Utolsó Vérig - 5.
Sziasztok!
Egyre forrósodik a helyzet, és ez még nagggggyon messze a tetőponttól. Bírnotok kell, szóval kitartást! Mit gondoltok eddig? Mi lesz ezután? Hagyjatok nyomot!
Puszi&Pacsi
5. Meghalnál értem?
Valamikor hajnal környékén nyomhatott el észrevétlenül az álom, most pedig minden bizonnyal édes csókokkal hint be valaki a nyakamba bújva, amitől muszáj gyermekien elvigyorodnom. Eddig, ha véletlenül mellette aludtam el, biztos volt, hogy ébredni már egyedül fogok. Meglep, hogy még itt van, de jól esik. Valamiért az is élettel tölti meg a tagjaimat, ha arra gondolok, ez mennyire veszélyes. Ezután a furcsán beteges jóérzés után viszont rögtön elkap egy lélegzetvételnyi aggodalom.
- Haza kellene menned - ásítok egy nagyot, de közben átkarolom és magamhoz húzom, ezzel ellentmondva annak, amit a szám beszél.
- Megyek - súgja, és finoman beleharap a nyakamba. - De nem akartam köszönés nélkül.
Végre sikerül résnyire nyitnom a szemem. Még szinte sötét van kint, épp hogy kel fel a nap. Óvatosan az órára sandítok, és nem... Nem lehet ennyi az idő. Komolyan, ki akar nyírni engem?
- Ezért keltettél fel hajnalok hajnalán? - fordulok a sértetlen vállamra, és szemben vele a nyakába fúrom az arcom. - Inkább maradj, és aludj még. Kibaszott korán van.
- Nem lehet - simít a hajamba, amitől dorombolni tudnék, annyira jól esik. - Nem akarom megvárni, amíg teljesen világos lesz.
- Mikor látlak újra? - motyogom a puha bőrébe, és mélyen magamba szívom a reggeli illatát.
- Ahogy tudok, elszabadulok - súgja, mintha babusgatna, majd ad egy puszit a fejemre, és egy kicsit távolabb húzódik. - Tedd meg, hogy addig vigyázol magadra, oké?
- Meglátom, mit tehetek - mosolygok rá, ő pedig egy ideig csak nézi az ajkaimat, majd amikor szándékosan végighúzom rajtuk a nyelvem, felnyög és felém hajol, hogy ő is megkóstolhassa.
- Megyek - morogja, ahogy vesz egy mély lélegzetet, és felpattan mellőlem. Az ajtóból még rám kacsint, én meg csak mosolygok, mint valami bagzó tini. Nem kell sok idő, hogy újra érezzem, mennyivel kellemesebb a csukott szemes lét, mint az ellenkezője, így lassan megint irányíthatatlan színek és képek kezdenek játszani a szemhéjam alatt, én pedig már nem találom a visszautat.
***
- Mondtam, hogy inkább le kellett volna fújni - motyog a fülembe Alek két dal közt, mert valószínűleg egyértelműen látja, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. A sok fekvés után úgy éreztem, kezdek jobban lenni, és a vállam sem fájt már minden pillanatban. Azt hittem, gyerekjáték lesz, de rá kell jöjjek, lehet, hogy igaza volt. Ezt neki persze nem fogom bevallani.
- Jól vagyok - adok egy futó csókot az arcára, amitől a tömeg teljesen az eszét veszti, én pedig tőlük, és így tépek újra a húrokba, bármennyire is fáj a mozdulat. A testemen csillogó izzadtság most nem csak Japán túl magas páratartalmának az eredménye, és nem is az eszeveszett bulizástól van. Kezdek csillagokat látni, és egy pillanatra mintha hallucinálni is elkezdtem volna... Harryt látom a terem egyik sarkában. Bár megpróbált gondosan elrejtőzni egy kalapban, sötét ruhák alá, és egy nagy legyező mögé, de én így is kiszúrtam. Észreveszi, hogy őt nézem, és elmosolyodik. Nem tudom, a tévképzetem még milyen mélységekbe visz, de a közönség egyre hangosabb, és amikor a zenét is túlharsogó dörrenéseket hallok, mindenki sikoltani kezd. El fogok ájulni. Ez már félig egy másik világ, amibe az agyam kergetett, mert minden bizonnyal nem tudta már elviselni a fájdalmat, amit okoztam neki minden egyes mozdulatommal.
Amikor valaki hátulról rám ugrik, és semmivel sem törődve a földre teperve ráncigál ki a színpadról, már kezdek kétségbe esni. Lehet egy hallucináció ennyire kézzelfogható?
- Jól vagy, Louis? - rohan oda hozzám Aleksei, miután már a takarásba kerültünk. A fejem kezd kitisztulni, ahogy ránézek, és felfogom, hogy ez az egész kibaszottul a valóság volt, megspékelve egy nagy adag fájdalommal.
- Mi a fasz történik? - kapkodom a fejem a rádiókba beszélő biztonsági őrök és a zenekarom közt, de senki nem képes érdemi választ adni, így Aleken állapodik meg a kérdő pillantásom. Szédülök, és ettől mindenkiből többet látok. Nem tudom eldönteni, valójában hány ember vesz körül, és ez a rohadt tehetetlenség az őrületbe kerget.
- Lövöldözés volt a nézőtéren - néz rám nagyon komolyan. Tudom, mit akar ezzel mondani. Ezt mindenki egy váratlan és tragikus terrortámadásnak fogja majd fel, és csak mi tudjuk, hogy valószínűleg a rohadt maffiájuk áll emögött is. - A terrorelhárítás és a rendőrség is úton van már.
- Nagyszerű - nyögöm, és megpróbálkozom lábra állni, de az események olyan gyorsan zajlanak körülöttem, mintha komolyan az egyik részem egy másik világban létezne éppen. A koncertre behívott helyi biztonságiak egy elfúló kiáltással zuhannak a földre körülöttem. Én pedig minden lövésre úgy rándulok meg, mint aki azt várja, hogy az adott golyó ezúttal benne fog landolni. A tehetetlenség és védtelenség szinte felemészt. A fájdalomtól alig tudok mozogni, és ezen az sem segített, ahogy kiráncigált ide az egyik szekuritis, mit sem törődve a vergődésemmel. A fegyverem pedig a legjobb helyen, az öltözőben van.
Ahogy oldalra gurulok, megpróbálkozva a lábraállással, apró pontok cikáznak a szemem előtt, és a testem túl könnyűnek érződik a normálishoz képest. A nevemet hallom, ahogy valaki a háttérből sikoltja, mielőtt minden elsötétülne körülöttem.
***
A fejembe nyilalló fájdalomtól cseng a fülem, és reszketek a jéghideg folyadéktól, amit a nyakamba zúdítottak épp akkor, amikor a szememet próbáltam kinyitni.
- Ébresztő, faszfej! - förmed rám egy teljesen idegen hang, és fel is kell kacagnom a nevetséges akcentusán. Nehezemre esik kinyitni a szemem, mert már a lehunyt szemhéjaimon át is érzékelem, hogy kurva világos van a túloldalon. Mégis, mielőtt megszokhatnám a fényárt, amit egy szemembe irányított lámpa okoz, már nem az a legnagyobb gondom. Akaratlanul felnyögök, amikor megérzek a tarkómba csapódni valami fájdalmasat, és megfeszül a lekötözött karom, ahogy előrelendülök a széken. - Főnök.
Még mindig nem látok jól, de esküdni mernék, ha kitisztul a látásom, akkor Akahiro tenyérbemászó képét látom majd.
- Hozzátok Harryt! - adja ki az utasítást, ezúttal a saját nyelvükön, de az alapokkal szerencsére kellőképpen tisztában vagyok. Harry neve volt a tökéletes orvosság. Máris annyira éberen kémlelem a külvilágot, mintha az előző pár kellemetlen pillanat meg sem történt volna. Egy pinceszerű helyen ülünk. A falakról már lepergett a vakolat, bizonyára az állandóan nyirkos levegő miatt, ami most is belengi az egész helyiséget. Egy régi, rozoga székhez vagyok hozzákötözve, amiből azt hiszem nagyképűség nélkül állíthatom, hogy maximum három percre lenne szükségem, hogy kiszabaduljak, de vészhelyzet esetén még annyi sem. Nevetségesen gyér biztonsági intézkedéseket hoztak. A lábamat szabadon hagyták, a kezeim pedig csak egy-egy műanyag gyorskötözővel vannak rögzítve a szék két falécéhez, ami a háttámlát tartja. Elmosolyodom a gondolaton, mennyire alábecsülnek. Pedig ebben a világban a legokosabb éppen az, ha túlértékeled az ellenfeled. Akkor nem érhet váratlan meglepetés.
Nyikorogva nyílik az ajtó, és azonnal odakapom a tekintetem, de arra azért figyelek, hogy az aggodalmam ne legyen kézzelfogható. Harryt vonszolják be a szobába. A kezei a háta mögött vannak, neki egy fokkal biztonságosabb fém bilinccsel rögzítve. Egy nagydarab, szumósnak is eladható fószer löködi egyre beljebb, de Harry nyugodtnak tűnik. Lehajtott fejjel bukdácsol, göndör haja pedig az arcába omlik. Amikor Akahiro bársonnyal bevont széke mellé érnek, a kövér férfi taszít rajta egy nagyot, Harry pedig térdre zuhan, épp a gazdája mellett. Hányni tudnék attól a pillantástól, ahogy Akahiro néz le rá. Mintha nem is ember, hanem egy kis háziállat lenne, akivel kénye-kedve szerint bánhat.
- Örülök, hogy mind együtt vagyunk - szólal meg a nagyfőnök, és a fejével int, majd mindenki elhagyja a szobát, kivéve két sötét alakot, akik a fegyverüket markolászva állnak meg a szoba egyetlen ajtaja mellett kétoldalt. - Gondoltam, ideje lenne egy kicsit összejönnünk így hármasban.
- Ó, hát csak erről van szó? - kapom felé a fejem, és nyájasan elmosolyodom. - Igazán nem kellett volna ez a felhajtás. Egyszerűen csak áthívhattál volna vacsira.
- Nagy szerencséd, hogy birka türelmem van - mosolyog rám töretlenül. Nem vagyok félős, de attól a mosolytól valamiért kiver a víz. Tudom, hogy nem egy idegbeteg állat, de pontosan ezért nagyon veszélyes. Muszáj észnél lennem.
Lenéz a fiúra, ő pedig mintha a gondolataiban olvasna, felkel, és háttal megáll előtte. A nagyfőnök leszedi róla a bilincset, ő pedig olyan készségesen fordul szembe vele, mintha tényleg csak egy vacsorameghívásra jöttünk volna, és a kabátját segítené le. Szeretném azt hinni, hogy ennyire ismeri, de a zsigereimben már tanyát vert a jeges félelem, hogy ő egyszerűen csak ismeri a forgatókönyvet, és eddig is csak egy szereplője volt annak. Hogy ami köztünk volt, az sem volt valódi. Hinni akarok ebben a fiúban, de a kétely tűzcsóvaként ömlik végig az ereimen.
Akahiro végigsimít Harry karján, és felém fordítja őt. Nem. Ez nem lehet pusztán színjáték. Őszinte aggodalmat látok a szemeiben most, hogy csak én láthatom azokat. Megpróbálok rámosolyogni, bár tudom, hogy nem tűnhetek elég nyugodtnak ahhoz, hogy másnak is jusson belőle.
- Oldozd el a barátod - szólítja meg a fiút, aki összerezzen az utolsó szó hallatán. Már eddig is eléggé egyértelmű volt szerintem, hogy tudhat valamicskét rólunk, de úgy tűnik, őt most érte utol az a biztos felismerés.
Harry közelebb araszol hozzám, és ahogy a hátam mögé sétálva a kezeimen matat, érzem, hogy az övéi mennyire remegnek. Bárcsak megnyugtathatnám. Elvághatnám a félelmét, és meggyőzhetném, hogy bízzon bennem, mert vigyázok rá. Valójában nem tudom, hogy ha szabaddá is válik a kezem, képes leszek-e megvédeni őt bármitől is.
Miután végre meg tudok mozdulni, azonnal magam elé emelem a zsibbadt kajaimat, egyfajta megadást és békességet ajánlva fel. Akahiro csak elmosolyodik, és lassan megingatja a fejét.
- Intézzük ezt el nyugodtan, egymás közt, én azt mondom - próbálkozom, hátha sikerrel járok, de ezen még fel is nevet.
- A nyugalmam már rég elszállt - szegezi most Harryre a tekintetét, és olyan fény csillog benne, amit én nem tudok megfejteni, de a kétségbeesett bongyorit nagyon megrémíti vele. Most már szinte teljes testében remeg, és halkan nyöszörög. - Ettől a homokos, apuci kedvencétől nem vártam több értelmet, de te...
Harryre mutat, aki ettől már a szemét is lehunyja, így pedig egyből végigfolynak a könnyei az arcán. Valamiért ez nagyon feldühít. Azt még nem tudom, hogy azért haragszom, mert bántja őt, ha csak szavakkal is, vagy pedig engem bánt Harry viselkedése. Lehet, hogy mindkettő. Ökölbe kell szorítanom a kezeim, hogy képes legyek csendben és mozdulatlanul tűrni a jelenetet. Most tényleg okosnak kell lennem. Nincs nálam fegyver, és azt sem tudom, hogyan lehetne innen kijutni. Nem ugrálhatok ész nélkül.
- Akahiro... - nyögi Harry, és a férfi felé mozdul. Letérdel a lábai előtt, és a kezéért nyúl. A vezér hagyja neki, hogy hozzáérjen, nem húzódik el, ettől pedig Harry mintha felbátorodna egy kicsit. - Soha nem akartalak megbántani. Tudom jól, hogy mindenek ellenére sok dologért hálával tartozom.
- Pedig most nagyon hálátlanul viselkedtél - felel neki, de az ő hangja is ellágyul. Lazítok egy kicsit az ökleimen, és kezdem úgy érezni, mégiscsak van remény. Talán Harry lesz az, aki megment mindkettőnket, és nem én. Vagy csak magát menti, és engem hátrahagy. Jobb, ha nem bízom benne feltétlenül. Talán... Pedig akarok. Vágyom rá, hogy legyen valaki, akiben annyira bízhatok, mint amennyire annak idején ő bízott bennem. Még mielőtt eljátszottam a bizalmát, és hagytam meghalni. - Komolyan azt gondoltad, hogy nem buksz le?
- Ostoba voltam - feleli összetörve, és lehajtja a fejét.
- Az voltál - húzza ki a kezét a főnök Harry ujjai közül, majd int a szoba másik irányába. - Ennek meg is lesz az ára.
Nem akarom elszakítani a tekintetem tőlük, nehogy lemaradjak bármiről is, ha hirtelen kellene cselekednem, de fél szemmel abba az irányba pillantok, ahová mutatott.
Egy hatalmas, baldachinos ágy és kurvásan vöröslő szatén ágyneműk az ugyanolyan árnyalatú, gyér világításban. Visszanézek, és látom, hogy Harry már érti. Biztos az ütéstől, ami a fejemet érte, de én még nem jöttem rá, mi fog most következni.
- Ne csináld - rázza meg a fejét, de Akahiro csak elmosolyodik a reakcióján. - Kérlek.
Akahiro int a háta mögött álló őrnek, aki előre lép, és a széke karfájára tesz egy kisméretű kamerát, majd a támláját megragadva az ágy felé fordítja a vezérét. Mintha egy villám hasítana belém, egyértelművé válik a szándéka.
- Te kis huncut! - csapok le egyből Akahirora, és mellé lépek. - Miért nem szóltál? Felvehettük volna neked...
A mondatom egy erős nyögésbe fullad, amikor valaki tarkón vág, én pedig térdre rogyok.
- Milyen kár. Mindig azt hittem, hogy a csendben maradni képtelen pofád fog a sírba vinni - vigyorodik el kéjesen, miközben karon ragad az egyik állat, aki az ajtóban állt, és az ágyra hajít. - De nem sokkal kisebb öröm az sem, hogy a gatyádból folyton kikívánkozó farkad lesz az.
- Kérlek, ne csináld ezt! - mozdul felé kétségbeesetten Harry, de még azelőtt lefogják, hogy hozzáérhetne a vezérhez. Őt is mellém dobják, és így közelről is láthatom a könnyáztatta arcát, és felpuffadt szemeit. Nem most kezdte a sírást.
- Mit tettek veled? - hajolok közelebb hozzá, de ő csak rémülten rám kapja a tekintetét, és látom rajta, hogy nem érti, mi a fenét művelek.
- A felvételt majd elküldöm apádnak - nevet fel a sötétben. Innen már semmi nem látszik a szoba azon sarkából, ahol ő ül. Csak az ágyon hagyták meg a világítást, így minden más sötétségbe borult. - Csak hogy értse, miért darabokban kapja vissza a testrészeidet egy kartondobozban.
- Ez egyáltalán nem elég indok egy gyilkosságra - jelentem ki, váratlanul nagy önbizalommal és nyugalommal a hangomban. - Meg fog bosszulni.
- Nekem elég, és még akkor is megéri - feleli egyszerűen. - Harry.
Ahogy kimondja a fiú nevét, Harry felém fordul és látom a tekintetén, hogy mondani akar valamit, de nem értem. Nem ismerem még annyira, hogy a szemeiből olvassak. Annyira nem, de most mégis a halál torkában állok érte... Ironikus. Igaz, nem pont én döntöttem így.
Ahogy Harry elkezd felém araszolgatni, lázasan pörgetem az agyam, hogy hogyan húzhatnám ki magunkat ebből a végtelen mélységű szartengerből. Eszembe jut az utolsó pillanat, amire emlékszem a koncert helyszínén. Végigfut rajtam a fagyos rémület, hogy mi lehet a többiekkel. Aleksei ugye még él? Hol van ilyenkor Zayn, hogy kihúzzon ebből a lehetetlen helyzetből?
- Louis - súgja felém Harry, és csak most veszem észre, hogy már teljesen levetkőzött. Nagyot nyelek, ahogy végignézek a hibátlan testén. Mindig gyönyörű. A vöröses fényekben most talán még ártatlannak is mondanám, miközben szomorúan néz rám. Ő már beletörődött. Teljesen feladta. Az is bizonyítja, hogy gondolkodás nélkül, lehunyt szemekkel simít végig a mellkasán, le a hasán, hogy aztán marokra fogja magát. Máris kőkeménynek tűnik, és én komolyan nem értem, hogy csinálja. Egyik ujját a szájába veszi, és egy nagyot sóhajt.
Képtelen vagyok megmozdulni. Csak nézem őt, és tudom, hogy bármit is várnak el itt tőlem, azt nem fogom tudni teljesíteni. Harry érezheti, hogy mennyire tehetetlen vagyok, mert olyan közel fészkelődik, amennyire csak lehet, és amíg eljátsza, hogy a nyakamra cuppant, addig a fülembe sugdos.
- Lou, próbáld meg kizárni őket - csókol a nyakamba, és valóban, az érintésétől mintha kezdenék egy kicsit megnyugodni. - Csak rám figyelj. Képzeld azt, hogy a lakásomon vagy.
- Elég giccses helyen laksz, bébi - suttogok vissza, és érzem a fülem alatt, ahogy megcsap a lehelete, amikor felkuncog.
- Ha a humor mögé bújsz, az már közepesen jó jel, igaz? - leheli a vállgödrömbe, miközben érzem, hogy a kezei szüntelenül azon dolgoznak, hogy megszabadítsanak a ruháimtól. Lassan áthúzza a csurom vizes pólómat a fejemen, és az ágy mellé hajítja.
- Nem olyan rossz, mintha pánikolnék, de azért nem mondanám, hogy laza vagyok - felelem az előbbi kérdésére, bár egyre inkább levesz a lábamról a gyengédségével. Nem tudom, hogyan képes erre ilyen körülmények között, de alábecsültem őt, ez biztos. Annál is több hidegvére van, mint gondoltam.
- Ha ennek vége, akkor valószínűleg mindkettőnket elegánsan fejbelőnek - fejti ki, és a hátamra dönt, hogy levegye a nadrágom. - Így hát megnyugodtam. Te vagy itt velem utoljára, mielőtt meghalok. Nem is olyan rossz, igaz?
- Nem halunk meg - simítok végig az arcán, de valójában ebben azért nem vagyok annyira biztos, mint amilyen nyugodtan állítom. Nem felel semmit, csak szomorkásan elmosolyodik, és miután a zoknijaimat is a padlóra szórta, fölém mászik, és pillekönnyű csókokkal hinti tele a mellkasom, gondosan ügyelve a már átnedvesedett kötésre a vállamon.
A merevedése a combomnak feszül, és akkor nyilall belém, hogy én mennyire nem vagyok felizgulva. Ezt ő is bizonyára észrevette, mert azzal, ahogy a széttolt lábaim közé fészkel a csípőjével, egyértelműen jelzi, hogy majd ő irányít.
Az egyre nedvesebb csókjaitól már fénylik a mellkasom, mire a nyakamhoz ér, és lágyan megharap. Egy apró remegés fut végig az egész testemen, de ahhoz még mindig kevés, hogy vigyázzba állítson, miközben az agyam a szabaduláson pörög megállíthatatlanul.
- Imádom az illatod - zihál a nyakamba, és egyszerűen nem értem, hogy képes ennyire kizárni a külvilágot. - Nem tudom, mi van a halál után, de remélem velem tartasz. Vagy legalább az illatod.
- Fejezd be - utasítom gyengéden, ő pedig felkapja a fejét, és a szemembe néz. - Nem halunk meg.
Nem mond semmit, csak bámul rám, aztán lehunyja a sajátjait, és olyan forrón csókol meg, hogy muszáj a szájába nyögnöm tőle. Miközben egy pillanatra sem szakadnak el egymástól az ajkaink érzem, ahogy az arcomra folynak a könnyei, és ettől összeszorul a szívem. Talán próbálom őt, és egy kicsit magamat is nyugtatni, de valójában tényleg nem tudhatom, mi vár ránk hamarosan. Megérdemli, hogy a legcsodálatosabb utolsó élményt nyújtsam neki.
Végre én is megmozdulok, és egyik kezemmel a hátát karolom át, hogy magamhoz szorítsam, másikkal pedig a hajába túrok bele a tarkójától indulva, ami tudom, hogy mennyire beindítja. Szükségem lesz arra, hogy uralkodjon rajtam, mert én harcképtelen vagyok.
A takarók közül egy tubust varázsol elő, és miután felegyenesedik a lábaim közt, és a sarkára ülve készül a kezébe nyomni egy adag síkosítót, egy torokköszörülés hasít a szoba csendjébe.
- Neked kell csinálnod - leheli felém Harry, és most újra kétségbeesés csillog azokban a könnyes szemekben.
- Mit gondolsz, menni fog? - mutatok le magamra, és kényszeredetten felnevetek. Harry viszont még csak el sem mosolyodik. Hátra csúsztatja a lábait, és hasra fekszik, majd azokat a finom csókjait a belső combomon kezdi el szétszórni, egyre közelebb haladva a teljességgel téli álmot alvó farkam felé. Pontosan tudja, mit kell tennie, amivel pillanatok alatt felizgathat, most mégsem megy ez olyan gyorsan. Ujjai az alhasamat cirógatják, vagy a fenekembe marnak, míg nyelvével már az egész ágyékomat feltérképezte. Amikor a golyóimmal kezd el játszani, mintha végre elért volna egy impulzus az agyamig, hogy ezt most élvezni kellene, és sikerül félkemény állapotba erőszakolnom magam. Ez az angyalomnak már elég ahhoz, hogy a nyelvét a teljes hosszomon végighúzza, aztán a csúcsához érve a torkába engedjen. A farkam végre rándul egyet a szájában, amitől felnyög, én pedig ösztönösen a hajába markolok, hogy mélyebben magamra nyomjam.
Talán éppen kezdeném elengedni magam, amikor egy hangos ajtócsapódás, és néhány halálhörgés után elsül egy pisztoly. Harry fájdalmasan felkiált, számomra pedig megáll az idő. Az oldalához kap, de nem várom meg, hogy a takarók közé essen. Azonnal odaugrom, és a karjaimba veszem.
- Csak súrolt... csak súrolt... - motyogja, de kell némi idő, mire az agyam is felfogja a szavai jelentését. Csak tartom őt a karjaimban, és elkap a remegés. Túl sok a visszafojtott düh, a rémület és a jeges félelem. A saját életemért nem aggódom. Azért soha nem aggódom annyira. De most megint egy olyan ember fekszik a saját vérében a karjaim közt, aki nem érdemli meg, hogy miattam vesszen. Túl sok a hasonlóság, és ez sokkol. Nem tudok megmozdulni. Nem tudom érzékelni a külvilágot. Már nem is látom Harryt. Csak egy könnyes kék szempár az, ami a ködös tudatomba kúszik, és csak azt hallom a fejemben visszhangozni, ahogy a halhatatlan szerelméről biztosít.
Mire magamhoz térek, Harry már nincs a közelemben. Eszeveszett tempóban kezdem kapkodni a fejem a mostanra már teljesen megvilágított, kopott helyiségben, de sehol sem találom. Senki sincs már itt. Az őrök holtan fekszenek a földön, a plafonról pedig minden bizonnyal a szétloccsantott agyuk apró darabkái csöpögnek. Akahiro sehol. A széke üres, a kamera pedig törötten hever mellette.
Egy kéz siklik a vállamra, én pedig görcsösen ugrom el előle, és mérem fel, hogy ki van velem.
- Tessék - nyújtja felém a fekete alsóm Zayn, de nem néz rám. Valószínűleg cseppet sem kíváncsi a meztelen seggemre, én viszont kimondhatatlanul hálás vagyok neki azért, hogy mégis megmentette azt. Gyorsan magamra kapom a bokszert, majd a nadrágom és a cipőm, de amikor a pólómért nyúlnék, megragadja a kezem, és felránt. Nem értem, miért csinálta.
- Csurom víz - feleli olyan halkan, hogy alig lehet hallani, aztán mire felfoghatnám, mire készül, rám teríti a zakóját. - Gyere.
Átöleli a vállam, és szélsebesen kezd kiszlalomozni velem az épületből. Rengeteg holttest mellett sietünk el. Túl sok mellett. Ennek nem lesz jó vége.
- Ugye Aka...
- Nem halt meg - biztosít róla, még mielőtt megformálhatnám a kérdést. - Az hatalmas baklövés lett volna, nem igaz?
- Baklövés? - húzom fel az egyik szemöldököm, és felsandítok mindig tökéletesen kihúzott alakjára. - Mióta beszélsz te ilyen visszafogottan?
- Pofa be! - förmed rám, de tudom, hogy nem komoly. A karja az előbbinél is szorosabban tart.
- Na, ez a beszéd! - mosolyodom el, és már csak arra tudok koncentrálni, hogy minél előbb kijussunk innen. - Aleksei?
- A hotelban.
- Harry?
- Már a kocsiban - feleli keményen, és elhúzza a száját. Tudom, hogy vár majd még ránk egy olyan fajta "beszélgetés" erről az egészről a szállodában, amikor ő üvöltözik, mint egy eszelős, elmondja rólam a kicsit sem hízelgő véleményét, én a halálát kívánom, ő elmesél mindent apucinak, mintha tíz évesek lennénk, azután pedig már nem is lenne elegendő a halála, én magam akarom majd megfojtani. Alig várom.
2 Comments
Szia☺️
VálaszTörlésOMG!! OMG!! OOOOOMMMGGG!!! Hát milyen rész volt ez??? Te jóságos ég!! Meghaltam. Hogy én mennyire imádom az ilyen izgis részeket😍😍 Végem. Kicsináltál megint.
Már a rész előtti kis szöveged után próbáltam felkészíteni magam, hogy ajaaaj, kezdődik a baj😅
Az eleje olyan aranyos volt, ahogy ott feküdtek együtt. Aww, annyira láttam, meg a kis puszikat meg minden. Annyira szeretem az ilyen kis nyugis édes részeket is😍☺️
"Az ajtóból még rám kacsint, én meg csak mosolygok, mint valami bagzó tini." Ez a mondat. Imádom😂😍 Pont olyan is😂😂😍😜
Ohh aztán meg a koncert. Már akkor idegbe voltam... Nem bírom ezt! Neeeem! Állandóan idegeskedni Louis miatt... Vááááá! És most meg is történt a baj. Oh te szent sz*r! (Harry tök aranyos volt, hogy ott volt, de ezt nem sokáig tudtam élvezni😅)
Úristen! Mikor lövöldözni kezdtek. Végem volt. Mondom neeeee! Ne már! Louiiis! Ahh, annyira izgis volt! Imádlak! Olyan ndjsksjxnjdkdjd volt😍 Meghaltam. Aztán idegbe jöttem megint, mert tudtam, hogy elviszik Louist. 😭😬
Ki fogok halni a sztori végére. Tudom. Érzem.
Aztán mikor fellocsolták, na ott megint kész voltam. Annyira féltem mi lesz Louisval. Jaaj, hát nem halhat meg, tudom, hogy nem, de akkor is. Gyomorideg ezerrel. Ez a pasi hallod. Látom magam előtt. Tipikusan az a fajta, aki k*rva ijesztő😂😂 Főleg mikor mosolyog meg nyugodt. Vááá!
Nagyon mondtam Louisnak h ne pofázzá fiam, de közben meg annyira nevettem, mert olyan jó szövege van. Imádom😂 Jaj, nagyon tetszik.
Először nem tudtam mi lesz, bár az az ágy a képen... Én rosszabbra számítottam. Nem mintha ez jobb lett volna, de hála istennek időben megjött a felmentő sereg. Köszi Zayn! Imádlak! Csak így tovább! Ha folyton megmentitek egymást, akkor én nyugodt leszek! Imádom Zouist😍😍
Jaj, szerencsére mindenki jól van. Egy picit akkor megnyugodhatok most. Fel kell készülnöm a kövire, mert innentől úgy érzem még durvább lesz a helyzet, mivel nem jött össze a Akahiro terve, még idegesebb lesz😅😂 Ajaaaj. Meghalok.
"Tudom, hogy vár majd még ránk egy olyan fajta "beszélgetés" erről az egészről a szállodában, amikor ő üvöltözik, mint egy eszelős, elmondja rólam a kicsit sem hízelgő véleményét, én a halálát kívánom, ő elmesél mindent apucinak, mintha tíz évesek lennénk, azután pedig már nem is lenne elegendő a halála, én magam akarom majd megfojtani. Alig várom." Ez befejezésnek meg haláli volt. 😂 Imádooom!
Ahh, annyira bejövős ez s sztori! Engem totálisan kicsinálsz vele!
Eszméletlen milyen jól megírod, annyira ott vagyok! Ajj, csodálatos vagy! Imádat van ezerrel! És nagyon várom a köviiiiit! 😍😍
Puszi😘
Sziaa!
TörlésÓóóóh, nagyon örülök, hogy sikerült kicsinálnom vele. :D És gondolom ismersz már annyira, hogy tudd, ez még nagyon messze van a végétől, a tetőponttól. :DD
Látom végig nagyon izgulsz Louis-ért, és basszus ez nem is fog változni attól tartok. XDD Szinte végig okunk lesz aggódni az életükért. Ezt a történetet tényleg nem light-osra álmodtam úgy néz ki :DD Na de, nagyon örülök neki, hogy ennyire imádod, és hogy ennyire izgulsz rajta, és várod minden héten.
Köszönöm, hogy itt vagy velem. Töretlenül mindig!
Millió Pusziii