Sziasztok!

Hú, még vissza kell szoknom, hogy szerdánként is poszt van, majdnem elfelejtettem és aludni mentem. : )) Ez a rész HDawn tollából érkezett, szeretgessétek meg érte egy kicsit, megérdemli. Reméljük mind jól vagytok! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

H&S

Reggel még Harry mellett voltam az ágyban, elhúztam a haját az útból, hogy végigcsókolhassam a nyakát, amíg ő a hasán feküdt. Éreztem az illatát, az ujjaim alatt a puha bőrét, ami libabőrös lett, amikor végigcirógattam a bordái felett az oldalát. Hallottam a halk szuszogását, aztán az álmos nyöszörgését, ahogy finoman próbáltam keltegetni. Majd láttam a csukott szemes mosolyt, amikor a fülébe suttogtam, hogy „ébredj tündérke”. Abban a pár percben igazán boldog voltam. Egy kicsit sikerült elfelejtenem, mibe kevertem magam, és olyan volt, mintha még mindig az erdei házikóban lennénk. Távol a világ zajától és problémáitól. Távol az emberektől, akik egyszerre tudnak a legcsodálatosabb és a legszörnyűbb teremtmények lenni.

Most éjjel van, és a rendőrőrsön vagyok. Körülöttem kiabálás, telefoncsörgés, ideges, fáradt rendőrök, és ki tudja, milyen bűnöket elkövetett emberek. Tényleg, csak idő kérdése volt, hogy idejussak. Talán jobb, mintha a kórházba kerültem volna, a nem is olyan régen történt incidens miatt, ahol majdnem áldozattá váltam, de csak talán. Egyedül annak örülök, hogy életben vagyok.

Egy padon ücsörgök a folyosón, bilinccsel a csuklóimon, amikor egy részeg, középkorú férfi elkezd hőbörögni, és odamegy az egyik iroda bejáratához, aztán ököllel kezdi verni az ajtót, miközben megállás nélkül káromkodik. Veszek egy mély lélegzetet, és lassan kifújom a levegőt. Már amikor a rendőrautóban ültem, eldöntöttem, hogy nem fogok pánikolni, de egyre nehezebb lenyugtatnom magam. Aztán végre két rendőr jelenik meg a folyosó végén, leültetik az urat, és bilincsét az egyik radiátorhoz rögzítik. Ettől persze nem hagyja abba a kiabálást, de legalább nem tud dörömbölni az ajtón. Helyette a fém bilincset kezdi húzogatni a szintén fém radiátor csövén. A hangtól feláll az összes szőr tarkómon és karomon, a fejem pedig lüktetni kezd. Az arcom a tenyerembe temetem, és próbálok elképzelni egy nyugodt helyet. Az az erdei patak jut eszembe, ahol őzeket láttunk Harryvel. Próbálom elképzelni, hogy a fák lombjain keresztül süt a nap, a szél simogatja a bőröm, és érzem Harry lélegzetét a nyakamon. Szinte már a hangját is hallom, amikor egy mogorva nő a nevemen szólít.

- Louis Tomlinson? - kérdezi szigorúan. - Jöjjön be.

Ez nem kérés, hanem egy egyértelmű parancs, aminek tudom, hogy jobb, ha eleget teszek. Carl azt mondta, ne ellenkezzek a rendőrökkel, és most, hogy az agyam kitisztult a félelem miatt keletkezett adrenalinlökettől, csak egyet tudok vele érteni. Azért a biztonság kedvéért, megjelenik mellettem egy nagydarab rendőr, hogy ha nem mennék magamtól, egyszerűen behajítson az irodába, mint egy darab követ. De erre nincs semmi szükség. Felállok, és besétálok a kis, barátságtalan helyiségbe. A nő az íróasztallal szemben lévő műanyagszékre mutat.

- Fel fogjuk venni az adatait, aztán meglátjuk, hogyan tovább – világosít fel. Amíg ő a papírjaival és a laptopjával bajlódik, én a falon kattogó órára pillantok. Már hajnali fél egy is elmúlt. Azonnal Harry jut az eszembe, és az, hogy mennyire aggódhat értem. Szólnom kell neki valahogy.

- Mikor telefonálhatok? - kérdezem a mogorva nőtől, aki úgy tesz, mintha meg sem hallott volna. Idegesen dobolok a földön a lábaimmal, miközben ő tovább gépel valamit a laptopon.

- Születési helye és ideje? - kezdi kihallgató stílusban, én pedig próbálok nyugodtan válaszolni az összes kérdésre. Amikor azt hiszem, a végére értünk, újra megszólalok:

- Elnézést, de megmondaná, hogy mikor hívhatom fel a családom?

- Megkérdezhetem, mit keresett magánál egy zacskónyi fű, ami legalább három házibulit kiszolgált volna? Egy terjesztővel van dolgom? Vagy csak a dílereknek ment leadni? - néz rám szúrósan, amitől azonnal hátrahőkölök. - Ki a főnöke?

- Semmit nem mondok az ügyvédem jelenléte nélkül – darálom a filmekből tanult mondatot. Mrs. Scott – ahogy a mellkasán lévő kitűzőn olvasom a nevét, még mindig tartja a szemkontaktust, mintha próbálna a lelkembe látni.

- Még csak egy gyorshajtás sincs a kontóján – jegyzi meg, aztán újra a laptopja képernyőjére mered. - Amint itt lesz az ügyvédje, telefonálhat – böki ki mellékesen, miközben a nagydarab rendőr újra mellém lép, és a karomnál fogva húz fel a székből, mintha ellenkeznék, és tovább akarnék abban a nyomasztó helyiségben maradni. Pedig csak nem értem az egészet.

- Kirendelnek valakit? - fordulok hátra, ahogy éppen az ajtón próbál kitaszigálni.

Mrs. Scott felvont szemöldökkel néz rám, mintha a kérdést sem értené.

- Az ügyvédje úton van már – mondja, mintha egy fogyatékoshoz beszélne. - Odakint kell várakoznia, amíg ideér.

Nem vitatkozok vele, de nem tudom kiverni a fejemből, hogy ha az én fogadott ügyvédem érkezésekor telefonálhatok csak, akkor szegény Harry sosem fogja megtudni, mi történt velem. Gondterhelten sóhajtva ülök le újra a kinti kényelmetlen padra. Nagyon fáradt vagyok, és egyenesen rettegek attól, hogy mi fog történni. Nem tudom, milyen büntetésre számíthatok annyi marihuánával a táskámban, de egy valamiben biztos vagyok: nem akarom bajba sodorni Carlt. Lázasan kutatok a megoldásért, hogy mit kellene mondanom, aminek köszönhetően ő és én is megússzuk, már amennyire lehetséges.

Nem tudom, mennyit ülök ott, de arra kapom fel a fejem, hogy egy tinédzser srácot rángat ki az ajtón az apja, miközben folyamatosan szidja a fiút. Sajnálom őt, hiszen középiskolás korunkban mi is elég nagy bajkeverők voltunk Zaynnel, de mégis sikerült megúsznunk, hogy nagy slamasztikába keveredjünk. Persze, fogalmam sincs, a szóban forgó tini mit követhetett el, amiért bevitték a rendőrök, hiszen a legnagyobb csíny, amit mi ketten elkövettünk évekkel ezelőtt az az volt, hogy asszisztáltam Zaynnek, amíg graffitit festett egy elhagyatott, belvárosi ház falára. A kép sokáig megvolt, és még felnőtt fejjel is mosolyogtam a jó emlékeken, amikor elmentem mellette, de azóta sajnos már lebontották az épületet.

Újra nyílik az ajtó, és amikor felismerem, ki lép be rajta, majdnem tátva marad a szám. Azelőtt csak és kizárólag melegítőben és kapucnis pulcsiban láttam, ehhez képest most Carl egy drágának tűnő sötétkék öltönynadrágot, és mellényt visel, alatta hófehér inggel. Ráadásul egy szemüveg is van rajta, ami még professzionálisabbá teszi a megjelenését. Még akkor is csak pislogok a padról, amikor felém bólint, és bekopog azon az irodán, ahol felvették az adataim. Mielőtt elkezdhetnék idegeskedni, hogy mégis mit művel, újra megjelenik az ajtóban, Mrs. Scott társaságában, aki nevetve nyitja ki az ajtót. Teljesen elképedek. Nem tudom, Carl mit tett a nővel, de egy fél órával azelőtt még fogadni mertem volna rá, hogy képtelen a mosolygásra.

- Jó volt újra látni, Brandon – érinti meg Carl felkarját bizalmasan, akinek akár az anyja is lehetne, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a hosszú műszempillái alól pislogjon fel rá.

- Micsoda kellemes véletlen, hogy éppen ön az ügyeletes – feleli Carl, és olyan profi, hogy ha nem tudnám, hogy meleg, azt hinném, komolyan gondolja a flörtölést.

Ezután elbúcsúznak egymástól, és Carl annyit mond, amikor elmegy mellettem:

- Öt perc, még valamit el kell intéznem.

Szeretném tudni, mi lesz öt perc múlva, de csak némán bólintok, és amíg várakozom, nézem, ahogy Mrs. Scott még mindig fülig érő vigyorral lép ki az irodájából, zárja be az ajtót és indul a büfé felé.

Szerencsére tényleg nem telik el sok idő, Carl újra megjelenik, és odamegy az ajtónál álló rendőrhöz, aki miután megnézi az újonnan beszerzett papírjait, felém lép és végre megszabadít a bilincstől. Ennek ellenére, ahogy követem Carlt, még mindig hátrafelé pillantgatok, mert attól tartok, utánunk fog jönni, és kiderül, hogy ez az egész egy tévedés. Csak akkor nyugszom meg valamennyire, amikor beülünk Carl kocsijába.

- Mi a franc volt ez? - fakadok ki egy mély lélegzetvétel után, ami a szabadságomat jelenti. - Brandon?

Carl arca azonnal elkomorodott, ahogy kiléptünk az utcára, amit hirtelen nem tudok hová tenni.

- Brandon a második nevem – feleli nekem, de rám sem néz. Nyoma sincs a folyton viccelődő fiúnak. Pedig úgy érzem, nekem lenne okom tombolni, hiszen ő vont bele ebbe az egészbe.

- Mi bajod van? Talán sajnálod a drogot, amit elkoboztak tőlem? Ne aggódj, visszafizetem az árát, ahogy az óvadékot is! - ugrok neki azonnal. Valahol le kell vezetnem a feszültséget, és az egész most rajta csapódik le, amit egy percig sem bánok.

Carl frusztráltan felnyög, aztán dühösen felém fordul.

- Szívesen! Érted bármit, Louis – mondja mézesmázos hangon, amitől a szemöldököm egészen a hajam alá szalad. Nem erre a reakcióra számítottam, és kicsit el is szégyellem magam a gyerekes kifakadásom miatt. Igazából jó lenne, ha inkább kiabálna velem.

- Nem is tudtam, hogy baj van a látásoddal – motyogom megilletődve, és most ő zavarodik össze a hirtelen témaváltásom miatt.

- Kontaktlencsét hordok általában – veti oda, aztán vesz egy mély levegőt, és lassan kifújja. Pont úgy, ahogy én is tettem a kapitányságon. - Nehéz éjszakám volt, Louis. Tudom, hogy neked is, de kérlek, ne vitázzunk. Szépen hazaviszlek, és mindketten alszunk egy nagyot, oké?

Bólintok, és némaságba burkolózva nézek ki az ablakon, miután elindulunk. Szinte senki sincs az úton, de Carl betartja a sebességkorlátozást, pedig látom rajta, hogy ideges. Nevetségesnek tűnik, hogy egy olyan ember, mint ő, megálljon a piros lámpánál, amikor semmi forgalom nincs.

- Mindig betartod a KRESZ szabályokat? - töröm meg a csöndet.

- Mindig. Csak azokat a szabályokat szegem meg, amiket meg kell szegnem a munkám miatt.

Erre önkéntelenül is felhorkanok. Úgy érzem, hogy kihasználta, hogy szükségem volt a segítségére. Eddig hiába tűnt úgy, hogy jól kijövünk, most hirtelen minden sérelmem fellángolt miatta.

- És mióta vagy ügyvéd? Egyáltalán… hogy lehet egyszerre a jogot és a maffiaszervezetet is szolgálni?

Carl leparkol a lakásunktól egy utcányira, és fáradt tekintettel néz rám. Leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemeit, mintha ezzel életet lehelhetne magába.

- Vannak dolgok, amikről biztonságosabb, ha nem tudsz. Ez is egy ilyen. Most pedig menj! Harry már biztos nagyon vár. Beszéltem Zaynnel, tudják, hogy minden rendben veled.

Olyan egyszerű lenne kipattanni abból az átkozott kocsiból. Ezért nem értem, miért nem mozdulok. Valami azt súgja, hogy Carlt a sírás fojtogatja, és éppen ezért próbál lerázni minél hamarabb, de az egész annyira abszurd, hogy nem tudom hová tenni. Amióta ismerem, ő egy beképzelt, magabiztos pöcsfej. Persze, olykor egy törődő és érzelmes ember is, de…

- Elmondod, mi történt? - kérdezem halkan, mert tudom, hogy van valami, és nem akarom, hogy még jobban kiboruljon. Fogalmam sincs, hogy miért törődöm vele. Talán azért, mert ő sem hagyott a sitten rohadni. Az elején, amikor beszálltunk a kocsiba, minden rossznak elmondtam volna, de ahogy megláttam, hogy tényleg van valami, azóta egyszerűen tudni akarom, mi az. Kíváncsi vagyok, és mivel úgy érzem, hogy kedvel valamennyire, biztos vagyok benne, hogy ha jó szavakat használok, válaszol majd.

- Ez a nap… - kezdi felém fordulva, és hirtelen elfúl a hangja. Aztán vesz egy mély levegőt, és újra nekivág, miközben a kezét a kormányon pihenteti. - Ez a nap nagyon húzós volt. Megtörtént az, amitől féltünk. De hiába tudtuk, hogy bármikor megeshet, mégsem volt kevésbé megrázó. Anya kórházba került. Éppen nála voltam, amikor felhívtál, hogy baj van.

- Ó… - motyogom a saját emlékeimbe fulladva, ahol újra visszakerülök arra a sötét, kórházi folyosóra, és hallom a doktornő hangját: „Sajnos nem tudunk rajta segíteni. A családnak fel kell készülni...” - Erre nem lehet felkészülni, akárhogy is próbálod – csóválom a fejem, még mindig üveges tekintettel meredve a szélvédő felé. - De még nincs minden veszve, ugye? - fordulok felé reménykedőn.

Carl hitetlenkedve néz rám, mintha nem tudná elhinni, hogy megkérdeztem, amikor én is átestem már ugyanezen. A szája lekonyul, és próbálja elpislogni a könnyeket. Nem kell semmit mondania, a némasága mindennél többet elárul.

- A világ hihetetlenül igazságtalan. Lehet akármennyi pénzed, akármilyen hatalmad… mégsem tudsz a szeretteidnek segíteni, ha betegek – mondja kiábrándultan. - Kedvelhetsz valakit, megtehetsz érte bármit, az összes kapcsolatodat megmozgathatod, ha segítened kell neki… és mégsem kaphatod meg őt. Sőt, még egy köszönömöt sem érdemelsz.

Érzem, ahogy kiszárad a torkom, és elpirulok zavaromban. Nem tudom, miért. Talán mert kimondta, hogy kedvel? Vagy azért, mert tényleg nem köszöntem még meg neki.

- Én… tényleg hálás vagyok… - motyogom zavartan.

- Ne, ne! - szól rám Carl fejcsóválva. - Ne szabadkozz, és felejtsd el, amit az előbb mondtam. Csak a keserűség beszél belőlem. Mindketten tudjuk, hogy én rángattalak bele. De most vége. Többé nem fogom a segítségedet kérni.

- De még nem dolgoztam le, amit… - tiltakozok, magam sem tudom, miért.

- Sokkal többet adtál nekem, mint azt gondolod – vág a szavamba Carl. - Bebizonyítottad, hogy az előző rosszul végződött kapcsolatom után még mindig képes lennék szeretni, és nem vesztettem el a reményt teljesen – mondja egy lágy mosollyal.

Pislogok párat, miközben próbálom magamban helyre rakni a szavait, aztán a kezéért nyúlok, amivel még mindig a kormányt szorítja.

- Anyukád jobban lesz. Tudom, hogy mennyire vártad azt az utat vele. Muszáj, hogy jobban legyen – mondom neki biztatón. Carl elmosolyodik, és ezúttal mintha egy icipicit őszintébb lenne.

Amikor kinézek az ablakon, látom, hogy egy magas alak fut felénk. Azonnal megismerem Harry alakját, és észreveszem, hogy Zaynék is a nyomában vannak. Hát persze, Harry megérezhette, hogy a közelben vagyok. A letartóztatásról, Carlról elfeledkezve ugrok ki a kocsiból, és hagyom, hogy Harry az ölelésembe rohanjon. Az orrom a hajába fúrom, és érzem, ahogy ellazul a karjaiban, mintha egy hatalmas kő esne le a szívéről.

- Annyira aggódtam! - mondja nekem a könnyeiben fuldokolva, amit azonnal letörlök, amikor eltolom magamtól, hogy lássam az arcát.

- Itt vagyok, semmi bajom – simogatom az arcát. - Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni – teszem hozzá, miközben az összekócolódott haját hátra simítom. Bűntudatom van. Látom rajta, hogy mennyire kimerült a várakozás miatt. Én biztosan megőrültem volna, ha ilyen hosszú ideig nem tudtam volna, mi van vele. Harry Carl felé fordul, aki éppen akkor száll ki a kocsiból.

- Szia, Harry, már sokat hallottam rólad – nyújtja a kezét Harry felé, aki elfogadja, és bólint egy aprót.

- Te biztos Carl vagy – mondja, és fellélegzek, amikor rájövök, nincs semmi ellenségeskedés a hangjában. Eszembe jut, hogy én mennyire kiakadtam Penny miatt, és ettől csak még rosszabbul érzem magam. Felvillannak előttem a képek, ahogy Carl a mosdónak szorít a fürdőszobatükör előtt, és az ajka a nyakamra tapad. Gyorsan elhessegetem az emléket, és Carl felé fordulok.

- Most szeretnék Harryvel lenni, de felhívlak majd – mondom neki, és megragadom a szerelmem kezét. - Anyukádnak tiszta szívemből jobbulást kívánok.

- Köszönöm, Louis – feleli Carl hálásan. - Vigyázzatok magatokra. És többet ne keveredjetek semmi bajba – teszi hozzá viccelődve, de a mosolya újra csak egy álca.

Miután elbúcsúzunk, Leila és Zayn felé fordulok. A lányon látom, hogy tudja. És valószínűleg azóta már Harry is, bár fogalmam sincs, mennyit ért belőle.

*

Majdnem hajnali négy lesz, mire ágyba kerülünk. Harry a fejét a mellkasomon nyugtatja, és elgondolkodva rajzolja körbe a betűket a kulcscsontom alatt az ujjával. Nem igazán beszéltük meg azóta a történteket, hogy hazaértünk. Én vettem egy hosszú fürdőt, ő pedig vacsorát készített nekem, mert dél óta semmit sem ettem. Azon gondolkodom, hogy most is hagyni fogja-e a témát, mint mikor az oldalamon egy kis vágással tértem haza, amikor megszólal.

- Carl nagyon kétségbeesettnek tűnt. Mi történt vele?

- Az édesanyja haldoklik – felelem halkan, és lassan Harry hajába mélyesztem az ujjaim, hogy masszírozhassam a fejbőrét. - Jövőhétre lefoglalt neki egy meglepetés repülőutat Oroszországba, de nem hiszi, hogy el tudnak menni.

- Ő volt az, aki ellátta a sebedet, és elintézte a papírokat nekem? És ő volt az, aki rávett, hogy segíts neki a... rossz ügyleteiben? - kérdezi Harry elgondolkodva. Furcsa módon nem tűnik mérgesnek, inkább csak kíváncsinak, de már ideje lenne megszoknom, hogy ő sokkal józanabbul gondolkodik, mint mi, emberek. Talán lennének, akik naivnak neveznék, de én tudom, mi az igazság: ő egy sokkal tisztább közegben nőtt fel, mint mi, egyszerű halandó emberek. Persze, azóta már nyilvánvalóvá vált, hogy az ő társadalmuk sem tökéletes, de biztos vagyok benne, hogy Anne nevelése semmihez sem hasonlítható emberi fejjel.

- Igen, ő volt az – válaszolok neki, mert amióta ismerem, én is olyan akarok lenni, mint ő. Nem akarom, hogy többé titkok legyenek kettőnk között. - Carl szeretett volna több is lenni, mint barát.

Harry egy darabig csöndben van, mintha emésztgetné a szavakat. Aztán felemeli a fejét, és rám néz.

- Szeretnék segíteni az édesanyjának, hogy elutazhassanak.

- Képes vagy erre? - vonom össze a szemöldököm, de aztán rájövök, hogy biztosan. A nő már attól jobban lehet, ha beszélget egy kicsit Harryvel.

- Szeretném megpróbálni. Nem tudom meggyógyítani, de talán… talán adhatok neki egy kis erőt – mosolyodik el Harry magabiztosan.

Annyira szeretem…

- Annyira szeretlek – motyogom a szájába, miközben magamhoz húzom a fejét, hogy megcsókolhassam. - Annyira, annyira nagyon szeretlek!

Harry belemosolyog a csókba, aztán eltol magától, és a csípőmre helyezkedik.

- Most pedig, szeretkezz velem, mielőtt féltékeny leszek Carl miatt – kezdi el húzni lefelé a bokszeralsót, amit felvettem az alváshoz. Látom a szemei csillogásán az éjjeli lámpa fényében, hogy csak viccelődik, de közben meg tudom, hogy mennyire elbizonytalanította az az alkalom, amikor elutasítottam. Amikor ő is megszabadul a ruháitól, és újra felém helyezkedik, már úgy érzem, hogy az alvás várhat, most úgyis úgy tűnik, hogy ő akarja elvégezni a munka nagyobb részét, amiért hálás vagyok. Nem csak azért, mert fáradt vagyok, hanem azért is, mert egész idő alatt nézhetem, ahogy az izmai dolgoznak a hasán, a combján és a mellkasán, miközben engem körülölel a forrósága. Ennél tökéletesebb látványt és érzést el sem tudnék képzelni.