Sziasztok!

Nos, belecsaptunk. Nagyon is. Innen már nincs visszaút, és hát... Az út nem lesz sétagalobb. Tartsatok ki jó? Azt hiszem, a történet legnehezebb része jön. Nekem legalábbis ezeket a részeket volt a legnehezebb megírni, és pont azért, mert rengeteget olvastam a valódi emberkereskedelemről, ami valós idejű, sőt állandó probléma, és sokkal nagyobb figyelmet érdemelne tőlünk. Az egész világtól. Szóva ehh... Csak tartsatok ki. És hagyjatok nyomot.

Puszi&Pacsi

Nagyon bízom abban, hogy Zaynnek sikerül legalább egy ötlettel, vagy tervkezdeménnyel előállnia. Onnan már tovább haladhatunk. Holnap reggel Kyotóban lesz egy koncertünk, de van egy olyan érzésem, hogy a lövöldözés után a team azonnal törölt mindent, és már a hazatérést tervezik.

- Mi a helyzet a médiában? Vonyítanak már a sakálok? - húzom el a szám, amikor leülök a kanapéra, és magam mellé húzom Harryt.

- Persze - sóhajt fel Aleksei, és leül az egyik fotelba velünk szembe. - Az angliai lapok már tele vannak a hírekkel. De sok egyéb országban is erről beszélnek. Itt nincs akkora felhajtás.

- Nyilván… - horkanok fel, és most először Zayn is felnéz a laptopjából. - Alek… Utálom ezt kérni, mert úgy érzem tényleg jogod lenne ismerni a terveket, de menj vissza a szobádba.

- Ezt nem mondhatod komolyan - ingatja a fejét, a hangja pedig vészjósló. Nem jobban, mint bármikor, de ennyire se szeretem. - Ez már nem csak a te ügyed, Louis. Mindannyiunkat lepuffanthattak volna a színpadon.

- Igaza van - bólint Zayn, de csak felhúzott szemöldökkel fordulok felé. - Szükség lesz rá az akcióban is. A bandának zökkenőmentesen, gyanús felhajtás nélkül kell elhagynia az országot.

- Ezért kockáztassam a kollégáim, a legjobb barátom életét? - hitetlenkedek, de úgy látom, senki sincs az én álláspontomon. - Miért kell mindig attól félnem, hogy elveszítek valakit?

- Mert ez egy ilyen élet! - csattan fel Zayn, és mindenki hirtelen kapja felé a fejét. - Talán elfelejtetted már, hogy én szülőket és testvéreket temettem el. Ideje felnőnöd, nem csak úgy csinálnod! Amíg ebben élsz, lehet, hogy ma megvan mindened, holnapra pedig teljesen egyedül maradsz.

- Te meg talán azt felejtetted el, hogy én ebben nőttem fel - vágok vissza, de nem túl erélyesen. Nem az a célom, hogy veszekedéssel töltsük a napot. - Én is eltemettem egy családot. Tudom, mire számíthatok, de megpróbálhatok küzdeni ellene. Mi a terv?

Zayn egy ideig habozik. Még látom a szemében a néhány perccel ezelőtti érzéseit, ezért én is csak várok. Még emlékszem a napra, néhány éve, amikor apa hazaállított a tizenéves Zaynnel, anya és az emberei ápolták, anya pedig leült velem a dolgozószobába, hogy elmondja, mi a helyzet. Igor nyilvánvalóan nekem sem a vér szerinti apám, ahogy Irina sem az a nő, aki megszült. A valódi szüleimre már alig emlékszem. Túl kicsi voltam még. Nyolc éves. Csak a történetet ismerem, mert soha, egyetlen pillanatig se titkolták el előlem. Olaszországban nyaraltunk a szüleimmel, és az orosz maffia éppen abban az eldugott, isten háta mögötti kis olcsó hotelban csapott össze az olasz bandákkal. Én nem voltam ott, lent voltam a parton az egyik ott szerzett barátommal. Amikor visszamentem a szállásra, már vértenger volt, és az oroszok éppen takarítottak. Igor is ott volt, már akkor is ő volt a vezér. Tudta, mi történt. Tudta, hogy egyetlen lélek sincs, aki még életben maradt a helyszínen a civilek közül. Azonnal az autóhoz vitt, és már sietett is velem az elhagyatott kis régi reptérre. Feketén vitt ki az országból, a papírjaimat az emberei hozták utánunk. Soha nem neveztek át, soha nem kérték, hogy oroszul beszéljek, bár mivel Moszkvában nőttem fel, ma már akkor is tudnám a nyelvet, ha nem akartam volna beszélni. Igor a kezdetektől úgy nevelt, és úgy szeretett, mintha a saját fia lennék, de nem titkolták el senki elől, hogyan kerültem a családba. Valójában fogalmam sincs, miért nem volt soha saját gyerekük Irinával. Egyszer sem kérdeztem meg tőlük. Ennek már lassa tizenöt éve. Még most is fiatal vagyok, a srácoknak az én koromban egyetemre kellene járniuk, hétvégeken meg betépve lazítani. Ehelyett én tizennyolc évesen Londonba költöztem, és onnan jelentettem apámnak, miközben a helyi bandákba épültem be. Ott döntöttem úgy, miért ne lehetne kettős életem, és alapítottam egy zenekart. Apa először ellenezte, de valójában mindent megadna, hogy boldog legyek még így is, hogy ebbe az életbe nevelt bele. Nem sokkal Niko halála előtt hozta a családba Zaynt. A története párhuzamos az enyémmel, csak évekkel később. Az egyik banda Angliában zúgolódott, és ki akarták játszani apámat. Az egész orosz csapat odautazott, hogy példát statuáljon. Tragikus véletlen volt, hogy Zayn családja is áldozat lett. Azt hiszem, apának épp olyan bűntudata volt, mint amikor Olaszországban rám talált. A mi munkánk során ritka a civil áldozat, de van, hogy az ellenséget ez nem érdekli. Zayn tudja, hogy a családja halála nem Igor hibája, sőt, mindent megtettek, hogy megmentsék őket. Talán ezért is olyan hűséges és elkötelezett apánk felé. Neki sose volt apja, az anyja egyedül nevelte fel őt és a húgait, ezért az első perctől kezdve apának tekinti Igort, ami kétségtelenül az agyamra ment. Sosem volt, nem is lesz a valódi testvérem, és még a közös munka sem megy zökkenőmentesen.

- Minden lehetőséget átgondoltam - kezdi a laptopja fölött Zayn, és a hangja most tárgyilagos. Tényeket közöl. - Egyetlen esélyünk van, hogy ki tudjuk őt vinni az országból.

- Hát ez eléggé szarul hangzik - húzom el a szám, de továbbra is figyelek Zaynre.

- És azt is meg kell beszélni apával - ingatja a fejét. - Segítségre lesz szükségünk. És egyébként is, ez egy túl nagy akció. Nem titkolhatjuk el.

- Ismerteted végre az istenverte akciót is?

- Úgy fog kivinni innen, ahogy behoztak - szólal meg most először Harry. A tekintete egybefonódik Zaynnel, és mintha némán beszélgetnének. - Jól mondom? Ez az egyetlen megoldás, ami talán működhet.

- Okos fiút találtál magadnak, Louis - bólint Zayn, én pedig azonnal a fejemet kezdem rázni, és a pultra kipakolt alkoholhoz sétálok, hogy töltsek magamnak.

- Az embercsempészekkel akarsz üzletelni? - kérdezem, mert ennyire biztosan nem hülye. - Az túl kockázatos, és apa amúgy sem hagyná soha, hogy az adósukká tedd a családot.

- Nem is ez a terv.

- Sejtettem, más tervben pedig nem vagyok benne - válaszolom egyértelműen, és ezúttal mindenki rám figyel. - Teljesen elment az a csöpp eszed is, ha azt hiszed hagyom, hogy komolyan eladd nekik Harryt.

- Ezért leszek egy nap sokkal jobb nálad, te pedig halott - jelenti ki rideg hangon Zayn. - Ez nem az a szakma, amibe érzelmeket keverünk. A srácnak ez az egy esélye van, és könnyen lehet, hogy ez sem válik be. Lehet, hogy kikerül a látószögünkből, vagy még idő előtt tovább adják.

- Igaza van, Lou - szólal meg Harry, ezzel belém fojtva az ellenkezést, pedig már nyitottam a szám. - Én benne vagyok.

- Beszélni akarok előbb apával - rázom meg a fejem, és egyből a hálószoba felé indulok, aztén már magamra is csukom az ajtót, mielőtt bárki is követhetne. Hamar válaszol a hívásomra, és amikor megjelenik a kamerakép is a telefonomon, látom, hogy az irodájában van. - Ráérsz egy percre?

- Hogy van a vállad? - kérdez vissza ő is köszönés nélkül. - Ma otthagytad volna a fogad, ha Zayn nem ment meg. Nincs fél órája, hogy beszámolt az akcióról.

- Tudom - motyogom dühösen, mert nehezemre esik elismerni, hogy hálával tartozom neki. - Jól vagyok, csak… A tanácsod kellene, apa.

- A jelentésben szereplő fiúval kapcsolatban? - húzza fel az egyik szemöldökét, és máris nem sajnálom annyira Zaynt, hogy ma bevertem neki. Én akartam ezt megbeszélni apával, nem az ő dolga lett volna. - Semmiből sem tanulsz.

- Ez csak… nem hagyhatom itt - ingatom a fejem, és egy nagy sóhaj után nézek újra a kamerába. - Zayn szerint az egyetlen út, ha eladjuk őt az embercsempészeknek.

- Okos gondolat - bólint, de egyáltalán nem tetszik, hogy egyetért ezzel. - Te is pontosan tudod, mennyire okos. És ha Zayn szívszerelméről lenne szó, neked is ez lett volna az első ötleted. Tudom, hogy tudod.

- Nem a szívszerelmem, alig ismerem, de ha itthagyom, biztosan kivégzik - felelem komolyan, de belül én is tudom, hogy amiket apa mond, az mind igaz. - És nem csak lelövik. Ez a yakuza.

- Ritkán vagy ennyire komoly - teszi le a tollat, amit eddig a kezében tartott. - Se egy vicc, se egy szarkasztikus megjegyzés. Lehet, hogy nem vagy szerelmes, de látom, hogy fontos neked az ügy. Miért küzdesz Zayn ellen? Miért nem tudsz csak egyszer összedolgozni vele?

- Ezzel a tervvel Harry több, mint valószínű, hogy kijuthat az országból, és a yakuza sem gondolná, hogy erre vetemedünk - vallom be, de még kimondani is rossz ezeket a szavakat. - De itt japán emberkereskedelemről beszélgetünk. Mi van, ha elveszítjük szem elől? Mi van, ha eladják őt valami másik nagyvadnak?

- Akkor visszaszerezzük - feleli apa olyan egyszerűen, mintha a történet annyi lenne, mint az iskolában visszakérni a fia tolltartóját, amit poénból elvettek tőle. Nevetségesen könnyedén veszi az egészet. Ennek talán meg kellene nyugtatnia, de valójában egyáltalán nem sikerül. Már tudom, mit akarok, mivel fogom bebiztosítani az akciót, és apa egyből elveszti azt a fenenagy hidegvérét, amikor kimondom, mit fogok tenni. Tudom, hogy ez az egyetlen lehetőségem, hogy a banda teljesen komolyan vegye a küldetést. Bár még nem fejezte be a mondandóját, kötöm az ebet a karóhoz, és elköszönök. Még látom, ahogy összeszorított állkapoccsal a fejét ingatja, és hátraint az embereinek, mielőtt megszakad a kapcsolat.

Amikor kimegyek a nappaliba, Harry és Zayn már sokkal közelebb ülnek egymáshoz, és valamiről nagyon elmélyülten beszélgetnek, Aleksei pedig telefonnal a fülén mászkál a szobában, valószínűleg Daviddel beszél.

- Megvan a terv - huppanok le melléjük, Zayn pedig felhúzott szemöldökkel fordul felém.

- Egy terv, amire apa is rábólintott? - kérdi, és újra az ölébe veszi a laptopját.

- Tud róla, és gondolom holnapra már itt is lesz az egész csapat - bólintok, aztán magamhoz veszem a poharamat a dohányzóasztalról, és úgy folytatom. - Két vadiúj árucikk is piacra kerül.

- Miről beszélsz? - dől hátra Harry, és az összeráncolt szemöldöke kicsit sem tűnik barátságosnak.

- Mindkettőnket eladtok ugyanannak a szervezetnek - jelentem ki, és Zayn máris frusztráltan szívja be a levegőt, Harry pedig meg akar szólalni, de leintem. - Nem hagyom őt egyedül, de a legfontosabb, így legalább biztosan nem engeditek, hogy elkallódjunk.

- Louis, ezt nem gondoltad át - rázza a fejét Harry, és rögtön utána folytatja. - Ez nem csak annyi, hogy egy kisteherautó hátuljában átkelünk a határon, aztán integetünk, és megköszönjük, hogy elvittek minket egy darabon. Én már átéltem egyszer, és nem akarom, hogy neked is végig kelljen csinálnod.

- Ebben együtt vagyunk benne, vagy sehogy - jelentem ki, és egyből Zaynre nézek. - Nyugodtan felhívhatod apucit, hogy panaszkodj, de el is kezdheted intézni az akciót. Legkésőbb holnap ilyenkor már náluk kell lennünk.

- Mi lesz, ha az egész balul sül el? - kérdi, most már egy sokkal kevésbé támadó hangon. Nyilván belátta, hogy nem fogok elállni a tervtől.

- A mi világunkban bármelyik pillanat balul sülhet el - vonok vállat, és gyakorlatilag az ő korábbi kijelentését idézem fel ezzel, ezért nem is tud rá mit mondani. - Most megyek, és alszom egyet, amíg még van esélyem egy kényelmes matracon rápihenni erre a rémálomra. Alek… Ne mondjátok el neki, csak annyit hogy a terv szerint nem a zenekarral megyek haza. Nem szabad tudnia róla.

Zayn csak bólint, és miután tölt magának még egy adag vodkát, a laptopjába mélyed, és bőszen gépelni kezd valamit. Csak megragadom Harry kezét, aztán magam után húzom a hálóba. Meg akar szólalni, de az ajkaira szorítom az ujjam, majd egyből előre hajolok, hogy megcsókoljam őt. Hevesek a mozdulatai. Úgy vetkőztet le, mintha ez lenne az utolsó alkalom, amit kihasználhatunk, de a torkomba egy szőrös gombóc kezd növekedni, amikor tudatosul bennem, hogy igaza van. Valószínűleg jó darabig egymáshoz sem érhetünk, így már az én mozdulataim is kétségbeesetté és követelőzővé válnak. Hiába hozta a tudomásomra már a második alkalommal, mennyire szokatlan számára ez a szerep, most mégis minden apró porcikáját átadja nekem. Hagyja, hogy úgy kényeztessem, úgy mozgassam, úgy tegyem magamévá, ahogy én akarom, és az arcán most sokkal mélyebb extázist látok, mint bármelyik korábbi együttlétünk alatt. Egyáltalán nem érdekel, milyen hangokat adunk ki, és mit gondolnak a többiek az ajtón túl. Annak tudatában, amire készülünk, ez a legkevesebb, ami jár nekünk.

- Nem értem, miért csinálod ezt - szólal meg nagy sokára, amikor már a második szál cigimet szívom a párnák közt fekve. - Nem is ismersz. Miért kockáztatod értem az életed?

- Te miért kockáztattad a sajátod, amikor többször is eljöttél hozzám? - kérdezek vissza, de Harry még mindig értetlenül sandít oldalra rám. - Itt hagyhatnálak. És nem fogok hazudni, megfordult a fejemben.

- Mitől gondoltad meg magad? - nem néz rám, a plafont bámulja, de oldalra nyúl, én pedig egyből a kezébe adom a cigim.

- Nem tudnám pontosan megmondani - veszem vissza tőle a bagót, szívok egy slukkot, és újra felé tartom, hogy elvehesse. - Sok összetevője volt. De a legfontosabb, együtt csináltuk a felfordulást. Ha soha nem lesz köztünk semmi komolyabb, akkor se hagynálak meghalni.

Halk kopogás zavarja meg a beszélgetésünk, és míg én magunkra húzom a takarót, addig Harry elnyomja a csikket. A jelzésem után Zayn lép be a szobába.

- Megvan az üzlet - mondja komoly hangon, és leteszi a papírokat az ágy szélére. - Holnap reggel hatra kell elvinnem titeket a megbeszélt helyszínre. Ezek a mocskok innen Kínába visznek hajóval.

- És onnan hova tovább? - kérdezem, de már látom is magam előtt az útvonalat. - Végig az arab országokon. Araboknak akarnak eladni.

- Így van - bólint Zayn. - Még azelőtt kell elcsípnünk a kamiont, mielőtt szétszórják a teljes rakományt.

- Rendben - felelek magabiztosan, és Harry felé nézek. Érte jobban aggódom ebben az akcióban. - Még mindig úgy gondolod, hogy ezt akarod?

- Dehogy akarom! - nevet fel frusztráltan, aztán Zayn jelenlétével nem törődve száll ki az ágyból teljesen meztelenül, és a fürdő felé sétál. Zayn egyből más irányba kapja a fejét, ezen pedig nevetnem kell. Tényleg ennyire könnyű zavarba hozni? - Nincs más megoldás. Inkább ez, mint a yakuza kínzásai.

- Mi van öcskös? - vigyorgok felé, ő pedig dühösen néz a szemembe. - Nem kell szégyellned, ha vágysz rá. Egy szavadba kerül, és beveszünk harmadiknak. A családért mindent.

Rákacsintok, Harry kuncogva eltűnik a fürdőben, Zayn viszont már az állkapcsát összeszorítva néz rám.

- Mi a terv, ha arab földre érünk? - kérdem, miközben rágyújtok még egy cigire, aztán a papírokért nyúlok. - Jó lenne, ha rögtön az első megállónál kiszednétek onnan.

- Pakisztánban tudlak megvenni titeket - kezd bele, de ez egyáltalán nem tetszik, mert előtte már két helyen is dézsmálni fogják a rakományt. Nincs az az isten, hogy ne legyen egy gazdag arab nagykutya, akinek nem tetszik meg Harry. Végtelenül szerelmes voltam Nikoba, és ennek teljes tudatában merem kijelenteni, hogy Harry a legszebb srác, akit életemben láttam. - Nem én adlak el titeket, viszont már az indulás előtt foglalást adok le rátok.

- Egyáltalán nem tetszik ez a terv! - ingatom a fejem. - Megállunk Nepálban, aztán Indiában is, Zayn! Tudod jól, mennyire lehet bízni az embercsempészekben. Annak adják az árut, aki többet ígér.

- Követni fogunk titeket - magyarázza tovább, de nehezemre esik megnyugodni. Ezek az emberek a legaljasabbak a világon, és a szó legszorosabb értelmében bármire képesek. - Reggelre itt az erősítésünk is.

- Úgy legyen, és ne merjetek szem elől téveszteni! - morgom felé, aztán elnyomom a csak háromnegyedig elszívott cigit, hogy én is a fürdő felé menjek. - Öt nap a tengeren Sanghajig? Utána hány nap kamionban?

- Nagyjából három nap Katmanduig - válaszol egyből, és bár nem néz rám, ahogy folytatja, mert felültem az ágyban, és tudja, hogy nincs rajtam ruha, de a szavai peregnek. - Nem hiszem, hogy túl sokáig álltok meg. Néhány óránál nem lehet több. Bemutatják az eladó rakományt a vevőknek, és indultok a következő helyszínre. További húsz óra, míg elértek Új-Delhibe. Ott valószínűleg egy hosszabb megálló lesz. Biztosan sok a vevő, és látni akarják az árut. Ha engem kérdezel, valószínűleg csak másnap indultok tovább.

- Rendben - bólintok, és felállok, hogy én is lefürödjek. - A következő megálló már Pakisztán, ugye?

- Igen - bólint, és a telefonját kezdi bűvölni, ahelyett, hogy rám nézzen. - Legrosszabb esetben is két nap, és Lahorban vagytok. Egyetlen megállónál sem hagyjuk, hogy bajotok essen. Figyelni fogunk, és közbelépünk, ha történik valami.

- Ajánlom, mert megnyúzlak, ha csak egy perccel is tovább kell szenvednünk, mint az szükséges - lépek közel hozzá, ezzel annyira zavarba hozva, hogy látom, ahogy megremegnek a szempillái. - Ne hozzatok szégyent Igor nevére.

- Nem fogunk.

- Ne hozz szégyent rám - suttogom, és még közelebb hajolok, hogy végigsimítsak az állán. Abban a pillanatban darabjaira hullik, egy frusztrált nyögéssel lép hátrébb, és végül zavartan, de a szobát is gyorsan elhagyja. Megmondtam. Vagy nagyon undorodik tőlem, vagy szerelmes belém. Nincs kettő közti átmenet.

***

Mind korán lefeküdtünk, hogy már négykor felkeljünk. Tudtam volna még aludni, nem is keveset, főleg Harry bújós, szuszogó alakjával az oldalamon, de nincs tovább. Az őrök már le is adták a jelentést, hogy az éjszaka folyamán kétszer is megpróbáltak megtámadni minket, de elhárították a támadásokat. Éppen ezért Zayn újabb menekülési útvonalakkal állt elő, amit persze megvétóztam.

- Teljesen mindegy, melyik kijáraton, és milyen felállásban hagyjuk el az épületet - rázom a fejem, mert ez öngyilkosság. - Megtalálnak. Az egyetlen megoldás a tető. A tetőkön át kell egy másik épületbe jutnunk, hogy onnan már zavartalanul távozhassunk.

- Anton, menj, bérelj új autókat a recepción, aztán fizess le három vendéget a szállodából - fordul azonnal az egyik legjobb emberünk felé Zayn. - Hajtsanak át a kocsikkal a szomszéd szállodába. Feltűnő, ha ti viszitek az autókat.

- Igen - bólint Anton, és már ki is lép a szobából, hogy intézkedjen. Én még Aleksei-hez lépek, hogy megöleljem, ő viszont elengedni sem akar. Szorosan tart, és a fülembe suttog.

- Tudom, hogy valamit titkolsz - motyogja, én pedig lehunyom a szemem, mert előtte soha semmit nem tudok eltitkolni. Túl jól ismer. - Kérlek, ne essen bajod!

- Minden rendben lesz - felelek neki, és akkor egy kicsit enyhül az ölelése. - Néhány nap és találkozunk.

Mielőtt még mind elhagynánk a szobát, Zaynnek adom a mobilom és az irataimat, hogy biztonságban legyenek. Harry valódi csempészáru alapanyag, mert semmije sincs. Még a ruha, amit visel, az is tőlem van. Egy teljesen új életet kell majd kreálnunk neki, ha Moszkvába érünk, de ez nem egy rossz dolog. Legalább választhat magának nevet.

A tetőkön mászkálás Tokióban nem annyira veszélyes, tekintve, hogy minden ház lapos, ezért nem aggódunk, hogy leesünk. Egyedül Harrynek gyűlik meg a baja azzal, hogy átugorja a két épület közötti keskeny sikátort. Utána kell kapnunk, de Zayn és én egyszerre mozdulunk, és így nincs esélye leesni.

- Azért van még mit csiszolni - motyogom a szájába, miután a nyakamba karolva húzott közelebb egy csókra.

- Kuss!

A következő ugrást már egy fokkal ügyesebben oldja meg, de még itt is volt egy pillanat, amikor nyelnem kellett egyet. Már a megbeszélt szálloda tetején vagyunk, innen csak le kell mennünk a tetőajtón át egészen a mélygarázsba, hogy átvegyük az autókat. Minden teljesen zökkenőmentesen megy. Mi hajtunk elől, és két autó követ minket tisztes távolságban, hogy ne legyen feltűnő. Zayn ül elől, Anton vezet, mi pedig hátul. Én alaposan megkötözöm Harry kezét egy sállal, amiből így biztosan nem szabadulhat, és csak reménykedünk, hogy nem fogják levenni rólunk. Nem akarok gyorskötözőt vagy fémbilincseket napokig. Az én csuklómat Zayn köti össze, és így már mind készen állunk. Már várnak minket a megbeszélt raktárépületnél. Anton az, aki kirángat minket az autóból, és az arab férfiak felé terelget. Zayn nem száll ki, nem akar feltűnést kelteni.

- Megszámolni - szólal meg az egyik faszi tört angollal, amikor Anton kezébe adja a pénzt, amit értünk fizet. Valószínűleg imádja a mai napot, mert nem voltunk valami nagyigényűek. Akartuk ezt az üzletet, mégpedig minél előbb. Anton kinyitja a sporttáskát, és gyorsan átfutja a pénzkötegeket, de az, ahogy az egyik férfi Harry után nyúl, hogy közelebb húzza magához, és egy gusztustalan vigyorral jobban szemügyre vegye, eltereli a figyelmem. Nem is hallom, miről beszél Anton a fickóval, csak arra kapom vissza a tekintetem, hogy megragadják a karom, és a konténerek felé rángatnak. Nem értem, mi a faszért kell így ráncigálni minket, amikor egyetlen percig sem ellenkezünk, de van egy olyan érzésem, hogy a testi és helyzetbeli fölényüket próbálják demonstrálni.

Egyetlen szót sem szólnak hozzánk, csak belöknek az egyik kopott, és belül gyomorforgatóan büdös fém konténerbe. Rengeteg ember van idebent. Legalább harminc, és a szagokból ítélve, még a dolgukat valahol máshol elvégezni sem mehetnek ki. Hát ez igazán biztatónak tűnik eddig. Összetalálkozik a pillantásom Harryvel, de nem sokáig láthatom őt, mert miután ránk zárják a hatalmas vas ajtókat, korom sötét lesz a fémdobozban.

- Gyere ebbe a sarokba, itt nem volt senki - hajolok egy kicsit közelebb hozzá, hogy biztosan értse, hallja, amit mondok neki. Miután leülünk, a hátunkat a falnak támasztva, érzem, ahogy a válla és aztán az egész oldala nekem simul. - Nem lesz baj.

- Még emlékszem rá - suttogja, és nem kell megmagyaráznia, miről beszél, így is pontosan tudom. - Borzalmas volt, Lou. Még az utazás is. Tulajdonképpen az volt a legrosszabb. El tudod hinni, ha azt mondom, Akahiro megváltás volt nekem azok után?

- El, csak nem akarom elképzelni - morgom az orrom alatt, de tudom, hogy hallja.

- Itt vannak kisgyerekek is - leheli, de erre már végképp nem tudok mit mondani. Nagyon sajnálom őket. Mindet, de sajnos jelenleg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kimenekítsük őket. Talán majd ha már pakisztánban leszünk, és újra látom Zayn elcseszett fejét.

Nem ücsörgünk túl sokáig a vaksötétben, mire végre történik valami. Egy szót sem beszélünk, mindketten a környezetünkre figyelünk. Az ajtó nyílik, minket pedig kirángatnak, hogy furgonokba tuszkoljanak. A kikötő innen nincs messze, talán negyven percet autózunk, mielőtt felterelnek egy halászhajóra. Hatalmas, és nehéz szerkezetű, de éppen ezért ideális. Nem feltűnő, miért van rajta rengeteg ember. Még mindig sötét van, és a kikötő egyik privát részén, emberek elől elrejtve juttatnak fel mindenkit a két hajóra. Kettő. Miért van két hajó? A papírokon, amit Zayn az ágyra tett, csak egy hajó szerepelt a tervben. Máris nyugtalanabbá válok, pedig eddig sem voltam épp a nyugalom élő szobra, de megpróbálom nem kimutatni. Hagyom, hogy letereljenek minket a kabinokba, és áldom az eget, hogy nem figyelnek semmire, ezért közös ketrecbe dugnak Harryvel. Olyanok, mint a börtön cellák. Négy kopott, ki tudja, mitől foltos egyszemélyes matrac, és egy fém wc a mellette álló apró csappal a falba szerelve. Ennyi a felszereltség. Ezek a hajók erre lettek kialakítva, és ettől a gondolattól hányingerem támad. A mi cellánkba hajítanak még egy nőt és egy nagyon fiatal kisfiút, de ránézésre nincs közük egymáshoz. Az asszony egyedül gömbölyödik össze az egyik matracon, és halkan szipog.

- Harry… - szűröm a fogaim közt, de a göndör nem is foglalkozik velem, egyből a kisfiú felé indul, hogy mellé üljön. Nem hallom, miről beszélgetnek, mert túl csendesek, de Harry szája megállás nélkül mozog, a kisfiú pedig egyszer csak elmosolyodik, és közelebb araszol Harryhez. Nem tudom, mit mondhatott neki, de látva a nyugodt gyereket, aztán Harry mosolyát, ahogy ezt ő is tudomásul veszi… nekem már ennyi bőven elég, hogy tudjam, ez a srác tényleg nagyon különleges. Öt nap. Mostantól számítva öt nap múlva kell beérnünk a Sanghaji kikötőbe.