Párizs, 1930
Sziasztok!
Huh, megjöttem egy bejegyzéssel ebbe a kötetbe is. Egy ideje már várakozott ez a "szösszenet" a fiókban, és bevallom, nagyon izgatott voltam miatta. Imádtam, hogy felhasználhattam ezeket a verseket is, amik egyébként személyes kedvenceim. Ezt a két költőt imádom. Izgalmas volt beleépíteni a szavaikat a történetembe. Maga a mese pedig... Egyetlen pillantás alatt ugrott be, amit a borítóképre vetettem. Megláttam, azonnal elküldtem egy barátnőmnek, és már előttem volt az egész történet, egyből ott le is írtam neki. Ő megerősített, hogy jó ötlet, én pedig belevágtam. Talán még soha semmi nem született meg ennyire gyorsan a fejemben. De örülök, hogy megtörtént, és nagyon NAGYON kíváncsian várom a véleményeteket! Hagyjatok nyomot! Hamarosan jelentkezem a következővel.
Puszi&Pacsi
Louis aznap korán kelt. Fűtötte az a hangulat, ami körülötte egész Franciaországot is, de még nem tudta, mi fogja várni a villamos felé menet. A nép az utcákon gomolygott, de Louis még nem értette. Vagy csak nem akarta érteni, hogy mi történik. Mindössze két nap telt el. Ő és az egész szerkesztőség rajta volt az ügyön. Louis volt, aki ki akarta robbantani a lázadást, de elkésett. Hiába szervezkedtek, hiába készítették a röplapokat, minden hiába volt, mert a nép végre azt mondta, elég! Látta a táblákat, amivel az emberek vonultak, hallotta, ahogy kántáltak. Hallotta, ahogy igazságot követelnek, ahogy Treviranus nevét kántálják, és nem éltetési célból. Dühösen ugrott fel az érkező villamosra, hogy elutazzon vele a nyomdáig.
- Megelőztek minket - fogadta egyből legjobb barátja és hű munkatársa, Stan, de Louis szóra sem méltatta. Továbbsétált, egészen az irodáig, amiben minden nap dolgozott, és magára csukta az ajtót. Gondolkodnia kellett. Ki akarta találni, hogy a Futótűz, a folyóirat, aminek a főszerkesztője és tulajdonosa volt, hogyan, miként vehetne mégis részt a feltörő forradalomban. Louis forradalmat akart. Egyáltalán nem tetszett neki az, ami a Nagy Gazdasági Világválságból maradt hátra az emberekben, és az sem, ahogy mindenre fejet hajtottak. Gyűlölte látni az érthetetlen okokból, egyre magasabbra emelkedő Hitler diadalát, és mindenki közül talán ő volt az egyetlen az ismerősei közül, aki egyszerűen csak tudta, a vérében érezte a közelgő háborút. Vészmadárnak kiáltották ki, de nem érdekelte, mert egyszerűen csak tudta. Tartott a szeptemberi parlamenti választásoktól, amik Németországban voltak esedékesek, mert hitt Hitler sikerében. Gyűlölte a tényt, de hitt benne.
- Louis - nyitott be az ajtón Babette, aki mint minden pillanatban, természetesen aznap is gyönyörű volt. Fekete-fehér kosztüm ruhát viselt, ami a derekánál annyira karcsúsítva volt, hogy Louis talán attól is félt volna, ha meg kell ölelnie. Tartott volna attól, hogy kettétörik. A dús ajkain vérvörös rúzs csillogott, és egy kicsi, de tökéletesen a szereléséhez illő kalapot viselt. A legszebb nő volt, akit Louis valaha látott élete során. Babette az asszisztense volt. - Monsieur Styles van itt, és nem tágít. Téged akar.
- Mint oly’ sokan… - sóhajtott fel Louis, de persze nem gondolta komolyan, még a szemét is megforgatta. - Mondd, Babette, miért nem képes feladni és elfogadni az elutasítást? Már háromszor leveleztem vissza neki, hogy köszönjük, de nincs szükségünk a művészetére.
- Talán ő másképp gondolja - válaszolta egyszerűen Babette, és egy kicsit beljebb lépett, bizalmas közelségbe Louis-hoz. - Nem bánnám, ha mégis alkalmaznád. A kézírása elfelejtette közvetíteni azt, mennyire jóképű. És nincs jegygyűrű az ujján.
- Csodálatos! - vigyorodott el Louis, de csak amiatt, mert ez a tipikus Babette volt. Minden férfit megnézett magának, de nem lehetett semmivel se vádolni, mert emellett ő volt a legválogatósabb nő Louis egész ismerettségében. - Épphogy kilábaltunk a világválságból, odalent kitörni látszik a forradalom. Hitler a győzelem kapujában, hála Heß-nek, és annak az erkölcstelen rohadék Essernek. Be fognak törni hozzánk, és nem csak hozzánk, nem csak a mi szabadságunkat és pillanatnyi boldogságunkat fogják követelni, hanem az egész világét. Háború lesz, megint, mégha nem is hisz nekem senki, kisebb gondunk is nagyobb annál, mint hogy egy huszonéves ficsúr szerelmes verseket publikáljon a Futótűzben. Küldd el!
- Rendben - mondta megértően Babette, és egyértelműen pontosan tudta, ezekben a pillanatokban jobb magára hagyni Louis-t. A férfi forradalmár volt. Annak született. Még harminc sem volt, és a vére pezsgett. Beszélni akart. Hallatni a hangját. Figyelmet. És Louis tudott beszélni. Elképesztő beszédeket tartott, és a cikkek, amik a kezei közül kerültek a folyóiratba, egytől egyig mestermunkának számítottak. Nem volt végtelenül gazdag, a családja sem volt tehetős. Louis minden pénzét a munkájába ölte, és a folyóiratot támogatta belőle, de a nevét, leginkább Párizsban, sokan ismerték. Louis, a fiatal forradalmár.
Éppen az aznapi hírekbe szeretett volna belemerülni, és megtudni többet a reggel feléledő tüntetésekről, de a nem létező nyugalmát az irodaajtó hangos nyitódása zavarta meg, és egy férfi, aki teljesen ismeretlen volt a számára.
- Pardon! - húzta fel a szemöldökét Louis, és bár Babette az idegen nyomában rontott be Louis privát szobájába, végül mindhárman csak bámultak egymásra.
- Nem hagyom, hogy megint lerázz - ingatta a fejét Louis hívatlan, nem is igazán szívesen látott látogatója, akiről már tudta, hogy csakis Styles lehet. - Addig nem megyek el, amíg nem vetsz egy pillantást a munkámra.
- Senki sem tanított meg, hogyan kezeld a vereséget, nem igaz?
- Szerintem egyikünket se abból a fából faragták - vágott vissza, és Louis-nak egészen tetszett Styles vehemenciája. Az a láng, ami a szemében lobogott. Csak akkor látott hasonlót, amikor tükörbe nézett.
- Minden rendben, Babette, magunkra hagyhatsz - pillantott a nőre Louis, aki csak bólintott egyet, aztán becsukta maga után az ajtót. - Ha nem tévedek, Monsieur Styleshoz van szerencsém.
- Monsieur Tomlinson - vette le a kalapját a férfi, és Louis asztala elé húzott egy széket a szoba sarkából, hogy leüljön rá. - A nevem Harry Styles, remélem nem gond, hogy egyből tegeződtem.
- Ez a legkisebb problémám veled - horkant fel Louis, és még gyorsan lepillantott a papírjaira és az újságokra, amik reggel már az asztalán várták, majd félretette őket, és csakis Harryre koncentrált. - Már válaszoltam a leveleidre, talán elkerültek.
- Nem - ingatta a fejét Harry, és ahogy összeszorította a száját, Louis láthatta a mély mosoly gödröket az arcán. Elragadónak gondolta az ilyet. - Megkaptam a válaszod, miszerint a Futótűznek nincs szüksége egy szentimentális költőre. Viszont a verseimet még nem is olvastad, fogalmad sem lehet, milyenek.
- Nézd, Harry - kezdett bele Louis, de befejezni már nem tudta, mert a másik egyből folytatta a korábbi gondolatmenetét.
- Szeretném, ha csak annyi esélyt adnál, hogy elolvasol. Ha nem tetszik, ahogy írok, még mindig mondhatsz nemet. A folyóirat a tiéd, te döntesz mindenben.
- Ugye tudod, hogy már akkor döntöttem, amikor válaszoltam neked? - felelte Louis, mert ő épp annyira makacs volt, mint a költő, és ritkán másította meg a szavait.
- Csak olvasd el! Kérlek! - erősködött tovább Harry, és láthatóan nem tervezte feladni. - Nem kérek többet.
- Rendben! Az isten szerelmére… - adta be a derekát Louis, és a kezét nyújtotta Harry felé, aki egy győzedelmes vigyorral nyújtotta át neki az egyik kéziratát. A gödröcskék ezúttal veszélyesen mélyen szántottak a költő arcába. Néhány pillanatig csak nézte őt, mielőtt a kezében lévő versbe temette magát. Először Harry elegáns kézírása ragadta meg. Nem volt szokványos, de olvasható és előkelő. Nem törekedett a tökéletességre sem, voltak szavak, amiket kihúzott vagy átjavított, tehát ez lehetett az első és egyetlen verziója a versnek. Louis egy kis frusztrációt érzett magában már a címet olvasva is. Igazán tetszett neki, de ezt a világért sem mondta volna ki máris. Csak ízlelgette, aztán elkezdte olvasni a verset magát.
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomorú Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyúság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Louis elolvasta egyszer. Aztán még egyszer, és újra. Nem erre számított. Azt hitte, hogy Harry verse valami nyálas, ömlengős szerelmi vallomás lesz egy fiatal lánynak, akivel valamiért nem lehetnek együtt. De Harry verse a háborúról szólt, a folyamatos rettegésről és sötét emlékekről. Ez a költemény nagyon is illett a Futótűzbe. És ha Harry tudna ennél is lángolóbbakat írni… A jelen korokról. Louis félelmeiről. Arról, ami rájuk leselkedik.
- Tudtam, ha elolvastad volna, nem küldesz el egyből - szólalt meg győzedelmesen Harry, és Louis legszívesebben már emiatt is nemet mondott volna újra. A nagyképűsége miatt. Amiatt, mert ennyire magabiztosan tudta, hogy amit csinál, az jó, és ezt az önbizalmat nem is titkolta. - Mit mondasz?
- Azt, hogy kapsz egy esélyt - szólalt meg Louis, és nem is adta vissza a verset Harrynek, maga mellé tette abba a mappába, amiben a következő utáni kiadáshoz gyűjtötte az anyagot. - az eheti kiadásnak lapzártája van. Ma este megy a nyomdába. A jövőhetiben debütálhatsz. A fizetséged…
- Egy árva frankot se kérek cserébe - ingatta a fejét Harry, Louis-t viszont meglepte. Talán el is bizonytalanította ezzel a válasszal. 1930-ban, amikor egyébként is a munkanélküliségtől, bevételek hiányától és a Gazdasági Világválság utolsó csapásaitól szenvedett minden egyes kispolgár, nem volt olyan ember, aki visszautasította a fizetséget a munkájáért.
- Akkor mégis mi értelme ennek az egésznek? - kérdezte Louis összeszűkített szemekkel, Harry viszont csak mosolygott. - Miért adnál nekünk ingyen bármit is?
- Talán csak azt akarom, hogy valaki olvassa a szavaimat - húzta fel az egyik vállát Harry, de egy pillanatig sem szakította meg a szemkontaktust Louis-val.
- Egy valaki, vagy általában valakik?
- Specifikusan egy valaki, és ő biztosan olvasni fogja - válaszolta Harry néhány másodperc gondolkodás után. A tekintete elszánt volt, és Louis-nak valamiért nagyon tetszett ez a tűz. Tényleg hitt abban, hogy Harry lángjai illenek majd a folyóirat oldalaira.
- Rendben - állt fel Louis a székéből, és a kezét nyújtotta Harry felé, hogy valamilyen módon mégis megpecsételjék aznap kezdődő üzleti kapcsolatukat.
Amint a költő elhagyta az irodát, megígérve, hogy a következő héten pontban ilyenkor meghozza a következő versét, Louis újra elővette a papírlapot, amint Harry szavai álltak. Tagadhatatlanul erős szavak voltak. Kíváncsi volt, mit hoz neki a férfi legközelebb.
~*~
A vers megjelent a soron következő kiadványban, és Louis el is felejtette, hogy Harry ugyanarra a napra ígérte magát, amelyiken a múlt héten is meglátogatta. Aznap késve érkezett az irodába, mert röplapokat osztottak a hangosan menetelő emberek között Stannel és még két barátjával, egyben munkatársával. A vére még akkor is száguldozott az ereiben, amikor visszaértek a szerkesztőséghez, és vigyorogva besétált az irodájába.
Megtorpant az ajtóban, és csak halkan csukta vissza, amikor Harryt az ablakban könyökölve találta. A férfi a menetelő tömeget bámulta, és valamiért még hátulról nézve is szomorúnak tűnt. Benne volt a tartásában. Könnyedén ki lehetett olvasni belőle.
- Jó reggelt, Harry! - köszönt neki, és a költő azonnal megpördült a tengelye körül, hogy Louis szemébe nézhessen, és ugyanilyen lelkesen üdvözölje.
- Láttalak odalent - szólalt meg Harry, amikor már mindketten az asztal mellett ültek. - Szereted ezt csinálni. Hangot adni mindennek. Lázadni.
- Csak ha okom van a lázadásra - válaszolta Louis, és a kezét nyújtotta Harry felé. A férfi megint átadott neki egy verset a forradalomról, és arról, hogy a remény még mindig nincs veszve. - Ez nagyon jó, Harry. Ki a harcos, az egyetlen férfi, akit emlegetsz benne? Nem értem teljesen a verset így, hogy nem tudom, ki a férfi.
- Senki… - vágta rá Harry, de Louis nem hitt neki, mert a férfi pocsékul hazudott. Biztos volt benne, hogy valakit megformált Harry a versében, de nem akarta faggatni. Amúgy sem volt köze hozzá. A sorok gyönyörűek voltak és tüzesek, ezért természetes volt, hogy meg fognak jelenni a következő számban.
Teltek a napok, aztán a hetek, és a kedélyek nem csillapodtak. Lehetetlenül közel volt a német parlamenti választás, Louis-ban pedig ugyanebben a sebességben nőtt a frusztráció. Harry minden héten hozta neki a verseit, amik néha borzasztóan hadakozóak, indulatosak voltak, néha pedig egy kicsit lágyabb, szinte szerelmes, mégis erős, hatalommal bíró versek. Louis kezdetben tartott attól, hogy a költő majd szerelmes versekkel fogja bombázni őt, és ezért is utasította vissza, végül mégsem volt vele baja. A szerelmes versekben is volt valami forradalmi. Harry épp néhány perce lépett ki az irodájából, és a vers, amit hozott, talán a legbékésebb, amit eddig valaha adott neki. Már negyedszer olvasta végig, és nehezen tudta félretenni.
Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?
Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?
Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.
Biztos volt abban, hogy Harry egy bizonyos személynek írja a verseit. Ez persze nem nagy felfedezés, tekintve, hogy mondta is neki egyből az elején, de ez nem csak valami megfelelni akarás volt, vagy üzenet továbbítás. Harry szerelmes volt és Louis valamilyen okból kíváncsivá vált, ki lehet az. Egy valamiben nagyon biztos volt, bárki is a hölgy, akit Harry ennyire szeret, irigylésre méltó. Még nem tudott sokat a költőről, alig ismerte, talán Harry mesélt neki valamit arról, hogy eredetileg brit, és csak az egyetem miatt költözött Párizsba. Szó volt arról, hogy az apja üzleti tanulmányokat szánt neki, de Harryt az irodalom érdekelte. Ezek közül semmi sem lepte meg Louis-t, egyedül attól volt lenyűgözve, hogy mennyire jól beszéli a franciát. Gazdag volt a szókincse, természetesen, hisz másképp hogyan írhatna verseket egy idegen nyelven, és az akcentusa is csak annyira erős, hogy aki hallgatja, tudja, nem az anyanyelve. Harry említett neki egy közeli kávézót, ahol néha ír, mert a zene annyira inspiráló, és az emberek kedvesek. Invitálta, hogy megmutassa Louis-nak is, de a férfi nemet mondott, mert túl elfoglalt volt. Mégis… ahogy a verset olvasta újra és újra, egyre nagyobb vágyat érzett, hogy kérdezzen Harrytől. Hogy válaszokat kapjon rá, milyen ember is ő. Harry volt az egyetlen, aki nem nevetett fel, amikor Louis egy közelgő háborúról beszélt neki. Ő nem nevezte vészmadárnak, hanem komolyan vette, sőt, ő maga is elmondta, mennyire tart a szeptemberi választásoktól. Hitler félelemben tartotta Harryt, és ezt mondania sem kellett, Louis ki tudta olvasni a szeméből.
Éppen emiatt, már veszettül várni kezdte a következő hetet, hogy elmondja Harrynek, szívesen beül vele egy kávéra. Annyira nem volt izgatott a dolog miatt, nem számolta a napok múlását. Rengeteg elfoglaltsága volt, mert a folyóiratnak folyamatosan friss hírekkel kellett szolgálnia a francia és világi hírekről is. Tudósítaniuk kellett arról, mennyire mentek messze a világ vezetői, mennyire kezd elmenni mindenkinek az esze maguk körül. Amikor épp nem az irodában volt, akkor pedig a forrongó és tüntető tömegben. Rengeteget dolgozott, ezért alig tudta felfogni, hogy újra Harry lép be az irodája ajtaján.
- Ó, szia! - mosolyodott el, és a költő szeme is felcsillan, amint meglátja Louis lelkesedését. - Mutasd, mit hoztál nekem!
- Szia? - nézett rá Harry egy picit zavarodottan, mert valószínűleg nem értette Louis hirtelen érdeklődését, de nem is érthette. Ő nem volt vele egész héten, amikor Louis eldöntötte, hogy Harry tényleg érdekes személyiség, és el kellene vele beszélgetnie. Talán egy megértő, jó barátra talál a személyében. - Jó kedved van.
- Valóban - értett egyet Louis, és a kezét nyújtotta a költő felé, hogy végre elvegye tőle a legújabb művét. - Na nézzük, mit alkottál…
- Ez most egy… egy szerelmesebb vers - vallotta be Harry, és amikor Louis felhúzott szemöldökkel nézett rá, azonnal folytatta. - Tudom, azt ígértem nem foglak ilyenekkel traktálni, csak kérlek olvasd el, és ha nem tetszik, nem muszáj beletenned. Akkor… írok valami mást.
Louis nem szólalt meg, csak tudomásul vette Harry szavait, aztán a versbe temetkezett.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
- Váó… - lehelte Louis, és egy pillanatra, egy nagyon hosszú pillanatra, elbizonytalanodott. Össze is zavarodott. Soha… Valószínűleg ez az a dolog, amit soha nem említett volna meg bárkinek is, de pont neki, igenis szemetszúrt a dolog. Harry azt mondta, ez egy szerelmes vers… El kellett olvasnia még egyszer, hogy biztos legyen benne, semmit se értett félre, de a költemény másodszor is pontosan ugyanazt sugallta felé. Harry egy férfiről írt a versében. - Szóval… Azt mondod, ez egy szerelmes vers? Egyébként nagyon szép.
- Igen, az - bólintott Harry, és még mindig nagyon feldobottnak tűnt attól, hogy Louis-nak tetszik a műve, talán még jobban mint előtte.
- Ezek szerint, szerelmes vagy? Abba a valakibe, akinek a vers szól?
- Hm… Lehet, hogy a szerelem még egy erős kifejezés, de mindenképpen gyengéd érzelmek - válaszolta őszintén Harry, és mintha egy kicsit zavarba jött volna ezek után. Louis nem is erőltette tovább a kérdéseit, mert amire igazán kíváncsi volt, arra választ kapott. Harry egy férfit kedvel, és ettől még érdekesebb lett számára. Kevés magához hasonlót ismert, de ezek szerint Harry egy volt közülük. - Tudod mit? Nevezzük szerelemnek. Egy gyönyörű, plátói szerelem a nagysága, a bátorsága, a személye iránt, amit ismerni enged távolról is. De mivel közelről sosem ismerhettem, nem tudom egyértelmű szerelemnek nevezni.
- Le se tagadhatnád, hogy költő vagy, művész és irodalmár - ingatta a fejét Louis, és egy kicsit sajnálni kezdte a férfit. Pontosan tudta, min mehet keresztül, hisz ő is ugyanebben élt. Ugyanazok a félelmek és nehézségek gyötörték őket, ugyanaz a vágy, aminek annyira sokszor kellett gátat szabnia. A magukfajták csak remélni tudták, hogy egy nap, valamilyen módon mégis boldogságra, valódi szerelemre lelhetnek. - Nagyon szép vers, ebben is van valami… lázadás? Nehéz szavakba öntenem, ezek inkább csak érzések, amit megfoghatatlanok. Mindenesetre nem egy hétköznapi szerelemről szólnak, és… szeretném publikálni.
- Köszönöm, Louis - válaszolta halkan, artikuláltan Harry, és néhány pillanatnyi csend állt be közöttük. Talán egyikük se tudta, mit kellene mondania. Egyikük se akarta megtörni ezt a kényelmes, meleg csendet kettejük között.
- Nagyon tehetségesnek tartalak, Harry - mosolyodott el, és félretette a verset, de abban a tudatban, hogy még biztosan el fogja olvasni párszor. - Nem mellesleg, gondolkodtam azon a kávézón, amit mondtál.
- Ó, itt van nem túl messze, most már annyira meleg sincs, hogy ne lehessen kiülni egy csésze erejéig a teraszára - lelkesedett fel ezúttal Harry is, és még a székén is előrehajolt. A kalapja a földre esett az öléből. - Ha van kedved, lemehetnénk akár most. Ma még nem kávéztam.
- Fogalmam sincs, hogy lehetséges ez délelőtt tizenegykor, de nekem még muszáj befejeznem néhány munkám - válaszolta Louis, és azon gondolkodott, mikor lenne a legjobb. - Holnap lesznek a német parlamenti választások. Ha van kedved, reggel üljünk be egy kávéra. Utána megint egész nap elfoglalt leszek a hírek miatt.
- Szuper! - csapta össze a tenyerét Harry, és Louis képtelen volt nem mosolyogni miatta, mert annyira szórakoztató volt. Harry mindenképpen egy nagyszerű személyiségnek tűnt, és addigra Louis már azt is pozitívumként fogta fel, hogy annyira erőszakos volt a munka miatt. Kedvelte, hogy végül mégsem adta fel azt, amire vágyott. Amit tiszta szívből akart. - Akkor most… Hagylak dolgozni, és holnap reggel várlak a La Fontaine de Belleville-ben. Négy sarokra innen. Kint fogok ülni, hogy biztosan megtalálj. Hánykor?
- Nyolc?
- Pompás! - vágta rá Harry, és felkapta a kalapját a földről, hogy azonnal a fejébe húzza. - Ott várlak. További szép napot, Louis!
Csak nézte, ahogy a költő elegánsan elhagyta az irodáját, aztán újra a kezébe vette a verset. Igen. Minden bizonnyal egy férfiról szólt, és Louis-nak megint elszorult a torka, ahogy felidézte, miként mondta Harry. Plátói szerelem… Egyoldalú, beteljesületlen. Sajnálta őt. Azokra a pillanatokra mindenképpen igaz volt, hogy veszettül sajnálta a férfit, mert tökéletesen átérezte a helyzetét.
Louis izgatottan mászott ki az ágyából, mert nagyon fontos napra virradtak. Ezúttal még arra se pazarolt időt, hogy szépen eligazítsa az ágyneműt, csak a fürdőszobába rohant, hogy elvégezzen minden reggeli teendőt, aztán gyorsan felvette az egyik legkényelmesebb öltönyét. Ezúttal nem vett kalapot, csak felkapta a kulcsait, és már sietett is a villamos felé. Talán ez volt a nap, amikor a legtöbb ember vonult az utcákon. Erős késésben volt a kávézóból, mert a villamos kénytelen volt többször is megállni vagy lassítani a kántáló embertömeg miatt. Franciaország nem kért a náci uralomból, ez teljesen egyértelmű volt, és Louis nagyon remélte, hogy Németország is ezen a véleményen van. Aznap este egyszerűen csak nem nyerhettek a választáson.
- Jó reggelt, Harry! - köszönt rá hangosan az egyik asztalnál éppen írogató férfira Louis, ő pedig azonnal mosolyogva emelte rá a tekintetét. - Nézd el nekem, hogy késtem, az emberek…
- Végre megszólalnak - fejezte be helyette Harry. Louis-t valamiért melegség járta át, amiért ennyire hasonlítanak. Ennyire egyeznek a gondolataik. - Én is később értem ide, mint számítottam rá. Mit gondolsz a mai estéről?
- Bízom, de erről képtelenség anélkül beszélgetni, hogy előbb ne tegyek magamévá egy csésze kávét, meg valami harapnivalót - darálta el Louis, mire Harry a kezébe nyomta az étlapot.
- A tükörtojásos sajtos croissant-juk fenséges - adott egy tippet a költő, és Louis felé pillantott az étlap felett. - Tedd magadévá.
- Úgy lesz - válaszolta egy másodperccel később Louis, de nem tudta elszakítani a tekintetét a férfi ajkairól, amiket olyan gyermekien, olyan ártatlanul harapott be a válasza után. Mostanra egyértelműen megállapította, hogy Harry egy meglehetősen vonzó férfi, de talán a feje tetején enyhén göndörödő tincsei tetszettek neki a legjobban. Nem is… A gödröcskék, amikor mosolygott. Vagy a szája íve? Egyből meg kellett köszörülnie a torkát a zavarbaejtő gondolatai miatt, amikor ráébredt, hogy nem is tud dönteni, mert közel sem csak egyetlen dolog vonzza Harryben. Annyira elfoglalt volt azokon az első találkozásokon. Az agyi kapacitásának minimum kilencvennyolc százalékát minden más tette ki, mert akkor egyáltalán nem vette észre ezeket. Csak egy-két hete kezdett feltűnni neki. Egyenként. Apránként. Most pedig, hogy még reggel van, a feje nincs tele a napi teendőkkel, mert még igazán el se kezdte a napot, Harry pedig itt ül előtte, sokkal közelebb hozzá, mint amikor az irodában Louis hatalmas asztala választja el őket… Egyszerűen csak jeges zuhanyként érte mindez a felismerés. - Te nem eszel valamit? - kérdezi Louis, miközben a saját rendelését diktálja le a pincérnek.
- Már ettem, de egy újabb kávét én is szeretnék - nézett fel ő is a középkorú férfira a fekete kötényben, aki feljegyezte a tételeket, és már ott sem volt.
- Mégis mikor érkeztél?
- Hét után kicsivel, szeretem itt kezdeni a napot, reggel, friss aggyal írni - mondta lágy hangon. Louis pillantása pedig egyből a Harry keze alatt bujkáló papírlapra tévedt.
- Megnézhetem? - mutatott a kézzel firkált költemény felé, Harry pedig mintha elpirult volna, amikor megértette, mit akar tőle.
- Ó, még… nincs teljesen kész - habogta Harry, de Louis túl kíváncsi volt. Nem akart engedni, mindenképp látni akarta a művet akkor is ha még félkész. Lehet, éppen emiatt. Látni, ahogy a költő alkot. Ezért csak a papírért nyúlt, és kihúzta Harry könyöke alól, de közben végig egy félmosollyal tartva a szemkontaktust. - Louis…
- Nagyon szeretném látni.
És több szó nem is esett közöttük. Louis egyből a kezébe vette a verset, és még arra sem figyelt fel, amikor megérkezett a rendelésük, annyira mélyen elmerült a sorokban.
Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
- ?
- ?
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.
- A kérdőjelek? - nézett fel Louis, és egy nagyon ideges, száját rágcsáló Harryvel találta szembe magát. - Miért aggódsz ennyire? Ez… Ez talán a legjobb vers, amit eddig olvastam tőled.
- A kérdőjeles részek még nincsenek kész. Kell még két sor, talán finomítani itt-ott…
- Nem - rázta meg a fejét Louis. - Kell még az a két sor, de ez a vers tökéletes. Nem szorul se finomításra, se csiszolgatásra. - Harry talán még kezdett volna egy kicsit megnyugodni, amikor Louis ösztönből megfordította a lapot, és azonnal meg is akad a szeme a másik költeményen. Ebben nem volt kérdőjel. Nem voltak kihagyott részek. Még csak egy átkozott firka sem, ami azt mutatta volna, hogy Harry agyalt valamin. Az a vers kész volt, és teljesen. Elsőre. Azonnal.
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Louis szíve és lelke összefacsarodott. Vagy talán millió darabra tört. Nem is tudta pontosan mi ez az érzés, de abban biztos volt, hogy fáj. Harry belül szenvedett attól aki, attól, amire vágyik, és Louis azokban a percekben még közelebb érezte őt saját magához. Szeretett volna felkelni a székből, és mellé térdelni. Magához ölelni a költőt, és elmondani neki, hogy megérti őt, de nem tette. Csak vett egy mély lélegzetet, és a kávéját kavargató Harryre nézett, de a tekintetük nem találkozott. Harry nyilvánvalóan elbújt előle, Louis pedig nem tolakodhatott a rejtekhelyére.
- Gyönyörűen használod a szavakat - mondta végül, és visszaadta Harrynek a lapot. - Mióta írsz verseket?
- Mindig is a biztos módja volt, hogy a legmélyebb érzéseimnek hangot adjak - kezdte rekedt hangon, aztán megköszörülte a torkát és ivott egy korty kávét. - Bár… az ilyen típusúakat főképp magamnak írom. Nem hinném, hogy bárki is kíváncsi rá. Ez csak… pár érzelem - mondta a második versre mutatva.
- Nekem nagyon tetszett, nem kellene megtartanod magadnak az ilyesmit se - próbálta biztatni Louis. - Mesélj a családodról, arról, honnan csöppentél ide.
Harry pedig mesélt. Elmondta a teljes gyerekkorát az angol kisvárosban, ahol minden olyan veszettül unalmas, üres és egyhangú volt. Beszélt a nővéréről, akivel meglehetősen jó a kapcsolatuk, bár ő otthon él a férjével, és beszálltak a családi üzletbe az apjuk mellé. Elmesélte, hogy milyen csodálatos a kapcsolata az édesanyjával, és azt is, hogy itt élni a világ legkellemesebb érzése, még ha hiányzik is neki az otthon. Barátokra talált az egyetemen, és van egy lakótársa is, akivel egy közös apartmanon osztozkodnak.
Louis talán észre se vette magát, hogy végig csak mosolygott, és csillogó szemekkel hallgatta a boldogan, felszabadultan mesélő férfi szavait. Nem csak a költeményekben tudott szépen beszélni, hanem a valóságban is. Aztán… Egy pillanatra megakadt, mert rossz szót használt, és azonnal elpirult, majd kijavította magát a helyes kifejezésre. Az enyhe akcentuson túl ez volt az első jele, hogy Harrynek nem ez az anyanyelve. Louis-nak pedig egyetlen szó jutott eszébe a férfi hibája, majd reakciója után. Imádnivaló. Egy szó, amit sose használt még más férfiakra nyilvánosan. Talán nem nyilvánosan se. De barátokra, kollégákra biztosan nem, egyszerűen nem lett volna helyénvaló. Ezekben a pillanatokban viszont mégis majdnem kimondta.
- Na jó, most te mesélj a saját életedről - mutatott felé Harry, és mintha fellélegzett volna, hogy ezúttal csak csendben hallgatnia kell. - Milyen volt itt felnőni?
Ezután pedig Louis volt, aki elmesélte, hogy hatalmas családja van, csupa lánytestvérrel, és mindenkit imád. Aztán nevetgélve mesélte, hogy családi összejöveteleken mindig őrült nagy a fejetlenség, és mindenki egyszerre beszél, megpróbálva túlharsogni a másikat. Szóba hozta a nagyapját, akit imádott, és elvesztettek a Nagy Háborúban, de az apja szerencsésen túlélte, és hazatért. Beszélt arról, hogy milyen volt az ő két éves kötelező sorkatonasága, és megegyeztek abban, hatalmas szerencse volt, hogy csak a Nagy Háború után töltötte a tizenhatot, így azon nem kellett részt vennie. Louis gyűlölte a vérontást, annak ellenére is, hogy a forradalom hangjának tekintették sok szempontból. Igazságot, pont, hogy békét és normális hétköznapokat akart, nem pedig értelmetlen öldöklést.
- Engem soha nem soroztak be - ingatta a fejét Harry, amikor Louis az ő élményeiről kérdezte. - Angliában csak a tizenkilencedik évében lévőknek kell bevonulni, én pedig egy évvel hamarabb jöttem ide az egyetem miatt. Emiatt nem soroztak be.
- Mázlista - kacsontott rá Louis, és megrendelték a harmadik kávéjukat is. Harrynek már ki tudja hányadik volt. Aztán szóba került, miért kezdett bele Louis a folyóiratba, és az is, hogy Harry a megalakulása óta nyomonkövette. Sok dolgot tudott, ami egészen lenyűgözte Louis-t. - Úgy hangzik, mintha alaposan kiművelted volna magad Tomlinson témában.
- Nem titkolom, felnézek rád - vallotta be Harry. A hangja lágy volt, szinte simogató, ahogy ezeket a szavakat mondta. - Régóta követem a munkásságod.
- Nagyon hízelgő - mondta Louis, és valójában nem is tudta, hogyan kellene erre reagálnia. Mit kellene mondania. Louis szokott férfiakkal ismerkedni, mert van egy bár a külvárosban, aminek az emelete olyanoknak van kialakítva, akik azonos neműek iránt érdeklődnek. Valószínűleg nincs heteroszexuális ember a városban, aki tud erről, de szinte minden meleg ismeri a helyet. Ott bármikor ismerkedhet, de azok, akiket ott megismerhet, nem olyan férfiak, akikkel beülne egy kávézóba, mint ez.
Bár Louis nem így tervezte, végül meg is ebédeltek ugyanezen a helyen, és már kora délután volt, amikor végül fizettek, és otthagyták a kávézót. Még együtt sétáltak el a villamos megállóig, csak ott köszöntek el egymástól, és Louis nagy meglepetésére Harry néhány másodpercre szorosan megölelte őt, mielőtt elindult az ellenkező irányba. Louis még szobrozott a járda szélén néhány pillanatig, nézte a másik férfi távolodó alakját, aztán felkapaszkodott az éppen érkező villamosra.
~*~
Estére Louis már képtelen volt nyugodtan megülni a seggén. Az egyik kedvenc pubjában volt, és a híreket nézte egy nagy pohár bor társaságában. Cigit szívott cigi után. Még mindig tartott a szavazatok összesítése, de a dolgok nagyon nem álltak fényesen. Aznap estére nem kért még a barátai társaságából se, egyedül jött ki a sörözőbe, mert valahogy úgy érezte, itt talán nem borítják ki annyira az események. Tényleg a legrosszabbra számított, mert… Csak volt egy ilyen megérzése, és azok sajnos a legtöbbször bejöttek.
- Még egyet? - kérdezte tőle a csapos, abban a pillanatban, hogy látta, amint Louis leteszi az üres borospoharat.
- Nem, köszönöm - rázta a fejét Louis, és az egyik falra szerelt polcon pihenő apró kis fekete-fehér tévékészülékben nézte a számokat. Izzadt a tenyere. Rágta a körmeit, mint mindig, amikor ideges volt, és amikor meglátta a teljes végeredményt, egyfelől hálásan, másfelől összetörten szorította össze a szemeit. Nem nyert a náci párt, de a számok, amiket produkáltak, elképesztőek voltak. Louis rácsapott a bárpultra, hajított néhány bankót a csaposnak, és kiviharzott a pubból.
Fogalma sem volt, hova sétál. Addigra már az esték is hűvösek voltak, és a szél kíméletlenül átfújt a vastag szövet zakóján is. Nem kellett volna a éppen a Szajna partján sétálnia, ami csak még hidegebb és szelesebb volt, de imádta a látványt. Legalább egy órán át gyalogolt, mire elért a Pont de la Concorde hídhoz, maga sem tudta mi okból, de valamiért úgy érezte, arra veszi útját. Megállt a híd közepén, és élvezte, hogy éppen felújítják, szélesítik, ezért autós forgalom nem volt rajta, csak gyalogos. Teljesen egyedül volt a hídon, csak egyetlen alakot látott a távolban, de még ő sem zavarta. Túl messze volt. Csak nézte a vizet, a kivilágított Eiffel tornyot, és a szájába csúsztatott egy szál cigarettát, aztán gyufát vett elő a zsebéből. Éppen meg akarta gyújtani, amikor a léptek már hangosak voltak a mellette, az idegen közel ért, de felé se nézett. Akkor rezzent csak össze, amikor egy kéz nyúlt a látóterébe, aztán kivette a cigit a szájából.
- Pardon!?
- Borzasztó egészségtelen - szólalt meg Harry, ahogy Louis azonnal fel is ismerte. - És fogadjunk, mostanra elszívtál egy halommal.
- Hogy kerülsz ide? - mosolyodott el Louis, de inkább keserű volt, mint boldog mosoly. - Tényleg nyomozol utánam?
- Most nagyon megviccelhetnélek azzal, hogy igen - felelte Harry kacéran, ahogy hátralépett a híd betonkorlátjáig, és kényelmesen nekidőlt, így valamennyire szemből nézhetett Louis-ra. - De valójában csak ott lakom szemben, és mindig ezen az úton megyek haza. Még a park mellett beszélgettünk néhány baráttal az eredményekről, amikor megláttalak.
- És olyan messziről megismertél? - kérdezett vissza meglepetten. - Nos, akkor tényleg figyelhetsz már egy ideje…
- Igen - nevetett fel Harry, és halkan, de Louis is vele tartott. - Mit szólsz az eredményekhez?
- Nem térek észhez, Harry - rázta a fejét Louis, és ő is közelebb lépett a korláthoz. Csak annyira, hogy rá tudja tenni a kezét. - A németek nem normálisak! Hogy szavazhattak rájuk ennyien?! - kelt ki magából egyre jobban Louis. - A legutóbbi választásnál nyolcszáztízezer ember szavazott rájuk. Már az is túl sok, és láttad ma mennyi?
- Nem láttam a számokat, csak a végeredményt és a mandátumot.
- 6,4 millió! - tárta szét a kezeit Louis, mert még mindig nem hitte el, hogy komolyan ez történt. - Nem tudom elhinni… Így a kibaszott NSDAP a Reichstag második legnagyobb pártja lett! Hogy történhetett ez?! Rohanunk le a lejtőn, megállás nélkül. Hitler mindenki életére fog törni, és… Én csak nem akarok egy második világháborút is, tudod? Gyűlölöm a háborúkat.
- Tudom - súgta Harry, és amikor Louis megremegett zaklatottságában, a költő azonnal mozdult. A nyakára simította a kezét, onnan pedig hátra a tarkójára, és közel lépett hozzá. Túl közel. A zöld szemei még a sötétben is vibráltak, Louis pedig nyelt egyet. A semmiből hasított belé az érzés, hogy meg akarja csókolni a férfit. Végülis… nem a semmiből, ha azt nézzünk, milyen gondolatai voltak már ezen a reggelen is, de ez a vágy, most kerítette először hatalmába. Tudta, hogy nem futhat zátonyra, biztos volt abban, hogy a másik férfi is meleg, de ettől még mindez idegen volt ebben a helyzetben. Még soha, senkit nem csókolt meg az utcán, és nem is tudta, ez mennyire lehet biztonságos. De az utcán sötét volt, a híd pedig teljesen kihalt, ezért csak… Nem gondolkodott tovább. Megragadta Harry zakójának a gallérját, és magához húzta őt. A költő nem ellenkezett, azonnal a karjaiba simult, átölelte Louis nyakát, és készséggel fogadta a csókjait. A csókokat, amik egyre szenvedélyesebbek lettek, aztán Louis rátalált Harry nyelvére, és a férfi remegve nyögött fel, minden súlyát Louis vállaira helyezve, mert egyértelmű volt, hogy magát képtelen megtartani. Louis kezei elkalandoztak egészen a férfi derekára, aztán le a csípőjére, a csók pedig kétségbeesetté vált. Mégis, amikor összeért az ágyékuk, Louis-t mintha villámcsapás érte volna. Nem csinálhatták ezt az utcán. Sőt… Abban sem volt biztos, hogy okos dolog Harryvel csinálni, miközben épp nemrég mondta el neki, hogy szerelmes. Még ha az plátói is.
- Ez… - húzódott el, de Harry nem akarta engedni. Szinte nyöszörögve könyörgött a folytatásért, és Louis legszívesebben hagyta volna, mert mámorító volt Harryt csókolni, de… Le kellett higgadnia. Nem csak amiatt, mert az utcán voltak, vagy Harry szerelmi élete miatt, egyszerűen az egész pillanatnyi lelkiállapota miatt is. Haza kellett mennie, lezuhanyozni és kialudni magát. Kialudni ezt az egész napot, és a németek őrületét is. - Most… Mennek kell, Harry. De jövő héten várlak az irodában, rendben? Hozz nekem valamit. Bármit.
- Rendben, Louis - mosolygott rá Harry, és két ujját végighúzta a száján, hogy szárazra törölje a csók után. - Néhány nap múlva látlak.
Nem beszéltek többet. Csak némán biccentettek egymásnak, és Louis futólépésben indult el a villamos felé, hogy hazavigye. Azt gondolta, valószínűleg egy jeges zuhanyra lesz szüksége.
~*~
Louis éppen a papírjaiba mélyedt, és nem is figyelte az időt. Még csak a napot sem, csak dolgozott. Próbálta elterelni a figyelmét, miközben a munkájával épp, hogy mások figyelmét igyekezett felkelteni.
- Jó reggelt, főszerkesztő! - robbant be az irodájába Harry, és nyelnie kellett egyet, ahogy felfogta, ki huppant le elé a székbe. - Hogy vagy?
- Jól… Jól - bólogatott Louis, és próbálta egy kicsit rendezni magát, aztán megköszörülte a torkát, és a kezét nyújtotta Harry felé, hogy elvegye tőle a verset. Izgatott volt miatta, mert már első olvasásra is szerette. Érdekelte, mit írt Harry a két kérdőjeles sor helyére. Hogyan fejezte be végül. Finomított-e rajta. De amikor kézhez kapta a papírt, végül, annyira meglepték a teljesen ismeretlen sorok, hogy nem is tudott kérdezni, csak olvasta egyből.
Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
Louis dermedten bámulta a papírra rajzolt betűket. Úgy érezte, forog vele a szoba, mert ez… Ez a vers nem lehetett véletlen. Ezúttal neki szóltak a sorok. Fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania, ezért csak megköszörülte a torkát, és félretette a papírt. Abba a kötegbe, amik a következő heti megjelenéshez kellenek majd.
- Nagyon szép.
- Tetszik?
- Igen, bár azt gondoltam a tüzes verset hozod - vallotta be Louis, és ha őszinte akart lenni magával, szívesebben is használta volna azt. Különösen ezekben az időkben.
- Azt is elhoztam - válaszolta Harry, de mintha a hangja ezúttal színtelenebb, egykedvűbb lett volna. - Láttam, mennyire tetszett. Majd te eldöntöd, melyiket használod.
Harry letette elé a szóban forgó verset is, és csak nézett Louis szemeibe. A férfi zavarba jött, jobban, mint valaha, és semmi mást nem akart, csak hogy Harry végre távozzon. Ez lett volna az egyetlen lehetőség, hogy egy kicsit lenyugodhasson.
- Ne haragudj, Harry, de rengeteg dolgom van még, és hamarosan lesz egy szerkesztőségi megbeszélés is - kezdett bele Louis, és azonnal, visszakézből gyűlölte magát, amiért hazudott Harrynek, csak hogy hamarabb megszabadulhasson tőle. - Addig még be kell fejeznem egy cikket.
- Persze, Louis - mosolyodott el Harry, felkelt a székből, de még a férfit bámulta. - Olvasd el még néhányszor figyelmesen a Tűz Csiholója versemet. Jövő héten találkozunk. További szép napot a Futótűz főszerkesztőjének!
Louis nem igazán értette, mi a fene ütött Harrybe. Nem csak furcsán viselkedett, de furcsa dolgokat is mondott, amiket nem egészen tudott hova tenni. Ahogy becsukódott az ajtó, felsóhajtott, és újra a kezébe vette a forradalmi verset. Fogalma sem volt, mire próbált célozni Harry, és miért kellett tüzetesen átnéznie a sorokat.
Végül feladta, és újra a kezébe vette a cikket, amit be kellett fejeznie még lapzárta előtt. Ebédig a nyomdába akarta küldeni a kiadványt, ezért egész délelőtt azon dolgozott.
- Elolvastam - mosolygott rá Babette, és elismerően csillogtak a szemei. - Megint valami fergetegeset alkottál. Sokkal többet kellene írnod, és kevesebbet igazgatnod. Miért nem adod át az unalmas papírmunkákat valaki másnak? Te arra születtél, hogy beszélj, Louis. Erre pedig a Futótűz a legjobb platform, amid valaha is lehet. Hisz te magad táplálod a tüzet.
Louis képtelen volt válaszolni, mert azonnal elkerekedtek a szemei, és hirtelen mintha levették volna a kötést a szemeiről. Tisztán kezdett látni, és egy másodperc alatt kattant minden a helyére. Az összes apró mozaikdarab. Harry versei… Egyértelműen egy férfinak szólnak. A Tűz Csiholója, nyilvánvalóan valaki, akit Harry imád, hisz el is mondta! Már akkor elmondta, hogy azért van itt, mert azt akarja, hogy valaki olvassa a mondanivalóját. Nem kért honoráriumot. Nem adta fel, amíg Louis nem fogadta személyesen. Amikor megkérdezte, azt mondta szerelmes. Azt mondta a verseit a plátói szerelmének írja. Aki egy férfi. Arra kérte, olvassa el újra figyelmesen ezt a verset. A Tűz Csiholója. A Futótűz főszerkesztője. Louis… Louis volt a Tűz Csiholója.
- Ne haragudj, Babette, de most… mennem kell - hadarta Louis, mert egyszerűen csak minden annyira világossá vált. Ezért tud róla annyi mindent Harry. Ezért akarta ezt annyira. Louis miatt volt ott, és ezt hetek óta képtelen volt észrevenni. Harry épp csak a szájába nem rágta. Mondjuk… félig még az is megvolt azzal a csókkal. Louis, ahogy a villamosról leugorva egyenesen a Szajna partján szaladt végig a hídig, a csókon gondolkodott. Harry reszketve omlott a karjaiba. Mint aki az örökkévalóság óta várt arra a csókra.
Lihegve támaszkodott a magányos híd régi vaskorlátjára, és várt. Nem volt más lehetősége, mert semmit nem tudott Harryről. Nem volt szerződésük, így még csak egy telefonszámot sem tudott, nem hogy lakcímet. Egyszer már összefutottak itt. Azt mondta a közeli társasházban lakik. Ez volt Louis egyetlen esélye, hogy jövő hét előtt elkapja Harryt. Azokban a pillanatokban pedig úgy érezte, órákig is hajlandó lenne várni rá.
És várt is rá. Legalább két és fél órát szobrozott a hídon, elszívott egy fél doboz cigit, révén semmi mással nem tudta lefoglalni magát, és nézte a nap csillogását a Szajna habjain. Kezdett egy kicsit melege lenni, mert a hídon nem tudott árnyékba húzódni, és a délutánok még nem igazán jelezték az ősz közeledtét.
- Louis? - hallotta meg a mély hangot maga mellett. Ezúttal még csak a közeledését se látta, ahogy a korláton könyökölt, és a vizet nézte. - Ez lett a törzshelyed?
- Tetszik a kilátás - viccelődött Louis, hogy egy kicsit oldja a feszültséget. A saját maga feszültségét, mert Harry egyébként nem tűnt frusztráltnak. Sőt, inkább mintha szomorú, kifacsart lett volna. A kezei a zakója zsebében, a kalapja pedig mélyen a fejébe húzva. Mosolygott ugyan, de a gödröcskéknek nyoma sem volt. - Valójában, miattad vagyok itt.
- Miattam? - lepődött meg teljesen őszintén a költő, és egy lépést közelített Louis felé.
- Nem adtál meg semmilyen elérhetőséget a szerkesztőségnél, fogalmam sem volt, hogy találjalak meg - vallotta be Louis, Harry pedig mintha kényelmetlenül érezte volna magát. Mintha nem tudta volna, mit feleljen erre, de Louis megértette őt. Saját magának is összezavaróan viselkedett, hát még Harrynek, aki nem tudja, miért volt ott, mit akart tőle. - Harry… Ki az a férfi?
- Tessék? - kérdezett vissza a költő, és még a szemét is összeszűkítette, ahogy Louis-ra nézett.
- Akiről a verseid szólnak - siettette tovább a választ. - Akit távolról szeretsz?
- Még mindig nem jöttél rá? - nevetett fel halkan, erőtlenül Harry, és ő is a korlát mellé lépett. Nem nézett Louis-ra. - Azt hittem, azért próbáltál megtalálni.
- Ki ő? - erősködött tovább Louis, és Harry ezúttal már gyanakvón pillantott felé. Neki is feltűnt a sürgetés a férfi hangjában.
- Tudod, hogy ki - mondta végül Harry, és az arca teljesen megkomolyodott. - Csak azt akarod, hogy én mondjam ki.
- Kimondod, hogy valósággá váljon, amire gondolok? - könyögött Louis. Egyszerűen csak hallania kellett. Tudnia, hogy nem téved. Mintha lehetett volna minimális esély is rá… De akkor sem akart bizonytalan lenni bármiben is.
- Te vagy az, Louis - szólalt meg végül Harry, ezzel bebizonyítva, hogy ő a legbátrabb. - Rólad szólnak a verseim. Neked szólnak. Te vagy a folyton ragyogó Nap a lelkem égboltján azóta, hogy először megláttalak a ligetben. A pódiumon álltál, és arról beszéltél, hogy a németek uralomra akarnak törni, mi pedig nem hagyhatjuk. Nem tudom, létezik-e első látásra szerelem, de tudom, hogy akkor, ott, valamennyire megszerettelek. Ismeretlenül is. Tudtam, hogy nem lehet még egy olyan, mint te.
- Emlékszem arra a beszédre, ott volt az egyetem mellett.
- Igen, éppen az egyik órámról tartottam haza, de a hangod messziről megragadott - folytatta, és Louis képtelen volt nem nézni őt. A szemét, az orra ívét, az ajkait, ahogy a szavakat formálta. - Akkor még azt sem tudtam, miről beszélsz, de oda kellett mennem. Látnom kellett téged. Aztán még közelebb éreztelek magamhoz, amikor olyanról beszéltél, ami nekem is fontos. Amiben kevesen hisznek, de én igen. Meg kellett tudnom, ki vagy. És közel férkőzni hozzád. Csak… Hogy közel legyek. Álmodni sem mertem arról, hogy valaha meg fogsz csókolni úgy, mint vasárnap este ezen a hídon.
- Azóta kísért az a csók, Harry - mondta ki végül, mert úgy érezte, eljött az idő, amikor neki is őszintének kell lennie. Már ő tartozik a szép szavakkal, mert Harry áldozott már rá éppen eleget. - Nem vagyok tapasztalatlan, de még soha, senki nem omlott így a karjaimba. Nem csókolt még ilyen forrón, mint te. Adj még belőle!
- Lou… - lehelte Harry, mert nyilván nem hitt a fülének, vagy félt, hogy rosszul érti, de Louis nem hagyta kétségek között. Azonnal megragadta a nyakát, hogy magához húzza. Éppcsak összeért az ajkuk, amikor mindketten belenevettek a csókba, mert a hirtelen akciótól Harry kalapja leesett a fejéről, egyenesen a Szajna sodrásába, de ez sem érdekelte őket. Hálásak voltak, amiért a híd ennyire kihalt, így bátran csókolhatták egymást. Ízlelhették a másikat apró nyalintásokkal és szenvedélyesen egybeforrva is. Harry teljesen elvette Louis eszét, és már abban sem volt biztos, mióta kóstolgatja őt, mióta tart a végtelen pillanat, amiben lebegtek, mint egy buborékban. Akkor eszmélt fel, amikor vággyal telve a korlátnak szorította Harryt, és megérezte őt a szövetnadrágokon át is.
- Nem… Ez… - kezdte, ahogy elhúzódott Harrytől, és az ajkait simogatta az ujjaival. - Nem csinálhatjuk itt.
- Megmutathatom, hol lakom - ajánlotta fel Harry, és ha próbálkozott is, nos, egyáltalán nem sikerült ártatlanul kiejtenie a szavakat.
- Igen.
A társasházig egyetlen szót sem szóltak. Hevesen szedték a lábukat, és a kezük néha összeért, de semmi több. Louis el is tervezte, hogy nem fogja azonnal lerohanni Harryt. Nem is teheti. Szépen leül majd a konyhaszékre, elfogad egy csésze kávét, és beszélgetnek. Aztán… Talán megkéri Harryt, hogy mutassa meg a lakását, és meséljen is róla. Minden alaposan kigondolva a fejében volt, de amikor felértek az emeletre, Harry pedig kinyitotta a bejárati ajtót, elszabadult a pokol. A mennyei pokol. Harry úgy kapaszkodott belé, olyan sürgetőn húzta magával a hálószobájába, hogy még a cipőiket se vették le. Harry cipőjének sarka nagyot koppant a hálószoba ajtaján, amikor könnyed mozdulattal csak berúgta azt maguk után.
Louis tudta, hogy innen már nem lesz kávézás, nem lesz beszélgetés, és nem is akarta. Harryt akarta, minden módon, ahogy megkaphatta. Minden módon, ahogy Harry neki akarta adni magát. A mozdulataik szinte egymás tükörképeik voltak, ahogy levették a nyakkendőiket, aztán a zakót, inget, nadrágot. Már csak akkor léptek közelebb egymáshoz, amikor az alsójukban várakoztak. Louis volt az első. Ő nyúlt előre, hogy megérintse Harry tökéletes, sima, és izmos mellkasát. A költő azonnal reszketve hunyta le a szemét, és szinte belesimult Louis mozdulataiba.
- Te vagy a legszebb férfi, akit valaha megérintettem - mondta Louis halkan, Harry pedig azonnal elpirult, és végre a szemébe nézett. Nem mondott semmit, egyszerűen közelebb lépett, és szorosan átölelte Louis-t, hogy újra a csókjába veszhessen.
Együtt zuhantak Harry ágyára, és Louis már azt sem tudta, hol érintse, hol simogassa a másikat, amikor a kezei maguktól indultak meg. Az ágyra nyomta Harryt, és lehúzta róla az alsóját. Szüksége volt néhány lélegzetvételnyi időre, amíg csak nézte őt. Örökre magába vésve minden egyes vonását, a teste indomait. De már nem volt elég a látvány, ezért fölé hajolt, hogy megcsókolhassa. Először csak a száját, aztán nyakát, a mellkasát. A kedvenc pontja Harry köldöke volt, mert a férfi egész teste libabőrben úszott, amikor belemártotta a nyelvét. Aztán, mint egy igazi ördög, még finoman meg is csípte a bőrét a fogaival, hogy aztán újra mámorba taszítva Harryt, a nyelve végigsimíthasson a vékony kis szörcsíkon, egészen a férfiasságáig. Csak megcsókolta a csúcsát, finoman megnyalintotta, játszott vele, mintha csak az övé lenne, és csak ő döntené el, mit tesz, miként élvezi ki. Amikor a szájába vette Harryt, és először mélyen a torkáig engedte, a költő megajándékozta őt az első komoly, mélyről jövő, állatias nyögéssel, és emiatt muszáj volt a matrachoz dörgölőznie.
- Lou… Itt… Itt… - próbált összeszedetten beszélni Harry, de egyáltalán nem sikerült neki, ezért csak nagy nehezen a kis kopott éjjeliszekrényhez nyúlt, hogy Louis kezébe adja az üveg tégelyt, amit előhalászott. - Biztonságos.
- Felkészült vagy - mosolyodott el Louis, ahogy az üvegcséért nyúlt, és kinyitotta. A tartalma viszont még szinte érintetlen volt, és valamiért ez is felvillanyozta őt. Soha nem kérdezett volna rá, de bízott abban, hogy még nem kapta meg túl sok férfi Harryt.
Az ujjaira vett egy keveset az orvosi síkosítóból, és miután alaposan elkente rajtuk, visszahasalt Harry lábai közé. Abban a pillanatban merítette el az egyik ujját a férfi szűk izmai között, amikor megint a torkáig engedte őt a szájában, Harry pedig mindkét kezével az ágytakaróba markolt, összeszorított fogakkal nyöszörgött. Túl szép volt. Louis azonnal akarta őt, ezért számára is kínzás volt az a néhány perc is, amíg csak az ujjait használthatta.
Egyikük sem mondott semmit, Louis magától döntött úgy, hogy itt az idő, és amíg a saját alsóját vette le, majd elkezdte magát is alaposan bekenni az olajos géllel, Harry megpróbált a hasára fordulni.
- Ne… - súgta Louis, és elkapta a derekát, hogy visszafektesse a hátára, aztán a lábai közé mászott, és lehajolt, hogy az ajkaira lehelhesse a szavakat. - Nem csak egy vagy, akit akarok ma este. Csakis téged akarlak. Látni, csókolni, érezni.
- Kérlek… - könyörögte Harry, Louis pedig azonnal az ajkaira tapadt. Csókolta, szerette őt minden pillanatban, amíg mélyen Harry testében nem érezte magát. - Lou…
- Tökéletes vagy - mondta a férfi, és amikor mozogni kezdett, a világ megállt körülöttük. Belefagytak a pillanatba. Nem létezett senki és semmi más, csak ők ketten, és az érintések, a szerelmes, törődő suttogások, és a mozdulatok, amikkel egymást ösztönözték. Együtt hajszolták a csodát, ami minden egyes lökéssel, minden egyes sóhajjal közelebb volt.
- Érj hozzám, kérlek… - nyöszörögte Harry, és Louis még azelőtt a lüktető merevedésére szorította az ujjait, hogy Harry befejezte volna a mondatot. Ki akart tartani. Látni akarta elélvezni Harryt, és ő is akkor akart odaérni. A férfi az eszét vesztette a rengeteg ingertől, amit Louis küldött neki, és még soha nem látott ilyen gyönyörű teremtést. A másik kezével az egyik lábát emelte feljebb, hogy Harry vádliját, térdét, és hosszú combját csókolhassa végig. Csak akkor nézett megint a költőre, amikor már szinte sírva vonaglott alatta. A szemei csillogtak, és azt suttogta, mennyire szereti Louis-t, amikor végül megremegett, és hangosan nyögött a plafon felé.
Louis csak nézte őt. Mozgott szüntelenül, simogatta Harryt ahol érte, de nem tudott sokáig kitartani. A szűk lüktetés az erekciója körül, Harry izzadt teste, gyönyörű bőre, a kéjtől eltorzult vonásai kegyetlenül magukkal rántották őt is a mennyországba. Úgy zuhant Harry mellkasára, mintha a maratont futotta volna le, és csak csókolta őt. Addig, amíg a szája már zsibbadt, a testük pedig elgémberedett ebben a pozícióban. És csak ezután gördült oldalra, és kezde cirógatni, édesen simogatni Harry minden porcikáját. A költő pillái egyre többször, egyre hosszabb időre maradtak lehunyva, és Louis nem is tudta eldönteni, mikor nyújtja Harry a legszebb látványt. Nem… Louis soha nem hitt a szerelemben első látásra. De Harryt nem is először látta. Létezhet szerelem két majdnem idegen között, akik épp csak elkezdték megismerni a másikat? Félt volna kimondani, de a forróság miatt, ami akkor járta át a testét, amikor Harryre gondolt, vagy őt nézte, érintette, nem tudott másra gondolni, csak hogy szereti őt. Szeretni is akarta őt, mert Harry már addig is annyi mindent adott neki, amiről nem is tudott. Annyit szenvedett érte, amikor még nem tudta…
Louis-nak muszáj volt innia egy pohár vizet, és elszívnia egy cigit. Utána mindenképp vissza akart mászni Harry mellé, hogy vele aludjon, de ezekre szüksége volt. A konyhában ült le, és amikor rágyújtott, és éppen a terasz irányába tartott, megpillantott egy papírlapot a nappali asztalán. Azonnal tudta, hogy Harry verse, és bár bűnösnek érezte magát miatta, mégis kivitte az erkélyre, hogy elolvashassa. Valószínűleg abban a pillanatban lett végérvényesen szerelmes, amikor a sorok végére ért.
Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
Felhasznált versek:
Ady Endre: Emlékezés egy nyár éjszakára, Vajjon milyennek láttál?, A Tűz csiholója, Szívek messze egymástól, Félig csókolt csók,
József Attila: Kopogtatás nélkül, Várlak
4 Comments
Sziaa😊
VálaszTörlésJaj, már nagyon vártam az újabb egyrészes történeted, és mint minden írásod ez is tökéletes lett! ❤️
Őszinte leszek, nem vagyok oda a régikorért, valahogy sosem vonzott, mégis életem második larrys olvasmánya is ilyen volt, ami a nagy kedvencem lett😅❤️ Ugyanezt mondhatom el erről a kis sztoriról is. Itt már nem úgy mentem neki, mint annó annak a történetnek, hogy eh, nem szeretem az ilyet, hanem azóta tudom, olvasni kell aztán véleményezni😊 De te bármit is írsz, engem mindig lenyűgözöl vele, szóval itt is tudtam, hogy ez lesz. Egyszerűn annyira megfogtál vele, hogy ahh.❤️Teljesen visszamentem az időben, és én is ott voltam velük. Olyan hihetetlenül csodálatosan írsz. Teljesen beszippantasz minden írásoddal. Imádom ezt az érzést! ❤️
"A kézírása elfelejtette közvetíteni azt, mennyire jóképű. És nincs jegygyűrű az ujján." Hehe imádtam😂
Tetszett, hogy Harry nem adta fel! Reméltem is, hogy nem fogja! És akkora vigyor volt a fejem, mikor mégis bement Louishoz. Mondtam is, hogy ez az Haz, ne hagyd magad!! Szerencsére Louis is hagyta magát, és elolvasta Harry verseit!
Imádtam a verseket! Csodálatosak! Nem igazán szerettem az irodalmat régen, bár a verseket igen, még akkor is ha sose tudtam elemezni őket, viszont imádtam olvasni és most felidézte az irodalom órákat😊
Annyira tudtam, hogy Louis az a valaki! Annyiraaaa! Awww. Ez olyan édes volt, és most tiszta szerelmes vagyok. Szeretnék ilyen szerelmet, nagyooon❤️
Ahogy lassan közeledtek, ahogy Louis kezdte érzeni, hogy van itt más is. A kis kávézó, az első csók. Ohh, te. Imádlak. Viszont mégis a második csók volt nekem a legszebb. A kedvencem, ahogy Harry kalapja leesett. Ezt így mind annyira láttam. 😍❤️ A végén az a vers is.
Engem teljesen elvarázsoltál ezzel a történettel❤️
Csodálatos lett! És nagyon várom az újabb csodát!
Köszi, puszi😘❤️
Oh, ez valami andalítóan, tüneményesen szép volt!
VálaszTörlésKöszönöm! Várom majd a további szépségeket!
Régebb óta követem a munkásságod,wattpadről jöttem a blogra. Már ott is feltűnt, milyen hatalmas a szókincsed és milyen gyönyörűen használod a szavakat, így nem volt kérdés, hogy tovább is követlek. Ezt a "kis" oneshotot még az éjszaka olvastam el, és már akkor eldöntöttem, hogy most én sem maradhatok szótlan, mint mindig. Valami eszméletlen volt, ahogy a történetet olvasva minden egyes sor lejátszódott a fejembe, az akkori kori kinézettől kezdve, az akkori problémákig. Úgy éreztem vissza csöppentem egy másik világba, egy másik korba, ami úgymond idegen nekem. Imádtam. ❤ Az érettségire készülve úgy éreztem hatalmas segítség volt, hogy bele tudtam képzelni magam az akkori életbe. Sose voltam az az ember, aki imádja a verseket, de itt az egyik Ady vers olyannyira megragadott, hogy ma is folyton a fejemben járt. Őszintén nem tudok sok mindent írni, teljesen elakadt a szavam. Úgy gondolom sose hagyd abba amit csinálsz! Kevés emberbe van meg az a tehetség amit te képviselsz.jómagam például sosem tudnék ilyen összeszedett, hosszú, mese szerűen írni, akár mennyire is próbálkozom. De amit te festesz le egy dokumentumba, az valami csoda. Így kérlek, ha nem is örökké, de még nagyon sokáig boldogíts minket ilyen gyönyörű, önmagában mesélő történetekkel. ❤❤❤❤
VálaszTörlésNagyon szép volt😍😍😍😍😍
VálaszTörlés