Utolsó Vérig - 3.
Sziasztok!
Na, most már haladunk haladunk, néhányan talán már találgatni is tudtok, merre indul el a történet. A véleményetekre viszont még mindig kíváncsi vagyok! :)) Hagyjatok nyomot!
Puszi&Pacsi
3. Ismerj meg!
Mielőtt kiszállnánk a kocsiból, Zayn leveszi a zakóját, és óvatosan rám teríti, aztán mintha a testőröm lenne, gyorsan besiet velem a szállodába. Profin csinálja, csak az a baj, hogy annyira remegnek az ujjai a felkaromon, hogy a két réteg ruha alatt is érzem.
- Melyik a szobátok? - hajol hozzám olyan közel, hogy szinte zavarni kezdjen a drága parfümje illata az orromban. Eléggé segítőkész most, hogy megmentettem a seggét, de ettől még utálom.
- Csak kövess - nyögöm, és nekilendülök, de felszisszenek, amikor nem törődve a sérülésemmel visszaránt.
- Legalább most maradj már veszteg!
A hangja megrovó, de bujkál benne valami... Valami, amitől inkább megtörtnek hangzik. Hagyom, hogy támogasson, de ettől még nem adom át neki teljesen a gyeplőt. Amikor a szobám ajtajához érünk, a zenekari biztonsági őr bólint felém, és már utat is enged nekünk.
- Hol a colos? - ültet le a kanapéra, aztán szinte ingerülten kezd el kutatni utána.
- Gondolom a saját szobájában - rántok vállat, és bár csak az egyiket, még így is nagy hiba volt, mert felnyögök fájdalmamban. - Itt van az enyém mellett. És Zayn, van neve is, használd, ha kérhetem.
Szemforgatva kimasírozik, és nem telik el sok idő, mire a rémült Alekkel az oldalán jelenik meg újra, és mindenkit kiküld a szobából. Csak hárman maradunk.
- Sokkal kisebb a baj, mint ahogy előadta - tartom ki a hibátlan kezem Alek felé, mielőtt még elkezd sopánkodni nekem. Nem szólal meg. Talán tévedtem. Vagy most először sikerült elérnem, hogy ne aggódja túl magát. Felveszi a szobai telefont, és a recepció segítségét kéri. Míg az elsősegély dobozt várjuk, addig fél lábbal mellém térdel a kanapéra, és óvatosan leveszi rólam Zayn zakóját. Már ettől is sziszegek, mint egy hisztis macska, szóval meg sem próbálja levenni a felsőm, amit nagyon helyes döntésnek könyvelek el.
- Alek - próbálok megszólalni, de olyan dühösen kapja rám a tekintetét, hogy egyből belém fojtja a szót.
- Kurvára jobban teszed, ha meg sem szólalsz - ugat le mogorván, és már veszem a levegőt, hogy visszavágjak valami epéset, de kopognak, és inkább csendben maradok. Lesz még esélyem törleszteni.
Aleksei annyi cuccot pakol le az előttem lévő asztalra, hogy azzal aztán meg is operálhatna. Bár ha jobban belegondolok, egy átlagembernek az, amire készülünk, pontosan annak is számítana.
Olyan szakszerűen kezd neki, hogy levágja rólam a felsőm, és kitisztítsa a sebem, mintha tényleg orvos lenne. Soha nem leszek képes szavakba önteni neki, mennyire hálás vagyok azért, amit értem tesz. Gyakorlatilag amióta csak ismerjük egymást. Nélküle talán már tényleg halott lennék.
- Utálom, hogy ennyiszer kell ismételnem magam, de úgy látom tényleg nem fér abba az idióta fejedbe, hogy sokkal óvatosabbnak kell lenned - magyaráz, mostanra mintha már egy kicsit nyugodtabbra véve a hangnemet, de esküdni erre azért nem mernék.
- Óvatos voltam - morgom az összeszorított fogaim közt, mert mocskosul fáj, amit csinál. - Ha nem így lett volna, már egy tepsiben feküdnék.
- Ő tényleg az volt - szólal meg nagyon furcsa hangon Zayn a hátam mögött. Szerintem ezt olyan nehéz volt kimondania, hogy fizikai fájdalmat okozott neki. Most aztán veszekedhetnénk, hogy az, vagy az én váll lövésem volt a fájdalmasabb. - Én voltam a hibás. Nem vettem eléggé komolyan a helyzetet.
- Zayn - szólok rá, nem túl kedvesen, de azért hagyom, hogy érezze, nem haragszom rá. - Én vagyok a nap hőse, ha elveszed tőlem a reflektorfényt az önsajnálatoddal, akkor én nyírlak ki.
Hallom, hogy halkan kuncog egyet mögöttem, és Aleksei is elmosolyodik.
- Ha a nárcisztikus éned most is porondon van, akkor nagy bajod tényleg nem lehet - csóválja a fejét Alek, és feláll előttem, hogy elkezdje kikapcsolni az övét.
- Hé, hé, Tigrisem! - tartom fel az egyik kezem nevetve. - Most fontosabb dolgunk van, ezt majd ha ketten leszünk.
- Kuss - teszi a számba az bőrszíjat, hogy rá tudjak harapni. - Próbálj meg nem túl hangosan kiabálni. Igyekszem nagyon óvatosan csinálni.
- Gyorsan - nyögöm az övvel a fogaim közt, és összeszorítom a szemem, de a jéghideg fájdalom előtt, ami szinte a csontomig mar, még érzem, hogy a kanapé lesüpped mellettem, és valaki a vállamra szorít. Szédülni kezdek a gyötrelemtől, és a kezem is megremeg, de gyorsan ökölbe szorítom. Szinte minden apró mozzanat a szemem előtt van, ahogy Alek a fémcsipesszel a golyó után matat a húsomban.
- Megvan - szólal meg végre, amikor talán már az ájuláshoz is közel voltam. Gyorsan húzza ki a vállamból, és ahogy a hideg fém elhagyja a testem, azonnal elönti a helyét a forróság. Zayn az előbbinél is erősebben szorít.
- Segíts. Fogd ezt oda, míg befűzöm a tűt.
Azt már bírni fogom. Gyerekjáték. Kiköpöm a számba erőltetett övet, és kifújok egy nagyon mély levegőt.
- És ne szoríts ennyire, mert kezd az a vállam is fájni.
Kinyitom a szemem, és ahogy lekapja a kezét rólam, látom a szemeiben a bűntudatot. - Nyugi már. Jól vagyok.
Egyikünk sem szólal meg, míg Aleksei néhány apró és nagyon céltudatos mozdulattal összefércel, aztán újra alaposan lefertőtleníti a sebet. Tesz rá egy nagyon szép és mesterien kényelmes kötést, aztán felköti a karomat is, hogy ne tudjam mozgatni.
- Alek - szólítom meg, és gyengéden megfogom a kezét. - Nagyon köszönöm.
Csak bólint, és dob egy puszit a sérült vállam felé. Mi lenne velem a törődése nélkül?
- Most megyek, nem akarom, hogy David is átjöjjön. Addigra, amíg meglátja, kitalálhatnál valami fedő sztorit.
- Oké - kacsintok rá.
- Ha Igor megtudja a részleteket, biztosan végem - tölt magának Zayn egy pohár italt a bárpultnál, aztán lazítva a nyakkendőjén visszazuhan a kanapéra, és a felét egyből felhajtja. - Te vagy a szeme fénye.
Ezeket a szavakat mintha undorodva mondaná ki. Látszik, hogy megviselte, ami ma történt, csak azt nem tudom, hogy miattam, vagy saját magát félti. Biztos vagyok benne, hogy amíg nem tudta, megúszom-e vagy sem, addig őszintén aggódott. Értem, és nem maga miatt. Éreztem az érintésein.
- Nem lesz gáz - tápászkodok fel, és én is veszek magamhoz egy kis alkoholt, hátha az enyhíti a sajgást a vállamban. - Egyenrangúak vagyunk.
- Én nem áltatom magam ezzel - üríti ki a poharát, és látom, hogy ez nem volt elég, szóval mellé sétálok, és újra teletöltöm neki. Csak bólint felém, én pedig megkímélve magunkat a további túráktól a bárszekrényig és vissza, az asztalra teszem az üveget, majd mellé ülök.
- Akarsz beszélni a kisebbségi komplexusodról?
- Pont veled? - húzza fel a szemöldökét. - Kösz, de nem.
- Ne legyél már kisgyerek.
- Nem vagyok az, Louis. Sőt, sokkal jobbnak tartom magam minden egyes fivérünknél, de te... Nem tudok kilépni a kibaszott árnyékodból.
- Gondoltál már arra, hogy megölj? - nézek rá nagyon komolyan, és látom a szemében, érzem a hezitálásában, hogy gondolkodik. Talán azon, hogy erre őszinte választ adjon-e. Meglehet, hogy azon, hogy csak szórakozom vele, de nem felel egyből.
- Neked lejátszódott a fejedben, hogy ma örökre kiiktathattál volna csupán annyival, hogy nem ugrasz a golyó elé? Senki sem hibáztatott volna, ha nem kockáztatod az életed.
- Le - koccintom a poharam az övének, és iszom egy nagy kortyot. - Tudod, mi tartott vissza?
- Halvány elképzelésem sincs - csóválja a fejét értetlenül.
- Képtelen lettem volna elszámolni vele. A saját lelkiismeretemmel.
- A nagy Louis Tomlinson ilyen puhány lenne? - mosolyodik el.
- Az ember lelkiismerete mindenfajta kínzóeszköznél jobban tud gyötörni, és nincs ellenszere.
- Igazad lehet.
- Tudom, hogy így van - felelek halkan, és a poharam alján maradt itallal kezdek játszani, míg arra a csodálatos szempárra gondolok, ami soha többé nem mosolyog már rám, és aminek az elvesztése miatt ma az vagyok, aki.
- Gondoltam rá - szólal meg váratlanul, amivel visszaránt a valóságba, és az előbbi kék szemek, mint az óceán hullámai tűnnek el egy pillanat alatt a semmibe.
- Miért nem tetted még meg? - köszörülöm meg a torkom, és felhajtom az utolsó kortyot is, majd az asztalra teszem a poharam.
- Nem tudom - tárja szét a kezeit.
- Hm - nézek rá, és most megint olyan elveszettnek tűnik. - Ez egy őszinte megnyilvánulás volt. Majd gondolkodj rajta, kíváncsi vagyok. Most, ha nem haragszol, lefekszem. Talán akkor elviselhetőbb lesz ez a szar.
- Persze - ugrik fel, és indul az ajtó felé. - Ha bármi van, hívj.
- Csörgök, ha rosszat álmodok - dalolom, és felé sem nézve hátraintek, aztán az ágyamba dőlök. Még mielőtt átadnám magam a próbálkozásnak, hogy álomba merüljek, az éjjeli szekrényemen lévő táskából kikapok két szem fájdalomcsillapítót, szétrágom, és egy fintorral magamra rántom a takaróm.
Bár elaludni rohadt nehéz volt, nem tartott túl sokáig. Izzadtságban úszva riadok fel, és még egy lélegzetvétel erejéig a szemem előtt látom az arcát a szoba sötétjében. Már régen álmodtam vele. Az utóbbi fél évben szinte teljesen jól voltam. Rohadtul ki fogok akadni, ha az emléke újra kísérteni kezd.
Összerezzenek, amikor rájövök, mi ébresztett fel, és a telefonom után nyúlok, ami mellettem hevert egész idő alatt. Mire felvehetném, addigra megszűnik a rezgés, és visszahívni sem tudom, mert titkosított számról érkezett a hívás. Különös. Nem tudom, ki kereshetett ilyenkor.
Bizonytalan időre elengedve ezt a kérdést, kibotorkálok a mosdóba, és megmosom az arcom, hogy egy kicsit lehűtsem magam. A tükörbe nézek, és már érzem, mennyire nagy szarban vagyok. Megint helyet akar csinálni magának a gondolataimban. A halála után képtelen voltam tükörbe nézni. Gyűlöltem magam. A szemeimről pedig az ő szemei jutottak eszembe, és az, hogy az én hibámból nem ragyoghatnak tovább. Magam előtt láttam a csalódás és a fizikai fájdalom könnyeit, amikor utoljára nézett a szemembe.
Akkoriban nem tudtam enni, se a munkámra koncentrálni. Egyetlen pozitívum írható annak az időszaknak a számlájára - ha lehet egyáltalán ilyen fogalmazással élni - az pedig, hogy az elkeseredés sok jó melódiát szül.
A szobába visszaérve még értetlenebbül nézem a mobilom, amire azóta három hívás és egy sms is érkezett. A feladó továbbra is ismeretlen. A kis üzenetecskében pedig csak egy dühös mondat szerepel, hogy vegyem már fel az átkozott telefonom. Nem szűkítette a tippjeim mezejét. Tulajdonképpen tippjeim sem nagyon vannak, hogy ki lehet az, aki ilyen eszeveszettül akar engem ebben az időben.
Mindenesetre magamhoz veszem a készüléket és a cigisdobozom is, aztán kiülök a teraszra. Kellemes érzés a felhevült bőrömnek a hűvös éjszakai szellő. Csukott szemmel élvezem a cigim és a friss levegőt felváltva, amikor újra rezegni kezd a mobil az ölemben.
- Igen? - szólok bele kíváncsian.
- A büdös életbe, Louis! - üvölt egy férfihang a fülembe, de olyan decibellel, hogy el kell emelnem a fejemtől.
- Ezek szerint te tudod a nevem, nem kell bemutatkoznom - felelek a kiabálásra nyugodtan. - Én viszont még mindig hátrányban érzem magam.
Rejtélyes beszélgetőpartnerem vesz pár nagyon mély levegőt a vonal túlfelén, gondolom, hogy lenyugtassa magát. Nagy a hangzavar körülötte, ezért alig hallani, pedig próbálom felismerni a hangot.
- Én vagyok - súg a mikrofonba, de én még mindig bajban vagyok.
- Azt bárki mondhatja - nevetek fel.
- Harry - mordul rám, de még mindig fojtott hangon.
Összerándul a gyomrom, amikor meghallom a nevet. Nem ismertem fel a hangját a telefonban, egyébként is olyan, mintha valami emberektől zsúfolt, forgalmas helyről hívna. Persze az is közrejátszik a meglepetésemben, hogy nem is számítottam a hívására, hiszen eltépte a kártyát, amit adtam neki. Anélkül hajította a kukába a cafatjait, hogy felírta, vagy lefotózta volna. Ezek szerint elég volt csak ránéznie, és már meg is jegyezte, ami rajta állt? Vagy addigra már rég megvolt neki a számom. Akárhogy is, több rejlik ebben a fiúban, mint ami első ránézésre átjön róla.
- Minden rendben? - kérdem egy kicsivel komolyabb hangon. Csak remélni mertem, hogy neki nem esett semmi baja az incidens közben. Vagy utána.
- Viccelsz velem? - kacag a fülembe, de inkább amolyan feszült nevetés ez. - Egész eddig semmit nem tudtam rólad. Azt sem, hogy egyáltalán túlélted-e a mai napot. Kiadta a parancsot, hogy öljenek meg titeket.
- Ez azért nem ennyire egyszerű dolog - mosolygok, és szívok egy utolsót a cigicsonkból a kezemben, majd kihajítom a teraszról. A sötétben még sokáig látom a kis piros pontot zuhanni. - Jól vagyok.
- Akkor jó - felel egy kis hezitálás után, de többet nem mond. Vesz néhány olyan levegőt, amiből azt hiszem, hogy egy mondat kerekedik majd, de végül frusztráltan kifújja, és bármi is születhetett volna belőle, a semmibe veszik.
A levegővételeiről a zihálása jut eszembe, amikor izzadtan mellém zuhant, hogy kiheverje az élvezetet, amit közvetlenül előtte élt át. Néhány emlékkép még játszadozik a gondolataimban, mire kénytelen vagyok lehunyni a szemem, mert úgy okoztak merevedést, hogy a fiú még csak itt sincs.
- Látni akarlak - szólok bele a telefonomba rekedten, ő pedig egy apró nyöszörgést hallat erre válaszul. - Gyere át.
- Nem lehet - feleli, de a hangjában érzem a vívódást.
- Nem érdekel - vágom rá, és a szobába indulok. - Elmegyek zuhanyozni. Mire kijövök a fürdőszobából, szeretném ha az ágyamban találnálak.
Választ még véletlenül sem várok meg. Kinyomom a mobilt, és a ruháimmal együtt az ágyra hajítom. Nem tudom, hogy tényleg eljön-e, vagy fél ezekben az időkben ekkorát kockáztatni, de mindenesetre meg akarom neki adni az esélyt rá, ezért talán egy órán keresztül is folyatom magamra a vizet.
Egyébként sem megy gyorsan a dolog a kötések miatt, de így is már vagy ötször végigdörzsöltem mindenem, hajat és fogat is mostam a zuhany alatt, amikor elhatározom, hogy kimászom végre. Ennyi időnek elegendőnek kellett lennie. Óvatosan félkézzel megtörölközöm, kifésülöm a hajam, aztán a derekamra kötött törölközővel komótosan a hálómba indulok.
Nem gondoltam, hogy ezt fogja kiváltani belőlem a látványa. A szívem érthetetlenül nagyot dobban, hogy tényleg eljött, a farkam pedig feszülni kezd a türcsi alatt már annyitól is, hogy teljesen meztelenül vár rám az ágyban.
Meg sem szólalok, csak ledobom a fürdőlepedőt a földre, és fölé szerencsétlenkedem magam, már amennyire ez félkézzel sikerül.
- Louis - szólal meg, és a derekamba kapaszkodva húz fel magához, hogy levegyen egy kis súlyt az ép karomról. - Azt mondtad, jól vagy.
Nem válaszolok. Ahogy elérem, úgy kezdem csókolni, mintha az életünk múlna rajta. Talán tényleg így van. Fogalmam sincs, miért kockáztatok ennyit ezért a srácért. Normális esetben már az elején azt kellett volna mondanom neki, hogy menjen haza a gazdihoz, de valamiért neki én akarok lenni a gazdija. Nem is ismerem. A kapcsolatunk, ha lehet ezt egyáltalán így nevezni, eléggé viharosan indult, és mégis. Ha rám néz azokkal a smaragd szemekkel, engem is beránt vele valami sűrű sötétségbe, amibe beleragadok, és ha akarnék, se tudnék menekülni. A dolog ott látszik végleg elveszni, hogy én még csak nem is akarok menekülni.
A lábai közt térdelve a teste minden milliméterét végigcsókolom, és próbálom az ujjaimmal úgy feltérképezni, hogy akkor is emlékezzek a bőre tapintására, amikor már nincs velem.
A szekrényen lévő táskából óvszert és síkosítót kotrok elő, ő pedig minden mozdulatom lázasan követi a szemeivel. Magamra görgetem a gumit, alaposan bekenem magam, miközben Harry fészkelődni kezd előttem.
- Minden rendben? - kérdezem halkan, és egy kevés hűvös géllel az ujjamon őt is végigsimogatom, hogy biztosan ne fájjon neki a dolog. Megrándul az érintésemre, és a szemeit lehunyva beharapja az ajkát.
- Igen, csak... - suttogja még mindig csukott szemmel koncentrálva az ujjam mozgására. - Ez a felállás nem túl gyakori.
- De volt már rá példa, hogy...
- Nem azt mondom, hogy szűz a seggem, de általában nem fekszem senki alá.
- Gyönyörű vagy - lehelem felé, és le sem veszem a szemem az arcáról, amíg tövig el nem mélyedtem benne. Összeszorítja a szemeit, a fejét a párnába nyomja, a szája pedig némán nyílik ki annyira, hogy teljesen felizgasson a látványával.
Úgy tűnik, nagy fájdalmat nem okoztam neki, de azt hiszem, most akkor sem tudnám visszafogni magam, ha másként lenne, mert teljesen elveszi az eszem.
Az ezt követő egy óra mintha egy egészen más szinten folyt volna ki az ujjaim közt. Nem tudtam megragadni belőle semmit. Az élvezet legmagasabb hullámait lovagoltuk meg, és most végre az ő hangját is hallhattam, nem csak a saját nyögésem.
- Gyűlölök belegondolni, hány pasival csináltad már ugyanezt - fordul az oldalára, és a takaró szélével megtörli a hasát. Felém gördül, és a vállamon lévő kötést kezdi lebontani.
- És teljesen felesleges is ilyeneken gondolkodnod. Most veled csinálom.
- Attól még...
- Én sem gondolkodom rajta, hogy a vénséggel miket műveltek kettesben. Jobb a lelkemnek - vágok a szavába, és megpróbálok elhúzódni, de elég egy szigorú pillantás tőle, és máris inkább nyugton maradok.
- Félreérted - kezdi, közben felkel mellőlem, és a nappaliként funkcionáló külső térre sétál, hogy az asztalról elhozza a kötszereket, amiket Aleksei otthagyott. - Még soha nem ért hozzám. Ez a dolog egészen másról szól.
- Ez komoly? - akadok ki, mert elég csak az öregre nézni, és bárki megmondhatja, hogy egy perverz mocsadék. Nehéz elképzelni róla az ellenkezőjét. - Le se tagadhatja, hogy beteg állat.
- Nem mondtam, hogy nem beteg, de az ő betegsége másban rejlik.
- El is mondod, vagy bosszantasz még egy kicsit? - kérdezem tőle ingerülten, de ő csak elmosolyodik.
- De harapósak lettünk - nevetgél, és egy fertőtlenítőbe mártott gézlapot szorít a sebemre, amitől akaratlanul is muszáj összeszorítanom a szemem, és nyelnem egy nagyot. - Nehezen tűrjük a fájdalmat? Talán nem ártana megfogadni a tanácsomat, és nem kerülnél ilyen helyzetbe.
- Továbbra is várom a mesét - morgom a fogaim közül.
- Felesége van és gyereke. Akikhez hűséges. Ő csak ül a sötétben, és nézi, amit másokkal csinálok.
- Ennyi?
- Ő dönti el, kivel és mit kell tennem - magyaráz tovább, mintha csak a tegnapi munkahelyi élményeit taglalná a vacsoraasztalnál, engem mégis rohadtul feldühít. Annak ellenére, hogy vele ezek szerint nem fekszik le. - És azt is, hogy milyen játékokat használjak.
- És a veled készült pornókat eladja, vagy közvetlenül azoktól kér pénzt érted, akik megnyertek egy menetre?
- Én nem valami kurva vagyok, Louis! - üvölt rám, de az érintése a karomon ugyanolyan gyengéd marad.
- Te mégis ezt minek nevezed?
Nem szólal meg. Vesz egy mély lélegzetet, és befejezi a vállam kötözését, aztán kimászik az ágyból, hogy felöltözzön.
- Hé, Haz - kezdem egy sokkal kedvesebb hangon, mint ahogy az előbb beszéltem vele. Megdermed a megszólítástól, rám néz, de az ágy szélére ülve folytatja az előbbi tevékenységét. - Valószínűleg túllőttem a célon, ezesetben ne haragudj. Csak kibaszottul dühít, hogy...
- Mi? - néz rám kérdőn, ezzel sürgetve a válaszom. - Mi dühít fel?
- Az, hogy elképzelem, mit fogsz csinálni talán rögtön azután, hogy most elviharzol innen.
- És ez miért zavar téged? Hisz csak egy prosti vagyok, nem? - ugrik fel, és magára veszi a bőrdzsekijét. Azt hiszem, itt az idő, hogy ne engedjem így el.
- Na figyelj - vergődök, hogy nagyjából fájdalommentesen tudjak kiszállni az ágyból. - Ezt a beszélgetést már akkor elbasztam, amikor olyan marha kíváncsi voltam rá, mit csinálsz, amikor éppen velük vagy. Lehet, hogy úgy érzed, túlzásba vittem, de meg kell értened, hogy ez mennyire nem normális dolog az én világomban. Talán itt, ezen az átkozott helyen ez természetes, de ahonnan én jövök, ott nem annyira. Persze előfordul ilyesmi, de nem éppen a normális hétköznap este sztereotipikus dobozkába helyezném el.
- Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy egy kis dalolászással és csípőringatással a színpadon milliókat keressen, és vígan eléldegéljen - néz rám összeszűkített szemekkel. Nem tűnik igazán idegesnek, inkább csak megbántottnak. Szeretném kiengesztelni, de az ilyesmiben soha nem voltam jó. - Engem megvettek, emlékszel? A tulajdonuk vagyok. Nem jókedvemben csinálom ezt.
- A fenébe is, tudom - simítok bele a hajába, amit a szája szegletén megjelenő apró mosollyal díjaz. - Csak olyan természetesen kezeled. Felbosszant.
- Mert már megszoktam - rántja meg a vállát. - Nekem ez jutott.
- De ezt mi a francért fogadod el ilyen egyszerűen?
- Mi mást tehetnék? - tárja szét a karját reményvesztetten. Előlük nem menekülhetek, már mondtam. Lehetetlen.
Nem firtatom tovább a témát. Leveszem róla a kabátját, ő pedig némán tűri. Nem kérdezi, mit művelek, csak hagyja, hogy teljesen levetkőztessem. Egyetlen alsónadrág marad rajta, amikor elé guggolok.
- Maradj velem ma - azonnal látom a vívódását, ezért csak újra fölé magasodok, és a lábai közé lépve megcsókolom. Átöleli a derekam, és olyan finoman adja át magát nekem, hogy félreérthetetlenül tudom értelmezni a válaszát. Nem tudom, és szerintem ő sem, hogy meddig folytathatjuk ezt így, de ami biztos, hogy holnap reggelig csak az enyém.
Már félig rajtam fekve, belém gabalyodva szuszog mellettem, a lámpákat is leoltottam, de álom nem akar a szememre jönni. Gondolom, a látogatását megelőző nyugtalan alvásom is közrejátszik ebben, de az agyam is megállás nélkül dolgozik. Nem tudom, mit csináljak. Ki akarom szabadítani ezt a fiút. Azt akarom, hogy lehessen saját élete, ne pedig rabszolgaként éljen.
Félelmetes, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyire a szívemen viselem a sorsát. Az viszont még félelmetesebb, hogy a szabadsága mellett azt is akarom, hogy onnantól az én rabom legyen. Persze nem olyan módon, mint most. Az én fogságomból ne is akarjon kiszabadulni.
Tippem sincs, hogyan csináljam, de attól tartok, egyedül nem fog menni. Ebbe a buliba mást is be kell majd vonnom. Apám túl kockázatos lenne. Hozzá csak végső elkeseredésemben fordulnék. Zayn... Harry megmoccan a vállamon, ahogy erre az ötletre felhorkanok. Még magamat is megnevettettem ezzel. Azt hiszem, nem marad más a listámon, mint Aleksei. Ezzel az elvetemült, öngyilkos merényletemmel is őt kell majd első körben kiakasztanom. Előre hallom a fülemben a hisztijét, hogy ezt ugyanolyan gyorsan verjem ki az idióta fejemből, amilyen hirtelen eszembe jutott. Elmosolyodom ezen. Igen, talán a holnap reggelt így is kezdem. De szigorúan csak azután, hogy méltóképp búcsút vettem Harrytől az ágyamban.
3 Comments
Jó volt megint úgy felébredni szombaton, hogy vár egy újabb rész a mostani kedvenc (mert van még egy pár Tőled!) történetemből. Izgatottan olvastam és nem csalódtam, megint nagyon tetszett. Fantasztikus vagy!
VálaszTörlésHmm.. Bonyolódik a sztori.
VálaszTörlésNem is olyan egyszerű ez a történet, mint elsőre gondoltam.
Azt hiszem lesz még itt meglepetés. És meglepődni én fogok, mert minden másképp történik mint ahogy lejátszom a fejemben. Na, ezért imádok olvasni! Lehet találgatni, latolgatni az esélyeket, ki kivel, hogyan. Aztán mire jön a következő rész minden ötlet mehet kukába.
Izgalmas, és egyben dühítő is, hogy nem tudok belelesni a végébe.
Én egy nagyon rossz kukkolo vagyok! 😃
Minden könyv az én számomra akkor válik izgalmassá amikor nem tudok uralkodni magamon, és bele akarok lapozni a végébe. Na ez itt nem a lehetséges szerencsére, és ennél a sztorinál itt jött el az a pillanat. Még úgy is, hogy nem csípem a maffiát.
Szóval köszi, kiboritottál ilyen korai időben. 💖 💖
Pussz 😘
Remélem valahogy meg tudják egymást menteni.....🙏🙏🙏🙏🙏
VálaszTörlés