Sziasztok!

Elhoztam egy újabb fejezetet. Édes, kedves, imádni való, azt hiszem, mindenképpen szükségünk van erre, én magam ritkán írok ilyet, akkor legalább fordítsak, nem igaz? :) Viszont a végén azért érezhető, hogy most csak ellengedezünk a problémák, félelmek és elkerülhetetlen jövő óceánjában, de az egyszer utol fog érni minket. Addig viszont még van időnk, élvezzük együtt, én úgy szerettem ezeket a részeket. Hagyjatok nyomot.

(Eléggé kiemrítő és zsúfolt napokon vagyok túl, ígérem, ahogy idejutok hosszabb időre, válaszolok a kommentekre, mert mindegyiket imádom! Köszönöm, hogy itt vagytok!)

Puszi&Pacsi

Később, sokkal később, miután Harry megtalálta Louis telefonját a torony tetején, amikor ő éppen aludt, gondosan összeválogatott egy kellemes, lágy jazz lejátszási listát, és annak dallamára mosogatnak el a konyhában, szinte egymás oldalának simulva imbolyognak a zenére. Louis mosogat, Harry törölget, és amikor végeznek, együtt visszamennek a lámpás szobába. Hamar összepakolnak maguk után, Harry egy kicsit még el is pirul a pusztítás látványán, amit tegnap este műveltek. Szétszórt párnák és takarók mindenfelé a földön, és a bögre rejtélyes módon nem tört össze, amikor leesett a láda tetejéről. Még könyvek is szóródtak szét a padlón, a versesköteten túl is, amit maga Harry dobott le, meg sem említve az elemlámpát, amit elvesztettek a szenvedély hevében. Louis-nak nem rémlik, hogy ilyen kupi volt, amikor elhagyták a szobát, de akkor nem is igazán erre figyelt.

Már majdnem kész vannak a pakolással, Louis épp visszarendezte a párnákat a padra, amikor meghallja a kültéri galéria padlójának reccsenését. Épp időben fordul arra, hogy még elkapja Harryt, ahogy a férfi az erkélyen settenkedik odakint, és elmosolyodik, ahogy látja őt egyetlen szál fehér pólóban a korlátra támaszkodni. Harry karján máris végigfut a libabőr, de ránézésre egyáltalán nem bánja, maga elé mered azzal a mindig töprengő arckifejezésével, ami már az első pillanatban is annyira megtetszett Louisnak. A haja nőtt azóta, a tincsei az arca körül táncolnak. Gyönyörű ebben a késő délutáni fényben, egészen éteri. A nap már lemenőben van, ettől pedig Harry ebben a lélegzetelállító arany és rózsaszín fényben fürdőzik. Olyan, mintha ide tartozik, ebbe a gyönyörű természeti jelenségbe, és ez, mint egy puskagolyó, mellkason találja Louis-t. Tényleg fáj neki.

Mert Harry valójában nem ide tartozik, nem számít, Louis mennyire szeretné az ellenkezőjét. Ő távoli városokba tartozik, egy gigantikus színpadra, soktízezer ember előtt… Talán még nem biztos abban, hogy képes lenne máris folytatni a karrierjét, de Louis-nak nehéz elképzelni, hogy Harry valaha is meg fogja találni az utat ide vissza. Nem, amíg annyi mondanivalója van, az a rengeteg dal, amiket olyan szégyenlősen írt meg, és előadásért könyörögnek. El fog menni, mert el kell mennie, és az nagyon fog fájni.

Ha Louis egy erősebb, bölcsebb férfi lenne, vehetné a bátorságot, hogy beszéljen erről. Leültetné Harryt, és miután megállapítja, hol is vannak a határok, azok alapján megkérdezné, mit gondol, mit művelnek most, hogy Harry kicsivel több, mint egy hónap múlva elmegy. De nem fogja megtenni. Ő nem egy erős férfi, inkább őrült, és túlságosan akarja azt, ami most van. Újra és újra csókolni akarja Harryt, minden napnak minden pillanatában, amíg el nem megy, ki akar használni minden lehetőséget, amíg esélye van rá, mielőtt Harry visszamegy, hogy újra az legyen, akinek született. Louis jól tudja, hogy ő nem más, mint egy felvonásköz Harry életének színdarabjában, egy emlék, aminek remélhetőleg Harry is majd örömmel adózik egyszer-egyszer, valami, ami eléggé különleges ahhoz, hogy emlékezzen rá… Ez minden, amit szeretne. Persze, sokkal többet akar. Louis még idegeskedni is képtelen, Harry érintésének varázsa még mindig az ereiben fut, az eufória, ami végre körüllengi őket.

Louis felsóhajt, ahogy a naplementét nézi, és Harryt, aki szintén azt nézi, még mindig körülveszi a fájdalom, de látja, ahogy harcol, ahogy elég erős ahhoz, hogy újraépítse magát, és annyira büszke erre a férfira, hogy vissza kell pislognia a könnyeit. Erre az őrültre, aki annyira keményen dolgozik, és meg kellett tanulnia, hogyan rejtse el a szívét az illetéktelen kezektől, a kedvesség varázslata viszont a mai napig nem veszett ki belőle. Erre az abszolút őrültre, aki odakint a galérián reszket egy szál pólóban, hogy a tökéletes helyről nézhesse a naplementét, a tengert.

Louis megrázza a fejét, és egyenesen a ládához sétál, és talál egy ronda lila kardigánt, ami egyenesen a 80’ évek poklából maradt itt. Ezután csatlakozik Harryhez a galérián, becsukja maga mögött az ajtót, és elvigyorodik a szél hevességétől. A zúgása még az üvegen át is mindig hallható, de idekint aztán tényleg elkerülhetetlen, erős, mindent leküzdő hang. Louis egy pillanatot sem veszteget el, hogy egyből Harryhez sétáljon, és gyengéden a vállára terítse a kardigánt, épp úgy, ahogy tegnap éjszaka a takaróval tette. Harry egy pillanatig megfeszül, tényleg csak egy szívdobbanás az egész, de ahogy felismeri Louis-t maga mellett, azonnal ellazul a kezei között. Louis végigsimít Harry karján, hogy megbizonyosodjon róla, a vastag, kötött anyag mindenhol beteríti, aztán átkarolja a derekát, és szorosan öleli őt hátulról, a testük között egy milliméternyi helyet sem hagyva. Megsimogatja Harry hasát a pillanatban, amikor egy puszit hint a jobb vállára. Aztán az egyik kezét az alhasán, a másikat pedig szinte a szívére simítva pihenteti, élvezve az érzést, ahogy a levegővételeivel emelkedik a mellkasa. Harry vállára támasztja az állát, és a drámai sziklákat nézi, a mögötte elterülő haragos tengert, a lélegzetelállító naplementét.

- Köszönöm - mondja Harry, a kezét Louis-éra simítja a hasán, és összekulcsolja az ujjaikat.

- Gondoltam, talán fázol - suttogja Louis egyenesen Harry fülébe.

- Többé már nem - válaszol, és hosszú ideig csak némán állnak, nézik az égbolt színének változását, ahogy a rózsaszínből vörös lesz, egyre sötétedik, lassan és biztosan.

- Ez a látvány… - sóhajt fel egy mosollyal Louis, és a megjegyzést főleg csak magának címzi. Annyi évvel később, még mindig elképeszti az egész. Még így is, hogy minden nap láthatja. De ez egy örökmozgó, soha nem nyugvó látvány, mert a fenséges világ, a természet, ami körülveszi őket, nem hagyja, hogy bárki is fölé kerekedjen. Nincs felette hatalmuk.

Harry egyetértően hümmög, óvatos, mint mindig.

- Annyi gyönyörű dolgot láttam, annyi gyönyörű helyen - mondja végül egy pillanat múlva. - De ez a kilátás… - akad meg, és vesz egy mély lélegzetet. Beszívja, aztán kifújja. - Ez a hely annyira különleges - mondja Louis-nak, és felé fordítja a fejét. Louis megdönti a fejét, a tekintetük találkozik, és Harry még jobban ellazul.

- Értem, miért szerettél bele - teszi hozzá, és lát benne egy érzést, amiben Louis nem biztos, hogyan kellene szavak nélkül kiolvasnia. Aztán csak közelebb hajol, hogy megcsókolja, mert eldönti, nem fog annyit aggódni ezen.

Ennek biztosan nem kellene olyannak lennie, mint az első alkalommal, Louis szíve mégis olyan izgatottan, hevesen ver, mint akkor. Mintha azt mantrázná, Harry megcsókol! Harry megcsókol! Harry megcsókol! Ez ismétlődik újra és újra a gondolatai között. Tényleg annyira őrült.

Folytatják a csókolózás, egész addig, míg Harry megpróbál egy kényelmetlen pozícióban megfordulni és a hátát a korlátnak dönteni. Mindkét keze Louis nyaka körül, ahogy elmélyíti a csókot, és megkapja, amit akar. Képtelenség, hogy túl kényelmes legyen, de Louis nem igazán tud ezen aggódni, miközben Harry végigharapdálja az alsó ajkát. Louis a szájába nyög, egyik kezével a korlátba próbál kapaszkodni, másikkal pedig Harry csípőjébe markol, hogy egy helyben tartsa. A dolgok hirtelen felforrósodnak, Louis pedig végigcsókolja Harry álla vonalát, egészen le a nyakára, hogy egy kicsit megszívja, ezzel előcsalva egy mély nyögést Harry torkából. Incselkedve hozzá simítja a combjait, jelezve, merre szeretné, ha a dolgok folytatódnának, Harry pedig összedörgöli az ágyékukat.

- Ó, basszus - mondja Harry, és kell egy másodperc, amíg Louis rájön, hogy ez inkább rémültnek hangzott, mintsem izgatottnak, ezért elhajol Harry nyakától, és hatalmas szemekkel néz rá.

- Mi az? - kérdi, kisimítja Harry haját a homlokából, a testük pedig még mindig teljesen összesimulva. - Mi a baj?

- Leesett a kardigánod - feleli Harry zihálva, és lenéz oda, ahol a visszataszító ruhadarab most szomorúan hever az alattuk lévő háztetőn.

- Kit érdekel? - von vállat Louis, aztán visszahajol, hogy megint megcsókolja Harry állkapcsát. - Nem az enyém. És egyébként is egy szörnyeteg - viccelődik az ajkaival Harry bőrén, játékosan harapdálja az álla és nyaka találkozásánál, ahol már egy apró érintés is nyögésre készteti őt.

- Én kedvelem - kap levegő után Harry, és megragadja Louis vállait. Ez megállásra készteti Louis, és ahogy elhajol, érdeklődő pillantást vesz Harryre.

- Kedveled? - emeli fel hitetlenkedve a szemöldökét.

- Szeretem - erősködik Harry, a szemében huncutság csillan, és a teste ellazul a korlátnak támaszkodva. Arca élénk piros, a haja pedig kócosan meredezik mindenfelé. - Nem akarom, hogy árván haljon meg.

Valószínűleg egyébként se kellene ezt idefent csinálniuk, Louis azon gondolkodik, hány vendég csinálhatta ezt úgy, hogy ő nem is tudott róla. Ennek ellenére ez még mindig nem egy biztonságos hely arra, hogy elveszítsék a fejüket, amire a kardigán tragédiája is ékes bizonyíték, de Harrynek nagyon nehéz ellenállni. Amikor viccelődik, és csipkelődik azokkal a ragyogó szemeivel és vörösre csókolt ajkaival.

- Nem akarod, hogy árvány haljon meg - ismétli Louis döbbenten, és megerőszakolja magát, hogy semleges arcot vágjon, miközben Harry gyermekin megvonja a vállát, aztán elvigyorodik, és a gödröcskék is elmélyülnek az arcán, ahogy előre hajol, hogy újra megcsókolja őt.

Louis tesz egy lépést hátra, nevetve kikerüli a csókot, majd addig hátrál, amíg neki nem dől a lámpás szoba ablakának, a szemöldökét húzogatva.

- Nos - kezdi gonoszan, összefonva a karjait. - Ha nem akarod, hogy árván haljon meg, gondolom le kell mennem, hogy megmentsem őt. Így hivatalosan is örökbefogadhatod. - Kuncogni kezd, amikor Harry mosolya lehervad, és lassan elszomorítja a felismerés, hogy megtagadták tőle a további csókokat.

- Nem kell most azonnal megmentenünk - erősködik Harry, aztán közelít egy lépéssel, és Louis derekáért nyúl.

Louis viszont túl gyors, fürge és felkészült, így időben tér ki az érintés elől, hogy az ajtóhoz lépjen, és visszajusson a lámpás szobába.

- Késlelteted a mentési küldetést? Mégis mit gondolsz, Harry? - kérdi már a küszöbön állva. - Nem, nem, nem, nem, azt nem tehetjük. Eléggé nagyot zuhant. Minden másodperc számít. Ez egy nagyon sürgőt ügy - sétál be a lámpás szobába, és kuncog, ahogy Harry megforgatja a szemét egy morcos mosollyal.

- Ne már - nyafog Harry túl drámaian, miközben már a lépcsőn követi lefelé Louis-t. - Ne gyerekeskedj - mondja egy halk nevetéssel.

Tíz perccel később, Louis már a tetőn áll, egyik kezét a csípőjére támasztva, másikban pedig feltartja a kardigánt, hogy Harry is lássa. A nap mostanra teljesen lement, a sötétség körbeveszi őket, de ez sokkal inkább egy elvi dolog, mint bármi más. Harry két kézzel szorongatja a létrát, Louis farmerdzsekije cukin öleli át a vállát, de az arcán komoly aggodalom tükröződik.

- Oké, bizonyítottad az álláspontodat - kiáltja Harry, amikor Louis viccelődve táncikál, és azt kiabálja “Szívesen!”

- Sikerülni fog neki, H. Túléli - üvölti vissza Louis, ahelyett, hogy lemászna végre. - Nem kell aggódnod.

- Lejönnél most már? - kérdi Harry, és a türelmetlen hangjából csak úgy árad az aggodalom. - Már teljesen sötét van, le fogsz esni.

- Mennyire alábecsülsz engem… - húzza még kicsit Harryt, aztán drámaian a vállára dobja a kardigánt, és óvatosan a tető széléhez igyekszik. Hamarosan már újra a talajt éri a lába, és átnyújtja Harrynek az ajándékát.

- Itt a ronda gyermeked - viccelődik Louis, és körbetekeri a kardigánt Harry vállán, mint egy sálat, majd arra használja, hogy lehúzza őt magához.

- Én hősöm! - mondja Harry, a hangja mint egy elalélt hercegnőnek, könnyedén követi Louis-t egész addig, míg végül az épület oldalának nem szorítja. - Hogyan tudnám meghálálni? - kérdi halkan, és az ajkuk már szinte összeér.

Aztán, egy pillanatot sem vár tovább, újra megcsókolja őt.

***

Ez alkalommal Harry ágyában csinálták, és Louis szinte úszkál a hatalmas ágy luxus kényelmében, amit soha nem engedett még meg magának ezelőtt, akkor sem, amikor a panzió teljesen üres. Élvezi a drága, puha ágynemű érintését a meztelen bőrén, és a hátán fekve a plafon felé mosolyog, Harry egyik lába pedig az övén pihen, ahogy az oldalán fekve bújik Louis-hoz.

Louis egy ideig még a mennyezeten tartja a tekintetét, közben pedig érzi Harry pillantását az arcán, de úgy dönt, inkább nem mond semmit. Még mindig meg van lepve, Harry milyen tisztán és rendben tartja a szobáját, se táskák, se ruhák látható helyen. Amikor néhány órával ezelőtt bebotladoztak a szobába, látta a gitárt és szétszórt jegyzetfüzeteket a szoba sarkában, de ezeken a személyes apróságokon kívül minden holmiját elrejtette. Louis úgy gondolja, ez tökéletesen illik Harry óvatos és megfontolt személyiségéhez. Az a fajta ember, akinek időbe telik, amíg felfedi a valódi önmagát, de az érzéseit még akkor is sokszor megpróbálja elrejteni. Louis egyből elmosolyodik, amikor azokra a pillanatokra gondol, amikor Harry mégis úgy döntött, hogy megnyílik előtte.

- Mi az? - kérdezi végül Louis, őszinte mosollyal, ami még a szeme sarkát is ráncokba gyűri, amikor Harry még mindig makacsul rajta tartja a szemét. Először viccelődni akart, húzni Harryt, de a hangja ösztönös lágysága a férfival szemben elárulja az érzéseit.

- Semmi - suttogja Harry, és egy millimétert sem mozdul el az ölelésből.

- Bámulsz - jelenti ki az egyértelműt Louis, a tekintete pedig még mindig a vintage lámpabúrát fixírozza. Annyira aggódott minden apró kis részlet miatt, amikor először elkezdte szépen berendezni és felújítani a panziót, és még emlékszik a vitákra a családjával, hogy milyen lámpatesteket kellene felszerelnie, hogy a fogadó modern legyen, de mégis megtartsa a történelmi hangulatát. Louis szerint az eredmény lenyűgöző lett, és ez nem is az ő érdeme. A hely egyszerűen önállóan él és lélegzik. Megvan a saját stílusa.

Valahol mélyen kielégítő, hogy Harrynek egy olyan hely ad éppen otthont, amit Louis olyan gondosan rendezett be.

- Igen - nyugtázza Harry anélkül, hogy további magyarázattal szolgálna. - Így van.

Louis összeszorítja az ajkait, hogy megpróbáljon elnyomni egy hatalmas mosolyt. Tudja, hogy nem igazán sikerül neki, a szemei már összeszűkültek tőle, végül pedig beadja a derekát. Ennek ellenére nem érzi magát feszélyezve, soha nem érzi zavartnak magát Harry figyelme alatt. Mégis most, hogy ennyire áthatóan nézi őt, úgy érzi, szeretne elbújni egy kicsit. Ami egy olyan ember számára, aki arra adta a fejét, hogy magányosan éljen, nem kis teljesítmény. De van abban valami, ahogy Harry ránéz. Mindig is volt. Mert tényleg, igazán figyel rá, minden egyes apró mozzanatot, ívet és szeplőt megfigyel Louis arcán, mintha később valaki kikérdezné őt, és mindenre tudni akarná a választ. Mintha szüksége lenne arra, hogy emlékezzen Louis kuncogására, amikor lehajol Cliffordhoz a tengerparton, aki éppen szárazra rázza az addig vizes bundáját, és Louis is kap belőle bőven. Mintha szüksége lenne arra, hogy aprólékosan emlékezzen rá, amikor Louis a konyhában táncol, miközben mosogat, ahogy különösebb tehetség nélkül riszálja a fenekét. Harry mindig úgy néz rá, mintha Louis minden egyes porcikáját az eszébe akarná vésni, emlékezni arra is, miként emelkedik a mellkasa, amikor lélegzik, így sosem felejtheti el. Louis azon gondolkodik, vajon ez teszi-e Harryt annyira különlegessé, olyan szerethetővé, hogy talán mindenkinek annyira fel tudja forralni a vérét ezzel, ahogy Louis-ét is, hogy valahogy talán mindenkinél eléri, hogy ennyire egyedinek, fontosnak érezzék magukat, és ez a titok. Mert Louis igazán különlegesnek érzi magát, amikor Harry tekintetében fürdőzik.

Talán ez egy bolondos érzés. Logikátlan. És mégis…

Louis megnyalja az alsó ajkát, próbálja késleltetni az elkerülhetetlent, de végül nem tud mit tenni, önkéntelenül fordul az oldalára, hogy szembenézzen Harryvel, és a lábai közé fészkeli magát. Elmosolyodik, amikor a pillantásuk végre találkozik.

- Így - csipkelődik Louis. - Most már láthatsz mindent, amit csak akarsz.

Harry nem mosolyog. Helyette viszont lassan Louis arcához nyúl, és míg az ujjait a hajába csúsztatja, a hüvelykujjával lágyan simogatja a halántékát.

- Valószínűleg nem szabadna ennyire elkényeztetned. - Ez inkább figyelmeztetésképp csúszik ki Harry száján, mint sem szemrehányásképp, Louis pedig azon kapja magát, hogy már akkor rázza a fejét, amikor Harry épp csak befejezi a mondatot.

- Szeretném ha tudnád, éppen annyira kényeztetlek el, amennyire megérdemled - mondja Louis komoly hangon, aztán közelebb hajol, és ad egy lágy puszit Harry orrára, és imádja látni, ahogy Harry ettől összeráncolja azt.

***

Másnap reggel, teljesen összegabalyodva ébrednek Harry ágyában, ahogy Louis jéghideg ujjai Harry meleg hasára siklanak, hogy fel tudja melegíteni őket, és ezzel őt is felébreszti, így végül együtt sétáltatják meg Cliffordot. Harry szülinapja előtt volt az utolsó alkalom, hogy kocogni ment reggel, de ez valahogy egyáltalán nem tudja érdekelni Louis-t, ha csatlakozhat Harry reggeli rutinjához is. Már fél nyolc van, mire kilépnek az ajtón, alaposan beöltözve, a kabátjuk alatt két pulóver is van. Ilyen kora reggel a szél barátságtalan, és Louis ráncolja is az orrát miatta, ahogy a falu felé tartanak. A napfelkelte csak egy óra múlva esedékes, de a sötét nem lankasztja Clifford lelkesedését, ahogy csaholva szalad előttük a főút felé.

Harry azóta, hogy végre annyi várakozás után csókolóztak a tengerparton, most először tűnik megint töprengőnek, csendesnek, és Louis nem tudja, hogy vajon most nagyobb nyugalmat kellene-e árasztania, mint mikor elkezdték ezt a… bármi is ez közöttük. Talán nem szabadna hagynia, hogy belesüllyedjen ebbe a hangulatba. Amikor elindultak, először csak azt gondolta, hogy Harry még félig alszik, és még nem volt alkalma igazán felébredni, de ahogy egyre közelebb érnek a faluhoz, már látja, hogy valószínűleg ez is egy azok közül a melankólikus, mélyen hallgató és nehéz napok közül, amikor a gondolataiba és aggodalmaiba gabalyodik. Így Louis úgy döntött, azt teszi, amit mindig, csak sétál mellette csendben, és készen áll arra, hogy egy kezet vagy egy vállat kínáljon neki, ha Harrynek szüksége lenne rá.

Amikor a falu széléhez érnek, a piros telefonfülke sötét árnyékként magasodik előttük a hajnali szürkületben, Harry pedig megtorpan.

- Én… - köszörüli meg a torkát. - Tudom, azt beszéltük, együtt megreggelizünk és csak utána telefonálok, de azt hiszem, először erre van szükségem - mondja, ahogy a fülkére mutat.

- Persze - bólint Louis, felé fordul, hogy ránézhessen, és a bicepszére simítja a kezét. - A pékség már nyitva van, szóval csak beülök és iszom egy teát, amíg várlak.

- Nem probléma? - kérdi Harry, és Louis csak mosolyogva ingatja a fejét.

- Tökéletesen rendben van - válaszolja, tesz egy lépést közelebb, hogy megcsókolja Harryt, az egyik keze a hajába siklik a tarkóján, a másikkal pedig egy kicsit a bicepszére szorít. - Hamarosan találkozunk.

- Oké - mondja Harry, és ahogy lenéz a föld felé, egy apró mosoly játszik az ajkain. Ezután a fülke felé sétál, aztán belép az üvegezett ajtón, még a válla felett egyszer Louis-ra pillant, amikor a füléhez teszi a telefont, és aprót keres a zsebében.

- Gyerünk, kishaver - kiált Cliffordnak Louis, és elhagyják a fülkét, hogy egyenesen a pékséghez sétáljanak.

A kis kávézó ablakán át az égboltot figyeli, ahogy a színek változnak benne, az egészen sötéttől az élénk narancssárgán át a piros árnyalatáig, ahogy a nap lassan felkel. A teáját iszogatja, Clifford pedig a lábfején pihenteti a fejét. Elbújt a bolt egyik kis sarkában, és a családtagjai és barátai Instagram megosztásait görgeti végig, kedveli a nővére egyik szelfijét, és cikiző megjegyzéseket fűz néhány barátja képéhez.

Aztán engedi magának, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, a bögréjét az ablak elé tolja, és készít róla egy fotót a csodás napfelkeltével a háttérben, a leíráshoz pedig szégyentelenül felhasználja Harry egyik dalszöveg részletét, mielőtt posztolja. Amúgy is ő lesz az egyetlen, aki pontosan tudja, mennyire istentelenül giccses lépés ez tőle, aztán visszacsúsztatja a telefonját a zsebébe, majd lehajol, hogy megsimogassa Cliffordot.

Mrs. Clark kétszer is újratölti a teás bögréjét miközben várakozik, és már a harmadik bögre felénél tart, amikor Harry besétál az ajtón Louis bundás farmer kabátjában, és egy fehér kötött garbóban. Mrs. Clark felragyog, amikor meglátja őt, Harry pedig vet még egy pillantás Louis felé, mielőtt a pulthoz sétálna rendelni valamit. Louis egyáltalán nem akarja ijesztően bámulni őt, de képtelen elszakítani a tekintetét Harrytől, próbálja analizálni a mozdulatait, a testbeszédét, hogy rájöjjön, vajon zaklatott-e. Viszont ha lehet így mondani, sokkal inkább ellazultnak tűnik, mint korábban, a gödröcskéi is őszinteségre utalnak, amikor egy tíz fontost nyújt Mrs. Clarknak, és nem kéri a visszajárót. Louis elkapja a tekintetét, amikor Harry megfordul két péksüteménnyel megpakolt tányérral.

- Nincs tea? - csipkelődik Louis, amikor Harry csatlakozik hozzá az asztalnál. Harry csak megvonja a vállát, aztán Louis elé teszi a tányért, ami tele van a kedvenceivel. - Gondoltam, maradt valamennyi, amit megosztanál velem - mondja, és automatikusan nyúl Louis fél bögre teájáért, ahogy leül.

- Tolvaj - húzza őt Louis, aztán megragad egy mandulás kiflit, és egyből rágcsálni kezdi.

- Úgyse bánod - mondja Harry magabiztosan, iszik egy újabb kortyot, és grimaszol egy kicsit a keserűsége miatt. - Emellett, mivel ez valószínűleg már a negyedik bögréd, ha nem a sokadik, amúgy sem túl egészséges. Csak vigyázok rád.

- Igazából, még csak a harmadik - feleli Louis felhúzva az egyik szemöldökét.

- És ettél egyáltalán bármit is? - kérdi Harry a fejét rázva.

- Vettél volna nekem ennyi péksütit, ha úgy gondolod, hogy már ettem? - kérdez vissza Louis félig teli szájjal. Harry megnyalja az alsó ajkát, és felkap egy banános és pekán diós muffint a saját tányérjáról.

- Tusé - válaszolja, aztán harap egy hatalmasat a süteményből, egészen a tetejéről az aljáig, így egyetlen falattal megeszi legalább a harmadát. Louis hagyja rágni egy ideig, mielőtt felteszi a kérdést, ami szinte már égeti a nyelvét.

- Kellemes volt a telefonbeszélgetés?

Nem tud mit tenni. Muszáj kommentálnia Harry nyilvánvaló hangulatváltozását. Mielőtt elváltak, már szinte beletörődött, hogy Harry egész nap csendes lesz, talán még egyedül is szeretne majd lenni egy kicsit, most pedig csak rá kell nézni, hatalmas mosollyal az arcán viccelődik.

- Igen - vallja be Harry. Iszik még egy kortyot, mielőtt leteszi a teát. - Egyértelműen. Nagyon sok minden kavargott a fejemben ma reggel. A fejem teljesen… - Nem fejezi be a mondatot, csak a kezével jelzi a kuszaságot a feje körül, hogy illusztrálja, mire céloz. - Segített, hogy kibeszélhettem. Nagyszerűen érzem magam.

Louis két utolsó nagy kortyot is iszik a teából, mielőtt visszaadja Harrynek.

- Idd meg a maradékot - mondja. - Nekem már elég volt.

- Ezzel nem fogok vitatkozni - nevet fel Harry, és megint magához veszi a bögrét, hogy a tányérja mellé tegye.

- Örülök, hogy a hívás segített - jegyzi meg Louis, belül pedig a kellemetlen érzéseivel harcol. - Nem mintha bánnám, amikor… - utánozza le Harry korábbi kézmozdulatait a feje körül. Melegség terjed szét a mellkasában, amikor Harry szórakozottan mosolyog rá. - De tudod… Mindig öröm látni azt a kettőt - folytatja Louis lágyan, átnyúl az asztal felett, és a hüvelykujját pontosan Harry baloldali gödröcskéjébe simítja.

- Ezek hozzák a milliókat - mondja Harry, és még a lenőtt tincseit is játékosan hátra söpri a válláról, ahogy kelleti magát.

- Ah - rázza meg Louis a fejét, és a szemét forgatja. Nem mond ki semmilyen őrültséget, amin éppen gondolkodik, mint például, hogy Harry gödröcskéi a boldogság vésetei az arcában, az örömnek két apró kis rejteke, ami megbújik az arcán. - Nem így gondolok rájuk.

Louis még magát is meglepi, hogy mennyire komoly a hangja. A hüvelykujja még mindig Harry arcát cirógatja, pedig most már valószínűleg be kellene fejeznie. Nem tudja, hogy érez Harry a publikus közeledéssel kapcsolatban, és még úgyis, hogy a kávézó teljesen üres, Mrs. Clark még mindig a pult mögött áll, és természetesen később mindenkinek elmondaná, ha bármiféle romantikus közeledést vélne felfedezni kettejük között. Ennek ellenére is úgy tűnik, hogy képtelen elhúzódni, Harry bőre olyan puha az érintése alatt, a gesztus valahogy megnyugtatja Louis-t.

- Csak viccelek - mondja Harry, kissé reszelős hangon.

Louis tényleg nagyon szeretné megcsókolni.

- Rendben - motyogja magában, végre elhúzódik Harrytől, és visszadől a székébe. - Persze - ragad meg egy péksütit anélkül, hogy megnézné, mi is az. - Nagyon finomak.

Harry egyetértően bólogat, befejezi a muffinját, és felnevet, amikor Clifford közelebb helyezkedik hozzá, és a combjára teszi a fejét. - Ó, ugyan már - kuncog Harry. - Csak egy muffin volt. Nem is szereted a muffint, te bohóc - hagyja Cliffnek, hogy beleszimatoljon az üres kezébe.

- Csak a figyelmedet akarja - mondja Louis a szemét forgatva. Nem mintha tudná hibáztatni emiatt a kutyáját. - Nem érdekli a muffin. Szerintem függővé vált. Jobban szeret téged, mint engem - teszi hozzá rájuk mutatva, és eljátssza, hogy sérti ez a gondolat.

- Nos - akadékoskodik Harry. - Ez nevetségesen valótlan gondolat - mondja gyengéden, egy kicsit magasabb és játékosabb hangon, mintha egy gyerekhez beszélne, aztán ad egy puszit Clifford fejére. - Imádod az apukádat, nem igaz? - kérdi Cliffordtól, és Louis-ra vigyorog, amikor a kutya válaszként vakkant egyet. - Látod?

- Tudom, hogy imád engem, ez nem volt kérdés.

- Akkor jó. Nem is szabad annak lennie - emeli fel a bögrét Harry, aztán iszik egy, kettő, három nagy kortyot is, mielőtt visszateszi az asztalra, és eltolja magától. - Semmi sem fogható egy bögre teához, ami fényévekre áll az ízlésedtől - viccelődik, aztán Louis-ra kacsint.

Egy kicsit pimasznak tűnik, de édes, és ez a kombináció hihetetlenül szeretnivaló. Louis-nak tényleg minden hatalma elpárolog a történések felett, és képtelen megakadályozni a szeretetteli szorítást a hasában, ami azonnal jelentkezik, amikor Harry valami édeset tesz vagy mond. De ahelyett, hogy a hasában verdeső pillangókra koncentrálna, inkább ugratja kicsit Harryt.

- Végtére is, te voltál az, aki ellopta, tudnod kellett, mibe kevered magad. Ha valami gusztustalanul édesre vágytál, rendelned kellett volna magadnak egyet.

Harry szabadjára enged egy szenvedő sóhajt, mielőtt válaszol.

- Gondolom - egyezik ki ezzel félszegen, de utána már sokkal komolyabbnak tűnik. - Köszönöm, hogy megosztottad velem.

- Szívesen - von vállat Louis. - Köszönöm, hogy vettél nekem péksütit.

- Szívesen - vigyorodik el Harry.

Nem sietik el a reggelit, lassan szenvedik át magukat azon a mérhetetlen mennyiségű péksüteményen, amit Harry felvásárolt. Nem sokkal később már csak morzsák vannak a tányérokon, és Louis nem is tudja elhinni, hogy képesek voltak ennyit enni. Amikor a pékség egyre forgalmasabbá válik, távoznak, és a fél falunak integetnek, amíg hazafelé sétálnak. Mindenki lelkesnek tűnik, és szinte éheznek egy kis beszélgetésre. Louis kioszt néhány “miújság?”-ot, meg “hogy megy mostanában?”-kérdést, de nem vár rá részletes választ, mert hamarosan bólint is, és egy mosollyal tovább mennek, hogy végre elérjék a falu végét. Amikor végre ketten vannak egy kicsit, Harry halkan nevet.

- Nagyon tetszik, hogy itt mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent - jegyzi meg, nyilvánvalóan utalva arra, miként kezdtek az emberek máris pletykálni egymás közt, amint valaki új lépett a pékségbe, és a hangzavar fokozódott minden újabb érkezővel.

- Igen, ez elragadó - mondja Louis, és egy kis szarkazmust lehet felfedezni a hangjában. - Igazából - kezd bele, amikor elhagyják a telefonfülkét, ezzel együtt a falut is. - A turista szezonban a pletyka áramlás egészen fantasztikus! Mindig egyből tudom, ha valaki új érkezik a szigetre. Szuper hasznos, amikor beállítanak az emberek foglalás nélkül. Természetesen ritka az, hogy a sziget minden szálláshelye megteljen, így ez nem gyakori probléma. De a szomszédok akkor is nyomon követik az ilyen dolgokat. Eléggé hasznos, tudod?

- Várj - tágulnak ki Harry szemei, megtorpan, és ezt Louis még csak nem is veszi észre azonnal, így vissza kell sietnie oda, ahol Harry áll, és fütyül Cliffordnak, hogy ne csatangoljon el messzire. - Ez azt jelenti, hogy tudtál az érkezésemről? Azon a napon, amikor a panziónál vártalak, a falusi pletyka-gépezet előre figyelmeztetett?

Louis a homlokát ráncolja zavarodottságában, amikor Harry megemlíti azt a napot.

- Igazából - mondja, és feltartja a mutatóujját -, ez eszembe juttatja… Nem. Kurvára senki nem látta, hogy jössz. Senki sem tudta, honnan tévedtél ide. Ez volt az első, hogy valami furcsának voltam tanúja, egyébként, mert szó szerint mindig tudom, ha valaki új teszi a lábát a szigetre. És itt vagy te, a magas különc, aki ott lépegetett az ablakom előtt, és egyetlen figyelmeztető SMS-t se kaptam.

Harry egy kicsit zavartan mosolyog.

- Tényleg azt gondoltad, hogy különc vagyok? - kérdi, elkapja Louis kezét, mert még mindig feltartott mutatóujjal áll, aztán összekulcsolja az ujjaikat. Újra elindulnak, kéz a kézben, és ezúttal annál is közelebb sétának egymáshoz, mint általában, amikor bárki láthatja őket.

- Persze, hogy nem - felel őszintén Louis, megkockáztat egy oldal pillantást, és elkapja a pillanatot, amikor Harry arcán éppen átfut a nyugodt boldogság. - De elképesztően kíváncsi voltam, és hogy őszinte legyek, még mindig az vagyok. Hogy csináltad?

- Őszintén szólva, semmi felettébb elképzelhetetlen. Csak egy magán hajó.

- De hogy lehet, hogy senki sem látott? - kérdi Louis, erőltetve egy kicsit az egészet. - Mármint, tudom, hogy a kikötő általában nem extrém zsúfolt, kivéve ha ételszállítmány jön, vagy emberek érkeznek. Néha egyszerre a kettő - magyarázza Louis. - De ritkán teljesen elhagyatott.

- Nem tudom, mit mondjak - von vállat Harry. - Senki sem volt ott. A Google Maps alapján tudtam az utat, hogyan jussak el a világítótoronyig, szóval csak… oda sétáltam. A nő, akié a hajó volt, azonnal visszaindult. Kevesebb, mint tíz percig időztünk a kikötőben, valószínűleg véletlen, hogy épp senki nem látott meg. Bár hasznomra vált.

- Nem akartad, hogy lássanak - tippeli meg Louis, bár tulajdonképpen tudja a választ.

Harry megint vállat ránt, az ujjai pedig szorosabban tartják Louis-éit.

- Nem kifejezetten számítottam rá, hogy az itteniek majd felismernek, de… ez mindig kockázat. Nem volt feltétlenül a fő tervem, hogy elkerüljem őket, de azt hiszem, reménykedtem abban, hogy viszonylag észrevétlen marad az érkezésem.

- Nos, az események egyértelműen a javadat szolgálták.

- Az biztos - ért egyet Harry. - Mármint, szexi hotel tulajdonos, akinek fogalma sincs, hogy ki vagyok, egy irtó cuki kutyával? Ez egy álom.

Louis egy pillanatra felnevet, aztán a homlokát ráncolja, ahogy próbálja összerakni a dolgokat.

- Nem igazán tudom megmondani, hogy most tréfát űzöl velem, vagy őszinte vagy - jegyzi meg ártatlanul, még mindig kicsit szédelegve attól, ahogy Harry szexinek nevezte.

- Ó, halálosan komoly vagyok - válaszol Harry. Közelebb hajol Louis-hoz, a lehelete a fülét csiklandozza, és kirázza a hideg, amikor suttogva megszólal. - A kutyád tényleg nagyon cuki.

Louis-ból kitör a nevetés, megtorlásként pedig ellöki magától Harryt.

- Ah, fogd be! - kiáltja, amikor Harry kacagni kezd, azzal a magas, és kicsit nyekergő nevetéssel, ami olyan ritkán szakad ki belőle, és Louis nem hallhatja eleget. Mindig úgy hangzik, mintha nem is Harry szájából jönne, mintha még ő maga is megelpődne rajta, és bár talán nem a legvonzóbb fajtából való, nem is teljesen tökéletes, Louis akkor is eltenné emlékbe.

Senki sincs körülöttük, így Louis teljesen elveti az ötletet, hogy eltaszítsa magától Harryt, helyette inkább erősen megragadja. A testük szinte összecsapódik, Louis szorosan kapaszkodik Harry vállába, miközben megcsókolja. Harry zihál tőle, egyértelműen meglepte az akció, de készségesen visszacsókol.

- Oké… - suttogja Harry Louis ajkaira, amikor egy kicsit eltávolodik. Azért még megcsipkedi kicsit a fogaival az alsó ajkát, mielőtt újra megszólal. - Akarsz még sétálni egy kicsit? - kérdi, és a keskeny ösvény felé mutat, ami a partra vezet.

A világítótorony már a láthatáron van, végre, és Louis erős kísértést érez, hogy csak visszarángassa oda Harryt, a hallban a bejárati ajtónak nyomja, és kibontsa a ruháiból, akár egy gyönyörű ajándékot. Amint leveszi a garbóját, nyomokat akar hagyni a frissen felfedett bőrén, hogy alig lépve túl a küszöböt, elégjenek a szenvedélyben.

- Igen, persze - mondja Louis. - Sétáljunk még.

Az idő még fiatal, előttük az egész nap. Kaptak egy kis időt. Talán, ha Louis elég erősen próbál erre gondolni, akkor valósággá válik.