Sziasztok!

Haladunk, ígérem haladunk. A TTS talán a legnagyobb slow burn sztori, amit életember olvastam, de higgyétek el, már nagyon közel vagyunk. Bízzatok bennem. Mert megint nyit Harry, megint közelebb engedi Louis-t, és Lou csak... Olyan csodálatos ebben a mesében. Mondjátok el ti is, hogy mit gondoltok!

Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Szenteste reggelén Louis nem kel ki azonnal az ágyból, megajándékozza magát egy kis plusz lustálkodással. Még negyven percig marad szorosan bebugyolálva a vastag paplanjába, és csak ezután dönt úgy, hogy ideje felkelni, és felöltözni. Amikor átsétál a főépületbe, nagyon meglepi, hogy Harryt már a bejárat mellett találja Clifford társaságában. Kényelmes melegítőt és edzőcipőt visel, a póráz pedig már a kezében lóg. Harry sokkal később szokott sétálni menni, még Louis lustálkodós reggeléhez képest is, ezért kénytelen elgondolkodni azon, vajon mi vonzotta ide Harryt ennyire korán.

Louis-nak nem is kell sokáig várni a válaszra, mert ahogy Harry meglátja őt, az arca azonnal felvirágzik, és átszeli a kis távolságot kettejük között, hogy egy nagy és szoros ölelésbe vonja.

- Boldog születésnapot! - mondja, a hangja pedig dörmögő, tele melegséggel a füle mellett.

Az ölelés nagyon kellemes, és Louis csak erre tud gondolni, miközben elmerül a férfi karjaiban. Harry finoman simogatja a hátát, és nem engedi el őt, még úgy sem, hogy ez már egyértelműen sokkal bensőségesebb, mint egy egyszerű szülinapi ölelés. Louis teljesen ellazul a karjaiban, lehunyja a szemét és egy másodpercig csak élvezi, mielőtt elengedné. Még egy kicsit el van pirulva, amikor távolabb lép.

Ezen kívül az egyetlen alkalom, amikor ilyen közel voltak egymáshoz, az egyik vendégszobában volt, ahol Harry millió darabra esett szét az ölelésben, de se a pozíciója és a hangulata nem volt ilyen. Meg se közelítette ezt. Louis talán nem is akar gondolkodni rajta, miért élvezte ezt ennyire.

- Reméltem, hogy elfelejtetted - motyogja, miközben még mindig Harry meleg és kellemes testének az emlékét kergeti magában, ahogy az övéhez simult. - Kérlek, mondd, hogy nem miattam keltél fel korábban, nem viselném jól.

- Hazudnom kellene? - nevet fel, és megvonja a vállát. Louis csak a fejét hátra ejtve morog egyet válaszul.

- Semmi másra nem vágytam idén karácsonyra, csak hogy senki ne tegyen értem erőfeszítéseket. Ennyit akartam.

Harry még akkor is nevet, amikor Louis már végzett a kis beszédjével, és csak néznek egymásra.

- De ugye nem készülsz nekem semmi szörnyű meglepetéssel mára? - kérdi Louis gyanakodva.

- Egyáltalán nem - válaszolja Harry. - Esküszöm. De mivel Szenteste van, a szponzorom a családjával, így ma telefonálni se fogok. Gondoltam, talán nem bánnád, ha társaságod lenne a reggeli futásnál. Hülyeségnek tűnik, hogy ketten két különböző időben menjünk futni, vagy sétálni. Különösen a szülinapodon. Kivéve, ha nem akarod, hogy veled tartsak.

- Csak a társaságod, igaz? Semmi meglepi? - akar megbizonyosodni róla, és összeszűkített szemekkel, kihívóan néz Harryre.

Úgy fest, Harry nem érzi különösebben fenyegetve magát még Louis intenzitásától sem, mert megint csak felnevet.

- Ígérem. Egyébként is, mégis milyen nagy meglepetést tudnék abszolválni ezen a szigeten? Itt csak… konkrétan semmi sincs. Segítek sütni egy tortát, és főzünk együtt vacsorát ha szeretnéd. De ennyi meglepetéssel szolgálhatok.

- Akkor jó - bólint Louis, aztán elmosolyodik. - Oké, akkor indulás! - teszi hozzá, és gyengéden mellkason csapja Harryt, aztán kocogni kezd.

Harrynek nem tart sokáig utolérni őt, és onnantól kezdve mindketten ugyanabban a tempóban futnak. Idén még egyáltalán nem havazott, egyelőre legalábbis, de ilyen kora reggel a fű még zúzmarás. Louis viszont még csak nem is emlékszik, mikor volt utoljára fehér karácsonya, így nem is igazán érzi, hogy túl nagy dologról marad le. Még így is van valami kielégítő abban, ahogy a fű ropog a talpuk alatt, amint a sziklák mentén futnak. Louis általában zenét hallgat reggelente, és ez mondjuk egészen hiányzik neki. Ettől még élvez minden apró kis zajt és hangot, ami a futásukat kíséri ezen a reggelen; a hullámok csapkodását, Harry levegővételeit maga mellett, Clifford tappancsainak dobogását, a fagyott földet a lábuk alatt.

Furcsa belegondolni, hogy már karácsony van. Mintha csak tegnap lett volna, amikor Louis megpillantotta Harryt a távolból, mégis olyan módon illeszkedett be a világítótorony hétköznapjaiba, mint előtte még senki. Már hónapok óta itt van, azokban a hónapokban, amiket Louis általában teljesen egyedül tölt, de természetesen egyáltalán nem találja irritálónak a jelenlétét. Bár ez furcsa, de Louis nem tervez gondolkodni ezen.

Nem sokkal később leérnek a partra, és ott tartanak egy kis pihenőt.

- Megkérdezhetem, hány éves leszel? - kérdi Harry, benyúl a zsebébe egy teniszlabdáért, és messzire hajítja Cliffordnak.

- Mégis hogy merészeled? - zihál Louis, és sértődöttséget színlelve teszi a mellkasára a kezét. - Illetlen dolog ilyet kérdezni egy hölgytől!

- Hölgy? Az lennél? - kérdez vissza szarkasztikusan Harry.

- Oi! Ugyan… Még a feltételezés is sértő - rázza a fejét Louis, és még mindig mosolyog a saját viccén, miközben hátra simítja a haját. Ez persze végtelen küzdelem a szél miatt, de sosem adja fel. - Huszonhét.

- Februárban leszek huszonöt - árulja el Harry.

- Tudtam, hogy fiatalabb vagy nálam - viccelődik Louis. - Még mindig olyan fiatalosan ragyog a bőröd.

- És még mindig vannak pattanásaim! - játssza meg Harry, hogy halálosan sérti a dolog. - Akárki is mondta, hogy a tinédzser kort követően eltűnnek, akasztófát érdemel.

- Hidd el, tudom. Nos, nem magam miatt - kacsint pimaszul Louis, és kicsit örül is neki, hogy a reggeli sötétben nem látszik tisztán az arca. - De a legidősebb nővérem sminkekkel és bőrápolással foglalkozik, és akadnak problémái ezzel. Hallottam már pár hosszú panaszt miatta.

- Ez tényleg nem igazságos - mondja Harry, és úgy csinál, mintha hátradobná a haját a válla felett. - A mi időnk már lejárt ebben - teszi még hozzá, amikor Clifford épp felé szalad, a farkát csóválja, és visszaadja neki a labdát. - Szép munka - suttogja a kutyának, megragadja a labdát, és újra messze hajítja. - Szóval… - szólal meg újra, és Louis-ra néz. - Milyen érzés?

- Mármint mi?

- Huszonhét.

- Ahh - forgatja meg a szemét Louis. - Utálom ezt a kérdést.

- Hát, sajnálom - horkan fel Harry. - Csak próbálok beszélgetni.

- Persze, tudom… Ez csak… pont ugyanolyan érzés, tudod? Még mindig ugyanaz vagy, egyetlen nappal öregedtél tegnap óta. Mármint, te negyed évszázados leszel mi… egy hónap múlva? Várj, mikor van pontosan a szülinapod?

- Február elseje? - mondja Harry, de inkább kérdésnek hangzik, amivel kicsit össze is zavarja Louis-t.

- Oké, szóval… nagyjából egy hónap múlva! Negyed évszázad! Annak nagynak kellene lennie… De ugyanolyan érzés lesz, mint előtte.

- És itt vagyok, azt a hiú ábrándot kergetve, hogy az életem varázsütésre megváltozhat.

- Harry…

- Csak viccelek - mondja. - Mármint, nyilván egy csomó dolgot már megváltoztattam az életemben, és továbbra is dolgozom rajta. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, majd az ostoba mérföldkövek hozzák a változásokat helyettem - töpreng el egy pillanatig, és a szemei a sötét horizontot fixírozzák, mielőtt újra megszólal. - De amúgy az nagyszerű lenne. Elérni hirtelen egy bizonyos életkort, aztán bumm… minden kérdésedre választ kapsz.

- Hát - kezdi Louis, és gyengéden megcsóválja a fejét. - Relatíve hamar leszek harminc, szóval szorítsunk, nem igaz?

Harry a földre pillant, és még mindig cipeli azt a szomorúságot, azt a terhet, amit mindig. - Igen.

Sokkal tovább maradnak a parton, mint amennyit Louis általában szokott, csak ülnek a homokban, kettejük között Clifforddal, miközben a kutya hasát simogatják, és szégyenlősen egymásra mosolyognak minden alkalommal, amikor összeérnek az ujjaik. Elmúlt szülinapokról és karácsonyokról beszélgetnek, kimondatlanul megállapodva abban, hogy csak boldog emlékeket hoznak fel. Valami fellobban kettejük között. Harry igazán megnevetteti Louis a huszonegyedik szülinapjának történetével, amit LA-ben ünnepelt, és úgy emlékszik, hogy talán hányt is. Ezután Louis valamiért úgy dönt, megosztja vele azt a történetet, amikor a kilencedik születésnapján úgy döntött, elmenekül otthonról, mert a kisebb testvérei túl hangosak voltak az érzékeny fülének, ő pedig a karácsony hercege volt, nem kellett tolerálnia az ilyesmit.

- Anyának kellett felvennie a vasutállomáson! - árulja el Louis, és annyira nevet, hogy alig tudja folytatni.

- Nem lehet! - nyekergi Harry is nevetve.

- Mondtam neki, hogy az Északi Sarkra költözöm, ahol majd tiszteletben tartják a rangom és uralmam, mint az ünnepek legfőbb vezetője!

- Ez kibaszott imádnivaló.

- Hát persze, hisz rólam beszélünk - viccelődik Louis, és megpróbálja elnyomni azt a forró bizsergést a hasában.

Némán nézik végig a napfelkeltét, és Louis szeme majdnem könnybe lábad, és egyáltalán nem a csodától, ahogy a világ felébred, sokkal inkább a gyermeki csodálattól, amit Harryben lát a napfelkelte iránt. Hatalmasra tágult szemekkel nézi, még csak meg sem moccan, mintha egy szent pillanatot élne át. Mintha szerencsésnek érezné magát, hogy egyáltalán itt lehet, mintha hálás lenne a lehetőségért.

- Ez annyira gyönyörű - suttogja Harry, már csak akkor megtörve a csendet, amikor a nap teljesen felkelt.

Louis soha nem gondolta, hogy találkozhat bárkivel is, aki éppen úgy érti meg ennek a helynek a varázsát, ahogy ő is.

***

A világítótoronyban végül megreggeliznek. Palacsintát esznek, egy egész halom gyümölccsel és friss tejszínhabbal. Louis képtelen visszatartani a nevetést, amikor Harry arca is tejszínes lesz, és azon van, hogy lenyalogassa valahogy. Amikor végeznek, Harry ragaszkodik hozzá, hogy ő mosogasson el, figyelmeztető pillantásokat küldve Louis felé, hogy vitának itt nincs helye. Ha már segítenie nem kell, Louis magához veszi a laptopját, és a világítótorony tetejére mászik. Sok dolga lenne még a konyhában, ha egy igazán kiadós karácsonyi vacsorát akarnak, de a húgai valószínűleg már ébren vannak, és ez még mindig a szülinapja. Nem akarja semmibe venni az egészet, és bár nem kért nagy felhajtást maga körül, ettől még látni akarja a családját. Szinte az egész család nagy nehezen a képernyőre passzírozza magát, amikor felhívja őket Skype-on, és a tudat, hogy valószínűleg mind az anyjuk laptopja mellett vártak arra, hogy elérhető legyen, majdnem könnyeket csal a szemébe. Az egész hívás kaotikus, mint minden egyes Skype hívás a családjával. A lányok próbálják túlkiabálni egymást, minden karácsonyi tervüket elmesélni neki, de amikor ezen túl vannak, egy kicsit mindenki megnyugszik. Mindenki elmeséli, mi történik éppen az életükben.

Amikor Harry csatlakozik hozzá a világítótorony tetejét két hatalmas bögrével, éppen Daisy mesél az egyik vizsgájáról.

- Ó… - suttogja Harry, és kényelmetlenül megtorpan. Lép egyet hátra, de éppen a lépcső tetején áll, Louis szemei pedig rémülten tágulnak ki.

- Óvatosan! - mondja, mert megijed attól, hogy a másik le fog esni, a laptop hangjai pedig azonnal elnémulnak.

- Louis - hallja az anyja hangját a hangszóróból.

- Igen, igen - válaszol Louis, ahogy visszafordul a kijelző felé. - Bocsi, csak bejött Harry, és egy pillanatra azt hittem, le fog esni a lépcsőn. Picit esetlen - mondja csupa szeretettel az utolsó mondatot, és felnéz Harryre. Abban a pillanatban megbánja, hogy meglátja Harry arcát. Felhúzza a vállait, mintha el akarná rejteni magát, és nem tudja, hová bújjon, hatalmas, rémült szemekkel, mint amikor egy őz néz szembe az autó replektoraival.

- Ó! - kiáltja Jay, mert nyilvánvalóan nincs tisztában a szoba kényelmetlenségével. - A vendéged? Köszönhetünk neki? Csak boldog karácsonyt szeretnék kívánni.

Harry, ha még ha ezt lehetetlen is volt elképzelni, még kényelmetlenebbül érzi magát a kérdéstől. Nyel egyet, és minden szín kifut az arcából. Teljes pánikkal néz Louis-ra és megrázza a fejét. Louis a homlokát ráncolja, de nem kérdez. Helyette az anyjára mosolyog.

- Igazából, egy kicsit szégyenlős, és amúgy is azt terveztük, hogy megnézünk egy filmet. Visszahívlak később, rendben?

- Ó, persze, drágám, hagyjuk, hogy élvezd a szülinapod.

Elköszönnek, és rengeteg különböző hang kíván neki boldog szülinapot egyidőben, aztán kikapcsolja a Skype-ot.

- Nem kellett volna miattam letenned - mondja Harry, még mindig dermedten.

- Nem is tettem. Amúgy is meghalt a beszélgetés. - Louis-nak fogalma sincs, miért hazudja ezt, de képtelen visszafogni a bőre alatt lüktető vágyat, hogy vigyázzon Harry érzéseire.

- Sajnálom, csak… én csak… - nyel nagyot Harry, és olyan gyorsan pislog, mintha sírni akarnak. A légvételei túl gyorsak, és Louis egy kósza pillanatig azt gondolja, talán pánikrohama lesz. - Csak… Nem… Képtelen voltam…

- Harry - mondja Louis gyengéden, ahogy felkel a padról. A szoba közepén elveszett fiúhoz sétál, és lassan nyúl felé, hogy Harryt ne érje váratlanul, amikor lágyan a vállához ér. - Semmit se kell megmagyaráznod. Ők mind idegenek. Nem kell köszönnöd nekik, ha ez neked nehéz.

- Köszönöm - mondja suttogva, és Louis azon gondolkodik, hogy talán pánikbeteg, vagy ilyesmi. Hogy talán az emberek miatti szorongása késztette az ivásra is, hogy nélküle nem tud megbirkózni vele. Louis viszont már ezredik alkalommal is emlékezteti magát, hogy ez nem az ő dolga.

- Csináltam neked forrócsokit - mondja Harry egy kis idő után szipogva kicsit, aztán megemeli a bögréket. - A szülinapodra.

- Köszönöm, Harry - szorítja meg Harry vállait, aztán el is engedi teljesen. - Ez nagyon kedves tőled.

- Semmiség.

- Nem, ez nem az. Köszönöm - erősködik tovább Louis, elveszi az egyik bögrét és beleszimatol. - Istenien néz ki.

- Rendben - mondja Harry kínosan. - Akkor… magadra hagylak hozzá.

- Mihez?

- Hogy visszahívd a családod - pislog Harry.

- Ja, nem, most még nem. Imádom őket, de néha túl sok. Terveztem, hogy nézek egy filmet, csatlakozol? - int Louis a fejével a pad felé.

Harry egy pillanatra összeszorítja az ajkait, és csak utána szólal meg.

- Melyik film?

- Nos, mivel karácsony van, általában megnézem az Igazából Szerelmet. Ami egyszerre nagyon édes és nyálas tőlem, neked pedig nincs megengedve, hogy kinevess!

Harry viszont nem nevet. Helyette hatalmas mosoly ül ki az arcára, megmutatva mindkét gödröcskéjét. - Imádom az Igazából Szerelmet. Az egyik kedvenc filmem.

- Tökéletes - mondja Louis, aztán visszasétál a padhoz, leteszi kicsit a forrócsokiját, és megragadja az ablak mellé dobott takarót. - Akkor csináljuk - biztatja Harryt, aki még mindig csak a szoba közepén áll, és félrebillenti a fejét a takaróval a kezében.

Harry engedelmesen átszeli a szobát, leül a pad közepére, pontosan a laptoppal szembe, aztán belekortyol a forrócsokiba. Louis csendben megvárja, amíg végez, aztán csak a szemöldökét felhúzva némán utasítja, hogy emelje fel a kezeit, amíg az ölébe teríti a takaró másik felét. Egészen szorosan mellé csúszik a takaró alatt, és a laptopért nyúl.

A film közben Harry végre ellazul, és Louis konkrétan érzi is ezt, ahogy a testük összeér, érzi, ahogy apránként könnyebbülnek meg a tagjai. Amikor Emma Thompson kinyitja a karácsonyi ajándékát, Harry halkan sírni kezd, és Louis felé fordul, hogy a vállába temesse az arcát. Louis először megdermed, a szíve kihagy egyet, össze van zavarodva, hogy mi történik, de gyorsan életet lehel magába, és fél kézzel átöleli Harryt, aztán megnyugtatóan simogatja a hátát. Csak akkor engedik el egymást újra, amikor a film véget ér.

A délutánt tortasütéssel töltik, és Harry ragaszkodik ahhoz, hogy rózsaszín legyen. Nagyokat nevetnek a konyhában, miközben karácsonyi zenét hallgatnak, és teljesen katasztrófa sújtotta övezetté varázsolják a helyet. Harry véletlen Cliffordra szór egy adag lisztet, így egy kis téli manóvá változtatva Louis kutyáját, mert a fekete bundája ettől inkább fehér. Harry bűnbánóan néz a kutyára, és miután a torta a sütőbe került, negyven percet tölt azzal, hogy tisztára mossa Cliffordot.

Tekintve a hatalmas felfordulást, inkább arra koncentrálnak, hogy mindent összetakarítsanak, mintsem nagyobb rumlit csináljanak, aztán nekiállnak elkészíteni a kiadós karácsonyi menüt, bár Louis ragaszkodik ahhoz, hogy szülinapi menünek hívják. Ezúttal ez mégis inkább csak tradícionális, és inkább csak valami egyszerűbbet esznek, hogy megünnepeljék Louis létezését, mert hagyni akarnak elegendő helyet arra, hogy ketten meg tudjanak enni egy egész tortát.

Ezúttal a lámpás szoba galériáján ülnek kint a hidegben, és majd befagy a hátsójuk odakint, de bebugyolálták magukat vastag pulóverekbe és kabátokba. Louis lenyal egy kis rózsaszín mázat a villájáról, és szabályosan rosszul van a három szelet torta után, de mégis boldog, amiért így érzi magát. Azokra a Szentestékre emlékezteti, amikor minden létező édességet felfalt, arra hivatkozva, hogy ez az ő egyetlen nagy napja az évben, ezért senki nem merte megállítani.

- Szóval a pékségben tényleg ragadt rád valami - csipkelődik Louis, amikor végez, és a hasát simogatja a rengeteg réteg ruha alatt.

- Nem is rossz, mi? Egész ügyesek voltunk - mondja Harry egy hatalmas mosollyal, és egy kis rózsaszín máz az egyik gödröcskéjébe ragadt. Louis felnevet a látványra, Harry viszont csak zavartan a homlokát ráncolja. - Mi van?

- Van egy kis… - mutat Louis az arcára, de aztán csak megrázza a fejét, és gyengéden letörli a mázat Harryről.

- Ó… - mondja Harry, amikor Louis a tányérja szélére keni. - Nos, nem is igazi az ünneplés egy kis felfordulás nélkül.

- Ó, azt hittem, azon már túl voltunk, amikor a kétbalkezes jómagad úgy döntöttél, hogy befested a kutyám.

- Útban volt! - vitatkozik egyből Harry, és felegyenesedik ültében, ahogy gesztikulál. - Ő… Ő volt, aki elintézte! - védekezik hevesen, és a mozdulataival próbálja imitálni a jelenetet. - Teljes mértékben az ő hibája volt. Cliff nagyon bomlasztó.

Louis beharapja az alsó ajkát, arra kényszerítve magát, hogy ne nevessen. - Mmmhmm.

- Épp háttal voltál, nem is láttál minket. Nem tudod, mi történt. Elmondom neked, az ő hibája volt.

- Milyen könnyű egy olyan teremtményt hibáztatni, aki nem védheti meg magát - viccelődik Louis, és egy kicsit kényelmesebb pozícióba helyezkedik, hogy a csillagokat nézhesse.

Baszki, az égbolt csodálatosan néz ki ma este - gondolja Louis.

Nagy meglepetésére, Harry nem vitatkozik tovább, és amikor Louis megkockáztat felé egy pillantást, még csak nem is zavartatja magát, hogy elforduljon,. Harry némán bámulja őt. Louis újra elfordul, vissza a csillagok felé, és vár. Kis idő múlva végül újra Harry felé fordul. - Mi az?

- Tudod, mi kell még egy boldog szülinaphoz? - kérdi Harry komoly hangon. - Ajándék.

- A-aa - tiltakozik egyből Louis. Még csak karácsonyi ajándékot se vett Harrynek, nincs az az isten, hogy elfogadjon egy szülinapi meglepit.

- Szóval, mivel eleve az utolsó pillanatban tudtam meg, és mi… eléggé limitált lehetőségekkel rendelkezünk a szigeten, nagyon sokat agyaltam… mit is adhatnék neked.

- Ez könnyű - énekli Louis. - Semmit! - emeli fel a szemöldökét, kissé pimaszul, kacéran.

- Közel jársz - mondja Harry, ugyanazzal a játékossággal a hangjában. - De nem teljesen.

A hátsó zsebébe nyúl, riszál egy kicsit, hogy beférjen a keze anélkül, hogy fel kelljen állnia, és Louis jól szórakozik a jeleneten.

- Áh! - mondja végre diadalmasan Harry, és a feje felé emeli az összezárt markát. Annak ellenére, hogy semmit sem akar, Louis mégis kíváncsian figyeli, hogy mi is lehet az. Főleg, amikor Harry szégyenlős tekintettel fordul felé.

- Szóval, nyilván nem tudtam venni neked semmit, ami időben ide is ér, de gondoltam… Ezt az egyik nap találtam, és megtartottam, mert… Nos… Gondoltam tetszeni fog neked - nyitja ki Harry a tenyerét, és egy kis darab tenger könnye pihen a kezében. Sötétkék, vagy zöld, vagy mindkettő, az, amit nemrég szedett fel, de az is lehet, hogy egy másik, Louis nem biztos benne. - Ez eléggé… idétlen, de tudod… - von vállat Harry. - Szerelmes vagy Fair Isle-ba, és ez… Megtartottam, mert rád emlékeztet - teszi hozzá őszinte tekintettel, hatalmas zöld szemekkel, éppen mint a tenger könnye. Hogy is emlékeztetheti Harryt Louis-ra, amikor éppen olyan ránézni, mint mélyen belenézni Harry tekintetébe?

- Én…

- A tenger színére emlékeztet a szigeten… - magyarázza Harry, aztán lenéz, és Louis kezébe teszi a követ. - Arra emlékeztet, hogy… - kezdi, de megállítja magát, és egyenesen Louis szemébe néz. - Megtartottam, mert azt gondoltam, szükségem van egy emlékeztetőre, milyen érzés itt lenni, amikor majd vissza kell térnem a normális életembe.

A hangja egy kicsit megcsuklik, amikor azt mondja, normális.

- Akkor meg kellene tartanod - mondja gyengéden Louis, és próbálja visszaadni, de Harry elhúzza a kezét és a fejét rázza.

- Ajándék.

Louis nem biztos benne, hogy teljes mértékben érti a gesztust, de ettől még bólint, és összecsukja a tenyerét, hogy a pici kő biztonságban legyen.

- Köszönöm.

***

Az idő karácsony és szilveszter között egyszerre gyorsan és nagyon lassan telik. Alig hagyják el a világítótornyot, ahogy a hőmérséklet rohamosan csökken, és a téli hideg beborítja a világot. Reggelente azon vitatkoznak, ki vigye sétálni Cliffordot, aztán a délutánok nagy részét takarókba bugyolálva töltik a torony tetején. Louis olvas, Harry pedig ír. És persze néha Louis hangosan is olvas Harrynek.

Harryt egy újfajta viharos energia lengi körbe, miközben eszeveszett módon jegyzetel, amit Louis nem is ért. Mintha sietnie kellene valahova. Megint visszatért ebbe a melankólikus hangulatba is, elvesztve minden ünnepi hangulatát, az árnyak ellepik az arcát, miközben csak ír és ír. Louis néha leteszi a könyvét, és csak nézi őt, ahogy dolgozik és gondolkodik. Azon agyal, vajon mennyi ideig bámulhatja Harryt anélkül, hogy lebukna. Kíváncsi, vajon milyen démonokkal harcolhat éppen, amiről Louis nem tud. Arra gondol, egy nap talán elég szerencsés lesz - és Harry eléggé megbízik majd benne -, hogy tudjon róla. Harry néha hümmög magában, és Louis csak december huszonkilencedik napján kezd el igazán gondolkodni ezen az egészen.

Louis még a konyhát takarítja, elveszve a gondolataiban, amikor hirtelen a semmiből, lágy zene szűrődik be az étkezőből. Megáll a mozdulatban, még a konyharuha is a kezében, ahogy hallgatja a szomorú balladát. Nem ismeri a zenét, de annyira fájdalmasan ismerősnek tűnik, hogy Louis azt feltételezi, Harry betett valami zenét így vacsora után. Néhány másodpercig próbálja kitalálni, hol hallhatta korábban, a dallam lassú melankóliáját fejtegeti, amikor hirtelen meghallja a hangot. Mély. És nyers. Megnyutató. A hang, amit volt szerencséje az eltelt hónapok alatt olyan közelről megismerni, először el se akarja hinni. Mégis olyan, mintha egy eddig hiányzó puzzle darab végre a helyére került volna. Harry énekel, szinte suttogja a szavakat, mégis Louis-t olyan intenzitással éri, hogy leejti a konyharuhát, és hátrál néhány lépést, mert fizikailag sokkolja, amit hall.

Nem tudja elhinni, hogy nem tudta, mire képes Harry. Nem tudja elhinni, hogy nem tudta, Harry milyen melegséggel és érzelemdúsan képes erre. A világ minden magánya visszaköszön a dalból, mintha oda születtek volna. És Louis már tudja, anélkül hogy megmagyarázná magának is, hogy az egyetlen oka, amiért a dal ennyire ismerős, mert Harry írta. Ez valami nagyon új, és értékes.

Louis lábujjhegyen megy a folyosón át, és megáll az ajtóban, de nem sétál be, mert nem akar zavarni, nem akarja megszakítani a pillanatot. Annyira személyes momentum, annyira óvatos és gyengéd, ahogy Harry elmond mindent, és semmit nem hagy rejtve. Valószínűleg nincs is joga ahhoz, hogy a tanúja legyen mindennek, hogy kihallgassa, de képtelen elsétálni. Louis úgy érzi, beledermedt a pillanatba, és nem tud lélegezni vagy megmozdulni, és ha valahol le kellene gyökereznie, megragadnia egy helyen, vagy másodpercben anélkül, hogy esélye lenne menekülni, boldogan maradna itt. A kedvenc helyén az egész világon, hallgatva ezt a férfit, akinek ilyen gyönyörű lelke van, Louis pedig törődik vele.

Így hát Louis lehunyja a szemét, az ajtóhoz simul, és hallgatja Harry dalát. A gyomrában egy nagy csomó növekszik a fájdalomtól, a gyönyörtől, még úgy is, hogy tudja, Harrynek meg van a képessége ahhoz, hogy mélyen kifejezzen mindent, amire szüksége van.

A zene elhallgat, a dal a semmibe foszlik, Louis pedig megtörli a szemét, az ujjai nedvesek lesznek a könnyeitől, a fény pedig kialszik, hogy a sötétség átvegye a helyét.

Fél tizenkettő. Csak úgy, mint minden este, eljön az idő, amikor a modern kényelmet reggelig elfelejthetik. Harry hangja pedig a sötétben még a megszokottnál is mélyebb.

- Nyugodtan bejöhetsz - tisztázza, egy kicsit reszketőn, de nem zavartan. - Tudom, hogy hallgattál - mondja rajtakapva, talán kissé dacosan, de Louis képtelen lenne bármi negatívat mondani egy olyan csodálatos lélekre, mint Harry.

Egy pillanatig se hezitál, mielőtt besétál a szobába, becsukja maga mögött az ajtót, és ahogy a szeme hozzászokik a sötéthez, a zongorához indul. Átszeli a sötét asztalokat és székeket, amíg el nem ér a zongora mögött ülő Harryhez.

- Ezt a számot te írtad - mondja Louis, és még mindig elválasztja őket néhány lépés. Ez nem egy kérdés volt, Harry pedig bólint. Louis alig látja őt a sötétben, de úgy érzi, nincs is rá szüksége, ez egy olyan pillanat, ami többet ér a fizikai létezésüknél, mintha ez lenne az első alkalom, amikor a szívük és lelkük találkozik. Anélkül, hogy fény venné körbe őket, anélkül, hogy Louis rendesen látná az arcát, meg tudja mondani, hogy a másik bólintása egy kicsit szégyenlős.

- Ezzel foglalkozom - vallja be Harry, és lejátszik néhány olyan dallamot, amit Louis már rég ismer a lejátszási listákból, amiket Lottie állított össze neki. - Zenét szerzek - teszi hozzá szükségtelenül. - Előadok - mondja, és megáll, majd egy kissé remegő hangon mondja ki az utolsó mondatot: - Eladom magam.

Louis nem mond semmit, vár, abban az esetben, ha Harrynek lenne még mondanivalója ma este. Bármi, amit szüksége van kimondani.

- Nem Harry Twistnek hívnak - mondja, és elakad a lélegzete, ahogy Louis szíve összeszorul.

- Gyanítottam - vallja be Louis, reménykedve, hogy Harry nem borul ki emiatt. - Nem használtad valami kényelmesen ezt a nevet az első napon - csipkelődik.

Harry félig felnevet, félig felsóhajt, de legalább nem tűnik úgy, hogy sírni kezdene bármi miatt is.

- A nevelőapám neve - tisztázza. - Arra használtam, hogy inkognitóban jelentkezzek be hotelekbe, meg ilyenek, de a rajongóim minden apró kis dolgot elkezdtek tudni rólam, és többé nem használhattam. El kellett kezdenem sokkal idiótább hamis neveket használni, hogy el tudjam kerülni a tömeghisztériát.

Ez sokkal több, mint amire Louis számított. Sokkal több, mint amit egyáltalán el tud képzelni. Ennek ellenére, végre a világon minden értelmet nyer. Persze, hogy ez Harry. Harry, aki még a legsötétebb napokon is, amikor a lelke leigázott, úgy fénylik, mint egy irányadó az éjszakában, mint a világítótorony, ahol élnek, a rajongók pedig mint a molylepkék. Persze, hogy az egész világ látja, és akar belőle egy darabot.

- Valószínűleg egyáltalán nem kellett volna hazudnom, amikor idejöttem - folytatja Harry, és egy kicsit frusztráltnak hangzik. - Úgy értem, te nyilvánvalóan nem ismertél fel, ezért nem is tudom, mi vett rá arra, hogy… - megrázza a fejét. - Azt hiszem, féltem. Szükségem volt arra, hogy sokáig legyek távol mindentől. Távol akartam lenni. És a múltba tekintve, az emberek akik tudják a valódi nevem, nem mindig jóra használják. Sajnálom, amiért nem voltam őszinte, miközben igazán barátok lettünk.

Louis felsóhajt, egy lépéssel közelebb megy, és finoman Harry nyakára akarja simítani a kezét, de megállítja magát.

- Én vagyok, aki sajnálja. Ez az egész annyira stresszesnek hangzik.

- Igen - nevet fel Harry. Ez a nevetés nem boldog. Keserű. A csend elhúzódik kettejük között, és Louis nem akarja megtörni.

- A valódi nevem…

- Nem kell elmondanod - szakítja félbe Louis, mert azt akarja, hogy Harry megértse, mennyire nincs szüksége arra, hogy tudja.

- Biztos? - kérdez vissza Harry, és most, hogy a szeme már teljesen megszokta a sötétet, látja, ahogy Harry megfeszül. - Tényleg eléggé híres vagyok. Hogy fogod így megkeresni Google-ben a teljes vagyonom adatait, vagy az összes lesifotót, amikor épp teljesen elbaszottan néztem ki, ha nem tudod a nevem?

Olyan dühösen mondja az egészet, bombaként robbannak a szavai, és bár Louis tudja, hogy ez nem neki szól, mégis minden egyes szó szívenüti, és ökölbe kell szorítania a kezét, hogy akár a feltételezést is kikérje magának. Egyértelmű, hogy Harry mennyire sérült.

- Nem akarok rád keresni az interneten - mondja Louis összeszorított fogakkal. - Mindent tudok, amit tudnom kell rólad, Harry. Ez pedig nem más, mint amit te magad mondtál el nekem.

- Többet tudsz, mint legtöbben - válaszol halkan Harry. Sebezhetőn.

- És pontosan tudom, ettől mennyire szerencsés vagyok. Ezt nem sodornám veszélybe - mondja, és vár egy pillanatot, a szíve a torkában dobog, mielőtt újra kinyitja a száját. Azt kívánja, bár ne kellene kimondania, de úgy érzi, muszáj. - Tudod, hogy itt biztonságban vagy, ugye? - Louis lehunyja a szemeit. Szüksége van arra, hogy Harry bízzon benne. Harrynek muszáj tudnia, hogy Louis soha.. soha nem áldozná fel őt a saját hasznára. - Senkinek sem fogom elmondani.

És akkor Harry az egyik lábát átvetve a hosszú padon, Louis felé fordul, és a szemébe néz.

- Persze - válaszolja azonnal. - Nem mondtam volna el mindezt, ha nem tudnám.

- Jó - bólint Louis, és a hangja sokkal érzelmesebb, mint számított rá. - Jó - mondja újra és lehajtja a fejét, elrejtve az arcát a sötétben, aztán leül Harryvel szembe a zongora padjára, pontosan ugyanabban a pozícióban mint a másik. - Figyelek.

Harry nyel egy nagyot, és a tekintetük találkozik.

- Én nem… Azok után, ami történt, nem tudtam, hogy képes leszek-e tovább csinálni. Amikor idejöttem, annyira… túlterheltnek éreztem maga. Hosszú ideje először voltam józan, és ez ijesztő volt. Próbáltam kitalálni, hogy maradt-e még bármi mondanivalóm az embereknek, ami eléggé fontos ahhoz, hogy újra visszamenjek, hogy megint mindenki előtt, a reflektorfénybe lépjek - egy kis pánik csillan Harry hangjában, de vesz egy mély lélegzetet. - De tényleg azt hiszem, hogy igen - teszi hozzá. - Mióta kijöttem a rehabról, mióta itt vagyok, nem tudom abbahagyni az írást. Mintha… Mintha… Mintha újra magam lennék, és annyi mindent szeretnék mondani.

- Így gondolod? - csipkelődik Louis, visszagondolva a kísértetiesen szép dalra. - Harry… az a dal… - rázza a fejét, és próbaképp Harry csuklójáért nyúl, aztán finoman megszorítja. - Annyira gyönyörű.

Harry lehunyja a szemét, az arca békés, miközben élvezi a bókot. Aztán eluralkodik rajta a keserűség.

- Szerintem túl szomorú - vallja be.

Louis a homlokát ráncolja, mert nem érti.

- Ez mit jelent? Ha egyszer így érzel. Ez nem túl szomorú, Harry. Ez egy darab belőled, a részed, és ha szükséged van arra, hogy megmutasd, elmeséld, akkor azt kell mondanom, ez kibaszottul pont eléggé szomorú, nem?

Harry felnevet, és előre nyúl, hogy letörölje Louis könnyeit, aki még csak észre se vette őket.

- De a kiadóm… a rajongóim. Ez nem egészen az én stílusom. Nagyon keményen dolgoztak, hogy távol tartsák a médiától az… elbaszott dolgaimat, és akkor én most mit teszek? Írok róla egy albumot? Sose engednék.

- Ez tényleg számít? - sóhajt fel Louis. - Amit a kiadó gondol? - simítja végig a hüvelykujját Harry csuklóján, a férfi meg csak vállat von.

- Szerződésekhez vagyok kötve, szóval tényleg számítania kellene. De többé már nem vagyok biztos benne.

Louis felsóhajt, mélyen és megsemmisülten. Bárcsak lenne bármi használható mondanivalója, bármi hasznos, de ez túlnő rajta, túlnő a világon, amit Louis ismer. Ezért csak tanácstalanul felvonja a vállát, aztán csak előrehajol, és egy lágy puszit ad Harry halántékára, a szavakat a férfi bőrére suttogva. - Akkor azt mondom, most még ne aggódj miatta. Még nem kell tudnod.

És ez szomorú, szívszaggató, de ahogy Harry megremeg, előre hajol, és Louis nyakába temeti az arcát, és szipogni kezd, Louis azt gondolja, talán még senki nem mondta neki, hogy nem kell mindent azonnal tudnia, hogy hagyjon magának időt. Talán még soha, senki.

Elfojtott düh kavarog mélyen Louis mellkasában, ahogy szorosan átkarolja Harry vállát, közel húzva magához, miközben a könnyen át ömlik Louis-ra a sok ember elvárása, amit Harry cipel.