Fáradt Tenger - 11.
Sziasztok!
Ez a rész, vagyis ennek a legvége az egyik hatalmas kedvencem az egész történetben. Szerintem ti is imádni fogjátok.
Ugyan ez a rész szilveszteri, ettől én még kellemes húsvétot kívánok mindenkinek!
Puszi&Pacsi
11. fejezet
Az év utolsó két napját óvatosan kerülgetve egymást töltötik el. Legalábbis Harry mindenképpen csak csendben sertepertél a világítótorony körül, egy kicsit nyugtalan most, hogy minden leplet lerántott a valódi kilétéről. Mindenben, amit tesz, megkönnyebbültség és aggodalom keveredik, és Louis semmi mást nem szeretne, csak bebizonyítani neki, hogy méltó a bizalmára. Így inkább nem is nagyon említi meg ezt a sztárság dolgot, nem kérdezi meg azt a néhányezer dolgot, ami annyira égeti belül, hogy választ kapjon rájuk. Helyette viszont inkább semmit se mond, csendben marad, hagyja, hogy Harry irányítson, tartják a már megszokott rutint, és mindenről beszélgetnek, kivéve Harry vallomásáról.
Egyébként ez meglehetősen elképeszti Louis-t. Nem olyan módon, ami megváltoztathatná a már kialakult képét Harryről, persze, hogy nem, inkább mintha minden hirtelen csak egybekapcsolódott volna, mint amikor az utolsó puzzle darab is a helyére kerül. Az, ahogy Harry láthatóan nehezen cipeli a normális élete súlyát, és a félelmei egyszerűen csak visszatérnek hozzá. Klikk. Az a rengeteg utazás, amit említett, és hogy nyilvánvalóan sok pénze van. Klikk. Az, ahogy pánikba esett, amikor egy halom tinédzser köszönni akart neki Skype-on. Klikk.
Louis nem tehet róla, de még ezek ellenére is úgy érzi, hogy bár teljesen és igazán talán soha nem fogja érteni, most már legalább kapott egy sokkal tisztább képet arról, hogy mi mindenen megy keresztül Harry.
Szilveszter este kivételesen az étkezőben vacsoráznak, a karácsonyi maradékot melegítik fel, és van elég, hogy még Cliffordnak is jusson. Végtére is, ez az év utolsó napja, így Louis úgy gondolja, ez teljesen belefér. Amikor végeznek, és el is mosogatnak, Louis azt javasolja, hogy menjenek fel a torony tetejére, ahogy általában szoktak, de Harry vet rá egy elmélkedő pillantást, majd kitalálja, hogy tartaniuk kellene egy partit.
- Egy partit? - kérdi Louis nevetve, és körbenéz a teljesen üres konyhán. - Mégis milyen partiban reménykedsz?
- Szilveszter van - von vállat Harry. - Táncolnunk kell egy kicsit. Nem gondolod?
És táncolnak. Visszamennek az étkezőbe, és széttolják az asztalokat, meg székeket, hogy csináljanak maguknak egy kis helyet a szoba közepén. Idétlennek is nevezhetnék, ahogy ennyit fáradoznak csak azért, hogy kitáncolják magukat az évből, de amikor Harry előállt az ötlettel, Louis túl megindítónak tartotta, hogy visszautasítsa. Hónapok óta nem táncolt, talán van már egy éve is, és ha őszinte akar lenni, egészen izgatott a dolog miatt. Letompítja a fényeket, miközben Harry választ maguknak egy lejátszási listát, vagy inkább csinál maguknak egy újat, és nem sokkal később mindent elengednek. Úgy ropják, mintha senki se láthatná őket.
Eléggé hamar kiderül, hogy egyikük sem kifejezetten jó táncos. Harrynek van ez a félig bolondos, apuka mozgása, félig meg mintha triptízelne, miközben Louis inkább a viccesebb lépésekre és mozdulatokra koncentrál, amit az évek során tökéletesített. Aztán valamikor az este során elkezdtek csak izzadtan és nevetve vergődni és ugrálni egymás körül.
Fél tizenkettőkor kialszanak a fények.
Negyedóra múlva Harry lassú zenékből álló lejátszási listára cseréli a korábbit, csak együtt imbolyognak, és félig suttogva beszélgetnek az új év kezdete előtt.
- Bármilyen fogadalom? - kérdi Louis öt perccel éjfél előtt.
Harry kezei valahol a hátán pihennek, és ahogy kifejezetten vigyáz arra, hogy ne érintse Louis derekát, lehetne nagyon tiszta is, plátói, de mégsem az, ahogy az érintés még Louis ruháin át is égetik a bőrét, miközben lágyan simogatja végig a gerincét.
- Próbálom nem elbaszni a józanságom - mondja Harry saját magán gúnyolódva, és Louis-nak végülis számítania kellett volna erre.
- Bármi más?
Nem tudja biztosan, miért erőlteti, de valahogy tudnia kell. Harry arca árnyékba borul, és Louis most is képtelen megfejteni a pillantásait úgy, mint általában. Ez egy meglepően felkavaró felismerés.
- Azt hiszem, hogy… bátrabbnak lenni - teszi hozzá végül nagyon halkan.
- De máris annyira bátor vagy - mondja Louis, ahogy tesz egy lépést még közelebb, és a szavakat egyenesen Harry álla vonalára suttogja.
- Nem mindig érzem így, de köszönöm. Úgy érzem, még mindig lehetnék bátrabb.
- Nos, akkor ezt kívánom neked - mondja Louis, kissé rekedtes, reszelős hangon. - Sok bátorságot az új életedhez, az új albumodhoz, az új… mindenhez.
- És te? - kérdi tőle Harry, és Louis nem is igazán tudja, mert egyszerűen nincs szüksége naptárra a megújuláshoz, amikor olyan nagyon szereti azt, ahol van, és azt, kicsoda ő valójában.
- Több kontroll - mondja komolyan Louis, aztán elmosolyodik. - Mert azon gondolkodtam, hogy csökkentenem kell az édességmennyiséget, amit elpusztítok, és ez kemény menet lesz.
Harry pedig várhatóan felnevet.
- Igen, ez kemény lesz. Keményebb, mint az enyém.
- Azért nem vagyok annyira szörnyű - mondja Louis, holott néhány napja két karamellás wafer papírjával a párnája alatt ébredt. - Komolyra fordítva, én csak… önmagam akarok maradni, továbbra is itt akarok élni, és találkozni… a hihetetlen emberekkel, akik ide látogatnak, akkor is ha csak egy napra maradnak, vagy… hónapokra.
Louis érzi, amikor Harry közelebb lép hozzá, és megforgatja magukat, teljesen összesimítva a testüket.
- Tudod, ez inspiráló - mondja Harry, társalgó hangon. - Az, hogy ennyire, határozott vagy, tudod, mit akarsz és hol. Elhiteti velem, hogy lehetséges ezt érezni, azt… azt, hogy az én folytonos mozgásom és költözésem talán nem örökkévaló.
Louis hümmög, aztán felnéz Harry arcára, már amennyit lát belőle a csillagfényben.
- A zavaros vizek sosem nyugszanak - mondja őszintén. Tudnia kellene, minden nap nézi, ahogy változik. Amikor a legzavartabb napjain nem találja a helyét, és mindig szép lassan elsimul, elnyugszik, megpihen, hogy hamarosan újra felkavarodjon.
Némán nézik egymást, amikor Louis telefonja jelez, és mindkettejüket kirántja a pillanatból.
- Éjfél - suttogja Harry Louis arcára.
Louis nem hiszi, hogy valaha életében, bárkit is ennyire kétségbeesetten meg akart volna csókolni. Közelebb hajol, reszketve lélegzik, várakozva szívja be a levegőt, de végül elfordítja az arcát.
Harry bízik benne. A világban, amiben mindenki vár tőle valamit, ő bízik Louis-ban.
És Louis… Louis soha nem akar egy lenni azok közül, akik csak elvesznek tőle, akik akarnak belőle, akik kérnek és követelnek, soha nem akarja elveszíteni a bizalmat, amit még csak nem is érez, hogy kiérdemelt volna. Nem lesz keselyű. Nem fogja megtenni. Ezért csak félredönti a fejét.
- Boldog új évet, Harry - mondja összeszorított fogakkal.
- Boldog új évet, Louis - válaszol Harry, és egy szoros, meleg ölelésbe vonja. Ez is nagyon jó, Harry vállába temetve az arcát. Valószínűleg még jobb is.
***
Harry gitárja január második hetének a közepén érkezik meg. Sose említette, hogy várja, de egyik reggel Louis éppen szorgosan fest újra egy ágykeretet az emeleten, amikor meghallja, ahogy nyikorogva nyílik a főbejárat, és a hangos léptek betöltik az egész földszintet. Louis zavarodottan ráncolja a homlokát. Egészen biztos benne, hogy Harry még mindig a torony tetején ír. Azóta odafent rejtőzik, hogy visszaértek a napi sétájukról Cliffyvel, Louis egyértelműen hallotta volna, ha lejön. Emellett Harry amúgy is sokkal csendesebb, néha úgy közlekedik, mint egy szellem. Bár Louis mostanra megértette, hogy az idegenek kíváncsi pillantásai elől próbál menekülni. Lehetetlen, hogy a nehéz léptű idegen ő legyen.
Louis gyanúját pedig meg is erősíti, amikor meghallja a hangos skót kiáltást odalentről.
- Kopp, kopp! - mondja, miközben valami nekiütődik a… recepciós pultnak? Louis legalábbis így gondolja. Viszont elmosolyodik, amikor felismeri a hangot, pedig már akkor tudnia kellett volna, ki a látogatója, amikor nyílt az ajtó. Leteszi az ecsetet, és egy kicsit kinyújtóztatja a hátát, ahogy feláll.
- Idefent vagyok, MacLean! - kiáltja Louis, ahogy kilép a szobából, és a lépcsők felé indul. - Máris lemegyek! - teszi hozzá, bár valószínűleg szükségtelenül.
Az első dolog, amit megpillant, amikor leért a földszintre a postás, ahogy a pultnál támaszkodik. Egyik vállán most is, mint mindig, hűséges társa, a piros színű Royal Mail táska pihen, és egy bézs színű gitártokot tart a kezében.
- Küldemény a vendégednek - mondja MacLean, amikor összetalálkozik a tekintetük.
A negyvenes évei elején járó férfi, MacLean és a felesége már jóval azelőtt költöztek a szigetre, hogy Louis először betette volna ide a lábát, arra gondolva, ez egy álombeli jövő lenne számára. A pár majdnem olyan gyorsan esett szerelembe a szigettel, mint amilyen gyorsan szerettek ki egymásból, és annyira imádták a helyet, hogy egyikük sem akart elszakadni tőle a szétköltözési procedúra alatt. Ami nyilvánvalóan ahhoz vezetett, hogy a válásuk első néhány hónapja kellemetlen volt, ha hiszünk a falusi pletykáknak. Mostanra viszont már külön élnek, mégis egészen jó barátok. Louis nem ismer túl sok embert, aki nem érezné magát kényelmetlenül, ha egy ennyire apró közösségben kellene együtt élnie az exével, ezért mindig csodálta MacLeant, aki ennyire könnyeden áll mindenhez.
MacLean a földre teszi a gitárt, és a táskájáért nyúl, aztán addig turkál benne, amíg meg nem találja a szükséges papírokat, majd a pultra teszi őket.
- Nagyszerű - mondja Louis, és tesz néhány lépést előre, aztán lehajol, hogy a kezébe vegye a gitártokot.
MacLean rosszallóan csettint a nyelvével, Louis pedig ledermed, az ujjai pedig megállnak néhány centire a gitártól.
- Mi az?
- Szükségem van egy aláírásra - felel a postát a fejét rázva. - Egy bizonyos… - pillant le gyorsan a papírra. - Mr. Twisttől.
- Alá tudom írni - mondja Louis, újra felegyenesedve, és a papírokért nyúl.
MacLean felszisszen, és úgy hessegeti el Louis kezét, mintha egy bosszantó légy lenne, aztán a fejét rázza. - Ne haragudj, barátom, de nem lehet.
- Mégis mióta ragaszkodsz ennyire a szabályokhoz? - nevet fel Louis, egyik kezét a csípőjére téve.
- Mióta valaki embertelenül sok pénzt fizetett azért, hogy ezt biztonságosan a címzett kezébe adják át.
- Szóval akkor miről van szó, nem bízol bennem? - kérdi Louis, viccelődve MacLean vállába boxol, természetesen nem túl erősen.
- Ne legyél már ennyire problémás Tomlinson, menj és hívd ide a vendéget, hogy végre visszatérhessek a birkáimhoz. Nem a postaszolgálat az egyetlen munkám, és ez az utolsó csomagom a mai napon.
- Ezt eléggé jól tudom, ami azt illeti, meglehetősen régóta élek itt - válaszolja Louis, csak hogy egy kicsit még húzza a férfit. MacLean nem olyasvalaki, akit Louis mindenképpen közeli barátnak nevezne, de ettől még jól kijönnek.
- Egyedül kell elindulnom, hogy megtaláljam Mr. Twistet? - sóhajt fel a postás, és a fejét rázza. Nagyon sokszor csinálja ezt.
- Ha hagynád, hogy aláírjam… - kezdi Louis, aztán hangosan felnevet. - Fent van a toronyban - mondja végül komolyabb hangon. - Felmegyek, szólók neki.
Amikor Louis felsétál a lépcsőn egészen a lámpás szobáig, a naplója nyitva az asztal közepén, és a Louis telefonjára letöltött felvevő alkalmazással babrál.
- Szóval itt van a mobilom - jegyzi meg Louis köszönés helyett.
- Idefent felejtetted, és támadt egy ötletem a melódiához - mondja Harry, ahogy az alkalmazások között váltogat, és még csak fel se néz. - Csak elküldöm a menedzseremnek emailben. Ő nyilván nem ír zenéket, de legalább ad neki egy támpontot, hogy min dolgozom éppen. Köszi, hogy használhatom.
- Valójában engedély nélkül használod - emlékezteti Louis, nem mintha szüksége lett volna rá ezen a reggelen, vagy valóban bánná.
- Úgysem bánod - mondja Harry, mintha a fejében olvasna.
- Vajon hiba volt megadni neki a telefon jelszavam? - kérdi Louis drámaian, ahogy egy nagy sóhajjal a plafon felé néz.
- Nem hiszem! - kiált fel Harry vidáman, és amikor Louis újra ránéz, Harry végre felemeli a tekintetét a telefonról és vigyorog.
- Aha, mert kicsit se vagy elfogult magaddal szembe, mi? - mondja Louis, közelebb lép Harryhez, és gyengéden megböki az arcát. - Egyébként van odalent egy csomagod. A postás nem hagyja, hogy aláírjam, szóval le kell jönnöd.
Harry szemei kitágulnak, és csillogni kezdenek. Egyértelműen tudja, mi az, amire várt.
- Egy csomag?
- Igen - feleli Louis, elhúzva az ‘n’ hangot a végén. - És pontosan úgy nézel ki, mint aki tudja, mi az, szóval ne várasd meg.
Harry egyből az asztalra ejti a telefont, és olyan hirtelen akar felugrani, hogy a túl nagy lendület miatt, majdnem visszaesik a földre.
- Minden oké? - kérdi Louis, és finoman Harry derekáta teszi a kezét, hogy megbizonyosodjon róla, talpon marad.
- Igen, persze - mondja Harry, aztán már el is tűnik, szalad lefelé a lépcsőkön.
Mire Louis visszaér a recepcióra, MacLean már elment, Harry pedig gondolkodva néz a gitártokra. Félig, mint egy ünneplő gyerek, de többnyire inkább ragaszkodón. Még az is eltart neki néhány másodpercig, hogy felfogja, Louis is ott van. Amikor észreveszi őt, gyengéden Louis-ra mosolyog.
- Korábban megkértem a menedzserem, hogy küldje el nekem. Arra gondoltam… ha már visszatérek ebbe a dologba, akkor rendesen kell csinálnom, nem igaz?
- Így van - ért egyet Louis. Egy kicsit még furcsa arra gondolni, hogy Harry elmegy. Hogy visszatér abba a távoli világba, ahol a hírességek élnek, sikítozó rajongókkal körülvéve. Még akkor is, ha egyértelműen oda tartozik. - Eljátszanád nekem? - kérdi, mert képtelen megállítani magát.
- Mit? - kérdez vissza Harry.
- Azt a melódiát - mondja Louis. - Amit korábban is.
- Ó - pirul el Harry. - Az… Az semmiség. Még. Még csak… zaj. Felébredtem, és a fejemben volt, nem tudtam kiűzni belőle.
- De egy nap lesz belőle valami?
- Remélhetőleg? - von vállat Harry.
- Akkor el kellene játszanod nekem. Így majd ha egyszer elkészül, elmondhatom, mennyit fejlődött.
- És miért akarnád elmondani? - nevet fel Harry.
- Nem t’om - válaszol őszintén Louis. Tesz egy lépést közelebb, megragadja Harry karját, és a nappaliba húzza őt. - Azt hiszem, ez csak egy módja annak, hogy még jobban ismerjelek.
Ezek után Harry nagyon kedvesen lekötelezi őt, és játszik neki.
***
- Egyébként, Styles - mondja Harry váratlanul egy hétfő este, amikor épp házi fish&chips-et esznek.
- Pardon? - válaszol Louis félig teli szájjal. Miután lenyeli az ételt, kuncog azon, mennyire meglepte Harry furcsa kijelentése. - Bocsi - mondja, és megragad egy szalvétát, hogy megtörölje a ragacsos ujjait.
- A vezetéknevem - magyarázza el Harry, aztán egy darab sültkrumplit dob a szájába. Louis pislog egyet, és a legsemlegesebb arckifezetést próbálja magára erőltetni.
- Pardon? - mondja újra.
- Hallottad - horkan fel Harry.
- Szóval… Harry Styles - próbálgatja Louis, és halványan bólogat mellé. - Ez valamiféle… művésznév, vagy?
Egy kicsit túl tökéletesen hangzik, kicsit túlságosan is mindenbe beleillő, hogy valódi legyen, legalábbis Louis így gondolja.
- A-aa - erőlteti tovább Harry, és egy újabb krumpliért nyúl. - Ez az apám vezetékneve.
- Az apádnak nem lehet a vezetékneve az, hogy Styles - mondja Louis magabiztosan. Lehetetlen, hogy van odakint egy férfi, aki azzal a névvel született, hogy Harry Styles. Ez lehetetlen. Ha valaki arra kérné Louis-t, hogy találjon ki egy popsztár nevet Harrynek itt és most, még akkor is csak azért ajánlana ilyet, mert annyira különlegesen furcsán hangzik.
- Ó, pedig de - erősködik Harry. - Rákereshetsz a Google-ben.
Ez a megjegyzés egy kicsit kizökkenti Louis-t, és felsóhajt, a hangja félig a zavart és a meglepett között van.
- Mi ez a mániád azzal, hogy rádkeressek Google-ben? - kérdezi, mert képtelen visszafogni magát. - Már másodszorra említed ezt. - Megakad, ahogy a gondolat hirtelen megszületik a fejében. - Tesztelsz?
- Mi? - szólal meg Harry, és inkább tűnik döbbentnek, mint rajtakapottnak, de azért Louis még nem engedi el egészen a teóriáját. - Nem. Mármint… nem szándékosan. Én csak… - vonja meg a vállát Harry, és egy kicsit tanácstalannak tűnik. - Nem tudom. Tudom, hogy azt mondtad, ez egyáltalán nem számít neked, de furcsa volt, hogy még csak nem is tudod a valódi nevem, oké? Csak el akartam mondani. Őszintén szólva, fel se ajánlottam volna a Google-t, ha csak simán elhiszed, amikor azt mondtam, a nevem Styles.
Hosszú csend telepedik rájuk, és csak nyúlik és nyúlik egészen addig, amíg Louis úgy nem dönt, hogy újra megszólal.
- Jogos. De még mindig azt gondolom, nevetséges, hogy a valódi neved Harry Styles. A szüleid előre eltervezték, hogy majd híres leszel, vagy mi?
- Nem - nevet fel Harry. - Nem igazán. Mindig is támogatták, hogy énekeljek, és anyukám volt, aki benevezett az X-Faktorba, de nem tervezték előre, vagy ilyesmi. Szerencsére nem ilyen fajta erőszakos szülők.
Ez az első alkalom, hogy Harry beszél arról, hogyan és miért lett annyira fiatalon híres, Louis pedig meg szeretne ragadni ezen a ponton, és egy kicsit mélyebbre ásni, mert még több információt akar, és a vágytól még meg is szédül kicsit. Gyorsan lenyugtatja magát, emlékezve, hogy Harry tempójában haladnak, nem pedig a saját eszeveszett és túl kíváncsi lépteivel.
- Csak a sorsodba volt írva, hogy sikerüljön - csipkelődik Louis, ahelyett, hogy kérdéseket tenne fel. Máris megérte ez az áldozat, amikor Harry részben szórakozottan, részben megkönnyebbülten mosolyog vissza rá.
- Talán - von vállat Harry. - Szerintem leginkább valószínűleg szerencse volt, mintsem sors - mondja, aztán újra enni kezd. - De ki tudja - teszi hozzá, amikor lenyel egy nagy falatot. Egy falat ételre bámulva ráncolja a homlokát. Louis már azon van, hogy megkérdezze tőle, mi a gond az étellel, amikor újra megszólal. - Talán ez pont az ellenkezője a szerencsének - mondja sötéten. - Bármi is ez.
- Karma? - viccelődik Louis, és ez tényleg megnevetteti Harryt, és egyértelműen röffent közben, aztán azonnal a szája és az orra elé teszi a kezét, hogy ne lehessen hallani.
- Ha ilyesmit mondanék a nyilvánosság előtt, valószínűleg meglincselnének - mondja Harry a nevetésen túl. - Mármint, mégis ki vagyok én, hogy panaszkodjak? Nem mintha nem élnék kiváltságos életet.
- Biztosan - hümmög Louis.
Ez egy kicsit letöri a hangulatot, az egész beszélgetés a rossz karmáról és a szerencséről, amikor egy megfoghatatlan helyen összefonódnak, mérhetetlenül különböző módon mutatva meg ezt az életet, attól függően, a mérleg melyik irányba billen.
- Nincs azzal semmi baj, ugye tudod? - mondja végül egy idő után Louis.
- Mivel?
- Ha tesztelsz engem. Rendben lenne. Nem bánnám - mondja lassan, óvatosan, mintha alaposan megfontolná a szavait, csak hogy az üzenet a lehető legegyértelműbben érjen célt. - Megérteném - teszi hozzá gyorsan. Tényleg, igazán komolyan gondolja. Nem foghatja fel a személye elleni támadásnak, amikor maximum csak sejtheti, milyen kegyetlenül bánhattak vele az emberek a múltban. - Nem mintha bárkiben megbízhatnál.
Harry ledermed, aztán visszatesz a tányérjára egy kis falat halat, ahelyett, hogy megenné.
- Igen - ért egyet, és az arca is ugyanezt tükrözi, láthatóan újra bezárkózik, és erősen kerüli Louis közvetlen tekintetét. Korábban már elárulták őt. Louis nem annyira hülye, hogy erre ne jött volna már rá.
- Nyilvánvalóan én nem foglak egyszerűen csak… - köszörüli meg a torkát Louis, és hirtelen egy kicsit kényelmetlenül érzi magát. Játszik a villával a tányérján, beharapja az alsó ajkát, és próbálja megtalálni a legjobb módot, hogy minden drámaiság nélkül tudja elmondani, amit akar. Amikor egyértelművé válik, hogy nem tud mást kitalálni, egyszerűen csak kimondja. - Nem foglak elárulni, vagy ilyenek. Semmi ehhez hasonlót. - Ezt sokkal esetlenebbül sikerült kimondania, mint tervezte, és inkább folytatja, hogy megpróbálja elterelni róla a figyelmét. - Én pontosan tudom, hogy nem fogom ezt tenni - jelenti ki szigorúan. - Én pontosan tudom ezt a tényt. De te nem - teszi hozzá gyengéden a végén.
- De tudom - vitatkozik Harry, félbeszakítva őt, és Louis helyett is egy kicsit sértettnek tűnik emiatt. - Már mondtam neked, nem osztottam volna meg veled ennyi mindent, ha azt gondolnám, hogy nem bízhatok meg benned.
- Pontosan tudom, és ez nagyon megható - vesz egy mély levegőt Louis. - Csak azt mondom, rendben van, ha egy részed nem tudja biztosan. Ha egy részed azt gondolja, tesztelned kell, vagy valami. Nem zavar. Nem okoz csalódást. De Harry, nem számít, hányszor utasítasz rá, nem fogok hirtelen kapni a lehetőségen, hogy rád keressek az interneten. Vagy a saját céljaim miatt átverni téged. Őszintén, nem is érdekelhetne kevésbé a Harry Styles márka.
Louis viccelődve mondja az utolsó részt, Harryre is kacsint, és azt gondolja, ez majd minimum megmosolyogtatja, de ő hosszú ideig semmit se mond.
- Harry? - kérdi végül Louis, a hangja bizonytalan.
- Nem tudom, mit mondjak.
Louis felhorkant. Amikor újra megszólal, más irányba kell néznie, mert fél, hogy túl gyengének tűnik, túl hevesnek.
- Semmit se kell mondanod.
***
- Ó, ISTENEM!
A kiáltás az emeletről érkezik, Louis pedig megdermed, mindkét keze a mosogatóban, amikor beleejti a félig elmosott teás bögréjét. A homlokát ráncolja, és egyre szaporább szívveréssel zárja el a forró vizet, hogy hallgatózzon.
- Ó, ISTENEM, LOUIS! - üvölt megint Harry, hallja őt lefelé futni a lépcsőn, Louis szíve pedig fájdalmasan szorítani kezd a mellkasában. A félelem szétárad a tagjaiban, miközben különböző apokaliptikus forgatókönyveket vetít maga elé, amik miatt Harry ilyen kegyetlenül kiabálhat.
Kiszalad a konyhából, és még mindig szappanos, vizes kézzel rohan bele Harrybe a folyosón. Megragadja a vállát, hogy megbizonyosodjon arról, egyikük se fog elesni.
- Jól vagy? Minden oké? - kérdi Louis, és először Harry arcát felmérve, aztán az egész testét megvizsgálva próbálja kizárni, hogy megsérült volna. - Clifforddal van baj?
- Ó, istenem, muszáj velem jönnöd! - mondja Harry izgatottan, a szemei hatalmasak és csillognak, aztán megfordul, és maga után húzza Louis-t.
- Mi az? - nyögi Louis, és a fejét rázza, teljesen össze van zavarodva.
- Gyere! - mondja Harry, visszanéz, és szorosabban ragadja meg Louis egyik nedves kezét, ezúttal összefűzve az ujjaikat, és maga után vonszolja őt. - Ez hihetetlen!!! Elképesztő!!! Muszáj velem jönnöd, hogy lásd!!
- De mit? - válaszol Louis. Még mindig zavarodott, ahogy Harry átrángatja őt a folyosón, aztán kinyitja a bejárati ajtót, hogy mindkettejüket kivezesse a sötétbe.
- Nézd! - leheli Harry, és néhány méterre a világítótoronytól áll meg, de nem elég közel a sziklákhoz, hogy veszélyes legyen. - Nézd az eget! - kiabálja, szorosabban fogva Louis kezét.
És Louis persze nézi. Louis nézi a megvilágított égboltot, és ahogy a színes szalagok mozognak, úgy kavarognak a csillagok felett, mint a fénysugarak, amelyek könnyeden táncolnak az univerzummal, azt éreztetve velük, hogy mennyire aprók, mennyire jelentéktelenek. Először zöldek, aztán ahogy elmozdulnak hirtelen kékre változnak, a lila beletűnik a rózsaszínbe, mintha a skót szél fújná különböző színűvé időről időre.
- Ó, istenem! - suttogja folyamatosan Harry. - Istenem!
Louis egy pillanatra elszakítja a tekintetét az égről, tesz egy lépést közelebb, és Harry arcát nézi. El van ragadtatva, a puszta izgalomtól is nehézkesen lélegzik, és Louis látja, ahogy ahogy a lehelete kiáramlik az ajkai közül. El is felejtette, mennyire hideg van. Elfelejtette, hogy télen, éjszaka, kabát nélkül szaladt ki a házból. Harry kezét szorongatva, és a természeti törvények által csak számukra létrehozott absztrakt festménnyel az égbolton, Louis egyszerűen csak nem tudott törődni semmi mással.
- Ez az egyik legelképesztőbb dolog, amit valaha láttam! - mondja Harry, és a pillantását egyszer sem szakítja el az égbolttól. Louis gyengéden elmosolyodik.
- Még soha nem láttál északi fényt ezelőtt?
- Nem! - rázza meg a fejét Harry. - Én… Fogalmam sem volt, hogy ezek… - felnevet a saját izgatottságán. - Ezek megszokottak itt? - kérdi végül egy szívdobbanással később.
- Tél a legjellemzőbb időpont nekik - hümmög Louis. - És persze van egy nagyon jó kilátásunk is hozzá.
- Nem tudom elhinni - mondja Harry, a hangja tele van boldogsággal, ámulattal. - A fotók egy cseppet sem adják vissza! Ez… - hebeg. Nem talál szavakat. Louis felkuncog, és végre elszakítja a pillantását Harryről, hogy újra az eget nézze.
- Nem - ért egyet. - Feltételezem, hogy nem.
Ott állnak kézen fogva, és kitudja meddig nézik a fényeket némán, Louis pedig nem érzi a hideget, nem érzi a szelet. Semmit sem érez, kivéve a forróságot, ami Harry testéből árad, a férfi ujjainak szorítását, és az örömöt, ami elárasztja a testét. Addig nézik, amíg a fények eltűnnek, Louis pedig behunyja a szemét, még mindig Harry kezét fogva, és szavak nélkül kívánja, bárcsak elnyúlthatná ezt a pillanatot. Csak egy kicsit hosszabbra.
5 Comments
a szivem egy nyári délutánon felejtett csoki, teljesen elolvadok tőlük. köszönöm ezt a csodát!💕
VálaszTörléshehehe, igeen, én is valahogy így olvastam végig elsőre. 💙💚
TörlésHát az történt még a múltkor, hogy annyira imádom ezt a mesét, hogy nem bírtam ki és elkezdtem angolul olvasni a wattyn. Persze kb már csak két rész volt hátra amikor leszedték mert az eredeti szerző soha nem akarta, hogy wattyn legyen. Én viszont annyira kivoltam, hogy nem tudom elolvasni a végét, hogy addig addig túrtam, blogokban, chatekben, itt-ott-amott míg megszereztem a pdf verziót. És bár elolvastam angolul minden héten alig várom itt és olvasom magyarul is mert egyszerűen Larrybol sosem elég!!!! Ezenkívül akartam amoda is kommentelni csak mindig elmarad, de naaagyon szuper volt a one shotod is!!!!! (Ahogy általában minden ezen az oldalon). Nagyon köszi, hogy töretlenül hozod az olvasnivalókat nekünk!❣💕 puszik!!!
VálaszTörlésSzia!
TörlésJajj hehe, írhattál volna hamarabb, el tudtam volna küldeni neked egyből. :)) De amúgy megértelek. Én is halálosan imádtam a mesét, ezért is akartam lefordítani. Csodás mese.
És aww köszönöm! Örülök, hogy tetszett a 1shot is! 💙💚
Sziaa!
VálaszTörlésUgyeee, én is nagyon imádom ezt a mesét. Annyira csodálatos, és még sírtam is rajta. :)) Pedig ez nem annyira jellemző rám. :)
A buliii, ahogy először idiótán táncolnak, aztán meg összebújva, ahhhwahwwahwww!
A vége volt a legszebb, a fényekkel. Imáddoooom! 💙💚