Sziasztok!

Szerdaaa! Megint. Basszus, most, hogy ennyi mindent posztolok itt meg a wattyn is párhuzamosan, olyan érzésem van, hogy minden nap van valami posztolni való. :D Na de ez nem panasz. Ezt a részt HDawn prezentálta nektek, remélem szeretni fogjátok, én nagyon. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

H&S

A kórház egy olyan hely, amitől még mindig kiráz a hideg, ha a közelében vagyok. Végeláthatatlan feszültség és rosszkedv uralkodik el rajtam, hiába van egy szép, napsütéses téli napunk, és hiába vagyunk egy magánkórházban, ahol mindent megtettek, hogy kellemes légkört teremtsenek a fájdalom és szomorúság köré. Legszívesebben elillannék a kijárat felé, hogy minél hamarabb magam mögött hagyhassam a betegeket, a fáradt nővéreket, és a komor orvosokat. Szeretném, de nem lehetek ennyire beszari. Harry még nem fejezte be ami miatt jöttünk, nekem pedig muszáj tartanom a lelket Carlban, miközben a kis kávézóban ücsörgünk. Ha nem egy kórház épületén belül lenne, még kellemesnek is mondanám. Minden asztal felett hosszú száron lelógó színes, üveg lámpabúrák, az alacsony fotelekben pedig puha párnák. A sarokban egy nagy könnyezőpálma – onnan tudom a nevét, hogy Harry is hazahozott nekünk egyet, és alig fért be az ajtón –, és a bejárat mellett egy kisebb sziget a gyerekeknek. A mi asztalunk és székünk miniatűr változata kifestőkkel. Amikor megérkezik a rendelt teám és Carl habos kávéja, a szemem sarkából észreveszem, hogy mosolyog. Jó hatással volt rá Harry közelsége, és azt kívánom, bár mindenkinek lenne egy tündére. Már régen láttam ilyen őszintén mosolyogni, és nem tudom megállni, miután lenyalom a kiskanalam, én is viszonzom. Egy darabig nem szólunk egymáshoz, csak kortyolgatunk, és azt veszem észre, hogy a kényelmes fotel kicsit kezdi csökkenteni a frusztrációmat.

- Tudod, azért örülök, hogy Harry nem haragszik rám mindazért, amin keresztül kellett menned. Meg lenne rá minden oka, hiszen imád és félt téged. Valamiért mégsem ugrott nekem, sőt. Segíteni próbál.

- Harry máshol vezeti le a negatív energiákat – feleltem, és csak utána fogom fel, hogy ez talán egy picit félreérthető. Carl a tenyerébe támasztja a borostás állát, oldalra néz, és mindenttudóan mosolyog, de én nem javítom ki magam, elvégre amire ő gondol, elég közel áll a valósághoz.

- Ettől függetlenül nem nagyon értem, hogy mi történik most odafent, anya szobájában. Nem hiszek a hókuszpókuszban, a természetgyógyászatban már inkább, de nem tagadhatom, hogy nekem is jól esett Harryvel beszélgetnem. Ha már anyát is megnyugtatja egy kicsit, akkor máris sokkal tartozom nektek – fordult felém újra, és néz hálásan a szemeimbe. - És borzasztó szarul érzem magam, amiért belekevertelek mindebbe – teszi hozzá őszintén, megbánással a hangjában. - Nem csak azért mondom ezt, mert… időközben… - keresi a szavakat zavartan. Furcsa ilyennek látni. Általában olyan magabiztos, mint senki más, akit ismerek, most pedig a halántékát masszírozza remegő ujjakkal. - mert időközben megkedveltelek, hanem Harry miatt is. Egyikőtök sem illik bele a világomba, és Harry maga a tisztaság és jóság. Úgy érzem, beszennyeztem egy angyalt – fejezi be kínosan nevetgélve.

- Ami megtörtént, az megtörtént – mondom neki, és elégedett vagyok magammal. Sosem tudnám azt mondani neki, hogy semmi baj, mert igenis megviselt az elmúlt pár hónap. Te jó ég, egyszer majdnem leszúrtak, utána meg elkapott a rendőrség! Nem beszélve arról, hogy a Harryvel közös kapcsolatunkat is megviselte ez az egész, és isteni csoda, hogy tényleg szeretjük egymást, és nem hagytuk, hogy ezen bármi változtasson. - Nem vagyok a legmegfelelőbb arra, amit elvártál tőlem. És utáltam, hogy nem lehettem őszinte Harryvel. Szörnyű volt, mert rettegtem, hogy kiderül, és elhagy, rettegtem, hogy meghalok, és magára marad… - sorolom hevesen, de aztán csak megcsóválom a fejem. - Tudom, hogy én sem vagyok ártatlan. Itt egyedül ő az. De kellettek azok a papírok.

- Hová szeretnél vele elutazni? - kérdezi Carl kíváncsian.

Újra kortyolok a teámból, aztán felnézek rá.

- Harry imádja a természetet. Azt hiszem, a Dél-Amerikai esőerdőkkel nem lőnék mellé.

- Szeretném állni az utazás költségét nektek – jelenti ki Carl. Mivel semmi kérést nem érzékelek a mondatában, azonnal összevonom a szemöldököm.

- Carl, ez… nagylelkű, de nem fogadhatom el.

- Egy újabb kelepcétől félsz? - kérdezi azonnal. - Esküszöm, ennek semmi köze hozzá. Az égvilágon, semmit nem kérek érte cserébe. És jól tudod, hogy nekem ez semmiség.

Nem tudom, hirtelen mit kezdjek az egész helyzettel. Fogalmam sincs, hogy reagáljak, és mit hozzak fel ellenérvként, ezért nem mondok semmit, amit ő úgy fog fel, hogy elgondolkozok az ajánlatán. Egyrészről szeretném teljesen lezárni a Carlos korszakot, más részről meg… ha arra gondolok, hogy soha többé nem találkozunk, egy kicsit összeszorul a szívem. Ami egy újabb bűntudat hullámot indít el bennem. Mégis mi van velem? Miért volt olyan fontos már otthon is, hogy Harry megkedvelje őt, ő pedig Harryt? Azokban a pillanatokban, amikor nagyon szigorú vagyok magammal, arra jutok, hogy azért, mert jó érzés még egy embert magam mellett tudnom, aki kedvel. Talán önző vagyok, szeretetmániás, akinek szüksége van a csodálatra. De közben ott a másik oldal… valamilyen szinten összeköt minket az, hogy az édesanyja haldoklik. Én már átestem mindezen, és pontosan tudom, mit érezhet. Aztán valljuk be, Carl megmutatta már nekem párszor a törődő oldalát is. Ő biztosan nem egy angyal, de az ördögtől is messze áll. Talán messzebb, mint szeretne.

- Szóval… ezek után lassan elválnak útjaink? - kérdezem bizonytalanul, és még mindig nem döntöttem el, milyen választ szeretnék. Csak azt tudom, hogy dübörgő szívvel várom, mit fog mondani.

- Ez a te döntésed. Vagy Harryé. Már csak én tartozok nektek, nem pedig fordítva, de… azt tudnod kell, hogy ha anya… - mondja, és tisztán hallom, hogy megremeg a hangja – ha anyával történik valami, te leszel az egyetlen, akinek hinni fogok, ha azt mondja, nincs vége a világnak.

Nézem a kétségbeesett arcát, a fáradt szemeit, és közben észreveszem, hogy elhomályosodik minden. Együttérzek vele, hiszen ezer meg ezer fájdalmas emléket felidéz bennem ez az az egész,

- Az érzés nem fog elmúlni sosem, de… meg kell tanulnod együtt élni vele. Bármikor felhívhatsz, ha beszélgetni akarsz. Mi a helyzet a testvéreddel?

- Tudod, a húgomnak ott van a párja, nem hiszem, hogy… - kezdi, de megcsóválom a fejem és a szavába vágok.

- Neki is szüksége lesz rád, ahogy neked is rá. Ebben az esetben én is kívülállónak számítok, hiába mentem már végig ezen a rémálmon.

- Azt hiszem, este felhívom őt – mosolyodik el Carl halványan. Ez az a mosoly, amiben még mindig van egy cseppnyi remény, akármennyire is szomorú a helyzet.

- Nem vagytok túl jóban – jelentem ki, amint sikerül megfejtenem a jelzéseit. - Ha nem vele, akkor kivel szoktad megbeszélni a gondjaidat? - kérdezem tőle. Miután anya meghalt, nekem még mindig ott van Zayn, aztán Leila, most pedig Harry is. Bármelyikükre rábíznám az életem is, és igyekszem én is viszonozni azt a törődést és szeretet, amit tőlük kapok.

- Általában meg tudom oldani egyedül is – feleli Carl, aztán egyszerre megissza a kávéja maradékát. Amikor én is befejezem a teám, szó nélkül állunk fel, hogy elinduljunk az emeletre Harryhez és a beteghez.

Miközben a liftben ácsorgunk egy ápolónő társaságában, nem hagy nyugodni, amit odalent mondott, a kávézóban, de közben ráébredek, hogy nincs min csodálkoznom. Carl munkája… nem olyan, ahol bárkinek megengedheti, hogy közel kerüljön hozzá. Alaposan meg kell válogatnia, kiben bízik meg igazán, kit enged magához. Persze, ott van bennem a kisördög, hogy ő választotta ezt az életet, bár igazából semmit nem tudok arról, miért került oda, ahol most van. És egy kicsit sajnálom is. Ahogy ígértem, ott leszek neki, de nekem Harry az elsődleges prioritásom, és ezen semmi sem változtathat. Még az sem, ha Carl egyedül marad a gyászával.

Az ajtó résnyire nyitva van, amikor felérünk a szobához. Carl megy előre, és épphogy csak belöki az ajtót, hogy lássa, végeztek-e már. Én nem furakszom oda, keresztbe tett karokkal dőlök a falnak, és hallgatózom. Harry kedves, lágy hangjára elmosolyodom, és amikor Carl-ra nézek, látom, hogy ő is hasonlóan reagál. Utána meghallom, ahogy egy halk, gyenge hang válaszol Harryére, csodálattal és a körülményekhez képest vidáman.

Carl hátralép, hogy ő is a falnak dönthesse a felkarját, és hitetlenkedve csóválja a fejét.

- Nem tudom, hol találtad Harryt, de piszkosul szerencsés vagy. Nem találkoztam még nála önzetlenebb, kedvesebb emberrel. Ennek talán van valami köze ahhoz, hogy a civilizációtól elzárva élt eddig?

- Ebben biztos vagyok – felelem suttogva, nehogy megzavarjuk a bentieket. - A társadalomnak nem volt lehetősége arra, hogy megfertőzze vagy tönkretegye, és szeretném, ha ez így is maradna.

Carl egyetértően bólint, aztán összehúzza a szemöldökét, mintha elgondolkodna valamin.

- Kíváncsi vagyok, hol lennék most, ha engem sem fertőznek meg – mondja ki végül, mire kíváncsian fordulok felé.

- Hogy kerültél bele ebbe az egészbe?

- Ha elmondom, meg kellene öljelek. Annak pedig Harry nem örülne – mondja viccelődve. - Említettem már, hogy a te érdeked is, hogy ne tudj mindent. Ahogy te sem mondod el, mi a helyzet Harryvel – pillant újra az ajtó felé – én sem beszélhetek. Te Harryt véded a hallgatásoddal, én pedig téged, és valljuk be, magamat is.

Ezzel nem tudok vitatkozni. Akármilyen kíváncsi vagyok, mi visz egy tanult, értelmes fiatal férfit arra, hogy szembe kerüljön a törvénnyel, az mégis ezerszer fontosabb, hogy ne adjam ki Harry titkát.

Egy perccel később Harry ásítva lép ki az ajtón, és rögtön felém lép, amikor meglát minket. Ahogy nekem dől, érzem, hogy milyen gyenge. Alig bírja a saját súlyát megtartani, ezért átkarolom a derekát és magamhoz szorítom.

- Mi a helyzet? - kérdezem tőle.

- Most már bemehetsz hozzá, Carl – fordul Harry a kíváncsian álldogáló Carl felé. - Már most is jobb a kedve, és ha minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna, holnap jobban is lesz – jelenti ki Harry magabiztosan.

Látom Carlon, hogy kicsit kételkedve néz rá, és nem tudja hová tenni az egészet, de a magabiztosság meggyőzi.

- Nem tudom szavakba foglalni, mennyire hálás vagyok. Köszönöm, Harry – mondja meghatottan.

- Bár ne lenne rám szükség – feleli Harry ugyanolyan komoly őszinteséggel. - Kérlek, ne feledd, hogy nem tudom őt meggyógyítani, bármennyire szeretném. Ha minden jól alakul, és holnap már erősebb lesz, az sem jelenti azt, hogy a betegség eltűnt.

- Tudom – harap Carl az ajkába, miközben a semmibe bámulva gondolkodik. - De már a plusz napok is hatalmas segítség, főleg, ha nem szenved.

- Akkor menj, és használd ki – simítja Harry a vállára a kezét, és egy kicsit az ajtó felé löki. - Örülni fog neked.

Carl elköszön tőlünk, mielőtt eltűnne az ajtó mögött. Mintha Harry csak erre várt volna, teljesen nekem dől, és a lábaiból szinte elfogy az erő. Az utolsó pillanatban kapom el, és támogatom az egyik padhoz a folyosón. Egy aggódó nővér lép oda hozzánk, amint leér a feneke.

- Uraim, minden rendben? - nézi gyanakvóan Harryt, aki lehajtott fejjel ül, és csak a kezeim a vállán tartják egyenesen.

- Igen, csak… rossz hírek – mondom neki gyorsan. - Semmi gond, köszönjük – bólintok felé, és végre magunkra hagy minket. - Harry, édesem, be kell mennünk a mosdóba.

- Álmos vagyok – motyogja lelassulva, és már biztosan tudom, hogy többet adott az energiájából, mint amennyit szabad lett volna.

- Segíthetek neked, csak el kell mennünk valahová, ahol nem látnak – próbálom győzködni. Kisimítom a hajat az arcából, ami elszabadult a hajgumiból, és magam felé fordítom az arcát. - Menjünk, jó?

- Nem biztos, hogy fel tudok állni… - pislog rám fáradtan.

- Segítek…

- Beszélnem is nehéz – tiltakozik Harry. - Nem aludhatnék… - kezdi, de mielőtt befejezhetné, megint ásítania kell. – Nem aludhatnék itt egy kicsit?

Érzem, hogy ez így nem fog menni, és attól is félek, nehogy valami furcsa jelenetet rendezzünk a kórházban. Aztán meglátok az egyik ablak alatt egy kerekesszéket, és hirtelen beugrik a megoldás. Szerencsére senki sem lát, ahogy eltolom, beleültetem Harryt, és bezárkózok vele a férfi mosdóba. Amikor biztonságban és kettesben vagyunk végre, máris megfogom a kezét, és leguggolok mellé. Látom a pulóvere alatt, hogy a karján hamarosan felsejlenek a tetoválások, és a szeme is zölden villan rám, amikor elég energiát kap ahhoz, hogy végre nyitva tudja tartani őket.

- Elég furcsa, hogy bezárkóztunk ide – mosolyodik el, de még mindig túl lassan beszél, mintha be lenne csípve.

- Sajnálom, ez tűnt a legokosabb döntésnek – felelem neki. - Jobb már?

- Ühüm… Penny azt mondta, hogy a barátnője egy buliban, a mosdóban veszítette el a szüzességét. Gyakori, hogy valaki ilyet csinál? Annyi más helyen lehet szexelni… például a természetben - mondja elgondolkozva.

- A városban illegális a parkban szexelni – válaszolom. - Az illegális azt jelenti…

- Tudom, mit jelent – vág közbe Harry. - Arra használják, ami tiltott. Leila elmondta, amikor bevittek a rendőrségre.

- Igen – bólintok, miközben óvatosan nézek rá. Még mindig összerezzenek a témától, és félek attól, hogy Harry egyszer csak rájön, hogy én közel sem vagyok olyan jó, mint ő.

- És illegális egy buliban, a mosdóban szeretkezni?

Elmosolyodom a kérdésre, és a kíváncsiságára.

- Nem mondanám, hogy illegális, de nem is a legjobb döntés.

- Te csináltál már ilyet?

- Lehetséges – mondom lassan, elnyújtva a szót. Harry lágyan felnevet, és elengedi a kezem, hogy közelebb húzza a fejem. Aztán lágyan megcsókol, és érzem, hogy tíz perc alatt máris sokkal jobban lett. Én időközben viszont elálmosodtam, de ha indulunk, még könnyen haza tudok vezetni…

- Egyszer elmondod azt is, mi történt közted és Carl között, amikor a sebbel a hátadon jöttél haza? - kérdezi teljesen természetesen. Annyira meglepődök, hogy majdnem hátraesek a seggemre.

- Mit akarsz tudni? Bármit elmondok neked… - felelem végül remegő hanggal, mert tényleg így érzem. Talán egy kicsit kényelmetlen lesz, de tartozom neki ennyivel.

- Akkor mondtad először, hogy… - kezdi alig hallhatóan. - Azt mondtad, hogy akarsz. Azt mondtad, hogy az ujjaimnál többre vágysz. Ez Carl miatt volt? Azóta szóba sem hoztad…

- Bár tudnék erre válaszolni – mondom neki őszintén. - Nem tudom, mi ütött belém. Carl segített, és bekötözte a sebet. Nem volt rajtunk sok ruha, és az egyik pillanatban a mosdónak szorított. Megcsókolta a nyakam… - hadarom el egy szuszra, és biztos vagyok benne, hogy ég az arcom, mielőtt megérzem Harry kezét a forró bőrömön. Legszívesebben beletemetkeznék, és eltűnnék.

- Jó érzés volt? - kérdezi elmélyült hangon.

- Leállítottam azonnal – szabadkozom, ahelyett, hogy válaszolnék neki, mert úgy érzem, sarokba szorított. Pedig valószínűleg csak beképzelem az egészet.

- Nem ez volt a kérdés – jelenti ki, de nem rosszallóan, inkább huncutul, és még a szemeit is megforgatja. Nem tudom, kitől tanulta… - Érzem, hogy feszült vagy a közelében, legalábbis ha én is ott vagyok. Csak szeretném, ha ez elmúlna. Nincs okod rosszul érezni magad. Most mondtad, hogy leállítottad. És ha jól esett… szerintem ezzel sincs baj. Ha kedvelsz valakit, akkor jól esik a törődése, az érintése.

Ezzel a résszel vitatkoztam volna, de abban a pillanatban valaki bekopogott a mosdó ajtaján. Tudtam, hogy mennünk kell, ezért kiegyenesedtem és kitoltam Harryt, aztán a kerekesszéket az egyik sarokban hagyjuk. Nem tudom, hová lyukadtunk volna ki, ha nem zavarnak meg minket, de azt egy cseppet sem bántam, hogy Harry végre mindennel tisztában van.

*

Mindkettőnk napja szabad volt, de mivel odakint esik az eső, úgy döntünk Harryvel, hogy jobb, ha lemondunk arról a tervünkről, hogy ellátogassunk a parkba. A tv előtt ülünk, és valami dokumentum sorozatot nézünk a vulkánokról, egy nagy adag popcornnal kettőnk között. A lakásom egy kis dzsungellé változott a sok egzotikus szobanövény miatt, de nem bánom, jól érzem magam benne. Sokkal barátságosabb, mint Harry előtt volt. Igazából minden sokkal jobb, mint előtte. Hiába emlékszem vissza a nehézségekre, ami azóta ért minket, kétséget kizáróan minden fájdalom és verejtékcsepp megérte. Még a börtönlátogatásom is. Ha elölről kellene kezdenem, újra megtenném.

Oldalra pillantok, hogy lássam az arcát, miközben érdeklődve nézi a műsort, és néha betesz néhány szem kukoricát a szájába. Aranyos, hogy annyira figyel, hogy előfordul, amikor egy-egy szem kiesik a szájából. Sokat változott az elmúlt hónapokban. Rengeteget tanult, és mindent megtett, hogy jól tudjon alkalmazkodni. El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett neki, és nagyon büszke vagyok rá, hogy gond nélkül megugrotta az akadályokat. Félelmetes belegondolni, hogy mindezt miattam tette. Lassan lenyalja a sót a telt ajkairól, és észreveszi, hogy figyelem őt.

- Mi az? - fordult felém mosolyogva.

- Említettem már, hogy csodálatos vagy? - kérdezem, és elrakom a popcornos tálat a dohányzóasztalra, hogy szemtelenül közelebb mászhassak hozzá. Épphogy összeér az ajkunk, amikor elkezd csörögni a telefonja. Kelletlenül ülök vissza a helyemre, és látom rajta, hogy ő is nehezen enged el, de ezt bármikor folytathatjuk, nem igaz? A képernyőn meglátom Paul nevét, ami miatt kicsit összezavarodom, de rögtön bevillan, kiről van szó. A félig tündér családapa…

- Szia Paul… igen, persze… nem, nem tudom, de holnap munka után felhívlak, és megbeszélünk egy időpontot. Rendben, köszönöm… nektek is további szép napot!

Harry szerencsére hamar letudja, de nagyon kíváncsi vagyok, mit beszéltek meg. Még nem tudom, mit gondoljak erről a Paulról.

- Paul elhívott egy sétára a parkban. Tudni akarta, mikor lesz legközelebb szabad napom – magyarázza Harry. Nem tudom visszafogni magam, amikor a szemöldököm rosszallóan összehúzódik.

- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? Úgy értem… nem sok mindent tudunk róla azt leszámítva, hogy bizonyos szinten ő is tündér – mondom neki gyanakvóan.

- Ő hozott haza, amikor a szalonnál kerestelek este – magyarázza Harry. - Rendes volt tőle, nagyon.

- Faye is rendes volt Liammel, amíg információkat próbált belőle és belőlem is kicsikarni rólad – mutatok rá a gyanúm okára.

- Végül is… Carl is rendes veled, azt leszámítva, hogy rávett olyan dolgokra, amik bajba sodortak – vág vissza Harry, amitől egy pillanatra eltátom a szám. Nem emeli fel a hangját, de látom rajta, hogy kicsit frusztrált. Még sosem volt ilyen, és bevallom, annyira meglep vele, hogy sokáig keresem, mit kéne erre felelnem.

- Igazad van – bököm ki végül.

Harry aztán az ölembe mászik, és biztosít róla, hogy ő is tud magára vigyázni, nem kell annyira féltenem. Utána pontosan onnan folytatjuk, ahol a telefonhívás előtt abbahagytuk.

*

Másnap este éppen egyedül indulok haza, mert az utolsó vendégem tetoválása elhúzódott, Harry pedig már előbb hazabuszozott, hogy összedobjon nekünk valami vacsorát. Legnagyobb döbbenetemre azonban nem egyedül találom őt, és amikor meghallom a konyhánkból Carl hangját, válaszul a köszönésemre, még a cipőlevételben is megállok.

- Mi a helyzet? - kérdezem, és átölelem Harryt a szokásos gyors csókkal köszönésünk után.

- Anya jobban van. Sokkal jobban – feleli Carl jókedvűen. - Holnap délután hazaengedik. Csak beugrottam elújságolni a hírt, és elmondani, mennyire hálás vagyok nektek. Köszönök mindent – magyarázza, és a szemei hálásan csillognak. - De lassan mennem kell. Vacsorázzatok nyugodtan – mondja, és már áll is fel az asztaltól.

- Van elég saláta, jut neked is – mondja neki Harry, és tudom, hogy nem csak jólneveltségből ajánlja fel, hanem komolyan gondolja.

- Nem tudom… - néz rám Carl óvatosan, mintha tőlem várná a választ, és ezért Harry is felém fordul.

Még szoknom kell azt, hogy Carl és Harry jól kijönnek, de nem akarok semminek az elrontója lenni. Ha Harryt nem zavarja, akkor engem sem.

- Vacsorázzunk és beszélgessünk – bólintok rá. - Még el sem mesélted, hová viszed anyukádat pontosan.