Sziasztok!

Azért szépen lassan haladunk majd az újabb nagy események felé, de ígérem fokozatosan. Nem zúdítom rátok. Remélem jól vagytok! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

A kiutazás az országból stresszes volt. Főleg, hogy Harrynek egyelőre nincsenek legális papírjai, de apám emberei kísérnek minket, és az egész zenekar a család magángépével utazik. Így minden sokkal egyszerűbben kivitelezhető, mintha az eredeti utazási terveket követnénk. Apa ragaszkodott ehhez.

Az első két állomás Ausztráliában volt, és minden gond nélkül letudtuk a koncerteket. Még csak gyanús mozzanatok se voltak, Harryn pedig hetek óta először láttam, hogy mintha ellazult volna. Csak egy kicsit, éppen néhány percre, de az a sok néhány perc már bíztató volt.

Most landoltunk Olaszországban, a legutolsó állomás jön, és a holnap esti koncertet sokkal különlegesebbnek akarom, mint bármelyiket a turné alatt. A szállodába érve Alek lekopik rólunk, és Daviddel andalognak el a szobájukba, így már csak kettesben vagyok Harryvel, amikor a lakosztályunk felé indulunk. Na meg a két debellával, akik a menedzsment által vannak mellém rendelve, és a három igazi testőrrel, akiket apa küldött, hogy elkísérjenek minket. Ha ilyen körülmények között bármi komoly bajom esne, nagyon elszégyellném magam, de ettől függetlenül is nyitott szemmel próbálok járni, és Harry sem válik meg a fegyverétől, amit még a családom birtokán kapott. Éjszakára is a keze ügyében van. Vagy az éjjeliszekrényen, vagy a párnája alatt tartja.

- Annyira jó végre lefeküdni - sóhajt fel, amikor eldől a hatalmas franciaágyon. - Nagyon kényelmes a gép, de ez a húsz órás repülőút kicsinált. És még az időérzékem is elveszett. Mennyi idő lenne most Sydneyben?

- Halvány fogalmam sincs - nyögök fel, ahogy én is leborulok mellé, és átölelem a párnám. - Aludjunk, az a biztos.

- Várost akartam nézni - motyogja mellettem, és ahogy csak a fél szemem résnyire nyitom, éppen vetkőzik, és már csak az alsója és a pólója van rajta, amikor mellém térdel. Gondoskodó, szinte simogató mozdulatokkal húzza le a nadrágom, és edzi le rólam a kapucnis pulcsim, hogy aztán mellém bújjon, és mindkettőnket betakargasson. - Vacsorázni egy jó étterem kiülős pavilonja alatt.

- Legközelebb - felelem, de szerintem már alig lehet érteni, mit próbálok mondani, az álom pedig emberfeletti erővel ragad magával.

Az álom, amiből zihálva, és izzadtan ébredek, Harry a csípőmön ül, és rémült tekintettel kapkodja a levegőt.

- Louis… - sóhajt fel végül egy kis megkönnyebbüléssel, és a mellkasomra fekszik, ahogy megölel. A szívem még mindig őrült ütemben dobog, és remegve veszem miatta a levegőt. - Néha… Alig tudlak felkelteni.

- Semmi baj - suttogom, és nyelek egy nagyot, amint kimondtam. - Csak álom.

- Igen, persze - válaszolja, és újra felegyenesedik, hogy a szoba sötétjében is a szemembe nézzen. - De ezek az álmok kínoznak téged, Lou, és utálom látni.

- Gyere ide - lehelem felé, és lehúzom magamhoz egy puha csókra, aztán úgy fektetem el, hogy az ajkaink szinte összeérjenek. Nézünk egymás szemébe, Harry pedig finoman simogatja az oldalam. - Jól vagyok, oké?

- Nem hiszem, Lou - feleli halkan, és ad egy puszit az orrom hegyére. - Talán… Egy terapeuta jó lenne.

- Ha beszélgetni akarok, itt vagy nekem te - válaszolom egyből, és tudom, hogy ez nem igaz. Ezeket a rémálmokat, és egyáltalán a történteket, soha nem beszélhetném meg Harryvel. Nem halmoznám az én traumámat is a vállára a sajátja mellé.

- Lou, kérlek - könyörög suttogva, és a szeme, a pillantása az, ami miatt nem tudok neki nemet mondani.

- Ha hazaértünk - biztosítom, és már előre utálom azokat a beszélgetéseket, de főleg azért, mert nem csak Harryvel, senkivel nem akarok erről beszélni.

Fogom a göndöröm kezét, és nézem őt a sötétben, amíg szépen lassan visszaalszik. Nem mászom ki mellőle azonnal, várok addig, amíg már biztosan nem verem fel őt a mozgásommal. Utána is igyekszem nagyon halkan felvenni a ruháimat, amik az utazás alatt voltak rajtam, és magamhoz véve a telefonom, kisettenkedem az ajtón.

- Uram? - fordul felém azonnal az egyik emberem. A zenekaros biztonságiőrök már leléptek, valószínűleg az igazak álmát alusszák, csak a sajátjaim vannak itt.

- El akarok menni a temetőbe - mondom nekik, és meg sem állok, egyből a lift felé sétálok. Már hármasban tartunk lefelé a mélygarázsba, amikor a combomra kapcsolom a fegyvertáskámat, és még ellenőrzöm a teli tárat, aztán a pisztolyt is a táskába teszem. Hátra szállok be a hatalmas, lesötétített terepjáróba, és egyáltalán senki sem szólal meg. A telefonomba merülök, és eszembe jut, hogy mi történhet, ha Harry felébred, és sehol sem talál. Gyorsan írok neki egy üzenetet, és bár reménykedem benne, hogy lenémította a telefonját, valószínűleg amúgy sem az SMS-sel ébresztettem fel, mert azonnal visszaír, hogy hol a pokolban vagyok, de a válaszom már meg se várja, egyből csörög a telefonom.

- Nyugodj meg! - mondom azonnal, ahogy felveszem. - Csak azt akartam, hogy aludj, én viszont nem tudtam.

- Ezért úgy döntöttél, szó nélkül felszívódsz?! - rivall rám feszülten.

- Csak… anyáék sírjához akarok kimenni - vallom be végül, ő pedig mintha ez lenne a varázsszó, felsóhajt, talán el is lazul egy kicsit. - Hamarosan visszamegyek, ígérem.

- Hol vagy? Odamegyek - mondja végül, mostanra tényleg nyugodtabb hangon.

- Nem jössz - válaszolom könnyedén, és ismerem már annyira, hogy tudjam, éppen nyitja is a száját a vitatkozáshoz, de folytatom. - Szükségem van most erre. Egyedül. Miért vagy egyáltalán ébren?

- Nem alszom jól, ha nem vagy a közelemben - leheli a telefonba, és ettől azonnal összeszorul a szívem. - Néha még akkor is felébredek, ha csak mosdóba mész.

- Szeretlek - súgom neki, és hallom, ahogy vesz egy mély lélegzetet. - Sietek vissza.

- Nem kell, tölts velük annyi időt, amennyit szeretnél, csak vigyázz magadra - kéri szelíden, és ha most itt lenne, biztosan magamhoz ölelném. - Szeretlek.

- Próbálj meg aludni egy kicsit - mondom még neki, aztán elköszönünk, és leteszem. Perceken belül odaérünk, én pedig végig Harryn gondolkodom közben. Emlékszem, amikor azon agyaltam, megéri-e kockáztatnom bármit is Harryért. Már csak a fejem rázom a gondolaton, mert akkor még nem láttam, amit ma igen. A kissé elveszett, mégis nagyon is két lábbal a földön járó, tehetséges, okos fiút, akit ezer féle módon törtek meg, mégis kitart. Erős. És a szerelme… Azon az éjszakán, amikor először lopózott be a szobámba és vette át az irányítást a testem és valljuk be, az életem felett is, nem gondoltam volna, hogy ennyire forrón tud szeretni.

Nyikoláj volt életem szerelme. Neki is annyiszor elmondtam ezt. Biztosítottam róla, hogy soha nem szerettem még senkit úgy, mint őt, és soha nem is fogok. Hittem ebben a halála után is. Biztos voltam az érzéseimben. Egészen addig, amíg Harry be nem sétált az életembe, mert most egyszerűen… Képtelen vagyok elhinni, hogy lehet annál is égetőbb lángokkal szeretni, mint ami Niko és köztem volt. Harry mégis bebizonyítja, hogy tévedtem.

- Parkoljatok le itt! - adom ki az utasítást, mert innen már látni a sírt, de nincs túl közel, hogy ne érezhessem magam egyedül velük. - Maradjatok a kocsiban.

- De főnök…

- Parancs! - szakítom félbe az egyik emberem, még mielőtt befejezhetné a mondandóját. - Biztosan nem itt fognak megtámadni. Nemsokára visszajövök.

Lassan sétálok a sírkövek között, amíg el nem érem azt az egyet, amit keresek. A húgom még egészen kicsi volt, amikor ez történt. Ugyanitt vannak eltemetve. A szomszédos sírbolt a nagyszüleimé. Mindenki itt van, akim csak nyolcévesen volt. Ha jól tudom, még valahol életben van egy nagybácsi, de vele már régen se tartottuk a kapcsolatot. Soha nem ismertem őt, eszemben sem volt felkutatni, mint élő családtag. Azon az elbaszott, vérben fürdő napon eltemettem mindenkimet.

- Annyira hiányoztok - suttogom, ahogy térdre rogyok az éjszakai, nedves földön. - Nem igazság, hogy még emlékezni is alig tudok rátok - sóhajtok fel. Annyiszor ostoroztam már magam ezért. Igor még orvost is alkalmazott mellém, hátha fel tudom dolgozni a traumát, de nem sikerült. Annyira soha, hogy tisztán emlékezzek mindenre. A doki szerint az agyam így próbált megvédeni a történtek okozta fájdalomtól. Azóta azért már vannak emlékeim róluk. Pillanatfoszlányok, amikor anya az oviba visz és fogom a kezét, vagy az első iskolanapomra, amikor azt akartam, hogy velem maradjon, ezért sírva öleltem magamhoz és szorongattam őt. - Csak bízni tudok abban, hogy jó helyen vagytok. Együtt. Boldogan.

Ahogy lehunyom a szemem, a könnyek végigmossák az arcom. Azt hiszem, először szabadulnak így el. A hajón történtek óta ez az első alkalom, hogy ráz a zokogás, és pillanatok alatt vakítanak el a könnyek. Erősnek hittem magam. Harry miatt is erősnek akarom mutatni magam, de kimerítő, mert úgy tűnik, nem vagyok az. A rémálmok szüntelenül kínoznak, és újra meg újra át kell élnem azokat a pillanatokat, amiket bárcsak az agyam ugyanúgy elfelejtett volna. Bárcsak ezt felejtettem volna el, nem a családomat.

Fogalmam sincs, mióta térdelek itt, amikor hirtelen neszt hallok. Azonnal a fegyverem után kapok, és a mögöttem állóra irányítom.

- Miért lepsz meg így?! - kérdezem morgolódva, amikor az egyik emberem feltett kézzel hátrébb lép. - Kiabálhattál volna a kocsiból.

- Már háromszor is megszólítottalak, főnök - mondja óvatosan, és erre nem is válaszolok, csak a pulóverem ujjával alaposan áttörlöm az arcom, az egyik kezem ráteszem a sírra egy másodpercre, aztán felkászálódok a földről.

- Menjünk - mondom színtelen hangon, és visszaülök az autóba.

Amikor újra a szállodába érek, a lakosztályunkban néma csend van, ezért halkan osonok be a fürdőbe, hogy egy kicsit rendbe tegyem magam. Megtorpanok, amikor Harry a támlának vetett háttal ül az ágyban, és rám vár.

- Istentelenül szexi a pisztolytáska a gyönyörű combodon - néz végig rajtam, és muszáj elmosolyodnom ezen. Kint már világosodik, ezért tökéletesen látjuk egymást. - Gyere ide…

Nem mondok semmit, csak felé sétálok, és leheveredek az ágyra, aztán a mellkasához bújok. A könnyek megint szúrják a szemem, mintha most meg elállni nem akarnának, de erőszakkal visszatartom őket. Az arcom vörös volt a sírástól, amikor öt percig magamat néztem a tükörben, biztos, hogy ő is észrevette. Ezért ölel így, és simogatja a hátam, mintha vigasztalna.

Alapból is kimerült voltam már az újabb rémálom miatti ébren töltött éjszakától, de Harry cirógatása is hatással volt arra, hogy majdnem délig aludtam.

- Igor hív telefonon - nyújtja felém a mobilom Harry, miután finoman felébresztett. - Talán fontos.

- Köszi, bébi - puszilom meg a szája sarkát, ahogy feljebb tornászom magam. - Igen?

- Minden rendben, fiam? - kérdi egyből apa. - Jelentést kaptam, hogy a temetőben töltötted az éjszakát, és nem vagy jó bőrben.

- Csak nem tudtam aludni, és kimentem meglátogatni őket - motyogom, de belül már fröcsögök a kibaszott árulkodós rohadékok miatt az ajtóm előtt. - Jól vagyok.

- Valójában azért hívlak, mert elkészültek Harry iratai - tér a lényegre egy kicsit tárgyilagosabb hangon. - Sikerült visszanyomozni őt, és hivatalos igazolásokat kikérni. Megszereztem a születési anyakönyvi kivonatát, és az alapján elkészült a teljesen legális személyije és útlevele is. Ha megjöttök, odaadom neki.

- Ez nagyszerű! Kösz, apa - ásítok egyet, és próbálok a telefonnal a fülemen nyújtózkodni. - De… Nem csak azért hívtál, hogy ezt elmondd. Jól gondolom?

- A kutatás alatt megtaláltuk Harry családját - mondja ki végül, én pedig nyelek egy nagyot. - Életben vannak. Évekig kutattak Harry után, de végül elengedték őt. Jelképesen szerveztek neki egy temetést is.

- Baszki… - nyögök fel halkan. Harry azonnal kérdőn néz rám a telefonja felett, de csak a fejem rázom.

- Minnesotában élnek, megvan a címük - mondja még, aztán megköszörüli a torkát. - Rád bízom ezeket az információkat, de Louis, mire hazaértek, választ várok Harrytől. Vagy beavatjuk, vagy kívül kell maradnia mindennek, aminek köze van hozzánk. Ez már Nyikolájjal se ment fényesen…

- Apa - morgom lehunyt szemmel, és a halántékom dörzsölgetem. Erre a beszélgetésre vágyom most a legkevésbé. - Felfogtam. Beszélni fogok vele.

- Rendben, Louis, mire hazaértek választ várok - nyomatékosítja az előző mondatait, aztán elköszön, és leteszi a telefont.

- Valami baj van? - teszi le a mobilját a kanapéra Harry, és a kezébe veszi a szobaszerviz menükártyáját. - Gondterhelt lettél.

- Nincs baj - rázom meg a fejem, mert még fogalmam sincs, hogyan mondjak el mindent Harrynek. És úgy tűnik, csak halmozódik. Nem tudom, mit szól majd, hogy apám vagy a beavatását, vagy a teljes tudatlanságát kéri tőlünk. Már azt is túl régóta húzom, mert tartok Harry reakciójától, erre most itt ez a család dolog is. Harrynek joga van tudni, hogy a szülei még élnek, és akár haza is mehetne hozzájuk. A nagy bajom azzal van, hogy Harry rokonai Amerikában élnek, ami kurva messze van Oroszországtól. Mi van, ha éppen ez fogja hazavinni, és emiatt dönt úgy, hogy nem kér a beavatásból? Ezt az információt nem titkolhatom előle addig, amíg végül tényleg csatlakozik hozzánk, és már nem lesz visszaút. Ez lenne a legegyszerűbb, és normálisan nem érdekelne semmi, csak a cél lebegne a szemem előtt, de itt Harryről van szó.

- Ó, istenem…! - nyögök fel, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor Harry a takaró alá mászott, csak most eszmélek fel, hogy a keze már az alsómban jár. - Ne hagyd abba!

- Nem terveztem - ingatja a fejét, és lejjebb ügyeskedi a bokszerem, hogy akadálymentesen mozgathassa rajtam a kezét. - Volt egy olyan érzésem, hogy valamitől túl görcsös vagy. Ez talán segít…

- Jól gondoltad - értek egyet egy sóhajjal, aztán közelebb húzom magamhoz, hogy elveszhessek a csókjaiban. Az ujjai tökéletes erősséggel szorítanak, és ahogy a csuklóját mozgatja, villámgyorsan sodor a határ felé. A nyelve az enyémet masszírozza, és torokhangon nyögök a szájába, amikor a hasamra élvezek.

Az esti utolsó koncert is gond nélkül lemegy, és nincs ennél jobb érzés a világon, amikor a srácokkal összekarolva lenézünk a közönségünkre. Harry is odalent ácsorog. A kordon előtt vigyorog az egyik hatalmas fekete ládának támaszkodva. A tekintete büszke, és árad belőle a szerelem.

- Jók voltunk - mondja Alek, ahogy szorosan fogja a derekam, és még mindig a sikoltozó embereket nézzük. - Imádnak.

- Nem fogunk sokat pihenni, ígérem - nézek rá oldalra, ő pedig rám kacsint.

A közönség, persze miután megígértem nekik, hogy addig csinálok nekik egy új albumot, jól fogadta a pihenőnk hírét, David pedig… Majd Alek tesz róla, hogy lazítson egy kicsit, amíg nem dolgozunk. Akkor majd lenyugszik. Így, hogy az utolsó show is letudva, megint Harry körül járnak a gondolataim, és eluralkodik rajtam a belső pánik, mert beszélnem kell vele.

Az egész banda bulizni megy, kiengedni kicsit a gőzt, és persze mind iszunk. Így valahogy bátrabbnak is érzem magam. Itt a VIP szektorban nincs akkora hangzavar, mint lent a táncparketten, ezért talán most kellene beszélnem a göndörrel. Talán ez a megfelelő pillanat, amikor egyikünk sem teljesen józan, fogalmam sincs.

Jelenleg legalább kettesben vagyunk, mert Harry az ölemben ringatózik, miközben a nyelvemet kergeti az ajkaink között. Mindkét kezem a hátsóján van, csak hogy közelebb legyen hozzám. Már-már lehetetlenül közel.

- Bébi, van valami, amiről beszélni szeretnék - húzódom el egy kicsit, Harry pedig kérdőn néz rám. - Két dolog is van.

- Ne kímélj! - dől egy kicsit hátrébb, és a mögötte lévő asztalra támasztja a könyökét, továbbra is az ölemben ülve.

- Apa ultimátumot adott - kezdek bele nagy nehezen, de az alkohol egy kicsit eltompít. - Azt kéri, hogy vagy csatlakozz hivatalosan a családhoz, vagy… Teljesen maradj kívül rajta. Mint például Alek.

- Váó, öhm… - komorodik el egy kicsit. Talán mégsem ittunk ehhez eleget. - Mennyi időm van válaszolni?

- Egy nap? - húzom fel a szemöldököm kínosan. Harrynek még a szája is elnyílik, ahogy meghallja az inkább kérdésre hasonlító szavaimat.

- Szóval, azt mondod, apád ma mondta ezt neked? - kérdezi, amikor egy kicsit összeszedte magát, és valahogy már nem az a bújós kis cicus, aki öt perce volt.

- Nem egészen - vallom be, és hátraejtem a fejem a box falának, amiben ülünk. - Egy ideje már húzom, mert nem tudom, mit fogsz felelni.

- Ja világos, ezért az utolsó pillanatig vársz, hogy meg legyek lőve! - förmed rám olyan hangon, ahogy szerintem még soha, és felpattan az ölemből, hogy elinduljon a kijárat felé. Persze egyből utána megyek, de gyors, és már csak odakint érem be, ahol megfordul a helyzetünk, és durván ragadja meg a ruhám nyakát, ahogy beránt egy sikátorba és a falnak passzíroz. - Eszedbe se jutott, hogy mi van, ha nem akarok Igor családjába tartozni?!

- Dehogynem! - válaszolok én is ingerültebben. - Szerinted, mi az istentől tartottam? Mit gondolsz, miért halogattam az egészet?! Rettegtem a válaszodtól, attól, hogy olyan leszel nekem, mint Niko volt! Aki semmiről nem tudott, és ezért felkészületlenül érte az is, amikor megtámadták! Kibaszottul bele fogok halni, ha te is úgy végzed, ahogy ő, nem érted?!

- Louis… - gyengül el a szorítása a felsőm anyagán, a homlokát pedig a vállamra támasztja. - A picsába!

Elenged és elfordul, hogy belerúgjon néhány dologba, ami a sikátorban van. Konténerek, szemeteszsákok… Nem szakítom félbe, mert csak azt akarom, hogy megnyugodjon, engedjen ki magából mindent, ami feszíti őt belülről, mert valószínűleg csak azután tudunk majd érdemben beszélni erről a témáról.

Hirtelen fordul felém, és ránt magához, hogy ezúttal megcsókoljon. Lángolón, forrón, túl durván, a nyelve is azonnal az enyémet ízleli, mintha meg akarná jegyezni egy életre, hogy mit jelentett engem csókolni, és felnyögök, amikor kigombolja a nadrágom, hogy erőszakosan lerángassa rólam.

- Mit művelsz…? - zihálom a csókunk hevében, és még az adrenalin is elborít attól, ahogy deréktól lefelé levetkőztet. Nem válaszol semmit, csak magát is kigombolja, és a combjára tolja a nadrágját. Egyszerre nyálazza be saját magát, míg a másik kezével mögém nyúl és engem is előkészít egy lehetetlen szögben a falnak dőlve. Hogy megkönnyítsem a dolgát, felhúzom az egyik lábam a derekáig, és Harry, amikor úgy ítéli meg, hogy mindketten készen állunk, felemel. A hátam megint a falnak nyomódik, miközben csak a két lábam tartja a csípője felett. Mindig is utáltam ezt a pozíciót, mert sehogy sem kényelmes, de a jelenlegi szenvedélyünkben semmi sem számít, csak érezni akarom őt végre, és azt is, hogy lenyugtassam ezzel. Majdnem koromsötét vesz körül minket, ennek ellenére nehezen tudok teljesen ellazulni, és miközben Harry mélyen belém simul, fél szemmel azt figyelem, hogy bárki betéved-e éppen ebbe a sikátorba.

Nem beszélgetünk, egyetlen szót sem szólunk egymáshoz, úgy hajszoljuk egymás élvezetét, mintha az életünk múlna rajta. Éppen ezért is érjük el hamar a csúcsot, Harry viszont ott sem áll le. Hiába élvezett el ő is, még mindig lassan mozgatja a csípőjét, és reszkető kezekkel tart még mindig a falnak feszítve. Mosolyognom kell, amikor tudatosul bennem, hogy nem csak egyszerűen a földre hajította a nadrágomat, hanem azt is az egyik kezében fogja, velem együtt, csak hogy ne legyen koszos.

- Egy cseppet olcsónak érzem magam, akit egy sikátorban dugtak meg - próbálok viccelődni, de amint kimondom, már tudom, hogy ezúttal nagyon nem vagyok jó benne. Harry is csak kényszeredetten elmosolyodik. - Bébi, van még egy dolog, amit el kell mondanom, mielőtt döntést hozol, és… A fenébe is! - csattogok magamban, miközben visszaerőszakolom magamra az alsóm és a nadrágom. - Kibaszottul önző akarok lenni, mert magamnak akarlak, és biztonságban tudni, amennyire lehetséges persze, de nem szeretném, hogy annak a fényében dönts, nekem mi a jó. Azt akarom, hogy magadra gondolj, ehhez pedig tudnod kell, miért hívott ma apám.

- Oké. - Csak ennyit mond, nem többet, és bár sokkal nyugodtabbnak tűnik, én mégsem tudok ellazulni, és csak átadni magam ennek a dolognak. Várja, hogy elmondjak mindent, pedig talán a legnehezebb része még csak most jön.

- Elkészültek a papírjaid, ehhez viszont mélyre ástak, és megtalálták a családod - vallom be egy levegővel után halkan, mégis úgy, hogy ne kelljen elismételnem, biztosan halljon minden egyes szót. - Dönthetsz úgy, hogy fel akarod keresni őket, és megpróbálni… boldogan élni velük.

- Ó… Öm… - nyökögi, és olyan kellemetlen az egész helyzet, ahogy a lábait nézi, és kínlódva lépked minden irányba. - Nem tudom, Lou.

- Tessék? - kérdezek vissza halkan, mert mindenféle reakcióra számítottam, csak erre nem.

- Gondolkodnom kell - mondja végül, és a kezem után nyúlva elindul kifelé a mozgalmasabb utcák irányába. Percekig úgy sétálunk, hogy fogalmam sincs, mi zajlik éppen a fejében, mert néma csend honol kettőnk között, és nem én akarok lenni az, aki megtöri.

Olyannyira nem, hogy szavak nélkül szállunk be a kocsiba, és ugyanebben a némaságban utazunk vissza egészen a hotelig. Holnap reggel indul a gépünk vissza Moszkvába, és a cuccaim szanaszét vannak a lakosztályban, ezért, csak hogy eltereljem a figyelmem erről a kényelmetlenségről, ami kialakult köztünk, elkezdem összecsomagolni a cuccainkat. Harry lezuhanyzik, legalább fél órán át folyatja magára a vizet, míg végül hallom, ahogy elzárja, és a pipere dolgaival zörög a tükör előtt.

Ahogy kilép az ajtón, a szemembe néz, de egyetlen pillanat az egész, máris egy tiszta alsót keres magának, aztán az egyik táska tetejére hajítja a neszeszerét.

- Harry? - próbálok kicsikarni belőle valamit, bármit, csak érzelem legyen, de a tekintetünk még csak nem is találkozik többet.

- Fáradt vagyok, Lou - sóhajtja, és amíg én befejezem a pakolást, aztán szintén beveszem magam a fürdőbe, ő már be is mászik az ágyba.

Mire kiérek, mélyen alszik, engem pedig szétvet az ideg. Biztos, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni, mert még mindig nem értem, mi történik. Harry teljesen bezárkózott előttem. Begubózott a csigaházába, és egy olyan viselkedést produkál, mint amilyen a hajón is volt, amikor a cellánkban rostokoltunk. Nem lepett meg, amikor kiborult, és üvöltött velem. Tulajdonképpen a feszültség levezető, de szerelmet bizonyító szex sem volt váratlan és hihetetlen, de erre nem számítottam. Nem gondoltam, hogy el fog távolodni tőlem, és inkább magában őrlődik, minthogy elmondja, mit érez, vagy mit gondol. Még ha annak egy része a haragja is az irányomba. Megérteném. Megértem. Csak… beszélne hozzám, mert holnap választ kell adnunk apámnak, és ezekben a pillanatokban halvány elképzelésem sincs arról, mi fog történni. Rettenetes érzés úgy magamhoz ölelnem őt, hogy tudom, akár örökre el is veszíthetem.