán lassan, kontrolláltan kifújja a levegőt. Majd újra, és újra. A szél süvít körülötte. Louis arra gondol, hogy ezt milyen hangosan kellene hallania idefent, mégis csendesnek és távolinak érződik. Pislog egyet, a szemét pedig szúrni kezdik a könnyek. Újat pislant, aztán lélegzik. Vár és vár, de a könnyek nem jönnek, a bánat és a szerelem egyaránt a torkában ragadtak, és nem találják a kiutat.

Talán még sincs annyira jól.

Ennek ellenére még mindig erősen próbálkozik, hogy ezek az újonnan felfedezett érzések ne befolyásolhassák őt túlságosan. Harry elment. Louis semmit sem tehet ellene. Minden, amit tehet, hogy folyton próbálja valamivel lefoglalni magát, így a lelkének az a pontja, ami annyira keservesen fáj, ne tudja áttörni a gátakat. Szóval tesz-vesz a panzió körül, mint általában, Harryét leszámítva, minden szobát teljesen kitakarít, és vakon rendel mindenfélét az új szezonra. Az új vendégek nem egészen egy hónap múlva érkeznek, és Louis fogadójának jó híre van, ezt meg is kell tartania.

Kicsit mérges is magára, amiért mostanra már az összes felújítási munkálatot elvégezte, ezért maximális kreativitást igényel, miképp foglalja le magát. Sokat kell tennie azért, hogy elhallgattassa azt a kis hangot a szívében, ami kibaszottul csak a szenvedésére áhítozik. Éppen ezért minden pillanatban valamit ügyköd a fogadóban, megbizonyosodva arról, hogy minden rendben van, és annak ellenére is minden egyes nap reggel öt órakor kel, hogy minden este egy óra után keveredik ágyba. Nyugtalanul alszik, és tudja, hogy egy nap valószínűleg össze fog esni, de egyelőre még tagadásban él addig, amíg elegendő használható energia van a testében.

Tíz nappal Harry távozása után mégis minden megdermed, öt nappal azután, hogy Louis rájött, beleszeretett Harrybe.

Aznap reggel szomorúan ébred, de mégis lerázza magáról, és a tükör előtt állva emlékezteti magát, hogy jól van. A tükörképe csak álmosan pislog vissza rá, a szeme alatt sötét karikák gubbasztanak, és mintha éveket öregedett volna a napokban. Borotválatlanul, egészen megnőtt szakállal, mert ez már több, mint borosta, úgy néz ki, mint egy száműzetésben élő remete, amilyennek az egész családja titulálja őt. Évekbe telt, hogy eljusson idáig, de végre sikerült neki. Szinte úgy érzi, készíteni akar egy szelfit, hogy elküldje nekik, és nevethessenek a teljes nyomorúságán.

Persze nem teszi. Csendben felöltözik, aztán elmegy futni Clifforddal, a telefonját viszont a komódon hagyja, ellehetetlenítve azt, hogy azokat a lejátszási listákat hallgassa, amiket Harry állított össze neki. Amikor visszatér a világítótoronyba, megeteti Cliffordot, aztán nekiáll dolgozni.

Dél környékén Louis-ban tudatosul, hogy nem maradt semmi más tennivalója, csak kitakarítani Harry szobáját.

Ösztönös mozdulatokkal, összeszorított fogakkal húzza le a mostanra már inkább csak Louis és Clifford illatú ágyneműket. Minden rendben, mondja magának Louis, ahogy összegyűri, és a szennyeskocsiba dobja őket. Nem számít, gondolja, amikor lehúzza a párnahuzatokat is, és a lepedők után dobja. Utoljára hagyta a dunyhát, a mellkasához öleli, és lehunyja a szemét. Mély levegőt vesz, hogy próbáljon bármit is belélegezni, egy apró illat, egy mélyen megmaradt esszencia a férfi után, aki elment, és Louis próbálja megtanulni, hogyan éljen nélküle.

- Ne legyél hülye… - mondja Louis saját magának, a hangja undok, aztán lehúzza a takaró huzatot is, hogy a kocsira dobja.

Amikor már az alagsorban van, és mindent a mosógépbe tett, majd el is indította azt, a könnyei végigfolynak az arcán.

Leül, a hátát a falnak veti, átkarolja a lábait és a térdére hajtott fejjel vár. Hallgatja a mosógép hangos zakatolását, és mély levegőket vesz a sötétben. El fog múlni, tudja hogy el fog. Mint a legtöbb bánat esetében, egy nap majd arra ébred, hogy újra képes akadálytalanul lélegezni. Addig is ki kell tartania.

Ahogy lejár a mosás, Louis mindent automatikusan kitereget, és minden erejével küzd, hogy a gondolatai üresek maradjanak, miközben a szárítókötélre teszi az ágyneműket.

Amikor végez, Louis visszamegy az emeletre, fel egészen a toronyba, hogy a szobájába siessen. Kinyitja a szekrényt, és a szoba közepére dobja a nagy fekete utazótáskáját. Véletlenszerűen kezd ruhákat dobálni bele, megragadva a legközelebbi tiszta darabokat, leginkább melegítők és kényelmes pólók formájában.

Ez valószínűleg átgondolatlan, és egy kicsit idióta viselkedés is egyszerre, de nem bírja tovább a világítótorony látványát. Nincs semmilyen foglalása április közepéig, ostoba dolog lenne magányosan barangolnia az épületben, mint egy szellem, aki a földön ragadt a befejezetlen ügyeivel, miközben azt tetteti, hogy értelmes dolgokkal foglalja el magát. Az otthonának minden egyes kis szeglete csordultig van emlékekkel, és egyelőre túlságosan sebzett ahhoz, hogy képes legyen szembeszállni velük. Jobban lesz - jól van - csak egy kis elterelésre van szüksége. Szüksége van valamire, ami lefoglalja a gondolatait, amíg a panzió meg nem telik izgatott és folyton fecsegő turistákkal. Szüksége van egy ki szünetre a csendből, a csendből, ami annak idején az üdvössége volt, amit Harry annyira imádott. Most inkább fájó hiánnyal van tele, mintsem kényelemmel, és bár Louis tudja, hogy ez nem mindig lesz így, most egy kis zajra van szüksége, hogy elterelje a gondolatait arról, ami annyira hiányzik neki.

Egyetlen olyan hely van a földön, amiről Louis pontosan tudja, hogy minden ilyenfajta vágyát kielégítheti, így amint végez a pakolással, felkapja a telefonját, és kikeresi Roger számát. Elhagyni Fair Isle-t mindig lutri, a temperamentumos időjárás miatt, ami sokszor napokra elvágja őket a külvilágtól, na meg az amúgy is ritka komp és repülőjáratok miatt. Louis mégis eltökélt, mert tudja, hogy a The Good Shepherd IV holnap reggel étel szállítmányt hoz a szigetre. Ha az időjárás is engedi, kevesebb, mint huszonnégy óra múlva úton lesz Shetland felé.

Másnap reggel Louis bezárja a panziót, kétszer is ellenőrzi, hogy minden ajtó és ablak biztonságosan zárva, aztán Clifforddal elindul a sziget északi részében fekvő kikötőbe. Türelmesen várnak, amíg Roger kipakol a hajóból, és beszélget kicsit a helyiekkel, aztán felmászik a kicsi kompra. Louis integet annak a néhány barátnak, akik már ébren vannak, közel a kikötőhöz, és nem is érti, hogy gondolhatta, hogy a kis spontán vakációja észrevétlen marad. Nemsokára ő, Clifford és Roger úton vannak Lerwick felé. Louis nem igazán tudná elmagyarázni, de ahogy elhagyják a szárazföldet, és távolodnak a szigettől, a mellkasa megkönnyebbül, és újra tud lélegezni. Friss, sós levegő járja át a tüdejét ahogy Fair Isle egyre kisebb és kisebb lesz. Szerencsére az idő kedves velük, és bár a tenger hullámzik, mégis gyorsan és könnyedén eljutnak Shetlandra. Louis persze már megszokta, nem szokása rosszul lenni, de örül, hogy végre kikötöttek, amikor megöleli Rogert és elbúcsúznak. Egyetlen órája van csak, amíg indul a kompja Aberdeenbe, ezért csak gyorsan beugrik a Tescoba, hogy vegyen valami ehetőt, amit elrágcsál a tengerparton.

Csak azelőtt hívja fel az anyját, mielőtt partot érnének, tudatni vele, hogy úton van, és bár a térerő nem a legjobb, a vonal kicsit recseg kettejük között, a felharsanó öröm sikolyból tudja, hogy mennyire izgatott a hír hallatán. Elárulja, hogy úgy tervezi, legalább egy hétig marad, és ő is hallat némi hamis örömöt, csak hogy az anyja nehogy aggódjon, aztán Jay elkezd arról áradozni mennyi szórakoztató dolgot kell majd csinálnia a kisebb testvéreivel, amíg ott lesz. Akkor állítja meg, amikor a menüt kezdi tervezni, és végre őszintén nevet, amikor elmondja neki, hogy egyáltalán nem kell erőfeszítéseket tennie a kedvéért.

A komp közel tizenkét óra alatt ér Aberdeenbe, így nem fog Anglia földjére lépni éjfél előtt. Nem sok kedve van egy éjszakai buszhoz Yorkshire-be, ezért gyorsan lefoglal egy szobát Aberdeenben, aztán ugyancsak a mobiljáról vesz egy jegyet a legkorábbi doncasteri vonatra másnap reggel. Valószínűleg megtervezhette volna az egészet sokkal körültekintőbben is, de Louis-t igazán nem is érdekli. Túl elkeseredett, túl szomorú volt bármi máshoz.

Louis még a kompon kiolvassa a két regényt, amit magával hozott a vakációra, és amikor végez, már oda is érnek, Louis pedig elfoglalhatja a hotelszobáját. Éjjel viszont csak dobálja magát és forgolódik, képtelen elaludni. Valamikor biztosan elszundított, mert a telefonja riasztására ébred reggel ötkor, és halkan káromkodva tolja le magáról Cliffordot, hogy félig csukott szemmel a fürdőbe menjen pisilni. Harminc perccel hamarabb érnek a vasútállomásra, ezért van ideje venni egy teát és némi péksüteményt a Greggsben, aztán a harmadik vágánynál várakoznak a saját járatukra.

Az anyja veszi fel őt az állomáson a legfiatalabb testvéreivel, és könnybe lábadt szemekkel nézi, ahogy Louis a földön térdel, és mindkét kistestvérét szorosan öleli. Kimondhatatlanul sokat nőttek ebben a néhány hónapban is. Louis persze látott képeket, és skype-oltak is, de egész más élőben látni őket, hogy mennyit változtak, amíg távol volt. Visszapislogja a könnyeit, aztán az anyját is átöleli, és némileg máris csillapodik a nyugtalansága, amikor az anyja megszorítja. Jay valószínűleg látja, hogy valami nincs rendben, mindig meg tudja mondani, de Ernest és Doris elvonja a figyelmét, ahogy Cliffordnak örülnek, aztán kérdés nélkül mindenkit az autóhoz vezet.

Jay apró, aggódó pillantásokat vet rá egész hazaúton, de nem mond semmit, hagyja, hogy az ikrek áradozzanak mindenről, ami az utóbbi időben történt velük. Louis mindent megtud a kisöccse zongora óráiról, és a kishúga új legjobb barátjáról, közben csak bólogat, és a megfelelő pillanatban mondja, hogy “aww”, de agyban alig van ott.

Hétfő van, ezért a maradék tesója még iskolában van, amikor hazaérnek, így csak négyesben ebédelnek meg. Louis segít is spagettit készíteni, miután ledobja a táskáját a szobába, ami egykor az övé volt, aztán Lottie-é, most pedig leginkább csak vendégszoba. Bár a fél család hiányzik, az étkezés mégis hangos, csak úgy, amikor még gyerek volt, épp úgy, ahogy szüksége volt rá. Louis lubickol az egész helyzet kényelmében, és abban, hogy Harry egyszer sem jutott eszébe, mióta meglátta az anyukáját, a gondolatait túlságosan eltereli minden történés körülötte. Az ikrek a spagetti szószból kiásott húsdarabokkal próbálják etetni Cliffordot, az anyjuk megdorgálja őket, Louis pedig nevet, egészen addig, amíg Jay őt is leszidja, amiért hagyja nekik ezt.

Louis-nak nagyon hiányzott mindez.

Eléggé kimerült a kétnapos utazástól, de mindent megtesz azért, hogy ébren maradjon. Először is segít az anyjának a mosogatással, aztán mind leülnek a tévé elé, amiben valami számára ismeretlen gyerekműsor megy, és segít tiszta ruhát hajtogatni. Annak idején Louis minden egyes gyerekműsort ismert, mert rengeteg időt töltött a testvéreire vigyázva. Most még tévéje sincs, és Netflixet is nagyon ritkán néz a laptopján. Furcsa belegondolni az élete milyen drámai fordulatot vett az utóbbi néhány évben. Egyébként imádja az egészet, annak ellenére is, mennyire vágyakozik egy Harry alakú meleg testre az ágyában, szereti az életét.

Amikor végeznek a hajtogatással, a lányok hazaérnek a suliból, és már a bejáratnál felkiáltanak, ahogy észreveszik a feléjük rohanó Cliffordot.

Louis az anyjára néz, ő pedig vállat von.

- Nem akartam elrontani a meglepetést - vallja be, amikor a lányok berohannak a nappaliba, Louis-ra ugranak, és azért harcolnak ki ölelheti meg először.

Az elterelés nagyszerű formájának bizonyul, hogy segít a húgainak a háziban. Amikor a nevelőapja is hazaér, mindenki a konyhába vonul, hogy együtt készítsenek vacsorát. Ez még hangosabb, és még kaotikusabb, mint az ebéd volt.

Tökéletes.

Vacsora után, Louis egyre nehezebben tudja nyitva tartani a szemét, Daisy pedig tréfálkozik is vele, ahogy a mosatlannal bajlódnak, de szeretne addig fent maradni ameddig csak lehetséges, mert szeretné jól érezni magát a húgai társaságában. Ő dugja ágyba a fiatalabb ikreket, estimesét olvas nekik, még a hangjával is játszik a karakterek váltakozásánál, és összeszorul a szíve, ahogy eszébe jut, hogy ugyanezt csinálta Harrynek is minden nap. Felsóhajt és becsukja a könyvet, amikor Ernest és Doris elalszanak. Olyan, mintha minden pillanatban valami új és új dolog hiányozni Harryből.

Louis viszont tehetetlen ezekkel az érzésekkel szemben, ezért csak visszamegy a földszintre, takaróba bugyolálja magát egy bögre teával a kezében, akárcsak a család többi tagja, és egy dokumentumfilmet néznek a skót vadmacskákról. Clifford kényelmesen alszik a lábaira fekve, boldogan szuszog, miközben Daisy és Pheobe simogatják, akik a padlón ülnek Louis két oldalán. Fizzy a saját foteljében ülve telefonozik, de néha kinyújtja a lábát, hogy meglökje vele Louis vállát, és mindketten tudják, hogy ez a szeretetük jele. Amikor a film véget ér, Dan elindít egy másikat, de még a felénél se tartanak, amikor mindenki szépen lassan elkezd a szobájába szivárogni, hogy lefeküdjenek. Nemsokára már csak ő és az anyja ülnek ásítozva a tévé előtt.

Ami persze tökéletes alkalom, hogy előhozza az anyai aggodalmakat, és emlékeztesse rá Louis-t.

- Szóval… - kezdi, és Louis minden aggodalma valósággá válik, hogy ez egy komoly beszélgetés lesz.

- Szóval - visszhangozza, a tekintetét továbbra is a tévén tartva. Jay elnémítja a műsort, aztán Louis mellé telepedik.

- Elmondod nekem, mit keresel itthon?

Jay volt az egyik első személy Louis életében, aki támogatta őt, hogy Fair Isle-ra költözzön. Ő volt az első személy, aki azt mondta, még akkor, amikor az egész nem volt több egy érzésnél, a mellkasában fellobbanó vágynál, amit képtelen volt eloltani, bármennyire is próbálta magát lebeszélni róla, hogy támogatja. Ő valahogy megértette, amikor Louis azt mondta neki, úgy érzi, ő oda tartozik, arra a szigetre. Az anyja mellett szólva, ő soha nem mondott neki nemet, soha nem mondta, hogy ez egy rossz ötlet. Soha nem riadt vissza attól, hogy elmondja neki, mennyire nehéz lesz, de akkor sem az a fajta anya volt, aki visszatartaná a gyerekeit attól, hogy kövessék a szívüket. Akár arról volt szó, hogy egy azonos nemű embert szeretni, akár arról, hogy elbújni egy távoli skót szigeten. Louis esetében mindkettő. Jay büszke rá, Louis tudja ezt. Minden alkalommal elmondja neki, emlékezteti rá, mennyire csodálja őt mindenért, amit elért.

Ennek ellenére is a mai napig otthonnak hívja Doncastert, és úgy gondolni, hogy Louis hazalátogat, amikor Yorkshire-be utazik, nem számít Louis hányszor hívja Fair Isle-t valódi otthonának Jay előtt. Jay nem teljesen érti, Louis mindig így gondolja, még akkor se, ha azt mondja, érti. Ennek ellenére ez egy életen át tartó szokás számára, Louis pedig felhagyott a próbálkozással, hogy megtörje.

- Nem látogathatok haza? - kérdi Louis vállat vonva. - Nincs szükség különleges okra.

Jay csak hümmög.

- Csak szórakozásból jöttem - hazudja Louis, még ha mindketten tudják is, hogy előbb-utóbb el fogja mondani a valódi okot. - Nem tudom emlékszel-e, de nem tudtam jönni karácsonyra. Időtlen idők óta nem voltam itthon. Már az ikreket is nehezen különböztetem meg.

- Melyik ikreket? - viccelődik Jay, és az csak egy dolog, hogy Doris és Ernest milyen sokat nőttek, de Daisy és Pheobe valódi kis hölgyek lettek, sokkal gyorsabban maguk mögött hagyva a gyerekkort, mint Louis gondolta volna. Az anyja megjegyzésén viszont csak felnevet.

- Emlékszem - folytatja Jay komoly hangon, és amikor Louis felnéz rá, látja is, hogy ez most nem egy vicces beszélgetés lesz. - Nagyon hiányzol, amikor távol vagy. Persze, tudom, hogy kihagytad a karácsonyt a munka miatt. És arra is emlékszem, hogy mondtad, a téli vendéget március közepén megy el, és tessék, itt vagy, éppen azután, hogy ő elment, és szomorú vagy. Szóval kérlek, ne próbálj hülyének nézni ezzel az utolsó pillanatban beiktatott vakációval a szezon előtt, édesem. Túl jól ismerlek.

- Jól vagyok - mondja Louis, ahogy lehunyja a szemét és vesz egy nagy levegőt, de hallja ahogy az anyja is sóhajt.

- Tudod - kezdi, és Louis épp akkor nyitja ki a szemét, amikor Jay letöröl egy könnycseppet az arcáról -, azokban az években, amíg egyedül éltél, annyira elzárkózva… Soha nem aggódtam érted. Soha nem aggódtam, még akkor sem, ha mindenki azt mondta, kellene, mert mindig annyira boldognak láttalak, amikor hazajöttél. Mindig boldognak hallatszottál a telefonban is. Amikor tegnap felhívtál? Nem voltál boldog. Egyáltalán nem. És amikor felvettelek délután az állomáson? Annál is rosszabbul néztél ki, mint amilyen szomorú volt a hangot a vonalban.

- Oké - mondja egyszerűen Louis. És sóhajt egy nagyot mielőtt folytatja. - Igazad van. Most épp nagyon szomorú vagyok - vallja be, és a hangja is megcsuklik egy ponton. - De idejöttem, hogy eltereljem a figyelmem, és megpróbáljak ne folyton ezen gondolkodni. Nem akarom, hogy aggódj, de… Tényleg nem szeretnék beszélni róla. Nem most. Megérted, ugye?

Jay felé nyúl, és az ölelésébe vonja, szorosan, forrón.

- A fiam vagy. Szeretlek. Soha nem fogom azt mondani, nem dúl fel engem is, ha szomorúnak látlak. De ha nem akarsz beszélni róla, persze, megértem és tiszteletben fogom tartani.

- Köszönöm - mondja Louis az anyja vállába, és ő is megszorítja. - Megígérem… Ez… Semmi olyasmi, ami nem lesz jobb idővel, oké?

Elválnak egymástól, és Jay mélyen a szemébe néz, egyértelműen próbál a lelkébe látni, ahogy korábban is mindig varázslatos módon képes volt rá.

- Biztos vagy benne?

Louis nem az. Fogalma sincs, hogy ez a szerelem valaha halványulni fog-e, vagy képes lesz a semmibe veszni, de nagyon reméli, imádkozik, hogy így legyen, csak halványuljon kicsit, hogy egy nap majd nem fog ennyire fájni, és a sérülései is begyógyulnak.

Nincs rá garancia, de reménykedhet benne, szóval bólint.

***

Az egy hét, amit úgy tervezett otthon tölt, végül kettő lett, és amikor Louis már a kompon ül Lerwick felé, a táskái tele könyvekkel, amiket az anyja és a húgai vettek antikváriumokban Doncaster szerte. Végre úgy érzi, mosollyal az arcán, készen áll szembenézni az új szezonnal. Még mindig fáj, nem is tudja, mikor jön el az idő, amikor egyáltalán nem fáj majd, de nem fogja hagyni, hogy ez a szívfájdalom tönkretegye a nyarát. A vendégei csodálatos élményt érdemelnek, és ha hamis mosollyal az arcán kell elevickélnie szeptemberig, akkor azt fogja tenni.

Roger örül, hogy láthatja, szoros ölelésbe vonja, mielőtt Louis felmászna a kompra vissza Fair Isle felé, és meg is paskolja párszor a vállát, mielőtt a hajóra engedi. Még egy jutalomfalatot is ad Cliffordnak, mielőtt megkezdenék a hazautazásuk utolsó két óráját.

Louis eléggé elfáradt, de amikor a világítótorony feltűnik a távolban, képtelen figyelmen kívül hagyni az örömöt, amit a szíve heves dobogása jelez. Ez nem csak és kizárólag a boldogság miatt van, persze vegyül bele némi fájdalom is, igen, de leginkább izgatott, hogy hazatérhet, azért, hogy képes rá, és ez még mindig az otthona. A szíve jelzi neki. Igen, képes lesz felgyógyulni ebből.

A kulcs kicsit akad a zárban, Louis-nak pedig a csípőjével kell meglöknie az ajtót, hogy ki tudja nyitni, Clifford viszont azonnal beszalad, amint az ajtó kinyílik, ettől pedig Louis megbotlik, és majdnem elesik, de csak csupa szeretettel átkozódik a kutyája miatt.

- Te kis idióta - motyogja, és másodszor is megbotlik egy halom levél miatt, amik a padlón halmozódtak fel, amíg távol volt.

A táskáját a recepciós pult mellett hagyja, leveszi a kabátját, és a pultra teszi, csak ezután hajol le, hogy felszedje a leginkább számlákból és politikai szórólapokból álló halmot. Louis tényleg nem érti, hogy a szolgáltatók miért küldenek neki mindenről papír alapú másolatot is, amikor már annyiszor megjelölte, hogy elég ha csak emailben küldik el neki a számlákat.

A folyosón át sétál a nappali felé, miközben a borítékokat lapozgatja, és mindegyik után elmotyogja, hogy “uncsi, uncsi, uncsi”. A csípőjével löki be a nappali ajtaját, fütyül Cliffordnak, hogy csatlakozzon hozzá, ahogy a kanapé felé sétál, amikor a szíve kihagy néhány ütemet. A borítékok felét a padlóra ejti, és hatalmasra tágult szemekkel néz a képeslapra, ami érkezett.

A szíve valószínűleg újra dobogni kezdett időközben, mégpedig őrült módjára, mert a fülében érzi, tatamm, tatamm, tatamm, és ez a hang az egyetlen, ami biztosítja vele ebben a jelenlegi néma univerzumban, hogy él. Clifford ekkor érkezik meg a szobába, és ahogy meglöki egy kicsit Louis térdhajlatát, ez elegendő ahhoz, hogy Louis a padlóra rogyjon, miközben a képeslapot bámulja. Üdvözlet Cheshire-ből.

A keze remeg, és Louis úgy bámulja, mintha nem is hozzá tartozna. Mindig ennyire vékony volt, a bőre ennyire durva a sok munkától? Mindig ennyire le volt barnulva? A képeslap őt nézi, csendben, gúnyosan bámulja, és Louis szinte azt érzi, hogy meg se akarja fordítani. A félelem, amit soha nem érzett ezelőtt, egyre csak épül a gyomrában.

Mi van, ha ez nem az, amit olyan kétségbeesetten akar?

Valahogy sikerül eljutnia a kanapéig, a számlákat csak a padlón hagyva. Leül, boldogan, mégis halálra rémülten, és még mindig nem olvassa a lapot. Csak nézi és nézi, egészen addig, míg már hülyén érzi magát miatta.

- Most elolvasom ezt a képeslapot - mondja Louis Cliffordnak, de még mindig nem fordítja meg. Clifford vakkant egyet, leül mellé, és támogatóan néz rá a nagy, sötét szemeivel.

- Elolvasom - mondja újra Louis, és végül megteszi, mert basszus, egy felnőtt ember, és a Harry iránt érzett szerelme nem teheti képtelenné az életre.

Aztán Louis megfordítja, és olvasni kezdi.

Annyiféle érzelem szalad végig rajta pillanatok alatt, hogy Louis azonosítani is képtelen őket. Öröm, megkönnyebbülés, vágyakozás, csalódottság, szeretet, büszkeség… ezek mind egyesülnek egy hatalmas, keserédes melegségben. Ez nem egy szerelmes levél, vagy a vágy kétségbeesett kifejezése. Harry valószínűleg nem töltötte szipogással az elmúlt heteit, mint ahogy Louis. Túl elfoglalt, túl sok dolog veszi körül, hogy egy ilyen semmiség miatt aggódjon, Louis biztos ebben. Ez normális, nem is várt semmi mást. Mégis, Harry időt szánt arra, hogy írjon neki egy képeslapot. Elment egy boltba, hogy megvegye, és leírt néhány friss történést, hogy informáljon egy barátot. Talán tudta, hogy Louis aggódna. Talán csak eléggé hiányzott neki ahhoz, hogy kapcsolatban akarjon maradni vele. Akárhogy is, Louis szemei könnybe lábadnak az örömtől, hogy ezt a lapot a kezében tarthatja. Elfekszik a kanapén, a mellkasához öleli, egészen a szíve felett, mindkét kezével tartja, aztán lehunyja a szemét, és nem hajlandó sírni. Nem akar.

Nem tudja elhinni, hogy mindössze néhány mérföld választotta el őket, hogy akár kölcsön vehette volna az anyja autóját, hogy levezesse azt a két órát, ami a gyerekkori otthonuk között volt, hogy csatlakozhatott volna ahhoz a partihoz, mert úgy néz ki, Harry azt szerette volna. Louis megpuszilhatta volna az aggodalmaktól ráncolt homlokát, amikor túlgondol dolgokat, összefűzhette volna az ujjaikat, és megpuszilhatta volna a papírvékony bőrt Harry csuklóján. Megölelhette volna Harry anyukáját, megköszönhette volna neki, hogy ilyen mesterművet alkotott és nevelt fel. A férfit, akit Louis annyira szeret.

Louis élesen beszívja a levegőt.

Harryre gondol, elképzeli őt az anyja kertjében, tortától teli hassal, a család a hatalmas teljesítményét ünnepli, és a lelke szépen megnyugszik. Elképzeli, ahogy Harry elmeséli nekik a terveit, az új dalairól, talán még el is játszik közülük néhányat. Elképzeli, hogy Harry eszik, egészen addig eszik, míg már egyetlen falatot sem képes többé lenyomni a torkán, összebújva tévézik az anyjával, aki a haját simogatja és azt suttogja neki, mennyire büszke rá. Elképzeli, ahogy Harry és a nővére húzzák egymást, és nevetnek. Elképzeli, ahogy Harry felmegy a szobájába, elővesz egy tollat, és megírja ezt a lapot Louis-nak, csak hogy elmondja, jól van, csak hogy elmondja, épp Louis-ra gondolt.

A szíve hatalmasra duzzad, megtelik szeretettel, újra, és már alig marad hely mindennek, az összes érzelemnek, tele van a szerelemmel, amit ez iránt a férfi iránt érez.

Harry viszont jól lesz. Ő csodálatos lesz. És ez több, mint elég, hogy ellágyítsa Louis lelkét.