Sziasztok!

Hát... Ez nem az én egyedüli ötletem, ez egy azok közül, amiket az Insta népe is hozott ötletnek, és már ott is írtam, hogy ó igen, születőben van egy ilyen. Ötletelő pajtásom pedig Zsana volt, szeretgessétek meg érte egy kicsit, ha tetszett. Ő sodort bele a Forma 1 világába. (Azóta is nézem a Netflixes F1 sorozatot, mert teljesen ráfüggtem, thanxxx!) Szóval, ha tetszett, ha nem, hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Ez lesz az első éles versenyem. Iszonyú nehéz volt már idáig is eljutni, és bár csukott szemmel is szét, aztán összeszerelek egy kocsit, ez egy más szint. Több körös alkalmassági vizsgákon és teszteken kellett átmennem, hogy itt lehessek, de kibaszott büszke vagyok magamra, mert végül itt vagyok. A világ legjobb sofőrjei versenyeznek, és a világ legjobb szerelői vannak a segítségükre. Ráadásul nem egy szar kis sokadrangú csapatnak dolgozom, hanem hivatalosan is a Red Bullnál fogok kereket cserélni a Monacói Nagydíjon. Nagyon izgulok, ez egyértelmű, de ennek ellenére is alig várom a holnapot, mert az már komoly megmérettetés lesz. Ma minden versenyzőnek pihenőnap van, a szabadedzéseken túl vannak, ami nekünk is jó, mert nem stresszelnek minket se a jelenlétükkel, így tét nélkül már ezredszer cserélünk kereket. De lehet, hogy milliószor, nem is tudom, csak azt, hogy kezdek kimerülni, de szerencsére a nap is a vége felé tart. Holnap viszont időmérő, és az legalább olyan fontos, mint maga a futam, nagyon sok múlik rajta, és előre stresszelek miatta. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Senki sem szerencsétlenkedhet.

Ma többen is úgy döntenek, elmennek valamit enni, kicsit le a tengerpartra lazítani a holnapi nagy nap előtt, de én képtelen vagyok rá. Inkább csak a szobámban maradok, mivel a csapat szponzorai állnak mindent, rendelek is a szobámba vacsorát, aztán csak fekszem az ágyban, és bámulom a tévét. Sokat nem értek belőle, mert csak érintőlegesen tudok valamicskét franciául, de kellemesen elaltat legalább. A holnapnak tökéletesnek kell lennie. Nem okozhatok csalódást se magamnak, se a csapatnak. Max is szigorú versenyző, de Louis még nála is komolyabban veszi ezt a versenyt, és nyilván senkit se lehet hibáztatni érte. Ez az életük. A verseny, az autók, a sebesség, a száguldás. Itt minden értük van, mi is értük vagyunk, hogy megnyerhessék a versenyt. A Red Bull elképesztő eredményeket produkál ebben a szezonban, Louis talán még soha nem hozott ilyen eredményeket, és gyakran előfordul, hogy mindketten együtt állhatnak a dobogón, mert az első háromban végeznek. Pedig egyébként nem gyakori, hogy egy csapatból ketten is ott álljanak. Mióta Tomlinson a Red Bullnál versenyez, a csapatot is egyre komolyabban veszik. Az egyetlen hátulütője, hogy Louis tényleg véresen komolyan veszi a dolgokat, ezért hatalmas a nyomás mindenkin. Az egész csapaton. Rajtunk talán a legnagyobb, mert egy apró hiba elég, hogy minden végzetes legyen.

Reggel még az ébresztőmnél is hamarabb kelek, kényelmesen van időm lezuhanyozni, hajat is moshatok, és teljesen frissen, fitten érek le az étterembe, hogy a többiekkel együtt megreggelizzek. Itt van ő is. Louis szája fülig ér, ahogy Maxszel és a csapatfőnökökkel, menedzserekkel reggeliznek. Jó formában van, látszik rajta, és ez megmosolyogtat. Elképesztő érzés lenne a dobogó legfelső fokán látni őt azok után, hogy én cserélek neki kereket. Minden versenyző, minden csapat tisztában van vele, hogy nélkülünk semmire se mennének. Mi nem csak szerelők vagyunk, és soha nem is így kezelnek minket. Talán ez vonzott igazán, amikor elhatároztam, hogy itt akarok dolgozni. Emlékszem, apa milyen elképesztően büszke volt rám és biztatott. Anya is örült, mellettem állt végig, de azért párszor megjegyezte, hogy mennyire stresszes munka, és sokkal egyszerűbb lenne csak nyitnom egy hatalmas autóműhelyet. Gyerekkorom óta az volt az álmom. Egy saját műhely. Autókkal dolgozni. Mert ez nem munka, ez a hobbim, a szenvedélyem. Aztán minél többet néztem Forma 1-et a tévében apámmal hétvégenként, annál biztosabb voltam benne, hogy már nem elég a műhely. Nem elég, hogy a saját főnököm legyek, nem ez a szakma csúcsa. Forma 1-es autókat akarok szerelni, fejleszteni, és a csapat kiemelkedő tagja lenni. És itt vagyok. Megcsináltam. A legelőkelőbb monte carlói szálloda éttermében ülök, és mellettem reggelizik Louis, Max és mindenki, aki számít. Egy csapat vagyunk. Hihetetlen még belegondolni is, mert az egész annyira szürreális. Már néhány éve úgy nézem a versenyt, hogy tudatosan Louis-nak szurkolok, mert az eleje óta látom benne azt, amit akkor még kevesen. Az alázatot az autó felé, alázatot a sport felé. Aztán megnéztem vele egy interjút, ahol elmesélte, hogy Schumacher miatt csinálja az egészet. Gyerekkora óta imádta őt, rajongott érte, és minden héten azért könyörgött az apjának, hogy vigye ki a helyi gokart pályára. Az apja pedig kivitte, sőt egy idő után tagsági bérletet is vett neki, és itt kezdődött valójában a kicsi Louis karrierje. Az apja belé vetett bizalmával és hitével. Ez a srác gyerekkora óta arra készült, hogy egy nap majd Schumacher mellett állhasson a dobogóra. Azt volt a vágya, hogy legyőzhesse őt, hogy a példaképe fölé kerekedhessen, de hiába. Ez már soha nem fog megtörténni, és amikor elkeseredve, szinte könnyes szemekkel vallott erről, borzasztóan sajnáltam. Mindkettejüket. De egy-két éve már látom, hogy mit művel. Talán csak én látom, mert még soha nem is beszélt róla, de előttem nem titok. Ha nem győzheti le Schumachert magát, akkor meghódítja az összes rekordját, hogy örökre beírja a nevét a motorsport történelmébe, lehetőleg Schumacher elé. Szurkolok neki azért, hogy sikerüljön. Most pedig már a keze alatt is dolgozom a sikeréért. Elképesztő érzés az egész. Itt ülünk, már mindenki egyenruhában, mert innen egyenesen a pályára megyünk, és még mindig idegen a Red Bull logós felső, a térdvédős overál, mintha nem is magamat látnám, amikor lenézek. A mai időmérőt az egész családom, minden barátom nézni fogja. Tudom, sose a szerelők a sztárok, mégis egy kicsit annak érzem magam.

Ahogy beérünk a Red Bullos boxba, máris mindenki szorgosan dolgozni kezd, mint a kis hangyák. A csapatfőnök először nekünk, minden segítőnek, mérnöknek és szerelőnek tart beszédet. Végighallgatja Max és Louis is, de ők ezután következnek. Azt nem is halljuk, amit nekik mond, mert kimennek egészen a kerítésekig. Louis laza, nyugodt, kisimult. Boldognak tűnik. Max mindig jobban izgul nála, ez még tévén át is látszani szokott.

- Hé, Harry! - érinti meg a vállam valaki, és azonnal elszakítom a figyelmem Louis-ékról, próbálom összeszedni magam. - Te leszel a bal hátsó pisztolyos. Itt van minden. Nézd át te is.

- Rendben - válaszolom egyből, és alaposan leellenőrzöm, hogy minden tökéletesen működik-e a pisztollyal. Ahogy tudatosul bennem, mennyi minden forog kockán, hogy mekkora felelősség nyomja a pisztolyosok vállát, nagyot kell nyelnem. Nekem kell meglazítani, aztán meghúzni az anyákat a kerékben. Ha valami elszaródik, kurva értékes másodperceket veszíthetünk. A Red Bull vezeti a kerékcsere rekordot 1.82 kibaszott másodperccel. Legalább tízezer kerékcserét megcsináltunk a napokban, és most is fél órán át csak ezt fogjuk gyakorolni, hogy mindenki formába jöjjön. Nem hibázhatok élesben. Nem engedhetem meg magamnak.

- Jól van srácok! - csapja össze a tenyerét a csapatmenedzser, és elégedetten néz ránk. - Egyetlen egyszer mentünk 2.1 másodperccel, nagyon szép munka. Továbbra is törekednünk kell arra, hogy 2 másodperc alatt maradjunk. Szusszanjatok egy percet, igyatok egy kis vizet, mindjárt kezdünk.

Miközben a kulacsom tartom, próbálok ellazulni, Louis-t látom. Felveszi a kezeslábasát, gondosan fel cipzározza, aztán beteszi a mellkasán lógó füleseket, amin keresztül majd hall minket, aztán a sisak alatti fejvédő, tűzálló maszkot is felveszi a beépített mikrofonnal. Már nem látni többet belőle csak a szépen ívelt orrát és a világító kék szemét. A kesztyűket is felveszi, és már nem marad vissza más, csak a sisak és a HANS-rendszer, ami a nyakat és a fejet védi. Ijesztő látni, ahogy elkészül. Ahogy minden apró védelmi pontja felkerül az amúgy teljesen tűzálló ruhának. Csak itt tudatosul az ember előtt, hogy ezek a pilóták milyen komoly életveszélynek teszik ki magukat a pályán. Hétről hétre. Egyetlen szerencsétlen baleset, egy rossz mozdulat, apró homokszem a gépezetben, és mindennek vége lehet. Imádom az autókat, imádok vezetni is, még amatőr, kisebb rali bajnokságokon is indultam néha, de erre biztosan képtelen lennék. Még látom, ahogy Louis lágyan a kocsija jobb első gumijára teszi a kezét, aztán… Fogalmam sincs, mit csinál. Mintha valamit az alvázra ragasztott volna, egy matricát, vagy nem tudom. Most vagyok először élesben a színfalak mögött, ezért most látom először, hogy ezt csinálja.

- Oké, utolsó ellenőrzések, Louis, Max, álljatok be a pozíciótokba, hogy még egyszer alaposan mindent átnézzenek a szerelők - kiabálja a menedzser, és mindenki azonnal indul. Éppen akkor nézek fel, pontosan Louis szemébe, amikor lecsukja a sisakja védő plexijét, és megszólal a kürt, ezért el kell hagynunk az aszfaltot. Mindannyian ugyanúgy feltesszük a füleseket és sisakokat, és az ugyanolyan kesztyűket, mint a versenyzőknek van, és várunk.

Ahogy a versenyzők megkapják a zöld jelzést, máris meghallom a hangot. Ez a hang, mintha sikoly lenne, gyerekkorom óta az egyik nagy kedvencem. Mindenki feszültté válik. Érzem magam körül. Érzem magamban is, ahogy az adrenalinom, ezzel együtt a pulzusom is az egekben. A szívem a torkomban dobog minden egyes percben. A monacói pálya kicsi, de nagyon trükkös. Szűk, tele éles, néhol hajtű kanyarokkal. Itt nem tudnak annyira gyorsan menni, mint más országokban, ettől az egész mégis veszélyesebbé válik. Ráadásul a tenger mellett húznak el a pálya felében, és megesett már, hogy versenyzők kisodródtak, és autóstul a vízbe zuhantak.

A hatodik kör környékén hívja ki a csapatfőnök először Maxet, mi pedig készenlétben állunk, az infók alapján bekészítjük a kért gumikat, és mindent beleadunk a cserébe. Életem első éles kerékcseréje, és minden izmom megfeszül a végére, annyira erősen koncentrálok. És annyira izgulok persze. Görcsös ösztönnel nyomom meg a gombot, hogy az én kerekem zöld utat kapjon, és amikor Max kihajt az istállóból, remegő kézzel, zihálva állok a csavarpisztollyal a kezemben.

- Szép volt! - kocogtatják meg többen is a sisakom, és amikor felnézek a számlálóra látom, hogy 1.97 másodperc alatt megcsináltuk. Elhinni is alig bírom, és mindenki ünnepel körülöttem, de sok pihenőt nem kapunk, mert a menedzser Louis-t is kihívja egy cserére, mi pedig máris készülhetünk rá. Villámgyors és közel jár.

Amint begurul, azonnal csináljuk a dolgunkat, az előző sikertől felbuzdulva már egy fokkal magabiztosabban, és 1.95 másodperc múlva, Louis már ki is gördül a boxból. Vigyorogva állok, bár a sisaktól úgyse látja senki, és boldogan nyugtázom, hogy nagyszerűek vagyunk. Még mindig a Red Bull tartja a kerékcsere rekordokat, minden esetben mi vagyunk a legjobbak. Látom a többi csapat tábláit, és egyikük sem teljesít 2 másodpercen belül. Hihetetlen érzés egy ilyen csapathoz tartozni. Felszabadító, és úgy érzem, szárnyalok. A első kör hetedik percéig csak egyszer cseréltünk gumikat, és már el is kezdődik a kiesés. Innentől kezdve minden kilencven másodpercben kiesik az aktuális utolsó. Louis és Max is elképesztő időt futnak, de a tizenhatodik percben, amikor lefújják a szakaszt, már csak Louis van versenyben Hamiltonnal. A két brit között dől el, ki végez az első helyen, és sajnos Louis az istenért se tudja megelőzni Lewist, pedig nagyon agresszívan próbálkozik. Ha nem Monacóban lennénk, már sikerült volna neki, de ez a pálya egy átok. Így csak a második helyen végez, dühöng is, amikor kiszáll az autóból, de még nincs minden veszve. Ezt ő is tudja.

A tizenöt perces második szakaszban kétszer is cserélünk kereket Louis-nak és egyszer Maxnak, és elképesztő, micsoda kört fut Louis! Elképesztő manőverekkel előz meg mindenkit, így ő a legelső, amikor lefújják az etapot.

- Oké srácok! Q3 szakasz jön - csapja össze a tenyerét a csapatfőnök, amikor percek választanak el a rajttól, és mindenki készen áll. Friss kerekek a kocsikon, felfrissült versenyzők a volán mögött. Minden most fog eldőlni. Max és Louis is itt vannak, az első nyolc között, és muszáj lenne mindkettejüknek valahol az első ötben végezni, hogy esélyes pole pozícióból indulhassanak. - Nagyon oda kell tennünk magunkat. Tudom, hogy mindenki fáradt, de mindjárt vége!

Lehunyom a szemem, amikor elindulnak az autók és csak hallgatom a sikolyokat. Az autók zaját, amik sikolyokra emlékeztetnek. Így állok percekig, és csak akkor veszek egy mély levegőt és nyitom ki a szemem, amikor a menedzser szól, hogy kihívja Maxet. A csere nagyszerűen megy, nem veszítünk az időből sem, és hatalmas szikla gördül le a mellkasomról, amikor a csapatfőnök úgy a tizedik perc környékén kijelenti, hogy Louis-t is kihívja, készüljünk. Az időmérő edzés végéig valószínűleg ez lesz az utolsó kerékcserénk, és vége. Elképesztően jó időt futunk mi is a cserével, és a versenyzőink is a pályán. Max még mindig küzd, Louis pedig nagy eséllyel első helyen fog végezni.

- Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - üvölti mindenki, amikor Louis közeledik, és villám mozdulatokkal tesszük a dolgunkat, amint begördül. Mégis… A szívverésem kihagy egy ütemet, és azonnal jeges verejték folyik végig a hátamon, amikor felkelek, Louis pedig kigördül. Abban a pillanatban, ahogy ösztönből megnyomtam a zöld gombot, tudtam, hogy elcsesztem. Nem volt olyan a csavar hangja, nem volt olyan a pisztoly hangja se.

- Elbasztam… - motyogom magam elé, és többen is rám néznek, mert tisztán hallanak a rádióban. - Elbasztam… Nem csavaroztam fel rendesen.

- Mi történt? - gyűlik körém mindenki, és annyira remeg a kezem, hogy alig bírom tartani a pisztolyt.

- Soha nem hibáztam még, se a próbákon, se a korábbi cseréken, de most hallottam… Hallottam a csavar hangján… Nem húztam meg rendesen - darálom idegesen, és bár ketten is a hátamra simítják a kezüket, hogy nyugtassanak, mindenki a képernyőkre mered.

- Valami nincs rendben! - halljuk meg Louis hangját a rádióban, én pedig csak állok, összeszorított szemmel. Állok és várom, hogy miképp kúrtam el mindent. A mai időmérőt, ezzel Louis pole pozícióját, és egészen biztosan az egész karrierem. - A bal hátsóval valami nincs rendben!

- Nem lett meghúzva a csavar - szólal meg a csapatmenedzser, Louis pedig másodpercekig néma. Láthatóan lassul, de nem akarja feladni. Mégis kétségbeejtő, ahogy folyamatosan előzik őt a még versenyben lévő játékosok, ezzel egyre lejjebb csúszik a neve a táblán. Azt hiszem, még soha életemben nem rettegtem ennyire a hibám következményétől. - Állj le, Louis. Állj meg oldalt!

- Kibaszottul szórakoztok velem?! - üvölti Louis a rádióba, de az autója lassít, aztán teljesen megáll a pálya szélén. A nézőtéren néma csend, mindenki sokkoltan áll, és senki sem érti, mi a fene történt. Én történtem. Nem itt van a helyem. Nem tartozom a világ legjobb szerelői közé, de iszonyú érzés, hogy erre Louis és a csapat kárán kellett rájönnöm. Louis… Ő csak megállás nélkül káromkodik, kiugrik a kocsiból, és indulatosan belerúg a bal hátsó kerékbe. A kerékbe, ami az én felelősségem volt. Nem merek a szeme elé kerülni ezek után. Louis egészen biztosan puszta kézzel fog megfojtani.

- Mi történt? - húz egy kicsit oldalra Christian, a csapatfőnök, és valahol megnyugtató, hogy nem annyira dühös, mint amennyire megengedett lenne egy ilyen szituációban, de ettől még látom az elképesztő frusztrációját. - Hogy történt ez?

- Nem tudom, uram - rázom meg a fejem, ahogy leveszem a sisakot, a rádiót meg fülhallgatókat is. - Minden jól ment. Az utolsó pillanatban csak… megnyomtam a gombot, és utána jutott el a tudatomig a hang. Nem hallottam a hangot, amit kellett volna. A csavar nem volt a helyén. Nem tudom, mi történt. Elbasztam.

- El - jelenti ki ő is, de nem kiabál az arcomba, nem üvölt a dühtől, és nem értem, hogy miért nem. - Maradj ma itt kicsit tovább. Gyakorolj még. Tudom, hogy új vagy, azt is, hogy tehetséges, de ha a csapatban akarsz maradni, nem hibázhatsz többet. Többezer próbán vagyunk túl. Tudnod kellene.

- Tudom - motyogom, Christian pedig megszorítja a vállam, de egyáltalán nem nyugtat meg vele. Egy cseppet sem vagyok nyugodt. Talán még az se lenne képes megnyugtatni, ha Louis megölelne és azt mondaná, minden rendben, mert tudom, hogy nincs. - Maradok, ha mindenki elment. Gyakorolni fogok.

- Csak a csavarozást - mondja még a végén, aztán még egyszer megszorítja a vállam, és magamra hagy. Nem rúgtak ki, nem küldtek most azonnal haza, bár egyáltalán nem értem, miért nem. Csak döbbenten, még mindig sokk és rémület hatása alatt állok, és nézek magam elé.

- Mi a kurva isten volt ez?! - üvölti Louis, amikor megérkezik az istállóba, és az ő dühöngő hangja lehel belém újra egy kis életet. Amiatt tudok megmozdulni, és ahogy mindenkin körbenéz, az én frusztrációtól könnyes szemeimen akad meg a tekintete. - Mi történt?!

- Elbasztam, nagyon sajnálom… Tényleg… - motyogom, és látom, ahogy ettől a vallomástól lesz igazán biztos abban, hogy az én hibám. Megindul felém, de nem jön két lépésnél közelebb, hozzám sem ér. Olyan kibaszott dühös… Magamban érzem a feszültséget, ami a testéből árad. Persze meg is értem. - Sajnálom…

- Kitörölhetem a sajnálatoddal! - kiált rám, és mindenki minket néz. Sírni lenne kedvem. - Mindenki kitörölheti a sajnálatoddal! Negyedik, seggarc! Negyedik helyről fogok indulni miattad! Kibaszott negyedikről! Tudod te, milyen kurva nehéz onnan nyerni?! Majdnem lehetetlen!

- Tudom…

- Louis, nyugi - lép mellé Christian, és bár Louis először lerázza magáról a kezét, Christian nem hagyja ennyiben. - Még vesznek a kamerák, csak gyere. Menjünk hátra. Minden rendben lesz.

- Már hogy a kurva életbe lenne bármi is rendben?! - tárja szét a kezeit, és ahogy pár lépést távolodik tőlem, a levegőbe lendíti a sisakját, aztán még a levegőben rúg bele egy hatalmasat. Összerezzenek a hangjától, az agressziójától, de nem mozdulok. A sisak valahol az istállóból kirepülve a füvön végzi, Louis pedig tovább káromkodva csörtet Christian után. - Ki engedte ide ezt a balfaszt?! Hogy kerülhetett a csapatba?! Csavarhúzót nem adnék a kezébe, nem hogy Forma 1-es kerékpisztolyt! Hogy a…

A hangja fokozatosan elhalkul, én viszont még mindig csak itt állok. Képtelen vagyok bármire is. Az idő megy, az autókat bevontatják, szépen lassan mindenki elszivárog a boxból, és nem marad senki. Csak én és az önvádaskodásom. Ki kellett volna rúgniuk. Louis-nak igaza volt. Minden szava igaz volt. Nincs helyem ebben a csapatban, ha rögtön az első napomon képes vagyok egy ilyen mértékű hibára.

Amint mindenki elhagyja a Red Bull istállót, és teljesen egyedül maradok, elkezdem kicsavarozni a kerekeket, majd újra be. Ki, majd be… Órákon át. Éhes vagyok. A vizem is elfogyott, de nem érdekel semmi. Kicsavarozom az anyákat, aztán vissza. Százszor, ezerszer, talán tízezerszer… Már teljesen rám sötétedik, és csak akkor hagyom abba. Ülök, és nem csinálok semmit. Csak nézem a kereket. Nézem az anyákat benne, amennyit még látok, és még mindig képtelen vagyok felfogni, mit műveltem ma.

Összerezzenek, amikor hangokat hallok magam mögül, és össze kell szorítanom a szemeimet is, mert valaki felkapcsolja a fényeket, és teljesen elvakít vele.

- Mi a fenét keresel itt? - hallom meg Louis fáradt, érces hangját. Mostanra már messze nem olyan forrongóan dühös, de természetesen nem is vidám.

- Csak gyakoroltam - vallom be egy sóhajjal. Fáradt vagyok, kimerült. Mennem kellene és pihenni, mert holnap futam, és ott aztán végképp nem hibázhatok.

- Azt nagyon jól teszed, mert Chris valamiért nem vett ki a csapatból - morogja, és mellém sétál, én viszont még mindig csak itt ülök. - Holnap nem hibázhatsz, Harry.

- Nem fogok - jelentem ki, de bárcsak ebben egészen biztos lehetnék. Nagyon szeretnék maximális magabiztossággal nekiállni, de nagyon nehéz. A mai vereségem után mocskosul nehéz.

- Mi történt az időmérő alatt? - kérdi, de nem vádaskodva, vagy szemrehányóan. Pusztán tudni akarja, és meg is értem.

- Bárcsak tudnék válaszolni erre - rázom meg a fejem. - Későn tudatosult bennem, hogy nem volt jó a hang. Nem azt hallottam, amit kellett volna.

- Már azelőtt tudtad, hogy jeleztem volna a problémát? - húzza fel a szemöldökét Louis.

- Abban a pillanatban tudtam, hogy elhagytad a boxot - rágcsálom a számat, mert tényleg így volt.

- Akkor nincs minden veszve - sóhajt fel, és nem egészen értem, miről beszél. - Mutasd meg, hogyan csinálod. Várj… - mutatja fel az ujját, és körülnéz, aztán megragad egy stopper órát az egyik asztalról. - Figyellek, csináld.

- De…

- Csak csináld, Harry! - erősködik tovább, én pedig veszek egy mély levegőt, aztán nekiállok. Olyan gyorsan cserélem le a kereket, ahogy csak tudom, Louis viszont felszisszen a végén. - Egyedül vagy. Tizenöt másodperc volt, mire kicserélted a kereket. Nem adtál bele mindent.

- Egyedül tizenöt másodperc alatt feltettem egy újat, szerintem az eléggé jó idő.

- Nem az.

- Oké, Szuper Louis, mutasd meg, te mennyi idő alatt csinálod meg! - felelem egy kicsit talán túlságosan is morcosan, Louis meg csak felhorkan, és a kezembe adja a stoppert. - Kezdheted.

Louis mozdulatai viszont eszeveszettek. Elképesztőek, életemben nem láttam még senkit ilyen gyorsan mozogni, és mire kész, tíz másodpercnél nyomom ki a stoppert.

- Lehetetlen.

- Nem az - válaszolja Louis könnyedén, és visszaadja a kezembe a pisztolyt. - De nem kell már ma ugyanezt produkálnod. Viszont gyorsabb lehetsz, és sokkal biztosabb a csavarozásban, ha egy kicsit jobban megdöntöd a pisztolyt.

- Így? - kérdezek vissza, ő pedig csak bólogat. - Azta… - lehelem, mert így tényleg egy kicsit könnyebb. Egyáltalán nem számítottam rá.

- Mondtam, de még mindig nem az igazi - ingatja a fejét, és a pisztolyra mutat. - Döntsd meg jobban.

- Így? - kérdezem, és amikor megérzem, hogy szó szerint rám hajol, a mellkasa szinte hozzáér a hátamhoz, és az orromba kúszik az illata, nem tudok rendesen koncentrálni. Cigi, némi alkohol és drága parfüm illata keveredik. Fogalmam sincs, miért van rám ilyen hatással, de beleremeg a kezem, és izzadni kezd a tenyerem. Így persze, hogy messze nem vagyok olyan jó, mint kellene. Még annyira se, mint az előbb.

- Mi van? - akad ki a baszakodásomon, és fel is idegesít, amiért a közelsége okozta ezt. Nem zavarhat így össze, mert akkor ez a munka tényleg nem fog hosszútávon működni.

- Semmi - morgom, aztán kicsit megmozgatom a vállaimat, és a nyakamat. - Állj hátrébb.

- Zavarok?

- Kezdjük elölről - mondom valódi válasz helyett, Louis pedig nem szól semmit, de nem is mozdul. Ezúttal már el sem indítja a stoppert, csak letelepszik mellém, és megrögzötten figyeli minden mozdulatom. Remeg a kezem, és ezúttal már egész biztos az idegességtől.

- Picsába…

- Most mégis mi a halál történt? - akad ki ő is, és inkább próbálom nagy levegőkkel lenyugtatni magam. - Eddig egészen jól ment, hirtelen mitől sztresszeltél így be?

- Ne baszogass, jó? - förmedek rá, és ahogy egy picit megpróbálom eltolni magamtól, elkapja a kezem. Ebben a rohadt gesztusban az égvilágon semmi szenvedélyes vagy érzelmes nincs, csupán értetlenség és némi önvédelem, mert nem tudta, mire készülök, mégis ég az arcom, ahogy összeér a kezünk. Érzem, hogy elpirultam, a bőre érintése pedig annyira puha. Mi a picsa bajom van? Eddig is imádtam Tomlinsont, rajongtam érte, de egyáltalán nem ilyen módon. Megközelítőleg sem. Vagy legalábbis nem jöttem rá. - Te vagy a problémám. Túl közel vagy. Ott vagy mindenhol! Még a levegőben is, amit belélegzek.

- És ez frusztrál téged? Ettől remeg a kezed, amikor dolgoznod kellene? - kérdi, de egy kicsit neki is megváltozik a hangja, ettől pedig gombóc gyűlik a torkomba. - Ne szarakodj már, csináld!

- Nem szarakodok, Lou, csak fáradt vagyok, oké? - fakadok ki, és a korábbi térdelő pozíciómat feladva a földre huppanok, és a térdemre támaszkodva dörzsölöm a homlokom. - Kimerültem, és csalódott is vagyok. Kibaszottul. Szóval egy cseppet sem segít a baszogatásod.

- Oké - mondja végül teljesen kifürkészhetetlen hanghordozással. Még fel is akarok nézni rá, hogy lássam az arcát, azzal együtt valamelyest a gondolatait is, de minden korábbinál jobban zavarba hoz, amikor ezzel egyidőben a fülemhez hajol, és halkan, nagyon közelről suttog nekem. - Ha összeszeded magad, és sikerül elérnünk azt, hogy tizenhárom másodperc alatt lecseréld azt az egy nyomorult kereket, ígérem megjutalmazlak.

- Mi…?

- Elpirultál.

- Mert zavarba hozol - morgom, és megrázom a fejem. Szerintem a hajamra már szavak sincsenek, egészen biztosan minden ponton szét van csúszva a kontyom. Mocskosul zilált és összeszedetlen lehetek, Louis pedig… mi a francot csinál? Miért csinálja ezt? Ez is valamifajta edzésforma akar lenni?

- Ha azért, amire gondolok, akkor remélem tetszeni fog a jutalmad - kacsint rám, és nyelnem kell egy nagyot, ahogy felfogom, mi történik. Ahogy tudatosul a kimerült agyamban is, hogy Louis éppen flörtöl velem. És az a felismerés is villámcsapásként ér, hogy az előbb Lou-nak szólítottam. Úristen, lehetne ez a nap még ennél is furcsább és elbaszottabb? Teljesen lejáratom magam előtte, mindenki előtt, szégyent és csalódást hozok a csapatra, Louis legszívesebben puszta kézzel kinyírna, és meg is érdemelném, erre… Most itt ülünk egymás mellett, este tizenegykor, kerékcserét tanít nekem, gyakorol velem, és… egyértelműen flörtöl. Lehetséges, hogy valami fura módon észrevétlenül elaludtam, és ez az egész csak egy kegyetlenül rossz és érthetetlen álom? - Ezután segítek kicsit ellazulni, csak ne add fel. Holnap nyernem kell, Göndör, és kurvára nem könnyítetted meg a helyzetem, holott ezért vagy itt. Látni akarom, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni. Nem akarok miattad izgulni minden kerékcserénél.

- Nem fogsz. Meg tudom csinálni - mantrázom én is, és azt nézem, ahogy Louis-nak magabiztos, kacér félmosolyra húzódik az ajka.

Újra belevágok, aztán megint és megint. További fél órán át küzdök, de nem sikerül olyan gyorsan teljesítenem, ahogy Louis elvárja. Képtelenség. Fogalmam sincs, neki hogy sikerülhetett, de én minden rohadt alkalommal kudarcot vallok. Nem csak előtte, magam előtt is, egyre csak azt erősítve, hogy nem tartozom ide. Olyanok valók erre a szintre, mint Louis is. Magabiztosan, csuklóból a legjobbnak lenni. Én sose voltam ilyen, és valószínűleg nem is leszek.

- Elkalandoztál - szólal meg, és összerezzenek a hangjára, mert egy ideje már tényleg egész máshol jár az agyam. - Mire gondolsz?

- Arra, hogy talán fel kellene mondanom - ejtem le a vállaimat, és szerintem tényleg úgy nézhetek ki, mint egy elejtett vad, aki végre megadja magát. - Talán ez nem nekem való.

- Faszság - legyint, és még közelebb csúszik hozzám. Most már teljesen egymásnak nyomódik a felkarunk és a vállunk is, őt viszont ez egy pillanatig sem zavarja. A kezem után nyúl, amiben még mindig a kerékpisztolyt tartom, és együtt emeljük fel. - Még mindig nem tökéletes a szög. És amúgy is, fejezd be az önsajnálatot. Pisztolyos vagy a Red Bullnál. Ide nem kerül be akárki, és túl vagy a hónapokig tartó csapatedzésen is. Hibáztál valaha?

- Nem, de ez nem számít, ha élesben viszont balfaszkodok.

- Ha így állsz neki, balfaszkodni is fogsz - húzza fel a szemöldökét. - Gyerünk. Ebben a szögben fogd azt a szerencsétlen pisztolyt, és szedd össze magad. Én veszem el és adom az új kereket, azzal időt nyerünk, neked pedig csak a csavarozás a dolgod. Együtt öt másodperc körül kell teljesítenünk.

- Fáradt vagyok…

- Mondtam már, megjutalmazlak, ha megcsinálod - motyogja megint ezt a tényt, de a hangja most sokkal kevésbé játékos és flörtölő, mint korábban volt. Az ujjai a kócos, zilált hajamba kúsznak a laza kontyom alatt, és ettől végigszalad a testemen az izgalom. - Akarod?

- Persze - suttogom, még ha egészen pontosan nem is tudom, hogy néz ki a jutalmam Louis szemével. Még magamat is meglepem vele, hogy mennyire vágyakozva mondom ki, Louis pedig felkel, hogy elkezdjük a cserét.

- Most! - kiáltja, én pedig azonnal csavarozok, Louis félredobja a kereket, felteszi az újat és megint csavarozok. - Igen! Kibaszottul igen! 5.34!

- Mi? - dadogom, és Louis még meg is mutatja a stoppert, de így is nehéz elhinnem.

- Most egyedül - utasít, de nem fog menni. Annyira elképesztően kimerült vagyok, hogy lehetetlen. Ennek ellenére bólintok, és amikor elindítja a stoppert, nekikezdek. Ebben a cserében van minden energiám. Az összes. Mire becsavarozom az utolsó anyát, lihegve állok lábra, és már szédülök.

- Mennyi volt? - zihálom, de minden szó, gondolat és levegő bennem ragad, amikor Louis az egyenruhám nyakába markol, és magához ránt. A mellkasunk és lábaink összeütköznek, minden olyan szerencsétlen, mégis letarol az extázis, ahogy az ajkaimra tapad. Nem agresszív vagy durva, csak egy csók, mégcsak nem is mozgatja a száját az enyémen, mégis azonnal megtölt élettel. Átölelem a derekát, és közelebb, még sokkal közelebb húzom magamhoz. Louis viszont egy kicsit elhajol tőlem, és felmutatja a stoppert. 11.58… Alig 12 másodperc alatt teljesítettem egyedül azt, amit eddig nem tudtam 15 alatt, és ami Louis-nak csak 10 másodperc. - Baszki…

- Benned van, csak hagyd a sok szar, negatív impulzust. Engedd ki a profit magadból.

- Megkapom a jutalmam? - kérdezem még mindig kicsit az előbbi visszafogott csók, vagy inkább csak szájra puszi hatására, Louis pedig hangosan felnevet, aztán az ajkát végignyalva néz a szemembe. Esélytelen tovább visszafognom magam. - Elvehetem?

- Nagyfiú vagy, csak rajta!

- Ki tudom bontani egyedül - bólogatok egyetértően, Louis kacér mosolya pedig csak akkor tűnik el, amikor az előbb felszerelt kerékhez tolom őt, és az autó vázán támaszkodom meg, hogy így fölé kerekedhessek, amíg ő az abroncson ül. Szintén maga mögött támaszkodva, inkább félig fekszik. Iszonyú elbaszott egy pozíció ez, biztos, hogy egyikünknek sem kényelmes, de a csókja elvonja róla a figyelmem. Követelőző, irányító. Megmutatja, hogyan csináljam, mintha nem csak kerékcserére, csókolózásra is tanítana. Épp a pólója alá simítom a kezem, amikor megragadja a csuklómat, és erőszakkal eltol magától, hogy mindketten újra egymással szembe álljunk.

- Mi a baj? - suttogom a nyakába, mert egyetlen pillanatig se tudok távol maradni tőle. Szerintem az agyam se működik rendesen.

- Gyere - ragadja meg a kezem, és elhúz a box egyik hátsó sarkába. - Ez nagyjából az egyetlen pont, amit nem vesznek a biztonsági kamerák.

- Bassza meg - nevetek fel, amikor körbemutat a plafon mentén minden kamerát. - Teljesen elfelejtettem. Elveszed az eszem… - lehelem újra a nyakába túlfűtött hangon, és itt már ő az, aki megint a kezébe ragadja az irányítást, és a falhoz szorítva csókol, a kezei pedig bebarangolják az egész testem.

- Azt látom - morogja az ajkaim közé, és végre elkezdi felfelé tolni az egyenpólóm, aztán áthúzza a fejemen, és a földre dobja. Hümmögve simogatja végig a mellkasomat, minden tetoválásomat, aztán a derekamba kapaszkodva letérdel elém. Alig kapok levegőt attól, ami történik. A legkevésbé se voltam felkészülve rá. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy épp Louis fog szorgosan kicsomagolni a nadrágomból rögtön az első éles munkanapomon. Tudtam, hogy meleg. Az egész világ tudja, még egy apró szivárvány zászló is mindig van az overáljára varrva, és a sisakjára festve. Ha jól tudom, valahol az autóján is van, de ezekben a pillanatokban képtelen vagyok ilyesmin agyalni. Elveszi az eszem, hogy éppen velem teszi ezt. Csak Louis-t tudom nézni, ahogy lassan végigsimítja az arca előtt ágaskodó merevedésem, aztán finoman megnyalja a végét. Valamibe kapaszkodnom kellene, de semmi sincs a közelemben, ezért marad Louis válla. És haja… Amitől teli szájjal morog egyet, amikor túl erősen markolok bele. Elképesztő látvány, miként tűnik el a farkam szinte tövig a szájában, a szűk és forró torkában. Próbálok most épp nem erre gondolni, de akkor is bennem van a gondolat, hogy milyen alaposan kigyakorolhatta ezeket a mozdulatokat.

- Csak rám figyelj, Göndör - néz fel rám, miután egy halk cuppanással eltávolodik tőlem. Igaza van. Nem kellene faszságokon agyalnom, a közel harminc éves Louis Tomlinson, világhírű, sokak kedvence, gyönyörű Forma 1 szupersztár nyilván nem szűz. De most az én farkamat akarja a szájában, és muszáj odatennem magam.

- A közeledben képes vagyok elveszni - magyarázom meg, miért álltam csak itt eddig is mozdulatlanul, némán, hagyva, hogy dolgozzon rajtam, zéró visszajelzést küldve, hogy jól csinálja. Szóval csak megragadom a fejét, amikor épp válaszra nyitná a száját, és egy laza mozdulattal tövig tolom magam a torkában. Persze figyelek rá, de azt is látom, mennyire élvezi, ahogy megdugom a száját. Engem néz közben, vagy épp lehunyja a szemét, és végül, amivel elveszi az eszem, kigombolja a nadrágját, és a saját erekcióját is előveszi, hogy simogassa magát. Ezt nem is bírom sokáig nézni, vészesen közel sodor mind a látvány, mind a szája kényeztetése a határaimhoz, ezért muszáj egy kicsit eltolnom magamtól.

- Fordulj meg! - utasít azonnal, és ösztönösen engedelmeskedek neki. Szembe fordulok a fallal, ő pedig még mindig a földön térdelve egészen a bokámig tolja a vastag nadrágot az alsómmal együtt. - Add nekem a feneked, Harry, gyerünk - duruzsolja a fülembe abban a pillanatban, hogy mögém áll, és a hátamhoz simul. Ebben is szót fogadok neki, hogy a fenébe ellenkezhetnék, és szinte fájdalmasan feszítem ívbe a gerincem, hogy a lehető legjobb szögben toljam hátra a hátsóm. - Gyönyörű látvány…

- Lou… - nyöszörgöm, amikor gyengéden, szinte alig érintve simogatja végig a derekam és a fenekem.

Egy pillanat múlva már érzem is a nedves ujjait, ahogy a bejáratom masszírozzák, simogatják, szabályosan kényeztetik, és muszáj a falon támaszkodó alkaromba harapnom, amikor megérzem magamban az egyiket.

- Nincs nálam semmi - lihegi a nyakamba, miközben az egyik ujja tövig bennem van. Mi a fenét vár, mit kellene mondanom erre? Jelenleg azt is leszarnám, ha az egész csapat visszanézne minket holnap a kamerákon, és legszívesebben visszarángatnám a kocsijához, hogy annak támaszkodva dugjon meg. - Egyáltalán nem készültem ilyesmire.

- Csak ne hagyd abba - döntöm a falnak a homlokom, és még hátrébb tolom a csípőm. - Innen már csináld végig…

- Ez az, édes - morogja mögöttem, ahogy tényleg egy utolsó ribanc módjára kínálom fel neki a hátsóm. Mélyen nyögök fel, amikor kapok egy másodikat is az első ujja mellé. - Ez az… Beszélj, engedd ki a hangod. Imádom…

- Még egyet - kérem, mert bár kicsit még feszít így is, azt akarom, hogy letarolja a testem, az érzékeim. - Ne szarakodj, Lou…

- Te kis mocsok - szívja be mélyen a levegőt a szavaimtól, és amikor megteszi, amit kértem, a nyögésem is kivált belőle egy újabb morgást. - Fordult a kocka?

- Csak… Ó, bassza meg! - szorítom az arcom a falnak, amikor erősebben lendíti előre a kezét, közben pedig a meztelen vállamba harap. - Louis! A farkad… Akarom! Gyere már, könyörgöm! Elég…

- Elég összeszedetlenek a szavaid, édes - vigyorog mögöttem, hallom a hangján is, de ahogy hátra sandítok, látom a komisz mosolyát, aztán ahogy lehajtja a fejét, és bőséges adag nyálat folyat a teljes hosszára, aztán még egy kicsit a kezébe is hogy biztosan elég legyen. Nagyon értékelem, hogy odafigyel, de már annyira felizgatott, hogy valószínűleg ostoba módon arra is igent mondanék, ha szárazon akarná. - Lazulj el nekem. Csókolj meg, és lazíts!

Teszem amit mond, és a szájába is nyögök, amikor lassan tövig engedi magát, aztán a hátamhoz simulva két kézzel ölel.

- Gyorsabban - lihegem még mindig őt csókolva, de csak a fejét rázza.

- Legalább az egyikünk legyen észnél - motyogja, és komolyan is gondolja. Lassan, fokozatosan gyorsít, de amikor elérjük azt a pontot, ahol már csókolni se tudom, mert minden lökése durva, újra csak a falnak szorítom az arcom, és elveszetten nyöszörgök. Arra kért, hogy beszéljek, de képtelen vagyok másra, csak a nevét mantrázom, és mindenféle isteneket meg démonokat emlegetek. Azt se tudom, ki vagyok, hol vagyok, mi a rohadt nevem, amikor Louis két kézzel a csípőmbe markol, és minden túl gyors, túl szenvedélyes, a hangja túl kéjes. Muszáj a farkam tövére markolnom, különben azonnal elélvezek.

- Ne tartsd vissza! - zihálja mögöttem, ahogy lassít picit, de így mélyebben érzem magamban. - Engedd el…

- Nem akarom - rázom a fejem nyöszörögve, és egy kicsit kiegyenesedem, hogy arra kényszerítsem, újra öleljen meg. Megteszi, szorosan, szenvedélyesen, és a számat keresi a sajátjával. - Nem akarom, hogy vége legyen…

- Biztos lehetsz benne, hogy nem ez lesz a vége - nyugtat meg, hogy nem csak egy alkalomra kellettem neki, de akkor is nehéz. Legszívesebben a pillanatban ragadnék, és még órákig élvezném ezt.

- Magamban akarlak, amilyen gyakran csak lehet - fogalmazok meg én is egy viszonylag értelmes mondatot. Gyengéden végigsimít a hátamon, mintha egy kiscica lennék, aztán újra erősen csapja előre a csípőjét, és muszáj felkiáltanom.

- Élvezz el! - morogja, és nem is tudom tovább tartani. Ahogy lazítok kicsit a farkam szorításán, elég egyszer megsimítanom magam, és máris robbanok. Életem egyik legjobb orgazmusa, de biztosan a spontán, teljesen váratlan együttlétünk is hozzátesz ehhez. - Ez az! - nyögi mögöttem, és érzem, ahogy ő is megremeg, sokkal erősebben szorít. - Ez az… Annyira szorítasz… Basszus!

De nem csak én, ő is szorít, az ujjai, a körmei a csípőmbe mélyednek, és először végignyal a gerincem vonalán, aztán a fogai közé csípi a bőröm, ahogy utoljára tövig merül bennem. A gondolat, hogy ezekben a pillanatokban épp megtölt engem, nagy levegőket vesz a testembe kapaszkodva, mámorító. Mindketten halkan felnyögünk, amikor elhúzódik tőlem, és remülten nézek hátra, amikor csak azt hallom, hogy Louis a földre zuhan.

- Jól vagy?

- Gyere, feküdj mellém - mosolyog rám ez az idióta őrült, én pedig nevetve, a fejemet rázva felveszem az alsóm és a nadrágom, aztán mellé hanyatlok. - Minden oké?

- Persze - lehelem a plafon felé, Louis pedig ahogy kimondom, átöleli a nyakam, hogy közelebb húzzon magához. Azok után is, amit épp csak most csináltunk, valahogy belepirulok ebbe a gesztusba. - Lou?

- Hm?

- Tényleg sajnálom, hogy ennyire kicsesztem veled - vallom be, és nem is merek ránézni közben. - Mindent bele fogok adni holnap. Ígérem, nem kell miattam aggódnod.

- Ajánlom is, Göndör - fenyegetőzik, miközben még közelebb húz magához. - Különben jutalom helyett büntetés vár rád holnap este.

- Ó, várj… Lehet, hogy ez igazából jól hangzik?

- Nem! - nevetünk fel majdnem egyszerre.

- Miért jöttél vissza, miután már mindenki hazament? - kérdezek rá, ő pedig azonnal megköszörüli a torkát. - Senkire se számítottam már itt.

- Van egy apró rituálém - vallja be, hosszú másodpercekig tartó csend után. Nagyon jól esik, hogy végül úgy döntött, őszintén elmondja, nem csak kitalál valami hülyeséget. - Verseny előtt mindig felragasztom az autóm aljára ezt - mondja, aztán a korábban már visszavett nadrágja farzsebéből előhalássza, amit mutatni akar. Egy darab laminált papír, rajta írott betűkkel, hogy “Bajnok leszel, Louis!” és alatta Schumacher aláírása. Nyelnem kell egy nagyot, ahogy az ereklyét tartom a kezemben és nézem. - Még gyerek voltam, amikor kaptam tőle. Elmondtam neki, hogy egy nap olyan akarok lenni, mint ő, és mindent megteszek érte. Ő csak elmosolyodott, és leírta nekem ezt. Minden versenyemen az autó aljára ragasztom. Mint egy kabala. Olyankor úgy érzem, nem csak én, de az ő tehetsége is irányítja az autót. Hülyeség?

- Dehogy - rázom meg egyből a fejem, és visszaadom neki a kincset, amit hosszú évek óta őrizget.

- Beszélek is a kocsihoz verseny előtt - jegyzi meg, mintegy mellékesen, aztán felkel, és visszaveszi a pólóját is a földről. Én is ugyanezt teszem, és figyelem, ahogy az autója mellé sétál, és az alváz egyik kihasználatlan részére ragasztja a papírkát, aztán felém fordul. - Van kedved még harapni valamit a hotelban?

- Nem tudom - sóhajtok fel az órámra sandítva. - Tényleg kimerültem, és pihennünk kellene holnapra.

- Nem kell itt lennünk délnél előbb - próbál győzködni, aztán felém sétál, és a két keze közé veszi az arcom, hogy megcsókoljon. - Egyél velem egy hambit, aztán megmasszírozlak a szobámban, rád fér a rengeteg kerékcsere után. Reggel pedig addig alhatsz, amíg akarsz. Viszek fel reggelit.

- Ez jól hangzik - mosolyodom el végül, ő pedig győzedelmesen kimasírozik a boxból, leoltva magunk után a lámpát.

Az este valóban csodálatos volt. Louis betartotta az ígéretét, és olyan alaposan megdögönyözte a vállam, a hátam és a combom, hogy még most is érzem. Isteni volt, és bár beszélgetni akartam közben, vagy legalább utána, azt mondta hallgassak és relaxáljak, rengeteg időnk van még dumálni. Éjjel kétszer is felébredtem a karjaiban, és nehezemre esett visszaaludni, mert Louis gyönyörű, amikor ellazul és alszik. Bár szokatlan volt mellette, vagy inkább valaki mellett aludni, miközben egy szállodában vagyok messze Londontól, mégse ébredtem fel, amikor reggel kimászott mellőlem, lement reggelizni, és az ígéretét betartva, hozott fel nekem egy csomó mindent. Így, amikor végre tíz körül feltápászkodtam, Louis a lakosztálya kanapéján tévézett, az asztal pedig megterítve várt rám.

Bár nem kézenfogva, andalogva hagytuk el a hotelt, sőt, ő igazából Maxszel és a csapatfőnökkel közös autóban, én pedig a szerelőkkel, de megcsókolt, és sok sikert kívántunk egymásnak, mielőtt kiléptünk volna Louis szobájából. Akkor még nyugodtnak éreztem magam, de most… Cseppet se. Hatalmas a felhajtás, mindenki izgul, a nézők, rajongók üvöltenek, a versenyzőket ünneplik. Louis tündököl odakint. Percek kérdése, és mindenkinek be kell szállnia az autójába. Mi is viseljük már a kesztyűket, rádiókat, sisakokat. A számat rágva figyelem Louis-t, ahogy odasétál a négyes pozícióhoz, hála nekem, és beszáll az autóba. Most jövünk mi, mindent még egyszer, utoljára alaposan ellenőrzünk. Ma a jobb első kerék az enyém, így az ellenőrzés után, amikor jeleznek nekünk, hogy menjünk vissza az istállókba, és hagyjuk magukra a versenyzőket, még utoljára Louis-ra nézek. Látom a szemein, hogy mosolyog, aztán rám kacsint, és lecsukja a sisakja védő plexijét.

Kezdődik. Szerintem soha életemben nem izgultam ennyire egyetlen verseny miatt se, és rá kell jönnöm, hogy nem azért, mert sok minden múlik rajtam. Sokkal inkább Louis-ért aggódom. A futamért, az ő egyedi futásáért, és leginkább a testi épségéért.

- Igen! - mondom ki hangosan, amikor Louis elképesztően rajtol, és pillanatok alatt, csupán két kör után már a második helyen áll. Szorosan megy Sainz nyomába, de nincs az az isten, hogy ne előzze meg. Hamilton egy apró ütközés miatt lelassult, ezért már ő se lehet veszélyes Louis-ra nézve. Van még vissza hetvenhat kör. Muszáj megelőznie. Már rég nem nyert Ferrari, és Louis-t nem verheti meg pont egy Ferrari. Norris a McLarennel pedig szorosan Louis mögött van. Valójában túl szorosan. Aggasztó kicsit, de eddig úgy néz ki, mind nagyszerűen veszik a kanyarokat és manővereket. Ha Louis nem veszít ebből a helyzetből, akkor is nagyon szép helyen, és sok ponttal fogja zárni a versenyt. A legszebb mégis az lenne, ha sikerülne nyernie.

Ma először Max jön ki kerékcserére a tizedik körnél, így Louis-t a tizenkettediknél hívják ki. A szívem a torkomban dobog, és bárcsak figyelhetnék Louis-ra, de nem lehet. Ez nem az a pillanat. 1.94 másodperc alatt cserélünk, és ezúttal minden tökéletes. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Louis elképesztően csinálja. Igazán elképesztő. Összeszorított fogakkal és ökölbe szorított kezekkel nézem őt a monitorokon. Látom a kocsiban, hallom a hangját, ahogy az irányítókkal beszél, és minden tizedik kör környékén kihívják kerékcserére. Hetvennyolc körös a Monacói Nagydíj, és már csak tíz van vissza. Most volt kint az utolsó kerékcseréjén, hacsak nem történik valami, és adja az ég, hogy ne történjen. Max is kijön még egy utolsó cserére a hetvenedik körben, és már csak nyolc van vissza számára.

Alig van időm felfogni. Épp csak fellélegzünk Max cseréje után, amikor a nézőtér megőrül, sikítások mindenütt, és a csapatunk is elveszti az eszét, mert Louis egy zseniális manőverben, éppen a kibaszott hajtű kanyarban veszi át a vezetést, így már masszívan ő áll az első helyen. Meg fogja csinálni. Hat köre van vissza. Kicsit több, mint hat perc. Nem okozhat neki gondot.

Minden egyes eltelt perccel, minden egyes lefutott körrel szaporábban veszem a levegőt, és amikor áthajt a célvonalon, amikor szó szerint eszét veszti a közönség és mindenki a Red Bull istállóban, én még mindig csak lefagyva állok, és a monitorokat nézem. Nem hiszek a szememnek. Képtelenség. Dehogy az! Ha valaki, akkor ő képes még a negyedik pozícióból is nyerni, de ez… Ez akkor is hihetetlen. Az idő elsuhan mellettem, mindenki ünnepel, én pedig még mindig csak dermedten figyelem az eseményeket. Mindenki ölelget, a sisakomat kocogtatja, miközben mindenki befut, és végül Louis ünneplő arcát látom minden kivetítőn. Ahogy ledobja a kesztyűket, leveszi a sisakot, és ünnepel a közönséggel, akik pedig őt ünneplik. Sose hittem, hogy létezhet ilyen boldogság. Ilyen mértékű felszabadult öröm, mint amit most érzek, és ez megmagyarázza a könnyeket is, amik a szemembe gyűlnek tőle.

Az egész csapat a dobogó köré gyűlik, amikor a srácok felveszik a csapatok logóival ellátott baseball sapikat, és miután mi, a háttércsapat is a pódium köré gyűlünk, egyenként minden dobogós fellép a saját fokára, Louis-val zárva a sort. Elképesztően büszke vagyok rá, és le se tagadhatná, hogy ő is magára. Dagad a mellkasa, és látszik az arcán a magabiztossága. Látszik, hogy tudja, milyen nagyon megérdemelte ezt a győzelmet, és emiatt csak mosolyogni tudok. Minden versenyző megkapja a maga rangjához járó trófeát, aztán lejátszák a himnuszokat és, Louis pedig mint egy elszabadult dilinyós, istentelen erővel rázza fel a saját pezsgőjét, hogy mindenkit lelocsoljon vele. Még a hostess lányokat is, akiknek nem kellett volna kapniuk belőle, ezért sipítozva rohannak arrébb, de Louis-t semmi sem érdekli. Felnevetek a felszabadult ünneplésén, és a fejem rázom, de azonnal az arcomra fagy a mosoly, amikor a nevem kiabálva nyújtja a kezét a pódiumról.

- Gyere, Göndör - kérlel, én pedig teljesen lefagyok. Nem tudok nemet mondani erre, ezért csak a kezem nyújtom, ő felhúz a dobogóra, és a nyakam átkarolva csókol meg. Az arca, a ruhája, mindene csurom pezsgős, az ajkain is érzem az édes ízét, de nem érdekel. Amint sikerül végre egy kicsit összeszednem magam, hozzá simulok, és ugyanolyan szenvedéllyel csókolok vissza, mint amit tőle kapok. Az emberek körülöttünk ujjonganak, tapsolnak, a csapattársaink, sőt más csapatok is fütyülnek, Louis pedig elvigyorodik, de aztán újra megcsókol.

- Remélem most nem vagy olyan használhatatlan, mint tegnap éjjel - motyogja a számba, de csak nevetni tudok rajta. - Ezt igazán meg kell ünnepelnünk.

- Az biztos - válaszolom, és olyan szorosan ölelem meg, hogy abban benne legyen, érezze minden tiszteletem, rajongásom és büszkeségem, amit iránta érzek. Mert megcsinálta. Louis a legjobb, ő a bajnok, és ez még csak a kezdet.