Sziasztok!

Meghoztam a hivatalosan is KEDVENC fejezetem. De persze ez csak azt jelenti, hogy még nem értünk el a végére. Ugyanis ott lesz egy rész, ami a csúcson van. Alig várom, hogy ott tartsunk. Már túl vagyunk a történet felén. Szóval izgatottan várom a véleményeteket ezután!

Puszi&Pacsi

Harry a születésnapján csókolja meg őt először.

A február azzal a kényelmetlen tudattal köszönt rájuk, hogy Harry hamarosan elhagyja a szigetet. Ez egy fájdalmas és folyamatosan jelen lévő gondolat Louis fejében, amit eddig erősen próbált figyelmen kívül hagyni, de már nem nyomhatja el tovább. Iszonyú fájdalmas belegondolnia, hogy Harry egy olyas valaki az életében, akit el fog veszíteni, de mindennél erősebben próbálja nem tudomásul venni ezt a keserédes érzést, helyette pedig arra koncentrálni, hogy olyan különlegessé varázsolja ezt a napot a szülinaposnak, amennyire csak lehetséges. Harry csak egyszer lesz huszonöt, és annak ellenére, hogy azt mondta, semmit se akar, semmi felhajtás Mr. Popsztár kedvéért, Louis nem hagyhat figyelmen kívül egy ilyen mérföldkövet. Talán tudja, hogy az egésznek semmi értelme, az mégsem jöhet szóba, hogy ne ünnepeljenek a fiú tiszteletére.

Louis lemond a reggeli készítésről - és a kocogásáról is - helyette elrángatja magával Harryt Mrs. Clarks pékségébe kávézni, és persze, hogy mindketten jól lakjanak a tojásos-baconös tekercsekkel, meg isteni péksüteményekkel. Nem sietnek sehová, nyugodtan beszélgetnek és falatoznak, Clifford pedig a lábuk között fekszik az asztal alatt. Louis mosolyogva nézi, ahogy Harry nagyokat gesztikulálva mesél neki egy vicces történetet az egyik turnéjáról, valamit egy technikai bakiról, amikor kínosan álldogált a színpadon húszezer ember előtt, miközben a technikusai úgy nyüzsögtek körülötte, mint a legyek. Louis néha hajlamos rá, hogy Harry csendes és nyugodt viselkedésének hála teljesen elfelejtse, hogy a srác valójában rohadtul népszerű.

Louis éppen a megfelelő időben nevet fel, és pontosan olyan módon csipkelődik Harryvel, ahogy tudja, mennyire imádja a másik. Szereti, amikor elpirul Louis figyelme alatt, megjelennek a gödröcskéi és a szemei őrülten csillognak. Mindenek ellenére, a viccek és nevetések közepette, van némi szomorúság is Harry történetmesélése mögött, amiről Louis azt gondolja, valahogy mindig jelen van. A hírnévnek egy sötétségben úszó ikertestvére, amit Harry valószínűleg soha nem fog tudni teljesen figyelmen kívül hagyni. A melankólia, amit Louis minden alkalommal lát Harry ajkainak sarkában, vagy amikor elgondolkodva félredönti a fejét. Ennek ellenére a reggel kellemesen telik, Louis egyre több és több péksüteménnyel tömi meg Harryt, miközben ő a gyerekkori csínytevéseiről mesél.

Végül, amikor éppen átlépik a számukra megszokott ebédidőt, Harry kijelenti, hogy tele van, és képtelenség, hogy akár még egy falatot is elfogyasszon bármiből, így Louis kifizeti a számlájukat, megragadva a lehetőséget, hogy átvegye a szülinapi tortát, amit egy héttel ezelőtt rendelt meg. Eközben Harry elhagyja a pékséget Clifforddal, aki hatalmasat nyújtózik az üzlet előtti placcon. A torta ízesítése természetesen csokoládés, és sokkal nagyobb, mint amit két olyan személy el tud fogyasztani, akik egész nap tömik a fejüket, de a pokolba is, ez egy különleges alkalom. Elegáns arany betűkkel van a krémbe írva, hogy Boldog Születésnapot Harry, a torta többi része viszont egyszerű és dekorációtól mentes. Tökéletes.

Amikor Louis végre csatlakozik Harryhez, a férfi szemei nagyra tágulnak a doboz méretét látva.

- Ha az egy torta, én esküszöm, képtelen vagyok többet enni - jelenti ki Harry drámai módon, miközben egyik kezében a pórázt tartja, másikkal pedig a hasát fogja.

- Szülinapod van - mondja Louis határozottan, és vezeti a kis társaságukat az úton vissza a világítótoronyhoz. Clifford boldogan előreszalad, élvezve a szabadságot. - Tortát fogsz enni.

Kényelmes csendben sétálnak vissza, karjuk minden mozdulatnál összeér. Minden alkalommal, amikor az ujjaik véletlenül egymáshoz érnek, gyorsan eltávolodnak egymástól, hogy aztán az egészet elölről kezdjék. Louis szíve végig a torkában dobog, és az ujjai szinte viszketnek azért, hogy megragadják Harry kezét.

Amikor már látják a világítótornyot, Louis a sziklák felé vezeti őket, hogy lesétáljanak egészen a partig. A nap kellemesen átragyog a felhőkön, az idő meglepően tiszta és friss, vétek lenne a házban tölteni a délutánt. Nem sokkal később már egymás mellett terpeszkednek a homokon, és ez a nap még a hideg ellenére is feledhetetlenül gyönyörű. Louis ráveszi Harryt, hogy egyen egy kis darabot a szülinapi tortájából, miközben ő halkan dúdolja a “boldog szülinapot” dalt, aztán Harry nevetve törli meg a száját a krém és morzsák miatt.

Clifford Harry ölében alszik, mély lélegzeteket véve a férfi krém színű pulóveréből, miközben Harry az ujjait nyalogatja a sütemény után.

- Ez a délután a tiéd - jelenti ki Louis Harry jobbjáról, amikor a srác befejezi az evést. Semmit nem tervezett a közös reggelin kívül, mert azt akarta, hogy Harry mondja meg, mit szeretne, és ez a nap tényleg tökéletes legyen a számára.

- Maradjunk itt - mondja gyorsan Harry, becsukja a tortás dobozt, és maga mellé teszi későbbre. A “Har” a neve elejéből már eltűnt, mert mindketten felváltva nyalakodtak az édességből.

- Nem fázol?

Harry megrázza a fejét, a szél miatt pedig a haja őrült táncot jár a feje tetején. Ettől az erős skót lélegzettől soha nem menekülhetnek, pláne, ha épp a parton vannak. Persze, hogy ő kényelmes melegben van egy alvó kutyával az ölében, miközben Louis majd megfagy a vékony dzsekije alatt, de sose mondaná meg. Nem ma. Talán soha.

- Rendben - suttogja Louis, leginkább csak magának, egy pillanat gondolkodás nélkül beleegyezve abba, amit a férfi akar, és ez egészen félelmetes. - Akkor pontosan itt maradunk.

Így hát ezt teszik, csendben és nyugodtan, csak a hullámokat nézve.

- Imádom az óceánt - szólal meg Harry hosszú idő múlva. - LA-ben, mindig lementem a vízhez, amikor a dolgok kezdtek kezelhetetlenné válni. Amikor minden kezdett túl sok lenni.

- Igen? - kérdi Louis, és Harry felé néz.

- Igen - bólint Harry, távolba révedő tekintettel. Louis azon gondolkodik, vajon gondolatban éppen visszatért-e azokra a sokkal melegebb és divatosabb tengerpartokra. A pillantása viszont egybeforr Louis-éval, és láthatóan hezitál, mielőtt újra megszólal. - Néha azok a tekintetek rajtam… - kezdi, aztán megrázza a fejét. - Az összes hazugság, amit láttak, amikor rám néztek. Az összes igazság… - ejti le a fejét. - Mocskosnak éreztem magam - mondja beismerőn. - De a víz? A víz megtisztít. A hullámok csak jönnek, semmi sem számít nekik, nem számít ki vagy, akkor is megtisztítanak. A vízben elveszítheted saját magad, láthatatlanná válhatsz. Az egész világ eltűnik rajtad kívül. Azt hiszem, ezért hiányzott annyira Anglia. Kaliforniában nem esik eleget.

Louis egyetért, mert nagyon is ismeri az érzést.

- Néha csak egy esős napra van szükséged, hogy teljesen megtisztítson a rossz érzésektől. - Mindig imádta a természet friss illatát egy esős nap után, mintha miatta lenne remény arra, hogy a dolgok rendbe jöjjenek, és az egész világ megtisztuljon.

- Pontosan - mosolyodik el Harry, egy esélytelen próbálkozással, hogy dacoljon a széllel, és egy göndör tincset a füle mögé tűrjön.

- Nos, esőnek egyértelműen nem vagyunk hiányában itt, Skóciában - csipkelődik Louis gyengéden.

- Ezért is imádom annyira ezt a szigetet - néz le az ölébe Harry, hogy elkerülje Louis pillantását, közben pedig lassan simogatja Cliffordot. - Súlyos mérföldekre van tőlem mindenki, és rengeteg víz vesz körül, amiben újjászülethetek.

Louis nyel egyet, mert a szíve mindig összeszorul, amikor Harry ilyeneket mond. A legtöbb ember, akit Louis ismer, azt mondja, a popzenében nincs semmi költői, hogy a daloknak általában semmi értelme, hiányzik belőlük a mélység, de amikor Harry ennyire érezhetően és gyönyörűen fejezi ki az érzéseit… Mintha minden az ajkáról lehulló szó egy gyöngyszem lenne, egy vers, ami a megszületésre vár. Keresi a füleket, amik képesek meghallani a lényegét.

- És én - Louis képtelen visszafogni magát, hogy kimondja. Mérföldekre van mindenki, és itt ez a rengeteg víz, és itt van Louis is.

Látja a mostanra kicsit lenőtt göndör tincsek mögött is a gödröcskés mosolyt, miközben Harry még mindig - és Louis képtelen nem így gondolni Cliffre - a kutyájukat nézi. Hogy történhetett ez ennyire gyorsan? Mibe keverte magát…

- És te - ért egyet suttogva Harry. - De te nem számítasz - mondja egy szívdobbanás után, és ebből egy sokkal kevésbé magabiztos személy elutasítást olvashatna ki, de Louis hónapokon át nézte, ahogy egymás körül legyeskednek, ahogy egyre gyengédebbé válnak egymással szembe. Ő pontosan tudja, mit jelent ez, és milyen érzéseket rejt magában.

Azok közé a keselyűk közé, akik csak elvesznek, elvesznek és elvesznek. Az emberek közé, akik sosem csukják be a szemüket, egyre többet, többet és többet követelnek, többet akarnak látni. Olyan dolgokat követelnek, amiket Harry nem tudja, hogyan adjon meg nekik. Mégis addig követelték őket, amíg Harry teljesen ki nem ürült, és már nem volt mit adnia, mert nem maradt semmije.

De Louis, legmélyen magában képtelen elfogadni ezt, nem tudja elfogadni Harry bókját.

- Közéjük tartozom - válaszol. Keserűen. Szomorúan. - Pont olyan vagyok, mint mindenki más. Én… - sóhajt fel, és csak akkor veszi észre, mennyire remegnek a kezei a hidegtől, amikor végig húzza őket a kabátja szegélyén. - Akarok… - mondja, és a kétségbeesett tekintete találkozik Harryével. - Rengeteget akarok belőled.

A beismerés egyszerűen csak kicsúszik a száján, és egyszerre égeti a szégyen és csalódottság, amiért elég gyenge volt ahhoz, hogy bevallja. Azt kívánja, bárcsak képes lenne olvasni Harry fejében úgy, ahogy már ezelőtt is csinálta, de helyette egy teljesen üres kifejezéssel áll szembe Harry arcán, és nagyra nyílt zöld szemekkel.

Aztán meglepetésszerűen, vagy talán nem, de Harry lassan megrázza a fejét.

- Nem - válaszol gyengéd hangon, Louis felé hajol, és egyik kezével a dzsekije alatt Louis pulcsijába kapaszkodik, majd összeérinti az ajkukat. Egyetlen pillanatig tart csak, és talán még annál is kevesebb időbe telik, míg ezzel a cselekedetével Louis egész létezését átformálja.

- Nem? - kérdi Louis Harry szájára suttogva, figyelmen kívül hagyva az elégedetlenkedő szaglászást, amit Cliffordtól kapnak, amiért a párnája elmozdult.

- Nem - ismétli meg Harry. - Nem úgy, mint mindenki más. Egyáltalán nem úgy, mint mindenki más. Te eléred, hogy minden csendes legyen. Minden más megszűnik létezni, amikor rád nézek.

- Én… - kezdi, de Louis-nak fogalma sincs, mit mondjon, nem tudja, hogy ez egy jó vagy rossz dolog, azt sem tudja, hogy ennek egy kicsit meg kellene-e ijesztenie. Így csak becsukja a száját, csendben marad, mélyen Harry szemébe néz, és… Csak csókolja és csókolja Harryt a hideg tengerparton, gyönyörködik az apró sóhajokon, amik Harry ajkairól gördülnek le, az ujjait Harry dús hajába fúrja, és egymás szájába nevetnek, amikor egy erősen széllökés támadja meg őket, vagy Clifford csóválni és mozgolódni kezd kettejük között, megunva, hogy rá nem figyelnek.

Úgy dönt, hogy ezt a délutánt azzal tölti, hogy minél többet ízlelhesse Harry csókjait, és ne kelljen megszólalniuk.

***

Később, sokkal később, miután megvacsoráztak és miután Louis egy különösen borzalmas “boldog szülinapot” szerenád után a zongora tetejéről Harry várakozó karjaiba vetette magát, szorosan egymáshoz simulva mosogatnak el.

- Köszönöm - mondja Harry, és Louis vállának dől, miközben a panzió legszebb borospoharait törölgeti el, amiből almás Shloert ittak, csak hogy elegánsat játszanak anélkül, hogy veszélybe sodornák Harry józanságát. - Hosszú évek óta ez volt a legjobb szülinapom.

Louis mindentudóan elmosolyodik.

- És még oda se adtam az ajándékod - mondja, és ellenáll a vágynak, hogy még a szemöldökét is szuggesztíven vonogassa hozzá.

- Már így is rengeteget adtál nekem - hümmög Harry, és a pultra teszi a száraz poharakat.

- Az jó, mert nem tudtam, mit adhatnék egy gazdag popsztárnak, aki a világot is megveheti magának, szóval ne számíts semmi brilliánsra - viccelődik Louis, és bár tudja, hogy Harry valószínűleg érteni fogja a csipkelődését, azért mégis van benne egy pici bizonytalanság.

Harry elmosolyodik, a piros ajkai vidáman kunkorodnak felfelé, aztán finoman a konyhapultnak tolja Louis-t, és a derekára simítva a kezeit, lágyan hozzá simul, aztán megcsókolja őt. Ez egy igazi nagy filmsztáros csók, két test mindent elsöprő találkozása. Valami olyan, aminek nincs helye egy világítótoronyban a semmi közepén, valami, ami túlságosan is nagy Louis apró életéhez képest. Felnyög és hagyja Harrynek, hogy elmélyítse a csókot. Úgy dönt, nem aggódik, és hagyja magának, hogy élvezze, ahogy az ujjai Harry tincsei közé simulnak, úgy dönt, ezt a pillanatot pontosan hagyja úgy megtörténni, ahogy meg kell történnie. Szabálytalan. Kívülálló. Szinte mintha csak egy egyszerű emlék, egy délibáb lenne Louis magányos életében, amit magának választott. Harry anélkül sodorja le őt a lábáról, hogy egyáltalán megerőltetné magát, és Louis… Louis túlságosan akarja ezt ahhoz, hogy a következmények miatt aggódjon.

A csókjaik lágyak és mélyek, hagyják, hogy az idő csak az ő kedvükért lelassuljon, egészen addig, amíg Harry végül elhúzódik egy kicsit, és már szinte elviselhetetlen intenzitással néz Louis szemébe. Egy kicsit liheg, az egyik keze Louis tarkóján pihen, a másikkal pedig még mindig a derekát szorítja. A bőrének minden érintése egy horgony, ami nem hagyja, hogy Louis ellebegjen a pillanatból.

- Kincsként fogok őrizni mindent, amit adsz nekem - mondja Harry őszintén, és egymásnak dönti a homlokukat. - Csak mert tőled van.

Amikor még aznap este egy kicsit később kibontja az ajándékát, Harry sír.

Louis nem hazudott. Ez tényleg semmi különleges, vagy drága, csupán egy bekeretezett kép hármójukról, ahogy összeölelkeznek a tengerparton, és Mrs. Dunn volt olyan kedves, hogy lefotózza őket, miközben az apró kiskutyáját sétáltatta. Nem egy tökéletes kép, Clifford csak egy boldog paca a lábuknál, de a tenger viharos sötétkék, a hullámok pedig fenségesek és gyönyörűek mögöttük. És ami még fontosabb, Harry boldognak tűnik. A fejét kissé lehajtotta, miközben éppen elnevette magát Louis egyik viccén, ez pedig meg lett örökítve, gödröcskék helyett inkább két mély félhold ékeskedik az arcán. Louis pedig… Louis védtelen és sebezhető, nem is igazán néz a kamerába, egy pillanatot se akar elmulasztani Harry reakciójából, a szemei sarkában ráncok húzódnak, amit normálisan nem szeretne hirdetni. De Harry hamarosan elmegy és ez… ez az a verziója önmagának, amit Louis szeretne, ha Harry örökké az emlékezetébe vésne.

A keret hátulján Louis esetlen és egyenetlen kézírása díszeleg:

“Harry, Louis & Clifford - Skócia, 2019”

- Így nem fogsz elfelejteni minket - vallja be Louis, és utálja, hogy a hangja egy kicsit megremegett közben. - Amikor visszamész, hogy felvedd azokat a számokat, amiket megírtál itt - teszi hozzá.

Nem megerősítést vagy esetleg tagadást vár. Tudja, hogy Harry el fog menni, hogy a hozzá hasonlók soha nem tartozhatnak csak egyetlen személyhez vagy helyhez, hogy nagyot hibázna, ha erre számítana. Tudja, hogy hibázna - önző lenne -, ha ezt várná tőle.

Harry bólint, és nem cáfolja meg a tényt, hogy el fog menni. Sose tenné. Még akkor se, ha könnyek csillognak a szemében, és egy olyan érzelem, amit Louis nem tud leolvasni az arcáról. Valamiféle félelem és hitetlenség.

- Így nem fogom újra elfelejteni saját magam - motyogja, főleg magának, és az ujjai megremegnek, ahogy végigsimítja a feliratot, aztán újra megfordítja, és a képet nézi. Azt a rengeteg vizet. És Louis-t.

***

Kicsit később, csendben másznak fel együtt a lámpás szobába, Louis pedig szörnyen kényelmetlen pózban tart egy elemlámpát Harry háta mögött, hogy megvilágítsa maguknak a lépcsőket. Amikor felérnek, és az ablakokon keresztül néznek ki a teljes sötétségbe, olyan érzést kelt, mintha a világ megállt volna, mintha pontosan a mindenség legszélén állnának, és az üvegeken túl nincs semmi, csak a sötét üresség. Louis ettől még persze tudja, hogy az óceán körülveszi őket, a csukott ablakon át is hallja a hullámok csapkodását, a dühös szél hangja emlékezteti őket, mennyire aprók. Ennek ellenére a sötétség inkább érződik úgy, mintha védelmezőn körülölelné őket, mintsem félelmetesnek. Egy meleg takaró, ismerős és megnyugtató.

Csak úgy, mint Louis, Harry is elveszett a gondolataiban, megtorpant a lépcső tetején, és látszólag egyáltalán nem áll szándékában tovább menni a pad felé. Louis ad neki néhány másodpercet, hogy magára találjon a sötétben, de amikor túl sokáig állnak mozdulatlanul, gyengéden Harry derekára teszi a kezét, anélkül emlékeztetve őt a jelenlétére, hogy direkt előrébb taszigálná őt. Megsimogatja a vastag, kötött gyapjú pulóveren át, amit Harry visel - egy piros, sárga és narancssárga, rombusz mintás darab, amit korábban Louis adott neki kölcsön, amikor a sajátját leöntötte forró csokival. Louis lámpája épp csak megvilágítja, de a bolondos minta mégis szinte fejfájást okoz az embernek.

- Minden oké? - suttogja Harry nyakába, enged a kísértésnek, hogy átkarolja a férfi derekát, ezzel is közelebb érezve magát hozzá. Csak hogy folytassa az érintéseket, amikkel felfedezhetik egymást, folytassa a megismerést, amit még a tengerparton csókolózva kezdtek el. A vágy ott lüktet a bőre alatt, és az ujjai szinte bizseregnek további érintésekért.

Mégsem teszi.

Ehelyett tesz egy apró lépést hátra, amikor Harry reszelős hangon megerősíti, hogy jól van. Louis megtörte a csendet, ezzel megtörte a varázslatot is, Harry pedig végül a padhoz sétál, és ahogy leül rá, egyből körbetekeri magát a pokróccal. Úgy tűnik, nagyon kényelmesen van, olyan gyengédnek tűnik Louis lámpájának fényében, a tincsei kócosak, hála Louis-nak, aki a délután nagy részét azzal töltötte, hogy elmerítse benne az ujjait. Lassan pislog Louis felé, aztán magához veszi a ládán hagyott könyvet, és Louis felé nyújtja.

Nincs semmi különlegesen szexi abban, ahogy a párnának simul, a teste nagy részét a gyapjú takaró fedi, kivéve az egyik karját, és az egyik zokniba bújtatott lábfejét, és mégis… Louis érzi azt a kellemes bizsergést a hasában, a vágyat, amit az elmúlt hónapokban egészen ügyesen el tudott nyomni, miközben mégis egyre jobban megismerte Harryt. Van valami vad és féktelen abban a tudatban, hogy talán többet nem kell lebeszélnie magát arról, hogy egyszerűen csak megölelje, megérintse őt. Talán megérintve minden olyan pontot, ahol Harry gyengéd, ahol valódi.

Ez a gondolat mámorító.

- Olvasol nekem? - kérdi Harry, és a halk hangja nyugalommal árasztja el Louis-t. Normál esetben, Louis most csipkelődne vele egy kicsit, amiért ennyire elvárja, hogy a kedvére tegyen, amiért dívákat meghazudtoló követelései vannak, mindezt igazi popsztárhoz méltó módon, de születésnapja van, és Louis már egyébként is túl mélyen benne van ahhoz, hogy ellen tudjon állni neki.

Szóval megköszörüli a torkát, remegő kézzel hátra simítja a haját, és próbálja rendezni az érzéseit.

- Persze - válaszol végül néhány másodperc csend után, aztán elveszi Harrytől a könyvet, az ujjaik pedig összeérnek közben. Ő is leül a padra Harry mellé, és olyan közel vannak egymáshoz, hogy a válluk szorosan összesimul.

Elmosolyodik, amikor meglátja, hogy ez az a könyv, amit Harry már hetek óta lapozgat. Egy Edna St. Vincent Millay verseskötet. Harry behajtogatta a kedvenc verseinél az oldalak sarkát, és aláhúzott benne sorokat, amikor azt hitte Louis nem figyel.

- Valami konkrét kérés? - ugratja Louis, miközben próbálja megtalálni a tökéletes pozíciót, amivel a könyvet és a zseblámpát is egyszerre tudja tartani, de a párna is kényelmesen legyen mögötte, és ellazul, amikor Harry a lámpáért nyúl, hogy elvegye tőle. Átöleli Louis-t, a fejét a vállára hajtja, és a könyvre irányítja a fényt.

- Csak olvass - néz fel rá várakozásteljesen. - Kérlek. Imádom a hangod.

Ez már nem az első alkalom, hogy ezt mondja, Louis szíve mégis kihagy egy ütemet.

- Oké - egyezik bele, a szabad kezével ő is átöleli Harry vállát, és halkan olvasni kezd. Alig hangosabb puszta suttogásnál. És még így sincs szükségük ennél többre kettejük között, hogy a szél hangja átsüvít az ablakon.

Már egy ideje olvasnak, amikor Louis olyan versbe botlik, amitől a torka fájdalmasan összeszűkül, a hangja pedig remegni kezd, ahogy kimondja a szavakat. A szavakat, amikről pontosan tudja, hogy Harry érzéseit tükrözik, és erre fel is hívja a figyelmét a vékonyka fekete csík, amivel kiemelte ezeket a sorokat.

- A szívem igaz bánatát keresve találtam rá a válaszra: belefáradtam a szavakba és az emberekbe, rosszul vagyok a várostól, vágyom a tengert;

Harry a szabad kezével Louis tarkójára simítja a kezét, és szinte kapaszkodik belé. Szorosan.

- Vágyom az erős szél és gyenge cseppek ragacsos, édesen sós érintésére; vágyom a hatalmas hullámok fáradhatatlan, hangos és lágy dallamára - folytatja a szavalást Louis, de elakad a lélegzete, amikor Harry egy puha csókot hint a nyakára.

- Harry… - suttogja Louis, a könyvet a térdére fekteti, és oldalra fordítja a fejét, hogy találkozzon Harry minden vágyát kifejező pillantásával, ami még úgy is leolvasható az arcáról, hogy a lámpa csak részben világítja meg. Az ajkai elnyílnak egymástól, a néma kérdés pedig ott csücsül rajtuk. A szemei nagyra nyíltak. Éhesen néz rá.

Szavak nélkül néznek egymásra, és egy pillanatra Louis azt gondolja, ez maga a kínzás. Ennyire mélyen akarni valamit, ennyire közel lenni, de még mindig megtagadni magától. De ő soha nem tenné meg az első lépést. Nem, amikor Harryt egész életében csak erőltették, kényszerítették és csak erőltették tovább. Ha kellene, egész éjjel is képes lenne várni, miközben forró láva száguldozik az ereiben, és a szíve a torkában dobog.

Viszont úgy tűnik, Harry nem kérdőjelez meg mindent úgy, mint ő, és az elemlámpa hirtelen a földre zuhan, elgurul egészen a szoba sarkáig, így csak egy kis részt világítva meg a helyiségből, de ők szinte teljes sötétségbe burkolóznak. Aztán a könyvért nyúl, az ujjai hidegek, ahogy a sötétben Louis-éhoz simulnak, és amint megkaparintja a verses kötetet, az is halk puffanással a földön végzi, aztán gyengéden Louis ölébe mászik, a combjait a csípője köré szorítja, és megcsókolja őt. Louis felnyög, amikor az ajkuk összeér, Harry kezei pedig a nyakára simulnak, és a hüvelykujjaival lágyan, finom köröket rajzol Louis álla vonalára.

Képtelen elhinni, hogy egészen máig vártak ezzel a dologgal. Nem, amikor ennyire jók benne, amikor a testük olyan módon kapcsolódik egymáshoz, hogy Louis nem is szeretne túl sokat tűnődni.

Lassú, túlfűtött - Harry elveszi, amit akar, Louis pedig boldogan hagyja, hogy megtegye, hogy vezesse őt, merre akar menni, és felegyenesedik, hogy jobban elérje Harry száját, közben finoman a derekába markol. Egy kis idő múlva, Louis becsúsztatja a kezeit Harry pulóvere alá, hogy megérinthesse a meztelen bőrét, és önelégültség árasztja el, amikor Harry válaszul megborzong. Csókolóznak, csókolóznak és csókolóznak, Louis Harry hátizmaiba markol, aztán minden négyzetcentit a finom érintésével becézve, becsúsztatja a kezét Harry farmerja alá, hogy végigsimítson a fenekén egészen addig amíg… Harry megfeszül Louis mozdulataitől, megállítja a csókokat, és Louis mellkasára tenyerelve egy kicsit eltolja magától.

Louis azonnal elengedi Harryt, a kezei maga mellé hullnak a padra, a szíve a torkában dobog a gondolattól, hogy átlépett egy határt, amiről még csak nem is tudta, hogy ott van.

Harry rémülten néz rá, mintha sokkos állapotban lenne, döbbentnek látszik, mint aki épp megbánta, amit tett - bár Louis nem tudja megmondani, hogy az elmélyült csókolózást, vagy azt bántja, hogy eltolta őt magától. Louis ölében ül és sűrűn kapkodja a levegőt, Louis pedig hirtelen attól kezdt tartani, hogy talán pánikrohama van. Gondolkodás nélkül emeli fel a jobb kezét, hogy automatikusan Harry vállára tegye, megnyugtassa őt, de még időben eszébe jut, hogy épp az előbb tolta el őt magától, ezért megáll a mozdulatban, a keze pedig egy pillanatig csak kínosan lebeg a levegőben.

Mielőtt Louis-nak esélye lenne elmozdulni, Harry a kezéért nyúl, és összefűzi az ujjaikat. Szorosan. Egy kicsit még fájdalmasan is. Van valami abban, ahogy Louis-ba kapaszkodik, valami elkeseredés, és talán félelem attól, ahogy megragadta Louis kezét… Mintha azt gondolná, Louis valaha is cserben hagyná őt, valaha is elengedné őt, amikor neki szüksége van rá. Louis ugyanolyan szorosan tartja őt, Harry pedig vesz egy mély lélegzetet. Mindkettejük kezét a combjára fekteti, de a szorításból egy fikarcnyit sem enged, a tekintete pedig az összefonódó ujjaikat fixírozza.

Louis követi a tekintetét, csodálva azt, miként fér el az ő kicsivel kisebb keze Harryében, és érzi a férfi megkeményedett bőrén a sok évnyi gitározás nyomait.

- Szia - suttogja a lehető legmegnyugtatóbban, és a megkönnyebbülés elárasztja, amikor érzi, hogy Harry teste ellazul a hangja hallatán.

- Szia - suttogja vissza Harry, és a szabad kezével kisöpri Louis haját a homlokából. Nem néz Louis szemébe, a tekintete még mindig a kezeiken pihen. - Szia - mondja újra, ezúttal egy kissé határozottabban, zöld szeme hirtelen fókuszál a másik arcára, ahogy megint egyre közelebb hajol Louis-hoz.

Louis lehunyja a szemeit, amikor Harry összeérinti az ajkaikat, puhán, pille csókokkal. Amikor újra kinyitja a szemeit, Harry előre néz, egyenesen Louis háta mögé, az ablakon át a sötét éjszakába.

- Minden rendben? - kérdi Louis tehetetlenül, miközben a válasz egyértelműen az, hogy nem.

Harry egy apró fintorral megrázza a fejét, mosoly ezúttal nem játszik a szája sarkában, és mintha zavarban lenne.

- Csak… Én… - Megállítja magát, és válaszként Louis automatikusan megszorítja a kezét. - Én nem… Azóta, hogy… - Harry tekintete még mindig a vaksötét horizontot pásztázza.

Nincs túl sok látnivaló, főleg egy téli éjszakán, de Louis azon gondolkodik, van-e bármi is az ürességben, és a közelükben lévő sziklákhoz csapódó hullámok hangjában, amit Harry megnyugtatónak talál. Nem ő lenne az első zaklatott lélek, aki megnyugvást talál az örök viharban, ami a szigetet ostromolja. Louis-nak, aki az otthonává tette ezt a helyet, már csak tudnia kell.

Louis hümmög, és a szabad kezével lassan simogatja Harry combját, ami az ölében pihen, figyelve arra, hogy az érintései inkább megnyugtatóak legyenek. Semmi szenvedélyes, türelmetlen vagy vággyal fűtött nincs többé az érintéseikben. Csak vigasz.

Néhány lélegzetvétellel később, Harry újra megpróbálja.

- Nem… Nem csináltam ezt józanul nagyon… nagyon hosszú ideje - vallja be végül. Közben félszegen kuncog, miközben még mindig a világítótorony ablakát nézi. Úgy tűnik zavarban van, és Louis még a sötétben is látja, ahogy halványan elpirult. - Nem tudom, miért tűnt ez hirtelen akkora nagy dolognak - leheli, és még mindig képtelen Louis-ra nézni. - Ez akkora hülyeség - teszi hozzá egy kicsit idegesen, a vállai pedig begörnyednek, mintha el akarna rejtőzni.

Mindig is annyira sebezhetőnek tűnt, amikor így viselkedik, már az első pillanatban is, amikor Louis megpillantotta őt az ajtó előtt várakozva, de még soha nem volt annyira nyilvánvaló, mint most. Harry olyan, mint a leggyönyörűbb virág, amit Louis valaha látott, már csak pillanatok választják el attól, hogy szirmot bontson, de még visszatartja, és szégyenlősen öleli körül magát. Néha Louis gyűlöli, hogy a világ elérte, hogy így érezzen, mert ez tényleg fáj, és a legrosszabb érzések keringenek benne emiatt.

- Ez nem hülyeség - suttogja vissza, és a szavak egyenesen Harry álla vonalára érkeznek. - Ez rendben van - erősíti meg, és a hüvelykujja még mindig gyengéden simogatja Harry combját. A gyomrában elégedetlenkedő szörnyeteget, aki csak akar és akar, könnyedén meg tudja szelidíteni, amikor Harry ennyire törékenynek tűnik. - Bármi, amit akarsz. Vagy épp amit nem akarsz, kicsim - folytatja Harry fülébe motyogva, a borostája végigaristolja Harry érzékeny bőrét az arcán.

Louis nem szorítja tovább Harry kezét a combján, és végül a teljes testével egy kicsit eltávolodik tőle, hogy egy kis távolságot teremtsen kettejük között. Alig van ideje mozdulni, amikor Harry kezei elkapják a csuklóját. Louis felnéz. Hosszú ideje most találkozik először Harry pillantásával, és összeszorul a gyomra a Harry arcára kirajzolódott elszántságtól, az olthatatlan vágy vezér lángja pedig már felvillant a szemében. A tekintetük egy pillanatra se szakad el egymástól, ahogy Harry a saját teste felé irányítja Louis kezét, hagyja, hogy bekússzon a gyapjú pulóvere alá, Louis ujjai pedig megremegnek, ahogy most először érintik Harry hasát. Aztán Harry lassan lejjebb vezeti a kezét.

- Érints meg - suttogja Harry, közelebb hajol Louis-hoz, és a szavakat egészen az ajkaira leheli. - Kérlek.

Louis elmosolyodik Harry csókjában és bólint.

Igen, azt megteheti.