Sziasztok!

Tuuudom, ez a rész se egy örömtánc, de ígértem, hogy elindulunk a jobb események felé. Nos, ugyan csak a végére, de mégiscsak. Remélem, most már mind egy kicsit fellélegeztek, tényleg túl vagyunk a nehezén, és nagyon örülök, hogy kitartottatok! Azért majd mondjátok el, mit gondoltok. 

Hagyjatok nyomot!

Én mindenkinek nagyon boldog nyuszit kívánok!

Puszi&Pacsi

Napokkal ezelőtt történt a dolog, de Harry… Ő csak nem önmaga többé. Sokat gondolkodom azon, hogy vajon valaha jól ismertem-e. Nem hiszem. Sőt, valójában biztos vagyok abban, hogy negyedannyira sem ismertem ezt a srácot, mint kellett volna ahhoz, hogy bevállaljam ezt az egészet érte. Fogalmam sincs, miért csináltam. Azt sem tudom, miért érzem azt, amit. Miért akarom mindenáron biztonságban tudni őt. Még soha nem csináltam ilyet. Hozzám közelebb állókat, családtagokat is hagytunk már hátra akció közben, amikor a helyzet már menthetetlen volt, és az forgott kockán, hogy akár mi is meghalhatunk, ha nem megyünk. Ez a helyzet sem túl kecsegtető. Most is eléggé mélyen érzem magunkat a reménytelenségben, és azt gondolom, bármikor meghalhatunk. Mégis… Előbb vállalkozom arra, hogy elcibáljanak és többen is felpróbáljanak, minthogy hagyjam, vele tegyék ugyanezt. És a dolog érthetetlen számomra, mert már voltam szerelmes. Az a lángolás még ma is fáj, amivel akkor szerettem. Ez nem az. Nem ugyanaz. Viszont valami elemi van közöttünk. Valami láthatatlan, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Szeretem a rendet, a tisztaságot. Soha nem lett volna ezelőtt gusztusom ahhoz, hogy megcsókoljak valakit, miután ennyi napja keptelenek vagyunk fürödni, vagy akár csak fogat mosni. Harry ebben is más. Szerelmes lennék? Egy más módon, mint azok a perzselő szerelmek a múltamban, de mégis az lennék?

- Voltál már szerelmes? - csúszik ki a számon a kérdés, pedig nem terveztem, hogy felteszem neki. Meglepetten néz rám. Lassan egy hónapja úton vagyunk. A haja csapzott, a ruhája mocskos és szakadt, az arca beesett. Sokat vesztett az izmaiból. A smaragdzöld szemei most világosabbak, szinte szürkések, fénytelenek.

- Nem - rázza meg a fejét végül, és a felhúzott térdeire támasztja a könyökeit. Mindketten a rácsok felé nézünk, miközben órák óta ugyanebben a pózban ülünk, a falnak vetett háttal, és csak várunk. Mi se tudjuk, hogy mire. - Fogalmam sincs, milyen az. Akahiro mellett nem volt gondom arra, hogy megtanuljam.

- Volt pillanat, amikor azt hittem, hogy fontos neked Akahiro - mondom halkan, és közben a körmeim melletti felszakadt bőrt tépkedem. - Úgy tűnt.

- Igazad volt, valamilyen módon fontos volt, de ezt már korábban is mondtam - válaszolja őszintén. A hangja most olyan nyugodt, amilyennek hosszú napok óta nem hallottam. Talán még egyszer sem, amióta itt vagyunk. - Sose szerettem, vagy kötődtem hozzá mélyen, de törődtem vele, mert ő is törődött velem. Azok ellenére is, hogy időről időre felvette velem azokat a filmeket.

- Apám ősi ellensége - vallom be, bár ez nem valami nagy titok. - Soha nem tudtak igazán megbízni egymásban, még az üzletek során sem.

- Akahiro mindig azt mondta, apád elvett tőle valamit, ami pótolhatatlan volt - folytatja, és egy pillanatra oldalra sandít rám, aztán visszavezeti a tekintetét a rácsokra. - Sose mondta el, mi volt az.

- A fia volt az - mondom ki egyszerűen, és egy cseppet sem érzem rosszul magam miatta. Főleg, hogy én ismerem az egész történetet. - És valójában ez egy jogos fizettség volt, amit behajtott Akahiron.

- Megölni egy gyereket? - néz rám Harry, a szemeiben pedig borzongást és értetlenséget látok, semmi mást. - Nem kérdeztem róla, de az utolsó képei alapján maximum tizenkét évesnek saccolnám.

- Nem tudom, mennyi idős volt, de azt igen, hogy apa lánya mennyi volt, amikor elrabolták a magániskolából, és vele zsarolták egy üzlet miatt. Nem tervezték, hogy megölik, de a kislány mégse élte túl.

- Jézusom… - suttogja Harry, és nyel egy nagyot, ahogy újra a rácsokat kezdi bámulni. - Ez a világ… Ez, amiben felnőttünk. Bárcsak soha ne kerültem volna bele. Bárcsak kiszállhatnánk.

- Próbáltam - kezdek bele elgyötört hangon, mert még felidézni is utálom a gyerekkorom ezen emlékeit. Bár… Akkor azért már nem voltam annyira gyerek. - Összehoztam a bandám, és mivel a család jóvoltából távolról sem voltak anyagi gondjaim, nem érdekelt semmi. Mindent én fizettem, és zenélni kezdtünk. Átköltöztem Angliába, és hittem abban, hogy ez működhet.

- Eléggé népszerű lettél, szóval úgy látom, működött - mosolyodik el, de annyira szomorú, kimerült mosoly ez.

- Igen, egészen sok helyre sikerült fellépéseket szervezni, aztán David elkapott minket - bólintok, majd a kettőnk között pihenő kezéért nyúlok. Az ölembe húzom az összefűzött ujjainkat. - Szerződtünk a cégével, és azóta is a menedzserünk. De persze ebből az életből nem lehet csak úgy lelépni. A szar mindig megtalál.

- Akahiro sem fog megnyugodni - rázza meg a fejét. A hangja átvált egy rosszat sejtető tónusra, és tudom, hogy igaza van. - Vissza fog vágni, Louis. Vagy megpróbál majd visszaszerezni. Ezt még egyáltalán nem úsztuk meg.

- Hát ezekben a pillanatokban nem annyira bánnám, ha megpróbálna visszaszerezni, és kinyírnák ezeket a szarházikat - horkanok fel, Harry pedig csak fáradtan mosolyog. - Ráérünk Akahiro bosszúján törni a fejünket, ha végre kijutunk innen valahogy.

- De hogy, Lou? - remeg meg a hangja, és közelebb csúszik. A fejét a vállamra hajtja, és halkan szipog. Szeretném megvigasztalni, de nem tudom, mit kellene mondanom. Mit mondhatnék, amiben én is hiszek. Hazudni pedig nem fogok a szebb napokról, amíg a sorsunk egyelőre ennyire kilátástalan.

- Össze kell szednünk magunkat - válaszolom, ő pedig felemeli a fejét, és a vállamra támasztott állal figyel rám. - Ideje komolyan vennünk a kiszabadulást. Biztos tervre van szükségünk.

- Azt hittük az előzőre is, hogy biztos - morogja Harry. A hüvelykujjával a kézfejem simogatja, ahogy még mindig összekulcsolva pihen a kezünk az ölemben.

- Nem gondoltam, hogy valaha ki fogom ezt mondani - sóhajtok fel, és a falnak döntöm a fejem. - Zaynre lenne szükségünk. Tervekben verhetetlen.

- Akkor az ő társaságában kellett volna eladatni magam - kuncog egyet, amit már hosszú napok óta nem hallottam tőle. - Vajon mikor vallja be, hogy miért utál téged ennyire?

- Hogy érted? - nézek rá, ő pedig a szemét forgatja, és a pohara felé nyúl, amit az ebédből hagyott meg magának. Kortyol kettőt, aztán egy kicsit felém fordul.

- Nyilvánvalóan szeret téged, úgy értem, szerelmes beléd, ezért a sok frusztrációja veled szemben - válaszolja lassan formálva a szavakat, hogy teljesen egyértelmű legyen, és biztosan értsem, miről beszél. Pedig nem egy atomfizika, csak épp annyira meglepnek a szavai, hogy képtelen vagyok elsőre feldolgozni őket. Csak bámulok magam elé, és a mondatát ismételgetem magamban. Szeret engem. Zayn. Annyiszor viccelődtem ezzel, de soha nem gondoltam igazán komolyan. Hiszen nekem is az agyamra megy, és sokszor legszívesebben bevernék neki egyet, mégsem vagyok beleesve Zaynbe. - Azt ne mondd, hogy neked ez újdonság.

- Sose gondoltam ezt halálosan komolyan, csak basztattam vele - húzom el a szám, Harry pedig halkan felnevet az oldalamon. - Biztos vagy ebben?

- Nem igazán értek a szerelemhez - rázza meg a fejét. - Tényleg nem, de látom a szerelmet. Azt nem túl nehéz meglátni. A féltékenységet pedig talán még a szerelemnél is könnyebb. Zayn pedig kibaszottul féltékeny volt rám, amikor találkoztunk. Meg tudott volna ölni.

- Tényleg?

- Tetszett neki a gondolat, hogy eladtok - ránt vállat, és nem néz a szemembe, csak mered maga elé. - Viszont majd’ felrobbant, amikor feljött az ötleted, hogy velem tartasz. Szeret téged, és nem tudom, ezt hogy nem vetted észre eddig.

- Mindig nőkkel van - ingatom a fejem, ő viszont csak nagyon halványan mosolyog. - Az elején lehetetlenül lekezelő volt, majdnem undorodó, amikor szembesült azzal, hogy meleg vagyok.

- Gyakran a homofóbok azért éreznek olyan lángoló gyűlöletet irántunk, mert a lelkük mélyén vágynak arra, amit mi bármikor megkapunk - sóhajt fel, mintha tényleg tapasztalatból beszélne. - Valójában magukat gyűlölik, és nem minket.

- Ebbe így még soha nem gondoltam bele - rázom meg a fejem, és nem vagyok teljes egészében meggyőződve arról, hogy ez tényleg mindig, minden helyzetben így van, de mindenképpen egy nagyon érdekes meglátás. - Ha igazad van, nagyon elcseszett az egész. Rengeteget baszakodtam vele, és ezek alapján egy fasz voltam. Minden egyes alkalommal.

- Talán ha valaha élve kijutunk innen, meg kellene próbálnod kedvesen bánni vele - emeli meg az egyik vállát, aztán összerezzen, amikor a távolban nyílik az ajtó, és lépések zaja visszhangzik az egész hajófenéken. Egyelőre csak a vacsorát hozzák, ilyenkor soha senkit nem rángatnak ki a cellákból, mégis félve húzódik közelebb. Megkapjuk a vacsoránkat, ami napról napra undorítóbb. A kenyér már szikkadt a párás, sós levegőtől, ami körülvesz minket, és egyre nehezebb lenyomni, de muszáj. Ez az egyetlen étel, ami életben tart minket.

A vacsora után fokozatosan ránk sötétedik, mi pedig a megszokott séma szerint fekszünk le aludni. Kyle egészen a fal mellett, Harry szinte maga alá temeti, ahogy átöleli, én pedig Harryt ölelem át, és védelmezem a zajoktól, amik kora éjjel, még ébren érnek minket. Harry megfeszül, aztán remeg, majd egy kicsit lenyugszik, amikor valaki más sikolyát hallja meg. Fogalma sincs, hogy többé nem engedem elhurcolni őt. Ha kell, minden alkalommal magam ajánlom helyette, de nem hagyom, hogy bántsák. Éppen eleget szenvedett már, és félek, teljesen tönkre fog menni, ha még ki tudja meddig, de át kell élnie ezeket a szörnyűségeket.

***

Minden áldott nap számolok. Minden perc gondolkodással telik, spekulálással, tervezgetéssel. Merre tarthatunk, mi a tervük velünk, mennyi időnk lehet még, amíg odaérünk. Hány napja vagyunk a hajón. Hatvanhét. Hatvanhét kibaszott hosszú napja ülök ebben a kabinban, és ebből három éjszaka hurcoltak el. Minden alkalommal kiharcoltam magamnak Harry vagy Kyle helyett, de ennek ellenére sem könnyítettem meg a dolgukat, bár az első alkalom után megtanulták a leckét és elkábítottak. A nyakamba kaptam az injekciót, de akkora szerencsém sose volt, hogy teljesen kiüssön. Mindent éreztem, mindenre emlékszem. Épp csak védekezni voltam képtelen, és egy napig tartott, mire a cellában újra normálisnak éreztem magam. Ha lehet ezt így mondani. És ennek ellenére se érdekelt, mit kell átélnem, ha Harry és a gyerek biztonságban lehetnek. Egyszer elvitték a nőt is a kabinunkból. Soha nem beszél hozzánk, de akkor könyörgőn nézett rám. Mint egy megmentőre. Mint egy kibaszott megváltó hősre, de nem szóltam semmit. Hagytam, hogy elvigyék, mert nem mondhattam semmit. Nem is ismerem. Elzárkózott tőlünk az első pillanattól. Talán szörnyű cselekedet volt ez tőlem, de képtelen voltam. Nem vagyok jó ember. Egy cseppet sem. Harryért áldozom magam. Kyle-ért is, mert fontos Harrynek, és mert… az Isten szerelmére, csak egy kisgyerek, de egy idegenért nem teszem meg, tudva, mi vár rám odakint. Fogalmam sincs, Harry hányszor élhette át ezt a kínzást, amikor gyerek volt, de nem is merek belegondolni. Az első alkalom rossz volt. Nagyon rossz, pedig akkor igazán ellenük tudtam szegülni, és meg is öltem egyet, de túléltem, túltettem magam rajta. Elengedtem. Úgy kezeltem, mint egy rossz emléket, valamit, amin muszáj volt végigmennem, és összeszorítani a fogam miatta, de már mögöttem van. A második egy fokkal nehezebb volt, pedig csak két faszi volt ott. Napokig a gondolataim között volt. Hallottam a nyögéseiket a fejemben. Éreztem az érdes ujjaik érintését a bőrömön. Még a szaguk is az orromban maradt, miközben megint ugyanolyan mocskos voltam, és semmi másra nem vágytam, csak egy alapos fürdésre és alvásra. De nagyjából egy hét múlva jól voltam.

A harmadik… Az megtört. Eltört bennem valamit, és bár már több napja volt, azóta is csak bámulok magam elé, és azon gondolkodom, hogyan jussunk ki innen. Mert ki kell jutnunk. Nem tűrök el egy negyediket is. Nem tudok…

Harry kezdetben próbált beszélni hozzám, én pedig egy-egy szóval mindig válaszoltam is, de egy ideje már befejezte. Csak ül mellettem, simogat, ölel, közel bújik, és velem van. Nem tesz semmit, csak velem van, és ez is gyógyít. Szerintem azt hiszi, darabokra törtem, de ez nem igaz. Nem darabokra, csak mély repedéseket okozott, amit erősen próbálok egyben tartani. Néha szeretem, ha leigáznak, de nem így, nem ilyen módon, semmiképp sem ezekkel a gusztustalan férgekkel. Ma este. Nincs senki, aki le tudna beszélni, és ha Harry nem jön velem, akkor egyedül megyek.

- Ma éjjel - mondom halkan, Harry pedig egyből felül mellettem, és az arcom fürkészi, mintha nem lenne biztos abban, hogy az én számból hallotta a szavakat.

- Louis? - kérdi halkan, mert már mindenki kezd elkényelmesedni, túl vagyunk a szinte ehetetlen vacsorán is. - Mit mondtál?

- Ma éjjel kimegyünk, és annyi rohadékot nyírunk ki, amennyit tudunk - magyarázom el egy kicsit részletesebben, ő pedig csak néz rám. - Nem várok tovább. És az se érdekel, ha belehalok ebbe az akcióba, de nem fogok tétlenül itt ülni. Nem rángatnak ki többet azon az ajtón. A saját lábamon megyek, és nem állhat senki az utamba. Velem tartasz?

- Igen - vágja rá azonnal, aztán megsimogatja a hátam, és a vállamra támasztja a homlokát. - Annyira sajnálom, Louis. Nem kellett volna hagynom, hogy téged vigyenek el helyettem. Felváltva kellett volna vállalnunk ezt a terhet, de gyáva voltam.

- Nem hagytam volna, ne ostorozd magad - rázom meg a fejem, aztán Kyle felé bökök. - Mondd el neki, hogy kimegyünk. Tudnia kell, mert talán soha nem jövünk vissza, Harry.

- Félek - remeg meg a hangja, és szorosabban karolja át a derekam az oldalamnak simulva. - De menni akarok. Együtt.

Csak bólintok, és nem is fekszem le. Hátradöntött fejjel várok. Hallgatom Harry halk, monoton suttogását Kyle-nak. Aztán csak a csendet figyelem. Várom, hogy nyikorogjon az ajtó, és amikor egy férfi üvöltését hallom a messzeségből, az alsó ajkam kezdem rágni, mert itt az idő. Megsimítom a mellettem fekvő srác vállát, ő pedig azonnal felkel. Suttog valamit japánul Kyle fülébe, a kisfiú pedig lassan bólint, de nem mozdul meg. Fekszik tovább a mocskos, talán egyszer régen még jobb napokat látott hajó oldalát bámulva.

Harry a kezembe adja a csavarokat, én pedig egyből a rácsokhoz sietek, hogy óvatosan, nagyon halkan kinyissam a régi, rozsdás zárat. A ketrecünk ajtaja hangosan nyikorog, és akik láthatnak minket a környező cellákból, mind megmozdulnak, és a tekintetek ránk szegeződnek. Mindenki bizakodva néz ránk, de senkivel se törődök, csak az ajtó felé indulok Harryvel a nyomomban, viszont még azelőtt megtorpanok, hogy odaérnénk.

- Mi a baj? - leheli mögöttem, én pedig szembefordulok vele, hogy rá tudjak nézni.

- Talán… sereget kellene kovácsolnunk - morfondírozok hangosan, és szétnézek magunk körül. Anélkül indulok körbe, és keresek férfiakat a kabinokban, hogy megvárnám Harry válaszát. Sose mondanám el neki, de nem feltétlen azért kellenek még emberek, mert jó harcosok, és hasznukat vehetjük a küzdelemben. Ha többen vagyunk, megoszlik a figyelmük, és sebezhetőek lesznek.

- Louis, a legtöbben gyenge, elesett, fiatal srácok - motyogja a fülembe, amikor az egyik zárral bíbelődök. - Csak a halálba küldöd őket. Ketten menjünk.

- Ha…

- Kérlek, Lou, ne áldozz fel ártatlanokat - teszi a kezét lágyan a csuklómra, én pedig megakadok a mozdulatban. Pontosan ezt terveztem. Embereket áldozni, miközben a saját életemet mentem. Önző vagyok. Egyáltalán nem vagyok jó ember, és ezt soha nem is titkoltam. Talán próbáltam egy időben igazán az lenni, annak mutatni magam, de nem vagyok az. Harry viszont nyilvánvalóan igen, és ahogy a csillogó zöld szemeibe nézek, látom benne a törődést. Azt, hogy számít neki minden egyes ártatlan élet ezen a szájbakúrt hajón, és képtelen leszek nemet mondani neki. Nem tudom félrelökni, és vígan feláldozni mindenkit, mert Harry törődik velük. Pont mint Kyle-al, aki szintén csak egy púp a hátunkon, ha menekülésről van szó. Mégis a karomba véve úsznám, vagy inkább vergődném át vele az óceánt, csak mert Harrynek fontos. Minden róla szól. Minden miatta van. Gyűlölöm és…

Dühösen húzom el a kezem a zártól, aztán megragadom Harry mocskos kabátjának a gallérját, és sokkal erősebben tolom a falhoz, mint kellene. Felnyikkan, és rémülten néz rám, amikor a háta nagyot huppan a barnára koszolódott műanyag borításon. Már nyitná a száját, beszélni akarna, az ujjai a csuklómra szorulnak, hogy eltoljon magától, ha arra lenne szüksége, de minden cselekedete a semmibe vész, amikor az ajkaira szorítom a sajátom. Nem valódi csók. Egy dühös kinyilatkoztatás, de máris jobban érzem magam tőle, amikor Harry elgyengül a kezeim alatt, és a derekamra simítja mindkét tenyerét.

- Szeretlek - motyogom a szájára úgy, hogy nem mozdulok el róla, továbbra is az övén tartom a sajátom. Érzem, ahogy megremegnek az ajkai a vallomásom után. A napokban, amikor olyan lehetetlenül mélyre merültem az elmémbe, és ezekben a pillanatokban is, amikor rájöttem, Harry kívánsága az életemnél is többet jelent, beláttam, hogy ez az egyetlen magyarázat mindenre. Szeretem őt. A jó ég tudja, miért, mikor történt, és mióta tart, mert egészen eddig én sem gondoltam, hogy így van.

- Én is - válaszol halkan, és ezzel kirángat a gondolataim közül. Egyenesen meglep, mert az egy dolog, hogy magamat lenyűgöztem a saját felfedezésemmel, de az ő vallomása egyenesen sokkol. Már az sem érdekel, mennyire van cserepesre száradva a szám a folyadékhiánytól, vagy hogy mikor álltunk zuhany alatt utoljára. Csak az ajkainak esem, és olyan vadul csókolom, hogy nyöszörögve kapaszkodik a ruhámba. - Lou… Istenem, Lou… - leheli, és próbálja lehajtani a fejét. - Mennünk kell. Muszáj… Veszélyben vagyunk.

- Tudom - bólintok a levegőt kapkodva. - Tudom, menjünk.

Csak halványan elmosolyodik, és a kezem megragadva indulunk el, pedig többen is azért könyörögnek, hogy nyissuk ki a rácsokat. Nem érdekes. Semmi sem az. Képesek vagyunk rá ketten. Legalábbis mindennél jobban hinnem kell ebben, különben ez lesz életünk utolsó napja.

Halkan, a falaknak simulva osonunk a félhomályban derengő folyosókon. A három alkalom elég volt ahhoz, hogy viszonylag jól megjegyezzem, merre találom a rohadékok hálókabinjait. Amikor hangokat hallok az egyik ajtó mögül, azonnal megragadom Harryt, és próbálom a következő lépcsőforduló rejtekébe taszigálni, és egymáshoz simulva, lélegzetvisszafojtva várunk. A faszik részegnek tűnnek, és amikor feltűnnek a folyosón, mi pedig tisztán láthatjuk őket hátulról, hirtelen döntök. Magam mögé tolom Harryt, és minden erőmmel vetődök utánuk, hogy hátulról támadjak. Kell, hogy legyen valami fegyver náluk, és ha azt meg tudom szerezni, nyert ügyünk van. Könyökkel verem tarkón az egyiket, aki ettől bár nem ájul el, de a földre zuhan, így van időm megragadni hátulról a másikat, és a nyaka köré szorítani a karom. Még apám egyik embere tanította nekem ezt a fogást, amikor tizenhat éves voltam, és egyfajta kiképzésen vettem részt. A faszi fuldoklik a kezeim között, de nem tud mozdulni, mert a legjobb helyen szorítom, a másik viszont feltápászkodik és felénk indul. Már készülök arra, hogyan támadjam egyszerre kettejüket, de Harry közbelép, és néhány ütéssel leteríti a fickót, aki ezúttal el is ájul.

- Ott a fegyver az övében, öld meg! - kiáltom, Harry pedig kétségbeesetten pillant felém, de aztán csak bólint, és megteszi. Nagy szerencsénk van, hogy mindketten lehetetlenül részegek voltak, mert hála a bezártságnak és a kenyér diétának, napról napra gyengébbek vagyunk. Már remeg a kezem a túlterheltségtől, amikor a szorításomban lévő faszfej végre elengedi magát, és a földre rogy. Egyetlen pillanat az egész, és Harry őt is fejbe lövi. - Nem először csinálod ezt.

- Eddig is tudtad, hogy nem vagyok jó kisfiú - feleli egy félmosollyal, aztán előszedi a frissen kinyírt pasas pisztolyát is, hogy a kezembe adja.

Óvatosan továbbmegyünk, és éppen kiérünk a fedélzetre, amikor egy nagy csapatba botlunk. Nincs hova bújni, és mindenki észrevett minket. Harry azonnal felemeli a pisztolyát, és lőni kezd, mire mindenki más is fegyver után nyúl. Csak én állok itt úgy, mint egy balfasz, de amint az egyik golyó a fejem mellett suhan el, azonnal mozgásba lendülök. Néha megszédülök, mert minden túl gyors, én pedig nem vagyok eléggé elememben, de egymást fedezve Harryvel, egészen sok köcsögöt sikerül kiiktatnunk. Már érzem a győzelem édes ízét. Azon gondolkodom, hogyan kellene szárazföldre vezetni ezt a kurva nagy hajót, és szinte elmosolyodom a tudattól, hogy ketten még legyengülve, éheztetve, megerőszakolva és bántalmazva is jobbak vagyunk, mint ez a sor lúzer, de talán túl korán örültem. Talán nem kellett volna ennyire elengednem magam. A lövés hangja mintha még hangosabb is lenne, mint a többi, ami megállás nélkül záporozik ma éjszaka. A leghangosabb, a csontomig hatóan, dobhártyaszaggatóan hangos mégis végül Harry üvöltése, amikor a golyó a testébe fúródik. Ledermedek, és végignézem, ahogy a földre zuhan. Az egész egyetlen másodperc, máris nyúlnék utána, de a combomba hasító éles, jéghideg fájdalom az utamat állja. Nem az első alkalom, hogy lövés ér, nem is olyan régen hordtam ki lábon az utolsót, a vállam még mindig nem jött teljesen rendbe utána, máris itt a második, de még csak figyelni se tudok rá. Egyedül Harry zihálására tudok koncentrálni. A nedves deszkákon fekszik, és a fogait összeszorítva markolja a mellkasát, ahol eltalálták. Túl sok vér szivárog az ujjai közül. Nem annyi, hogy biztosan tudjam, ennyi volt, de épp elég ahhoz, hogy fogalmam se legyen, mi fog történni velünk. A még életben maradtak felénk sietnek, és hangosan beszélnek egymáshoz spanyolul, amiből jelenleg egyetlen szót sem tudok kivenni. Csak Harry létezik. Csak rá tudok figyelni, mert gyengévé tesz. Már mindketten csak zihálunk, amikor a karunknál fogva felrántanak minket a földről, és két különböző irányba cibálnak. Üvöltök és vergődök az erős kezek fogságában, de senkit nem érdekel. Kétségbeesve kapkodom a levegőt, amikor Harry végleg eltűnik a szemem elől, engem pedig behajítanak egy kabinba, aztán rám zárják az ajtót. Szédülni kezdek, ami nyilván a vérveszteség miatt is van, meg mert egyébként sem iszom elég folyadékot. Zsigerből mérem fel a helyzetet magam körül, és szinte felnyögök, amikor a sarokba tolt íróasztalon három palack víz is áll. Semmi nem érdekel. Még a sérülésem fájdalma is elenyésző, miközben az üvegek felé tartok, és mindhármat megiszom. Csak pillanatnyi levegővételekre hagyom abba, és a víz szinte éltet. Mintha azonnal feltöltene, és máris érezném a hatását. A székre roskadok, és csak lihegek. Erősen vérzik a lábam, de nem fáj. Szinte nem is érzem, mintha csak zsibbadna. Mindent megszokásból, ösztönből csinálok, amikor az övemet kirántva a nadrágomból, a combom tövére szorítom. A golyó csak súrolt. A seb csúnya és nagy, de nem maradt bennem a golyó, és ez a legnagyobb szerencsém amellett, hogy nem ért artériát vagy csontot. Csak össze kellene varrni a sebet, aztán bekötözni, és néhány nap múlva kutya bajom se lenne. Aleksei meg tudná csinálni úgy, hogy még a heg is szép legyen.

Amikor már fényévekkel jobban érzem magam, az ajtóhoz bicegek, és próbálom kinyitni. A csavarok már nincsenek a zsebemben. Valószínűleg a tűzharcban veszíthettem el őket, és akárhogy próbálom, ez az átkozott ajtó nem akarja megadni magát. Mielőtt bedobtak ebbe a lyukba, annyit sikerült megértenem a beszélgetésükből, hogy meg fognak ölni minket. Nem lep meg a tervük. Nyilvánvalóan sokkal több gondot okozunk, mint képzelték, és közel sem biztos, hogy érünk nekik eleget ehhez. Hogy eleget fizet nekik a megrendelő, aki már megvett minket ahhoz, hogy az életüket kockáztassák értünk. Gyűlölöm magam, amiért belekevertem Harryt ebbe az egészbe. Amiért hagytam, hogy a családom belekeverje. Máshogy kellett volna csinálnunk.

Felkapom a fejem, és megfeszülök az ágy szélének dőlve, amikor nagyon egyértelműen egy lövést és egy halálhörgést hallok a folyosóról. Idelent minden nagyon zajos, mert közel lehet a gépház, aminek a dübörgése már megfájdítja a fejem, de ez valami nagyon komoly fegyver lehetett, ha képes volt túlharsogni a gépek hangját. Sebes lépések zaja közeledik, már egészen az ajtó előtt van az illető, én pedig a falnak simulok, hogy meglephessem, amikor belép, viszont hosszú másodpercekig semmi sem történik. Már éppen ellépnék a faltól, hogy felmérjem a helyzetet, amikor hangos dörrenéssel robban ki az ajtó zárja, és négy fekete ruhás, maszkos férfi ront be a kabinba.

- Louis! - üvölt rám az egyik, én pedig talán az utóbbi hatvanhét napban először engedem el magam. A földre rogyok, és csak a fejemet ingatva kántálom, hogy minden rendben. Pedig semmi sincs rendben, mert nem tudom, hogy van Harry.

- Kibaszottul ideje volt, Malik - morgom, amikor elteszi a fegyverét, aztán felnyalábol a földről.

- Szívesen, seggfej! Mintha előre szóltam volna, hogy a világ leghülyébb ötlete eladnod magad - feleli, nekem pedig nincs erőm vitába szállni vele. Megszólalni sincs már erőm, mert annyira kimerült vagyok, és az adrenalin sem pumpál már az ereimben tovább. Zayn biztosan tart a fél kezével, és a többiek fedezékében a fedélzet felé indulunk. Akkor szólal meg először, amikor már a lépcsőn támogat fel. - Nevetségesen áll neked a szakáll.