Sziasztok!

Nah, most kiderül mivel küzd Louis, mennyire nehéz a lelke, milyen súlyt cipel magával, és egy fél pillanatnyi nyugit is kapunk végre. : )) De csak azért, hogy hamarosan újra felpörgessük majd az eseményeket. Mit gondoltok? Vágjunk bele? Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Amikor kiérünk az autókhoz, felismerem Zayn és az összes embere járművét. A mostohaöcsém mindig annyira undorítóan magamutogató. Mindenki megelégedett egy egyszerű fekete BMW-vel, sötétített üvegekkel, de neki egy vadiúj Teslával kell a városban masíroznia. Ahogy meglátom Harryt az egyik kocsiban, egyből arra szeretnék mozdulni, a karomba fogni, és megvigasztalni, mert a göndör haja most is az arcába omlik, ahogy lehajtja a fejét. Mostohatesó viszont megakadályoz ebben, pedig ez most nem a megfelelő pillanat, hogy szarakodjon velem, akkor sem, ha épp megmentett.

- Engedj oda hozzá - nézek fel rá, de mint aki meg sem hallja, kirántja a kocsija ajtaját, és beültet. - Miért nem utazhatok vele?

- Mert beszélni akarok veled - feleli nemes egyszerűséggel, olyan flegmán, hogy komolyan meg tudnám ütni, és bevágja az ajtóm, hogy ő is beülhessen. Bár az esetek kilencvennyolc százalékában meg tudnám őt ütni, ha úgy jobban belegondolok. Nem mondanám, hogy ez egy újkeletű érzés.

- Azt hittem, van időm felkészülni a hisztidre - forgatom meg a szemem, és drámaian felsóhajtok.

- Kapd be a farkam, Tomlinson! - förmed rám, és beletapos a gázba, egy hatalmas porfelhőt hagyva magunk mögött, ahogy kikanyarodik az ideiglenes parkolójából. - Jogom van magyarázatot követelni. Mi a faszba keverted már megint magad?

- Először is, csak szeretnéd, hogy a combjaid közt legyen a fejem - ahogy ezt kimondom, oldalra nyúlok, és megmarkolom a szóban forgó vékony, de izmos testrészt. Megugrik tőle, így az autó is majdnem a szembe sávban köt ki, aztán megrázza a fejét. Az ajkait rágcsálja, és olyan erősen szorítja a kormányt, hogy kirajzolódnak a finom erek a kézfején. - Másodszor, már akartam veled beszélni. Szükségem van rád, Zayn.

- Mi? - kapja felém rémülten a tekintetét, a hangja meg olyan, mint egy csipogós játéknak. Marhára szórakoztat, hogy így láthatom őt, de tudom, hogy ez a beszélgetés már tényleg az ajtón kopogtat.

- Az a srác, ő Harry - kezdem el az esti mesét, miközben kifúj egy frusztrált levegőt. Jobb lesz, ha ellazul, mert azok után amit megúsztam, nem szándékozom pont abba belehalni, hogy felcsavarodunk egy fára. - Elbaszott ez az egész, előre szólok.

- Azt is kérdezd meg, hogy ezen meglepődök-e - forgatja meg a szemeit, és az orra alatt morog. Nem tehetek róla, de ezen elmosolyodom. Rengeteg adrenalinnak kell elpárolognia a véremből, és ez arra késztet, hogy éppen semmit se vegyek komolyan.

- Kedves Zayn, meglep ez téged? - teszek eleget az előbbi, nyilvánvalóan nem komoly kérésének, aztán felnevetek. Zayn valamiért nem nevet.

- Nagyon jó kedved van, bár fogalmam sincs miért - magyaráz, a hangjában pedig tapintani lehet a dorgálási szándékát. Édes, hogy próbálkozik. - Tudod, hogy ki akartak végezni, ugye?

- De megmentettél - bólintok önelégülten, mintha ez az én érdemem lenne. - Éppen ezért van jó kedvem.

- Nagyszerű - morogja, és egy kicsit sem lassít le, ahogy felkanyarodik egy autópályára. Majdnem kiesek a csukott ajtón át.

- Ilyen messze cibáltak el? - lepődök meg. Egy pillanatig sem voltam magamnál közben, így fogalmam sem volt, mennyire vagyok távol a szállodától, vagy egyáltalán a várostól.

- Mit gondolsz, miért tartott ennyi ideig, míg odaértem? - háborodik fel, amin elmosolyodok.

- Tetszik ez a magabiztosság - ütögetem meg a vállát, amit először hagy, de aztán lerázza magáról a kezem, mintha csak undorodna az érintésemtől.

- Voltam valaha bizonytalan, Tomlinson? - kérdi keményen, és végül is ha jobban belegondolok, igaza van. Ő a tömény magabiztosság. Egy apuci kedvence kis seggnyaló, de legalább azt magabiztosan csinálja. Vajon ezt neki is így kellene ecsetelnem? Félő, hogy nem jutok el a szállodáig, megbánja, hogy megmentett, és kilök az autóból.

- Nos, én simán zavarba tudlak hozni - felelem vállrándítva, és ezzel tényleg nem hazudok. Ha valaha is bizonytalan, vagy zavarodott, az mindig a közelemben van. Ha nem lett volna világéletében minden éjjel más nővel, azt hinném, én kellek neki. - Előfordult már párszor.

- Inkább ismertesd tovább azt az elbaszott szitut - forgatja meg a szemét, és egy pillanatig sem néz rám. Az utat bámulja, mintha olyan szar sofőr lenne, pedig tudom, hogy nem így van. Egy Teslát pedig amúgy sem olyan könnyű összetörni.

- Szükségem van egy menekülési tervre - felelem neki egyszerűen, és nem kérdez. Várja, hogy folytassam. - Harrynek. Ő Akahiro cicája.

- Baszki… - káromkodik az orra alatt. Nincs úgy kibukva, mint Alek volt, pedig arra számítottam, hogy az évszázad siránkozását kell majd végighallgatnom, amiért talán még Oscar-díjra is terjeszthetnék, de semmi. Mi a picsa van Zaynnel?

- Tudom - értek egyet, és én is a mellettünk elsuhanó tájat bámulom inkább. Tudom, hogy annak ellenére, hogy mindenhez komolytalanul állok hozzá, ez egy nagy falat lehet, még nekünk is. - De ha bombabiztos tervekről van szó, te vagy a legjobb.

- Na ne mondd - horkan fel, és látom a szemem sarkából, hogy vigyorogva néz rám, de hamar visszatereli a figyelmét az útra. - Nem te?

- Együtt - mosolyodom el én is, aztán belebokszolok a vállába. Egyáltalán nem vagyunk mi ennyire jóban, sőt semennyire, de segítenie kell nekem. Muszáj.

- Mennyi időnk lehet? - A hangja lehetetlenül tárgyilagosra vált semmi perc alatt. A válaszról viszont fogalmam sincs. Mennyi lehet? Néhány óra? Néhány nap? Ötletem sincs, mennyi időt hagynak nekünk, mielőtt hajtóvadászatot indítanak Harry után.

- Tippem sincs - felelem őszintén, és még a vállam is megrántom. - Azonnal munkához kell látnunk, ha visszaértünk a szállodába. Jobban mondva, ahhoz képest kb… egy óra múlva.

- Undorító vagy - nyög fel, belőlem pedig kiszakad a nevetés. Látom a szemeiben, hogy kibaszottul kattog az agya valami ütős beszóláson, ami csak nem akar jönni, ettől pedig már a könnyeim is a szemembe gyűlnek a nevetéstől. - Optimista vagy. Bírod egyáltalán egy órán át?

- Szép volt - emelem meg a szemöldököm, és elismerően bólogatok neki. Igaz, kellett hozzá némi idő, de végül csak összehozott egy visszavágást. - Bárcsak ne kellett volna ennyit gondolkodnod rajta. És mellesleg a te seggeddel talán tovább is menne.

- Hagyjál… - szinte könyörgőre fogja, és már egészen megsajnálom érte, ezért inkább békén hagyom. Valójában még soha nem vettem annyira szemügyre a seggét, hogy megállapítsam ezt, de jól esett megint zavarba hozni. - Oroszországba kell vinnünk. Ott apa oltalma alatt lesz. Nem törhetnek ránk csak úgy. Más országban nem lesz biztonságban.

- Tudom - bólintok, mert ezt már én is átgondoltam néhányszor.

- És azt is tudod, hogy le fogja tépni a tökeidet? - fordul felém, és most komolyan haragosnak tűnik. Persze megértem, mégiscsak egy eléggé komoly témáról beszélgetünk, még ha mindenáron azon is vagyok, hogy elvicceljem az élét. A távolban feltűnik egy McDonald's logo, amitől azonnal megkordul a gyomrom. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mikor ettem utoljára. Éhen halok, és nincs is jobb, mint egy kis gyorskaja.

- Állj meg a kajáldánál - mutatok a lehajtó felé, ami az éttermes pihenőbe visz.

- Viccelsz, ugye? - tér ki a hitéből, ami a bőrszínét tekintve fogalmam sincs, mi lehet, de nem babám, nem vicceltem. - Majd eszel a szállodában.

- Ne legyél már szemét, komolyan éhezem - nyafogok, mint egy kisgyerek, tudva, vagy inkább csak remélve, hogy ez majd hatással lesz rá. Felkapja a telefonját, és bepötyög egy üzenetet, valószínűleg az embereinek, és közben már indexel is a kijárat felé. - Ők is megállnak?

- Nem - vágja rá durván, és visszahajítja a mobilját az előbbi helyére. - Majd a szállodában láthatod a játékszered.

- Nyugi, tigrisem - teszem magam elé a kezeimet színpadiasan védekezve, de mosolyogva csóválom meg a fejem utána. - Annyira feszült vagy. Mikor dugtál utoljára?

Lehunyja a szemét, és a fejét ingatja, ezzel próbálva ignorálni engem. Annak ellenére, hogy jót szórakozom Zaynen, nem hiszek abban, amit apánk állít, hogy mi jó testvérek lehetnénk. Teljesen más karakter, mint én vagyok. Nevetségesen karótnyelt, és egy napig sem bírnám ki, ha például társak lennénk. Amúgy sem dolgoztam még soha párban. Nem valószínű, hogy Zaynnel fogom elkezdeni.

- Nos, nyilvánvalóan rád férne - dobok még egy lapáttal a már most is ropogó tűzre. Zayn az étterem parkolójába érve nyom egy satuféket, amitől előre lendülök, és a vállamhoz kapok, ami még mindig rohadtul fáj. Nem vesztegetve az idejét felém fordul, és az arcomba kiabál.

- Bocs, hogy nekem nem áll fel a farkam a leglehetetlenebb helyzetekben is! Valahogy nekem, amikor életek forognak kockán, nem a dugáson jár az eszem!

- Szerinted én élveztem azt a szart? - kérem ki magamnak, és én is megemelem a hangom. Nehogy azt gondolja ez a kis mitugrász, hogy felettem áll bármiben is. Két perc alatt kerekedhetek fölé akár fizikailag, akár szóban. Nevetséges hülyegyerek, akinek ravasz agya van, nem több.

- Kibaszottul úgy tűnt - válaszolja, és bár már nem üvölt, de a hangja még mindig hangosabb a normálisnál, és szinte érzem a feszültségét.

- Azért csináltam, hogy életben maradjunk - felelem végül, és tudom, hogy valójában azt neki köszönhetem. Fogalmam sincs, hogy ha nem talál meg, akkor hogyan tudtunk volna megmenekülni. Nem vagyok naiv, valószínűleg sehogy.

- Megéri?

- Mi? - emelem rá a tekintetem, de ő már nem rám néz. A parkolóval szemben húzódó autópályán elsuhanó kocsikat bámulja. A kezei az ölében vannak, és idegesen rázza az egyik lábát. Fogalmam sincs, hogy nyugtathatnám meg, de komolyan nagyon frusztráltnak tűnik.

- Ennyit kockáztatni érte - válaszolja egyszerűen. - Soha nem teszel ilyet egy numeráért. Csinálsz faszságokat, de ez most több annál. Utoljára, amikor ennyire messzire mentél, az Nyikolaj…

- Ne! - emelem fel a kezem, és erélyesen hallgattatom el. - Nem akarok róla beszélni.

- Hamar túltetted magad rajta - ejti ki végül a legdühítőbb mondatot, ami valaha elhagyta a száját. Komolyan be tudnám most verni a képét. - Átvette a helyét?

- Komolyan ennyire bátor vagy? - szűkítem össze a szemem, és a fogaim közt szűröm a szavakat. Csak vegye még egy ilyen undorító mondatban a szájára a nevét, és komolyan nem fogom vissza magam. Simán csak beleverem a fejét a kormányba, és egyetlen rossz szava sem lehet miatta.

- Csak nem értem, miért nem tanulsz a hibáidból, mint minden normális ember - tárja szét a karjait.

- Ez nem ugyanaz - vágom rá, és kiugrom a kocsiból. Ő utánam siet, és a fájós karomat ragadja meg, mire felkiáltok, és már lendül is a karom. Nem gondolkodtam, csak ösztönből cselekedtem, de az utolsó pillanatban elhajol az ütésem elől, ezért újra megpróbálom, de megint megteszi. Annyira elgurul a gyógyszerem, hogy őrjöngve esem neki, és a vállamba maró fájdalommal nem törődve próbálom legalább egyszer megütni őt. Minden dühömet beleadom, amikor az állán találom el, amitől felnyög, és azonnal köp egyet oldalra, hogy eltüntesse a vér ízét a szájából. Visszafordulni sincs ideje, mire kap egy újabbat, és egy pillanatig sem sajnálom őt. Egyszer már megtette ezt, és akkor figyelmeztettem, hogy ha újra a szájára veszi a nevét, akkor hullazsákban fogják elvinni a darabjait. Bátor módon mégis megtette. A következő ütésemnél kicsordulnak a könnyeim, ahogy Zayn arcát eltorzítja a vére, miközben majdnem elesik. Az ő arca lebeg a szemeim előtt. Könyörögtem neki, hogy ne aludjon el. Hogy csak addig maradjon ébren, amíg odaér a segítség, de ő túlságosan álmos volt. Én vettem el az összes életerejét, ezért amikor szüksége lett volna rá, már nem voltak tartalékai. A vérét még mindig látom a kezeimen, és bármilyen erősen is súrolom, soha nem fogom tudni lemosni magamról. Nem telik el nap, hogy ne korbácsolnám magam emiatt, erre itt van ő, és azt hiszi, átveheti tőlem a kínzóeszközöm, csak hogy lesújtson rám néhányszor vele. Mintha lenne hozzá joga. Barátok voltak. Nem régóta, csak akkor ismerkedtek meg, amikor hazavittem őt, de pillanatok alatt barátok lettek, amire egy kicsit néha féltékeny is voltam. Sokat voltak együtt, és Niko nagyon kedvelte ezt a faszkalapot. Ő mindig kérlelt, hogy adjak egy esélyt Zaynnek. Hogy higgyem el, hogy jó testvérek lehetünk, de mindig kinevettem őt, és valami cinikus viccel ütöttem el az egész dolgot. Zayn nekem esett aznap, amikor meghalt. Komolyan megsebesített, amikor nekem támadt, én pedig még védekezni is képtelen voltam abban az állapotomban. De nem érdekelt. Úgy éreztem, megérdemlem. Annál többet is érdemeltem volna. Apám szedett szét minket, de utána napokig nem tudtam kiszállni az ágyból, annyira ellátta a bajom. Az első alkalom, amikor felkeltem, lezuhanyoztam és felöltöztem, a temetése napja volt. Tudtam, hogy utálná, amit magammal műveltem, de úgy éreztem, ennyi jár. Hogy legalább néhány napig ne vegyek tudomást arról, hogy forog a föld. Onnantól kezdett napról napra egy kicsit elviselhetőbbé válni a fájdalom. De még mindig nem múlt el. Csak már megtanultam együtt élni vele. Megtanultam nélküle élni.

Mire feleszmélek, csak azt érzem, hogy Zayn ölel engem, olyan erősen, hogy alig bírok mozogni, és ahogy a karjaiban zokogok, nyugtató suttogásokkal csitítgat. Eltolom őt magamtól, és néhány pillanatig csak nézek a szemébe.

- Ülj vissza - szólal meg, és a hangján hallani, hogy fájdalmai vannak. Most kellene, hogy elöntsön a bűntudat, de az nincs. Ezt nagyon is megérdemelte, talán így már tudni fogja, hogy hol a helye. Lehet, hogy ő az új kis üdvöske a családban, de ne felejtse el, hogy ki a nagytesó. - Nem megyünk be. Az autós ablakon kérünk neked valamit, és megyünk tovább.

Meg sem szólalok, csak teszem, amit mondott. Utálom ezt, de igazat kell neki adnom ebben. Jobb, ha mihamarabb eltűnünk, és befészkeljük magunkat a szállodába. Még ma ki kell eszelnünk a tökéletes tervet, és minimális alvás után cselekedni.

Miután visszaérünk, úgy rontok be a szobámba, mint egy eszelős, Harry után kutatva.

- Louis! - kiált fel Alek, és az arcomat a két kezébe véve méregeti, hogy jól vagyok-e.

- Hol van? - nézek a szemébe, és látom fellobbanni benne a dühöt amiatt, hogy ezek után is ő a legfontosabb nekem, de nem érti. Látnom kell. Meg kell ölelnem. Szükségem van arra, hogy megnyugtasson. Számítok rá, hogy elkezd velem huzakodni, és mindenáron kérdéseket akar feltenni, de Alek nem szól semmit, csak félreáll, és a kanapé felé mutat, ahol most Harry ül. Aleksei ruhái vannak rajta. Hol van a sajátja? Nem is érdekel, csak elsietek mindenki mellett, és felrántom, hogy fölém magasodjon. Kétségbeesetten néz a szemeimbe, és annyira nagyon elveszett. - Gyere.

- Louis… - kezdi Alek, de mielőtt még elmondhatnám neki, hogy most nyugodjon le a faszba, szükségem van néhány perc magányra, ahová nem akarom, hogy bárki is kövessen, kivéve Harryt, Zayn szólal meg.

- Hagyd - morogja, és a bárszekrényhez megy, ahol egy rongyba szór néhány jégkockát, és a szájára szorítja. Bűntudatomnak kellene lennie. Biztos fájdalmat okoztam neki, de ő is nekem, és nem is egyszer. - Fontos dugás van beütemezve, mielőtt megbeszéljük, hogyan éljük túl, hogy megint egy fasz.

Nem törődök a szavaival, csak behúzom Harryt a hálóba, és becsukom az ajtót. Magam felé fordítom őt, és minden porcikáját végigtanulmányozom. Az ágy szélére ül, én pedig szelíd erőszakkal elfektetem rajta. Felhúzom a túlságosan is elnyúlt pólót, ami rajta van, ő pedig vesz egy mély levegőt, és már nyúl a melegítő korcához, hogy letolja azt.

- Ne csináld - állítom meg a kezeit, neki pedig hatalmasra nyílnak a szemei, ahogy rám néz. Nyilvánvalóan nem erre számított tőlem, és ez valahol felvillanyoz, valahol pedig kiborító. Nem gondolhatta, hogy komolyan szexelni fogunk rögtön azután, hogy majdnem belehaltunk ugyanebbe a gyönyörű időtöltésbe. Most nem egy átkefélt félórára van szükségem. Most rá van szükségem. - Hogy van a sebed?

- Nem fáj - feleli azonnal, és feljebb helyezkedik a matracon. - Csak súrolt. Aleksei adott fájdalomcsillapítót. Jól vagyok.

- Egy pillanatig nagyon féltem - súgom a fülébe, miután lefekszem mellé az ágyra, és szorosan átkarolom őt. Az ajkaim pont a füle mögött vannak. Összefűzi az ujjait az enyémekkel, és nem mozdulunk. Mindketten csak fekszünk némán, miközben a halál összetéveszthetetlen keserű szele borzolja a hajunkat. Nem tudom, hogy túléljük-e. Nem tudom, hogy sikerül-e egyáltalán átjutnunk az országhatáron, de mindent meg akarok tenni azért, hogy megmentsem ezt a fiút. Most már nem gondolhatom meg magam. Sokkal könnyebb lenne elkönyvelni ezt az egészet egy kalandnak, aztán itthagyni őt a sorsára, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen magam mellett akarom tudni. Úgy érzem, végre találtam egy olyan embert, aki ha csak percekre vagy órákra is, de elfeledteti velem azt a kínt, amit Niko miatt érzek. Egy elbaszott hang a fejemben még azt is mondja, hogy ő támogat ebben. Hogy ha létezik túlvilág, és lát engem, akkor támogatja azt, hogy lépjek tovább, és segítsek Harrynek. Ő biztosan ezt szorgalmazná. Mindig feltett szándéka volt az összes elveszett lelket megmenteni, aki csak az útjába került. Elbaszott irónia, hogy éppen őt nem mentette meg senki. Harry személyében kaptam egy második esélyt. Talán ha képes vagyok adni neki egy új, szebb életet annál, amit itt élt, akkor azzal jóvátehetem az elveszett szerelmem ellen elkövetett baklövéseimet. Legalábbis egy részét.

- Min gondolkodsz? - leheli maga elé olyan halkan, hogy alig hallom meg, de nem fordul hátra. Meg se moccan. Hüvelykujjammal kis köröket rajzolok a kézfejére, miközben szorítom, és adok egy csókot arra a pontra, ami éppen érintkezik az ajkaimmal.

- Egy fiún - felelem teljesen őszintén, még ha nehezemre is esik beszélni erről. Nem akarok hazudni neki. Azok után, amin együtt átmentünk, tartozom neki annyival, hogy mostantól őszinte vagyok vele, és úgy kezelem, mint aki tényleg hozzám tartozik. Mostantól hozzám tartozik.

- Oh… - csodálkozik el, és érzem a hangján, hogy tényleg meglepte a válaszom.

- A szerelmem volt - folytatom, mit sem törődve azzal, ha esetleg megbántom, hogy rajta gondolkodom. - Nem egészen két éve halt meg.

- Sajnálom - egyből reagál, de tudom, hogy ez csak jó modor. Sok ember mondogatta ezt nekem akkor is, és azóta is, de nem érdekel. Nem jut el hozzám. Egyszerűen nem akarom, hogy sajnáljanak. Sajnálják őt. Legyenek maguk alatt attól, hogy elveszett egy ilyen csodálatos személy, de ne sajnáljanak engem.

- Az én hibám volt - mondom ki azt, ami már annyira régóta bennem van. A halála után sokat őröltem magam ezzel, de Alek mindig dühös lett, a végén pedig már üvöltött velem, mint akinek elgurult a gyógyszere, hogy fejezzem már be, és fogjam fel, hogy nem így van. Azóta nem mondtam ki ezeket a szavakat, de attól még így gondolom. - A karjaimban halt meg.

- Mi történt? - kérdi, de nem moccan. Nem akar a szemembe nézni, és vigasztalni sem, miközben elmesélem.

- Apám megbízott egy feladattal - kezdek bele a mesébe, és érzem, hogy ez újra darabokra fogja szakítani az összefoltozott szívem. - Meglepően könnyűnek tűnt. Ettől pedig elbíztam magam. Nem sejtettem, hogy két lépéssel előttem járnak. Rengeteg hibát követtem el egyszerre. Csak néhány nappal azelőtt kértem meg őt, hogy költözzön hozzám. Tudott arról, hogy mit csinálok, amikor nem vagyok a színpadon. Minden kibaszott kis szarságomról, mégis kellettem neki…

- Shh… - szorítja meg az ujjaimat, és a tenyerembe csókol, hogy megnyugtasson, amikor elcsuklik a hangom. Nem gondoltam, hogy ennyire képtelen vagyok erre még mindig. Nem tudom, mennyi kibasszott napnak kell még eltelnie, amíg már nem fog ennyire padlóra küldeni, amikor újra lejátszom az eseményeket a fejemben. - Itt vagyok…

- Sötét volt a lakásban, de egy iszonyú rossz érzés kapott el - folytatom halkabban, mint az előbb, hátha akkor képes vagyok megúszni a könnyeket. - Ahogy felmentem az emeletre, már tudtam, hogy baj van. Azonnal megcsapta az orrom a vér összetéveszthetetlen szaga. Az ágyunkban feküdt, egy kibaszott lőtt sebbel a hasán. Tudtam, hogy csakis azok tehették, akikkel aznap kicsesztünk. Akkor nem voltam benne másban. Nem tudom, mióta feküdhetett ott, de minden csupa vér volt. Izzadt a homloka, és túl gyorsan kapkodta a levegőt. Persze egyből hívtam a mentőket, de már baszhattam…

Harry megfordul, és mélyen a szemembe néz, mielőtt olyan szorosan ölel meg, hogy levegőt is alig kapok.

- Tudom, hogy mitől félsz - szólal meg, amitől összerezzenek. Eddig csak az én hangom szólt a csendes szobában. - Nem fog megismétlődni.

- Te más vagy - mondom neki, és magamat is erről próbálom mindenáron meggyőzni.

- Nem fogom megpróbálni kitölteni a helyét - húzódik el egy kicsit, hogy újra a szemembe nézhessen. - Örökre veled maradhat. Velünk marad.

- Haz… - kezdem el, de fogalmam sincs, mit szeretnék mondani, de nem is várja tőlem, hogy rájöjjek. Csak az ajkaimra tapad, és lágyan csókol. Ez az, amire most szükségünk van, nem pedig megdugni egymást, amíg kint várnak ránk. Leszarom, ha azt hiszik, hogy egy ilyen elbaszott alak vagyok. Azt gondolnak, amit akarnak. Egyedül az számít, ami itt történik most, és ezeket a pillanatokat nem cserélném el semmiért sem.

- Lassan ki kellene mennünk - motyogom a szájába, de aztán egy sóhajjal elválok tőle. - Vagyis te itt maradsz, és alszol egyet. Én pedig kitalálok valamit Zaynnel.

- Szükségetek lesz rám - vágja rá, és még azelőtt kel fel az ágyból, hogy csak észlelhetném, mire készül, és utána tudnék nyúlni.

- Haz…

- Ismerem őket, minden fegyverüket, és azt is, hogy miként terveznek - hallgattat el, de nem szólok közbe. Tudom, hogy igaza van, így csak elhúzom a számat. Megadva magam felkelek én is, és összefűzve az ujjainkat az ajtó felé húzom.

- Zayn egy igazi pöcs lesz végig, de ne foglalkozz vele - magyarázom neki, ahogy a kilincsért nyúlok. - Csak kisebbségi komplexusa van mellettem. Vagy szerelmes belém, még nem jöttem rá, melyik a nagyobb problémája.

Harry felnevet, de követ a nappaliba, ahol Aleksei a kanapén ül, és valamilyen papírokat böngészik, néhány őr áll az ajtóban, és Zayn a fotelban a laptopját nyomkodja elszántan. Már a terven dolgozik, tudom. Az arca pedig borzasztóan néz ki. Egy kicsit, tényleg csak egy hangyafasznyit, de elkezdem sajnálni, hogy behúztam neki.