Amit olvasni fogtok, megtörtént már a múltban, és megtörténik majd a jövőben is. Ezúttal épp Cheshire-ben esett meg. Holmes Chapel városka egyik csendes utcájában jártunk. A sarokház, ami játékunk színhelye volt, a Styles család otthona. Peter Pan épp azért választotta ezt az épületet, mert itt olyan emberek laktak, akik hittek benne. Például Mrs. Styles.

- Desmond, drágám, sietnünk kell - mondta a gyönyörű hölgy csinos ruhában, ahogy a fésülködő asztalkája előtt éppen az utolsó hajtűt csúsztatta a tincsei közé. Mrs. Styles tudta, hogy Peter Pan a megtestesült gyermeki lélek, de Mr. Styles…

- Anne! - kiáltott az asszony felé a szoba másik sarkából, miközben fáradhatatlanul nyitogatta a fiókokat és szekrényajtókat. - Vedd tudomásul, hogy ha nem lesz meg a mandzsettagombom, akkor nem megyek el a partiba! És ha nem megyek el a partiba, akkor jobb, ha holnap be se megyek a hivatalba!

Nos, Mr. Styles gyakorlatias férfi volt. Két fia, John és Michael azonban hittek benne, hogy Peter Pan valóban létezik. Ő volt minden harci játékok hőse. Amikor a két kisfiú a fakardjaikkal harcolt a hálószobájukban, egyikük minden esetben Peter Pant személyesítette meg.

- A pokolba küldelek, Peter Pan! - mondta az idősebbik fiú, John, ahogy egyik kezében egy vállfát tartva imitálta a gonosz, félkezű Hook kapitányt.

- Nesze, Hook! Most már feladod? Győztem! - kiáltotta az éppen csak járni tudó Michael, ahogy nagy fáradalmak árán az ágyra mászva kardozott a bátyjával.

- Még mit nem! - válaszolta John, és felemelte a vállfás kezét, hogy teátrálisan meglengesse Michael előtt. - Meglakolsz, amiért levágtad a kezem!

- Nem, John - ingatta a fejét az éppen akkor a szobába érkező Harry, aki a legidősebb testvér volt hármuk közül. - A bal keze hiányzik.

- Ó, tényleg - esett ki a szerepéből a fiú, és átcserélte a kardot a vállfával, így már minden tökéletes volt. - Köszi, Harry.

Harry, Stylesék legidősebb gyermeke, nem csak, hogy hitt Peter Panben, de egyenesen szakértője volt a hős csodálatos kalandjainak. Annak ellenére is, hogy Desmond mindig gúnyt űzött belőle, hisz ő már nagy fiúnak számított, és ilyen idősen már balgaság hinni a gyerekmesékben.

- Jaj, Nana! - nyögött fel, amikor az idősödő dada egy tálcával a kezében jelent meg a szoba ajtajában, ahol Harry épp kilépett. - Ma is meg kell innunk azt a keserű vitamint?

Nana nem is felelt, csak legyintett Harry zúgolódására, és a szoba sarkában álló asztalkára tette a tálcát a cseppekkel és vízzel, amivel a gyerekek majd leöblíthetik azt. Mindig elkötelezetten próbált rendet tartani a három fiú körül, de ez nem volt túl egyszerű, mert a kisebbek állandóan játszottak, Harry pedig mindig széthagyta a dolgait. Nana győzte utána cipelni a bőrkötéses naplóját, amit előszeretettel írogatott, de amikor végzett az aznapi bejegyzéssel, egyszerűen csak ott hagyta, ahol épp írt bele.

- Halkabban játsszatok, gyerekek! - sétált be ezúttal Desmond a szobába, csak hogy a fiai territóriumában is a mandzsetta gombjait keresse, John és Michael pedig még mindig játékos szitkokat szórtak egymásra. - Nem láttátok véletlenül a mandzsetta gombjaimat?

- A mandzsetta gombjaid? - kérdezett vissza John, és a játéknak itt már vége volt, mert Michael a hóna alá szúrta a fából készült kardot, így megnyerte a csatát.

- Igen - morogta a bajusza alatt az apa, és már a gyerekek ágyneműi között kutakodott. - Az arany gombok.

- Michael! - súgta az öccsének, aki figyelmesen hallgatta, közben mindketten az apjukat lesték a szemük sarkából. - Hova tettük az elásott kincset?

- Nem tudom - felelte egyből Michael.

- És hol a térkép? A kincses sziget térképe?

- Az elveszett - jelentette ki a kisfiú játszi könnyedséggel.

- Szentséges ég, az ingmellem! - kiáltott fel Desmond, amikor John takarója alatt rálelt a szintén keresett ruhadarabra.

- Hurrá, megtaláltad, megtaláltad! - szaladt felé a kisebbik fiú, ahogy csak apró lábai bírták.

- Igen, meg, te pedig… - kezdte volna, de a kisfiú belekapaszkodott apja fehér mellényébe, hogy vagy magát húzza feljebb, vagy a férfit egy kicsit lejjebb. - Ne rángasd a frakk mellényem, ez az utolsó tiszta. Mi a…

- Desmond, drágám, most már tényleg indulnunk kell, különben… - kezdte Anne, amikor ő is megérkezett a most már zsúfolt gyerekszobába.

- Nézd! - mutatott le az ing mellre, amire a gyerekek a kincses térképet festették.

- Csak krétával rajzoltam - vallotta be a kisfiú, de az anya rosszallóan a fejét ingatta.

- Ejnye, Michael - kezdett bele gyengéd, de mégis megrovó hangon.

- Nem Michael a hibás - kelt azonnal öccse védelmére John, és közelebb sétált a szüleihez. - Benne van a mesében. Harry azt mondta, hogy…

- Harry! - ismételte el bosszúsan Desmond, félbeszakítva fia magyarázkodását. - Hát persze, tudhattam volna… Harry!

- Tessék - jött vissza a göndör hajú kisfiú a szobába, mert szerencsére épp a közelben járt. Desmond már nyitotta a száját, hogy Harrynek tartson kiselőadást, amikor a fiú meglátta az édesanyját. - Azta, anya! Nagyon csinos vagy!

- Köszönöm, drágám! - ölelte magához legnagyobb fiát Anne.

- Harry, százszor megmondtam már neked, hogy ne tömd a kicsik fejét buta mesékkel - lépett a legnagyobb fia mellé Desmond, és a felkarjánál fogva fordította egy kicsit maga felé.

- Ez nem mese - jelentette ki Harry könnyedén, de az apja ennyivel nem érte be.

- De igen az! - zsörtölődött a férfi. - Luke kapitány, Patrick Pan…

- Peter Pan, apa - javította ki monoton hangon Harry.

- Egyáltalán nem érdekel, ezek mind csak dajkamesék!

- Nem azok, és ha nem lennél ilyen begyöpösödött, akkor te is tudnád! - vágott vissza Harry dühösen.

- Most már aztán tényleg betelt a pohár! - kiáltott fel az apa. - Harry, holnaptól nem alszol a gyerekszobában, túl nagy vagy már hozzá. Saját szobát kapsz - magyarázta, és mindenki, még Anne is tátott szájjal bámulta a férjét, aki ezúttal kifejezetten Harrynek intézte a szavait. - Itt az ideje, hogy felnőj végre!

Desmond ezzel a mondatával el is hagyta a szobát, hogy végre tényleg elkészülhessen a partiba, Harry pedig egyből panaszosan nyöszörögve tette karba a kezeit. Anne tudta, hogy ilyenkor jobb, ha ad neki egy kis időt, ezért hagyta, hogy a fia először csapkodjon egy kicsit, aztán ahogy fokozatosan kezdett lenyugodni, segített neki megigazítani a dunyhát és párnákat, így puha, friss ágyba fekhessen le. Amikor a fiú már a pizsamájában tért vissza a fürdőszobából, és bemászott a takarója alá, Anne gyengéden végigsimított a kusza, göndör tincsein, aztán a dús hajába csókolt.

- Mi van, ha nem akarok felnőni? - kérdezte nagy sóhajjal Harry.

- Aludj szépen, és ne töprengj ezen! - ölelte magához az édesanyja, mert ez mindig segített. - Holnapra meglágyul, és te is rájössz, hogy ez a vita mennyire felesleges volt.

- Azt mondta, saját szobába kell költöznöm.

- Azt csak mérgében mondta - legyintett az asszony, mert ebben aztán tényleg egészen biztos volt, majd az ablak felé indult. - Apád egy kicsit ideges volt. Ez egy fontos fogadás ma este. Ne haragudj rá, nagyon szeret téged.

- Ne csukd be az ablakot! - szólalt meg Harry, kissé talán túlságosan is izgatottan. - Lehet, hogy visszajön.

- Kicsoda? - nézett ijedten a fia felé Anne.

- Hát ő - mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne, kiről van szó. - Peter Pan. Van itt valami, amiért egészen biztosan visszajön.

- Mégis mi az? - kérdezte mosolyogva az asszony, és már várta Harry bolondos válaszát, mert a fiú mindig az volt, amikor Peter Panről volt szó.

- Legutóbb, amikor itt járt, itt felejtette az árnyékát - jelentette ki az alig tíz éves kis Harry, és bár az anyja csak adott neki egy utolsó puszit, aztán jó éjszakát kívánva elindult a férje után, Harry tudta, hogy igaza van. Voltak pillanatok, amikor elgondolkodott mindezen. Amikor úgy érezte, ez tényleg csak egy gyerekmese, de a lelke mélyén hinni akart. Hiába lett volna egymillió indoka azt gondolni, talán túl idős már ehhez, és nem kellene ilyesmikben hinnie, mégis ott volt a lelke mélyén ez az apró kis érzés. Aztán a minap, amikor mosdóba kellett mennie az éjszaka közepén, megtalálta az árnyékot a szoba sarkában ücsörögni. Először megrémült, de aztán a sapka, és az abba tűzött toll miatt azonnal tudta, mit lát. Kit lát.

Azon az éjszakán esett meg tehát, hogy Peter Pan meglátogatta Harryt. Nem akarta, hogy bárki is meglássa őt, pláne nem a házban élő gyerekek. Nem aznap, legalábbis. Fontos elfoglaltsága volt, és úgy gondolta, hogy majd csak akkor tér vissza a gyerekekhez is, ha több szabadideje lesz. Harryt viszont jól ismerte. Oly’ sokszor hallgatta a meséit, amiket az öccseinek regélt esténként, altató gyanánt. Szinte minden mesében helyet kapott ő maga is, és imádta hallgatni Harry szájából, hogy mennyire csodálatos hőstetteket hajt végre nap nap után Sohaországban. Harry akkor még egyáltalán nem sejtette, hogy egy nap Peter Pan el fog jönni érte, hogy őt és az öccseit is magával vigye Sohaországba, ahol találkozhatnak az Elveszett Fiúkkal, és feledhetetlen kalandokban lehet részük.

Ám akkor még azt sem sejtette, hogy Peter Pan valójában nem a jóságos hős, sokkal inkább valaki, akitől a gyerekeknek óvakodni kellene. Valaki, aki elrabolhatja őt, akár örökre is, bezárhatja Sohaországba, ahonnan többé nincs menekvés. Harrynek puszta szerencséje volt azon az éjszakán, amikor kategorikusan kijelentette, hogy neki és a testvéreinek márpedig haza kell menniük, mert ha a szüleik nem találják otthon őket, akkor bajba fognak kerülni. Peter Pan láthatóan értetlen volt, talán dühös is, de ezek ellenére is tetszett neki Harry magabiztossága, ezért üzletet kötött vele. Megígérte neki, hogy hazamehetnek ha lejár az éj, cserébe viszont minden kalandban benne kell lennie a Sohaországban töltött órák alatt, és segítenie kell kiiktatni a gonosz Hook kapitányt. Harry tanakodott néhány hosszú másodpercig, de végül elmosolyodott, és kezet fogott Peter Pannel.

Ma már pontosan tudja, hogy mekkora szerencséje volt azon az éjszakán. Ma már ismeri Peter Pan valódi történetét is, nem csak azt a visszafogott verziót, amit az anyukája mesélt neki annak idején. Tudja jól, miért jelent meg náluk Peter Pan, és miért akarta elvinni őket, hogy ők az egyetlenek, akik valaha kiszabadultak Peter kezei közül. Ahogy azt is, hogy onnan valószínűleg soha nem lett volna visszaút. Ő is egy lett volna az Elveszett Fiúk közül, ahogy két öccse is. John és Michael ma már nem is emlékszik arra az éjszakára, túl kicsik voltak még, azóta mindketten iskolások, és csak a gördeszkázáson, meg videojátékokon jár az eszük. Elfelejtették Sohaországot, ahogy elfelejtették Peter Pant is, és arra a kalandra, arra az éjszakára már csak Harry emlékszik.

Harry ma is sokáig dolgozott a étteremben, mint minden áldott alkalommal. Ez egy nagyon jól menő hely, egészen London belvárosában, viszont a pincérek sajnos nincsenek sokan, ezért mindig hosszú műszakokra vannak beosztva. Harry legtöbbször estére zárásig, mert a főnöke szerint nagyszerű munkaerő. Ma viszont a normálisnál is fáradtabbnak érzi magát, mert a vendégek úgy döntöttek, ezen a napon mindenben hibát fognak keresni. Amikor beesik az apró kis albérletébe London külvárosában, elterül az ágyán, ami egyből a nappaliban van, mert az egész csak egy stúdió lakás, és a plafont bámulja. Annyira sokszor akart már felmondani... Gondolkodott azon, hogy elmehetne egy Starbucksba is akár, vagy bármilyen kávézóba. Kisebb felelősség, kevesebb munka, hasonló fizetés, de valami mégis az étteremben tartja őt. Ezért nem is érdemes sajnálnia saját magát, felesleges. Felkel a bevetetlen matracról, és épp kezdené kikötni a nyakában díszelgő kis virág díszt, amit csak munkához szokott használni, de sokkal jobban szereti őket, mint a nyakkendőket, amikor hangokat hall az ereszcsatorna felől. Tavaly éppen ilyenkor fészkelt oda egy galambpár, és szinte biztos benne, hogy ezúttal is megismétlődik az édes jelenség. Csupán vállat von, amikor a fürdőszobája felé indul. Ez is ugyanolyan induri pinduri, mint maga a lakás, ha ügyesen tud célozni, a zuhanykabinból egyenesen elpisilhet a vécéig, vagy épp kutakodhat a csap melletti szekrényben, ha elfogy a tusfürdője. Egy mozdulattal körbe is járta az egész helyiséget, de ez egy cseppet sem zavarta. A lényeg az, hogy van, ahogy elég pénzzel is rendelkezik ahhoz, hogy Londonban éljen. Ez közel sem olyan egyszerű, mint ahogy sokan képzelik. Mint ahogy maga Harry képzelte, amikor eldöntötte, hogy ideköltözik.

Nem siet a zuhany alatt, folyatja magára a vizet, nem sajnálva a mennyiséget, hogy egy kicsit átmelegedjenek a tagjai. Szerencsére az étteremben ő is megvacsorázott már, ezért nem maradt más dolga, mint megtisztulni, kimosni a hajából a konyha olajszagát, fogat mosni, és felkenni a kedvenc éjszakai krémjét a szeme alá, amitől másnap mindig olyan puha a bőre. Éppen egy adag kézkrémet dolgoz el az ujjai között, amikor egy régi rózsaszín sport rövidnadrágban és egy szakadt Queen pólóban kilép a fürdőből. Még mielőtt ágyba bújna, mint minden este, ezúttal is gondosan becsukja az ablakot. A lakás az ötödiken van, egészen a tetőtérben, de Harry nem is a betörőktől tart. Ezután már nem maradt több dolga az esti rutinját tekintve, így csak magára húzza a takaróját és eloltja az éjjeli lámpát. A gondolatai mindenfelé cikáznak. Haza kellene látogatnia valamelyik szabad hétvégéjén, mert ezer éve nem látta a családját, de ez mindig nehézkes. Egy-egy hét után ráadásul annyira fáradt, hogy a két szabadnapján a legkevésbé sem akar órákat vonatozni.

- Valahol hízelgő is, hogy annyi év után, még mindig számítasz rám, és zárva tartod az ablakokat - csendül fel a legvarázslatosabb, legcsilingelőbb hang az egész világegyetemben, amit Harry valaha hallott. Azonnal megfagy a vére, és még a lámpakapcsoló után se tud nyúlni, mert a teste, mintha megdermedt volna, és képtelen mozdulni. Csingiling ragyogása is megérkezik a konyha felől, és elég fénnyel árasztja el a szobát ahhoz, hogy Harry lássa látogatója arcát. - Szép estét, Harry!

- Peter… - leheli kiszáradt torokkal, és végül a fiú az, aki felkapcsolja a fényeket, így már egymás szemébe nézhetnek.

- Már nem egészen - húzza el a száját a… mostanra valójában inkább fiatal férfi, ami nagyon meglepi Harryt. A vonásai még mindig ugyanolyan gyengédek, gyönyörűek, mint gyerekként, millió közül is felismerné, de… Felnőtt. - Hosszú évek óta inkább a Louis nevet használom. Peter Pan meséjét még ma is túl sokan ismerik. Amikor idekint vagyok, nem mutatkozhatok be így, és mint látod - mutat magára színpadiasan -, sokat vagyok idekint.

- Ez lehetetlen - ingatja a fejét Harry. - Peter Pan, a kisfiú, aki nem akar felnőni. Miért… Akkor miért?

- Sokat gondolkodtam azon, hogy megkeresselek, vagy se - kezd bele Peter… Peter, aki ma már Louis, és aki már a régről ismert zöld szerelését sem viseli, helyette feketében van, ami… Amitől közel sem olyan bájos, mint az a tizenkét éves kisfiú, akire a tízéves Harry emlékszik. Helyette a huszonkét éves Harry inkább dögösnek látja őt, de ezt próbálja azonnal kiűzni a gondolatai közül. - Sohaország Hook kapitány nélkül kissé… Unalmas lett. És ezt nem kalkuláltam bele, amikor arra kértelek, tarts velem abban a kalandban. Valamelyest tönkretettük Sohaország izgalmas oldalát.

- Szóval, azt mondod, Sohaország unalmas lett, ezért idekint töltötted az elmúlt… Tizenkét évet? - kérdi Harry, mert ránézésre Peter nem tűnik sokkal idősebbnek nála, még ha a valóságban megtippelni se tudná a korát. - Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem?

- Miért vagy ennyire rémült? - néz kérdőn az ágy végében álló srác, és legyint egyet, hogy távolabb hessegesse a túl közel repkedő Csingiliget. - Soha nem bántottalak. Most sem áll szándékomban.

- Engem talán nem, de az Elveszett Fiúk… - ingatja a fejét Harry, és egy kicsit feljebb helyezkedik, a takarót pedig az ölébe húzza. - Elmondtad, hogyan kerültek oda. Elmondtad, hogy miként rabolod el a lelküket, hogy örökre veled maradhassanak, és játszhassatok. Mármint… Tudom, bizonyos módon megmentetted őket, mégis…

- Nos, már nincsenek velem - jelenti ki Peter… Louis, és zaklatottnak is tűnik emiatt a részlet miatt. - Elengedtem őket. Évekkel ezelőtt. Átkeltek. Próbáltam barátokra lelni abban a korosztályban, amibe éppen tartoztam, de Harry… Hidd el nekem, ha mondom, az emberek furcsák idekint. Az a megmagyarázhatatlan érzés kerülget, hogy egyszerre élnék itt és Sohaországban.

- Tudom, miről beszélsz, Pe… Louis - szólal meg Harry, és valamiért kényelmetlenül érzi magát, hogy itt ül az ágyában, miközben gyermekkora hőse és egyben szörnye áll a szoba másik felében. Gyerekes dolog még mindig tartania tőle, mégis így van. - Miért vagy itt?

- Te voltál a legédesebb és egyben legvakmerőbb fiú, akit valaha magammal vittem Sohaországba - kezd bele Louis, és egy kicsit felemeli a kezét, hogy elkapja vele Csingilinget, aztán a vállára ülteti. Harryt valahol még a mai napig elvarázsolja, hogy ezt a fiút nézheti. Vagyis inkább férfit most már. Gyermekkorában megtett volna bármit egyetlen öleléséért. Még emlékszik, ahogy hálaképp egy csókot akart adni Louis szájára, amikor megtudta, hogy magával viszi egy kalandra. Ahogy eszébe jut ez az emlék, azonnal elpirul. Akkor még csak gyerekek voltak. Minden annyira más volt, annyira ártatlan.

- Bánod, hogy felnőttél? - kérdi Harry, és kimászik az ágyból. Felveszi a papucsát, aztán óvatos léptekkel, azért tartva a tisztes távolságot Pe… Louis-tól, elindul a konyha felé. - Éhes vagy? Vagy szomjas?

- Egy teát elfogadok - nyal végig az alsó ajkán Louis, és Harrynek nagyon tetszik, hogy már a tea gondolata is ennyire imponál neki. - Hadd segítsek!

- Azért még meg tudok csinálni egy adag teát - kuncog Harry, ahogy két piros bögrét vesz elő a szekrényből, és egyenként beleteszi a filtereket.

- Nyilvánvalóan nem tudod - ingatja a fejét vigyorogva Louis, és közelebb lép hozzá, hogy elvegye a kezéből a cukortartót. Pontosan két kiskanállal tesz mindkét bögre aljába, aztán a tejet először felmelegíti, majd szintén a poharakba adagolja. Harry csak nézi a mozdulatait, ahogy elkeveri a cukrot a meleg tejben. Nem sok, épp csak egy kevés a bögre alján, és Harrynek kedve lenne meginni magában az édes langyos tejet. Talán mert túlságosan fáradt, de szerencsére egy hosszú szabadnap áll előtte, ezért nem aggódik túlzottan a késő esti ébrenlét miatt. - A korábbi kérdésedre válaszolva, egy kicsit bánom, hogy végül felnőttem. Ha unalmas is volt, talán jobb lett volna Sohaországban maradni Csingilinggel és a többi ott élő baráttal - vallja be Louis, amíg a vízforralóra várnak, és amint elkészül, újra a bögrébe teszi a filtereket, és leönti a vízzel. Harry nem tudja, mit kellene mondania, mert a hallottak és a látottak is egyszerre ejtik valamiféle kábulatba. - Idekint több volt az izgalom, és ennyire már megismertél azon az egy éjszakán. Szeretem az izgalmakat - húzza fel az egyik vállát, a szemében pedig huncut csillogás honol, ahogy Harry kezébe adja az egyik bögrét. Bár a konyha egyben a nappali és a hálószoba is az apró garzonban, Harrynek azért van egy kis kanapéja a fal mellett, amire most le tudnak ülni.

- Miért vagy itt… Louis? - kérdi Harry, ezúttal már egy sokkal komolyabb hangon, mert most kérdezi harmadszor, de még nem kapott rá valódi választ. - Az öltözékedből arra következtetek, hogy végül mégis visszamentél, és most Sohaországból látogattál meg.

- Mindig is okos fiú voltál - mosolyodik el Louis, de nem rajtakapottan vagy vidáman, inkább feszülten. - Igen, néhány hónapja visszamentem, de… Egyáltalán nem tetszett, amit ott találtam.

- Mi történt? - nyel egy nagyot Harry, és sokkal erősebben szorítja a bögréjét.

- Nem minden Elveszett Fiú hagyta el Sohaországot - ingatja a fejét Louis, aztán iszik egy kortyot a teájából. - Néhányan maradtak, és nagyon úgy fest, hogy nélkülem már nem tartották úgy a rendet. Az egész az én hibám. - Louis szabad keze ökölbe szorul, Harry pedig valamiért érzi a késztetést, hogy újra nyugodtra simogassa azokat az ujjakat. - Cubby lett a vezér, és még néhányan mellé álltak. Megkeresték a kalózokat, akikkel annyi éven át harcoltunk Hook kapitánnyal az élen, és most ők irányítanak mindent. Minden élőlényt az uralmuk alá hajtottak. Sellőket, sárkányokat, tündéreket… Néhányan meg is haltak, amikor nem akartak engedelmeskedni. Még soha senki nem halt meg Sohaországban, Harry. Ennek nem szabadott volna megtörténnie.

- És most mit akarsz tenni? - köszörüli meg a torkát Harry, és ő is iszik egy kortyot.

- Ha jól tudom, most egy szabadnap áll előtted - néz most először Harry szemeibe a gyönyörűvé érett egykori csintalan kisfiú. - Ha benne lennél egy utolsó kalandban…

- Komolyan beszélsz? - hüledezik Harry, és a teáját is inkább befejezi, a bögrét a dohányzóasztalra teszi, és szinte pislogás nélkül néz Louis szemébe. - Ez nem valamiféle csapda, ugye? Te nem csak…

- Nem, dehogy - szabadkozik azonnal Louis, és gyorsan, két korttyal kiüríti a bögréjét, aztán közelebb ül Harryhez. - Úgy, ahogy először is, most is megígérem, hogy holnap este visszahozlak pontosan ide. Akkor is betartottam a szavam. Soha nem hazudok, Harry.

- Mi van, ha veszítünk? - veti fel a számára legijesztőbb kérdést Harry.

- Gyerekek és néhány kalóz - legyint Louis, és a fejére tesz egy fekete kötött sapkát, amibe ugyanaz a piros toll van beletűzve, amit gyerekként is viselt. - Egyedül vagyok ellenük, szükségem van egy társra, de ketten már meg tudjuk csinálni. És Csingiling is itt van velünk. Csak… Kell egy társ, Harry. Soha nem mentem még egyedül ellenségek ellen - sóhajt fel végül. - Na, mit szólsz? Benne vagy egy utolsó nagy kalandban? Ígérem, utána soha többet nem látsz.

Harry szeretné azt mondani, hogy reméli is. Szeretné azt érezni, hogy ezt is akarja, de képtelen rá. Sokkal inkább elkeseríti és megrémíti a gondolat, hogy ha ezen túl vannak, ha Peterrel tart, vagyis Louis-val, mert az istenért is, ő ma már Louis, akkor ennyi volt és nincs tovább. Soha többé nem kell ügyelnie az ablakra, vagy azon agyalnia, vajon valaha visszajön-e érte Louis, hogy elrabolja a lelkét. Igen, ez a tudat elkeseríti, mintsem boldoggá és szabaddá teszi, pedig ezt soha nem gondolta volna. Ha most nemet mond, Louis egyszerűen csak elmegy és ennyi volt. Ahogy belegondol ebbe, a kétségbeesés eluralkodik a lelkén, és akarja ezt az éjszakát. Csak azért, hogy megfelelően elbúcsúzhasson a fiútól. Férfitól.

- Veled megyek.

- Csingiling! - szól a szoba másik sarkában repkedő tündér felé Louis, a mosoly pedig egyre szélesebb az arcán. - Tündérporra lesz szükségünk.

- Megint repülni akarsz? - nyüszít fel Harry, mert bár nem biztos benne, hogy tizenkét éve azon az éjszakán alakult ki a félelme a repüléstől, vagy máskor, de attól még ott van.

- Természetesen! Ez az egy módja van, hogy eljussunk Sohaországba - veszi a kezébe az apró tündért Louis, és alaposan beszórja Harryt tündérporral.

- De mi van, ha lezuhanok?

- Mi van, ha lezuhansz? - nevet fel Louis, és Harry keze után nyúlva felhúzza őt a kanapéról. - Ó, de drágám, és mi van, ha repülsz?

Harry nem tud mit felelni, egyszerűen elmosolyodik, és Louis-val kézenfogva emelkednek el a talajtól. Harry persze ügyetlen, és remeg a zuhanás félelmétől, de ahogy a másik kezét szorítja, egyben biztonságban is érzi magát. Tudja, ha valami történne, Louis nem hagyná, hogy baja essen.

Csingiling nyitja ki nekik az ablakot, amin aztán mindhárman kireppennek, és Harry arcán egy hatalmas mosoly terül el, ahogy egyre magasabbra szállnak, és már odafentről látja Londont. A Big Bent, a hidakat és óriáskereket, és Harry már akkor is boldogan aludna vissza, ha mindössze ennyi lenne a kaland. Leszállnak néhány percre a Big Ben számlapjának fényébe, és Harry alig hisz a szemének. A látvány, a város képe onnan fentről a rengeteg fénnyel… Varázslatos. Természetesen nem is lehetne más a mesekönyveiből és gyermekkori álmaiból ismert Peter Pannel. Azóta is a kezét szorongatja, és miután ettől egy kicsit zavarba is jön, gyorsan elengedi, és csak nézi a várost a korlátba kapaszkodva.

- Még mindig ugyanolyan gyermeki bájjal csodálod a varázslatot magad körül - szólal meg Louis, és már a hangján is hallani a boldogságát, amiért Harry vele tart.

- Tudod, az emberek ritkán repkednek egy szál pizsamában a Big Ben körül - nevet halkan Harry, és ahogy ezt kimondja, tudatosul benne, hogy még csak át sem öltözött. Mezítláb álldogál Louis mellett. - Basszus, a cipőm, és normális ruhát sem vettem fel! Elveszed az eszem.

- Nekem tetszik a ruhád - von vállat Louis, és újra felé nyúl, ezúttal már összefűzve az ujjaikat. - Majd adok neked valamit, ha Sohaországba értünk. Meg… fegyvert is. Indulhatunk?

- Igen - vesz egy mély levegőt, és teljesen Louis-ra bízza magát. Hagyja, hogy repüljön vele világokon át, ahogy az éjszakák a nappalokat váltják számtalan univerzumban, míg végül megpillantja a végtelen óceánt, és egy apró kis szigetet, amit Harry egyszer már meglátogatott. A helyet, amitől egészen idáig kicsit félt is, ezért észre se vette mennyire vágyott rá. Vagy talán csak Louis-ra vágyott, arra, hogy megint vele legyen. Hirtelen már semmi sem biztos, és ahogy a talpa érinti a puha, meleg homokot a tenger partján, mintha minden érzése összemosódna. Kivehetetlenné válik.

- Először elviszlek a házamba, ott kereshetsz magadnak ruhát - kezdi Louis, és egy hosszú, kényelmetlen másodpercig csak állnak egymás mellett, mielőtt elengednék a másik kezét. - Persze, ha akarsz. És adok egy kardot is. Szükség lesz rá.

- Még soha nem fogtam a kezembe egy igazi kardot - rázza meg a fejét Harry, a hosszú, hullámos tincsei máris göndöröni kezdenek a párás, sós tengeri levegőtől. - Nem tudom, mennyire lehetek majd segítségedre ebben a harcban, Louis.

- Senkit sem akarok bántani, csak… Nem is tudom, rájuk ijeszteni, lefektetni az új szabályokat - ecseteli Louis, ahogy a pálmafák és bokrok között sétálnak, Harrynek pedig figyelnie kell a lába elé, hogy ne lépjen rá semmire. - Vagy inkább régi szabályokat. A kalózoknak ki kell hajózniuk, és továbbra sem érinthetik a szigetet, a többiek pedig… Gyerekek. Ők mind gyerekek. El kellene engednem őket, hogy továbbkelhessen a lelkük. Talán egész Sohaországot el kellene pusztítanom, és nem lenne több gond. Az egész csak a fejemben él, tudtad?

- Neked teremtették, ezt tudom - válaszol Harry, és amikor megpillantja a gyönyörű faházikót a legmagasabb pálmafák árnyékában, amin papagájok ülnek és hatalmas kókuszdiók lógnak rajtuk, egyszerűen nem tud újra megszólalni. Ez a kis ház annyira tündéri, talán még soha nem látott ilyen szép, ennyire édes otthont ezelőtt. Közel van a parthoz, de mégis elég messze ahhoz, hogy ne legyen probléma a dagály, és Harry egyszerűen rajong azért a függőágyért, ami a ház mellett van kifeszítve két fa közé. Csingiling meg se várja őket, átreppen a kulcslyukon, de az ajtó egyébként sincs bezárva. Louis nagyra tárja Harry előtt, és miután a fiú belépett, ő is követi.

Odabent kellemes félhomály van, a sötétítő függönyök kint tartják a meleget és erős napfényt. Harry kérdés nélkül körbe indul, hogy megnézze az egész házat. Ez sem hatalmas, egyben van a konyha a nappalival, és egy kis fürdő, meg egy apró háló nyílik csak belőle. Louis ágyát viszont gyönyörűnek találja. Nem túl nagy, két embernek már össze kellene bújnia rajta, de a körülötte terebélyesedő, plafonról lehulló finom háló anyag, ahogy körbeöleli, egyszerűen mesebeli. Harry meg is érinti a fehér, de leginkább áttetsző függönyt, hogy biztosan olyan puha-e, mint amilyennek tűnik.

- Szeretek a forró éjszakákon minden ablakot és ajtót kinyitni - kezd bele Louis, és a fal melletti kis régies komódhoz sétál. - Szükség van a hálóra a szúnyogok és egyéb kis bogarak miatt - magyarázkodik, mintha szükség lenne rá, aztán elővesz egy fekete kényelmesnek tűnő nadrágot, meg egy sötétzöld pólót, hogy Harry kezébe adja. - Szerintem ezek jók lesznek rád. Olyan vékony vagy. Talán aggasztó is…

- Nem az - rázza meg a fejét Harry, és belül, mélyen a hasában, mintha pillangók éledeznének. Lehetséges ez? Talán két órája sincs még, hogy Louis-val van, máris zavarodottan fogadja a törődést tőle. - Hidd el, sokat nassolok, nem kell aggódnod.

- Akkor jó - mosolyodik el Louis, és ad egy pár zoknit is Harry kezébe, aztán leül az ágy szélére.

- Öhm… Ha nem probléma, azt hiszem, alsóra is szükségem lenne - pirul el a göndör, mert egyszerre érzi zavarban magát, amiért Louis ezek szerint végig szeretné nézni, ahogy öltözködik, és azért is, mert kénytelen volt bevallani, hogy semmi sincs a rózsaszín rövidnadrágja alatt.

- Persze! - pattan fel a varázsfiú a matrac széléről, és máris Harry felé nyújt egy sötétzöld bokszert is. - Kimegyek és… Kérsz valamit? Enni vagy inni.

- Igen, valami jól esne - bólint Harry, de csak arra tud gondolni, Peter… Louis ruháinak mennyire jó illatuk van, Louis illatuk van, és hogy hamarosan viselni fogja őket. Talán meg is tarthatja ezután a kaland után, és valahogy már ennyi is megrészegíti. Amikor egyedül marad a szobában, gyorsan magára kapkod mindent, amit Louis adott neki, és talán három perc az egész, máris kifelé tart a konyhába, hogy újra a férfi közelében lehessen.

- Jól áll neked a zöld - mondja Louis, amint meglátja Harryt közeledni, és egy halvány mosoly is megjelenik az ajkain. - Illik a szemedhez.

- Mit kapok? - kérdi jókedvűen Harry, és néhány másodpercig csak néznek egymásra a helyiség félhomályában, mire Louis élesen beszívja a levegőt, és újra arra kezd koncentrálni, ami a kezei között van.

- Maradt még egy kis csokis sütim tegnapról, és gondoltam szereted a banánt, itt a pálmák miatt kifogyhatatlan csemegénk. Csináltam belőle banános és kókusztejes turmixot.

- Azta! Ez istenien hangzik - ragyognak fel Harry szemei, és úgy néz Louis-ra, mint egy megváltóra. Egy igazi csodára, de nagyot mondjuk nem téved, hisz ő áll előtte. Egy csoda, a kisfiú, aki repül.

Nem a konyhában eszik meg az édességet, hanem kiülnek a ház előtti verandára, ahol néhány kényelmes hintaszékben pihenhetnek meg, viszont minden itt töltött perccel, minden elmajszolt falattal, és elkortyolt turmixszal közelebb kerülnek a pillanathoz, amikor el kell indulniuk arra a bizonyos utolsó közös nagy kalandra. Harry próbál kiélvezni minden egyes mondatot, amit válthatnak. Minden szót, amivel Louis bókol neki, vagy amiben érezhetően kedves. Egyre erősebben szorítja a torkát a félelem, hogy ezek után el kell őt engednie. Valójában azt sem érti, hogy mi a fenétől félt annyira, hisz már gyerekként sem bántotta soha, bármit is tett a lelkekkel, akiket bezárt erre a helyre, nyilván nem voltak boldogtalanok. Az Elveszett Fiúk. Őt már akkor is egyből hazaengedte, és nem tért vissza, hogy akarata ellenére elrabolja. Mégis annyira rettegett éveken át. A mai napig. Most pedig itt van, és attól retteg, hogy mennyire fog fájni a búcsú pillanata.

- Indulnunk kellene, mert bár itt még csak most fog sötétedni, Londonban hamarosan reggeledik és neked fogy az időd, amit munka nélkül tölthetsz - sóhajt fel Louis, és elveszi a tányért Harry kezéből is, együtt visszamennek a konyhába, és miután a csodafiú elpakolt maguk után, ad egy pár cipőt Harrynek. - Jó a méret?

- Egy picit szűk, de nem vészes, jó lesz - válaszolja a göndör, és gyorsan felveszi mindkettőt, aztán készen várakozik az előszobában, amíg Louis egy karddal a kezében tér vissza. - Váó, oké, és veled mi lesz? - próbál arra utalni, hogy nála semmi sincs.

- Itt a tőröm - kapja elő a ruhája övéből azt az apró kis tőrt, amire Harry tökéletesen emlékszik még gyerekkorukból. Hook kapitánnyal is annak a segítségével bánt el. - Köszönöm, hogy velem tartasz, Harry. Tényleg szükségem volt valakire, aki erősíthet. Hátul nincs szemem, Csingiling pedig… Már nem a régi, túl sok időt töltött a valóságban, így rengeteget vesztett a képességeiből. Egy ideje alig tudunk kommunikálni.

- Sajnálom - mondja Harry egyből, és a szemével az apró kis fényforrást keresi, aki éppen Louis mögött repked. - Felőlem mehetünk.

Már éppen indulna az ajtó felé, amikor Louis elkapja a kezét, neki pedig a torkára fagynak a szavai. A lélegzete is elakad, ahogy Louis a szájához emeli a kézfejét, és ad egy puha csókot a tenyerébe. Nem mond neki semmit, el is engedi egyből, így Harry kénytelen követni őt ezután, és pillanatok alatt összeszednie minden lélekjelenlétét, amit Louis csókja messzire űzött.

- Azta… - leheli maga elé a göndör, amikor kilépnek a házból, és legalább száz apró, Csingilinghez hasonló kis tündér repked mindenfelé. - Azt hiszem, mindenek ellenére imádom Sohaországot.

- Mindennek ellenére?

- Egy kicsit azért félelmetes is - vallja be, miközben a pálmafák és bokrok között sétálnak, Harry pedig a kezében szorongatja a nehéz kardot, amit Louis adott neki.

- Nincs mitől félned, amíg Peter Pan a barátod - kacsint oldalra a srác, akiről Harry most már nem is tudja, hogyan akarja inkább szólítani, a kék szemei szinte ragyognak a tündérek fényében, a mosolya pedig valami olyasmi, amiért Harry mindent feláldozna.

- Barátok vagyunk?

- Tíz éves korod óta, Harry - mondja Louis, és előre engedi a göndört egy szűk csapásnál. - Megesküdtem, hogy a barátságom örök. Soha nem hazudok.

Egyikük se szólal meg újra, amíg elérik a kalózok táborát, Harry pedig aggodalmaskodva nyugtázza, hogy az túlságosan is közel van Louis otthonához. Harry elborzadva nézi az összeverődött kis csapatot, és nem csak a szomorúság lesz úrrá rajta, amikor felismeri az Elveszett Fiúkat, de valamiféle rosszullét is a látottaktól.

- Istenem, Peter, a sellők! - suttogja feszülten, mert minden egyes sellő a parton van, megkötözve, és Harry őszintén inkább tudni se szeretné, hogy mit csinálnak velük. Hogy miért vannak ott. - A… Annak a kalóznak pisztolya van.

- Tudom, azzal ölte meg a sellőket és a sárkányt - mondja Louis, az ajkait pedig bosszúsan összeszorítja. - Az én hibám. Én hoztam Sohaországba. A házamból lopták el, amíg a valóságban voltam.

- Ha meghalok Sohaországban, visszakerülök a valóságba? - teszi fel Harry a legfontosabb kérdést, amit már sokkal hamarabb megtett volna, ha tudja, hogy igazi pisztolyból is kaphat lövést ezen az éjszakán.

- Ez az a kérdés, amire egyáltalán nem tudom a választ, Harry - sóhajt halkan Louis, a göndör pedig elbizonytalanodva lép hátra egyet. - Ötletem sincs.

- Azt várod tőlem, hogy harcolni menjek banditákkal egy elvarázsolt világban, valódi fegyverek ellen, egy idegen férfi oldalán, miközben életem legveszélyesebb pillanatai eddig maximum… Amikor megégetem az ujjam az étteremben, vagy… vagy… - Harry egyértelműen kiborult, kapkodja a levegőt, és addig hátrál, amíg már nem látják a kalózokat, és a háta egy pálmafa törzsének ütközik.

- Nem, ez nem igaz - rázza a fejét Louis, ahogy elé áll, és egyik kezét Harry arcára simítja. - Nem várom tőled, hogy egy idegen férfi oldalán harcolj, ok nélkül. Azt szeretném, ha az én oldalamon harcolnál, és az otthonomért. És az a fiú, akit én ismertem, aki hálából meg akart csókolni, amiért magammal hozom Sohaországba, aki gond nélkül szembeszállt Hook kapitánnyal is értem, az a fiú hihetetlenül bátor volt, és én felnéztem rá. Most én akarom megcsókolni őt, amiért itt van velem.

- Igen. Igen… - bólogat hevesen Harry, Louis viszont nem mozdul. Csak nézi őt, aztán nyel egy nagyot és megnedvesíti az ajkait. Harry képtelen levenni róla a szemét, ahogy Louis rózsaszín nyelve végigfut az alsó ajkán, már könyörögni tudna azért a csókért. Louis viszont, mintha a fejében olvasna, lassan hajol közelebb és egy puha, gyengéd érintéssel szorítja egymáshoz az ajkaikat. Harry csókolózott már másokkal is, még ha nem is volt veszettül sok barátja, de ehhez semmi sem fogható. Louis annyira gyengéd vele, annyira édes, ahogy közben a nyakát és a derekát simogatja. Harry vesz a csók közben egy reszkető lélegzetet, és bár ez tényleg csodálatos, elképesztő érzés, ahogy Louis lágyan puszulja végig a száját, puhán mozgatja egymáson az ajkaikat, Harry többet akar. Gyengéden megnyalja Louis száját, a férfi pedig megdermed tőle, Harry derekába markol és halkan felnyög. Harry ezt használja ki, amikor szenvedélyesen a szájába nyal, és Louis hajába kúsznak az ujjai, hogy közel tartsa őt magához. Louis elveszettségében Harry feje mellett, a fa törzsén támaszkodik, na meg továbbra is a másik derekát szorongatja, de minden másodperccel egyre kevésbé tűnik tanácstalannak, és villámgyorsan tanul. Harrynek van egy olyan gondolata, hogy talán ez élete első csókja, és ez valahogy még izgalmasabbá teszi a dolgot. Valamint, ha tényleg így van, Louis ösztönösen elképesztő ebben, mert Harryt még soha nem csókolta senki így. Ahogy egyre szenvedélyesebben merülnek bele a pillanatba, a testük is szorosabban simul össze, és talán mindkettejük nagy meglepetésére, Louis nyöszörög sokkal kétségbeesettebben, Harry viszont próbál nem határt szabni maguknak. Azt kívánja, bárcsak még a házban történt volna meg, mert akkor nem is kellene abbahagynia, így viszont… Nem folytathatják, legalábbis nem itt.

- Azt szeretném, ha hozzám érnél - leheli Louis nyakába, ahogy egy kicsit eltávolodik tőle, mert még mindig egymáshoz feszül az ágyékuk, és képtelen nem arra gondolni, milyen lehet Louis forró, szerelmes érintése.

- Igen… Én…

- Mennünk kellene, és minél hamarabb rendet tenni, hogy aztán… - lihegi Louis már így is párás bőrére, a másik pedig csak öleli őt, és a fa törzsének szorítja. - Hogy… Aztán együtt tölthessünk egy kis időt, mielőtt… Mielőtt vissza kell mennem.

- Jól hangzik - válaszolja Louis, és bár láthatóan nehezére esik, végül mégis elengedi Harryt, és tesz egy lépést hátra. - Maradj mindig mögöttem. Vigyázni fogok rád, csak… Te is vigyázz rám.

- Menjünk.

Harry szót fogad, szorosan Louis mögött lépked egészen addig, amíg ki nem érnek a fák takarásából, és ott már semmi sem védi őket. Az addig hangos társaság elcsendesedik, és úgy néznek rájuk, mintha földönkívüliek lennének.

- Nézzenek oda, a fiú, aki arról papolt, hogy sose kell felnőnünk, csak jöjjünk vele - nevet fel az egyik gyerek, akire Harry még most is jól emlékszik. Most már teljes tudatában annak is, mennyire szomorú a történetük. Peter az első látogatásánál azt mesélte neki, hogy ezek a gyerekek nem a gyerekszobájukból lettek elcsalva, legalábbis a többségük nem, egyszerűen az utcán talált rájuk, mert kiestek a babakocsiból, vagy elkóboroltak a játszótérről. Még emlékszik rá, mennyire nevetett, amikor megkérdezte, lányok miért nincsenek köztük, és Peter hatalmas mosollyal az arcán széttárta a kezét és azt mondta: hát mert a lányok sokkal ügyesebbek, ők sose esnek ki a babakocsiból. - Mi is az új neved?

- Nektek örökre Peter maradok - válaszolja meleg hangon, tele szeretettel, és Harrynek egyértelművé is válik, hogy még mindig fontosak neki ezek a fiúk. Törődik velük, annyi kint töltött év után is.

- És most mi akarsz lenni? A barátunk helyett az apánk? Felnőttél, Peter - veti a szemére a róka jelmezes fiú, akit épp ezért csak Rókának szólítanak.

- A barátotok - tárja szét a kezeit Louis, és a hangja majdnem kétségbeesett. - Mindig csak a legjobb barátotok.

- A felnőttek nem barátkoznak gyerekekkel.

- Sose leszel már olyan, mint voltál.

- Komoly vagy és unalmas. - Ilyen és ehhez hasonló mondatokat vágnak Louis fejéhez, Harry pedig nem tudja tovább tartani magát.

- A felnőttek is lehetnek szórakoztatóak - szól közbe és hirtelen minden szem rá szegeződik. Látja már, hogy valójában miért kérte a segítségét Louis. Mert ő túl gyenge mindehhez. Csak hagyja, hogy szörnyű dolgokat vágjanak a fejéhez, és egyáltalán nem is próbálja megvédeni magát. - Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy egyszer gyerekek voltunk. Higgyétek el, Peter soha nem felejtené el.

- Harry? - kérdi az egyik mosómedvének öltözött fiú, és összeszűkített szemekkel közeledik feléjük. - Tényleg te vagy az?

- Én vagyok, visszajöttem - mosolyodik el Harry, és letérdel, hogy magához ölelhesse a kisfiút. - Nem felejtettelek el titeket. Soha. Alig vártam, hogy visszatérjek és megint együtt játszhassunk.

- Mintha a felnőttek játszanának - forgatja meg a szemét az egyik kalóz, Harry pedig azonnal feléjük kapja a fejét. Valahogy eddig nem tűnt fel neki, hogy a kalózok sem felnőtt emberek. Legnagyobb jóindulattal is maximum tinédzsereknek lehetne nevezni őket, és így már sokkal kevésbé tűnnek félelmetesnek. - Ne dőljetek be nekik!

- Csak beszélni szeretnénk veletek, fiúk - folytatja Harry, eszében sincs feladni, de sajnos félbeszakítják a beszédét a fegyvert ragadó kalózok, és csak akkor eszmél fel, amikor Louis felrepül, és az apró kis tőrrel a kezében próbálja visszaszorítani őket. - Kérlek, segítenetek kell!

- Miért tennénk, amikor Peter elhagyott minket? - kérdez vissza Cubby, a mackó ruhás dundi fiúcska. - Nem érdekeltük őt eléggé, hogy megvédjen minket a kalózoktól, mi miért védenénk meg őt?

- Oké, most mesélek nektek valamit, és nagyon kérlek, hallgassatok meg - könyörög Harry, és amint senki nem szól közbe, egyből beszélni kezd. Fogalma sincs, Louis meddig tudja egyedül tartani a frontot, bár a tündérek mind a segítségére siettek, és szabadon engedték a sellőket is, hogy ők is harcolhassanak. - Nyilvánvalóan már nem emlékeztek arra, milyen a valóságban élni, és soha nem tapasztaltátok meg, milyen a felnőtt élet, és higgyétek el, ami itt van, az egy igazi, hamisítatlan meseország. Peter mindent biztosított nektek annak idején. Nem vagytok veszélyben, nem leselkedik rátok a világ mocska, amit odakint kénytelenek lettetek volna befogadni, akkor is ha nem akarjátok. Végtelen élelem, soha el nem múló nyár és természetfeletti lények sokasága vesz körül titeket, akik csak arra várnak, hogy játszhassatok. Én voltam odakint, ott nőttem fel, és tudjátok mit? Milliószor szívesebben töltenék itt minden napot, és játszanék veletek, mint attól féljek, hogy mikor vesztem el a munkám, vagy az otthonom, és hogy mi lesz velem néhány hónap múlva. A felnőtt élet nem kellemes. Megvannak a szépségei, de soha nem érhet fel egy gondtalan gyerekkorral, és nektek ez végtelen. Tudjátok, hol lennétek most, ha Peter akkor nem hoz ide titeket, Elveszett Fiúk? Szülők nélkül, néhányan talán halottak lennétek, néhányan intézetben nőttetek volna fel, szeretet nélkül, talán bántalmazva. - Amikor elkezdte a szónoklatot, fogalma sem volt, hogy hallgatni fognak-e rá vagy sem, nem tudta, összejöhet-e a terve, de egyelőre úgy néz ki, tátott szájjal figyelik őt. Szerencséje, hogy csak azok maradtak itt, akiket Louis az utcáról szedett össze, és senki azok közül, akiket a gyerekszobákból. Így könnyebb dolga volt. - Megvan rá az esély, hogy borzalmas életetek lett volna, és Peter… Talán valahol önző érdekből zárt titeket ebbe a világba, talán akkor még ő is gyerek volt, és nem látta át, hogy valójában mit tesz, de ha mélyen a dolgok mögé néztek, láthatjátok, hogy adott nektek egy második esélyt. Nem vagytok boldogok ezen a helyen? Sohaország gyönyörű, a sellők a legkedvesebb lányok, akikkel valaha találkoztam, a tündérek segítségével képesek vagytok repülni, a gyümölcsök édesek, a sütemények isteniek, nem létezik betegség. Tudjátok odakint mi történik, ha nem esztek mást csak süteményt és gyümölcsöket? Elhíztok, betegek lesztek, tönkre megy a fogatok, és még annyi szörnyű dolog, itt pedig… Mindez nem számít! Kérlek, gyerekek, gondoljatok ezekre a dolgokra, amikor hagyjátok őt egyedül küzdeni - mondja zaklatottan, és Louis felé mutat. - Gondoljatok arra, hogy a felnőttek gyakran hibáznak, és bár elment, most már itt van, visszatért, és veletek akar lenni. Gondoljatok arra, ő mennyit tett értetek a múltban is. Arra, hogy eljött értem, és a segítségem kérte, mert pontosan tudta, hogy egyedül képtelen szembeszállni veletek. Hogy a mai napig előbb fakadna sírva, és tűrné a szidalmaitokat, mintsem hangot emeljen ellenetek. Szeret titeket, és teljesen mindegy, hogy úgy, mint egy jóbarát, egy nagy testvér, vagy egy apa. Mert a szeretetnek nincs határa, nem is szabhattok neki. Kérlek, ha már ő elkövetett egy súlyos hibát, legalább ti ne. Ne fordítsatok hátat neki, legyetek okosabbak annál. Az emberek hibáznak, de engednünk kell, hogy megpróbálják jóvá tenni, mielőtt örökre hátat fordítunk nekik.

- És mi lesz, ha segítünk? - kérdi Slightly, a róka fiú. - Velünk marad ezek után, vagy újra elmegy?

- Talán néha elmegy majd, épp úgy, mint régen, de nekem azt mondta, itt akar maradni, itt élni és soha meg nem öregedni - válaszolja Harry, még ha tudja is, hogy ez hazugság. Nem csak azért mondja, hogy rávegye a fiúkat a segítségnyújtásra. Azért is, mert rá akarja venni Louis-t, hogy ezt tegye. Nem akarja, hogy elpusztítsa Sohaországot.

- Te is itt fogsz maradni?

- Neked vannak a legjobb meséid - mondják szinte egymás szavába vágva a mosómedve ikrek. - Sokunkat hozott ide Peter, de még soha, egy olyan csodálatos mesélő se volt köztünk, mint te.

- Fogok, igen… Fogok mesélni nektek, de nem tudom… Nem hiszem, hogy itt maradhatok - vallja be Harry, de még kimondani is rettenetesen fáj ezeket a szavakat. Valójában… Úgy érzi, bármit megtenne, csak Louis közelében maradhasson. - Engedjétek, hogy átgondoljam, de most nincs időnk, segítenünk kell neki, hogy Peter Pan visszafoglalhassa Sohaországot, és az Elveszett Fiúk újra biztonságban lehessenek.

- Segítünk - mondják az ikrek egyszerre, és már el is indulnak Louis irányába, így pedig a többiek se gondolkodnak tovább. Harry alig hiszi el, hogy egy kis hegyi beszéddel, ami még csak nem is volt tökéletes, mert itt improvizálta össze a mondatokat, és lehetetlenül ideges is, sikerült hatni rájuk. Ő is azonnal megindul, erősen szorítja a kardot, és nekitámad az egyik kalóznak, aki Louis-val hadakozik.

Kardok csendülnek, kiáltások dörrennek, a tündérek különleges hangja tölti meg az éjszakát, Harry valahogy mégis leginkább csak mosolyog közben. Mosolyog, hisz itt van, Sohaországban, egy újabb kalandon, ahol most csak és kizárólag nála fiatalabbak veszik körül. Kivéve talán Louis-t, de mindenki más határozottan fiatalabb nála. Egészen addig tart ez az önfeledt öröme, mintha egy játszóházban lenne, amíg Louis fájdalmas kiáltása ki nem rántja őt a gondolataiből. Nem lát mást, csak hogy a férfi a homokban térdel, és a felkarjára, majdnem a vállára szorítja a kezét. Az egyik kalóz, aki vele szemben áll, már lendíti a kardját, Harry előtt pedig vibrálni kezd minden. Fogalma sincs, hogy szedi össze magát hozzá, vagy honnan van elég lélekjelenléte, egyáltalán mi irányítja a mozdulatait, de szinte biztos abban, hogy a Louis iránt érzett szeretete és hűsége az, hisz egy mesebeli világban vannak. A kardja megvédi Louis-t a végső csapástól, és kellően meglepi vele a kalózt ahhoz, hogy ő ne tudja hirtelen, mi történik. Harry ezt kihasználva támad, és magától is megijed, amikor ösztönszerűen vágja le a kalóz kézfejét, amiből meglepő módon nem ömlik úgy a vér, ahogy kellene, de azért láthatóan rettenetesen fáj neki, és azonnal visszahátrál, miközben a bandita társai a segítségére sietnek. A gyerekek tovább harcolnak, a tündérek is körbeveszik őket, a sellők pedig eloldozzák a hajó köteleit, hogy az többé ne legyen kikötve a parthoz. Harry nem is hiszi, hogy mindez valahol neki köszönhető, de végtelen örömöt és büszkeséget érez, ahogy végül minden kalóz visszamenekül a hajóra, a gyerekek és sellők pedig hangos kiáltásokkal, ujjongva ünneplik, hogy amilyen gyorsan csak lehet, vitorlát bontanak és kihajóznak.

Örömittas vigyorgásából viszont pillanatok alatt rántja vissza a szörnyű valóságba Louis fájdalmas zihálása. Azonnal elé térdel, és kisöpri a haját az izzadságtól gyöngyöző homlokából.

- Jól vagyok - bizonygatja megállás nélkül Louis, ő viszont nem hisz neki, helyette erőszakkal elveszi a kezét a válláról, hogy megnézhesse a sérülését.

- Nem annyira vészes - sóhajt fel, és bár tudja, hogy ennek valószínűleg nem itt van a helye és ideje, képtelen visszafogni magát, és egy kicsit közelebb hajol, hogy megcsókolja Louis-t.

- Fujj! - hallja meg egy éppen melléjük érő gyerek undorodó hangját, és ettől bele is kuncog Louis szájába. - Ez is valami felnőtt dolog?

- Olyasmi - nyugtázza Harry, aztán segít Louis-nak talpra állni. - Hamarosan hajnalodik, mindenkinek aludni kellene.

- Jaj, ne már! Tényleg olyan vagy, mint egy felnőtt - nyekergi róka fiú, de a szája szélén ott bujkál egy elrejteni próbált mosoly. - Peter? Jól vagy?

- Semmi baj, csak egy kis karcolás - válaszolja egyből, ugyanazon a meleg hangon, ahogy mindig szól a gyerekekhez. - Alszunk egyet, és holnapra kutya bajom.

- Csak ezért megyünk aludni - jegyzi meg a borz ruhás Tootles, és szorosabban öleli magához a maciját, aztán Louis lábához sétál, hogy a szabad kezével átkarolja. - Hiányoztál. Most már tényleg ne hagyj el minket soha többet!

- Nem… - vesz egy mély és reszketeg lélegzetet Louis, amikor tudatosul benne, hogy ez egy “megbocsájtunk”-kal ér fel. - Soha.

- Menjünk, tényleg le kellene pihenned - mondja Harry, és Louis-ba karolva indulnak el a háza felé. Az Elveszett Fiúk félúton elköszönnek, mert ők mindig a közeli kis tisztáson felhúzott sátraikban alszanak, így mély csend telepszik kettejükre, ahogy visszaérnek Louis otthonába. Harry segít levenni Louis felsőjét, ami egyáltalán nem egy könnyű mutatvány a sok madzag és gomb között, de végül sikerül, és képtelen nem alaposan megnézni őt. Már a karján is látott tetoválásokat korábban, de most szemügyre veheti a mellkasát is. Ki van varrva az egész jobb karja, meg egy kicsit a bal csuklóján.

- Mit jelentenek? - kérdi, ahogy egy nedves ronggyal kezdi kitisztogatni Louis sérülését, mielőtt bekötözné. A férfinak semmilyen elsősegély felszerelése nincs. - Próbálom úgy, hogy ne fájjon, és lehetőleg ne fertőződjön el. Szerencsére tényleg nem mély, de ha hazaviszel, alaposabban lekezelem neked.

- Köszönöm, Harry - mondja halkan, aztán a jobb karját kezdi nézegetni. - Igazán semminek nincs jelentése, egy tini fiú szülők nélkül a nagyvárosban. Ez az eredménye. Talán egyedül az iránytűnek van értelme. Neked is sok van.

- És az enyémek se kapcsolódnak igazán semmihez - ingatja a fejét Harry. - Van egy-kettő, ami arra utal, hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok. Akkoriban csináltattam, amikor rájöttem, hogy a saját nememhez vonzódom.

- Eleinte nem tudtam, hogy ez egy dolog, egy probléma ott kint - vallja be Louis, és felemeli a karját, hogy Harry körbekötözhesse egy tiszta vászon anyaggal. - Tulajdonképpen, soha nem ástam bele magam a valóságnak ebbe a szegletébe.

- Volt odakint valakid? - kérdezi végül Harry azt, amin a csókjuk óta gondolkodik. - Valaha.

- Nem, senkim - ingatja a fejét Louis, és mintha egy kicsit el is pirulna. - De tény, hogy soha nem is kerestem ilyesmit. Más dolgok érdekeltek odakint. Az utóbbi néhány év az, amikor sokat gondolkodom a szerelem és… az azzal járó dolgok mivoltáról. Nehéz megfejteni.

- Nincs megfejteni való benne - kuncog Harry, és segít Louis-nak, hogy levegye a nadrágját is, aztán bemásszon a takaró alá. - A szerelem csak jön, sokszor akkor, ha az ember egyáltalán nem számít rá.

- Furcsa.

- Az.

- Miért ácsorogsz még mindig ott? - kérdi halkan, tiszta kíváncsisággal a hangjában Louis.

- Hol kellene aludnom?

- Hát mellettem! - nevet fel Louis, és Harry most először látja benne azt a csintalan gyereket tizenkét évvel korábbról. - Persze, ha megígéred, hogy újra megcsókolsz, mielőtt elalszunk.

- Ezt kérned sem kell - mosolyodik el Harry, gyorsan ledobja a pólót és nadrágot, amit Louis-tól kapott, aztán elfújva a gyertyát a komód tetején, ő is bemászik az ágyba, körbezárja magukat a függönnyel, és bebújik Louis mellé a takaró alá. Ahogy már korábban is megállapította, muszáj szorosan összebújniuk, hogy mindketten elférjenek, de ezt egyáltalán nem bánja. Ahogy átöleli Louis derekát, az ajkuk ismét összeér, és lassú, szenvedélyes táncba kezd. Talán percekig, talán órákig, egyikük se tudja, de az egész biztos, hogy csókolózás közben nyomja el őket az álom.

*

Harry végül betartotta az ígéretét. Bár reggel nem szívesen mászott ki Louis mellől az ágyból, mert annyira kellemes volt a meleg takaró alatt, még az izzadtan összetapadt testük ellenére is a másikat csókolni, hogy azt kívánta, bárcsak az egész napot ott tölthetnék. Végül mégis felkeltek, megreggeliztek, és amint megtalálták a parton labdázó és bújócskázó gyerekeket, az egész délelőttöt játékkal töltötték. Miután megebédeltek, Harry mesélt nekik, olyan meséket, amiket gyerekkorából ismert, vagy éppen akkor, ott talált ki néhányat, és csak akkor hagyta abba, amikor az összes gyerkőc álomba merült. Akkor ők is ledőltek egy kicsit a Louis háza melletti hatalmas függőágyban, de nem aludtak, csak nézték ahogy a madarak repkednek, hallgatták a tenger hullámainak hangját, és összebújtak. Csókolóztak, mert úgy érezték, abból sose lehet elég.

Mindez egészen addig tartott, amíg a gyerekek fel nem ébredtek, és a játék folytatódott. Harryt egy valami éltette, hogy Louis-t végre boldognak látta, és soha el nem tűnő mosoly volt az arcán, amikor végül sötétedni kezdett, a gyerekek nyugovóra tértek, ők pedig visszamentek Louis házába. Lefeküdtek az ágyra úgy, hogy a lábuk lelóg, és azóta is csak beszélgetnek. Mindenről. Harry mesél az iskoláról, amiket kijárt, az életről, ami körülveszi, és arról az életről is, amit végül nem fog megélni, mert mindig csak álmodozott róla. Louis arról, miképp maradt életben odakint, hogy egy idős néni mellett dolgozott és zöldségeket meg gyümölcsöket árult, vagy épp a kertészetben, ahol ezeket termesztette a standra. Arra elég volt, hogy megéljen a pénzből, de ő soha nem vágyott ennél többre. Aztán azt is elmeséli, hányszor gondolta, hogy meg kellene keresnie Harryt, de végül sose tette meg, mert nem akarta felkavarni az életét. Meg mert ígéretet tett. Amit persze végül mégis megszegett a minap, amikor felbukkant Harry lakásán, de a göndör biztosítja őt, hogy egyáltalán nem haragszik, és tulajdonképpen bárcsak korábban is megtette volna.

- Haza kellene mennem, mert… Holnap korán kell munkába indulnom - szólal meg Harry, amikor Sohaországban már valahol éjfél körül jár az idő, tehát a valóságban kicsivel később is van. - Muszáj lesz zuhanyoznom előtte, és a munkaruhám is a lakásomon van.

- Hazaviszlek - válaszolja egyből Louis, és máris felül az ágy szélén, aztán csak annyit mond Harrynek, hogy a kölcsönvett ruhákat nyugodtan szórja az ágy mellé, majd kisétál a szobából.

A hazaút csendesen zajlik, Harry pedig minden pillanatban majdnem megszólal. Beszélni akar. Elmondani, hogy mennyire nem akarja elengedni Louis-t. És persze Louis lelkére kötni, hogy nem pusztítja el Sohaországot, és ott marad, hogy a kicsikkel együtt örökké élhessenek, de egyetlen hang sem jön ki a torkán, és túl hamar hazaérnek. Hiába tartja magát huszonkét éves felnőtt férfinak, sírni, toporzékolni tudna, amiért veszélyesen közel kerültek a búcsú pillanatához. A talpa leér a földre, a szeme pedig azonnal megtelik könnyel.

- Ne… Nem akarom, hogy elmenj - szakad ki belőle végül, és egyből Louis után nyúl, közelebb húzza magához, és ahogy szorosan átölelik egymást, az ajkaik is újra a másikéit kóstolják. - Nem akarlak elengedni…

- Maradhatok - bólogat egyetértően Louis, és bár pillanatnyilag semmit sem akar jobban egyikük sem, Harry tudja, hogy ha most vele is marad, később el fogja hagyni. Most viszont szeretne ebbe a pillanatnyi ajándékba kapaszkodni, amit kapott, és úgy csókolja Louis-t, hogy levegőhöz is alig jutnak. Az ő lakásában sokkal hidegebb van, de a testük még mindig ragacsos a párától és sós tengervíztől, ezért Harry azonnal a zuhanyzó felé hátrál, és Louis-t is húzza maga után, egy pillanatra se elszakadva a szájától.

- Ha szeretnél bemenni… Megvárom, amíg…

- Gyere velem - leheli Louis szájába a göndör, ő pedig felnyög az akaratos kezek szorításában, de nem ellenkezik, Harryvel tart a zuhany alá. A fiatalabb nem is próbálja visszafogni magát, a csapnak szorítja Louis-t, és a nyakára tapadva nyúl a felsője gombjaihoz, hogy kioldja őket. Csak akkor dermed bele a mozdulatba, amikor érzi Louis ujjait a csuklójára szorulni. Azonnal elhajol, és nagyot nyel rémületében, hogy talán túl messzire ment, és Louis nem azt akarja, amit ő. - Sajnálom, én csak…

- Sshh… - duruzsolja Louis, és Harry ajkaira simítja az egyik ujját, hogy elhallgattassa. - Csak el akartam mondani, hogy még soha nem csináltam ilyet, és hogy ne haragudj, ha valamiben tanácstalan lennék.

- És… És tényleg szeretnél velem…?

- Nagyon, csak… Ideges vagyok - neveti el magát halkan Louis, aztán ő maga az, aki végül irányítása alá vonja a pillanatot, és leveszi Harry pólóját, aztán ad egy csókot a mellkasára. Egy újabbat a hatalmas pillangó tetoválásra a hasán. Majd egy másikat a köldöke alá, ahogy végül teljesen térdre ereszkedik Harry előtt, és lassan lehúzza róla a nadrágját, meg a kölcsönadott alsót. Harrynek muszáj nyelnie egy hatalmasat, ahogy Louis felnéz rá, és ebben a térdelő pozícióban veszi le a saját ruháit is. Legszívesebben azonnal magáévá tenné a száját, de újra és újra emlékeztetnie kell magát, hogy Louis-nak ez az első alkalom, amikor ilyen közel kerül valakihez. Nem akarja lerohanni. Éppen ezért, ahogy mindkettejükről lekerülnek a ruhák, Harry letérdel Louis-val szembe, ő is a sarkára ül, és a tarkóját cirógatva húzza közelebb egy csókra. Vagy kettőre, háromra… Ez már jól megy nekik, ebben tökéletesen mozognak együtt, de ahogy egy kicsit mindketten felemelkednek, és ezúttal már ruhák nélkül olvad egybe a testük, az valami egészen új szenvedélyt korbácsol fel kettejük között.

- Hagyd, hogy vezesselek - suttogja az ajkai közé Harry, és lassan elfekszik a puha szőrme fürdőszoba szőnyegen. Mondták neki, hogy nem mosdóba való, de most áldja az eget, hogy senkire se hallgatott. Egy kicsit széttárja a combjait, hogy magához érjen, ettől pedig Louis szája nyílik el és kezdi sokkal szaporábban venni a levegőt. Le se tagadhatná az izgalmát, ott ágaskodik kívánatosan Harry felé, ezért csak int Louis-nak, mert közelebb akarja tudni, olyan közel, ahogy csak lehetséges. - Olyan szép vagy… Olyan nagyon szép.

- Te is, Harry - válaszolja halkan, rekedt hangon, ahogy közelebb mászik, és Harry lábai közé fészkeli magát. - A legszebb fiú, akit valaha láttam.

- Peter…

- Az egyetlen fiú… nem - rázza meg a fejét, és mélyen Harry szemébe néz. - Az egyetlen ember, akihez valaha hozzá akartam érni.

- Kérlek!

Louis ujjai egyértelműen megremegnek, ahogy Harry mellkasán simítja végig, és az idő is megdermed körülöttük, amikor végre Harry férfiasságát simogatja körbe. A göndör képtelen sóhajtozás, halk nyöszörgés nélkül tűrni, és a szeretkezésük akkor hevül fel igazán, amikor Louis hirtelen ötlettől vezérelve mindkettejük merevedését összefogja, hogy együtt simogassa magukat. Harry percekig képtelen magához térni az elképesztő érzés miatt, de amikor sikerül neki, akkor is csak annyi lélekjelenléte van, hogy a feje melletti fiókhoz nyúljon. Mivel nem cipel haza egyéjszakás kalandokat, jelenleg pedig nincs senkije, egyetlen lehetőségük az a doboz vazelin, ami mindig csodákat tesz a kiszáradt ajkaival, ezért éjszakánként szokta feltenni.

- Használd ezt - lihegi Harry, ahogy lecsavarja a tégely tetejét, és Louis felé nyújtja. - Az ujjaidat akarom, aztán téged.

- Rendben, értem - zihálja Louis, és lassú, szakértő mozdulatokkal nyúl a hűvös gélbe. - Azt hiszem…

Harry talán meg akart szólalni, mert egy hatalmas nyögés szakad ki a torkán, amikor Louis egyből hozzáér és masszírozni kezdni a lábai között, nem sokkal később pedig az ujja is elmerül Harryben. A göndör elmosolyodik a mámor közepette, mert ezek szerint Louis tökéletesen érti, mit kell tennie. Ezzel pedig eléri, hogy Harry hiper sebességgel szaguldozzon az kéjjel kikövezett úton a megváltás felé.

- Csókolj meg! - kéri Louis-t, amikor már nem tudja, mit kezdjen magával. - És… téged akarlak.

- Én is, én is… - mantrázza Louis, ahogy a vazelintől síkos kezével keni be magát, miközben Harryt csókolja, és végre… Végre megtörténik, amiért Harry már üvöltve tudott volna könyörögni. Louis fél kezével Harryt simogatja, ahol éri, a másikkal a fürdő szőnyegének dús szőrméjébe markolva kapaszkodik, miközben lassan, szerelmesen mozog Harry összekulcsolt lábai között. A helyiségben a nyögéseik és sóhajaik visszhangoznak, így többszörösére növelve a szenvedély zenéjét, és már semmi nem számít többé. Harry a könnyeivel küszködve engedi el magát a gyönyörben, mert soha nem gondolta volna, hogy ez valaha meg fog történni, és létezése legcsodálatosabb szeretkezését a fiúval fogja átélni, akiért egész életében, valami megmagyarázhatatlan módon rajongott. A fiúval, aki soha nem akart felnőni, a sors mégis az ő érdekükben alakította a történelmet úgy, ahogy.

Összegabalyodva, folyamatosan egymást ölelve és simogatva zuhanyoznak le végül, és Louis kérdés nélkül bújik Harry ágyába, miután szárazra törlik magukat.

- Fogalmam sem volt, hogy érezhetek valakivel ennyire csodálatosat - suttogja Harry arcába, ahogy egymással szembe fekszenek, összefűzött lábakkal és ujjakkal. - Fogalmam sincs, hogy a bánatba hagyhatnálak ezek után csak úgy itt. Már az első csókunk után is tudtam, hogy ez lehetetlen.

- Nem kell megtenned - válaszolja Harry, mert ha valaki, hát ő órák óta küzdött már ezzel a gondolattal. - Maradj velem!

- Megígértem a fiúknak...

- Nem kell választanod - hajol kicsit közelebb Harry, hogy adjon egy lágy puszit Louis szájára. - A családom miatt nem tűnhetek el örökre, és dolgoznom kell, hogy megtartsam a valódi életem, de… Neked nem kell. Amíg nem lehetsz velem, töltheted az időd a fiúkkal, amikor épp nem dolgozom, akkor pedig együtt lehetünk. Akár itt, akár odaát.

- Komolyan beszélsz? - szűkíti össze a szemeit Louis, mintha nem is hinne a hallottakban, és attól félne, hogy félig talán már álmodik, és ez nem is a valóság. - Hajlandó lennél időről időre eljönni velem Sohaországba?

- Hogy Sohaország hercegét szerethessem? - nevet fel Harry. - A világ végénél is messzebb mennék, ha akkor nem kell örökre elengednem téged.

- Soha nem kell elengedned - válaszolja a csodafiú. - Mindig is itt voltam neked, Harry, és örökre itt leszek.