Sziasztok!

Csúszva, de hoztam mindenképp. Hát, mondtam az előzőnél, mintegy figyelmeztetésképp, hogy most erősnek kell majd lenni az elkövetkező 2-3 résznél. Ez az első. Remélem, mind kitartotok. Ez lesz a sztori legmélyebb pontja, ha ezen túl leszünk, nem mondom, hogy nem lesz több izgalom, de nem ilyen mély és elnyújtott. Tartsatok ki. És... Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Folyamatosan nézem az időt, szinte visszaszámolok, hogy végre kikössünk. Kezdetben valamiért csak nagyon rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy hajóval indulunk útnak, mostanra viszont már minden fajta érzést elnyom az az egy, ami uralkodik a testemen. A mérhetetlen hányinger. Eddig fogalmam sem volt, de minden bizonnyal tengeribeteg lehetek, mert egyre rosszabbul vagyok, és néha még meg is szédülök, amikor a hajó egy nagyobbat billen. Egy dolog van, amit a világon mindennél jobban rühellek, az pedig a gyengeség, az ha bármivel kapcsolatban is gyengének tűnhetek. Ez a kibaszott hajó pedig úgy tűnik, igyekszik kifogni rajtam. Lehunyt szemmel, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne rókázzak ide. Csak azért nézek néha Harryék felé, hogy megbizonyosodjak róla, jól vannak. A göndör még mindig suttogva beszélget a kisfiúval, ezért újra és újra nyugodtan csukom vissza a szemem.

Időről-időre elbóbiskolok, és az egyik alkalommal, amikor újra kinyitom a szemem, Harry és a kisfiú néznek vissza rám. Minden matracot összetoltak, így közelebb lehetünk egymáshoz. Csak egy apró mosolyra telik tőlem, a zöld szemű angyal viszont egyből viszonozza. Nem szólalunk meg, csak nézünk egymás szemébe. Kezdek nagyon éhes lenni. Hozzá vagyok szokva, hogy akkor eszem, amikor csak akarok, ezért ez a helyzet most nagyon idegen. Nem tudok másra gondolni, csak egy hatalmas adag sültkrumplira, egy óriás burgerrel, leöblítve legalább egy liter kólával. A legjobb lenne, ha nem álmodoznék ilyesmiről, mert csak még éhesebbnek érzem magam tőle. Újra becsukom a szemeimet, ahogy ezen gondolkodom, és szinte látom magam egy étteremben, ahogy éppen elém pakolják mindezt. Nehéz nem felnyögni csupán a képzeletem által elém vetített képen.

- Hé, Louis! - kúszik be Harry érdes hangja a gondolataim közé, és hirtelen pattannak ki a szemeim, amikor felfogom, hogy most sokkal mélyebben aludtam el. - Minden oké, nyugi. Semmi baj. Csak hoztak kaját. Enned kellene néhány falatot, amíg még ehető ez a szar.

Egy szelet kenyeret tart felém, és egy pohár vizet tesz le a földre. A műanyag pohár kopott és a tetején meg is van repedve. A hányingeremen nem segítenek ezek a körülmények. A kenyér viszont kecsegtető, tele szénhidráttal, amit mindenképp meg kellene ennem, mert tényleg szükség lehet az erőmre. Egy mosollyal elveszem tőle, és egy kicsit feltornázom magam, a kabin mocskos oldalának dőlve. Nem akarom tudni, miért néz ki úgy, ahogy. Hogy vértől ilyen, sártól, vagy csak a hosszú, takarítástól mentes idő tette ezt vele.

A kenyér már most sem friss, ezt nem nehéz megmondani, de még tökéletesen ehető, ezért gyorsan tépkedem, hogy a számba dobáljam. Közben Harryt és a kölyköt nézem, akik nálam jóval gyorsabban falják be azt az egyetlen szeletet.

- Hogy hívnak? - nézek a kisfiúra, aki egy pillanatra rémültem néz rám, de valószínűleg tudja, hogy semmi félnivalója tőlem, ezért nyel egyet, és válaszol.

- Kyle.

- Mennyi idős vagy? - teszem fel a következő kérdésem, de nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom a választ.

- Tizenegy - feleli halkan, és folytatja az evést. Én közben váltok egy keserű, talán egy kicsit dühös pillantást Harryvel, de semmit se tehetünk. Ugyanolyan foglyok vagyunk, mint Kyle.

Újabb órák telnek el, és amikor a levegő hűlni kezd, én pedig egyre jobban fázni, tudom, hogy odakint már esteledik. Eldőlök a matracomon, és végignézem, ahogy Harry lefekteti Kyle-t, aztán leveszi a dzsekijét, hogy a fiúra terítse. Addig nem hagyja magára, amíg a kicsi el nem alszik. Csak azután mászik közelebb hozzám, és az ölelésembe fészkeli magát. Tudom, hogy ő is rohadtul fázhat, főleg a kabátja nélkül, ezért leveszem a sajátomat is, és kettőnkre terítem, mintha takaró lenne. Így kénytelenek vagyunk nagyon közel feküdni egymáshoz, de ez egyébként se lenne probléma, mert a göndör úgy bújik, mintha egy elanyátlanodott kiscica lenne.

- Még négy nap - súgom, ő pedig vesz egy mély levegőt. Harry kezén van karóra, így tudjuk, hogy néhány perc van csak éjfélig. Ha most elalszunk, és fel sem kelünk, amíg nem muszáj, sokkal közelebb kerülünk a végéhez. - Fázol még?

- Most már jobb - rázza meg a fejét, és néhány másodpercig mélyen a szemeimbe néz, aztán közelebb hajol, és az ajkaimra csókol. Lágyan, lassan, érzékin, ezért hajlamos vagyok elveszni benne, és nem koncentrálni a körülményeinkre addig, amíg újra rá nem kényszerít. - Miért vagy itt, Lou?

- Hogy megmentsem a seggünket - vigyorodom el, és ő is megpróbálkozik vele, de az övé még az enyémnél is sokkal erőtlenebbre sikerül.

- Úgy értem… - kezd bele, és az egyik tenyerét a derekamnál a felsőm alá simítja. A hüvelykujja finoman simogat, közben pedig hol az ajkaimat nézi, hol a szemembe bámul. - Miért vállaltad értem mindezt?

- Fogalmam sincs, mondtam már - válaszolom halkan, és ez a teljes igazság. - Talán úgy éreztem, tartozom neked. Én is felelős vagyok azért, ami veled történt, és hogy a kibaszott Yakuza vadászik rád. Ha nem veszem kihívásnak, hogy megdugjam Akahiro kiskedvencét, akkor semmi rossz nem történik.

- Minden a te hibád - mosolyodik el, ezúttal igazán szívből, de nem sokkal később lehervad az ajkairól, és újra szomorúan néz rám. - Nem hibáztattalak volna, ha otthagysz. A mi világunkban…

- Talán a te világodban - szakítom félbe, hogy be se tudja fejezni azt a gondolatmenetet. - Az enyémben senkit nem hagyunk hátra, aki szövetséges, csak ha már semmi más remény nincs.

- Szövetséges? - emeli meg a szemöldökét, és egy félmosoly játszik az ajkain.

- Szerető - válaszolom pimasz hangsúllyal, és megnyalom a száját. - A lényeg, hogy gondoltam rá, de valójában soha nem volt opció, hogy otthagyunk. Azt, hogy miért vagyok itt veled… Erre nem tudok válaszolni. Könnyen lehet, hogy hamarosan meg fogom bánni.

- Szinte biztos vagyok ebben - feleli egy beletörődő sóhajjal. - Mi a gond közöttetek Zaynnel?

- Hú, ez egy hosszú mese - fordítom egy kicsit a plafon felé a fejem. - Tényleg tudni akarod?

- Csak láttam, hogy nem kedveled - vonja meg a vállát, én pedig mesélni kezdek. Ő figyelmesen hallgatja a történetet az egészről, olyan részleteket is, amiket még sose mondtam senkinek. Hogy mennyire nehéz volt elfogadnom a helyzetet, amikor apámnak többé nem én voltam az egyedüli kedvence. Harry sokszor csak kuncog, és annyit szúr közbe, hogy “féltékeny” vagy “hisztis”, és tulajdonképpen igaza van. Azt hiszem, a legfőbb problémánk Zaynnel az, hogy mindketten féltékenyek vagyunk a másikra. Mindketten utáljuk, hogy a másik is a képben van.

- Bajban viszont jók vagytok együtt - állapítja meg, amikor úgy érzi, már a mese végére értem, és megszólalhat. Nem tudom, mit mondjak erre, ezért csak bólintok. Tudom, hogy így van. De szerintem ennek az egyetlen oka, hogy mindketten tartunk apától. Attól, mit fog tenni, vagy szólni, ha tudatosan cserbenhagyjuk a másikat, és emiatt baja esik. Egyedül a mi hibánkból. Nem… Ez nem történhet meg.

- Neki van valakije? - kérdi, amikor épp a gondolataimba mélyedek.

- Dehogy! - horkanok fel, de próbálok csendes maradni, mert a kabin másik felében fekvő nő is alszik már, és Kyle is halkan szuszog mellettünk. - Csak alkalmi csajok vannak. Egyszer volt valami nője, de végül semmi nem lett belőle. Ő teljes mértékben a maffia hitvallás mellett van. Nem lehet senkid, és akkor sebezhetetlen vagy.

- Nője? - néz rám értetlenül Harry, mintha ez lett volna a legfontosabb a mondandómban. - Ugyan! Zayn olyan meleg, mint a júliusi napsugár.

- Tudtommal nem - rázom meg a fejem, de tény, hogy néha eléggé furcsán viselkedik, ezért is szoktam húzni az agyát. Viszont azt a nőt… eléggé hangosan dugta meg a moszkvai rezidencián. A szobám egy másik szárnyban van, de még úgy is hallottam őket. - De bármi megtörténhet.

- Jobb, ha tőlem tudod, hogy hatással vagy rá - mosolyodik el, aztán az alsó ajkamba harap. Csak gyengéden, majd rögtön utána csókokkal szórja tele. - Jó szemem van az ilyesmihez, és úgy látom, neked nincs.

- Nem mondom, hogy nincs igazad - felelem halkan, egyre szaporábban viszonozva a gyors puszikat. - Csak eddig nem tűnt fel. De tény, hogy soha nem is agyaltam ezen komolyabban. Igazából leszarom.

- Nem baj, ha csak rám gondolsz… - suttogja a számba, és érzem, hogy milyen erős hatással van rám a szexuális kisugárzása, még ezen az elbaszott helyen is.

- Aludjunk - próbálom lenyugtatni mindkettőnket, mert ez aztán tényleg nem az a hely, ahol bármi olyasmibe is foghatunk, aminek részeként eltűnik rólunk a ruha. Ő ad még egy mély csókot, aztán közelebb mászik, és a mellkasomba bújva, szorosan ölel, miközben lassan elalszik.

A kis ablakokon már halvány fény szűrődik be, amikor egy hangos sikoltásra riadok fel. Harry még mindig a karjaimban fekszik, de tudom, hogy ébren van. Mindannyian ébren vagyunk a kabinban, és azt hallgatjuk, hogy a női hang kiabál, könyörög és sikoltozik, hogy engedjék el. Rácsok hangos csapódása zavarja meg, a hangját pedig egyre távolabbról hallani. Ennek valahol meg kellene nyugtatnia, de Harry remegni kezd, én pedig a hátát simogatva próbálom megnyugtatni.

Hosszú percekbe telik, mire enyhül a félelemből született reszketés, és szinte fáj mélyen belegondolnom, hogy miket élhetett át, amikor gyerek volt. Amikor ő is egy ilyen hajón érkezett Amerikából Japánba. Hosszú évekkel ezelőtt történt, mégis annyira mély nyomot hagyott benne, hogy elég volt egy sikoly, és újraél mindent. A fiú, akit rendíthetetlennek tartok, és sziklaszilárdnak, másodpercek alatt vált remegő masszává a karomban.

Azt kívánom, bárcsak soha ne kellett volna megtapasztalnia ezeket. És ha mégis, akkor lenne rá mód, hogy kitöröljem az emlékeit. Senkinek nem szabadna ilyen démonok, ennyire sötét árnyak között élnie. Óvatosan megmozdulok, de ő sokkal szorosabban tart, nem akar elengedni. Csak annyira próbálok meg eltávolodni, hogy megnézzem az időt.

- Még nagyon korán van - nyalábolom őt újra a kezeim közé, és apró puszikat adok a hajába. Még mindig kellemes illata van a zuhanytól, amit két napja este ejtettünk meg. - Aludj vissza.

Nem válaszol semmit, az arcát viszont még mélyebben a mellkasomba temeti, és mélyeket lélegzik az illatomból. Legalábbis remélem, hogy még nem vagyok nagyon büdös. Utálom a gondolatot is, hogy mennyi ideig nem fogok fürdőszoba közelébe jutni.

Így telnek a napjaink a hajón. Semmi más ételt nem kapunk, csak és kizárólag egy szelet üres kenyeret és egy pohár vizet. Napi háromszor. Kibírható, bár már rohadtul éhes vagyok. A vécézés maga a rémálom, mivel itt a kabinban kell mindenki előtt, de túlélhető. Az eddigi körülmények közül minden túlélhető, és erősen imádkozom, hogy ez így is maradjon. Minden áldott alkalommal sikoltásokat, vagy éppen férfiak üvöltését halljuk, és azt, hogy elhurcolják őket. Harry viszont nem beszél. Semmit sem mond arról, hogy teljesen pontosan mi történik velük, de ettől még van egy sejtésem. Egy nagyon rossz sejtésem.

A göndör sok időt tölt Kyle-lal, és néha még nevetni is szoktak. Nem avatkozom a diskurzusaikba, de ha őszinte akarok lenni… Az elején még úgy voltam vele, hogy teljesen rendben van Harrytől, amikor próbálta kicsit megnyugtatni a fiút. Ma már azt gondolom, hogy nem kellene túl szoros kapcsolatot kialakítania vele, mert fogalmunk sem lehet, hová vezet ez az egész. Nem tudjuk, mi lesz a gyerekkel, és ha nincs titok ebben, bármilyen szar alak is vagyok emiatt, előbb menteném Harryt, mint Kyle-t.

Az éjszakákat szorosan összeölelkezve töltjük, és azt hiszem, ez a legjobb alkalom, hogy beszéljek Harryvel a srácról. Kyle már alszik, a nő a sarokban pedig nem beszéli a nyelvünket. Ez világosan kiderült az utóbbi napokban.

- Harry, figyelj… - kezdek bele, és keresem a szavakat, mert tudom, hogy bármit is gondol magáról, vagy akárhogyan kellett élnie, és túlélnie az évei során, valójában jó ember. - Nagyon tiszteletreméltó, amit a kisfiúval csinálsz, de… Holnap délelőtt a kikötőbe kell érnünk. Fogalmunk sincs, hogy zajlik majd az egész, mi történik velünk. Nem kellene túl közel kerülnöd hozzá.

- Tizenegy éves - hitetlenkedik, de ő is halkan beszél, hogy senki ne halljon minket. Legalábbis ne tisztán. - Senkije sincs.

- Tudom, és csodálatos, hogy fel akarod karolni, de… - folytatnám, viszont Harry a szavamba vág.

- Én teljesen egyedül csináltam végig ezt, és jóval fiatalabb voltam nála - magyarázza, és egy kicsit dühösnek tűnik. Még mindig közel van hozzám, a derekam öleli, de érzem a frusztrációját. - Senki nem volt a hajón, aki foglalkozott volna a félelmemmel, a fájdalmaimmal, vagy a könnyeimmel. Nem akarom, hogy ő is azt érezze, teljesen magányos.

- Tudom.

- Jobban tudom mindannyiunknál, hogy simán meghalhatunk akár öt perc múlva is, ha valami hiba csúszik a számításainkba - mondja tovább, de már amúgy se éreznék elegendő erőt magamban, hogy vitatkozzak vele. Vagy csak kifejtsem az ellenérzéseimet. - De itt akarok lenni neki, ameddig tudok.

- Rendben - egyezem bele, mert ez tényleg nem az a helyzet, az a beszélgetés, amiben ellene mehetek. Támogatnom kell őt, tudva, milyen borzalmakat kellett átélnie egyedül. Kisgyerek volt még. Mindig a hátamon futkos a hideg, amikor erre gondolok.

Próbálom elterelni a gondolataimat, és közben Harryt simogatni a kabátom takarása alatt. A kezei hidegek, de a hasa, ahogy a pulóvere alá nyúlok, forró és annyira puha. Nagyon szeretném végre igazán magamhoz ölelni, és elveszni benne egy hotelszobában. Vagy végre otthon, Moszkvában. Ez az utolsó éjszaka a hajón. Már későre jár, Harry pedig halkan zihálva csúszik egészen közel, amikor lépéseket hallunk a rácsokon túlról. A vacsoránkat már megkaptuk, és a fényeket is lejjebb vették. Mindketten tudjuk, hogy mi történik most, miért jöttek le újból. Visszatartott lélegzettel figyelem, ahogy a benga férfi elsétál a börtönünk előtt, és mindketten kifújjuk a levegőt, amikor valaki más sikoltása hasít az éjszaka csendjébe. Ez az első alkalom, hogy végignézem az egészet. A nő a földre zuhan, a férfi pedig belerúg, amitől köhögni kezd. A hajába markolva rántja őt fel a földről, és taszigálja abba az irányba, ahonnan jött, a sikolyok pedig újra elcsitulnak, amikor kellő távolságba értek. Nem ölik meg őket, legkésőbb két órával az elhurcolásuk után visszahoznak mindenkit. Ez túl hosszú idő.

Csak lehunyom a szemem, és simogatom Harryt, hogy el tudjon aludni, és alábbhagyjon a pánik, amit magában érzett a léptek koppanásai közben. Bárcsak tehetnék bármit, hogy ne kelljen folyamatosan félnie. Én soha nem féltem a fájdalomtól vagy a haláltól, és így meglehetősen könnyű ez az egész. De az övét szívesen elmulasztanám. Így viszont nem tehetek mást, mint simogatom, óvatosan ringatom magunkat, és apró puszikat adok a homlokára vagy hajába. Hosszú ideig tart, de megérzem, ahogy ellazul a kezeim között, aztán a lélegzetvételei is egyenletessé válnak. Néhány óra és vége. Kikötünk, és nincs több hajókázás. Valószínűleg vonattal, vagy kamionnal visznek minket tovább, és azt sokkal biztonságosabbnak tartom, mint ezt. Ezen a hajón valamiért úgy érzem, csapdában vagyunk. Minden hatalmamat elveszítettem, de egy esetleges kamionnak már csak a gondolata is megnyugtató.

Még utoljára ránézek Harry órájára, de már érzem, hogy én is egyre nehezebben tartom nyitva a szemeimet. Még félálomban hallom, hogy a nőt visszadobják a kabinjába, és rávágják a rácsokat, aztán elmennek. Két férfi volt, nem csak egy. Utána már egyáltalán nem tudok ébren maradni.

Tűkön ülve várunk egész reggel. A megszokott időben hozzák a reggelit, és szinte számolom a perceket. Harryt már halálra idegesítem vele, hogy öt percenként nézem meg az időt, ezért végül egy mosollyal leveszi az óráját és nekem adja. Magamra csatolom, és onnantól semmi nem tart vissza. Bámulom a számlapot, és szinte fel sem nézek.

Elmúlik reggel kilenc, tíz, majd tizenegy is, én pedig kezdek összezavarodni. Érzetre nem lassítottunk a tempón, nem keveredtünk viharba se, így viszont már ki kellett volna kötnünk. Harry aggódó arccal néz rám, amikor látja, hogy baj van. Semmit se mondok, de eléggé jól tud olvasni a szememből ahhoz, hogy rájöjjön, valami nagyon nincs rendben.

Már dél is elmúlik, amikor a lábamat rázom idegességemben, Harry pedig súg valamit Kyle fülébe, aztán mellém telepszik a matracra. Ő is ugyanúgy veti a hátát a falnak, a vállunk összeér.

- Mi történik? - kérdezi halkan, én pedig nyelek egyet, mert annyira ideges vagyok, hogy egyből megszólalni sem tudok.

- Terv szerint órákkal ezelőtt kellett volna kikötnünk - foglalom össze, de ezt pontosan tudta. Nem erre volt kíváncsi. Azt akarja tudni, miért nem kötöttünk ki. - Ez semmiképp se jó jel. Nem vagyok nyugodt.

- Látom - mondja halkan, és a kezeit a felhúzott combjai közé szorítja. - Én sem. Egy vagyont fizetnek értünk a megrendelők. Soha nem csúsznak időben.

- Épp ezért van egy nagyon rossz megérzésem - morgom, ő pedig a száját kezdi rágni idegességében. - A baj csak az, hogy valami sokkal komolyabb tervük van velünk, ha átverték Zaynt.

- Ez nem túl megnyugtató.

- Nem, Harry, ez kibaszottul nem megnyugtató - rázom meg a fejem, ő pedig a combomra simítja a kezét. Próbálna lenyugtatni, de valójában ő is ideges.

Amikor érkezik az ebéd, felpattanok, és a rácsokhoz sietek. Muszáj megtudnom, mi a fasz folyik itt.

- Hé, melák! Beszélsz angolul? - kérdezem, a faszkalap pedig villámló tekintettel fordul vissza felém. Figyelembe véve a dühöt a szemében, több, mint valószínű, hogy beszéli a nyelvet. - Miért nem értünk még partot?

- Zabálj! - köpi felém, aztán magunkra hagy. Az égvilágon semmit nem mondott, mégis válaszolt nekem. A testbeszédével, a hangúllyal, azzal az egy szóval. Pontosan tudja, mi a terv, és az nem az, hogy ma bárhol is kikötünk. Hatalmas gombóc gyűlik a torkomba, egyszerre a tehetetlenségtől, dühtől és attól, mert nem tudom befolyásolni az eseményeket. Harry kétségbeesett tekintettel néz vissza rám, én pedig újra letelepszem mellé.

- Valami elszaródott - motyogom. - Bárhová is tartunk, az eleje óta ez volt a terv, és hazudtak Zaynéknek. Ez kibaszottul nyugtalanító.

- Így is mondhatjuk - szólal meg ő is halkan.

További hosszú órák telnek el, és időközben ránk esteledik. Vacsorát hoznak, mi eszünk, aztán újra csak idegesen várakozunk. Eltelik az éjszaka, majd egy újabb nap, és így tovább.

Tizennégy napja vagyunk úton, amikor Harry nyüszítve kapaszkodik a nyakamba, mert az éjszaka folyamán a mi fülkénk rácsai nyílnak. Szorosan tartom őt, és pislogás nélkül nézek a férfira, aki mintha gondolkodva állna a cellánk közepén, és már harmadszor járatja körbe a tekintetét mindannyiunkon. Végül a legrosszabb rémálmom válik valósággá, amikor megragadja Harry pulóverét, és ki akarja szakítani őt a karjaim közül.

- Kurvára felejtsd el! - szűröm a fogaim között. A nő a fülke másik felében csendben sír, Kyle teljesen le van dermedve, Harry pedig elvesztette önmagát. Csak remeg, de nem kapaszkodik többé.

- Engedd el a szépfiút, vagy téged viszlek magammal - fenyeget meg a faszi, de pont leszarom. Vigyen inkább engem, amibe hamar bele is egyezek, de a benga csak elvigyorodik. Undorítóan néz ki, és eszemben sincs a kezeibe adni Harryt. - Az túl könnyű… A fiút viszem! Engedd el, vagy az arcodba lépek!

- Azt mondtam, nem! - üvöltök rá, és elrántom Harryt. Durván vágódik el a matracon, én viszont felpattanok, hogy megmutassam mennyire komolyan gondoltam minden szavam.

- Nagyon bátor kis buzeráns vagy! - nevet fel, és meg akar ütni, de ahhoz korábban kell felkelnie. Láttam, hogy ez a terve, ezért időben elhajolok, és én ütök előbb. Kibaszott izmos, de még így is fájdalmasan nyög fel. Hallom a háttérből, ahogy Harry azért könyörög, ne csináljam, mert csak rosszabb lesz, de nem hagyom, hogy bántsák. Verekedni kezdek a faszkalappal, és sikerül a földre vinnem őt, de ez itt nyilvánvalóan nem a sportszerűség játéka volt. Az áramütés végigszalad a testemen, és először mozdulni sem tudok, aztán minden elsötétül.