Sziasztok!

Elhoztam ebből is a következő részt, én nagyon élveztem, már akkor is amikor olvastam, de fordításnál is sokat mosolyogtam. Remélem nektek is tetszeni fog! Hagyjatok nyomot! ígérem, még a napokban válaszolok a korábbi kommentekre is, csak alig van időm ideszabadulni. De mindig egyből olvasom, és imádom őket.

Jó olvasást!

Puszi&Pacsi

Az október novemberbe fordul, a napok összemosódnak, miközben Louis és új vendége egy csendes rutinba szoknak. Louis minden reggel futni megy Clifforddal, és éppen a megfelelő időben érkezik vissza ahhoz, hogy lássa, ahogy Harry, isten tudja hova, de eltűnik a hosszú sétáira, miközben Louis a panzió körüli karbantartó munkálatokat végzi. Amikor végez vele, és visszamegy a házba, Harry a nappaliba húzódik, vagy a lámpás szobába. Néha egy könyv, néha a naplója társaságában, egészen addig, amíg Louis meg nem zavarja őt egy kicsit az ebédjével. Aztán, minden nap, pontban fél hétkor felszolgálja a vacsorát, és amíg hagyja Harryt egyedül kiélvezni az ételét az étkezőben, Louis visszavonul a konyhába, hogy az ott lévő kis asztalnál fogyassza el a sajátját. Nem igazán szoktak beszélgetni. Azután, ami a második estén történt, valahogy nem úgy alakult, és Harry az, aki különösképpen csendes. Udvariasan hümmög, amikor Louis valami vicceset próbál mondani, mindig csendben megköszöni az ételt, de soha nem reagál messzemenően, mert soha nem akarja továbbvinni a beszélgetést. Reggelente Harry bólint neki, amikor éppen keresztezik egymás útját, de Louis minden egyes próbálkozása arra, hogy egy kicsit oldja a feszültséget, azóta az általa csak “étterem incidens”-nek nevezett eset óta kudarcba fullad. Nem tehet róla, de úgy érzi, hogy túl hamar merészkedett túl messzire, és ezzel minden esélyét eljátszotta, hogy valamilyen kapcsolatot alakítson ki Harryvel. Bármilyen pillantást is vethetett Louis egy pillanatra a falak mögött bujkáló férfira, az újra a múlté volt, és a néma falak ismét áthatolhatatlanok lettek.

Amúgy ez rendben van. Nem küszködik azért, hogy életre szóló barátságokat kössön, és annak ellenére, hogy Harry magányának súlyát néha még Louis is érzi, valójában nem az ő dolga. Harry azt mondta, szüksége van egy kis szünetre, és hogy távol legyen a nagyvilágtól. A Déli Világítótorony Panzió úgy tűnik képes megadni neki mindezt. Louis úgy érzi, az ő munkája itt elvégeztetett.

Kivéve azt a tényt, hogy Harry már több, mint egy hete bérel szobát nála, és úgy néz ki… A férfi pont úgy néz ki, mint egy szellem, mintha saját magát kísértené. Képtelen elfújni a feje felett tornyosuló felhőket és ez tényleg, Istenem, tényleg nem az ő dolga, Louis tudja ezt, de valahol összetöri a szívét, hogy minden nap tanúja ennek. Talán tönkretette az esélyét, hogy barátok lehessenek Harryvel, azzal, hogy mindent túl gyorsan akart, de ez nem azt jelenti, hogy végig kell néznie ahogy szenved, anélkül, hogy megpróbálna segíteni.

Éppen ezért, egy félig átgondolt terv születik benne, valahol félúton az alvás és ébrenlét között, fél ötkor, amikor még nincs filter Louis gondolatain.

Visszaér az aznap reggeli futásból Clifforddal, az ötlet pedig folyamatosan formálódik a fejében. A tervezés utolsó simításait abban a tíz percben végzi el, amit a zuhany alatt tölt, hogy készen álljon rá, abban a pillanatban, hogy Harry félálomban lebotladozik a lépcsőkön egy nagy levendula színű pulcsiban, amiről Louis pontosan tudja, hogy a lámpás szoba ládájában volt.

Ha más nem is történik, Harry legalább láthatóan kezdi kicsit otthonosabban érezni magát a panzióban, és kölcsön vesz könyveket, vagy ruhákat anélkül, hogy engedélyt kérne rá.

- Szia! - köszönti Louis, mint minden egyes reggel, azóta, hogy Harry betoppant a fogadóba.

Ahogy az megjósolható volt, Harry udvariasan, de félénken bólint, és az ajtó felé indul.

- Ne haragudj, hogy zavarlak ezzel - kezdi Louis, azzal a reménnyel, hogy a lehető leghitelesebben csendül a hangja. Általában, ha szüksége van rá, ügyesen hazudik, nem azért, mert szereti csinálni, vagy szokása lenne, de úgy érzi, ma nagyobb a tét, és tart attól, hogy a korábbinál is jobban megbántja Harryt.

Harry, becsületére legyen mondva, felé fordul, és közben szorosan átöleli saját magát.

- Igen? - kérdi lassan és óvatosan.

- Nagyon elfoglalt voltam ma reggel a papírmunkával, és még nem volt alkalmam megsétáltatni Cliffordot - hazudja olyan finoman, ahogy csak lehetséges, és próbál kicsit szégyenlősnek tűnni. - Nagyjából a legrosszabb kutyaapu vagyok ma, szóval azon gondolkodtam, hogy talán nem bánnád, ha elkísérne a sétádra.

Vár egy kicsit, és figyeli, hogyan kerekednek el Harry szemei a kérésre.

- Ó!

- Tudom, hogy ez visszaélés - teszi hozzá Louis, és rájön, hogy Harry talán nem is csak céltalanul bóklászik, amikor elhagyja a panziót. Lehet, hogy bemegy a faluba, anélkül, hogy Louis tudna róla, és magával vinni egy kutyát, ami nem is a sajátja, talán egyáltalán nem egyezik az elképzeléseivel a kellemes időtöltésről. - Tudom, hogy az. És nyilvánvalóan, nem azért vagy itt hogy nekem dolgozz, vagy akár csak segíts, de gondoltam, megkérdezem. Tényleg nem lenne sok dolgod, ígérem. Cliff jó kutya. Közel marad hozzád, és igazából még pórázra sincs szükség. Mármint, megtanulta, hogy hallgasson arra, aki vele van… Nagyon jól viselkedik, szavamat adom! És a faluban mindenki ismeri, szóval, ha esetleg a pékségbe mész reggelizni, az egyáltalán nem lesz probléma. Csak nem akarom, hogy még néhány órára itt ragadjon velem, tudod?

Teljesen érthető lenne, ha Harry megkérdezné Louis-tól, hogy miért nem tart egyszerűen egy kis szünetet, és sétáltatja meg a saját kutyáját, tekintve, hogy ez lenne a legegyszerűbb megoldás a problémájukra, de Louis reménykedik benne, hogy az összefüggéstelen zagyválása majd meg fogja győzni Harryt, mielőtt mélyebben belegondolna.

- Persze - válaszol végül Harry, egy apró szünet után. - Clifford is jöhet.

- Köszönöm, Harry! Tényleg tartozom eggyel! - válaszolja Louis, talán egy kicsit eltúlozva a színjátékot, és kilép a recepciós pult mögül, gyorsan a nappaliba szalad, és lekapja Clifford pórázát, a biztonság kedvéért. Amikor visszaér, a kutya egyértelműen kíváncsian döfködi Louis lábszárát.

Konkrétan még csak most értek vissza a reggeli futásukról, és semmi oka úgy viselkedni, mint egy izgága kölyökkutya, de Louis némán hálát rebeg érte, amiért Clifford rész vesz a játékban.

Ha Louis esetleg nem lehet Harry barátja, talán majd a kutyája lesz az. Végülis, mindenkinek szüksége van egy társra, gondolja Louis, ahogy az ablakon át nézi, amint elsétálnak a világítótoronytól. Harry háta mindig be van görnyedve, és a kezeit a túlméretes kabát zsebébe rejti. Clifford boldogan üget mellette, neki-neki dörgölve a buksiját Harry lábának, és amikor már éppen eltűnnének a sziklák takarásában, Louis még épp látja, ahogy Harry lehajol, hogy megsimogassa. Clifford válaszul felugrik rá, és a mellső mancsaival eléri Harryt.

Valami, egész mélyen Louis-ban megkönnyebbüléssel tölti el, amikor még látja, hogy ez az akció egyértelműen megnevettette Harryt. Ezután mindkét alak eltűnik a láthatárról, ahogy lefelé sétálnak a tengerpartra, nem tudva, hogy valaki egész addig kíváncsian figyelte őket.

***

Az első húsz percben, Louis szünet nélkül az ablakot lesi, hátha valami csoda folytán képes lesz átlátni a sziklákon, le egészen a partig, de egy idő után a munkája erősen megköveteli a figyelmét, és teljesen elfeledkezik közben a tervéről, és az aggodalomról, vajon hogy megy a barátkozás.

Nem egészen két órával később, amikor Harry és Clifford a nappaliba sétálnak, Louis pedig a földön elterülve pakolássza a papírjait, csak akkor jut eszébe, hogy milyen tervbe is vonta be Harryt.

Harry egyértelműen megijed, amikor besétál a szobába, és meglátja Louis-t, ahogy egy laza melegítőben, és pólóban, a hasán fekszik a bolyhos szőnyegen, és egy tollat ütöget az állának.

- Ó! - mondja, és gyorsan elkapja Clifford nyakörvét, mielőtt még keresztül masírozna Louis gondosan rendezgetett iratain. - Bocsi - teszi hozzá, aztán letérdel, és átöleli Cliff alakját, mert a kutya izgatottan köszönni próbál a gazdijának. - Nem vettem észre, hogy itt vagy.

- Köszi, hogy visszafogod - válaszol Louis. - Nem fogok hazudni, sokáig tartott összerendezni ezeket. Ő pedig egy másodperc alatt mindent összekavart volna.

- Nincs mit - feleli Harry. Az arca piros, egészségesen kipirult, és közel sem tűnik olyan zaklatottnak, mint reggel.

Louis nem állítaná, hogy kifejezetten Clifford jelenléte segített volna Harryn, de remélhetőleg a kutya jótékony energiái, és feltétlen szeretete egy kis napsütést csempészett Harry napjába.

- Én csak gondoltam… - mondja Harry, és Louis elmosolyodik, ahogy Harry meglóbálja a kezében a pórázt.

- Igen, itt hagyhatod - válaszolja Louis a padlóra mutatva. Nem mintha mindig rendben tartaná a szobát. - Majd később elteszem.

- Rendben - egyezik bele Harry, és pont oda ejti a pórázt, ahova Louis mutatott. - Becsukom magam után az ajtót - teszi hozzá, aztán feláll, és a kijárat felé vezeti Cliffordot.

- Jól viselkedett, ugye? Nem zavart nagyon? - Louis-nak muszáj megkérdeznie, amint Harry távozni készül.

- Nagyon jó kutya - mondja egyszerűen Harry, de az a halvány kis molyos az arcán pillanatnyilag megteszi.

- Köszönöm, hogy magaddal vitted, tartozom eggyel - vigyorog Louis.

Harry csak megrázza a fejét, udvariasan visszamosolyog, aztán Clifforddal együtt elindul.

***

Másnap reggel, amikor Harry álmos szemmel kilép a panzióból, Louis már várja. Ma úgy látszik, mintha futáshoz öltözött volna, egy szürke rövidnadrágot visel, alatta pedig feszes, sportos leggingset, mindezt egy hamisítatlan futócipővel. És habár egy vastag, krém színű, kötött pulóvert visel, kicsoda Louis, hogy bármit is előre feltételezzen? Ettől még ez egy érdekes váltás ahhoz képest, amit általában a sétái alatt visel. Louis nem tehet róla, de természetesen észreveszi ezt az apró változást.

- ‘Reggelt! - kurjant fel Louis, és ahogy a piros vödörbe ejti a szivacsot, amit az ablakmosáshoz használ, a szappanos víz a Vans cipőjére fröccsen. - Basszus - mondja Louis nevetve, és lerázza a habot a cipőjéről.

- Szia! - köszön vissza Harry egy apró bólintással.

Louis Clifford pórázáért nyúl, amit a vödör mellett hagyott, és ártatlan arccal nyújtja Harry felé. - Nem bánod? - kérdi, egy szörnyen mesterkélt, és hatalmas mosollyal.

Clifford rögtön vadul csóválni kezdi a farkát, amikor úgy tűnik, hogy sétálhat egyet a parton.

Louis-nak van a leges- legmanipulatívabb kutyája az egész világon.

Harry meglepettnek tűnik, hogy megint megkérték erre. Megakad a lépteiben, és gondolkodó pillantással mered Louis-ra.

- Öm… - kezd bele, és idegesen túr a hajába. Louis bárcsak azt mondhatná, hogy ziláltan néz ki, de úgy tűnik, Harry pontosan tudja, hogyan kell úgy a hajába borzolnia, hogy utána jól fessen. - Gondolom… hogy semmi akadálya…? - folytatja, és az egész már majdnem egy kérdésnek hangzik.

Louis terve talán ravasz, de legkevésbé sem szeretné, ha Harry kényszerítve érezné magát.

- Csak ha biztos vagy benne, hogy rendben van - erősködik. - Várhat még néhány órát, ha szükséges. Ebéd után is el tudunk menni. Mindenképp szívhat egy kis friss levegőt - fejezi be Louis egy kis legyintéssel abba az irányba, ahol Clifford éppen a füvet szaglássza.

- Nem, semmi probléma ezzel - feleli Harry, és közelebb sétál Louis-hoz, hogy elvegye tőle a pórázt. - Egyáltalán nem megterhelő.

Louis felnevet a válaszon, és a szemeit forgatja, mielőtt megszólal.

- Most még ezt mondod, de várj, amíg majd a kanapén szundikálnál, ő pedig úgy dönt, ideje összebújni kicsit. Lehet, hogy soványnak tűnik, de ez a szörnyeteg nagyon nehéz.

Harry, mint mindig, udvariasan elmosolyodik, talán egy kicsit kevésbé zárkózottan, de még mindig valódi érzelmek nélkül.

- Észben tartom - feleli, és int egyet Louis-nak a pórázzal a kezében, majd könnyedén, de profi módon füttyent Cliffordnak.

Louis kutyája azonnal Harryvel indul, és lassan eltűnnek a sziklák mögött.

***

Ez a napirend hamar egy új szokássá válik köztük, egy mindennapi rutinná, amiben némán állapodtak meg. Harry minden délelőtt megsétáltatja Cliffordot, és már kérdés nélkül nyúl a póráza után, aztán mindketten eltűnnek néhány órára, Isten tudja hova. Ezután Harry kissé ellazultabban tér vissza, miközben édes semmiségeket suttog Clifford fülébe, majd a naplója társaságában bekuckózza magát valahova a panzión belül. Este Louis veszi át a kutyasétáltatási feladatkört, leviszi őt a partra, és hagyja, hogy Cliffy szabadon kóboroljon a homokban, legalább egy fél órát, miközben elmélkedő kérdéseket tesz fel neki a vendégükről. Clifford persze sose válaszol, jobban szeret a fagyos vízben ugrándozni, mintha még mindig kölyökkutya lenne, és gyakrabban fröcsköli le Louis-t, mint amire ő vágyna. Mindenek ellenére, ha Clifford részleteket akarna kiszivárogtatni Harryről, Louis igazából nem is akarná tudni. Nem, amíg nem magától, Harrytől származnak.

Így hát belekényelmesedtek ebbe. Az idő olyan lassan telik, mint még soha ezen a szigeten, így Louis is lassan halad a panzió körüli karbantartó munkákkal, tudva, hogy jó munkához idő kell. Végtére is büszke a létesítményére, gondját viseli, mintha nem csak bérelné, hanem tényleg a sajátja lenne. Annyi szeretetet csepegtet a javítási munkákba, amennyit csak tud, titokban abban reménykedve, hogy beszivárog a falakba, és a vendégek is érezni fogják.

Egy nap, kicsit több, mint egy héttel azután, hogy Harry először sétálni vitte Cliffordot, Louis épp az élelmiszerboltból sétál ki, néhány termékkel a kezében, amikor Mr. Drummondba ütközik. A szó szoros értelmében.

- Ó! - vesz egy nagy levegőt Louis, és tesz egy lépést hátra, hogy kicsit távolabb legyen. - Bocsánat - teszi hozzá mosolyogva, a csípőjéhez támasztja a papírtáskát, amit a kezében tart, és megigazítja a Waterstons feliratú vászon szatyrot a jobb vállán.

Mr. Drummond visszamosolyog rá a gyapjúsapkája alól. Az évek alatt, mióta Louis Fair Isle-ra költözött, nem emlékszik, hogy valaha látta volna az öreget a sapkája nélkül. Egyszer sem. Minden alkalommal ugyanannak a három öltözetnek a variációját viseli. Három részes gyapjúszövet öltönyt, ami könnyednek, mégis fontosnak mutatja őt. Ezúttal olivazöld, pontosan ugyanaz az éles zöld árnyalat, mint a férfi szemei. Ez tökéletes párja Harryének is, jut eszébe egyből Louis-nak.

Ahogy ez a gondolat az eszébe ötlik, egyből megrázza a fejét, hogy megpróbáljon megszabadulni tőle.

- Louis! - kiáltja Mr. Drummond, ami egyből el is tereli a figyelmét. - Hogy vagy, fiam?

Ez egy titok, amit a sírba visz, mert ha elmondaná, akkor elterjedne a szigeten, és szükségtelen drámát okozna, de Mr. Drummond mindig is Louis kedvenc szigetlakója volt. Mióta először a szigetre látogatott a családjával még tinédzserként, azóta imádja a férfit, aki a madármegfigyelő központot vezeti. Már a hatvanas évei elején jár, de a csak éppen hogy őszbe vegyülő szakálla legalább tíz évvel fiatalabbnak mutatja, mint a valódi kora. Egy kicsit mindig túl van öltözve a munkához, amit végez, de sose folytatná az üzletét megfelelő megjelenés hiányában, miközben hosszú beszélgetéseket folytat a sziget madártani életéről a látogatókkal. Mindig kéznél van egy érdekes ténye a természetről, amit Louis-nak sose jutott volna eszébe megkérdezni, de végül mégis imádja, hogy megtudhatta.

Kedves és bűbájos, Louis szinte biztos abban, hogy a vendégek nagy része csak azért tér vissza a szigetre, mert többet akarnak a társaságából. És mégis ki tudná hibáztatni őket ezért? Louis mindig sajnálja, amiért ennyire kevés idejük van arra, hogy együtt lógjanak, mert mindketten a sziget vezető látványosságaiért felelnek.

- Jól vagyok - feleli Louis. - Nagyszerűen. Sok az elfoglaltság. Próbálom a lehető legtöbb karbantartási munkát befejezni, mielőtt beköszönt a tél, tudod, hogy megy ez - teszi hozzá nevetve, mert tudja, hogy Mr. Drummond az, aki mindenkinél jobban ismeri a súlyokat, amik Louis vállát nyomják ebben az időszakban. Ha bízunk a falusi pletykákban, az elmúlt napokban ő is komoly javítási munkálatokat végzett az intézmény tetőszerkezetén. - Hogy vagy? Hogy halad a tető?

- Jól vagyok, nagyon is. Én is elfoglalt vagyok. Minden nap fent vagyok a tetőn - nevet, és az ég felé mutat. - Igazándiból, akartam is már beszélni veled róla - teszi hozzá, meglepve ezzel Louis-t.

- Ó, tényleg? Szükséged van segítségre? - kérdez vissza, és próbálja fejben összeszedni a tennivalóit, hogy találjon szabad órákat, amikor besegíthet. - Ma és holnap nehézkes, de…

Mr. Drummond nevetése félbeszakítja, a férfi a fejét rázza, hogy megállítsa Louis-t a heves megoldáskeresésben. - Nem, nem… Semmi ilyesmi fiam, tényleg megleszek. De köszönöm, már a szándékot is nagyra értékelem - tart egy másodperc szünetet, és megigazítja a kalapját, aztán egyenesen Louis szemébe néz. - Csak kíváncsi voltam, mi a helyzet a vendégeddel?

Louis erre csak összezavarodva pislog néhányat.

- A vendégemmel? - ismétli meg, nem is válaszolva a kérdésre. Mi a fenét tudhat Mr. Drummond Harryről?

- Igen - mondja Mr. Drummond lassan, türelmesen. - Azzal a Harryvel. Magas, csendes, de udvarias, tudod - tartja fel a kezét, hogy megmutassa mennyire magas, de durván eltúlozza Harry méreteit.

Louis csak hümmög, és kicsit megmozgatja a vállát a szatyornyi élelmiszer alatt, amikor már túl nehéz, és a vállába vág.

- Igen, igen. Ő jól van…? Harry… úgy tűnik kedveli a szigetet. Én… Nem is igazán tudom, általában el van foglalva a saját dolgaival.

- Persze - ért egyet Mr. Drummond. - Először bizonytalan voltam vele kapcsolatban, Louis. Őszinte leszek.

Louis szíve félre kalapál egy kicsit.

- Hogy érted? - kérdi, felszültebben, sokkal vádaskodóbban, mint ahogy tervezte. - Tett valamit?

- Semmit, semmit - tagadja Mr. Drummond, de Louis átlát rajta. - Csak, mintha valami kísértet lenne, és mindig csak ólálkodik körülöttünk. Nem igaz? Nem is igazán mutatkozott be senkinek…

- Ó! - válaszol Louis, és a lenéz. Harry nyilvánvalóan szereti a privátszférát, és már az első alkalommal egyértelmű volt, amikor Louis beszélgetett vele. Nem is érti, miért sértődik meg kissé Harry nevében is, amikor Mr. Drummond ítélkezik felette emiatt. - Nem tudom - mondta egy kínosan hosszú csend után. Louis sose használta volna az ólálkodik jelzőt Harryre, de Mr. Drummondnak nyilvánvalóan más a véleménye. És még csak nem is látta soha Harryt a faluban, hogy ellent tudjon mondani a vádaknak.

- Mindig a telefonfülkéhez megy - mondja szemrehányó hangon Mr. Drummond, és a piros fülke felé mutat, ami a főutca végében áll, épp ott, ahol az út földúttá változik, és egészen levezet a sziklákhoz. - Minden reggel ugyanabban az időben. Csak megy, hogy hívásokat bonyolítson le.

Louis a telefonfülkére néz, mintha első alkalommal látná, és ez majdnem igaz is, mert rendszeresen elfelejti, hogy itt van.

- A telefonfülke? - kérdezi, a homlokát ráncolva egy kicsit. - Hogy érted?

- Nagy és piros - csipkelődik Mr. Drummond, és a fülkére mutat.

Louis felkuncog, aztán a fejét rázza.

- Igen, tudom, hol van a falu egyetlen telefonfülkéje. Nem tudtam, hogy egyáltalán működik-e - motyogja, főleg csak magának. Tényleg elfelejtette, hogy az az átkozott dolog egyáltalán ott van, és egyáltalán nem érti, Mr. Drummond miért csinál ebből ekkora ügyet.

- Bizony működik. Nagyon is jól.

- És a tény, hogy Harry telefonálni szokott, fontos? - kérdezi Louis, egy kicsit hezitálva. A helyzet az, hogy már csak azt sem érti, Mr. Drummond miért hozta fel egyáltalán.

- Nem, nem. Csak elmélkedtünk. Ő nem beszél sokat, és te se mondtál róla egy szót se eddig.

A többes szám használata tényleg zavarja Louis-t. Ez azt jelenti, hogy nem csak az öreg, de a sziget összes lakója Louis szezonon kívüli vendégén agyal. Mert nyilvánvalóan ezt teszik. De egyikük sem említette meg neki, senkinél sem kérdezősködött, éppen ezért, Louis fejében még az is felmerült, hogy Harry talán sokkal többet lóg velük, mint vele. Őszintén szólva, mindenki annyira egyértelműen hallgatott Harryről, hogy Louis már azon is gondolkodott, hogy talán észre se vették. Tudnia kellett volna, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye, attól függetlenül, hogy megosztják vele, vagy sem.

- Nos, akárkit is hív minden nap, szerintem ez az ő dolga, nem? Nem mintha a mobil térerő annyira jó lenne a szigeten. Talán van néhány fontos dolog, amit mindenképp el kell intéznie, nem hagyhatja csak úgy hátra. Mármint, minden cég azt állítja, hogy teljes lefedettséget nyújt nekünk, de mind tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz - mondja Louis kicsit hadarva, remélve, hogy Mr. Drummond ejti ezt az egész témát, és amikor visszamegy, elmondja majd mindenkinek, hogy Harryt békén kell hagyni, mert Louis sem aggódik miatta egyáltalán.

Mr. Drummond csak egyetértően morog egyet, pont úgy, ahogy Louis a bosszankodó turistákat szokta hallani, akik panaszkodnak, mert a szolgáltató megígérte nekik, hogy minden rendben lesz Fair Isle-on, és dühösen hadonásznak a használhatatlan telefonjukkal, amin még egy egység sincs, hogy bármit is kezdhessenek vele. Mindenesetre, Louis nem tudta, hogy a fülke működik, és nem tehet róla, de egyből azon kezd gondolkodni, ki lehet az, akit Harry minden nap felhív, és nem akarta, hogy Louis tudjon róla. A szobájában lévő telefont is használhatná. Vagy talán azt gondolja, hogy Louis leellenőrizné?

- Mindenesetre - szólal meg végül Mr. Drummond a fejét ingatva. - Csak azt akartam mondani, hogy miután találkoztam vele, teljesen megváltoztak a nézeteim vele kapcsolatban. Néhány napja feljöttek Clifforddal az obszervatóriumhoz, és még be is segített néhány dologban, amit éppen a tető javításához csináltam. És segített átrendezni néhány bútort is.

- Tényleg? - mosolyog Louis meglepetten. - Sose említette - teszi hozzá, nem mintha Harry túl sok mindent említene neki.

- Igen, igen. Nagyon kedves volt. Szégyenlősnek tűnt, de nagyon kedves. Szóval, reméltem, át tudod adni neki, hogy még egyszer köszönöm, minden jót neki, és sajnálom, hogy előre ítélkeztem. Jó gyerek, és ezt elmondtam mindenki másnak is - mondja. - Senkit sem zavar a jelenléte.

Louis szíve nagyot dobban.

- Várj, mi? Zavarta őket a jelenléte? - kérdezi egy kicsit talán túl hevesen.

- Nem, nem. Ne aggódj. Senki se üldözné el az egyetlen vendéget a szezonon kívüli időszakban. Jobban ismersz minket annál, fiam. Csak kicsit feszültek voltak, tudod hogy van ez. Senki sem akart beszélni róla neked, természetesen. Nagy szerencse, hogy vendéged van a szezonnak ebben az szakaszában. Nem akartuk elrontani ezt a bolondos aggodalmainkkal. És most már amúgy is minden rendben. Volt vele egy kellemes beszélgetésem, és már tudom, hogy egy kedves fickó.

- Nos, örülök, hogy így gondolod. Átadom neki az üdvözleted - sóhajt fel megkönnyebbülten Louis.

- Minden jót, Louis - mondja Mr. Drummond, és integetve elsétál.

Amikor a hazaúton Louis elsétál a fülke mellett, akaratlanul is egy kíváncsi pillantást vet rá.

Aznap este, amikor Louis a vacsora szervírozása közben átadja neki Mr. Drummond üzenetét, Harry őszintén mosolyog, és az arcán tükröződő súlyos terhek, mintha most kevésbé húznák őt.

***

Másnap reggel, Louis az udvaron dolgozik egy túlméretezett kapucnis pulcsiba csomagolva, ami egykor jobb napokat is látott. Apró festékfoltok díszelegnek rajta, amiket soha nem sikerült teljesen kimosnia belőle. A legrégebbi nadrágját vette fel, és igyekszik figyelmen kívül hagyni a hideget a térdeinél, ahol már kikopott az anyag. Olyan erősen koncentrál az ablakkeret újrafestésére, hogy észre sem veszi, amikor Harry visszafelé jön a megszokott sétájáról, csak amikor Clifford üdvözlésként ugat egyet.

Louis megfordul az ecsettel a kezében, és látja, hogy Harry most sokkal több dühös energiával a lépteiben közeledik felé, mint amit mondjuk már megszokott tőle. Minden másodpercben hátranéz a válla felett, mintha attól tartana, valaki követi. Az első pillanattól kezdve, ahogy Louis meglátta, üldözöttnek tűnt, de ez… ez most valami más.

- Minden rendben? - kérdezi Louis, amint Harry hallótávolságon belülre ér, és próbál nem túl aggódónak tűnni.

Harry megrázza a fejét. Az arca piros, mintha kínosan érezné magát, de Louis inkább azt gondolja, a hideg miatt van. Az elmúlt hét relatíve napos volt valami csoda folytán, szóval melegebb idővel vannak megáldva, mint azt várták volna, de a szél még mindig csípős, főleg a sziklák tetején.

Clifford elkezd körözni Harry körül, amikor elérik az ajtót, és a folyamatosan csóválja a farkát, ahogy Harry abbahagyja a simogatását.

- Figyelj, tudom, hogy nem az én dolgom - kezdi Louis kedvesen, és tesz egy lépést felé -, de ha beszélni akarsz róla, akkor én boldogan…

- Ez tényleg, igazán semmi - rázza meg a fejét Harry, és a tekintetét Louis kutyáján tartja.

Louis gyűlöl erőszakoskodni.

- Biztos? - kérdezi mégis, mert képtelen visszafogni magát, amikor Harry egy másodpercig újra hátranéz a válla felett, mielőtt Louis szemébe néz. Mélyen ráncolja a szemöldökét, szinte a felismerhetetlenségig ráncolva a homlokát is. Egyértelműen zavart.

- Igen! - suttogja Harry kitartóan, szinte irritáltan. Aztán megrezzen az arca. - Ne haragudj, ez… - húzza el a száját. - Hülyeség.

- Az is elfogadott - viccelődik Louis, és elégedettséget érez, amikor Harry szája egy kis mosolyba görbül. Még mindig erősen ráncolja a homlokát, mintha egy Oscar díjra jelölt drámában lenne, de talán Louis tényleg segíthet.

- Volt egy… kellemetlen találkozásom ma reggel, de minden oké.

És ez… Ez zavarja össze végképp Louis-t. Egy szigeten, amit összesen hatvanan laknak, és mindenkit jól ismer, nincs túl sok lehetőség arra, hogy ki lehet a ludas, és mégsem tudja elképzelni egyikükről se, hogy ne a legkedvesebben viszonyulnának egy turistához.

- Ó… - mondja Louis, és leteszi az ecsetet. - Sajnálom, itt általában mindenki nagyon barátságos. Bármi is történt, biztos vagyok benne, hogy csak valami félreértés lehetett. Beszélgetek velük, ha akarod - ajánlja fel, mindkét kezét a pulcsiba dugva, és vállat von.

- Az… nem szükséges.

- Biztos? Örömmel. Őszintén, biztos vagyok benne, hogy csak egy…

- Egy puffin volt - árulja el végre Harry, amikor durván félbeszakítja Louis-t, és az arca piros árnyalata mintha most sötétebb lenne.

Szóval mégiscsak zavarban van.

- Pardon? - kérdi, és meg kell erőszakolnia magát, hogy visszatartsa a nevetését.

- Egy puffin volt, oké? Egy apró kis puffin - sötétülnek el Harry szemei. - Egy apró, gonosz puffin - teszi hozzá suttogva.

Louis beharapja az alsó ajkát, bólint és azt mantrázza magában, hogy ne nevess, ne nevess, ne nevess.

- A puffinok… általában nincsenek is a szigeten novemberben - mondja, és egy kicsit magasabban cseng a hangja, ahogy próbál nem nevetni. - Főképp tavasszal és nyáron vannak a környéken - feleli, és egy kicsit megcsúszik a hangja. - Lehetséges, hogy valami más madarat láttál?

- Tudom, hogy néz ki egy puffin! - érvel Harry. - Egy puffin volt, ami… Nagyon agresszív volt, és… ítélkező.

- Ítélkező?

- Igen!! - ragaszkodik hozzá Harry. - Olyan volt… Olyan volt, mintha a lelkembe látna, és nem tetszene neki, amit lát - mondja, valójában rémülten a találkozás után.

És ettől csak… Louis csak kuncogni kezd, nem számít milyen erősen próbálta visszatartani.

- Szóval, engedd, hogy tisztázzam ezt - mondja, és tesz egy lépést Harry felé. - Lementél a partra, ahol egy mágikus puffin belenézett a lelkedbe, és végül sötétnek találta?

- Sose mondtam, hogy a puffin mágikus volt.

- Azt mondtad a lelkedbe látott.

- Mert így volt!

- Megpróbált megtámadni, vagy…?

- Nem! - rázza meg a fejét Harry. - Csak… Csak elkezdett mindenhova követni. Nagyon ijesztő volt.

- Talán csak ‘kedvelt’ téged? - kérdi Louis felhúzott szemöldökkel, és emiatt Harry tart egy hosszabb szünetet, aztán folytatja:

- Mindenesetre, gondoltam, biztonságosabb, ha visszajövök.

- Igen, persze. Nem akarnám, hogy egy puffin megöljön az éles tekintetével. Az egy igazán kínos nekrológ lenne.

Harry teste egy kicsit ellazul a poént hallva. Egy kicsit lehajtja a fejét, aztán egy bátortalan pillantást vet Louis-ra. - Szóval, lehet hogy túlreagáltam?

- Talán egy kicsit - hunyorog rá Louis válaszul.

Harry megemeli a vállait, és a kezeivel a felkarját dörzsöli egy kis felmelegedést remélve.

- Én most… megiszom egy liter teát, hogy elfelejtsem ezt az egészet - motyogja, ahogy elsétál Louis mellett, hogy a házba menjen.

- Okos gondolat - mondja Louis Harry hátának. - Kezeld brit módjára a traumát.

Miután Harry eltűnik, lehajol, hogy újra felvegye az ecsetet, de ezután már képtelen letörölni a vigyort az arcáról.