Bár megnyugtatott, hogy végre mellettem van, és semmi baja, mégis nehéz volt elaludnom, és azután se volt valami pihentető, hogy végre sikerült. Louis kimerült volt, ezért ő sokkal hamarabb álomba zuhant, én viszont csak néztem, és a gondolataim mindenfelé kóvályogtak. Nehéz kivernem a fejemből, amit Louis Carlról mondott, hogy több akart lenni, mint barát. Eszembe jutott, mennyire dühös volt Louis Penny miatt, és elgondolkodtam, hogy vajon nekem lenne-e okom ennyire feldühödni, vagy félni, de aztán ott van a tény, hogy Louis őszinte volt, és szeret engem. Tudom, hogy soha nem választaná Carlt helyettem. Legalábbis bízom ebben. És még ha ellenérzéseket is akarnék táplálni a férfi iránt, nehezen menne, miközben tudom, hogy ő volt, aki papírokat szerzett nekem, amire Louis szerint hatalmas szükségem van, és mindig segített Lou-nak, amikor szüksége volt rá. Tegnap este is. Az utolsó hatalmas ok pedig, amiért inkább borzasztóan sajnálom őt, mintsem gyűlölködöm, az édesanyja állapota.

- Min gondolkodsz, édes? - szakít ki a saját kis világomból Lou, és szerintem el is pirulok, ahogy felnézek rá a reggeliző asztal másik oldaláról. - Olyankor ráncolod így az orrod. Ami egyébként... imádnivaló.

- Carl anyukája járt a fejemben - felelem őszintén, és ő is egy kicsit komorabban folytatja a reggelijét. - Az élet igazságtalan az emberekkel.

- Ez így van - mondja halkan, aztán mégis felnéz a szemembe. - Tényleg komolyan gondoltad, hogy segíteni szeretnél neki? Nem muszáj megtenned, édes. Igazából... Ha nem akarjuk, többé nincs közünk Carlhoz és a dolgaihoz.

- Szeretném, ha a dolgaitól távol maradnánk - bólogatok, nehogy félreértsen. Látom, hogy neki is furcsa, talán kicsit kényelmetlen is róla beszélni. - De azt hiszem, most szüksége van ránk, hogy még utoljára együtt lehessen az anyukájával. És valószínűleg azután is, hogy elveszíti őt. Öhm... Szeretném megismerni. Ez furcsa?

- Talán egy kicsit, azok után, amit este mondtam - feleli lágy hangon, de annak ellenére, amit mond, mégsem szándéka, hogy én is furán érezzem magam. - De egy cseppet sem, azok után, hogy tudom, milyen csodálatos vagy.

- Akkor... mit gondolsz, meghívhatnánk valamikor ide? Vacsorára? - kérdem zavarban, mert tanácstalan vagyok, hogy mi a természetes és mi nem az, egy ilyen szituációban. Csak abból tudok kiindulni, hogy a Pennyvel közös vacsoránk is jól ment.

- Újra és újra lenyűgözöl - hajol át az asztalon, hogy egy csókot felejtsen a számon. - Megkérdezem, oké?

- Jó - mosolyodom el, mintha máris győzelmet arattam volna, és folytatom a reggeli gyümölcsös müzlim elpusztítását.

Akármekkora is volt a riadalom tegnap este, ma már mindkettőnknek dolgozni kell, bár Louis nem igazán hagyja, hogy kiszálljak az autóból.

- Csak még egy csók - motyogja a számba, de akkor se tudnék könnyedén elhúzódni, ha akarnék, mert mindkét tenyerét a nyakamon pihenteti a hajam alatt, hogy közel tartson magához. - Meg még egyet...

- Amennyit akarsz - válaszolom én is úgy, hogy az ajkaink egymáson mozognak. - De nem akarom, hogy Debby aggódjon.

- Tudom, nem kellene kihasználnunk az áldott jó szívét - sóhajt fel, és kelletlenül elenged, aztán beindítja a motort. - Délután jövök érted, ne menj busszal.

- Várlak! - felelem még neki, mintegy elköszönés képpen, aztán kiugrom a kocsiból, hogy a virágboltba szaladjak. Végre dolgozhatok az eladótérben is, nem csak hátul a kertészetben, ami új élményeket, új kihívásokat jelent, és emiatt meglehetősen izgatott is vagyok. Mégis arra jöttem rá, sokkal jobban szeretem, amikor nincs más, csak a növények, és azokat kell gondoznom. A virágok nem annyira boldogok az üzletben, és bár nap végére sikerül őket felvidítanom, ez rengeteg energiát igényel, másnap pedig kezdhetem előről. A kertészet viszont egy igazán boldog és élettel teli környezet. Ma szerencsére hátra vagyok beosztva, és izgatottan veszem fel a mohazöld kötényem, hogy miután mindenkit megöleltem, hátra siessek, és várjam az egzotikus növény szállítmányt, amiket mind át kell ültetnem az üvegházban. Ez a kedvenc napom, mert az erdőben sose volt még szerencsém egzotikus virágokhoz. Az ilyenek egész más környezetben, esőerdőkben nőnek, ahova remélem, egy nap tényleg eljutunk Lou-val.

*

Több nap is eltelt a rémálom óta, amikor Louis-t letartóztatták, és bár beszélt Carllal, még nem sikerült megejtenünk a közös vacsorát.

- De legalább igent mondott? - kérdem tőle, mint egy elégedetlen kisgyerek. A szárítógép tetején ülve nézem, ahogy hajtogatja a ruháinkat, mert ma este ő veszített a kő-papír-olló játékban, amit néhány hete tanított nekem, amikor egyikünk sem akart megcsinálni valamit, pedig muszáj volt. Mondjuk... hajtogatni szeretek, de imádom nézni, ahogy ő csinálja, ezért nem ellenkeztem, amikor ő vesztett.

- Beleegyezett, hogy átjöjjön vacsorára, de még nem mondott időpontot - válaszolja, miközben az egyik ingemmel küzd. - Azt mondta, majd jelentkezik.

- Remélem, hogy fog, mert azt mondtad jövő hétre foglaltak le egy utazást, és az már közel van - mondom halkan, Louis pedig csak elmosolyodik, bár őszintén, mégis kicsit szomorkásan.

- Az anyukájával ugyanaz történik, ami az enyémmel is néhány éve - suttogja, és bár mondani akarok valamit,bármit, ami segíthet, mégsem sikerül megszólalnom, ehelyett viszont a csengő éles hangja zavar meg minket. Még össze is rezzenek tőle.

- Befejezem ezt - csusszanok le a szárító tetejéről, és átveszem a munkát az utolsó néhány ruhadarabnál, addig ő ajtót nyithat, bárki is az ilyen későn. Ezután már vacsorázni készültünk.

Nyugodtan hajtogatok, épp az utolsó végére érek, amikor Louis felkiált a nappaliból. Nem többet, csak a nevemet, de amint kilépek a fürdőszobából, máris érzem, hogy ki áll odalent. Megszaporázom a lépteimet, és egy lehetetlenül zavarodott Louis áll a nappaliban, nem messze tőle pedig Paul és az egész családja.

- Harry - szólal meg egyből a félig tündér férfi, akit azon az éjszakán ismertem meg, amikor elveszetten próbáltam Louis nyomára bukkanni a környéken. - Ne haragudj, hogy így rád törtünk, nem akarunk zavarni, csak a parkban voltunk, éppen hazafelé sétáltunk, és láttam a fényeket az ablakon át. Telefonálhattam volna, csak...

- Nem, nem! Semmi baj! - mosolygok rá, és intek, hogy térjenek beljebb. - Louis, teljesen ki is ment a fejemből a nagy izgalomban, hogy meséljek Paulról.

Louis kíváncsian néz rám, miközben mind leülünk a nappaliban a kanapéra. A kislány, aki biztosan Emily, pedig a szőnyegre térdel, és a dohányzóasztal aljába tett újságokkal kezd játszani.

- Louis, ő Paul, a felesége Susan és a kislányuk Emily - mutatom be őket villámgyorsan, aztán felkelek, hogy elővegyem a vitrines szekrényből a sós mogyorót, amit annyira imádok, aztán az asztalra teszem. - Paul félig tündér.

- Ó! - lepődik meg Lou, de ennél többet nem mond, csak a váratlan de szívesen látott vendégeinket vizsgálgatja. - Igen, mi nem túl jól, főleg csak látásból, de ismerjük egymást. A szalon mellett laktok.

- Azon az éjszakán érezte meg az erőm, amikor téged kerestelek.

- Jó látni, hogy ezek szerint minden rendben van - szólal meg Paul, a felesége pedig olyan kedvesen mosolyog, hogy legszívesebben megölelném.

- Igen, Louis csak... - kezdek bele, de ahogy a kék szemekbe nézek, tudom, hogy nem mondhatom el a teljes igazságot. Jobb, ha nem, és Lou sem akarja. - Egy kis családi probléma akadt, és lemerült a telefonja, nem tudott felhívni.

- Hála az égnek, hogy nem történt komolyabb baj - szólal meg ezúttal Susan. - Tényleg nem akartunk zavarni, csak Paul nagyon szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy jól vagy, és érezte, hogy itthon vagy.

- Jól vagyok - válaszolom egyből, aztán a földön ücsörgő kislány felé nézek. Érzem őt is. Van benne mágia.

- Csak nagyon kevés, de van - feleli elvarázsolt hangon Paul, és most mindenki Emilyt nézi. - Nem is tartunk fel titeket tovább, megvan a számod, ha gondolod, valamikor csinálhatnánk valami közös programot. Akár csak... kimenni a parkba? Beszélgetni egy kicsit?

- Igen, az nagyszerű lenne, mi... - megakadok a mondandómban, amikor Emily egyik pillanatról a másikra felkel a szőnyegről, felém sétál, és a combomnak dőlve néz fel rám. - Szia.

- Szia - mondja vékonyka hangon, és a szemei kíváncsiak, tele vannak élettel, most méginkább érzem az energiáit. - A te csillogásod sokkal erősebb, mint apunak.

- Csillogásnak hívja az érzést, amit egymásban keltünk - magyarázza el egyből Paul, de már előtte is pontosan értettem, mire céloz a kislány.

- Ez egy nagyszerű szó erre - válaszolom, de a szavaim inkább már a kislányhoz szólnak, és nem is Paulhoz.

- Öhm... Vacsorázni készültünk, lenne kedvetek esetleg csatlakozni? - szólal meg hosszú ideje először Lou, és azonnal felderül az arcom az ötlettől.

- Ó, nem, nem akarunk alkalmatlankodni - rázza meg a fejét Susan, és első ránézésre Paul is egyetért vele. - Talán egy másik alkalommal, amit előre megbeszélünk. Átjöhetnétek, Emily isteni jégkrémet tud készíteni, és Paul narancsos kacsája is nagyon finom.

- Kacsa? - kérdem halkan, és nem is igazán értem, hogy... ezek szerint Paul képes állatokat fogyasztani? Louis mellett megtanultam nem ítélkezni, mert pontosan tudom, hogy nekik ez hétköznapi, az étkezési szokásaik szervez része, de ettől még elkap a rossz érzés ha erre gondolok. Még a mai napig.

- Persze, Harry olyan mint apa, drágám.

- Ó, ne haragudj! - szabadkozik egyből Susan, de csak a fejem rázom, hogy szükségtelen szabadkoznia.

- Ezek szerint, te képes vagy húst enni? - kérdezi Louis, és egy pillanatra mind rá nézünk az őszinte kíváncsisága miatt. - Bármilyet?

- Igen - válaszolja egyszerűen Paul. - A félig átsült marha okoz némi kellemetlenséget. Talán mert túl közel van még a természethez, a valódi... alakjához. De ami alaposan át van sütve, azt képes vagyok megenni. Apa viszont csakis salátákat fogyasztott egész életében. Néha szinte sajnáltam, mert fogalma sincs, mennyire finom tud lenni egy jól elkészített sült hús, de...

- Én, öhm, nem is igazán szeretném tudni, mennyire jó - szólok közbe. Nem udvariatlanul, csak hogy biztosítsam arról, hogy egyáltalán nem érzem kitaszítva magam, amiért nem kóstolhatok meg minden ilyen ételt. Elfogadom, hogy ők így táplálkoznak, de próbálok nem belegondolni, az egészbe. - De a vacsorameghívás igazán jól hangzik. És imádom a csokis jégkrémet. Meg a vaníliát!

- Én is szeretem - lelkesedik fel Emily, és mindenki csak mosolyog a nappaliban, ahogy felkelünk a kanapéról. Kikísérem őket az ajtóig, és Paul még hátra fordul, hogy megöleljen.

- Nem felejtettem el azt sem, hogy szükséged van egy kis segítségre - mondja halkan, amikor elhajol tőlem, Louis pedig szorosan mellém lép, és átöleli a derekam. - Érzem, hogy most is tele vagy leadatlan energiával. Majd mutatok néhány módszert, ahogy megszabadulhatsz tőle.

- Köszönöm, Paul - hálálkodok előre, és intek nekik, ahogy lesétálnak a lépcsőnkön az udvarra. Ahogy csukódik az ajtó, Louis mosolya egyből lehervad.

- Szóval, ez a fickó csak rád akadt, amikor engem kerestél? - kérdi, és a hangjában rengeteg a gyanú, bizalmatlanság.

- Igen, a szalon mellett voltam, kiterjesztettem az erőm, hogy érezzelek, de nem történt semmi - mesélem, ahogy a konyhába megyünk, és megterítek magunknak. - Éjszaka volt. Aludt már, és még úgy is megérezte. Ő hozott haza autóval, és az ő ötlete volt az is, hogy hívjam fel Zaynt. Magamtól eszembe sem jutott, annyira kétségbe voltam esve. Nagyon féltem.

- Sajnálom, édes - húz magához, amikor már a tányérokat is megtöltöm a sajtos tésztával, és még megcsókol, mielőtt leülünk vacsorázni. - Nagyon sajnálom, hogy ennyire megijesztettelek. Hogy ilyen hülye voltam. De megéri, ha cserébe megmutathatom neked az egész világot. Végre minden olyat megtehetünk, amit bárki más.

- Nem haragszom, Lou - rázom meg a fejem, és a számba veszek egy falat tésztát. - Csak nagyon aggódtam.

A vacsora további részében arról beszélgetünk, hogy Louis milyen tetoválásokat varrt fel a mai nap folyamán, és hogy én milyen virágot hoztam haza magammal ezúttal, amit Debby csak ki akart dobni, mert menthetetlennek ítélte. Louis lakása már olyan mint egy kisebb erdő, tele pakoltam cserepes növényekkel, de szerencsére egyáltalán nem bánja. Sőt, kitalálta, hogy a hátsó udvarban felépíthetnénk nekem egy kisebb üvegházat, és ott is tarthatnék növényeket. Imádom, amiért ennyire erősen próbálkozik, hogy jól érezzem magam. Hogy boldog legyek. Pedig nekem... Louis a boldogságom.

- Szóval... - lép mögém, amikor már minden tányért a mosogatógépbe pakolt, én viszont még az utolsó lábasról öblítem le a mosószeres habot. - Segítségre van szükséged, hogy leadd a felhalmozódott energiákat?

- Ühüm... - motyogom, miközben elzárom a vizet, és megtörlöm a kezem, mert Louis kezei már a pólóm alatt simogatják a hasam és az oldalam.

- Ma is maradt még némi felesleg? - duruzsolja a fülembe, és az egyik keze éppen akkor merészkedik a nadrágomba, amikor leoltom a villanyt, és a most már sötét konyhában dőlök hátra a mellkasának. A fejemet a vállára hajtom és nyöszörögnöm kell, amikor simogatni kezd az alsómon át. - Menjünk fel.

- Menjünk...

*

Éppen a saláta leveleket vágom vékonyabb csíkokra, és Louis-t nézem közben, ahogy velem szembe reszeli a sajtot. Carlt várjuk, most már bármelyik pillanatban itt lehet, és valamiért nagyon feszültnek érzem Louis-t. Attól tartok, hogy miattam ennyire ideges, illetve azért, hogy én miként viselem majd ezt a procedúrát hármunk között, de emiatt felesleges aggódnia. Azok után, amiket már együtt átéltünk, tudom, hogy mennyire szeret, és megbízom benne. Nem aggódom szükségtelenül. Legalábbis nagyon igyekszem. Igyekeznék... A mostani energiái viszont nyugtalanítanak.

- Kedveled őt, igaz? - teszem fel a kérdést a semmiből, Louis pedig úgy néz rám, mintha valami szörnyűséget mondtam volna. - Lou, ez... egyáltalán nem baj.

- Kérlek, Harry - teszi le a sajtreszelőt, és közelebb sétál hozzám, átöleli a derekam, aztán ad egy csókot, mielőtt folytatná. - Nagyon szeretlek, és bármin is rágódsz a fejedben, felejtsd el. Kedvelem Carlt, de soha, senki miatt nem kell féltened a kapcsolatunkat, rendben?

- Tudom - válaszolom egyből, és ez az igazság, tényleg tudom, csak a gondolat, hogy mi lenne, ha én nem lennék itt, mégis a fejemben ül. - Pusztán... kíváncsi vagyok. Hogy te is kedveled-e. Hogy...

- Carl... bonyolult srác - sóhajt fel, és visszasétál, hogy folytassa a munkát a sajttal. - Jó srác, rengeteg bonyolult tényezővel. És ne felejtsd el hogy előtted soha nem néztem férfiakra... másképp.

Éppen meg akarok szólalni, nem is tudom pontosan, mit akartam mondani, de már mindegy is, mert megszólal a csengő, és Louis, miután gyorsan még lereszeri a maradék apró darab sajtot három erős húzásban, elindul ajtót nyitni.

- Szia, gyere be - köszön Louis, bár innen alig hallom őket, nagyon kell figyelnem, hogy ki tudjam venni a hangjukat. - Azt hittem, előbb jössz.

- Szia - válaszolja Carl, és a hangja annyira távoli, olyan gondterhelt. Egyből elkezdem sajnálni őt mindazért, amin éppen keresztül megy. - Még mindig nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet idejönnöm.

- Gyere beljebb, és... Harry majd elmondja, fontos neki ez a dolog - mondja Louis, én pedig elmosolyodom a törődésén még ezekben a pillanatokban is. Carl inkább ebédre szeretett volna átjönni, és Lou elmondta neki azt is, hogy szeretnék találkozni az anyukájával, mert talán segíthetnék a pillanatnyi állapotán. Carl persze semmit nem értett az egészből, de Lou csak azt hajtogatta neki, hogy majd mindent elmagyaráz. Én pedig bízom benne, tudom, hogy rábízhatom magam, akkor is, ha el akarja mondani Carlnak, mi vagyok és akkor is, ha inkább kitalál majd valamit.

- Még mindig semmit nem értek - rázza a fejét a férfi, éppen amikor az étkezőbe lép, ami mivel össze van kötve a konyhával, így már egy helyiségben vagyunk.

- Később, ígérem, mindent elmagyarázok, csak... bízz bennem? - mondja Louis, bár a mondat utolsó fele inkább kérdésre hasonlít.

- Fogalmad sincs, mennyire furcsán hangzik ez az egész - feleli Carl, aztán felém fordul, és egy mosollyal üdvözöl.

- Pontosan tudom, de mindent meg fogsz érteni - biztosítja, aztán mindhármunknak tölt negyed pohár vörösbort. - Akkor... megebédelünk, és bemegyünk a kórházba?

- Igen, gondolom... - válaszolja bizonytalanul Carl, elfogadja a poharat, aztán leül az asztalhoz Louis társaságában. Én még gyorsan ledobom magamról a kötényt, amit Lou mélyen az egyik szekrényben őrzött és egymaga szerintem még soha nem használta korábban, én viszont szeretem, mert máskülönben mindig összekenem magam. Nem akartam túlöltözni és alulöltözni sem a mai naphoz, ezért Lou-ra hagytam, hogy kiválassza a ruhám, ő viszont csak egy egyszerű fekete farmert és egy zöld inget adott rám.

Az ebéd többnyire csendesen telik el, és csak akkor válik igazán kellemetlenné a hallgatásunk, amikor Louis elnézést kér, mert Zayn telefonál neki, és valószínűleg valami üzleti dolog lehet.

- Nagyon sajnálom a jelenlegi helyzetet, Carl - töröm meg a hosszú percek óta tartó hallgatásunkat. - Louis is elvesztette a szüleit és én is apát, amikor még gyerek voltam.

- Ezt nem tudtam - mondja halkan, és megtörli a száját a szalvétájában, Ránézésre biztosan ízlett neki a ravioli, amit Louis-val csináltunk. Nekem is az egyik kedvencem lett, miután Louis rávett, hogy kóstoljam meg az egyik étteremben. - Louis szüleiről igen, de... rólad nem.

- Régen történt. Hirtelen - mondom, és csak szeretném egy kicsit megnyugtatni őt, vagy ellazítani, mert annyira ideges, feszült, szomorú. - Nem volt időm, vagy lehetőségem elköszönni. Megbékélni a gondolattal. Neked ez adott.

- Adott - motyogja, és megremeg a keze, ahogy a borospoharáért nyúl. - Csak azt nem tudom, hogyan kellene csinálnom. Megbékélnem. Az egész csak túl gyors, és túl igazságtalan.

- Igen, de... én azt vallom, hogy nem szabad gyászolnunk a halottainkat - kezdek bele a gondolataimba lágy hangon, és Carl valamiért hallgat. Csak néz rám, és nem szól semmit. A kezem az övére teszem az asztalon, és egy pillanatra megdermed, de továbbra is néz rám. Semmilyen kapcsolat nincs közöttünk, ezért muszáj megérintenem a kezét, hogy megpróbáljam megnyugtatni. - Persze, lehetünk szomorúak a veszteségtől, hiszen örökké hiányozni fognak, de nem szabad azt gondolnunk, hogy ami történt, az valami borzalmas dolog. Ők csak... újra eggyé válnak a természettel, és együtt léteznek a világunkkal. Nem láthatjuk őket. Nem is hallhatjuk őket, de ott vannak. Mindig velünk maradnak, ha te is úgy akarod. Minden levegővételedben érezheted őket.

- Hogyan?

- Úgy, hogy odafigyelsz rájuk és nem felejted el őket - mosolyodom el. Érzem, ahogy egyre jobban ellazul, és a szemei megint élettel telibben csillognak. Nem ismerem őt, de most mindenképpen jobban fest, mint a találkozásaink során. - Viszont meg kell találnod a módját, hogy elengedd őt. Hagyd őt elmenni, mert higgy nekem, boldogabb lesz utána. És sokkal jobb lenne, ha boldogságban menne el, mert látja, hogy te jól leszel.

- Csak ez olyan kibaszott nehéz - hajtja le a fejét, és ahogy Louis vesz egy mély levegőt, akkor veszem csak észre, hogy visszatért és az ajtókeretnek támaszkodva hallgat minket.

- Mindig annak a legnehezebb, aki itt marad - értek egyet. - De nem maradsz egyedül Carl. Biztos vagyok benne, hogy vannak más családtagjaid, akiknek szükségük van rád, és... Mindenek mellett, itt vagyunk mi is, ha neked van szükséged ránk. Nem hagyunk egyedül ebben.

- Ötletem sincs, miért vagy ennyire kedves velem - nevet fel erőtlenül, és ahogy elveszem a kezem az ujjairól, csak kiissza a maradék borát, Louis pedig a mosogatóba pakolja a tányérokat, hogy indulásra készek legyünk. - Még most sem értem, mi történik, de Louis azt ígérte, tudsz segíteni anyán. Csak annyira, hogy jobban legyen és elutazhassunk. Én viszont... semmit nem értek.

Az ujjait nézi, amiket nemrég még érintettem, és tudom, hogy érezte. Egyértelműen össze van zavarodva, mert érezte az energiát, amit adtam neki, és most nem érti, hogy mitől van jobban.

- Mondtam már, hogy amíg Harry anyukáddal van, addig mindent el fogok neked magyarázni - forgatja meg a szemét Louis, és jó látni, ahogy Carl is elmosolyodik emiatt. Tényleg jobb színben van, mint néhány perce, és ez engem is megnyugtat. - A saját kocsiddal jössz, vagy velünk, aztán visszahozunk ide?

- Anyával maradnék amíg lehet, aztán van még más dolgom is, szóval jobb, ha a sajátommal.

Carl előttünk halad az úton, Louis pedig csak követi azon az útvonalon, ahogy a kórházhoz szokott menni.

- Minden erőmet neki fogom adni - szólalok meg, Louis pedig azonnal felém nyúl, és a combomra teszi a kezét. - Valószínűleg el fogok aludni, csak pár percem lesz utána.

- Ez az egyik legédesebb dolog, amit valaha tapasztaltam tőled - mosolyodik el, és csak egy pillanatra néz felém, máris visszavezeti a tekintetét az útra, aztán lekanyarodik Carl után egy mellékutcába. - Miután beszélek Carllal, nem lesz gond. De... mi van, ha utána csak elveszel tőlem annyit, amennyire szükséged van, hogy hazajussunk?

- Igen, ez jó ötlet - bólogatok, és már nem is marad sok időnk mindent újra meg újra átbeszélni, mert megérkezünk a hatalmas épülethez, és némán sétálunk el egészen addig a szobáig, ahol Carl anyukája fekszik.

- Oké, menjünk, igyunk egy kávét - teszi a kezét Louis Carl vállára, aki válaszul csak bólint. - Mikor jöjjünk vissza?

- Nem tudom - ingatom a fejem. - Fél óra?

Halkan nyitok be a szobába, és már készülök, hogy elmagyarázzam, ki vagyok és miért vagyok itt, de Marjorie mélyen alszik. Ez így talán még jobb is, az energiám szabadabban játhatja át, ezért próbálok nagyon csendben az ágy mellé húzni egy széket, és olyan finoman megfogni a kezét, hogy biztosan ne ébredjen fel rá. Ezután nekem sincs más dolgom, csak hátradőlök, lehunyom a szemem, és mindent neki adok, ami jelenleg az enyém.