Sziasztok!

Kicsit csúszva, de még a napján. Megérkeztem. :) Nos... Ez a fejezet talán sokkal, sokkal jobban tetszett, mint a korábbiak, és ígérem, most adok néhány nyugodt pillanatot. Tényleg. Örülök, hogy a nehéz percekben is velem maradtatok. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Halk kopogásra ébredek, és ahogy kinyitom a szemem, hirtelen azt se tudom, hol vagyok. Teljes sötétség vesz körül, csak a Harryre kötött gépek fényei derengnek. Érdekes módon, hosszú hetek óta most alszom először kényelmes ágyban, párnák között, mégis mindenem fáj, amikor megmozdulok. Terveztem, hogy az ajtóhoz indulok megnézni, ki kopog, de még azelőtt résnyire nyitják, hogy lemásznék az ágyról.

- Ébren vagy? - kérdi anya, én pedig felkattintom a kislámpát az ágyam mellett, és bólintok. - Nem akarlak zavarni, csak… Annyira aggódtam. Veled akartam lenni egy kicsit.

- Gyere be, anyu - mosolygok rá. Csak akkor látom, hogy egy tálcát egyensúlyoz az egyik kezén, amikor jobban kitárja az ajtót. Egy teáskanna van rajta csészékkel, és egy nagy adag már megtömött palacsinta. - Jézusom, az az, amire gondolok?

- Pontosan az - kacsint rám, és felmászik mellém a hatalmas ágyra. - Kyle nemrég elaludt, ezt csináltam vacsorára, de nem jöttél le. Gondoltam, miután ágyba dugtam Kyle-t, hozok neked egy keveset.

- Hogy van a kölyök? - kérdem, miközben a kezét nézem. Lassan kitölti a teákat, és közelebb tolja a tálcát.

- Kezd lenyugodni és megnyílni. Ügyesen együttműködik a tolmáccsal - feleli, aztán a szemembe néz, amíg mindketten kortyolunk a csészénkből. - Az viszont érdekelne, hogy… mi a terved vele? Papírokra lesz szüksége, és… gyámra.

- Fogalmam sincs, anya - rázom meg a fejem, és Harry ágya felé pillantok. - Nem az én pártfogoltam. Harry segített neki, miatta hozattam ki.

- Akkor Harry jó embernek tűnik - néz ő is a csipogó gépek felé, ahol a göndör alszik. - Stabilnak látszik. A doktor szerint rendbe fog jönni.

- Persze, hogy rendbe - bólintok, és még mindig őt nézem, aztán felsóhajtok, amikor visszafordulok a tálca felé. - A teste mindenképp. - Anya követi a mozdulataim, ahogy a hússal és tejszínes szósszal töltött palacsintába vágok, majd a számba veszem. Még fel is nyögök az ismerős, biztonságot, otthont jelentő íztől, ami szétárad a számban. Látom, hogy azt várja, folytassam. Meséljek el mindent, de arra egyáltalán nem állok készen. Nem is biztos, hogy valaha beszélni akarok róla. - Nem szeretném elmondani, miken mentünk keresztül, de Harry… Még kisfiú volt, mint Kyle, amikor elrabolták a szüleitől. Amerikából Japánba szállították, ott pedig eladták Akahironak. Azóta vele élt.

- Akkor… nem gondoltál még arra, hogy tégla is lehet, Louis? - kérdi azonnal, és az aggodalom a hangjában teljesen egyértelmű. - Apád tud erről?

- Tud - bólintok, és egy újabb falat palacsintát kezdek rágni. - Hidd el, nem tégla. Jobb emberismerő vagyok annál, ezt te is tudod. És egyébként is az életét kockáztatta értem. Többször is.

- Azért vigyázz, Lou…

- Szeretem őt - nézek fel anya szemébe, az arca pedig azonnal ellágyul. - Ő is engem. Neki már gyerekként át kellett élnie ezt. Hogy utaztatták, közben éhezett, hozzá értek úgy, ahogy egy gyerekhez soha nem szabadna. És most újra… Csak… Remélem, hogy meg tudom gyógyítani, tudod? A lelkét is. Itt akarok lenni neki.

- Téged is…? - kérdi óvatosan, de egyből beharapja az alsó ajkát, félve a választól. Nem felelek, csak lehajtom a fejem, és eszem egy újabb falatot a palacsintából. - Istenem, Louis! - leheli anya, és közelebb mászik, hogy átölelje a nyakam. - Bárcsak vigyázhattam volna rád.

- Minden rendben. Jól vagyok - hazudom, mert nemrég az álmaimban is kísértettek az emlékek, szóval biztos, hogy nem vagyok jól. De jól leszek. Csak Harry is legyen jól. - Ha Harry felébred, meg tudja mondani, mit szeretne Kyle-nak.

- Gondolod, apa akar lenni? - kérdi anya egy kis mosollyal a szája szélén, de messze nem boldog. A szemei csillognak. Tudom, hogy az előző vallomásom összetörte. - Nagyon fiatal még.

- Az - felelem, mintha én évtizedekkel öregebb bölcs lennék. - De talán ő akar felelni érte. Talán nem… Nem dönthetek nélküle. Holnap már fel fog ébredni.

- Tényleg nagyon szereted őt - mosolyodik el egy kicsit több melegséggel, mint az előbb. - Holnap átjön Alekszej. Persze, megtudta, hová tűntél. Nem volt nap, hogy ne hívott volna minket hírekért. Már ma jönni akart, de kértem, hogy hagyjon aludni.

- Szegénynek nem hagyok sok nyugodt pillanatot - nevetek fel, és betolom az utolsó falatokat is a palacsintámból, aztán félretoljuk a tálcát, és csak a csészékkel a kezünkben, a párnáknak döntjük a hátunkat. A vállaink szinte összeérnek, így beszélgetünk még órákig. Mindenről. Elmesélteti velem az egész turnét, ami Japánban megszakadt, azt is, hogy mit tervezek ezután, és megrökönyödik, amikor elmondom, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább.

- Énekelned kell, Louis - mondja lágyan. - Mindig is ez volt az egyetlen, amitől egy kicsit is normálisnak érezted az életed. Mit akarsz tenni, ha nem énekelni?

- Nem tudom - sóhajtok fel. - Itt maradni, és apával dolgozni. Teljesértékű embereként.

- Louis, bármi van, apád mindig számíthat rád, teljesértékű embere vagy - bizonygatja, de tudom, hogy lehetne ezt azért sokkal elkötelezettebben is. - Ne dobj el valamit, amit szeretsz. Mindünknek kell valami, amivel kikapcsolhatunk.

- Meglátjuk - mosolygok rá oldalra. Ezután arról kezd mesélni, ahogy megismerkedtek apával, és ahogy orosz maffiafeleség lett. Egymilliószor hallottam a történetet, és azt, hogy az egyetlen dolog, amivel ki tud picit szakadni ezekből a hétköznapokból, az a zongora hangja. Mindig elmondja, hogy nem játszik olyan jól, mint én, mégis imádja. Anya tanított meg zongorázni, amikor idekerültem. Zaklatott voltam, hisz meghalt a családom, mégis… a zongora lágy dallama mindig lenyugtatott. Anya hamar rájött erre, és egy idő után tanítgatni kezdett. Kottát olvasni, énekeltünk a zongora mellett. Már a gimis tanulmányaimat kezdtem, amikor gitározni is tanultam. Addigra már csukott szemmel zongoráztam, így a gitár sem okozott nagy gondot.

Fogalmam sincs, mikor aludtunk el újra, de amikor ébredek, a lámpa még mindig ég, pedig a nap magasan jár, anya pedig mellettem szuszog. Néhány másodperc kell csak, hogy rájöjjek, mi ébresztett fel, és olyan gyorsan ugrom Harry zavarosan csipogó gépei és nyöszörgő teste mellé, ahogy csak bírok.

- Harry? - szorítom meg az ujjait, és azonnal elmosolyodom, amikor lassan kinyitja a szemeit, felnéz rám, és ő is a kezemre szorít. A doktor minden szart bekötött neki az altatás miatt, így most biztosan kellemetlenül érzi magát, és mellé még fájdalmai is vannak.

- Ébredezik? - kérdi anya mögülem, amitől összerezzenek, mert pillanatnyilag csak Harry létezett a világomban. - Szólok az orvosnak.

- Minden rendben, édes - motyogom, és a homlokára nyomom a szám. Olyan erősen szorítja a kezem, mintha attól félne, csak egy álomkép vagyok, és ha nem ragaszkodik hozzám elég erősen, ha nem kapaszkodik belém, akkor egyszerűen elillanok. Lassan felnyúl az arcához, hogy levegye a lélegeztető maszkot, én pedig segítek neki benne.

Az orvos gyors léptekkel robog be a szobámba, és elkezdi alaposan megvizsgálni őt. A mellkasát, a pupilláit, a fejét, még a végtagjait is, mire végez, és felém pillant.

- Jól van - mondja egyszerűen. - Erős fiú. Kiveszem a katétereket, ha segít neki mindenben, most már boldogulni fog. Küldök mellé ápolót.

- Nem kell - rázom meg a fejem, és anya meg a doktor is kérdőn néznek rám. - Majd én ápolom, nem kell senki. Képes leszek segíteni felkelni, kimenni a mosdóba, megetetni meg ilyenek.

- Rendben - bólint a doki, és elkezdi bekötni Harrynek azt az új infúziót, amit magával hozott, és aprólékosan elmagyarázza, hogyan kell csinálni. Arra kér, hogy két napig még csak keveset egyen, apró falatokat, és maradjon az infúzió. Elmagyarázza, hogy hol találok újat az orvosi raktárban, aztán elkezdi óvatosan eltávolítani a csöveket Harryből. Ez egyáltalán nem tűnik kellemesnek, és nem is szívesen nézem a szenvedését, ezért közben elugrom azokért az infúziós tasakolért, hogy kéznél legyenek, amikor szükség van rá.

- Louis! - hallom meg apa hangját a folyosó végéről. Az olvasószemüvege van az orrára biggyesztve, és egy sárga mappát tart a kezében. - Hogy vagy?

- Sokkal jobban - felelem, és amikor mellém ér, egyből átkarolja a vállam. Csak egy futó ölelés, de sokat jelent. - Harry is magához tért. Minden rendben vele.

- Szuper! - mondja, és őszintén cseng a hangja. Tényleg örül, hogy végre kezdenek rendeződni a dolgok körülöttünk. - Ha egy kicsit mindketten lenyugodtatok, szeretnék beszélni veled. Négyszemközt. Bármikor, amikor úgy érzed, menjünk be az irodámba.

- Oké - hagyom rá. Nem lep meg a kérése. Az lepett volna meg, ha nem akart volna mindent alaposan átbeszélni velem ezzel az egész akcióval kapcsolatban, amibe belerángattam a családot. - Harry még biztos sokat fog pihenni, aludni. Később megkereslek.

- Várlak!

Mire visszaérek, anya és a doktor épp kifelé készül a szobámból, és még elmondják, hogy Harry mentálisan is stabilnak tűnik, de még nagyon sokat kell pihennie. Amit magamtól is pontosan tudtam. Óvatosan felemeli a fejét a párnájáról, amikor meghallja az ajtó csukódását, és muszáj elmosolyodnom rajta.

- Hogy vagy? - lépek mellé, lepakolom a kezemben lévő zacskókat az egyik komód tetejére, és mélyen a mohazöld szemeibe nézek.

- Jobban, mint vártam azután a nap után - mosolyodik el kissé, de a hangja rekedt és gyenge, aztán megpróbál feltápászkodni, ami egyértelműen fájdalommal jár neki.

- Mégis, mit művelsz? - kérdezem, és leheletfinoman az egyik vállára teszem a kezem.

- Mégis, minek tűnik? - kérdez vissza ugyanazzal a hangsúllyal, hogy rajtam gúnyolódjon. - Segítesz átmászni a te ágyadba. Nem fogok méterekre tőled feküdni, ha mellettem is lehetsz. De először is, ki akarok menni a fürdőbe, mert muszáj megmosakodnom. Csak… muszáj.

- Megfürdettelek - szólalok meg gyengéden, de olyan meglepetten néz rám, hogy zavarba jövök miatta. Még egy kicsit kábának tűnik, olykor összeakad a nyelve, mégis a megtisztulás lebeg a szemei előtt. Nem lep meg. - Amíg aludtál. Én sem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy… nem vagy tiszta.

- Köszönöm - suttogja, és egy kicsit nyugodtabbnak tűnik, de akkor sem fekszik vissza, ezért muszáj segítenem neki felülni. - Azért… Nagyon szeretnék egy gyors mosakodást, és megmosni a fogam. Ha, öm, kapok tőled egy fogkefét.

- Hát nem tudom - ingatom a fejem, de muszáj elmosolyodnom a végére. - Drága mulatság lesz ez neked.

- Bármit megadok érte - motyogja mély hangon, és a gondolattól végig kell nyalnom az ajkamon. - Hol vagyunk? Az orvos nem sokat beszélt angolul, a nő meg annál is kevesebbet.

- A nő az anyám - teszem tisztába a helyzetet, Harry pedig elkerekedett szemekkel néz fel rám. - A családom birtokán vagyunk. Ez… - mutatok körbe a hatalmas lakosztályon, ami egy cseppet sem modern, ellenben tele van méregdrága antik bútorokkal, amikért rajonganak a szüleim. Amennyire lehetett már feldobtam, például egy hatalmas tévével az ággyal szembeni falon, egy xbox szettel, meg sztereo berendezéssel. Az íróasztalon pedig egy Mac áll, amihez egy stúdiómikrofon van csatlakoztatva. Néha rögzítettem próbafelvételeket is a szobában. Nagyjából ennyiből áll. - Az én szobám. Itt nőttem fel.

- Öm… És én… Apád? Nem gond, hogy…

- Harry - hallgattatom el a zavaros nyökögésben. - Ami az én otthonom, az a tiéd is, szerelmem. Na gyere!

Nem reagál semmit, de a vállamba kapaszkodva hagyja, hogy óvatosan felsegítsem, aztán lassú, apró léptekkel a mosdóba segítsem. Egyből leszenvedi magáról az alsót, amit tegnap ráadtam, és belép a gigantikus zuhanyzóba. Kimegyek, hogy hozzak neki egy tiszta bokszert, és mire visszaérek, már leült a márványköves padkára odabent, megengedte a vizet, és gyenge, remegős, de eltökélt mozdulatokkal dörzsöli magát a szappanos szivaccsal a kezében. Nagyon óvatos, a kötését egy csepp víz sem éri, és egy pillanat alatt rá kell jönnöm, hogy nem először csinálja ezt. Alaposan begyakorolta, hogyan tud zuhanyozni komoly sérülésekkel is. Amikor tényleg mindenhol alaposan lefürdött, elzárja a vizet, és elém sétál.

- Louis… Mi történt Kyle-lal? - néz rám szinte félve a választól. - Megígértem, hogy kihozom, hogy nem hagyom ott, de végül engem is ti mentettetek meg.

- Kyle a kertben játszik Cliffel, a kutyánkkal - válaszolom gyengéden, és végigsimítok az arcán, ahogy kifúj egy frusztrált lélegzetet. - Jól van. Anya kitűzte célul, hogy a hét végére még fel is hízlalja kicsit.

- Kihoztad őt… - motyogja, aztán óvatosan megölel. A szorítása erőtlen. - Köszönöm!

- Később megbeszéljük, hogyan kellene csinálnunk, de anya már intézkedett sok dologban, meglesz mindene, ne aggódj - legyintek, amikor elhajol. - Egy egész szobát rendezett be neki fél nap alatt. De azt mondd meg, te hogy vagy?

- Sokkal jobban érzem magam - mondja mosolyogva, aztán a kád felé mutat. - Öm… segítesz megmosni a hajam a kádnál?

- Persze - felelem, és már nem is ingatom a fejem azon, mennyire alapos és pepecselős. Csak segítek, amiben kell, és hagyom, hogy mindent megcsináljon, amit csak akar. Fogat is legalább háromszor mos, de a kezei fájdalmasan, teljesen kimerülten megremegnek a végére.

Miután magára veszi az alsót és a pólót, amit kikészítettem, bemászunk az ágyba. Mindketten, Harry pedig úgy helyezkedik, hogy viszonylag fájdalommentesen tudjon hozzám bújni.

- Azt mondtad, szerelmem - motyogja halkan, én pedig nem is tudom, miről beszél hirtelen. - Amikor lemásztam az ágyról.

- Mert szeretlek - felelem egyszerűen, ő pedig megremeg az ölelésemben. - Ezt eddig is tudtad.

- Mondtad, de… - kezd bele halkan, a hangja még mindig rekedt, ezért megköszörüli a torkát, mielőtt folytatja. - Eszembe jutott az is, hogy csak a helyzet kilátástalansága mondatta veled. Biztos voltál benne, hogy meghalunk.

- Először is, azt hittem, ennél már jobban ismersz - nevetek fel. - Magabiztosabb vagyok annál, hogy azt gondoljam, a halálba rohantunk. Másodszor, sose hazudnám azt, hogy szeretlek.

- Nem is hazugság… Inkább adrenalin, zavaros érzések…

- Azért erősködsz ennyire, mert te csak ezért mondtad? - kérdezek vissza játékosan, felhúzva az egyik szemöldököm. Nem válaszol, csak azonnal a hajamba vezeti az ujjait, és az ajkaimra tapad. Ez az első csókunk, mióta kiszabadultunk abból a pokolból. A mentolos nyelve olyan szenvedélyesen masszírozza az enyémet, hogy szinte dorombolni támad kedvem a jóleső érzésektől.

- Én is szeretlek - morogja a számba, aztán folytatja a csókunkat. Percekig, az is lehet, hogy órákig. Tényleg hosszú ideig nem csinálunk semmi mást, csak egymás ajkait becézgetjük és cirógatjuk a másik haját, bőrét, ahol éppen érjük. Az elmúlt hatvanakárhány nap után ez maga a nyugalom szigete, és iszonyúan élvezem. Már zsibbad a szám, és az övé is fel van duzzadva a heves, majd gyengéd, aztán megint heves csókolózástól, amikor egy kicsit elhajol. - Fogalmam se volt, hogy a nagy Louis Tomlinson ilyen romantikus is tud lenni.

- Romantikus? - húzom fel a fél szemöldököm. - Csak fekszünk és csókolózunk. Ennél romantikusabbat is el tudok képzelni.

- Én jelenleg semmit, ami jobb és romantikusabb ennél - mondja szerelemittas hangon, és kénytelen vagyok mosolyogva a fejem rázni rajta. - Ez most tökéletes. Csak… azt nem tudom, mi lesz most? Biztos itt maradhatok?

- Harry - mondom ki a nevét úgy, hogy a hangom dorgáljon is egy kicsit. - Ott a helyed, ahol én vagyok, és fordítva. Értsd meg. Azt akarom, hogy magabiztosan viselkedj a birtokon, kérlek, ez fontos. Tisztelni fognak, ha nem degradálod saját magad is.

- Oké - mondja halkan, és nem tudom visszafogni magam, hogy újra az ajkaira hajoljak.

Bekapcsoljuk a tévét, és Harry kérésére csak valami komolytalan sitcomot bámulunk, ő pedig másfél epizód után megint álomba merül. Ahogy meg is jósoltam.

Ideje megkeresnem apát, és szembenéznem ezzel a beszélgetéssel. Alaposan betakarom Harryt, behúzom kicsit a függönyöket, aztán elindulok.

Hatalmas mosoly terül el az arcomon, amikor meglátom Alekszejt Zaynnel beszélgetni a nappaliban. El is felejtettem, hogy anya mondta, ma délután átjön. Egyből a karjaiba vetem magam, ő pedig olyan szorosan ölel, hogy levegőt is alig kapok. Az apa-fia beszélgetés még várhat egy kicsit. Egyből lehuppanok az egyik kanapéra, és miután Zayn lelép, Alekszej is csatlakozik hozzám.

- Istenem, Alek - sóhajtok fel, és próbálok úgy ülni, hogy ne fájjon nagyon a lábam. Eléggé sokat vagyok ma talpon, és a fájdalomcsillapítók se csodaszerek. - Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál.

- Ha nem apád birtokán lennénk, és nem félteném az életem utána - kezd bele hatalmasakat gesztikulálva -, biztos lehetsz benne, hogy megölnélek! Mégis… Mi a here történt?

- Egyáltalán nem mi tehettünk róla, azok a faszfejek mindenkit átbasztak - morgom, mert ez az igazság. Még Zaynt se hibáztatom, mert az akciót tökéletesen szervezte le. Erre senki sem számított. - De hagyjuk ezt. Túl vagyunk rajta, és még amúgy is vár egy nagy beszélgetés apámmal. Az pont elég lesz. Inkább beszéljünk valami fontosabbról.

- Fontosabb? - kérdi kíváncsian, és egy kicsit közelebb ül a kanapén.

- Gondolkodom azon, hogy egy kicsit… pihenni megyek - mondom ki végül, mert képtelen vagyok azt mondani, hogy befejezem. Igaza volt anyának, arra nem állok készen. Talán sose fogok. Ahhoz túlságosan is szeretem a zenét. - Szünetre küldöm a bandát. Mit gondolsz?

- Miért gondolkodsz ilyesmin? - kérdi összezavarodva. Látom a szemében is, hogy mennyire nem érti, miről beszélek. - Meglőtték a lábad, nagy ügy. Múltkor a vállad, és azzal is játszottál. Volt már rosszabb.

- Nem, Alek, ehhez semmi köze a sérülésemnek - rázom meg a fejem, és megpróbálom egy kicsit konkrétabban elmagyarázni, mit akarok. Aleknek muszáj lesz, mert ő az egyetlen, aki képes egy kicsit lágyítani Daviden, a rabszolgahajcsár menedzserünkön. - Túl sok minden jött össze. A menekülés Akahiro elől, amiken átmentünk a hajón Harryvel… Csak kell egy kis idő. Itt. A családommal és Harryvel, amikor nincs semmi más, csak ez. Ki akarom magam próbálni ebben, hogy mennyire nyugodtam le az évek alatt.

- Komolyan beszélsz? - hitetlenkedik, de nem tudom megnyugtatni azzal, hogy csak hülyéskedek vele. Teljesen komolyan gondolom, hogy egy ideig nem akarok koncerteket, turnét, stúdiókat. Ki akarom próbálni magam apám oldalán. Újra. Talán azért fordultak a dolgok ennyire rossz irányba, mert kijöttem a gyakorlatból. Nem vettem észre a gyanús pillantásokat, árulkodó mozdulatokat. És amikor már beütött a krach, még megvédeni se tudtam magunkat. Ez soha többet nem fordulhat elő, és ehhez az kell, hogy visszaüljek ebbe a nyeregbe. És persze nem csak félgőzzel, mint ahogy azt a zenész karrier árnyékában tettem. Edzéseket akarok, részt venni az akciók tervezésében, lőgyakorlatokat, és éles bevetéseket. Ez az egyetlen módja, hogy megint a régi legyek, és megvédhessem magunkat. Ez az élet nem arról szól, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk. Itt minden perc lehet az utolsó. Minden csók, minden ölelés, minden szó lehet az utolsó, és eddig lazán vettem ezt az egészet. Csak én voltam. De már itt van Harry is. Van mit vesztenem. Van gyenge pontom. Van valaki, akivel zsarolhatnak, ha akarnak tőlem valamit. Többé nem lehetek elővigyázatlan. - David tüzet fog okádni. Már most is azt csinálja! Ha megtudja ezt…

- Kérlek, Alek! - szakítom félbe, mert fontos, hogy megértse, miről beszélek, mit érzek. - Szükségem van erre. Nagyon sok dolog történt azon az átkozott hajón, és… Csak szükségem van arra, hogy úgy érezzem, újra ki tudok állni a színpadra.

- Mi lesz a turnéval? - kérdi frusztráltan. Nem látom, hogy haragos lenne. Inkább csak feszült az egész helyzet miatt. - Visszalenne még három állomás. David elhitette a médiával és a rajongókkal is, hogy megbetegedtél és kórházban vagy itt, Moszkvában, a családod társaságában. Nem mondtunk még le semmit. Nem fogjuk befejezni?

- Három állomás - ízlelgetem magamban. Japánt kivégeztük. Ausztráliában lenne még kettő, és egy Olaszországban. Azzal zárulna a turné. - Ha azzal nyerünk időt, David le tud nyugodni, és ki tudjuk találni, hogyan, milyen indokkal vonulunk vissza kicsit, akkor benne vagyok. Zárjuk le a turnét.

- Az lenne a legjobb - bólogat, és egy fokkal talán nyugodtabbnak tűnik. - Tartozunk nekik ennyivel. Számítanak rád.

- Tudom - felelem, és felsóhajtok. Látom a hatalmas panorámaablakokon át, hogy apa Zaynnel beszélget az udvarban. Az öreg épp most ért vissza valahonnan, és Zayn magyaráz neki valamit, ami, a gesztusai alapján, nagyon izgalomba hozza. - Fejezzük be. Aztán fizetek nektek is egy nagyobb összeget, hogy kihúzzátok a szünet alatt.

- Leszarom a pénzt - legyint egyet, és ösztönből el is mosolyodom rajta. A legjobb barát, ehhez kétség sem fér. - Csak azt akarom, hogy jól legyél. És őszintén, ha azt mondtad volna, hogy szünetre mész, és lehet egy évig is csak feküdni akarsz a Maldív szigeteken a homokban, azt mondanám oké. De nem tetszik, hogy a szünetben az életedet akarod kockáztatni. Napról napra… Aggódom, Lou.

- Nézz rám! - tárom szét a karom, és úgy vigyorgok, mint egy óvodás. - Rossz pénz nem vész el!

- Nagyon vicces… - morogja, és ejti is a témát, mert pontosan tudja, hogy felesleges feszegetnie. - Mikorra tegyük az első dátumot?

- Adjatok még egy hetet legalább - kérem, és a számba szórok néhány szemet a dohányzó asztal közepén álló kis tál sós mogyoróból. - Harrynek egy kicsit rendbe kell jönnie. Nélküle pedig sehova nem megyek.

- Anyád mondta, hogy jobban van.

- Mert ő is olyan, mint én - felelem vállat vonva. - Túlélő. Ne haragudj, Alek, de muszáj még vacsora előtt beszélnem apámmal.

- Holnap telefonálok, hogy mire jutottunk Daviddel - kel fel a kanapéról, én pedig csak bólintok, majd szorosan megöleljük egymást. Mindig is kezesbárány volt a fiú. Ami persze nem igaz, de velem szemben sokkal elnézőbb, mint bárkivel ezen a világon. Nem kérhetnék jobb barátot.