Sziasztok!

Robog tovább a TTS vonat, és nagyon bízom benne, hogy ez a rész is tetszeni fog nektek. Egyre közelebb és közelebb. :)) Jajj, én még mindig nagyon szeretem ezt a történetet. Ti mit gondoltok?

Puszi&Pacsi

Néhány nap múlva, késő délután, Louis akkor megy fel a világítótorony tetejére, amikor éppen sötétedni kezd. Harry a földön ül, hátát pedig a ülőgarnitúrának dönti. Az egyik lába kinyújtva maga előtt, a másikat maga alá húzta, és a napló, ami szinte soha nem hiányzik a kezéből, most is a combján pihen. Halkan dúdol, aztán, bármi is járt a fejében, gyorsan lefirkantja a füzetbe. Megint világos színű farmerban van, aminek a szára egy kicsit fel van tűrve a bokájánál, és szürke gyapjú zokni fedi mindkét lábfejét. Egy hasadás van a nadrágján a térde alatt, emiatt biztos benne Louis, hogy ez nem a korábbi darab. Ez még így is használhatónak tűnik, nem egy azokból a túldivatolt darabokból, amit már annyira kikoptattak, hogy miközben Harry újra és újra viselte, darabokra szakadt. Mindezek mellett, Louis egyik kedvenc pulcsija van rajta, amit egyértelműen a nappali komódjából vett elő, mert Louis ott hagyta a legutóbbi mosást követően. Ez mindig is a vendégek egyik kedvence volt, sötétkék, és öt sor mókás, zöld béka minta fut rajta körbe. Louis anyukája vette néhány éve odahaza, kifejezetten a világítótoronyba. A kedvenc jótékonysági boltjában találta, és másnap már el is postázta Louis-nak, mert túl türelmetlen volt ahhoz, hogy addig várjon, amíg újra találkoznak. Louis nevetett, amikor kinyitotta a csomagot, és képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy azonnal felvegye. Mindig egy kicsit nagy volt Louis-ra, de tökéletesen illik Harryre, és kifogástalanul öleli át a széles vállait.

Néhány másodperces néma várakozás után teljesen egyértelművé válik, hogy Harry egyáltalán nem hallotta meg, hogy bejött a szobába. Annyira el van merülve a gondolataiban, hogy Louis érkezése se rázta fel. Louis egy kicsit ijesztőnek találta, hogy csak áll ott csendben, ezért megköszörüli a torkát, és halkan köszön.

Harry felnéz rá, és egyszerűen csak bólint köszönés gyanánt, aztán újra a naplójába temetkezik.

- Nem gond, ha én… - kezdi Louis, ahogy elhalad Harry előtt, és amikor a férfi felnéz rá, Louis megmutatja neki a skót novellagyűjteményt, amit éppen olvas, és a körpad másik oldalára mutat.

Harry újra bólint, és egy kis vállrándítással is Louis tudomására hozza, hogy nincs problémája a dologgal, és egy pillanat múlva a tekintete újra a füzet oldalait tiszteli meg. Egyértelműen nem úgy tűnik, hogy zavarja Louis jelenléte, ami megkönnyebbülés, tekintve, hogy néhány hónapig együtt kell élniük, és Louis biztosan nem áll készen arra, hogy egy vendég kedvéért le kelljen mondania a világ leggyönyörűbb kilátásáról, ebben a kényelmesen kialakított szobában. Még akkor sem, ha az ilyen hosszú időre kifizette a tartózkodását.

Louis leül, felkapcsolja a szoba egyetlen lámpáját, és közvetlenül mellé húzódik a padon, éppen Harry részlegének az ellenkező oldalára. Így egy meglehetősen jó szögben lát rá a férfi komoly profiljára, az arcán átsuhanó apró gondolatokat is látja, miközben Harry visszaolvassa, amit írt, közben pedig a napló lapjain dobol a tollával. A halk koppanások szinte belevesznek a kinti vihar hangjába, és elvegyülnek az esőcseppek énekével az ablakokon.

Még néhány másodpercig nézi őt, mert képtelen elfordulni, mire rájön, hogy mit művel, ösztönösen megköszörüli a torkát, és kinyitja az antalógiát ott, ahol egy blokkot használt könyvjelzőnek, aztán olvasni kezd.

Louis ennek ellenére is képtelen koncentrálni, miközben hallgatja az eső zaját, a toll kopogását, a dúdolást, és…

Csak megrázza a fejét, aztán becsukja a könyvet. Törökülésben ül a padon, és az ölébe dobja a könyvet. A zöld borító az aranyozott betűkkel a címoldalon bámulnak rá, arra figyelmeztetve, hogy ne nyissa ki azt a hatalmas száját már megint. Nem tud parancsolni a pillantásának, így újra Harry felé sandít.

A srác elvan a saját kis világában, a toll most a napló oldalai között pihen, az ujjai a csuklója körüli gumikarkötővel babrálnak, a szeme pedig gyorsan mozog, ahogy visszaolvassa, amit írt.

Louis újra a saját könyvére pillant. Tudja, hogy nem kellene zavarnia a vendégét.

- Lehet egy személyes kérdésem? - mondja mégis egy szívdobbanással később, a korábbi gondolatai ellenére. Nincs mentsége arra, hogy képtelen volt fékezni magát.

Harry szinte megdermed. Továbbra is a füzete felett görnyed, még csak fel se néz, nem is válaszol. A vállai megfeszülnek a várakozásban, de tulajdonképpen végül nem ad engedélyt Louis-nak. Mintha várna rá, mintha már az előző kérdés is egy ütés lett volna, és nem számít mit akar kérdezni Louis, vár a következőre, Louis pedig… Ő csak…

- Nem számít - motyogja gyorsan, zavartan, és elfordítja a tekintetét, mintha Harry szenvedésének a látványa égetné őt. Érzi, ahogy elvörösödik az arca, és a szégyen marja a torkát. Miért képtelen csak elengedni dolgokat? - szidja le magát mentálisan. Ez nem tartozik rám, inti óva egy ismerős hang az elméje mélyéről.

- Minden oké - Harry hangja fáradtnak hangzik, mintha meg kellene erőszakolnia magát, hogy kimondja. - Kérdezz nyugodtan - adja hozzá, és úgy hangzik, mintha a szavak fájdalmat okoznának neki, de amikor Louis felnéz rá, a tekintetük találkozik, Harryé pedig tiszta és őszinte. - Esetleg nem válaszok - mondja, és Louis nem is tudja hibáztatni ezért.

- Korrekt - mondja egy kis szusszanással, valahol félúton a sóhaj és a nevetés között. Louis összehúzott szemöldökkél néz újra Harry felé. - Ez egyébként se egy mélyen személyes kérdés, talán meg is fogsz lepődni.

- Azt erősen kétlem. Már mindent megkérdeztek tőlem.

- Mindent? - kérdez vissza Louis kétkedve.

- Higgy nekem - sóhajt fel Harry. - Mindent megkérdeztek már tőlem. Nos, mi lenne az? Most a házadban élek, a legkevesebb, hogy meghallgatom a kérdéseidet.

- Kérdésem - javítja ki Louis felmutatott hüvelykujjal. - Csak egy van.

- Izgatott feszültséget próbálsz teremteni, vagy csak unod a könyved? Mert ha erről van szó, kérlek, keress magadnak valami más elfoglaltságot, elfoglalt vagyok - válaszol Harry a naplójára mutatva.

Louis minden bizonnyal megsértődne, talán még bűnösnek is érezné magát, ha Harry ajkain nem lenne egy apró cinkos mosoly, és a szeme is csillog. Louis gyanítja, hogy csak viccelődik, bár nem kockáztatna, ezért inkább egyből felteszi a kérdését.

- Író vagy?

Hosszú idő telik el, amíg Harry csak bámul az ölében lévő jegyzetfüzetére.

- Ez a kérdésed?

- Hallottad korábban? - von vállat Louis.

- Nem egészen ebben a megfogalmazásban, de bizonyos variációit már igen, persze.

- Oké - nevet Louis. - Azt hiszem, a kérdéseim unalmasak és kiszámíthatóak. Én csak… nem hiszem, hogy valaha láttalak nélküle - mutat Louis a napló felé. - És azt mondtad, rengeteget utazol… nem tudom. Csak kíváncsi lettem. Gondoltam, mindkettő lehet munka.

- Értem.

- Szóval - erősködik tovább Louis, miután Harry nem mond többet, és hagyja, hogy a csend túl hosszúra nyúljon közöttük. - Az vagy?

Harry felnéz, egyenesen Louis szemébe, a pillantása intenzív, és félig megrázza a fejét, mintha nem is lenne biztos abban, hogy így van vagy sem.

- Nem igazán - mondja végül, és ez nem hangzik hazugságnak - Harry minden bizonnyal komolyan gondolja - de nem is tűnik a teljes igazságnak.

Ez lenne az a pont, ahol Louis kedvesen noszogatni kezdené, vagy csipkelődni, kihúzni belőle a teljes igazságot, amikor Louis egyszerre használná a báját és az eszét, hogy szakszerűen kivarázsolja a válaszokat. Csinálta már ezt korábban, elvégre van valamicske gyakorlata az emberek titkainak biztonságos megőrzésében, és elérni, hogy megbízzanak benne. De van valami Harryben, az a nyugtalan gesztus, ahogy átöleli magát, a mosolya sarkában megbúvó árnyékokban, valami, ami azt mondja Louis-nak, még korai.

Még korai.

***

Hirtelen, anélkül, hogy Louis egyáltalán észrevette volna, eltelt egy óra. Meglepődve pislog a telefonjára, aztán visszateszi a pulóvere zsebébe. Teljesen elmerült a novellákban, miután a kíváncsisága részben kielégült, és most indulnia kell, ha időben akar vacsorát. A könyvet a padon hagyja magának későbbre, csendben felkel, és a feje felett kinyújtóztatja a kezeit. A vállait is egy kicsit megmozgatja, mert mindene teljesen elgémberedett, ahogy ugyanabban a pozícióban ült végig. Ahogy Harry felé fordul, hogy elmondja neki, lemegy a konyhába, egy zöld szempár már áthatóan néz rá.

Elmosolyodik, aztán a lépcső felé mutat.

- Megyek, nekiállok a vacsorának. - magyarázza, mielőtt elmenne. Már éppen indulna, amikor Harry egy apró mosollyal megállítja.

- Segíthetek? - lepi meg Louis-t a kérdéssel.

Louis hitetlen homlokráncolással fordul felé.

- Segíteni? - ismétli meg.

- Imádok főzni - von vállat Harry, aztán beharapja az alsó ajkát.

- Eléggé jó pénzt fizettél ezért az egészért, nem igazán érezném jól magam, ha hagynám, hogy dolgozz. Mármint… az ételért is fizettél.

- Igen, de az ételt így is megkapom, viszont kényelmesebben érezném magam, ha megosztanánk a feladatot - vitatkozik Harry, aztán felkel, és a tollát a farmerja hátsó zsebébe dugja, a naplót pedig szorosan tartja. - Tényleg jobban érezném magam - erősködik tovább, amikor Louis értetlenül pislog rá. - És tényleg imádok főzni. Jó vagyok benne, esküszöm. Nem leszek útban, vagy ilyenek. És jól követem az instrukciókat is.

Louis azonnal visszanyel egy mocskos viccet, ami éppen eszébe jutott, és inkább próbál nem is a vonzó férfi felé nézni. Nem mintha nem realizálta volna már az első pillanatban, hogy Harry a legjóképűbb férfi, akivel valaha találkozott életében. Minden bizonnyal ő volt az. Csak tudta, hogy nincs értelme ilyen módon gondolni rá.

- Biztos vagy benne? - kérdi Louis, mert nem akarja kihasználni. Harryvel ellentétben, neki ez a munkája. Nem élhet vissza a vendége kedvességével anélkül, hogy megbizonyosodna róla, tényleg komolyan gondolja.

- Igeeen! - válaszolja Harry, és drámaian hátraejti a fejét. - Egy ideje már gondolkodom rajta. Csak… rosszul érzem magam, hogy nem csinálok normális dolgokat. Ez… nem tudom. Haszontalannak érzem magam.

Louis csak pislog, nem tudja, hogy feleljen egy ilyen mondatra.

- Megyünk? - kérdi Harry, és anélkül sétál el Louis mellett, és indul el lefelé a lépcsőn, hogy megvárná a választ.

Nem sokkal később mindketten a konyhában vannak, és lelkesen szeletelik a zöldségeket. Louis másodpercenként állítja meg magát lélekben, hogy ne főnökösködjön Harry felett, és mondja meg neki, hogy milyen módon vágja fel a zöldségeket.

Az ötödik alkalom után, amikor Louis kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán vissza is csukja inkább, majd újra némán a hagymákra koncentrán, Harry hangosan felkuncog.

- Oké, mi van? - kérdezi, a kést a vágódeszkára teszi, aztán egyik kezével a csípőjén, másikkal a pultra támaszkodva Louis felé fordul.

- Mi lenne? - kérdez vissza Louis, eljátszva, hogy fogalma sincs, miről beszél Harry, és a hagymák vagdosására koncentrál.

Az egyetlen probléma, hogy Harryt nem könnyű átverni, és amikor Louis megkockáztat egy óvatos oldalpillantást, Harry összeszűkített szemekkel néz rá, az ujjai pedig a csípőjén dobolnak.

- Ez a te konyhád - mondja végül Harry, miután Louis továbbra is csendben van. - Ha valamit rosszul csinálok, meg kellene mondanod.

- Semmit se csinálsz rosszul - felel azonnal Louis. - Nagyon… segítőkész vagy.

- Jól látom, hogy ezt szörnyen fájdalmas volt kimondanod? - mondja Harry, egyetlen pillanatot sem hagyva, miután Louis befejezte a mondatot.

- Nagyon - feleli Louis ugyanilyen gyorsan, és Harry felé fordul. - De tényleg sokat segítesz, ez csak…

- Igen?

- Miért nem szeleteled a répákat?

- Nem azt csinálom? - kérdez vissza Harry, és lenéz a répa darabokra, amiket már felvágott.

- Igen, vastag karikákra vágod! - nyafog Louis. - Így most vastag darabokat kaptunk, miközben minden más vékony csíkokra van vágva, akár a gyufaszálak. Hogy kellene így kapnunk valami gyönyörű… homogén végeredményt, ha ilyen módon szabdalod? Miért döntöttél így?

Harry felhorkant, és hangosan nevetni kezd.

- Ó, komolyan beszélsz - mondja, amikor felnéz, és elkapja, ahogy Louis a homlokát ráncolja. - Öhm… így vágtam őket, hogy különféle formák legyenek a tányéron? Csak… hogy teremtsünk egy kis partit a szádban? Ezen felül pedig még így is nagyon vékonyak, csak… karikára vannak vágva gyufaszál helyett.

Louis, teljesen figyelmen kívül hagyva Harry magyarázatát, rezzenéstelen arccal folytatja.

- Van brokkolink és cukorborsónk, hogy változatosságot keltsünk - mondja komolyan. Bárcsak ne lenne ilyen, de most, hogy megnyitották ezt a beszélgetést, és Harry ragaszkodott a véleményéhez, nem tudja visszafogni magát.

- Szóval, egy ici-picit kontrollmániás vagy a konyhában, nem igaz? - kérdi Harry, a hangja tele csipkelődéssel, ahogy visszafordul a vágódeszkája felé, és pontosan ugyanolyan módon folytatja a szeletelést. Mintha Louis nem is mondott volna semmit. - Ezért nem akartad, hogy segítsek.

Louis felhorkant, és ismét a hagymára összpontosítja a figyelmét. Ez a kontrollmániás jelző talán egy kicsit eltúlzott, ha Louis-t kérdezik. Nem az ő hibája, hogy már évek óta egyedül főz, és a konyhájában szigorú szabályok vannak. A helyzet inkább az, hogy tekintve a lánytestvérek seregét, Louis mindig is a legrosszabb volt, ha kulináris képességekről volt szó. Próbálkozott és próbálkozott, hála az édesanyja és nővérei biztatásának, de úgy tűnt, a dolog nem akar működni. Amikor megkapta az engedélyt a panzióra, tudta, hogy soha nem lesz pénze megfizetni egy szakácsot, ezért még keményebben próbálkozott, hogy a konyhai katasztrófáit ehető, sőt élvezetes étellé alakítsa. Még vett is néhány leckét odahaza egy közösségi házban, pénzt és időt fektetve a képességei fejlesztésébe. Keményen dolgozott, és ez biztosan megtérült, és Louis-ból egy magabiztos szakács lett, valaki, aki tudja, mit csinál. Jobban sikerült, mint ő, vagy bárki a családjából, valaha gondolta volna. De ez azt jelenti, hogy Louis-nak van egy komfortzónája, annak érdekében, hogy minden a legjobban menjen. Megmaradt annál, amiben biztos, és ez működik. Harry pedig… Harry egyértelműen kaotikus energiákat hoz a konyhájába.

Ahogy vet egy gyors pillantást oldalra, és észreveszi, hogy Harry valójában halkan nevet mellette, Louis képtelen utálni a helyzetet.

- Nem mondtam, hogy nem akarom, hogy segíts - mondja Louis diplomatikusan, még mindig Harryt nézve. - Profi akartam lenni, és megadni neked azt a szolgáltatást, amiért fizettél.

- Szerintem meg, csak egyszerűen nem akartad, hogy összekutyuljam a dolgaidat - érvel Harry, és ez valami új… Már korábban is volt rá utalás. Utalás Harry tréfálkozására, de mindig meghátrált, még azelőtt, hogy Louis reagálhatott volna. Mintha ráébredt volna, hogy neki mogorvának kell lennie minden egyes pillanatban. Vagy csak eszébe jutott, mennyire szomorú, és semmi oka nincs viccelődni.

Louis szíve összefacsarodik a mellkasában az aggodalomtól, a szorongás kaparja a torkát a gondolattól, hogy Harry újra visszahúzódik majd. Hogy eltűnik a mosoly az arcáról, ezért benne van a játékban, annak érdekében, hogy ez az új láng kitartson.

- Se megerősíteni, se cáfolni nem vagyok hajlandó, hogy ez a dolog befolyásolta a kezdeti reakcióm a javaslatodra - puffogta Louis az orra alatt, és egy nagy mosoly ül ki az arcára, amikor meghallja Harry nevetését.

- Sajnálom, amiért tönkretettem az egytálételed koncepcióját - kuncog Harry, félretolja a már elkészült répát, és a zellerért nyúl.

- A mi egytálételünk - javítja ki Louis, és ő is lecseréli a hagymát a korábban említett brokkolira. A fejét rázza, ahogy félbevágja a nagy brokkori fejet. - Ez rendben van, milyen élet lenne ez egy kis változatosság nélkül, nem igaz?

- De igaz - ért egyet Harry.

Csendben folytatják a szeletelést egy ideig, közel sem olyan feszülten, mint előtte. Megállapodtak egy kényelmes helyzetben most, hogy Louis nem áll meg minden pillanatban, hogy azt lesse, mit csinál Harry, és letett a próbálkozásról is, hogy durván irányítani próbálja, és így mindketten sokkal hatékonyabbak. Még mindig meglepi Louis-t, amikor maga Harry töri meg a kényelmes csendet maguk körül.

- Szóval, itt szoktál enni? - kérdezi, és a kezében lévő késsel mutat az ablak elé tolt kis asztalra.

- Igen, legtöbbször - bólint Louis. - Mármint… Ha a vendégek arra kérnek, kint eszem velük az étkezőben, de általában nem szeretek útban lenni. Sokkal kényelmesebb nekik ott kint nélkülem. Legtöbbször csak akkor eszem, amikor mindenki más jóllakott. És még akkor sem igazán szeretek kint enni az étkezőben, amikor télen teljesen üres a fogadó.

- Miért nem? - kérdezi Harry, összehúzza a szemöldökeit, és egy szomorkás grimasz játszik az arcán.

- Nem tudom - felel Louis, és megvonja a vállát. - Az egy hatalmas üres tér, nem igaz? Fura egyedül uralni. Valahogy… még magányosabb.

- Nekem mondod? - motyogja Harry lehajtott fejjel, és egy pillanatra se hagyja abba az aprítást.

Ó - gondolja Louis, és a szíve megint megfeszül a mellkasában.

Annyira igyekezett, hogy ne legyen Harry útjában, hogy megbizonyosodjon róla, mindene megvan, amire szüksége lehet, hogy bele se gondolt, talán éppen társaságra lenne szüksége.

- Te sem szereted? - kockáztat Louis a kérdéssel, és nem akar Harry arcára nézni.

- Rendben van - feleli automatikusan, és ő sem néz Louisra, így könnyedén meg tudja mondani, Harry hazudik. - Ez csak, ahogy mondtad is, egy kicsit fura. Elkülönített. De ezért jöttem ide, nem igaz? Hogy azt érezzem, én vagyok az egyetlen ember a világon.

- Igaz - ért egyet kedvesen Louis, és óvatosan Harryre néz. - Ne haragudj, ha elrontom az illúziód - viccelődik, és elmosolyodik, ahogy Harry egy ferde mosollyal néz fel rá.

- Nem baj.

- Nos, ez a kicsi, kényelmetlen asztal kétszemélyes, szóval, tudod, ha elviselhetetlennek találod az étkezőt, bármikor szívesen látlak. Én és Clifford, szinte minden este itt vagyunk.

- Komolyan? - kérdi Harry, a hangja pedig meglepettnek tűnik.

- Aha, hisz most mondtam - ráncolja a homlokát Louis. - Majdnem mindig itt eszem. Mármint, néha a szobámban szoktam, vagy fent a lámpás szobában, ha csak egy szendvicsről van szó, de egyébként itt vagyok.

- Nem, nem. Úgy értem… Biztos vagy benne, hogy ez nem zavarna? Ha veled ennék?

A mód, ahogy Harry kérdezi, elszomorítja Louis-t. A hangja halkabb, és bizonytalannak tűnik, pedig Louis éppen csak az előbb ajánlotta fel.

- Igen, igen. Persze, hogy nem gond. Te nem tudnál zavarni. Mármint… Alig ismerjük egymást, így nagyon kellemes lenne veled vacsorázni, és megismerni téged. Bármikor szívesen látlak.

- Szóval… ma este lehet? - kérdi Harry, mintha megint megnyugtatásra lenne szüksége, mintha tényleg attól tartana, hogy megzavarja Louis nagyon fontos, különleges esti terveit.

- Minden este, ha szeretnéd - mosolyog Louis kedvesen. - Ahogy mondtam, ez rendben van. Imádnám, ha lenne társaságom.

Harry beharapja az alsó ajkát, és tisztán látszik, hogy a mosolyát próbálja visszaszorítani.

- Oké - suttogja Harry, és újra a zöldségekre koncentrál.

- Oké - ért egyet Louis.