Sziasztok!

Tudom, hogy időtlen idők óta eltűntünk, és most sem ígérhetem, hogy töretlenül kitartunk heti rendszerességgel, de nagyon fogunk igyekezni, hogy így legyen. Az biztos, hogy van néhány részünk nektek, így hát itt vagyunk. Remélem velünk vagytok még, nézzünk egy Harryt az én tollamból. Aztán... Hagyjatok nyomot nekünk. Jövő szerdán találkozunk.

Puszi&Pacsi

H&S

Boldog vagyok, mert végre egy kicsit visszarázódtunk Louis-val a megszokottabb napjainkba. Még mindig előfordul, hogy későn ér haza, de csak heti egy vagy maximum két nap, a többi időt viszont együtt töltjük. Tegnap este arról beszélgettünk, hogy tavasszal szeretne elvinni egy európai kiruccanásra, de a helyszín egyelőre meglepi, nyáron viszont mindenképpen valami nagy úticél van tervben. A meleg trópus, esetleg egy esőerdő. A világ legboldogabb tündérévé tenne vele, ez egészen biztos. Azt beszélik, az esőerdőkben különlegesebb tündérek élnek. Van közülük, akiknek szárny is megadatott, mert a fák hatalmasra nőnek, és a repülés könnyíti a munkájukat. Felhőtlenül boldog lennék, ha találkozhatnék azokkal a tündérekkel.

- Hogy vagy, szépségem? - simítok végig a piros orchideám egyik levelén, ami már nem sárga többé, és a bimbók is szinte kiszorítják egymást, olyan sokan várnak arra, hogy szirmot bontsanak. - Sokkal jobb színben vagy - mosolyodom el, és még most is adok neki egy keveset az energiámból, amiért borzasztóan hálás. Vacsorát kell csinálnom, mert Louis ma sokáig dolgozik, és tegnap megettünk minden maradékot. Néhány napja rendeltünk egy könyvet, amiben rengeteg étel fel van sorolva, és az is, hogyan tudom elkészíteni, és mindegyikhez csak zöldségre van szükség. Mára egy olyat terveztem, ahol a kaliforniai paprikába kell sajtot, hagymát, babot meg rizst tölteni, aztán jól megfűszerezni és megsütni. A kép nagyon jól néz ki, és csak remélni merem, hogy a végeredmény is hasonló lesz. Bekapcsolom a tévét, miközben a hozzávalókat aprítom, a rizs pedig már fő. Nyolc óra, szóval Louis most már lassan érkezik. Legalábbis ezt gondoltam, de mire elkészülök mindennel, ő még akkor sincs itthon. Már kilenc óra is elmúlik, mire aggódva előveszem a telefonom. Nem vár tőle se hívás, se üzenet. Nem szeretem zavarni, de muszáj felhívnom. Tudnom kell, hogy minden rendben, a telefonja viszont nem válaszol. Kicseng, de ennyi. Nem felel a hívásomra, ezért csak írok neki egy SMS-t, és várok. Talán túlságosan sok volt a munka ezúttal. Talán éppen rajzol valakire, akkor érthető lenne, ha nem tudja felvenni. Az is lehet, hogy már hazafelé vezet, a mobilja pedig a hátizsákjában van. Néha ezt csinálja. Mindenesetre az étvágyam azonnal elmegy, és csak a nappaliban ülök a tévét bámulva, amíg várok rá. Fogalmam sincs, mit nézek, mert arra képtelen vagyok figyelni, valójában csak a falióra mutatóit követem másodpercről másodpercre, és egyre kétségbeesettebben rágom sebesre a szám. Tíz óra is elmúlt. Soha nem volt még olyan, hogy ennyi ideig ne tudjak róla semmit. Volt már távol, de akkor beszéltünk telefonon, most viszont nem veszi fel. Hiába hívom már ezredszer, semmi válasz. Remeg a kezem a félelemtől, és azt sem tudom, mihez kezdjek. Ösztönből kezdem felkapkodni a csizmáimat, aztán a kabátom. Még a lakást is elfelejtem bezárni, úgy kell visszaszaladnom a kulcsért. Gondolkodás nélkül indulok el a szalon felé, ami gyalog több, mint fél óra otthonról. Az utolsó métereket futólépésben teszem meg, és összeszorul a torkom, amikor az üzletben teljes a sötétség. Kint lóg a zárva tábla, és bár benyitok, az ajtó is zárva van. Újra megpróbálom felhívni, ezúttal megállás nélkül. Legalább tíz percig, de semmi. Azon az útvonalon jöttem, ahol ő is mindig hazavezet, de nem jött velem szembe, és ha mégis elkerültük volna egymást, már otthon kellene lennie, és felvenni a telefont. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, és azon agyalok, hogy mi a fenét csinálhatnék. Teljesen elveszve állok itt a nagyvilágban, ezért az egyetlen ötletem az, hogy megpróbáljam a varázserőmmel megtalálni őt. Ez az egyetlen lehetőségem, mert másképp fogalmam sincs, merre menjek, hol keressem.

Lehunyom a szemem, a combjaim mellet előre kitárom a tenyerem, és elengedem az energiáimat, mindent, amim van, és próbálom érezni őt. Összetartozunk, éreznem kellene őt még akkor is, ha otthon lenne, de semmi. Bárhol is van, addig már nem ér el az erőm, ezért muszáj vennem egy nagy levegőt, és megpróbálni ennél is messzebb nyúlni. Bírom a hideget, nagyon is, de már olyan régóta állok idekint, és annyira sokat használtam az erőmből, hogy reszketek. Fázom. Álmosodom. Muszáj lenne leállnom, mert nem aludhatok el az utcán, valahogy haza kell jutnom, de… meg kell találnom Louis-t.

- Hé! - hallok meg egy szinte suttogó hangot mögülem, és azonnal felé fordulok. Egy ismeretlen férfi áll előttem, nálam biztosa idősebb, és a kíváncsi, aggódó pillantása szinte éget. Érzem… érzem őt. Nem Louis-t, hanem az ismeretlen férfi energiáit. Ez… lehetetlen. - Jól vagy?

Mögötte az egyik kapualjban feltűnik egy korban hozzá illő nő, aki bizonytalan mozdulatokkal, fázósan húzza össze magán a kabátot.

- Ki vagy te? - kérdezem meglepetten, ő pedig egy pillanatra lehunyja a szemét, és mire kinyitja, az éjszakában munkálkodó szentjánosbogarak, mint egy élő, vibráló korona, gyűlnek a feje fölé. A szeme nem világít, amikor végül rám néz, de sokkal fényesebb, mint egy embernek. - Te… Olyan vagy, mint én.

- Nem egészen - rázza meg a fejét. Mosolyog rám, olyan kellemes a közelsége, szinte megnyugtat, pedig még mindig rettegek attól, hogy nem tudom, mi történt Louis-val. - Te ezerszer erősebb vagy nálam. Lángba boríthatnád a várost.

- Sosem tennék olyan - válaszolom egyből, és a fejem rázom mellé, ő viszont még mindig mosolyog.

- Tudom - feleli,, és egy lépéssel közelebb jön, aztán a kezét nyújtja.

- Paul! - kiabál neki a nő, és ő is közelebb indul hozzánk.

- A nevem Paul Willis - mondja rengeteg melegséggel a hangjában, én pedig megfogom a kezét. Azonnal átjár az érzés, ami a faluban, ha egymáshoz érünk. Megnyugtat, elmossa a félelmeimet, feltölt energiával. - Ő a feleségem, Susan.

- Harry vagyok - felelem, és bólintok is mellé, ahogy a boltban és Louis-tól is láttam, ha teljesen idegenekkel találkozunk. A faluban ezt sosem kellett tapasztalnom. - Én csak… Harry. Vagyis nem! Már vannak papírjaim, szóval a nevem Harry Styles.

- Tündér vagy - mondja ki végül ő, Susan pedig hatalmasra tágult szemekkel néz, teljesen elbűvölten. - Tisztavérű. Honnan keveredtél ide?

- Tollymore-ban nőttem fel - kezdek bele, ők pedig figyelmesen hallgatnak. - Megismertem egy embert az erdőben. Szerelmes lettem, vele vagyok most itt. Nagyjából negyven perc sétára lakunk innen.

- Egy tisztavérű tündér Tollymore-ból - ingatja a fejét mosolyogva Paul. - Nem gondoltam, hogy valaha is lesz bárki, akivel szerencsém lesz találkozni onnan. Én nem vagyok tisztavérű. Félig ember vagyok.

- Ó… - lepődök meg, és már értem. Értem, miért nem világított úgy a szeme, ahogy nekünk szokott, és azt is, hogy nem éreztem a közelemben őt, csak miután felhívta magára a figyelmet.

- Az apám tündér, az anyám ember volt - mondja, és a szemei csillognak az izgatottságtól. - Az apámon kívül még soha nem találkoztam tündérrel. Egyszer elterveztem, hogy elmegyek Írországba, akár Tollymore-ba, mert apám szerint ott él az ország legnagyobb tündérközössége, de azt mondta, soha nem állnátok velem szóba, mert nem vagyok közétek való.

- Én szóba álltam volna veled - bólintok, és biztosítom arról, hogy nem mindenki olyan, amilyennek az apja lefestette a tündéreket. - De az is igaz, hogy mint látod… Nem vagyok minta tündér a közösségemben.

- Mi a baj, Harry? - kérdezi, és összeszűkített szemekkel néz rám. - Nagyon erős mágiát használtál idekint. Már aludtam, de felébredtem rá, megéreztelek.

- Louis, ő a párom, ebben a tetováló szalonban dolgozik, és ma este nem jött haza, nem veszi fel a telefonját sem - ingatom a fejem keserűen, és hiába van a közelemben, hiába érzem, ahogy az energiái folyamatosan próbálnak megnyugtatni, megint úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. - Mi… Össze vagyunk kapcsolódva, éreznem kellene őt. Próbáltam érezni őt, de nem megy. Fogalmam sincs hol lehet, de nagyon messze innen, és ez… Nem tudom, mit tegyek.

- Louis a barátod? - lepődik meg Paul, én pedig összezavarodom. Ezek szerint ismeri? - Hosszú évek óta bérli ezt a helyet, találkoztunk már néhányszor. Váltottunk szót egymással. Fogalmam sem volt, hogy tud a világunkról.

- Hát, néhány hónappal ezelőttig nem is tudott - rázom meg a fejem. - Az erdőben találkoztunk, miatta jöttem el onnan.

- Értem - feleli, aztán elhúzza a száját. - Azt mondod, próbáltad hívni. Csak őt, vagy esetleg a barátait is, akik tudhatnak róla valamit?

- A barátait?

- Igen, például a másik srácot, Zaynt, akivel együtt dolgoznak - mutat az üzlet felé. - Vele biztosan jóban vannak, és valószínűleg a boltot is együtt hagyhatták el ma délután.

- Igazad van! - kapok a fejemhez, és máris előkapom a telefonom. - Persze! Miért nem gondoltam Zaynre?

- Mert még nem szoktál hozzá, hogy ne egyből a varázserődhöz nyúlj - mosolyodik el halványan. Amíg kikeresem Zayn számát, és tárcsázom, hallom, hogy Paul halkan arra kéri Susant, hogy menjen vissza a lakásba, mert Emily egyedül van. Valószínűleg a kislányuk lehet, Susan is egyből bólint, int felém, aztán visszasiet.

- Harry? Minden rendben? - szólal meg a vonal végén Zayn, a hangja nagyon álmos, valószínűleg felébresztettem, de hihetetlenül boldog vagyok már azért is, hogy felvette.

- Nem… Én… Ne haragudj, de tudsz valamit arról, hol lehet Louis? - kérdem, Paul pedig karba tett kézzel, kissé megrogyasztott háttal áll mellettem, és vár.

- Louis? Még nincs otthon? Picsába… - motyogja, és hallom, ahogy mozgolódni kezd. - Hol vagy most, Harry? Otthon vagy?

- Nem - felelem egyből. - Itt vagyok a szalonnál. Eljöttem, hátha itt van, mert nem vette fel a mobilját. Azóta is próbálom hívni, de semmi. Én… félek, Zayn. Nem vagyok idevalósi, nem tudom, hol keressem és… aggódom. Félek.

- Menj haza, Harry, oké? - kéri tőlem, de gyorsan folytatja. - Felöltözöm, és odamegyek hozzátok. Mire hazaérsz az üzlettől, én is odaérek.

- Köszönöm - felelem, és le is teszem, de valójában, nem tudom mi változott. - Zayn sem tudja. A lakásunkhoz megy, vissza kell mennem.

- Hazaviszlek, ha nem bánod - ajánlja fel Paul, én pedig csak mosolyogva bólintok. Egyáltalán nem bánom. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, hihetetlenül izgatott lennék miatta. - Gyere, itt parkolok.

- Nagyon köszönöm, hogy elviszel - hálálkodom, aztán ahogy visszaér a kocsikulccsal, be is szállok mellé az autóba. Szívesen beszélgetnék, de annyira ideges vagyok, hogy csak Louis-n tudok gondolkodni.

- Nem tudom, hogy csak mert fiatal vagy, vagy más miatt, de az apámnál is sokkal erősebb vagy - kezd bele, és egy pillanatra fordul csak felém. - Nagyon kellemes érzés a közeledben lenni. Hozzád se kell érnem, és átjár az energiád.

- Egy kicsit túlteng mostanában - próbálom elmagyarázni. - Az erdőben nagyon sokat használtam. Rengeteget segítettem a természetet, az élővilágot. Idekint nem sok tennivaló van. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy túl sok. Ehhez egyedül kevés vagyok, ezért nem nagyon tudom mire használni az erőm.

- Pedig idekint is sok módja van, hogyan add le az energiád - feleli, én pedig felé fordulok egy kicsit, miközben beszél hozzám.

- Egy kertészetben és egyben virágboltban dolgozom - magyarázom, ő pedig bólogat. - Van, hogy nagyon sokat tudok használni belőle egy nap, de van olyan, hogy sok megmarad. Mihez kezdhetnék vele?

- Nagyon sokszor lehelek életet a szupermarket növényeibe a polcokon - kezdi, és egy picit elmosolyodom ezen. Még soha nem gondoltam erre, pedig láttam már azokat a drágákat, de Louis-val általában csak beugrunk a boltba, és amikor mindent összeszedünk, már megyünk is. - De a parkok, a házak előtti kiskertek, a plázák cserepes növényei, a fák, amik a belvárosban vannak és betonba öntötték őket… Az én erőm nevetséges a tiedhez képest, te megválthatnád a körülöttünk lévő élővilágot.

- Köszönöm, nem fogom elfelejteni - bólintok, és a mosoly még mindig az arcomon van, mert amiket mondott, azok tényleg csodálatos dolgok. - Édesapád az első perctől kezdve őszinte volt veled? Mindig is tudtál a világunkról?

- Igen - bólint, és egy szomorú gesztus fut végig az arcán. - Anya imádta a tündérvilágot. Olyan büszke volt, hogy a férje egy igazi erdei tündér. Engem is így neveltek. De anya néhány éve meghalt, beteg volt. Apa azóta… bezárkózott. Alig megy ki az utcára. Nem érdekli a természet többé. Semmi sem érdekli. Még én, vagy az unokája sem. Megkeseredett. Azt hiszem a kötelék megszakadása okozhatta. Nem igazán tudom.

- Ez… borzasztó. Sajnálom - motyogom, és nem mondhatnám, hogy Paul megnyugtatott, mert most már eggyel több kétségbeejtő dolog jár a fejemben. - Nem szeretnélek zavarni, de ha gondolod, megadhatnánk egymásnak a telefonszámunkat, és beszélhetnénk gyakrabban. Valamiért megnyugtató érzés, hogy tudom, egy másik tündér is itt van. Nem messze tőlem, még ha soha nem is éltél az erdőben.

- Természetesen - bólint, és lassan begurulunk a házunk elé, ahová elirányítottam. - Nagyon szívesen segítek bármiben, látom, hogy mennyire új vagy még. Apa meséiből tudom, milyen nehéz hozzászokni a mi rohanó, modern, romlott világunkhoz.

- Köszönöm, Paul - mosolygok rá kényszeredetten, és a szívem megint hevesebben kezd verni, amikor leparkol mellettünk Zayn autója. Gyorsan számot cserélünk Paullal, aztán a vállához érek, amíg beszélek hozzá. Érzem, hogy ez az érintés mindkettőnket átjár, és az energiáink pulzálnak. - Mennem kell, mindenképp keresni foglak.

- Vigyázz magadra! Sok sikert a keresésben!

Miután kiszállok, egyből meg is torpanok a lépcső aljában, mert Zayn mellett az a nő is sietve közeledik, akit Louis telefonján láttam. A nő, aki együtt élt vele. Akinek a képmásával a koboldok kínoztak. Nem tudom, hogyan kellene reagálnom, ezért gyakorlatilag csak bámulunk egymásra.

- Hát ő meg ki volt? - mutat Zayn a távolodó autó felé, de én még ezután is nehezen szakítom el a pillantásom Leiláról, és ő is ugyanúgy bámul engem.

- Egy barát - felelem egyből, aztán mégis nagy nehezen mozgásra bírom a lábaimat, és felsietek a lépcsőn, hogy kinyissam magunknak az ajtót. - Tudtok róla bármit is?

- Attól tartok - motyogja Zayn, amikor már a nappaliban vagyunk, és úgy tűnik ez Leilát is meglepi, mert egyszerre fordulunk Zayn felé.

- Mi? A kocsiban semmit se mondtál - szólal meg most először a lány. A hangja kellemes, de érzem, hogy pillanatok alatt dühös lesz.

- Mert előbb ide akartam érni, és telefonálni valakinek - magyarázza Zayn, és már elő is ássa a mobilját. - Adjatok egy percet.

Csak ketten maradunk a nappaliban, és nem tudom, mit csináljak vagy mondjak. Csak kényelmetlenül leülök a kanapéra, és Leilának is intek, hogy foglaljon helyet. Nem ül túl közel hozzám, de mosolyogva fogadja a kedvességem.

- Örülök, hogy találkozunk - szólal meg végül, mert Zayn még néhány perc múlva sincs sehol. - Nem pont így kellett volna, de már kértem Louis-t, hogy valamikor csináljunk közös programot.

- Igen, említette - mosolyodom el, de mindketten tudjuk, hogy nem valódi. Arra most egyébként se lennék képes, és bár Leila soha nem tett semmi rosszat ellenem, vagy a Louis-val közös kapcsolatom ellen, mégis furcsa érzés mellette ülni. Vele beszélgetni. Tudva, hogy ő… Ő is volt már Louis-val úgy, mint én. Nem tudom, hogy kezeljem ezt a dolgot. - Teremtőm… Nagyon aggódom.

- Tudom - feleli lágy hangon, aztán egy kicsit közelebb ül, és átkarolja a vállam. Az érintése gyengéd, törődő, nem tudok, nem is akarok ellenkezni. - Valószínűleg nem én vagyok az elsőszámú személy, akit jelenleg magad mellett akarsz tudni, de szeretném, ha tudnád, boldog vagyok, ha Louis is, és nagyon örülök nektek. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Ismerem a múltad, Zayn mesélt róla.

- Köszönöm - felelem, és tovább rágcsálom a szám, amit már órák óta csinálok.

- Szeretnéd, ha csinálnék neked egy teát? Reszketsz - kérdi, én pedig csak megrázom a fejem. Se enni se inni nem tudnék most. Semmit sem akarok, csak hogy Louis előkerüljön. Hogy újra magamhoz ölelhessem, és érezzem, hogy jól van, itt van velem, nincs semmi baj.

- Nos… - lép be a nappaliba Zayn, a kezében még mindig ott a telefonja, az arca viszont elgyötört, ahogy a megfelelő szavakat keresi a mondandójához. - Beszéltem Carllal. Ő egy régi barát.

- Akinek az éttermében voltunk egyszer? - kérdezi Leila, én pedig csak kapkodom a fejem, és próbálok figyelni. Nem tudom, ki az a Carl, Louis még soha, egyetlen szót sem beszélt róla, most hallom először a nevét.

- Igen - bólint Zayn a lány felé, aztán egy sóhajjal folytatja. - Carlnak vannak sötét ügyletei. Ő segített iratokat szerezni Harrynek.

- Iratokat? - kérdezek vissza, és most mindenki rám figyel. - Amik a tárcámban vannak?

- Igen - erősíti meg a gondolataimat Zayn. - Legálisan nem tudott hozzájutni, ezért tőlem kért segítséget, mit kellene csinálnia. Én ismerem Carlt, tudtam, hogy segíthet.

- Fogalmam sincs, merre tart ez a történet, de nagyon remélem, hogy ti ketten nem keveredtetek bele valami szörnyűségbe.

- Nem értek semmit - sóhajtok fel, ők pedig újra rám figyelnek. Zayn leül az egyik hozzánk közeli fotelba, és a halántékát vakargatja.

- Carl azt kérte, fizettségként a papírokért, hogy Louis legyen a drogfutára - mondja ki, és halvány elképzelésem sincs, hogy ez mit jelent, de Leila feszültség szintje egy pillanat alatt megugrik, még magamban is érzem.

- Tessék? - engedi el a vállam, és teljesen Zayn felé fordul.

- Csak néhány hónapról volt szó, amíg Carl talál egy igazán megbízható embert - próbál védekezni Zayn, Leila viszont a szavába vág.

- Csak néhány hónap? Tényleg?!

- Kérlek! - kiáltok fel, amit nagyon ritkán csinálok, de kezdek megőrülni a tudatlanságtól, pedig ők már nyilvánvalóan tudják, mi van Louis-val, én viszont nem. - Fogalmam sincs, mit jelent ez az egész. Mi az a drogfutár, vagy illegális. Hol van Louis? Mi történt vele?

- Az illegális azt jelenti, hogy törvényellenes, szabályellenes - kezdi magyarázni nekem Leila. - Louis olyat tett, amiért büntetés jár, ha lebukik miatta. A drog pedig kábítószer. Szintén illegális szerek, amiktől az emberek… jobban érzik magukat, de függővé válnak, és végül csak minden rosszabb lesz. Bele is lehet halni. Veszélyes. Louis pedig a papírjaidért cserébe elvállalta a munkát, hogy ezeket a veszélyes szereket árulja embereknek.

- Teremtőm… Akkor… Most meg fogják büntetni? - kérdezem kétségbeesve, mert bár az egész még mindig kicsit zavaros, már sokkal jobban értem, hogy mi történik. A seb a hátán, az esti kimaradások, amikor dolgoznia kellett, amikor azt mondta, nem jó ember… Végig erről volt szó. Összeáll minden, mert azóta van ez, hogy papírokat szerzett nekem. Nem hiszem el, hogy csupán emiatt, miattam képes volt ezt tenni. - Hol van most?

- Őrizetbe vették - motyogja Zayn, Leila pedig megint idegesebb lesz. - Eljárás indul ellene, mert nagy mennyiségű drogot találtak a kocsijában.

- Börtönben van - néz rám Leila, és nem hittem volna még fél órával ezelőtt sem, de hálás vagyok neki, amiért próbál segíteni a szavaival, elmagyarázni, könnyebben érteni ezt az egészet. - Elkapták, bezárták, és meg fogják büntetni. A büntetés lehet pénzbírság, de lehet további bezártság is, akár évekig.

- Nem! - rázom meg a fejem. - Odamehetek? Beszélhetek vele? Vagy… vagy… lehetek vele együtt bezárva?

- Gyere ide - nyúl utánam Leila, és egy szoros, meleg, gondoskodó ölelésbe von. Egy pillanatra sem tud megnyugtatni vele, de nagyon értékelem. - Be lehet menni hozzá, de nem lehetsz vele együtt bezárva. Ez a dolog nem így működik, és először amúgy is…

- Hé, azért ne legyünk ennyire negatívak - szólal meg Zayn, és mindketten felé nézünk. - Carl már intézkedik. Ki tudja hozni Louis-t. Azt mondta, már dolgozik az ügyön. Nem fogják leültetni. Ha Carl azt mondta, kihozza, akkor ki fogja hozni, ettől nem tartok.

- Megígéred? - kérdem, és érzem, ahogy az órák óta tartó feszültség most lett túl sok, és túlcsordult. Megtelnek a szemeim könnyel, és kapkodni kezdem a levegőt, mert ez… Ez az egész annyira váratlan, annyira megmagyarázhatatlan, felesleges. Nem kellett volna ezt tennie. Azt mondta kellenek a papírok, hogy utazhassunk. De engem nem érdekel az utazás, ha Louis bűnhődik meg érte. Boldogan élnék vele bezárva ebbe a lakásba életem végéig is, és egy rossz szavam se lett volna hozzá, ha elmondja, hogy ez az egyetlen út, és ez veszélyes. Sose engedtem volna neki. Sose hagytam volna, hogy bajba sodorja magát csak azért, hogy elutazhassunk bárhová is. Bárcsak tudtam volna róla. Bárcsak ne titkolta volna el. Bárcsak segíthetnék neki akárhogyan is. Carl… Carl keverte bele ebbe a dologba, de Louis kérte tőle. Carl viszont azt mondta segít. Nem tudom, ki ő. Nem ismerem. Semmit sem tudok róla, de bíznom kell benne. Carl az egyetlen reményem arra, hogy Louis újra velem legyen, ez egyértelmű azokból, amiket Zayn és Leila mondtak.

- Bemehetek hozzá addig, amíg Carl nem segít?

- Már ott van vele, azt kérte, maradjunk itthon - válaszol egyből Zayn. - Értesít azonnal, ahogy tud bármi újat mondani.

- Szóval nincs más dolgunk, csak beleőrülni a várakozásba - szólal meg Leila, aztán hátradől a kanapén. - Nagyszerű…

- Én… Csináltam vacsorát, ha esetleg éhesek vagytok - kezdek bele, és mindketten egy halvány mosollyal fordulnak felém. - Tudom, hogy éjszaka van, de… És csinálhatok teát. Vagy kávét, Louis nagyon szereti a kávét és mindig ébren tartja.

- Oké, egy kávé jól esne - mondja Zayn, és mind felkelünk, hogy a konyhába sétáljunk. Nem kértem őket, hogy maradjanak velem, de nagyon örülök, hogy nem akarnak egyből hazamenni, és velem várják Carl telefonját. Még a kezem is meg-megremeg a félelem és feszültség keverékétől, ami belülről mar szét. Nem bírnék egyedül ülni itthon.