Sziasztok! 

Nos, ahogy ígértem, itt is vagyok az új történetünk első részével. Úgy gondolom ez legyen most egy igazán rendhagyó mese. Nem hosszú, lassan kialakuló kapcsolat, hanem kalandból születő... ragaszkodás? És ebben mondjuk inkább azt, hogy nincs top vagy bottom. Tegyük őket egyenlővé. Természetesen a szerelem első látásra, és romantikus kapcsolat azonnal az... itt sem fog megtörténni, de most aztán igazán nem húztam nektek az időt. ((((: Remélem tetszeni fog, elstartoltunk, én nagyon izgulok miatta! Szombaton találkozunk! 

Puszi&Pacsi

Minden a lehető legmegszokottabban alakul. Az összes eshetőségre felkészülten érkezem meg ma is a megbeszélt helyre, de a felhajtás még akkora sincs, mint amekkorára számítottam. Komolyan azt gondolták, hogy mernek majd kekeckedni velünk? Hogy szembe mernek majd szállni pont velem? Elkap a nevetés is, ahogy ez az agyrém elmélet testet ölt a gondolataimban. Azért imádtam volna, ha megpróbálják.

Belépek a kaszinóba, és biccentek az őrnek, aki már az első pillanatban is pontosan tudja, ki vagyok. Tudta, hogy jövök. Megrándul a nyaka, legalábbis egy naiv kibic ezt gondolhatja, én viszont értem a célzást. A bárpult melletti első ajtón kell bemennem, ahol egy másik őr áll, aki semmit sem mond. Rám sem néz, csak az ajtókilincsért nyúl, és csak akkora résre nyitja ki, hogy pont beférjek rajta.

Nyugodtan lépek be a dohányfüstben úszó félhomályba. Az arcokat nem látom. Maszkot viselnek, akárcsak én. Normálisan nem szokásuk így tenni, mindegyikük arcát egyenként ismerem, de mivel rajtam is van, ők is felveszik. Így próbálnak gúnyt űzni belőlem. Apám megtiltotta, hogy valaha is mutatkozzam előttük maszk nélkül. A karrieremre hivatkozva köti az ebet a karóhoz, hogy ez az egész extrém veszélyes számomra, bár én leszarom, ha megtudják, hogy nézek ki, és ki is vagyok valójában. Bármikor állok elébe, ha el akarnak kapni. Még az elképzelés is kényelmes mosolyt csal az arcomra. Egyetlen ember van a szobában, akin nincs álarc. Bár más se nagyon...

Egy barna, göndör hajú, fiatal fiú. Talán húsz, huszonkét éves lehet. Zöld szemei kihívón vonnak az ölelésükbe, és lőjenek tarkón most azonnal, ha nem aggodalmat látok az arcán. A nyakára egy bőrszíj van kötve, aminek a vége a vezér kezében van.

Ezek szerint az ártatlan göndörke az ő házikedvence. Az öröm egyből mosolyt csal az arcomra, milyen jó érzés lesz a farkamra tűzni a kis angyalt. Valószínűleg számukra értéktelen életének ott lesz vége, de mit számít, ha ezzel felbosszanthatom a vezért.

- Bátor fiú vagy - nevet fel mély hangján Akahiro. A pasi alacsony és vékony, de a hangjától valamiért ennek ellenére is mindig vigyázzba állnak a szőrszálak a hátamon. - Egyedül ide mertél jönni? Apuci nélkül?

- Aha - bólogatok, mint egy gyerek. - Már pisilni is el tudok menni egyedül. Sőt, a kis angyalarcú kandúrodat is meg tudom dugni, ha nem figyelsz. Bár ha nagyon akarod, akkor végül is nézheted. Borzalmas lehetett leélni egy életet úgy, hogy az országodban minden pornót cenzúráznak.

Többen felugranak, és fegyvert rántanak. Kardok fémes hangját, és pisztolyok kattanását hallom a sötétben. Ez már nem csak mosolyra, egyenesen nevetésre késztet, amitől eldördül az első lövés, egyelőre csak rám ijesztés céljából, de ez nagyon nem jön össze. Pontosan tudom, hogy nincs annyi vér a pucájukban, hogy kinyírjanak. Pláne nem ennyiért. Sokkal szigorúbb szabályok szerint élnek. Néha egy kicsit sajnálom is őket ezért. Az ember, ha már a világ egyik vezető szervezett bűnöző csapatában van, legalább elengedhetné magát egy kicsit. Persze ez a szánalmam hamar el szokott múlni. Mint most is. Amit viszont még mindig nem értek, az az angyalka félelmetesen kétségbeesett arca.

- Mikor érkezik a szállítmány az országhatárunkhoz? - kérdem komoly hangon, a fegyveresek pedig újra visszahelyezik magukat az előbbi nyugalmi állapotukba.

- Kedd hajnalban, veszélyes anyagot szállító kamionokkal. A rakomány a tartályokba lesz rejtve műanyag dobozokban. Kettő teherautóban a fegyverek és a kokain lesz, az utolsóban pedig a harminc millió dollár.

- Kétszer fogjuk megvámolni a rakományt. Egyszer, amikor beér az országba, aztán amikor elhagyja. Úgy helyezzétek el az árut, hogy a fizetés gördülékenyen menjen.

- Természetes. Az alku adott. Gond nélkül átjut az országon, és útközben letesszük a fizetséget.

- Drága mulatság lesz ez neked, Aka bácsi - mosolygok, és látom, hogy a megszólítástól megrándul a szája szeglete.

- Vedd el a borítékot, és vidd el apádnak. Ennyi a feladatod. Senki sem kívánja a kelleténél többet hallgatni a hangod.

- Ó, pedig úgy tudom, van olyan, aki nagyon is kívánja. Meglepődnék, ha valamelyik kutyáddal nem találkoznék valahol az elkövetkező itt töltött napjaimon... - nézek körbe, mintegy célzásképp, és vonyító hangot hallatok. Én tökéletesen mulatok a saját vicceimen, de azt hiszem, itt süket fülekre találtam, mert senki nem élvezi ennyire. Végül a megkötött kiskutyára téved a tekintetem, aki most először apró mosollyal néz rám. Nocsak! Ő értette.

- Fogd a borítékot, és hagyd el a szobát! - szól ridegen Akahiro.

- Én nem teljesítek parancsokat - válaszolom neki, és színpadiasan a körmömet kezdem piszkálni. A szemem sarkából látom, hogy int az egyik emberének, aki felém indul a nagy sárgás borítékkal, és miután a kezembe adja meghajol, és visszatér a helyére. - Kösz. Akkor kedd hajnalban találkozunk.

Én is meghajolok előttük, de szándékosan nem úgy, ahogy azt a japán kultúra diktálná, és hogy végképp kihúzzam a gyufát, rákacsintok a pórázra vert srácra, aztán kisétálok a rejtett helyiségből.

A szállodai szobámba visszaérve már viccet nem ismerve rontok be, és azonnal a széfbe teszem a csempészútvonal orosz adatait tartalmazó borítékot.

- Egyszer meg fogod öletni magad - szólal meg Aleksei a laptopja és egy pohár scotch mögül.

- Ezt már akkor is pontosan tudtuk, amikor kiderült, miért olyan gazdag az apám - rántok vállat, és töltök magamnak is egy pohárral, mielőtt lehuppanok mellé. - Mit csinálsz?

- Néhány hangszerelést néztem még át - csukja le a gépet, és hátradől mellém a pohárra a kezében. - Féltelek, Louis. A japánok nem szórakoznak.

- Ahogy az oroszok sem, Alek - kortyolok egy nagyot. - Nem egy viccmaffia tagja vagyok, hanem a világ egyik vezető családjába tartozom. Egy nap minden az én kezemben lesz. Csak ki kell várnom.

- Meg túlélned sem ártana. De a pofád nagyobb, mint az agyad, és mindig előbb beszélsz, mint gondolkodsz.

Nevetnem kell ezen a hasonlaton, de azért érzem a mondanivalójának a súlyát is. Természetesen tudom, hogy mivel jár ez az egész. De amíg Aleksei mellettem áll, és támogat, nincs mitől félnem. Addig nem vagyok egyedül.

- Mi volt a mai találkozó tárgya? - sandít rám, de látni a szemében a lemondást. Tudja, hogy erre a kérdésre soha nem fog választ kapni.

- Fogd be, Alek - simítok végig a tarkóján, rajta felejtve a kezem, és masszírozom egy kicsit, miközben kiiszom a poharam. - Sokkal drágább nekem az életed, minthogy ilyen infókat elmondjak neked. Kosztya veszte is az lett, hogy nem értett a szóból, és túl sokat akart tudni. Túl sokat akart velem lenni...

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - teszi az asztalra az üres poharát, és vigasztalón végigsimít a combomon.

- Aha, szóval húzzál aludni. A pasid már biztos féltékeny rám - nevetek fel, és elhatározom, hogy egy alapos zuhanyzás után lemegyek a bárba. Ebben az istenverte országban annyira párás a levegő, hogy folyton ömlik rólam a víz, de azt meg kell hagyni, a kultúrájuk nagyon különleges. Nem szabad egy percet sem elvesztegetni belőle.

- Nem féltékeny - veti még felém, ahogy kinyitja a szobám ajtaját.

- Mindig féltékeny - nevetek, és eltűnök a fürdőben, hogy megengedjem a vizet a zuhanyfülkében.

Reggel a legmegbízhatóbb testőrömnek adtam a borítékot, hogy juttassa el apámhoz, azzal az utasítással, hogy csak az ő kezébe adhatja oda. Már mélyen Tokió szívében, az egyik legszebb és legjapánabb előadótermükben vagyunk. Néhány perc, és kezdődik a koncert. Valahogy, amikor kiderült, hogy a szüleim mivel is foglalkoznak valójában, nem volt kérdés, hogy én is kiveszem a részem a családi vállalkozásból. Addigra már Európa-szerte sikeres volt a zenekar, és azt mondták, fel kell adnom a karrierem, de erre képtelen lennék. Ezt az érzést nem tudom elcserélni semmire. A gitárom súlya a nyakamat húzza, és kilépve a színpadra érzem a levegőben azt a rengeteg illatot, ami egy hangulattá fejlődik a testemben, ahogy magamba szívom. Amikor felgyúlnak a fények, a tömeg üvölteni kezd, mi pedig mindent meg akarunk adni nekik, amiért eljöttek.

A koncert után izzadtan, nevetve ölelkezünk össze a fiúkkal, és látom Alek mennyire ellazult most, hogy lejöttünk a színpadról. Meggyőződése, hogy amikor üzletileg ennyire ellenséges terepen lépünk fel, egyszer majd kapok egy golyót a fejembe, amikor a mikrofon mögött állok. Erre mindig csak nevetve megveregetem a hátát, hogy akkor boldog lehetek, mert a világ legjobb halálát mondhatom magaménak. Ő ezt nem tartja olyan szórakoztatónak. Én viszont leszarom. Talán pont azért vagyok sikeres mindkét életemben, mert nem érdekel, meddig tart. Nem érdekel az sem, ha holnap lepuffantanak. Akkor ennyi volt, utána az már úgysem az én gondom. Addig viszont mindent megteszek azért, hogy mindenhol maximálisan az elvárások szerint teljesíthessek.

Eléggé nagy bulit csaptunk ma. Jó volt a közönség, így fáradtságra hivatkozva visszavitetem magam a hotelba. Rendelek valami jó kaját, egy üveg szakét, és felhívom apám, hogy egyeztessek vele.

Már épp az elköszönésnél járunk, amikor apró és bizonytalan kopogást hallok az ajtómon.

- Jött valaki, majd beszélünk - és ezzel ki is nyomom a telefont. Összeszűkített szemekkel közeledek az ajtó felé, és kibiztosítom a tokjából előhúzott pisztolyom, ami a színpadon kívül mindig velem van. Résnyire nyitom a szobám ajtaját, és nagy meglepetésemre a tegnapi göndör fiút pillantom meg, ezúttal sokkal több ruhában. Az állam is leesik a meglepetéstől, amit ő kihasznál, belöki az ajtóm, és lazán besétál a lakosztályomba.

- Mi a…? - lépek ki a folyosóra, ahonnan belibbent, és körbenézve csak három ájult, de határozottan nem halott őrt látok, akik a székre ültetve pont úgy festenek, mintha aludnának. Bevágom az ajtót magunk után, és felé fordulok, miközben ő már kiszolgálja magát, és tölt egy pohárral a rizsborból.

- Akár én is simán megölhettelek volna, és hidd el, tőlem kell a legkevésbé tartani, ha a yakuzáról van szó - kortyol a poharába, de amilyen keménynek akar látszani, olyan édes, ahogy összerándul az arca a közepesen kemény alkoholtól is. - Hogy tudod meginni ezt a szart?

- Szeretem a helyi specialitásokat - mosolyodok el, és elteszem a fegyverem. - Bár te nem igazán számítasz annak. - Mutatok végig a tökéletesen nyugati külsején. Annak ellenére, hogy a bőre épp olyan sápadt, mint a japánoké, nyilvánvalóan nem az.

- Miért teszed el? - néz a nadrágom szíjába dugott pisztolyra.

- Mert egy cseppet sem félek tőled - huppanok le a kanapéra, és az asztalra dobom a lábaim. - Az viszont érdekel, hogy miért jöttél.

- Nem az foglalkoztat, honnan tudom ki vagy, hogyan találtalak meg, és miként intéztem el az embereid?

- Már a gazdid törzshelyén is nyilvánvaló volt, hogy tudod ki vagyok, azok ott kint pedig mezei biztonsági őrök. A zenekarhoz tartoznak, nem hozzám. Hogy hogyan találtál meg? Na, azt meséld el nekem. Bár azt sem igazán állíthatjuk, hogy bujkálok ebben az eléggé előkelő szállodában, de azért érdekel a meséd - paskolom meg magam mellett a bőrhuzatot, ő pedig ugyan egy kicsit bizonytalanul és tartózkodón, de leül mellém. Persze a szófa legtávolabbi pontjára.

- Nem vagy normális… - fúj ki egy olyan frusztrált levegőt, amit még soha nem hallottam. Hogy nem robbant fel, míg ezt magában tartotta? - Fellépsz egy olyan központi helyen azok után, hogy felbosszantottad Akahirot, és őrök nélkül mászkálsz a városban. Mondd, neked mi az isten bajod van?

Erre fel kell nevetnem, amivel látom, hogy meglepem, de muszáj. Édesem, te még egyáltalán nem tudod, én hogyan élem az életem.

- Hogy tartozhatsz az orosz maffia vezető alakjaihoz, miközben ennyire nem veszed komolyan az életet? - kérdezi értetlenül rázva a fejét. Már-már dühösnek tűnik.

- Pont ezért tudom ilyen jól végezni a munkám. Képzeld csak el, ha mindenen remegnék. Már rég be kellett volna záratni valahová - mosolygok rá, ő pedig látszólag még jobban ellazul. - Miért vagy itt?

Rám kapja azokat a parádésan szép szemeit, és megint a korábbi aggodalmat látom.

- Ne folytasd a japán turnét. Menjetek innen, amilyen gyorsan csak lehet - hadarja, én pedig közelebb csúszok hozzá.

- Nyugodj meg, mert ha így folytatod, tényleg be fogsz golyózni. Nem lehetsz mindentől ilyen ideges - szorítom meg az alkarját, ő pedig úgy néz le a kezemre, mintha valami olyat látna, ami a világ leghihetetlenebb jelensége.

- Nem érted! - rázza meg a fejét, és ellöki a kezem. - Meg fognak ölni. Csak arra várnak, hogy csinálj valamit, ami tökéletes indok lehet erre.

- De mivel eddig még senki sem támadott le, persze rajtad kívül, úgy látom, nincs rá indok.

- A kurva életbe, Tomlinson! - pattan fel a kanapéról, és az ajtó felé siet. - A világ legnagyobb hülyesége volt idejönnöm. Azt hittem, csak a médiának mutatod ezt a kezelhetetlenséget, de te tényleg nem vagy normális! Az ilyen emberek pedig hamar halnak az alvilágban.

Már nyitná az ajtót, amikor felpattanok, és visszacsapom az orra előtt.

- Okot kell adnom arra, hogy kinyírjanak, értsd meg - mondom neki nyugodt hangon, ő pedig csak néz rám némán. - Amíg semmit sem teszek, csak a számat jártatom, ők sem tehetnek semmit. Az háborút indítana, és a yakuza sem akarhat háborúban állni az orosz maffiával.

- Alábecsülöd őket - halkítja le a hangját, és egyik vállával a falnak dől.

- Ez egészen biztos - bólintok vigyorogva, és elfordítom a zárat az ajtón. - Gond nélkül jutottál be hozzám. Téged is alábecsültelek.

- Én semmi vagyok hozzájuk képest - hunyja le a szemét, és a falnak dönti a fejét. Tökéletesen értem, mit eszik rajta Akahiro. Ez a fiú gyönyörű. A bőre hibátlan, mint egy viaszbabának. Egyik hullámos tincse a homlokába kúszott, ezzel adva zilált külsőt az egyébként tökéletesen összerakott megjelenésnek. Valamivel magasabb nálam, de nem számottevő a különbség. Talán tíz centi, több aligha. Ahogy a nyakára téved a tekintetem, elkap az őrjítő vágy, hogy megcsókoljam. Kihasználom, hogy csukva vannak a szemei, közelebb lépek hozzá, és az ajkaira hajolok. Nem csók ez, csak hozzáérintem a sajátom. Kipattannak a szemei, de mivel hátrébb lépni már nem tud, ezért engem lök el.

- Mit művelsz? - néz rám kétségbeesve, de ahogy őt nézem látom, hogy szíve szerinte nem ellenkezne. Zihálva veszi a levegőt, és a fehér nadrágja is kellemetlenül szűkülni kezdett. Újra odalépek, mintha ez meg sem történt volna, és már nem olyan ártatlanul tapadok a szájára. Sok ellenkezést ezek után már nem mutat. A nyakamba kapaszkodik, és bár úgy néz ki, mint egy angyal, de úgy csókol, mint aki nagyon nem a mennyből jött.

Teljesen átveszi az irányítást a mozdulataink felett, és a kanapé mögötti hatalmas ágyhoz terel, miközben a nyelve a szám összes milliméterét bejárja. Ledönt az ágyra, és míg kaján mosollyal hátradőlök és lehúzom a pólóm, ő is leveszi az ingét, aztán lábaim közt a padlóra térdel. Biztosan nem most csatlakozott a yakuzához, mert a szervezetük jellegzetes védjegyeiként híressé vált tetoválások már rajta is ott vannak.

Felkönyökölök, miközben kigombolja a nadrágom, de mielőtt teljesen lehúzná, belekapaszkodik a szélébe és végignyal az alhasamon.

- Hány embert öltél már meg? - kérdem, és kezd gyanús lenni ez a szituáció. Ez a fiú nem csak egy játékszer. Kapott már tetoválást, szóval ő is bandatag, akármilyen pozícióban is legyen.

- Magad is megszámolhatod - sandít fel rám, de a szemeit látva elpárolog a gyanúm. Tündöklő vágy ég benne, és a hangja is fátyolosan szól.

- Hét ember - súgom, végigsimítva a karján ékeskedő köröket, amik a gyilkosságait tartják számon.

- Gondolom, eltörpül a te számod mellett - súgja, és a térdemig lehúzza a nadrágom az alsómmal együtt, majd végignyal a farkam teljes hosszán, ezzel akkora nyögést előcsalva belőlem, mintha még szűz lennék. A titok mindössze annyi, hogy a mozdulatai gyorsak és ártatlanok.

- Nem tapad vér a kezemhez - felelem színtelen hangon, és egy pillanatra érzem, hogy megrökönyödik, amikor felfogja, mit mondtam. - Közvetlenül legalábbis nem.

Egy másodpercig még gondolkodik valamin, de aztán a szájába veszi a mostanra már kőkemény merevedésem, és úgy kezd rajta dolgozni, hogy minden gondolat elillan a fejemből, és az egyetlen életjel, amit produkálni tudok, a vonaglás és a nyöszörgés.

Ez a kényeztetés nem tart sokáig. Miközben végigcsókolja a combjaim, teljesen eltüntet minden ruhadarabot az útból, és a térdhajlatom alá nyúlva feltolja a lábaim, hogy teljes egészében hozzám férhessen. Forró és lehetetlenül nedves nyelve olyan intenzív szenvedéllyel simít végig az ánuszomon, hogy egészen beleremegek. Félelmetes, hogy mennyire érti a dolgát. Először csak simogat, de hangosan nyögök fel, amikor a nyelve bekúszik az izmaim közé. Azt hiheti, nyugtatásra van szükségem, mert ezzel egyidőben mindkét keze a mellkasomra simul, és felnéz rám, de nem hagyja abba.

Percekig kínoz ezzel a kellemes játékkal, de én már őt akarnám érezni, és ezt a felkarja szorongatásával próbálom a tudtára hozni, ahogy igyekszem feljebb húzni magamhoz.

- Szeretnéd, hogy megdugjalak? - néz le rám, ahogy még mindig a bokáimat fogja és nem engedi le a lábam. Nem válaszolok, csak a párnám alá nyúlva a hasamra teszek egy bontatlan gumit és rámosolygok. Nevetve megingatja a fejét, felgörgeti magára a csomag tartalmát, és nem sokat várat, az ágy oldalának támaszkodva hamar tövig érzem őt magamban, amitől kénytelen vagyok a matracba feszíteni a fejem. - Baszki… - suttogja, és először csak nagyon lassan mozog. - Annyira szűk…

- Ne kímélj, légy szíves - lihegem, félbeszakítva őt. - Nem vagyok már gyerek.

Ez valamiféle varázsszó lehetett, mert innentől nem törődve azzal, mennyire hangos vagyok, olyan mélyen és magabiztosan kezd dolgozni rajtam, amilyet talán még soha nem tapasztaltam egy ilyen idős sráctól. Hol a lábamat feszíti annyira hátra, amennyire még én sem tudtam, hogy képes vagyok rá, hol az alhasamra támaszkodva csapódik nekem egyre durvábban.

Nem csak a ruhából kikandikáló bőrfelületek voltak tökéletesek. Így, ahogy előttem áll, és a mellkasa hullámzik a mozdulataitól, érzem a vágyat, hogy minden négyzetcentijét végigcsókoljam annak a csodának.

Miközben elkalandozom a látványán, kicsusszan belőlem, és újra a földre térdelve végignyal a belsőcombom ívén, majd olyan gyengéden veszi a szájába a farkam, amivel az összes eddigi vadságát meghazudtolja.

- Mássz feljebb - csókol rá a hasamra, és velem együtt ő is az ágyra mászik. Összefogja mindkét lábam, és a vállára téve hatol újra olyan mélyre, hogy skarlátvörös szenvedéllyel tarkított örvénylő sötétségbe zuhanjak.

A kezei nem eresztenek. A lábamat tartják, és a testem minden porcikáján végigsimítanak, ahol csak elérnek. Érzem, hogy a folyamat már visszafordíthatatlan, ha most mindent abbahagyna, pár másodpercen belül akkor is elélveznék.

- Istenem… - nyögöm, és két kézzel kapaszkodok a fejem alatti párnába. Beharapom a szám, de egyik ujjával az ajkaim közé férkőzik, és újra szétnyitja őket.

- Hallani akarom a hangod - zihálja, és a hangja alapján már ő is kezd darabjaira hullni. - Élvezz el nekem.

A szavai minden, amire szükségem volt. Ahogy kimondja őket, és rámarkol a farkamra, szinte azonnal telespriccelem a mellkasom. Annyit még hallok, hogy ő is nagyot nyög a látványra, és biztos az érzés miatt is, ahogy megfeszülök körülötte, de utána azt hiszem, súlyos másodpercekre elhagyom ezt a világot, és valahol egészen máshol járok.

Mire visszatérek, már ő is a csúcsra ér, és mellém hanyatlik, miközben elhajítja az elhasznált gumit.

- A kurva életbe - liheg mellettem, mert ő még ott tart, ahol én egy perccel ezelőtt, én viszont már képes vagyok reagálni dolgokra, és felnevetek.

- Valami olyasmi, igen.

Fészkelődök még egy kicsit, a takaróval letörlöm a hasam és a mellkasom, aztán felé fordítom a fejem, és a hajába fűzöm az ujjaim. - Hogy hívnak?

- Harry - feleli mosolyogva. Nagyon fiatal lehet. Így, most ebben a fényben, nem mondanám többnek húsznál.

- Hogy kerülsz ide?

- Amerikából importáltak - válaszolja olyan természetesen, mintha ez mindennapi lenne.

- Úgy érted, megvettek?

- Olyasmi.

Csodálatos. Valószínűleg akkor már gyerekként elrabolták a családjától, és eladták az embercsempészeknek. Szuper élete lehetett eddig.

- Miért nem szöksz meg? Amennyi időt velem töltöttél ma, annyi idő alatt már felülhettél volna egy gépre.

- Csakhogy mindegy, hová megyek. Úgyis megtalálnak. Akahiro nem mondana le rólam ilyen egyszerűen - csóválja meg a fejét. - Csodásan énekeltél ma este, de ez az after show mindent felülmúlt.

Gondolom terelni próbálja a témát, és valamelyest sikerül is neki, mert melegség tölt el ettől a dicsérettől. Ezek szerint a koncerten is ott volt.

- Nos, köszönöm az elismerést, de egy tökéletes partnerem is volt hozzá - ülök fel, és kezet csókolok neki, amitől ma este először elpirul. Hűha, azzal amit csináltunk egy cseppet sem, de ezzel egyből zavarba hoztam? Egyre különösebb ez a fiú nekem. - Legalább most már adtam okot arra, hogy megöljenek.