Csak most, hogy kiérünk a hajó fedélzetére, és szippanthatok egy mélyet a tiszta, sós levegőből, érzem azt, hogy eddig mennyire büdös és mocskos helyen voltam. Azonnal szétnézek, és bár sötét van, ha partok közelében lennénk, látnom kellene a fényeket, szóval a gyanúm beigazolódik. A nyílt óceánon vagyunk, a hajó kibaszott gyorsan hasít a vizen, legalábbis a maga képességeihez mérten, és szárazföldnek nyoma sincs a horizonton. Ez kibaszottul nyugtalanító. Szinte biztos vagyok abban, hogy Dél-Amerika felé tartunk. Túl régóta vagyunk ezzel a sebességgel a vízen. Az ellenkező irányba már bárhol is Európán vagy Ázsián belül, de partot kellett volna érnünk. Ahogy közeledünk a hajótest másik feléből nyíló lejárathoz, ami nyilván a “legénység” kabinjaihoz vezet, szinte fulladozni kezdek, mert iszonyú bűz kúszik az orromba. Könnyezek, és öklendezek tőle. Sajnos pontosan tudom, hogy mit érzek, és ahogy oldalra nézek, meg is látom a hajó szélében a holttesteket egy nagy kupacba felhalmozva. Legalább tíz test, főleg nők, de van egy gyerek és egy férfi is. Hányingerem támad, meg is szédülök egy kicsit, de a faszi nem hagy megállni, tovább ráncigál. Lefelé haladunk egy vékony, vas lépcsősoron. Eddig az egész útvonal a fejemben van, és muszáj elvigyorodnom, mert a tervünk egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek. Harry gond nélkül ide fog találni, és együtt legyűrjük ezeket a faszládákat. Egészen a legalsó szintig megyünk, és a második ajtón lépünk be. A kabin sötét, csak halványan ég a lámpa az egyik sarokban, és egyáltalán nem tetszik, hogy három másik pasi is vár idebent. Így már négyen vannak ellenem, nekem pedig nincs fegyverem. Tulajdonképpen testi erőm se túl sok, tekintve a kenyér-víz diétát. Ennek ellenére sem fogom feladni, és Harryben is bízom. Láttam a tekintetében. Az életemet is rábíznám. Rá is bíztam.

- Pensé que ibas a traer un niño - szólal meg az egyik, de nem értem, mit mond. Biztos, hogy spanyolul beszél, de túlságosan hadar. Egyetlen szó egyértelmű, és az a “gyerek”. Ma este gyerekre vágytak a szarháziak. Kinézetre egyikük sem ázsiai. A két pasi, aki az ágyon ül, latin amerikai, ebben biztos vagyok, és így könnyen lehet, hogy a többi is, az mindenesetre biztos, hogy mind értik a spanyolt, szóval valószínűleg nem tévedtem és Dél-Amerikába tartunk. Nagyszerű…

- El famoso chico guapo será bueno - eléggé erős hátrányban érzem magam a gyér spanyol tudásom miatt. Apa gyerekkorom óta azzal nyaggatott, hogy nagyon fontos a nyelvtanulás. Ő kurva sok nyelven beszél, de én mindig leszartam. Csak azt tanultam meg, ami érdekelt is, szóval most a hanyagságom miatt vagyok szarban.

Miközben folyamatosan dobálják egymásnak a mondanivalójukat, a kabint kezdem felmérni. Nincs ablak. A lámpa melletti asztalon van egy toll, meg néhány papírlap, de a szoba berendezése nagyjából ennyi. Persze a hatalmas ágyon kívül.

Amikor elhallgatnak, és a mögöttem lévő lök rajtam egyet a matrac irányába, nem is gondolkodom tovább. Azonnal mozdulok, és egy forgással megrúgom őt. Ment már ez jobban is, de így is váratlanul értem, mert a falnak tántorodik, és így van időm a többi ellen menni. Nehéz. Minden ütés és rúgás sokkal nehezebb és kimerítőbb, mint valaha, de állom a sarat, és csak akkor szédülök meg, amikor az egyik ököl elől nem hajolok el időben. Megpróbáltam eleve az asztal felé araszolni, ez viszont még kapóra is jött, mert így egyenesen nekiesve, meg tudom ragadni a tollat, amit azonnal a támadóm nyaki artériájába döfök, és azonnal ki is rántom, így a vér egy vastag sugárban spriccel, amíg rá nem szorítja a kezét. Egy pillanatra ledermedek, és megremeg a kezem, amikor a fickó hörögni kezd, és először térdre rogy előttem, aztán a földre zuhan, és annyira hevesen vérzik, hogy valószínűleg fél perce sincs már hátra. Soha nem öltem még. Nem így. Nem saját kezűleg, testi erőből, közelharcban. Ezen viszont nincs időm se kiborulni, se túl sokáig agyalni, mert a másik három pasas egyszerre ugrik nekem. Az idő felgyorsul, és azt sem tudom, melyiket ütöm vagy rúgom éppen, miközben védem magam. Nem a legjobb pozíció, amikor téged támadnak, te pedig csak védekezni tudsz. Nekem is támadnom kellene, és el is tervezem, hogyan mozdulok, de a rohadék a földön még nem halt meg, és ahogy elkapja a lábam, erőtlen és már szinte magánál sincs. Másodpercei vannak hátra, de engem kellőképp váratlanul ér ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom, és egyenesen az egyik fickó karjaiba zuhanjak. Azonnal próbálom ellökni magam tőle, és meg is tántorodik, de addigra a másik kettő már a kezeimet és a torkomat szorítja. Mivel így sikerült lefogniuk, akit meglöktem az előbb, lendületből üt, én pedig elszédülök. Mire kicsit is magamhoz térek, már az ágyat érzem a hátam alatt, és szorgosan tekerik a köteleket a kezeim köré. Az egyiket ki tudom rántani, amikor nem számítanak rá, de ezért kapok egy újabb pofont, aztán egy újabbat, és még egyet. Nem ájulok el, magamnál vagyok, de annyira szédülök, hogy képtelen vagyok a koordinált mozgásra. Érzem, ahogy szorosan megkötöznek, és a kétségbeesés, hogy mennyire szabadulni akarok, eláraszt. Mire kitisztul a látásom, már mindhárom fickó körülöttem térdel. Harry… Nem tudom, hol maradsz már, de kurvára idő van. Nem tudok megmozdulni, annyira szorosak a köteleim.

Beszélgetnek körülöttem, a véres arcukat törölgetik, és vetkőznek. Erőszakosan rángatni kezdem a kezimet, olyan vékonyra formálva a tenyerem, ahogy csak tudom, és egyáltalán nem érdekel a fájdalom. Horzsolások a csuklómon vagy az, amire készülnek… Ésszerűen kell mérlegelni. A fogaimat összeszorítva végül sikerül kihúznom az egyik kezem, és gyorsan a másikat is próbálom kiszabadítani. Már kurva közel járok, de ők megint gyorsabbak nálam.

- Traeré las cadenas aquí - mondja az egyik izomagyú, teletetovált, aranybarna bőrű pasi, a másik kettő pedig csak bólint, addig is lefognak. Ennek kurvára nem így kellene történnie. Négy faszkalap! Egy rosszabb napomon is fél kézzel elintézem őket. Most viszont szédülök, és gyenge vagyok. Mint amikor lázad van, és úgy érzed, az ágyból kikelni is komoly erőfeszítésbe telik. A kibaszott étrendünk rohadtul legyengített, és annyira szabadulni, annyira nyerni akartam, hogy ezt bele se kalkuláltam a tervbe.

Láncok csörgését hallom, aztán bilincsekkel, és vastag, rozsdás láncokkal rögzítenek az ágyhoz. Nem tudok több időt nyerni Harrynek. Hivatalosan is kifogytam a lehetőségeimből, ezért nagyon remélem, hogy a következő percekben nyílik az ajtó. A rohadékok beszélnek egymáshoz, és elkezdik az én ruháimat is lerángatni. Próbálok folyamatosan rúgni, de lefognak, és csak nevetnek rajtam. Soha nem voltam még ilyen gyenge. Soha nem kaptak még el. Soha nem voltam még kiszolgáltatva. Ökölbe szorítom a kezeimet, és az állkapcsom is megfeszítem, amikor két faszi a két oldalamon térdelve a lábaim szorítja. Lefognak. Nem tudok mozdulni, és így sehogy se tudok szabadulni, csak tehetetlenül nézem, ahogy a harmadik, az, aki lehozott ide, a lábaim közé fészkeli magát, és a tenyerébe köpve kezdi simogatni magát.

Az ajtó felé nézek, és dübörgő szívvel várom, hogy Harry belépjen, és mindegyiknek adjon egy golyót a fejébe. Harry a legjobb betörő. Sikerülnie kellett. Meg kellett találnia a fegyvereket, és hamarosan itt kell lennie. Hirtelen ér az érintés aztán az éles fájdalom egy olyan ponton, amit amúgy sem gyakran adok oda másoknak, ezért az égető érzés túl erős. Üvölteni akarok, káromkodni, de ez az utolsó dolog, amit megadok ezeknek a patkányoknak. Helyette összeszorítom a szemem, és megpróbálom a lehetetlent. Kikapcsolni a gondolataim. Az érzékeim. Mindent. És túllenni ezen az egészen.

*

Erőtlenül, dühtől és megalázottságról reszketve fekszem az ágyon. Mostanra már az oldalamra fordítva, de képtelen vagyok megmozdulni. Elhasználtnak érzem magam. Kifacsartnak. Mindenhol mocskos vagyok. Ragadok. Érzem a bőrömön. Üvöltöttek velem, hogy élvezzek el. Még a felemelt falaimon át is hallottam. Az erős akcentuson át is értettem. De azt hiszem, ezt élvezték a legjobban. Hogy én nem élvezem. Összetörtnek érzem magam. Nem a lelkem. Lélekben meg fogok birkózni ezzel, főleg ha én nyírhatom ki őket a végén, de a testem még soha nem volt ennyire zsibbadt. Se ennyire összetört. Meg akarok fürödni, hogy lemossam őket magamról, de erre tudom, hogy nincs lehetőség. Ezért továbbra is csak mozdulatlanul fekszem a takarón, és lélegzem. Harry nem jött, ami nyugtalanít, mert ezek szerint ő sokkal jobban megtört lélekben, és fogalmam sincs, mit kezdjek nélküle. Ha ő itt lett volna ma, ketten tudom, hogy még ilyen gyenge szarként is lenyomjuk őket. Egyedül viszont kudarcot vallottam. Harry nélkül kudarc ez az egész, pedig nem hagyhatom, hogy a hajó kikössön és erősítésük legyen. Addig kell rajtuk ütnöm, amíg az óceánon vagyunk.

Nem tudom, meddig akarják még, hogy itt legyek. Egy ideje már egyikük sem ért hozzám. A kabin másik végében vannak, a barátjuk holttestével nem törődve, és vígan iszogatnak meg röhögnek. Nincs rajtuk ruha. Ami egyáltalán nem tetszik, mert amióta legyőztek, már többször jöttek újabb és újabb körre, miután beszélegettek egy kicsit, és kipihenték magukat. Az egész testem annyira nehéz. Mintha izomlázam lenne minden egyes porcikámban. A láncok és kötelek már véres nyomokat hagytak az egész alkaromon.

Amikor az egyikük feláll, és felém sétál, azonnal megfeszítem magam, és várom, hogy mi a terve. Az ágy mellett áll meg, közvetlenül az arcom előtt van a farka, én pedig azonnal az alattam lévő takaróba fordítom a fejem, hogy menedéket nyújtsak az arcomnak. Eddig még egyszer sem próbálták meg a számat is használni, és bár félek, hogy ez lesz az a pillanat, amikor mégis, de összezavar a láncaim csörgése. Ahogy egy kicsit felnézek, hogy lássam, mi történik, ugyanaz a férfi áll mellettem, aki idehozott, egy másik pedig mögötte, mostanra teljesen felöltözve. Beszélnek egymáshoz, de hiába figyelek, semmit sem értek. Durva érintésekkel, de feladják rám az alsóm és a nadrágom, egy másik pedig a cipőimet húzza a lábamra. Amikor a kezeimet már eloldozták, felültetnek, hogy a felsőmet is visszaigazítsák rám. Fázom. Kibaszottul, és minden mozdulat maró fájdalommal jár, ahogy felrántanak, és a mostanra már nyitott ajtó felé löknek.

- Mozogj! - rivall rám a faszkalap, és visszairányítanak, teljesen ugyanazon az útvonalon. Amikor kiérünk a fedélzetre, látom a nyílt vizet magunk körül. Teljesen sötét van, de még így is tisztán látom, mert a hajó fedélzeti fényei megvilágítják, és amilyen mocskosnak, undorítónak érzem magam a ruha alatt, legszívesebben beleugranék. Nem érdekel, hogy fagyos.

Egyből hátrakapom a fejem, amikor más hangokat is hallok magunk körül, és látom, hogy éppen zsákokba pakolják a mostanra feldarabolt holttesteket. Nehezéket tesznek bele szemétből és egyebekből, és úgy dobják ki a hajóból. Így azonnal az óceán fenekére süllyednek. Semmi esélye, hogy bármikor bárki is megtalálja őket. Nyelnem kell egyet a gondolatra, hogy azok ott ugyanolyan emberek voltak, mint én is. Volt családjuk, talán gyerekeik. Haza várta őket valaki. Az is lehet, hogy voltak már a koncertemen. Egy régmúlt napon még boldogok voltak, és élték a hétköznapi életüket. Aztán elrabolták őket, idehozták, és ők feladták. Talán velük is ugyanazt tették, mint velem, de ők feladták. Nekik nincs ilyen elbaszott, félig már amúgy is halott lelkük, mint nekem, és nem bírtak megbirkózni ezzel. Vagy pont, hogy küzdöttek. Harcoltak. Lehet, hogy még nálam is sokkal jobban harcoltak, és ez lett a vesztük. Bárhogy is, egyáltalán nem érdemelték meg, és ez dühít ennyire. A saját helyzetem. Harryé. Ezeké az embereké. És itt vagyok én, aki megmenthetné őket, de még magát se tudta. Forr a vérem ettől a ténytől. Amikor visszaérünk a rabokkal teli részlegre, a bűz azonnal megcsapja az orrom. Ez egy másfajta bűz, mint a halottaké. Ez olyan, mint amikor elsétálsz az utcán rengeteg hajléktalan mellett, akik kénytelenek maguk alá csinálni, és nem tudnak fürdeni. Valószínűleg nekem is ilyen szagom lehet, és a mai után… Lesz ez még rosszabb is hamarosan, ha tényleg nem tudok megmosakodni. Márpedig erre semmi lehetőség, ha csak nem az egyszem WC-nek a vizében teszem meg, ami a kabinunkban van.

Amikor visszaérünk a mi cellánkhoz, a faszi durván lök be a kabinba, és ránk zárja a rácsokat. Erőtlenül kezdek el a matracok felé araszolni, de azonnal kijózanít, hogy csak Kyle-t látom vacogni rajta. Minden fájdalmam és szenvedésem elsöpri az adrenalin hullám, ahogy Harryt kezdem keresni, de sehol sincs. A nő a sarokban fekszik, Kyle kisírt szemekkel néz fel rám, a térdeit átölelve, de Harry sehol.

- Hol van? - sietek a fiú mellé, és letérdelek a matracra. Ülni valószínűleg egy kis ideig még nem lesz kellemes. - Hova tűnt?

- Elszökött ’Arry - mondja nagyon erős akcentussal, és még csak nyelvtanilag sem helyesen, de így is értem. - Sore ga kare ga watashi ni kureta monodesu.

Nem értem, hogy mit mond, de felém nyújtja az egyik kezét, és ahogy kitárja az ujjait, a két hosszú csavar van a tenyerében. Harry, te okos maffiózó palánta! Miután kinyitotta a rács zárját, valószínűleg kívülről vissza is zárta, aztán odaadta a csavarokat Kyle-nak, hogy meglegyen, bármi is történik utána. A dolog viszont, annak ellenére, hogy tudom, ezek szerint Harry nem hagyott cserben, és utánam jött, mégsem bíztató, ugyanis soha nem ért oda. Ötletem sincs, hol lehet most, de egy mosollyal elveszem a csavarokat, és azonnal az ajtó felé indulok, de még kinyitni sincs időm, amikor a folyosó végén újabb hangok zavarják meg a hajnal csendjét, és megdermedek, ahogy a vértől csatakos, ájult Harryt hozza, egy eddig számomra még sose látott faszi.

- Ide! - kiáltok fel, ő pedig egyből rám néz. - Ez az ő kabinja. Mi a fasz…?

Nem szól hozzám egy szót sem, úgy néz rám, mintha azt üzenné a tekintetével, hogy fogd be a pofád, te kis csíra, pontosan tudom, hova kell vinnem a srácot, aztán nyitja a rácsot, és egyenesen a kezeim közé hajítja Harryt. Alig bírom megtartani, rohadtul fáj a súlya, de összeszorítom a fogaimat, és a matrachoz cipelem őt. Kyle segít kisimogatni a ragacsos, összetapadt haját az arcából, míg én kényelmesebb pozícióba fektetem. Mire felnézek, Kyle egy műanyag pohárban vizet tart felém.

- Mi ez? Nem ittad meg? - kérdezem, de látom, hogy nem érti, ezért megpróbálom valamennyire összerakni japánul. Az sokkal jobban megy, mint a spanyol. - Anata no mizu?

Csak bólint, hogy az övé, és ezek szerint nem ivott, ami nagyon nem jó, mert szüksége lenne rá, de lassan reggeledik, és hozni fogják az új adagot, ezért most kevesebb aggodalommal veszem el tőle. A hosszú pólóm aljából letépek egy darabot, ami egyáltalán nem megy olyan könnyen, ahogy mennie kellene, és már remegő kézzel erőlködöm, mire sikerül. A pohárba nyomom, aztán a vizes anyaggal kezdem letörölni Harry arcát. Rengeteg seb és zúzódás. Felszakadt a szemöldöke, az arccsontja feletti bőr és a szája is. Szinte biztos, hogy az orra is eltört, ezért még most, amíg ájult és friss a dolog, egy magabiztos mozdulattal a helyére teszem neki. Nagy kár lenne a gyönyörű orráért. Minden gyönyörű ezen a fiún, és most szinte darabokra van szaggatva. Kívül és belül.

Nem tér magához az orra reccsenésére sem, és ez nagyon nem tetszik. Teljesen lemosom az arcát és a kezeit. Nem tehetek róla, de képtelen vagyok visszafogni magam, és feltűröm a pulóvere anyagát. Ha én olyan mocskos vagyok amilyen, akkor biztosan ő is az, és ahelyett, hogy önző módon magamról akarnám lemosni a nyomaikat, Harry hasát és mellkasát dörgölöm át. Mindenhol tele van kék vagy éppen vörös foltokkal az ütéseknek hála, amiket elszenvedett. Nem tudom, mi történhetett odakint, de az biztos, hogy alaposan megbüntették érte. Egy részem mégis azt kívánja, azért rimánkodik, hogy “csak” fizikailag bántalmazták érte. Ütötték vagy rúgták, mert azt biztosan könnyebben átvészeli, de ha másképp is bántották, újra, akkor nem tudom, ezúttal hogyan hozom őt vissza.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire érkeznek a börtönőreink a reggelivel, Kyle pedig segít elhozni a miénket is, hogy mellém tegye őket. A fiú korábbi ötletéből okulva úgy érzem, én sem akarok inni, inkább fürdenék meg ebben a pohár vízben én is, de a szám száraz, és lehetetlenül szomjas vagyok, ezért miután megettem a szelet kenyerem, nagyjából három korttyal kiiszom az összes vizet.

Mostanra húsz napja vagyunk úton. Ez a huszonegyedik. Lassan egy hónapja. Nehéz megbecsülni, de szinte biztos vagyok benne, a távolságokat figyelembe véve, hogy kétszer ennyi még hátravan, ha valóban Dél-Amerikában akarunk kikötni. De lehet, hogy több. A picsába! Egyszerűen csak nem adhatjuk fel! Kurvára nem tehetjük meg!

- ’Arry? - hallom meg Kyle hangját, és először a fiúra nézek, de ahogy követem a tekintetét, azonnal Harry felé fordulok. Remegnek a szempillái, és elnyílt az ajka, ahogy egy nagyobb levegőt próbál venni, de azonnal a homlokát és szemöldökét ráncolja, mert még levegőt venni is fáj neki. Amin, tekintve a zúzódásait, nem csodálkozom.

- Harry, bébi, hallasz? - hajolok közelebb, és az arcán simítok végig, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Nagy nehezen kinyitja a szemeit, és azokkal a smaragdzöld csodákkal pislog rám, bár nagyon értetlenül. - Hallasz?

- Mhm… - nyögi, de legalább tudom, hogy igen, és azt is felfogja, ki és miért beszél hozzá, viszont kell neki néhány hosszú perc, mire teljesen magához tér. - Sajnálom, Lou…

- Fogd be, bébi - rázom meg a fejem, és lefekszem mellé, hogy megöleljem. Nem szorosan, mert mindkettőnknek fájdalmai vannak, de nagy nehezen ő is felemeli a kezét, hogy egy kicsit jobban magához húzzon. - Mi történt?

- Nem sokkal azután, hogy kivittek innen, utánad indultam - motyogja, a száját alig nyitja, szinte mozdulatlan ajkakkal mondja, mert a hatalmas repedés, ami vörösen díszeleg rajta, nyilván nem túl kellemes. - Mentem abba az irányba, amerre engem is vittek, de nem voltál ott. Az a kabin teljesen üres volt, ezért a keresésedre indultam… - vesz néhány levegőt közben, mintha kimerítő lenne beszélni, aztán folytatja, közben pedig a ruhámba markolva ölel. - Sajnos, amikor benyitottam egy hasonlóba… Éppen egy nőt… Legalább öt férfi volt körülötte. Nem bírtam elmenekülni, vagy csak csendben visszacsukni az ajtót. De nem azért, mert meg akartam menteni… - leheli, aztán megint tart egy kis levegő szünetet, mielőtt folytatja. - Sokkolt. Magamat láttam a nő helyén. Megfagytam. A szemeim megteltek könnyel, és… Észrevettek. Az én hibám, elbasztam, mert sokkolt az, amit láttam.

- Nem a te hibád… - suttogom a fülébe, és apró puszikat hagyok a bőrén. - Nem a te hibád, hallod?

- Verekedtem velük, de bassza meg! - háborodik fel, és amikor nagyobbra nyitja a száját, mert túl ingerült, hogy kontrollálja a mozgását, akkor felszisszen, és visszavesz egy kicsit. - Egy gyenge szar vagyok, Louis. Megmondtam neked, hogy egy gyenge szar vagyok. Semmi perc alatt lefogott kettő, a maradék pedig addig ütött, amíg el nem ájultam. Többre nem emlékszem mostanáig.

- Velem is ez történt, nem vagy gyenge - rázom meg a fejem, és egy kicsit elhúzódom tőle, hogy felkeljek, és őt is feljebb segítsem. Csak annyira, hogy tudjon enni és inni. - Még álmosan is lenyomtam volna azokat a fickókat, de most… Hála annak, hogy éhezünk, és be vagyunk zárva…

- Lou…? Én… Lou… - sóhajt fel végül, mintha nem tudná, pontosan mit is mondjon. Hogyan fejezze ki magát, én pedig éppen emiatt, és a pillantásában rejlő félelem és aggodalom miatt, pontosan tudom, hogy mit akar kérdezni. - Ők…

- Igen - morgom halkan, aztán a kezébe adom a pohár vizet, hogy ihasson. A szemei viszont megtelnek könnyel, és pillanatok kellenek csak hozzá, hogy az arcán szánkázzanak végig. - De inkább én, mint Kyle, vagy te. Ne sírj, kérlek!

Nem válaszol, csak a fejét rázza, aztán leteszi az üres poharát, és megint megölel. Most egymás mellett ülünk, a nyakam karolja át, és fokozatosan próbál megnyugtatni. Ő engem. Pedig én csak miatta vagyok ideges. Azért, mert bántották. A saját bajom jelenleg tényleg nem érdekel túlzottan. Nem engedhetem, hogy érdekeljen. Muszáj az agyam hátsó felébe száműznöm a történteket, és akkor elővennem, és gondolkodnom rajta, amikor már túl vagyunk ezen az egész elbaszott akción. Amikor már békésen, a moszkvai birtokon lévő tágas lakosztályom kényelmes párnái között fekszem, anya kiszolgál, még ha soha nem is kértem rá, Alekszei pedig a fárasztó vicceivel nyaggat, vagy éppen azzal, hogy miként és hogyan tervezik a következő turnét. Minden vágyam, hogy végre ott legyek, és átélhessem mindezt. És persze úgy, hogy ott fekszik mellettem Harry, az ujjaim pedig belegabalyodhatnak a göndör tincseibe. Ezt magam elé vizionálva dőlök el a matracon, Harryvel a kezeim között, és ahogy simogatjuk, öleljük egymást, a szemeim is egyre nehezebbek. A legjobb, ha alszom egyet.

- Később… Muszáj beszélnünk - motyogom félálomban. - Ki kell jutnunk. Kell egy ennél sokkal, de sokkal jobb terv. Ha együtt megyünk ki, talán működhet…