Sziasztok!

Wow! Majdnem 500-an olvastátok el az előző részt, szóval feltételezem, hogy nagyon sokan kíváncsiak vagytok erre a fordításra. Ez nagyon ösztönző, hogy tényleg végigcsinálnam. Érdemes, mert nekem az egyik abszolút kedvencem lett azok közül, amiket valaha olvastam. Biztosan top 3-ban van. :) 

A történethez annak idején, amikor íródott, készítettek gyönyörű fanartokat, amik a mese pillanatképeit jelenítik meg, azokat pont oda fogom beszúrni, ahol az eredeti szerző is tette.

Íme itt is a második rész, és várom a véleményeteket is róla! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Néhány nappal később, Louis épp a faluból tart hazafelé, a kezei tele vannak a frissen vásárolt dolgokkal - főleg az épület külső részéhez szükséges festékekkel - Clifford pedig az ösvényen néhány lépéssel előtte sétál. Nem igazán lehetne járdának vagy útnak nevezni, sokkal inkább egy földút, amit valamikor még fű borított, de mostanra teljesen kitaposták. Elég széles ahhoz, hogy két ember kényelmesen sétáljon egymás mellett. Ez az ösvény köti össze a világítótornyot a sziget északi felén fekvő kis faluval. Elbűvölőnek nem mondható, de az élénk zöld mezők, a sziklák, és a mellettük elterülő tenger látványa kárpótolja azért, hogy nem lehet autóval megközelíteni a panziót. Egyedül a magas elvárásokat támasztó vendégek szoktak panaszkodni rá. Aztán mire a nyaralásuk a végéhez ér, annyira elbűvöli őket a festői táj, és a lélegzetelállító tengerparti kilátás, hogy mindannyian megfeledkeznek az ilyenfajta kényelem hiányáról.

Louis már csak két percre van otthonról, amikor a távolban egy ismeretlen alakot vesz észre a panzió bejárata mellett. Louis megtorpan, feljebb igazítja a festékekkel megtömött vászonszatyrot a vállán, és a másik kezében is a cserepes virágot, amit csak azért vett, hátha az egy kicsit feldobja a hálószobáját. Hunyorogva próbál a távolba nézni, közben pedig csettint egyet az ujjaival, hogy megfékezze Cliffordot. Észrevétlenül szeretné szemügyre venni az idegent egy pillanatra. Magas, és egy túlméretezett olivazöld kabátot visel, ami teljesen elnyeli a vékony alakját. A férfi az ajtó előtt sétálgat, hatalmas hátizsákját csak az egyik szíj tartja a vállán. Zaklatott. Louis még a távolból is látja, ahogy egy másodpercig a szíjjal babrál, aztán már a kabátjával, ami minden széllökésnél szétnyílik a mellkasán. Ennek ellenére sem cipzározza be, helyette a fekete sállal játszadozik, amíg elsétál a ház egyik végéig, majd onnan vissza. Ezek után megint a hátizsákkal bíbelődik. Ha Louis bizalmatlan ember lenne, ezt az egészen nagyon gyanúsnak találná. Így viszont inkább csak kíváncsi.

- Hm… Nem úgy fest, mint a megszokott túrázóink - suttogja Louis Cliffnek, aztán megint útnak indulnak.

Nem tud mit csinálni vele, de tényleg egy kicsit össze van zavarodva. Ha a kezei nem lennének tele a vásárolt holmikkal, most biztosan előkapná a telefonját, hogy megnézze, kapott-e üzenetet Rogertől, hogy a szigetre szállított valakit. Vagy valakitől a Dunn családból. Az övék az élelmiszer üzlet, általában ők tudják meg legelőször, ha valaki a szigetre érkezik. A hírek gyorsan terjednek a szigeten, a pletykák kevesebb mint fél óra alatt érnek végig az itt élő hatvan emberen. Tíz perc, ha a pletyka igazán szaftos. Suttogások, telefonhívások, és SMS-ek, de az biztos, hogy senki sem maradhat ki. Ez nem a rejtélyek szigete, függetlenül attól, hány turista hisz ebben a rejtélyes romantikában a lakosság teljesen elzárt életstílusa miatt. El vannak szigetelve, ez igaz, elvágva a világ többi részétől, nem egymástól. És Louis mindössze húsz perce hagyta el a falut! Csak egyetlen oka lehet, hogy nem figyelmeztették. Ez a férfi valahogy átcsúszott a repedéseken, és észrevétlenül kötött ki Fair Isle-on. Ez egyértelműen az első ilyen alkalom. Új lakók, látogatók, turisták, a helyiek barátai és családja… Még soha senki nem tudott úgy megérkezni Fair Isle-ra, hogy ne tudjon róla az egész sziget. Azonnal.

Ha a férfi menedéket keres - márpedig eléggé biztos benne, hogy így van - akkor arra mindössze három lehetőség van a szigeten. A Déli Világítótorony Panzió, amit Louis büszkén mondhat sajátjának, egy másik fogadó a faluban, aminek egy kicsit kedvezőbbek az árai, illetve egy hotel a sziget legészakibb csücskében. Mivel azonban szinte a teljes lakosság a déli részeken én, a turisták is főképp itt szoktak tartózkodni, kivéve néhány túrázót, fotóst, és egyéb természetkedvelőket, akik nem bánják, ha az itt tartózkodásuk alatt egyáltalán nincsenek a civilizáció közelében.

Valójában viszont a legtöbb turista nem merészkedik fel egészen északra, hogy ott aludjon, ezért tulajdonképpen csak két használható lehetőség van azoknak, akik szobát keresnek. Ha valaki szállást keres, általában Louis-t riasztják - különösen azért, mert a téli időszakban, amikor elhal a turizmus, minden új látogató felbecsülhetetlen jövedelemforrásnak számít. Ha látták volna az idegent, Louis tudna róla.

Szóval a toporgó férfinak teljes inkognitóban sikerült elérnie Fair Isle-t, és azon belül is a falun kívülre eső világítótornyot. Teljesen láthatatlanul. Ez… Ez nem megszokott.

- Helló - kiáltja Louis olyan könnyedén, ahogy csak tudja, amikor már csak tíz lépés választja el az ajtótól.

Az idegen összerezzen, és hátra lép a nappali ablakától, ahová próbált bekukucskálni, mielőtt Louis megszólította. Clifford ugat, és amikor a férfi szeme elkerekedik, majd egy lépést hátrál, mintha félne a kutyától, Louis elgondolkodik azon, hogy talán meg kellene dorgálnia a kis barátját. Aztán az arca újra ellazul, és a kezét nyújtja Louis kutyája felé, hogy köszönjön neki.

Cliffordot biztosan nem kell kétszer hívni, egyből besétál a férfi személyes terébe, mintha nem is tudná hogyan kell viselkedni, annak ellenére, hogy Louis nevelte. Szerencsére, Cliff ezúttal nem mutatja be az egyik legrosszabb szokását, miszerint azt hiszi, még mindig kölyökkutya, ezért felugrik az emberekre, és közben majdnem megöli őket. Csak az újonnan érkező lábához dörgölőzik, ezúttal a lehető legkedvesebb módon köszöntve őt. Persze ezt olyan erősen teszi, hogy a férfi megtántorodik, de összességében, lehetne sokkal rosszabb is.

- Helló - suttogja a férfi. A hangja meglepően mély, miközben Clifford a kezét szaglássza, és néhány másodperc múlva meg is nyalogatja.

Louis csak arra tud figyelni, hogy a férfi mélyen belül mennyire nyugtalannak tűnik, annak ellenére is, hogy élvezi Clifford figyelmét. Louis észre sem veszi, hogy figyelik, miközben alaposan végignéz a férfin, de amikor felemeli a fejét, meglepi az arcát fürkésző mélyzöld szempár.

- Pardon? - mondja Louis, automatikus arra gondolva, hogy nem hallott meg valamit, amit az idegen mondott. A férfi vonzó, Louis távolról is meg tudja állapítani, különösen felkeltik a figyelmét a rózsaszín, telt ajkak és a magas, nyúlánk alakja.

A férfi elmosolyodik, de egyértelműen nem gondolja komolyan, csak egy rideg, udvarias gesztus, ami még a szemeit sem éri el, és Louis egyből utálja azt a mosolyt. A férfi szomorúnak tűnik. - Csak köszöntem.

- Ó, igen. Helló. Mondtam már, ugye? - viccelődik Louis. Van valami abban a folyamatosan, pislogás nélkül fürkésző szempárban, ami összezavarja őt. - Segíthetek? - kérdi, kedvesen elmosolyodik, hogy egy kicsit kellemesebb hangulatba varázsolja az idegent is, aztán a férfi vállán pihenő fekete hátizsákra mutat. - Szobát keresel?

A férfi lassan bólint, aztán felnéz a házikó oldalán lévő panzió feliratra. - Öm, igen. Itt dolgozol? - kérdi, és a cégérre mutat.

- Aha, én vagyok a tulajdonos. Be tudlak juttatni - mosolyog büszkén Louis, és az ajtóhoz lép. Természetesen Clifford látja a mozdulatot, és már csaholva az ajtóhoz is tolakodik izgatottságában, hogy hazaértek.

- Gyerünk már, Cliff - nevet fel Louis, és próbálja egy kicsit arrébb tolni őt, miközben a kabátja belső zsebében kotorászik a kulcsok után. Érez egy gyenge szorítást a karján, és amikor odanéz, az új vendége kezét látja a bicepszén pihenni.

- Megfogom neked ezeket, ha azzal segíthetek - ajánlja fel, és az angol cserepes borostyán felé mutat.

- Ó, szuper, az nagyszerű lenne - válaszol Louis, és gondolkodás nélkül adja a férfi kezébe a növényt. - Bocs, hogy rögtön az első napodon dolgoztatlak - viccelődik, ahogy végre megtalálja a kulcsát. - Ígérem, nem szoktam munkára fogni a vendégeimet - teszi hozzá, aztán elfordítja a kulcsot a zárban, és kinyitja az ajtót.

A férfi hátborzongatóan csendben van.

- Gyere be - mondja Louis, és próbálja a nappaliba lökdösni Cliffordot, némi jutalomfalatról szóló üres ígérettel. - Nyughass, te óriás bébi, hadd foglalkozzak most ezzel.

- Mi a neve?

Louis gyorsan becsukja a nappali ajtaját Clifford mögött, aztán a recepciós pult mögé szuszakolja magát, tekintve, hogy a hely elég szűkös, és egy nagy puffanással a földre ejti a vászonszatyrát.

- Clifford - válaszolja, talán egy kicsit túlságosan is nagy mosollyal, de nem tehet róla. Imádja a hatalmas kutyáját. - Én pedig Louis vagyok - mondja, miközben leveszi a farmerdzsekijét, aztán idegesen lesimogatja a fehér és kék színű, norvég mintás pulóverét, amit aznapra vett fel. Ez egy szokása ilyenkor, bár most nem egészen tudja, miért érzi ezt a szorongást.

- Nem vagy skót - jegyzi meg a férfi ahelyett, hogy ő is elmondta volna a nevét, aztán a pult szélére teszi a növényt, éppen Louis kínosan nagy rendetlensége mellé.

- Ügyesen kiszúrtad - csipkelődik Louis, aztán megragadja a sárga telefont a pultról, és beteszi az egyik polcra, csak hogy több helye legyen. Megmozgatja annak a dinoszaurusznak az egerét, mert sose hívná hangosan számítógépnek, amikor az emberek hallhatják. - Ó, kérlek, nyugodtan vedd le a kabátod. És dobd le a táskád is, biztosan nehéz.

A férfi bólint, majd óvatosan a pultra teszi a hátizsákját. - Ne haragudj, nem akartam udvariatlan lenni, csak meglepett. Ez a hely… nos, csak azt gondoltam, hogy leginkább egy kis skót közösséget találok itt.

- Egyáltalán nem voltál udvariatlan - bólint Louis. Ez egy gyakori hiba. - A legtöbb ember ugyanígy reagál, de valójában piszkosul sokszínű közösség vagyunk - mondja szarkasztikusan.

- Igaz - horkant fel a férfi.

- Oi! Ugye! Még melegek is vannak nálunk - mondja Louis, és humorosan magára mutat. Általában nem szokta ezt így felhozni a vendégek előtt, de nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy jót szórakozzon ezen a nevetségesen elszigetelt, nevetségesen fehér, és nevetségesen brit közösségen. Évekre visszamenőleg ő volt a legizgalmasabb új jövevény a szigeten, amikor ideköltözött, mint fehér brit férfi.

Meglepő módon ez volt az első olyan mondat, ami végre egy őszinte félmosolyt varázsolt az idegen férfi arcára. Igaz csak a szája sarkában látni, de mégis…

- Az én hibám, most már látom, hogy volt néhány… előítéletes elképzelésem.

Egy szívtobbanásnyi ideig csak néznek egymásra. Talán kettő szívdobbanás erejéig is.

- Szóval… - mondja Louis, és a számítógép billentyűzetét kezdi nyomkodni. Amikor teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy neki kell átvállalnia az irányítást a beszélgetés felett, újra megszólal. - Szobát keresel…? - teszi fel a féligmeddig kérdést, mégis inkább mintha kijelentés lenne, mert azért ez mostanra eléggé egyértelmű.

- Igen, légy szíves.

- Oké - bólint Louis, egy kicsit meglepődve azon, hogy a férfi semmit sem hajlandó részletezni, aztán két kattintással megnyitja a foglalási ablakot a gépén. - Nos, az ősz mindig nagyon csendes a szigeten, ezért van néhány eltérő lehetőség a szobák méretét és árát tekintve. Mennyi ideig tervezel maradni? Az is rendben van, ha még nem tudod, tudom, hogy néhány túrázó napról napra tervezi meg a programját. És mint mondtam, általában októbertől március végéig teljesen üres a panzió, szóval ha csak egy-két éjszakát szeretnél foglalni előre, aztán később talán át kell variálnunk, az is jó.

- Teljesen üres vagy március végéig?

- Hm… Igen. Általában.

Az idegen bólint, látszólag csak saját magának. - Igen, az pont jó - suttogja, aztán újra Louis-ra pillant. - Foglalhatok egy szobát március közepéig?

Louis először azt hitte, ez csak valami vicc.

- Március közepéig?! - kiált fel.

- Kérlek - mondja a férfi, és az arcán nincs egy csepp rosszallás sem Louis kérdése miatt.

- Mit fogsz csinálni Fair Isle-on március közepéig, haver? - kérdi Louis, egy kis hitetlenkedő nevetéssel. - Mármint, nem ítélkezem - teszi hozzá gyorsan, amikor látja, hogy a férfi összeszorítja az állkapcsát, és egyértelműen kényelmetlenül érzi magát.

- Csak szükségem van egy kis… szünetre. Kikapcsolódásra - válaszolja, és a zöld szemeiben őszinte kétségbeesés csillan, ezzel teljesen meglepve Louist. Mintha azon gondolkodna, hogy máris sarkon fordul, és ez a gondolat elviselhetetlen számára.

Louis bólint, talán túlságosan is lelkesen, aztán folytatja. - Igen, persze. Csak tudod, a legtöbb ember naposabb helyet választana. Zsúfolt strandokat, meg ilyesmiket.

- Köszönöm, de már elegem van a zsúfolt és napos helyekből - motyogja a férfi lehajtott fejjel a padló felé. Bár az arcát nem látni teljesen, Louis még így is kiszúrja, ahogy a szemöldöke gúnyosan felugrik, amikor azt mondja “köszönöm”. - Jó lesz itt - mondja végül, és újra felnéz Louis szemébe. - Sőt, itt tökéletes. Persze, ha…?

Ennek annyira sok gyanút kellene felvetnie, de Louis mégsem érzi, hogy óvatosnak kellene lennie, vagy fenntartásokkal kezelni az egészet. Annyi mindent kellene kérdeznie, annyi minden van, amit meg akar kérdezni, de annál jobban tudja, hol a helye. Nem teheti. Legalábbis egyelőre. Így továbbra is inkább kedvesen mosolyog.

- Persze. Mint mondtam, rengeteg szabad hely közül lehet választani. Minden szobának van saját fürdője, van néhány nagyobb egyszemélyes ágyunk, néhány kisebb kétszemélyes, és egy hatalmas franciaágy a legnagyobb szobában. Az ár igazodik az ágyak méretéhez. És persze a kilátástól is függ! Azok a szobák, amiknek nincs kilátása a sziklákra olcsóbbak, de mivel ilyen sokáig itt leszel, amúgy is kitalálhatunk valamit. Adhatok neked valami különleges ajánlatot, vagy ilyesmi. Az árak tartalmazzák a reggelit. Ahh… - horkan fel Louis, nevetségesen elkerekítve a szemeit. - Tudod, mint minden normális panzióban. De külön díjak vannak, ha mindhárom étkezést szeretnéd. Ez is egy lehetőség. Ha nem szeretnéd, megoldhatjuk, hogy használd a konyhát. Igazából összesen egy pékség van, ami egyben kávézó is az egész faluban, ha mégis azt szeretnéd - Louis egyből megáll a felsorolásban, amikor a férfi felemeli a kezét, hogy elhallgattassa.

- Add nekem a legdrágább szobát, kérlek. És teljes áron, minden étkezéssel és egyebekkel. A legkevesebb, ha normálisan megfizetem a díjakat, ha már négy hónapig itt leszek.

Louis még a száját is kinyitja, hogy ellenkezzen, de az idegen csak a fejét rázza, aztán eltűnik a szeme elől. Louis áthajol a pulton, pont akkor, amikor a férfi a táskáját cipzározza vissza, aztán egy készpénzzel teli, nyitott borítékot tesz az asztalra.

- Tudom, az a szokás, hogy bejelentkezésnél csak előleget fizetünk, aztán kijelentkezésnél a többit, de rendben van, ha mindent előre kifizetek?

Louis-nak muszáj nyelnie egyet. Az rengeteg pénz.

- Aha - válaszolja, egy kicsit elhúzva a szó végén az ‘a’ betűt, aztán visszafordul a számítógép felé, hogy kiválassza a legnagyobb hálószobát. - Március 15-ig jó lesz? - kérdi, gépelve néhány sort a vendég adatai részhez, aztán visszapillant a férfi felé. - És… milyen név alatt készíthetem el a foglalást?

- Harry… A nevem Harry.

Louis begépeli a keresztnevet, és igyekszik nem túl nyugtalan lenni amiatt, hogy ránézésre Harry nem szívesen osztja meg vele a nevét.

- Tartozik hozzá vezetéknév is?

- És a tiedhez tartozik vezetéknév? - válaszol Harry, és Louis azon gondolkodik, talán ez valami bizalmi kérdés nála, és figyeli, ahogy a férfi még mindig babrál. Valahogy a bejárati ajtó melletti ablakból beáramló hideg, őszi fényben olyan kisfiúsan néz ki.

- Tomlinson - mondja Louis, remélve, hogy ez megkönnyíti majd Harry helyzetét.

Harry felhorkan, és majdnem olyan a hangja, mint egy halk nevetés.

- Clifford Tomlinson - mondja. - Ez egy nagyszerű név.

- Köszi, én is mindig így gondoltam.

- Öhm… Twist - mondja Harry, és a név valahogy nagyon idegenül hat a szájából. - Harry Twist.

- Nagyszerű - mondja Louis, aztán begépeli, közben megpróbálva elnyomni azt az apró kis hangot a fejében, ami azt súgja neki, hogy ez nem egy valódi név, és talán aggódnia kellene.

- Rendezzük le a fizetést, aztán körbevezetlek.

Mindössze tíz percet vesz igénybe, hogy mindent elrendezzenek, és utána Harry már meg is kapja a szobakulcsát. Lehajol, hogy felvegye a táskáját - valószínűleg azt tervezve, hogy egyenesen a szobájába megy - amikor Louis a vállára teszi a kezét, hogy megállítsa.

- Azt még itt hagyhatod egy kicsit - mondja, és igyekszik, hogy ne úgy tűnjön, mintha parancs lenne. - Csak… előbb körbevezethetlek az épületben és a toronyban. Így akkor tudni fogod, mit hol találsz.

- Ó - mondja Harry halkan, és megáll a keze félúton. Újra felegyenesedik, és ügyetlenül a túlméretezett kabát zsebébe dugja a kezét, így Louis lopva láthatja a csuklóján lévő tetoválást, amit eddig észre se vett. - Persze - von vállat Harry. - Az a legegyszerűbb.

Egyértelműen úgy néz ki, mint aki egyedül akar lenni. Fáradtnak tűnik a táskákkal a szeme alatt. A testtartásán is látszik, meg a mosolyán, ami sosem éri el a szemeit. Louis nem az első alkalommal kapja azon magát, hogy gondolkodik, mégis mi történhetett ezzel a férfival - vagy inkább fiúval - hogy megjelent a világ távoli kis sarkában, készpénzzel teli zsebekkel, és egyértelműen nehéz szívvel.

- Nem tart sokáig, ígérem - böki ki Louis, majdnem mint egy bocsánatkérést. - Aztán megadom a wifi jelszót, és magadra hagylak.

Harry bár nem mosolyog, a testtartása most egy kicsit lazábbnak tűnik.

- Rendben van - egyezik bele, és az egyik kezét kiveszi a zsebéből, hogy letekerje a sálat a nyakáról. - Valójában szeretném, ha körbevezetnél - teszi a sálat a táskájára, aztán ellép tőle. A Vans cipői nedvesen siklanak a padlón, és hallatszik, hogy egy apró üvegdarab ragadt a talpába. - És nincs szükségem a jelszóra se. Nem hoztam magammal laptopot.

- Ó... Nos, ha mégis valami okból szükséged lenne számítógépre, kölcsön veheted az enyémet. Nem probléma. Szólj majd bátran.

Harry lassan a szörnyeteg felé néz, ami büszkén terpeszkedik a pulton, aztán megrezzen az arca.

- Nem azt! - nevet fel Louis, és megdörzsöli a borostáját. - Ez egy sikeres napon is maximum a foglalási rendszert tudja futtatni, és ne is álmodj bármilyen weboldalról. A laptopomra gondoltam.

- Nem lesz rá szükségem, de köszönöm.

Louis még egy pillanatig nézi őt, aztán vállat von.

- Végső esetben van egy számítógép a pékségben is, ha az kényelmesebb - mondja, és kisétál a pult mögül a kabátjával a kezében. - Az valójában egy félig pékség, félig internet kávézó. Abban az esetben, ha fogyasztasz valamit, Mrs Clark korlátlan ideig hagyja, hogy használd. Nagyon kedves nő, és a péksütikért, amiket készít, meg is halnék. - Louis tekintete egy pillanatra megakad a pultra tett növényen. - Szerinted jól mutat itt? Nem túl zsúfolt így, ugye? - igazítja meg egy kicsit a kaspót, és töprengve rágcsálja az alsó ajkát.

- Pardon? - kérdez vissza Harry.

- A növény? A hálószobámba akartam tenni, de egészen jól mutat itt, nem?

Harry nagy szemekkel néz a növény felé. Louis nem tehet róla, de már attól is elégedettséget érezne, ha a minimálisnál egy kicsivel több érzelmet látna a férfi arcán.

- Hmm - habozik Harry, aztán megvonja a vállát. - Jól néz ki…

- Rendben, itt hagyom egy kicsit. Később is elrakhatom máshová - mondja Louis, leginkább csak magának, aztán mutatja az utat a nappaliba. - Cliff valószínűleg fel fog ugrani rád - figyelmezteti Harryt a válla felett, ahogy kinyitja az ajtót. - Ne haragudj érte.

- Nincs bajom vele - válaszolja Harry, és követi Louis-t a szobába. Clifford még csak meg se rándul, kényelmesen elterülve, mélyen alszik az egyik szőnyegen.

- Vagy nem - húzza el a száját meglepetten. - Mindegy, szóval, ez a nappali per könyvtár - magyarázza, és körbemutat a falakhoz erősített, hatalmas fa könyvespolcokon. A torony tetejét leszámítva valószínűleg ez a telek legotthonosabb szobája.

Harry hümmög egyet, aztán végigsétál a recsegő fapadlón, egészen a kandallóig. Egy kicsit oldalra dönti a fejét, és a mutatóujját lassan végighúzva a könyvek gerincén, olvassa el a címeket. A fehér szőnyeget, és három barna bőrkanapét leszámítva csak egy hatalmas antik szekrény díszíti a szobát. Az attrakció sztárja mindenképpen a kandalló, és a könyvek. Az ablakpárkányonokon piros párnák vannak, amit Louis csak azért tett oda, hogy a vendégeit ösztönözze vele, azok pedig oda üljenek le olvasni, amikor nyáron zsúfolásig van az olvasósarok.

- Ez… ez bájos - mondja Harry, és szembefordul Louis-val. Őszintének, szinte lenyűgözöttnek hangzik. Már nem az első alkalommal gondolkodik azon, mégis mi a fene hozta ide a férfit. - Hatalmas könyvgyűjteményed van, és ez a kandalló csodálatos. - Csodálkozva néz végig a helyiségen. - Egy kicsit meglepődtem - teszi hozzá.

- És még nem is láttad a legjobb részét - csipkelődik Louis, aztán elindul kifelé, és még gyorsan felakasztja a kabátját Clifford póráza mellé a fogasra.

- Te hoztad magaddal az összes könyvet, amikor ideköltöztél? - kérdi Harry, meglehetősen közönyösen, nem is túl kíváncsi hangon, miközben lekap egy könyvet, és belelapoz. - A tieid?

Louis felnevet, és nekitámaszkodik az ajtó melletti könyvespolcnak. Az egyik lábát is keresztbe teszi a másikon, és összefűzi a kezeit a mellkasa előtt. - Dehogy. Mármint, ne érts félre, mindig szerettem olvasni, de nem imádtam ennyire, egészen addig, amíg ide nem költöztem. Talán megleplek ezzel, de tudod, nem sok szórakoztató dolog van itt… A legtöbb könyv a vendégektől van.

- Talált tárgy? - találgat Harry, és fel se néz a könyvből, ami Louis szerint egy amerikai bűnöző életrajza. Néhány éve, egy húsz éves turista a világítótoronyban hagyott egy egész kollekciót maffiával kapcsolatos regényekből és igaz történetekből, cserébe pedig elvitt három angol trillert, amit Louis 90 pennyért vett egy jótékonysági boltban még Invernessben.

- Nem teljesen… Nos… Feltételezem, valahogy így kezdődött - mondja Louis. - Először csak egy könyvespolc volt ebben a szobában, és az se volt tele. Csak néhány volt közülük a sajátom, a többi pedig, amit az előző tulaj hagyott itt. Nem volt sok, de tetszett az ötlet, hogy az egyik közös helyiségben hagyjam, így az emberek kölcsön tudják venni, amíg itt nyaralnak. Gondolom a vendégeknek is tetszett, mert néhányan elkezdték itthagyni a saját könyveiket, hogy bővítsék a gyűjteményt. Néhányan meg csak a szobáikban felejtették, vagy fent az olvasósarokban… Hamarosan megmutatom - teszi hozzá Louis rejtélyesen, amikor Harry egyértelműen kíváncsian kapja fel a fejét az olvasósarok hallatán. - Mások pedig cseréltek…

- Cseréltek? - kérdi Harry, és egy lépéssel közelebb megy. - Az mit jelent?

- Fogj egy könyvet, hagy itt egy könyvet. Ha el akarnak menni egy könyvvel, amit nem sikerült befejezniük, akkor egyszerűen csak kicserélhetik az egyik sajátjukra. Egyáltalán nem bánom. Egészen addig, míg mindenkinek tudok lehetőséget kínálni, nem igazán érdekel, melyik könyv az, ami igazából az enyém. Ezenkívül, mindig benézek néhány antikváriumba, amikor éppen a szárazföldön vagyok. Akárcsak a többi szigetlakó.

Harry lepillant a könyvre, ami még mindig a kezében van, aztán az alsó ajkát kezdi rágni.

- A helyiek könyveket vesznek neked? - kérdi, aztán az ujjaival végigszánt a rövidre vágott haján, csak hogy még jobban összeborzolja. Néhány tincs a halántékánál göndörödik, és Louis azon gondolkodik, hogy bámulatosan nézhet ki, amikor hosszabb.

- Aha - von vállat Louis. - Úgy értem, maguknak is. Fair Isle-on nincs hivatalos könyvtár, szóval igazából mindenki az enyémen osztozik.

- Ez… igazából nagyon aranyos szokás.

Louis bólint, aztán akkora mosoly terül el az arcán, hogy ráncokba gyűrődik a szeme sarka.

- Igen, tényleg az - löki el magát a könyvespolctól, és kinyújtja a kezét Harry felé, hogy elkérje tőle a könyvet, majd visszateszi a legközelebbi polcra. - Itt egyáltalán semmilyen rend nincs, szóval ne aggódj amiatt, hogy a megfelelő helyre rakd vissza a köteteket. Nálunk a káosz uralkodik. Főképp Cliff személyében - viccelődik Louis, rámutatva a békésen alvó kutyára. - Ó, mielőtt elfelejtem - teszi hozzá, és a Clifford melletti szekrényre bök. - Az az antik tele van gyapjú pulóverrel a vendégek számára, szóval bármikor nyugodtan kölcsön vehetsz egyet. Eléggé hideg van éjjel, amikor elmegy az áram. Minden hálószobának van akkumulátorral működtetett fűtőberendezése, de mégis. Ne szégyenlősködj. Az összes tiszta, esküszöm.

Harry szemei elkerekednek, amikor az árammentes éjszakákról beszélnek, és úgy is marad, amíg Louis befejezi a mondandóját, és a kijárathoz közel a lábai földbe gyökereznek.

- Amikor elmegy az áram? - ismétli meg, mintha nem tudná megfejteni, miről beszélt Louis.

Louis nagy szemekkel fordul felé, amikor meghallja Harry enyhén megremegő hangját.

- Tudod, hogy Fair Isle-on nincs áram este fél tizenkettő és reggel hét között, ugye? - kérdi Louis, egyértelműen egy kicsit aggódva.

Ez a férfi furcsa, az biztos, abban viszont még mindig nem biztos, hogy teljesen megbízhat-e benne. De az ígéret miatt, miszerint négy hónapra kiadhatja a legdrágább szobáját - télen! - a legutolsó dolog, amit szeretne, hogy ez az információ elriassza Harryt.

Harry ajkai elnyílnak, aztán összezáródnak, és nyel egy nagyot.

- Igen - mondja, és elpislogja a zavarát. - Igen, persze. Csak… Biztosan csak kiment a fejemből.

- Kiment a fejedből?

- Nem probléma - mondja Harry, és egyre magabiztosabbnak látszik, ahogy megbarátkozik ezzel a ténnyel. - Csak kiment a fejemből - tartja magát továbbra is ehhez. - Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem a pulóverekre. Ez egy nagyon jó ötlet. Egyértelműen fel vagy készülve minden eshetőségre.

Louis egy lélegzetvételnyi ideig csak bámul rá, mielőtt válaszol.

- Legalábbis próbálkozom - mondja végül, aztán az ajtó felé fordul. - Mehetünk?

Harry bólint, követi őt vissza a folyosóra, egészen a következő ajtón át, ahol Louis gyorsan körbe mutatja az étkezőt.

- Őszintén szólva, nem sok érdekesség van itt - magyarázza Louis, miközben hagyja Harrynek, hogy körbenézzen.

Két nagy ablak, ami a sziklákra néz, és nagyjából egy tucat, egymáshoz egyáltalán nem illő asztal és szék. A hely egy étterem és egy családi étkező keveréke. A szoba legérdekesebb berendezési tárgya a zongora, amin Louis szinte soha nem szokott játszani, de nem volt szíve kidobni, miután az előző tulaj otthagyta. Minden asztalon van egy kézzel írt bor és itallap, és egyből az ajtó mellett van egy krétatábla, ahová Louis a heti menüt szokta felírni. Gyorsan elmagyarázza a tábla funkcióját, miközben Harry az egyik asztalhoz lép, és az itallappal kezd babrálni.

- Általában fix menüt tervezek, és ha valaki úgy dönt, hogy enne, később hozzáadom a szobaszámlához, de mivel ilyen sokáig maradsz, és egyébként is kifizetted az ételt, nem kell ennyire szigorúan vennünk. Meg tudjuk beszélni a menüt. Együtt eldöntjük…

Egy hosszú pillanatig Louis csak néma csendben néz Harryre, aki egyértelműen elveszett a gondolataiban, és a hüvelykujja végigsimít a darab papíron, ami a só és borstartó között van.

- Harry? - szólal meg végül Louis bizonytalanul. - Megfelel, ha a körülményekhez mérten tervezzük majd meg a heti menüt?

- Hm? - kérdez vissza Harry, és ledobja a borlapot. Megvakarja a csuklóját, aztán néhány másodpercig a hüvelykujjával simogatja, majd megigazít egy gumikarkötőt, amit Louis nem is látott eddig. - Igen, persze - válaszol, és egyértelműen nem tudja, miről beszélt Louis. - Rendben van.

- Oké - ért egyet Louis, és úgy dönt ezt most nem erőlteti. Nincs baj azzal se, ha Harrynek nincs kedve beszélgetni, vagy ennyire előre gondolkodni. Louis egyedül is meg tudja oldani. Általában egyedül csinálja, és még soha, egyetlen vendég se panaszkodott a főztjére, mégha nem is első osztályú. - Hagyjuk ki a konyhát - jelenti ki Louis, és úgy gondolja, Harry talán már unja, és azt szeretné, ha ez a kis minitúra végre véget érne. - Elég annyit tudnod, hogy nem különb, mint bármelyik lakásé, abban a tekintetben, hogy kicsi és szűkös - magyarázza Louis, miközben kivezeti Harryt az étkezőből. Egészen addig csendben sétálnak végig a folyosón, amíg el nem érik a lépcsőt, ami az alagsorba vezet. - A földszint többnyire csak egy raktár. Konzerveket és hasonlókat tartok ott. Főleg alkoholt és egyebeket, amiknek nincs szükségük hűtésre. De ott van a mosógép is, ha bármikor szükséged van rá. A mosószer, és minden más is lent van, szóval használd nyugodtan, amikor csak akarod.

Harry dudorászik, amíg a el nem érik a folyosóra nyíló ajtót.

- Ez eredetileg két különálló épület volt - magyarázza Louis, amikor kinyitja az ajtót. - A lakóház, aztán a valódi világítótorony ahogy az őr élt… Akkor építették hozzá a folyosót, hogy összekösse a két épületet, amikor először panzióként kezdett üzeleni még a 80-as években. Így a vendégeknek nem kell megküzdeni a cudar időjárással, hogy lássák a csodálatos tájat odafentről. - Louis még éppen időben pillant hátra a válla felett, hogy elkapja, ahogy Harry összehúzza a szemöldökét. - A torony teteje - kezdi, és a hangjába talán az átlagosnál kicsivel drámaibban, érzékibben cseng, mint ahogy szükséges lenne, belöki az épület ajtaját a csípőjével, aztán hagyja, hogy Harry sétáljon be elsőként. - Ez a hely adja a legjobb kilátást! Ez az ajtó néha szorul egy kicsit, szóval nyugodtan legyél vele erőszakosabb a kelleténél, rendben? - teszi hozzá, ahogy követi Harryt. - Az átjáró régi, huzatos, és eléggé rossz állapotban van, ráférne egy felújítás… - mutat a hüvelykujjával hátra az ajtóra, amit elhagytak. - De nézd a jó oldalát, ha esik, nem kell mindenképp kimenned a szabadba, nem igaz? Amúgy én itt alszom - mondja, amikor a fém csigalépcső felé haladva elsétálnak a szobaajtaja előtt. - Hacsak más vendégek nem tűnnek fel, éjszakánként az egész ház a tiéd lesz, viszont, igen… Ha valami vészhelyzet van, vagy ilyesmi, akkor itt találsz meg.

- Oké - bólint Harry. - Felmegyünk oda? - kérdi, mutat fel a torony tetejére.

- Persze, hogy felmegyünk oda - mosolyodik el vadul Louis. - Csak utánad - mondja egy kicsit pajkosan.

Mindig ez a legjobb része. Az, ahogy az emberek arca valósággal felragyog a csodálattól, amikor felérnek a torony tetejébe. A mai nap annyira gyönyörű, egy felhő sincs az égen, és nagyon messze ellátni. Csak a tiszta kék ég, és elképesztő kilátás a sziklákra és a vízre.

Harrynek nem kell kétszer mondani. Egyből kettesével veszi a lépcsőfokokat felfelé, még az a tény se érdekli, milyen öregek, és mennyire nyikorognak. Louis-t, akinek már nem egy vendéget kellett meggyőznie arról, hogy biztonságosak, meglepi Harry nemtörődöm magabiztossága. Ezt a páratlan kilátást idefent, Louis még ennyi év után sem képes megunni.

A tetején, a lépcső egészen a lámpás szoba oldalában ér véget, pont a kültéri galériára nyíló ajtó mellett, és Louis elmosolyodik, amikor Harry felér, és egy apró sóhaj hagyja el az ajkait, amikor elengedi a rézkorlátot. Louis ad neki egy pillanatot, hogy a hatalmas ablakokon át a sziklák lélegzetelállító látványában gyönyörködjön, aztán gyengéden megtolja Harry hátát, arra ösztönözve, hogy beljebb lépjenek.

Harry egy szót se szól, csak beljebb sétál, és a fal mellett haladó ívelt fából készült padot bámulja, ami körbeöleli a helyiséget. A padon fehér ülőkárpit van díszpárnákkal, ami egy hangulatos, és az embernek máris kedve támad összebújni egy könyvvel, vagy a fényképezőgépével, esetleg a szerelmével. A padló egyértelműen betonból készült, amit Louis mindig is utált, de ahogy lenéz a fehér, vastag plüss szőnyegre, mit letett - ugyanolyan, mint a nappaliban - úgy gondolja, egészen jót tett a helynek. A szoba közepén egy nagy, sötét láda áll, ami dohányzóasztalként funkcionál, Louis pedig néhány könyvet, magazint és folyóiratot dobált rá. Kicsit zavarba jön, amikor meglátja a fehér porcelán bögrét, amit néhány napja felejtett ott.

- Cuki - mutat a szivárványra, ami a bögrére van festve.

Louis elpirul, és megragadja a bögrét.

- Általában sokkal rendezettebb - jelenti ki. - De nem igazán számítottam… - magyarátkodik, aztán a tekintetük találkozik, Harryét pedig elbirítja a szorongás, bizonytalanság. - Nos, igazából senkire se számítottam - mondja végül Louis, Harry ajkai pedig megfeszülnek, amit mosolynak azért nem lehetne nevezni, de a szeméből legalább eltűnnek a sötét fellegek.

- Ez a hely elképesztő - suttogja.

- Minden pénzt megér - ért egyet Louis egy önelégült mosollyal.

- Igen - bólint Harry. Tesz egy lépést közelebb, aztán feltérdel a padra, és szinte az ablaknak nyomja az orrát, ahogy a sziklákat és a tengert nézi a végtelen horizonttal. Úgy néz ki, mint akit máris megigézett a kilátás - ha a szeme nem lenne nyitva, Louis azt hinné, alszik - és képtelen levenni róla a szemét.

A szél - Louis legjobb barátja - hangosan süvít, és Louis-nak muszáj elmosolyodnia, amikor Harry vesz egy mély lélegzetet.

- Ez tökéletes lesz - suttogja saját magának az üveg felé, mintha egy ima lenne.

Mihez lesz tökéletes? Louis nem tehet róla, de megint gondolkodik a férfin, de csendben marad. Harry megoszthatja vele később, de Louis tudja, hogy egyelőre hiába is várna válaszokat.

Végül, néhány perc elmélkedés után, Harry felkel a padról, és a csuklóján lévő gumikarkötővel kezd játszani. Úgy tűnik, észre sem veszi a berögzött mozdulatot, és csendben körbenéz a lámpás szobában. Zöld tekintete megakad a pad szélén megpihenő állólámpán, és elmosolyodik.

- Annak mi értelme, ha éjjel nincs áram? - kérdi egy kissé pimaszul.

Louis csak felhúzza az egyik szemöldökét.

- Ó, higgy nekem, szükséged lesz rá, amikor fel akarsz jönni ide január közepén olvasni, és a nap már háromkor lenyugszik. Vagy kilencig fel sem kel. Meglehetősen hasznos. És ha mégis akkor akarsz feljönni, amikor éppen nincs áram, rengeteg elemlámpa van benne - rúgja meg játékosan a nagy barna ládát a szoba közepén. - Meg a nappaliban is. Mármint… a könyvtárban. És a hálószobákban is. És… Valójában mindenhol a panzióban - fejezi be egy halk nevetéssel.

Az elemlámpák Fair Isle életének elengedhetetlen kellékei. Ez tagadhatatlan. Louis esküdni merne, hogy van szinte minden kabátjának a zsebében egy-egy darab, a biztonság kedvéért. Minden széthagy néhányat a közös helyiségekben is. Basszus, Louis még hagyott néhány extrát a szobák mosdókagylója alatt is az elmúlt években, biztos ami biztos. Néhány fogadónak és hotelnak egy a bibliából van egy példány az éjjeliszekrényben, Louis csak plusz elemeket tart ott.

- Ez… öm - bólint Harry. - Ezt jó tudni - mondja, aztán a ládára mutat. - Néhány pulóver esetleg? - kérdi, és Louis nem tudja eldönteni, hogy csipkelődik vele vagy sem.

- Néhány - dönt Louis a komoly válasz mellett. - Inkább csak takarók. Idefent hűvös van. Különösen ha ki akarsz menni a galériára - vigyorodik el Louis. - Nem tudom, hallod-e, de eléggé szeles itt az idő.

- Észre se vettem - vonja meg a vállát Harry, Louis pedig felhorkan.

- Ki akarsz menni? - kérdi Louis, és az ajtóra mutat, ami a galériára vezet. A legtöbb vendég humorosan Louis teraszának nevezi. Harry megrázza a fejét.

- Talán később? - kérdi. - Egy kicsit kimerültem. És az időeltolódás is megvisel.

- Időeltolódás? - Louis nem tehet róla, de zsigerből visszakérdez, miközben elindulnak vissza a földszintre, szorosan tartva a kezében a koszos bögréjét.

Harry feszült csendben követi őt a háta mögött, ahogy lefelé tartanak a lépcsőkön. - Bocsi - mondja végül Louis, amikor a csend már túl kényelmetlenné válik, ami már öt másodperccel azután megtörténik, hogy feltette a rossz kérdést. - Nem az én dolgom. Nem kellett volna megkérdeznem.

- Nem… Én… Sajnálom - mondja Harry, és megköszörüli a torkát. - Csak… Nem szeretek magamról beszélni - mondja, aztán még suttogva hozzáteszi: - Ezek a napok… Úgy érzem magam, mint aki már leélt egy egész életet.

- Ó - Louis csak ennyit válaszol, és semmit sem ért. Ettől még nem erőlteti a dolgot, igazából értelmét se látja, amikor Harry egyértelmű határokat állít fel maguk között.

- Néhány napja még LA-ben voltam, öm… - mondja Harry és hezitál egy kicsit. - Munka miatt. Most pedig itt vagyok. Még alkalmazkodnom kell.

És ez igazán meglepi Louis-t. Bár Harry egyáltalán nem úgy néz ki, mint a klasszikus hátizsákos turisták, akiknek otthont szokott adni, és nyilvánvalóan pénznek sincs híján, egyértelműen nem olyannak tűnik, aki munkaügyben repült vissza Amerikából. Louis próbálja unalmas öltönyökben elképzelni, ahogy bort szürcsöl az első osztályon, és nem tehet róla, a homlokát ráncolja az elképzeléstől. Nem, nyilvánvalóan nem ilyennek tűnik.

Ahogy leérnek a lépcső aljára, és Louis szembefordul Harryvel, egyszerűen elfogja a szomorúság, ahogy átöleli magát a kezeivel, próbálva megvédeni magát a világtól. Most aprónak tűnik, még úgy is, hogy egy kicsit magasabb Louis-nál, és még magasabbá teszi, hogy még most is az utolsó lépcsőfokon áll, miközben Louis már a padlón. És mégis… szinte elveszik a túlméretezett olivazöld kabátja takarásában. Halványkék farmert, és egy vajszínű pulcsit visel. Minden arról árulkódik, nem akarja , hogy észrevegyék, nem akarja, hogy bárki tudjon róla.

- Nem kell elmondanod semmit - mondja Louis őszintén, és magát is meglepi, hogy valójában mennyire komolyan gondolja. - Egyáltalán nem kell magyarázkodnod.

Talán egy kicsit megviseltnek tűnik, az is lehet, hogy egy kicsit letört, és Louis egyértelműen úgy érezte, a srácnak szüksége van egy kis időre. Valamint Louis már megszokta, hogy az ismeretlennel, a bizonytalansággal él együtt. Minden fair isle-i tél ebből áll, semmit sem lehet előre megjósolni. Egy egyáltalán nem ijeszti meg Louis-t.

Csendben, de nem kényelmetlen csendben sétálnak vissza a recepcióra, de még így sem kellemes. Harry zsebredugott kezekkel követi őt, lehajtott fejjel, és Louis akárhányszor hátranéz, hogy ellenőrizze, még mindig mögötte van, az az érzése támad, hogy Harry megbánta a szavakat. Mintha nem lett volna szabad elmondania ezeket a részleteket. Louis-nak fogalma sincs, honnan jöttek ezek a gondolatok, talán onnan, hogy Harry egy szót se szól, és nem is néz Louis-ra, míg vissza nem érnek. Akárhogy is, mindent megtesz, hogy figyelmen kívül hagyja őt. Amikor visszaérnek a recepcióhoz, Louis megragadja Harry táskáját.

- Gyere utánam - jelenti ki, és a bejárattól jobbra lévő, nyikorgó lépcsők felé mutat.

Az épületet egyértelműen nem panziónak tervezték, ezért a recepciós pult és a fal között csak egy nagyon szűkös rés van, ahol a lépcsőkhöz juthatsz. Ez mindig is egy probléma volt, de Louis a rengeteg agyalás után se tudott kitalálni semmit, amivel megkönnyíthetné a helyzetet. Louis óvatosan végigsétál a pult előtt, észben tartva, hogy épp most tették a növényt a szélére, és nem kellene lelöknie Harry táskájával.

Miközben a lépcsőkön másznak felfelé, Louis kezdi elviselhetetlennek érezni a csendet, ezért megoszt néhány random információt Harryvel, milyen egy ilyen távoli helyen élni. Épp szenvedélyesen mesél arról, hogyan csapott le az éppen elérhető ingatlanra, amikor elérik Harry szobáját.

- Megérkeztünk - mondja Louis, és ejti az előtő témát, miközben leteszi Harry táskáját az ajtó mellé. - Megvannak még a kulcsaid? - viccelődik, de a mosolya elhalványul, amikor látja Harry összezavarodott pillantásait, ahogy a zárt ajtót bámulja.

- A National Trust of Scotlan a sziget tulajdonosa? - kérdi, és mély ráncok ülnek ki a homlokára, mintha Louis szavai puzzle darabok lennének, amiket össze kell illesztenie.

- Aha - vigyorodik el Louis. - Nem tudtad? - kérdi, aztán lassan végigméri Harryt. - Nem néztél utána a helynek, mielőtt kiválasztottad a… - Louis hezitál, a nyaralás vagy üdülés szó ott van a nyelvén, mert Harry ezt használta korábban, de ez nem igazán tűnik valósnak. - A menedékednek? - dönti el végül. Megerősíti ebben az, ahogy Harry teste összerezzen a szóhasználattól.

- Nem igazán - von vállat, és a padlót bámulja. - Igazából, csak kigugliztam melyik az ‘Egyesült Királyság legeldugottabb pontja’. És ez volt az eredmény.

Louis kissé szomorkásan elmosolyodik, ahogy a magas férfit nézi, akinek ezek a belső viharfellegek egyértelműen a feje felett vannak.

- Igen - ért egyet, a hangja egy kicsit a megszokottnál is rekedtebb, ezért megköszörüli a torkát. - Ezek mi vagyok.

Harry kedvesen elmosolyodik, ahogy a szobája kulcsaival babrál.

- Hm… Te tényleg nagyon messze akartál lenni - teszi hozzá Louis óvatosan.

Harry megáll a mozdulatban, a kulcsokkal se játszik tovább, csak felnéz, egyenesen Louis szemébe.

- Ez az amit te is akartál? - kérdi, és valaki más ajkáról ez még akár vádlónak is hangozhatna. Louis-nak sok távoli rokona van, akik hasonlóan gondolkodtak erről, ezért alaposan ismeri ezt a témát a saját száműzetéséről. - Ezért költöztél el Angliából egészen ide? Mert messze akartál lenni?

Szinte könyörgőn hangzik, mintha engedélyt kérne, vagy megerősítést várna, hogy ha így érez, az ugye nem rossz dolog? Mintha szüksége lenne valakire, aki megérti, akivel egyformák, mintha ő lenne a világ legmagányosabb embere, aki a világ legmagánysabb helyére jön, hogy rendbe tegye magát. Már majdnem arra készteti Louis-t, hogy hazudjon, és igazat adjon Harrynek, csak hogy jobban érezze magát.

- Nem - mondja gyengéden. - Nem nem menekültem el otthonról. Én az otthont kerestem.

Harry szempillái megrezzennek, ahogy újra a padlóra néz. - Értem.

Az ajtó felé fordul, aztán elfordítja benne a kulcsát. Amikor az ajtó kinyílik, lehajol, hogy felvegye a táskáját, és a vállára teszi, aztán Louis felé fordul. - Nem igazán arról szól, hogy távol akartam lenni - teszi hozzá ő is gyengéden. - Szükségem volt rá.

Aztán eltűnik az ajtó mögött.

***

A nap további részében, Louis szinte meg is feledkezik arról, hogy vendége van. Harry masszívan bezárkózott a szobájába - néma, és mégis lehetetlen figyelmen kívül hagyni a jelenlétét - egy pisszenést se hallat, miközben a délutánból este lesz. Louis többször is abbahagyja, amit csinál, csak hogy a fülét hegyezze Harry lakrésze felé. De még mindig semmi. Mintha Harry ott se lenne, mintha csak Louis képzelte volna, amikor a költségvetésen dolgozott, és aggódni kezdett a szezon alacsony bevétele miatt. De a kasszában pihenő köteg pénz még mindig nem hazudik, ahogy Harry bizonytalan aláírása sem a bérleti szerződés alján. Louis nem tudja megfékezni a gondolatait, hogy újra és újra visszakalandozzanak a pihenésre szoruló idegen felé, aki váratlanul betoppan Louis és Clifford életébe. Valahol a rejtély és a feladvány között van, valaki, akit Louis-nak meg kell fejtenie.

Hat óra környékén, Harry még mindig semmi jelét nem adja, hogy egyáltalán jelen lenne, Louis befejezi a tennivalók listáját, és a konyhába megy, hogy teát készítsen maguknak. Elindít egy Spotify lejátszási listát, ami régi és új dalok keverékét képezi. Az énekesek nagy részét akkor sem tudná megnevezni, ha valaki egy vagyont fizetne érte, mégis magában dudolászva kezd neki a vacsorának. Úgy döntött, összerak egy könnyű rakott csirkét, ami nem igényel nagy erőfeszítéseket, de mindig rengeteg bókot kap rá a vendégektől.

Amikor elkészül az étel, néhány percig azon gondolkodik, hogy megzavarja-e Harryt azzal, hogy lehívja vagy sem, aztán végül mégis inkább letelepszik a konyha egyik sarkába tolt kis kétszemélyes asztalhoz. Akkor szokta használni, amikor a panzióban teltház van, vagy csak a vendégei magányra vágynak. A vacsorája felét sikerült bűntudat nélkül elfogyasztania, azzal győzködve magát, hogy Harry nem mondta, hogy éhes, vagy kérdezett egyáltalán a vacsora időről. Ezután elmosogat, ellenőrzi az időt a telefonján, azon gondolkodva, hogy vajon mégis be kellene-e kopognia a vendége szobájába, vagy sem.

Egyfelől, ha Harry éhes lenne, valószínűleg megkeresné. Louis elmondta neki, hogy a rendelkezésére áll, és fizetett is az ételért. Felnőtt férfi. Nincs szüksége arra, hogy Louis fogja a kezét, vagy erőszakkal etesse meg. Másfelől, Louis felelősnek érzi magát azért, hogy a vendége egyen. De az óra ketyeg, Louis pedig rendbe teszi a konyhát, tekintve, hogy kilenc óra múlt, és Harrynek még se híre se hamva.

Végül fél tíz, Louis pedig megragad egy sárga tapadós cédulát a recepciós pult alól, és miközben az emeletre sétál, egy macskakaparáshoz hasonló üzenetet ír, majd Harry ajtajára ragasztja.

Ezután, Louis kiválaszt egy könyvet a könyvtárból, beszuszakolja a farzsebébe, aztán elindul egy csésze gőzölgő teával elindul a toronyba. Clifford izgatottan csahol a nyomába egy kis késő esti összebújás reményében.