Sziasztok! 

Rendhagyó módon megint itt vagyok. Ez a történet abszolút nem az enyém, csupán firdítom, és éppen ezért úgy gondoltam, ennek nem szabok olyan rendszert, hogy pontosan melyik napokon hozom. Aztán mégis meggondoltam magam. A legtöbben otthon vagytok hétvégén, ezért nyilván a legokosabb dolog mondjuk vasárnaponként jelentkezni vele. Nagyon fontos, hogy mivel ezt csak fordítom, nincs még rengeteg részem előre a gépemen, Egyelőre 3 hétre való, de nagyon igyekszem éppen ezért haladni egy résszel minden héten. Tehát amíg tudom tartani az ütemet, vasárnaponként TTS. :)) 

Remélem szeretni fogjátok, mert én nagyon imádtam! Egy kicsit szétszabdaltam az eredeti fejezeteket, mert azok nagyon hosszúak, így lefaragtam akkorára, ami nálam általában egy fejezet. 

Jó szórakozást! 

Puszi&Pacsi

akkor újra láthatnálak” - Gregory Alan Isakov // Words

A szél korareggeli üvöltése egy kellemes altatódal valakinek, aki majdnem egy évtizede él Fair Isle-on. Másokat valahol máshol a madarak csiripelése ébresztene, Louis Tomlinson szempillái a tenger sirató harmóniájára rebbennek meg. Nincs kifejezetten nagy vihar, legalábbis egyelőre, de az október végét az átlagosnál mindig sokkal temperamentumosabb időjárás kíséri. Mintha a természet felkészülne a közelgő tél nehéz hónapjaira. Louis megborzong egy kicsit, amikor feljebb húzza a paplant, hogy egészen nyakig betakarózzon. A fogadó legtöbb ablaka zárva van, és a szobájában lévő is biztosan csukva, de a szél zúgása még így is tisztán hallatszik. Egy türelmetlen és követelőző ismerős, akit sosem lehet teljesen ignorálni. Louis felsóhajt, és egyik kezével a párnája alá nyúl, hogy kitapogassa a telefonját. Megnyomja a gombot, és pislog néhányat, ahogy a szeme igyekszik hozzászokni a hirtelen fényhez. Igazából nem is lenne muszáj megnéznie a telefonját, hogy tudja, fél hat van. A szobában egyetlen óra sincs, de a szervezete már annyira hozzászokott ehhez az évek óta gondosan ápolt rutinhoz, hogy ez mostanra már adott. Louis majdnem el is mosolyodik, amikor a mobilja megerősíti a gyanúját, de ez alig egy másodpercig van csak így, épp addig, amíg észre nem veszi, hogy az akksija mindössze 40%-on van. A feltöltéssel várnia kell, tekintve, hogy minden reggel pontosan hétkor tér vissza az áram a sziget teljes területén. 

Louis vesz egy mély levegőt, és leteszi a telefont. Sokkal jobban szereti, ha ennél magasabb százalékon áll mobilja töltöttsége, amikor felkel. Legtöbbször a zene az, ami elviselhetővé teszi a reggeli kocogását, és a gondolat, hogy a készülék épp a futása kellős közepén adja meg magát… nem túl kecsegtető. Így most nem tehet mást, mint imádkozik, hogy a régi iPhone aznap nem lesz egy pöcs, ami valószínűtlennek tűnik, tekintve, hogy milyen sebességgel merül az akksi minden alkalmazás használata közben. Ha már a reggeli rituálékról van szó, Louis halványan elmosolyodik, amikor halk lármát hall, amit egy hangos nyüszítés követ a hálószobája ajtaja elől. Clifford minden bizonnyal ugyanolyan jól ismeri a rutint, mint Louis szervezete, és máris várakozásteljesen szaglássza az ajtót, miközben a körmei a padlón dobolnak. Louis ritkán alszik csukott ajtónál, mert Cliff nem szeret elzárva lenni éjszaka, ahogy a gazdája sem, de azt gyanította, ha valahol mégis nyitva maradt egy ablak, akkor egy erős széllökés be fogja csapni az ajtaját, kizárva a kutyáját. Ahogy ez eszébe jutott, Clifford még hangosabban kezdett nyüszögni. 

- Oké… - motyogja Louis reszelős hangon. - Ideje felkelni. 

A kérdés sürgető, tekintve, hogy meg kell sétáltatnia a kutyáját - és közben megejtenie a reggeli kocogását, még úgy is, hogy minden porcikája ellenkezik az edzés ellen - aztán lezuhanyozni, mielőtt a vendégek ébredezni kezdenek, és reggelit várnak tőle. Szerencsére a Déli Világítótorony Panziónak jelenleg csak egy kiadott szobája van. Egy hatvanas évei közepén járó házaspár, akik messze bátrabbak, mint sokan mások, mert késő őszre foglaltak maguknak szállást Fair Isle-on. Louis fogadója ilyenkor általában kísértetiesen üres. A turisták valahogy nem szívesen töltik az idejüket egy hideg, gyakorlatilag elhagyatott szigeten, ami a szükségesnél is északabbra, igazán zord időjárásnak van kitéve. Louis, aki tanúja volt már annak, hogy több vendége is napokra csapdába esett a szigeten egy kegyetlen viharban, nem igazán tudja hibáztatni őket emiatt. Viszont, tekintve, hogy az anyagiak szűkösek a téli időszakban, csak nem mondhatja azt, hogy nem értékeli Mr. és Mrs. Jackson késői üdülését. Nem lenne vége a világnak, ha később lenne reggeli, nagyon megértő páros, és a komp, amivel elutaznak, csak délután köt ki, szóval nem lenne gond a fizetéssel sem. Viszont Louis büszke a panziója szolgáltatásainak minőségére, ami azt jelenti, hogy kivétel nélkül, minden nap reggel fél nyolc és tíz óra között szolgálja fel a reggelit. Nincs késés. Nincs kivétel. 

Ledobja magáról a paplant, harcolva az erős ösztöneivel, hogy összegömbölyödjön a takarója védelmében, aztán megborzong, amikor lefelé lépked az egyszemélyes kis ágya létráján. A testvérei serege irgalmat nem ismerve húzták azzal, hogy lényegében felnőtt férfi létére emeletes ágyon alszik, de mindig is a legokosabb választásnak tűnt az előző tulaj régi szobájában lakni. Ez a panzió legkisebb szobája, szűk és kényelmetlen. Mindössze egy ágy, egy komód és egy apró ablak tölti ki. A kialakítása inkább funkcionális, mint kényelmes. 

Louis szinte biztos abban, hogy a szoba ugyanúgy néz ki, mint amikor még az előző világítótorony-őr itt lakott. 

Akkoriban, még mielőtt a torony leszerelt volna, a hajók hazairányításáért felelős férfi abban a szobában élt, ami a leginkább hasonlított egy hajó kabinjára, míg a családja a szomszédos, sokkal kényelmesebb kis falusi házban lakott. Mostanra a vendégek kényelme érdekében egy plusz épületszárny is készült. Így a panzió főépületétől egészen a toronyig átsétálhatnak, hogy a világítótorony tetején lévő lámpás szobába összebújhassanak az olvasósarokban. Mindezt anélkül, hogy szembe kellene nézniük Fair Isle szeles időjárásával. A két épületet összekötő folyosó viszont huzatos, így Louis szobája még a nyári meleg napokon is hűvös és kellemetlen. Louis viszont túlságosan is lelkiismeretes, így soha nem kérne pénzt azért, hogy egy vendég aludjon ott. Ez mindig is az övé volt, bármennyire is lehangoló, így Louis úgy kezdett gondolni rá, mint egyfajta romantikus, aprócska padlásra az emeletesággyal, szóval kevésbé volt elviselhetetlen. És az igazat megvallva, Louis akkor is inkább a torony közelében szeret lenni, ha a kötelességei nem kívánják meg annyira, mint az elődei esetében. Úgy gondolja, kellemes, hogy van egy saját kis elszeparált helye, miközben az év felében az otthona tele van idegenekkel. És amikor a panzió üres, Louis egyenesen a torony tetejére sétálhat a szobájából, ha csak élvezni akarja a kilátást. Tulajdonképpen ez tényleg csodálatos. Louis nem tölt túl sok időt az olvasósarokban odafent, amikor a fogadó tömve van turistákkal, de télen, amikor a sziget elcsendesedik, és a fedélzeten mindössze az az állandó hatvan ember van, akik a szigeten laknak, Louis ritkán tölti az estéit bárhol máshol. 

Miután lemászik a létrán, Louis az ablakhoz sétál, és automatikusan elhúzza a függönyt, még ha pontosan tudja is, hogy a nap még messze nem kelt fel. A homlokát ráncolva néz fel a sötét égre. A fagyos tenger hullámai is alig látszanak a távolban, habár Louis jól hallja a haragos jelenlétét, azt egyértelműen megállapíthatja, a tél mégsem érkezett még meg. Felsóhajt, aztán lehúzza a kapucnis pulcsiját, és az ágyra hajítja, majd elégedetten bólint egyet, amikor az a tökéletes helyén landol. Az akciót viszont azonnal megbánja, amikor a hideg levegő a meztelen bőrébe csíp. Gyorsan az ágya alatt terpeszkedő testes komódhoz lép, ami egészen a vörös téglafalig van tolva, és megragadja az elemlámpát a tetején. Felkapcsolja, és csak ezután húzza ki az egyik fiókot. Halkan szitkozódik, hogy bárcsak jobban átlátná a fiók tartalmát, de végül csak kikap egy fekete hosszú ujjút, és a zseblámpát a ruhák közé ejti, amíg gyorsan magára kapja. Ezután lehúzza a melegítőjét, amit alváshoz szokott hordani, hogy lecserélje egy szinte ugyanolyan, de frissen mosott darabra. Ahhoz lusta, hogy lehúzza a szürke gyapjú zoknikat, amiket szintén éjszaka szokott viselni, ezért csak ráhúzza őket a melegítő szárára, végül pedig belelép az edzőcipőjébe. A szobájából nyíló kis fürdőszobába sétál, ami nem áll másból, csak egy WC-ből, egy mosdóból és a legkisebb zuhanyfülkéből, amit élő ember látott. Ahogy a fogát mossa, azon gondolkodik, hogy bár lehetne jobb is, arra mégis tökéletes, hogy elvégezze a dolgát. Az elemlámpát szerencsétlenül egyensúlyozza a WC tetején, így csak a fél arca van megvilágítva, ami így még kimerültebbnek mutatja őt, mint amennyire valójában az. Grimaszol egyet a tükörben, amikor elkészül, és az orrát ráncolja, ahogy végigsimít a gesztenyebarna szakállkezdeményén. Lottie egyértelműen azt mondaná, hogy megérett egy nyírásra, talán még körbe is kergetné őt egy kisollóval az anyjuk szobájában, ha így látná őt. Valószínűleg mondana valamit a hidratálásról is, de Louis meglehetősen élvezi ezt a férfias, zilált külsőt. 

Amikor végez a fürdőben, visszasétál a szobába, lekapcsolja a zseblámpát, hogy a helyére tegye, aztán felmászik az ágyra a telefonjáért. Végül - amit Clifford egy örökkévalóságnak érezhetett, pedig a valóságban maximum csak öt-hat perc telt el - kilép a hálószobából, és a gigantikus kutyája persze azonnal a nyakába próbál ugrani. 

- Jó reggelt, Cliff - mondja nevetve, és egy kicsit meginog a súly alatt. Megragadja a bundát a kutya nyakának két oldalán, és egy hatalmas puszit nyom a fejére, mielőtt lelökdösi magáról. - Na gyerünk, szállj le rólam, te óriás - folytatja gügyögve, amit persze soha nem vallana be másoknak. - Na, már tudod, hogy sétálni megyünk, nem kell drámáznod, nagyfiú - teszi hozzá, amikor Cliff próbál újra felugrani. 

Elsétál a kutya mellett, megakadályozva, hogy újra felugráljon, aztán jobbra fordul a csigalépcső felé, ami egészen az újratervezett torony tetejére vezet, és lesétál rajta az ajtóig, ami egészen a 19. századig az egyetlen főbejárat volt. Ez az ajtó most a házikó mellékszárnyába vezet, és segít túlélni Louis-nak és a vendégeknek a legzordabb skót időjárást is. Bár a folyosó annyira rosszul szigetelt, hogy most is egyből kirázza a hideg. Akár a szabadban is lehetne. Clifford magabiztosan elsétál mellette, szinte az utat mutatva, és nem enged a hideg levegő okozta kellemetlenségeknek. Igazság szerint, Louis még szinte alszik. Hunyorogva, félig csukott szemmel követi a kutyáját a főépületig. Mindig is érzékenyebb volt a hidegre, mint a családja többi tagja - főleg az anyja, aki szeret szurkálódni Louis-val, amikor a férfi itt fent északon a hidegre panaszkodik. 

Louis vállalja, talán egy kicsit furcsa döntés volt, hogy éppen itt telepedett le. 

De amikor belép a közös nappali helyiségbe, hogy leakassza a farmerkabátját, és Clifford pórázát a szoba sarkában álló kis fából készült fogasról, és az árnyékokon át meglátja a sziklákon túl hullámzó tengert, szerencsésnek érzi magát, hogy ezt a helyet mondhatja az otthonának. Louis nem tud mit tenni, de inkább meghalna, mint hogy máshol éljen. Az érzékenysége a hidegre pedig legyen átkozott. 

Clifford egyből csóválni kezdi a farkát a póráz láttán, bár Louis nem igazán szokta rácsatolni, inkább csak az elővigyázatosság kedvéért viszi magával. Mindketten kilépnek a nappaliból, és Louis felveszi a kabátját, még mielőtt kinyitná a főbejáratot, aztán még gyorsan ellenőrzi, hogy a zsebében vannak-e a nejlonzacskók, és a fülhallgatója. Miután megbizonyosodott róla, hogy minden megvan, a fülébe dugja a fülhallgatót, és elindítja a futáshoz összeállított lejátszási listáját. Kinyitja az ajtót, és hagyja, hogy Cliff egy kis előnyhöz jusson, mielőtt a sziklák ívét követve utánakocogna. 

Húsz perccel később, Louis megáll, és óvatos léptekkel haladnak lefelé a vékony, egyenetlen ösvényen, hogy elérjék a tengerpartot a sziklák alján. Clifford, ahogy a mancsa a homokhoz ér, azonnal a vízbe gázol, és Louis képtelen visszatartani a kuncogását. Minden reggel egyforma. Louis nem ered újra futásnak, lassan sétál a parton, és a kilátásban gyönyörködik. Bár még sötét van, a horizonton már egy vékony kis fénysugár árulkodik Louis-nak a napfelkelte közelségéről. Ahogy jobban belegondol, a sziklák még lenyűgözőbbek a sötétben. Fenyegetőnek tűnnek, mintha alvó óriások védenék a partjaikat; szunnyadó, nyugodt, szükség esetén mégis halálos. Louis ilyenkor szereti őket a legjobban. Amikor még sötétbe burkolóznak, de csak egy lélegzet választja el őket a hajnaltól, vagy éppen amikor rájuk hull az alkonyat. Clifford izgatottan csahol, és Louis elmosolyodik, amikor meglátja az ágat, amit felé cipel. Megragadja, aztán könnyedén elhajítja, majd ő is abba az irányba sétál tovább. A zene egy melankolikus dalba vált, valószínűleg az egyik húga ajánlotta neki. Egy szomorú, vágyakozó mély hang. A dal a sötétséghez íródott, a pillanathoz, mielőtt a világ felébred, az ezekhez kapcsolódó kellemes magányhoz. Louis vesz egy mély levegőt, a zsebébe rejti a kezeit, és élvezi a teljesen üres strandot. 

***

Louis-nak és Cliffordnak hamarosan vissza kell indulnia a panzióba. Ezúttal egy kicsit messzebb sétáltak a parton, mint általában, és ahogy gyorsan rápillant a telefonjára, látja, hogy már majdnem fél hét van. Igyekeznie kell vissza, ha még le akar zuhanyozni, mielőtt Mr. és Mrs. Jackson felébred. Ez mindig kényes dolog, mivel hét előtt nincs melegvíz, Louis pedig nem kifejezetten szereti a hideg zuhanyt - tulajdonképpen nem igazán szeret semmit, ami hideg - nem számít az mennyire gyors zuhany. Pedig annyiszor csinálta már, még akkor is, amikor hagyta, hogy elterelje a figyelmét a gyönyörű táj, vagy éppen a kutyája. 

Mire visszaér a világítótoronyba, már negyed nyolc. Louis nem is késett sokat. Clifford olyan eleven, mint mindig, körbeugrálja Louis-t, és próbál úgy felmászni rá, mintha még mindig csak kölyökkutya lenne, miközben ő a bejárati ajtóval bajlódik. 

- Jó, jó, mindjárt adok neked enni, te túlméretezett drámakirálynő - suttogja neki szeretettel, amikor végre belépnek az épületbe, és a kis recepciós részleghez sétálnak. Kicsit mondjuk erős recepciónak nevezni, miután nincs ott más, csak egy pult, egy ősöreg, vacak számítógép, és egy ezer éves, sárga retro telefon. Elég hely van mögötte, hogy le tudjon ülni a kis hokedlire, amit ott tart. A pult mögötti falon lóg egy bekeretezett fotó a világítótoronyról. Ez az egyik olyan eleme a helyiségnek, amit Louis meg akart tartani az előző tulajdonos után. Mindig megmosolyogtatja Louis-t, ahogy elképzeli a folyamatot, miként választották ki és keretezték be éppen ezt a képet, így sose gondolt rá, hogy levegye. A telefon és számítógép már egy másik történet… Az sokkal inkább szól Louis lustaságáról, mint szentimentalizmusról, de azzal magyarázza, hogy ez nagyban hozzájárul a hely vintage hangulatához. Miközben Louis leveszi a kabátját, és a nappaliba sétál, Clifford továbbra is követi minden lépését. 

- Jó reggelt! - köszön neki boldogan Mrs. Jackson az egyik barna bőrkanapéról, ezzel teljesen ráhozva a frászt Louis-ra. 

- Mrs. Jackson! - kiált fel, és a mellkasára szorított kézzel fordul a hölgy felé, míg a másik karján még a félig levett farmerdzseki lóg. - Jézusom, megijesztett - mondja, és teljesen lehúzza a kabátját, majd kiveszi a fülhallgatóit is. 

A szigorú megjelenése ellenére is úgy tűnik, Mrs. Jackson nem ütközik meg Louis szitkozódásán. Kedvesen rámosolyog, becsukja a könyvet, amit éppen olvasott, és a feje tetejére tolja a szemüvegét. A térdén egy félretett elemlámpa pihen, azt bizonyítva, hogy egy ideje már idelent olvasgat, ámbár mostanra már nincs szüksége a lámpára, mert a nap felkelt, hogy lágy fénnyel vonja be a szobát.

- Ne haragudj, kedvesem, nem akartalak megijeszteni - válaszolja, és lehajol, hogy köszönjön Cliffordnak. 

- Mr. Jackson még alszik? - kérdi Louis, miközben visszateszi a kabátját és a pórázt a fogasra. 

- Az az ember egy földrengést is végigaludna - forgatja meg a szemeit Mrs. Jackson, de ez sokkal inkább hangzik szeretetteljes megállapításnak. 

- Ó, remélem nem mi ébresztettünk fel korábban - mondja Louis, magában már készen arra, hogy felajánljon valami engedményt az árból a kényelmetlenségért cserébe, amikor Mrs. Jackson szabadjára ereszti a gyönyörű nevetését. 

- Hacsak nem te horkolsz a szobánkban…? Az ember azt gondolná, harminc év házasság alatt már hozzászoktam, de a mai napig ébren tart - forgatja meg a szemeit mielőtt folytatja. - De egyébként is be kellett fejeznem ezt a könyvet, mielőtt indulunk, szóval ez megmentette a helyzetet. 

Louis rápillant a szóbanforgó rejtélyes regényre, amit a hölgy tart a kezében. Ez a vendégek egyik kedvence, mert éppen ezen a szigeten játszódik, és ennek a tudata egy kellemesen borzongató élményt nyújt a látogatásuk mellé. Louis mindig igyekszik tartani belőle néhány példányt a panzióban. 

- Nyugodtan magával viheti - ajánlja fel Louis, a könyv felé mutatva. Amikor legutóbb utánaszámolt, legalább öt példány volt szétszórva az épületben. Kettő van fent az olvasósarokban a torony tetején, a többi pedig a könyvespolcokon, amik elfoglalják a nappali minden falát, kivéve azt az egyet, ahol a hatalmas ablakok terülnek el, hogy beengedjék a napfényt. A szoba sokkal inkább tűnik egy könyvtárnak, mint bármi másnak, de Louis túl nagyratörőnek érzi magát, amikor így hivatkozik rá a vendégek előtt. A közösségi helyiség úgy hangzik, mintha valami hostel lenne, és nem az a baj, hogy Louis nem szereti az ilyesmi létesítményeket, inkább csak egy ennél sokkal magasabb színvonalra törekszik. Ezért Louis a könyvtárát inkább nappalinak hívja, és egy kicsit utálja is magát, amiért ennyire kényes erre a kérdésre. 

- Lopjam el a könyved? - kérdez vissza Mrs. Jackson megjátszott döbbenettel a hangjában. - Drágám, sose tennék olyat. 

Louis elmosolyodik a szenvtelen arckifejezésén. - Ismeri a szabályainkat - mondja a hölgynek. - Fogj egy könyvet, hagyj egy könyvet. És akkor se leszek morcos, ha mégsem tud itthagyni másikat helyette. Tudja, a hátamon még nincs szemem. Rendben van, ha véletlenül magával viszi - von vállat Louis. - Valószínűleg észre se venném - teszi még hozzá suttogva. 

- Túl kedves vagy, Louis - mondja Mrs. Jackson, és nem ez az első alkalom, hogy Louis ezt a bókot kapja, de ez az első, hogy valaki úgy mondja neki, mintha ez egy jutalom lenne. - Az emberek ki fogják használni az előnyeit - teszi még hozzá figyelmeztetőleg. 

Louis elmosolyodik, és igyekszik nem túl beletörődőnek tűnni. A hölgy sokkal többet látott a világból, mint ő, és sokkal több ideje volt megismerni az emberek nem annyira kedves oldalát, de továbbra is csak egy idegen a szigeten. Fogalma sincs, hogy itt semmi ilyesmitől nem kell tartani. 

- Azt hiszem, rendben leszek - válaszol Louis udvariasan -, viszont későbbre tolhatjuk a reggelit, ha szeretne adni még egy kis időt Mr. Jacksonnak, és ön is szívesen olvasna még egy kicsit - fejezi be Louis egy apró kacsintással. 

- Ha időre van szükséged, hogy lemosd magadról a kocogás szagát, csak mondanod kell. Nem kell úgy csinálnod, mintha velem próbálnál előzékeny lenni - csipkelődik vele, aztán visszatolja a szemüveget az orrára, és újra kinyitja a könyvet. 

Annyira színpadias. Louis ezt már abban az elmúlt két hétben észrevette, amit a pár a panzióban töltött. Furcsa módon, mégis azon gondolkodik, mennyire hiányozni fog neki, amikor kijelentkeznek. Ez nem is csak erről szól. Az egésznek egy részét az a felismerés táplálja, hogy hamarosan megkezdődik téli száműzetése, és vegyes érzései vannak azzal kapcsolatban, ahogy a világ lelassul, a magány pedig felerősödik, amikor a szezonon kívüli időszakban minden megfagy. A hölgy viszont még mindig vicces és éles eszű, Louis pedig nagyon értékel egy ilyesfajta társaságot. Clifford a legjobb barát, akit kérhet magának, de az tény, hogy nem sok bölcsesség szorult belé. 

A hölgy szeméből hirtelen eltűnik a huncut csillogás, és komoly pillantással néz felé. - Tudjuk, hogy mindent magad csinálsz a panzióban. Ez rengeteg munka. Egy késői reggeli nem fogja befolyásolni a TripAdvisor rangodat. 

- Értékelem - nevet fel Louis. - Mindössze tizenöt percet leszek távol, és már neki is állok. Készíthetem a szokásosat? 

- Igen, kérlek - mosolyog Mrs. Jackson. - Most pedig menj, etesd meg azt a kutyát, mielőtt éhen hal. 

Clifford, amikor a hölgy felé mutat, felugrik izgatottságában a szoba közepén lévő bolyhos szőnyegről, ahová korábban levetette magát. 

- Igaz, nem akarnám, hogy ez történjen a gyermekkel - ért egyet Louis viccelődve, aztán szól Cliffordnak és együtt elhagyják a szobát. 

***

Ahogy azt meg is jósolta, Louis máris érzi a közelgő magányt, amint Mr. és Mrs. Jackson kijelentezett. Nézi őket, ahogy kéz a kézben távoznak, maguk mögött húzva a csomagjaikat, és elindulnak tizenöt perces sétájukra a kisváros felé. Ezután valószínűleg elkövetik azt a hibát, hogy vesznek valami tízórait Dunn élelmiszerboltjában, azt gondolva, hogy szükségük lesz rá azon a két és fél órás utazáson a Good Shepherd IV nevű minikomppal vissza Shetlandbe. És annak ellenére, hogy már megtapasztalták az utazást Fair Isle-ra, a tenger nyugtalanságát, a hajó sziklákkal övezett útját, még azt gondolják megéhezhetnek közben. Minden turista beleesik ebbe a hibába, még azok is, akiknek erős a gyomruk, és sose voltak tengeribetegek. A következő visszaúton - október lévén most valószínűleg utas nélkül - Roger, a kis komp kapitánya majd kigúnyolja őket a zöldbe sejlő arcuk miatt. Minden alkalommal ez történik, de amíg több pénzt költenek el a szigeten, ezzel is támogatva a közösséget, senki sem fogja figyelmeztetni őket erre. Mr. és Mrs. Jackson hamarosan hazaérnek Lancashire-be, és kincsként fogják őrizni a skót szigeten tapasztalt élményeiket. 

Louis sóhajt egyet a küszöbön állva, és felkuncog, amikor Clifford a combjának dörgölőzik, mintha azt gondolná, most már több figyelem jár neki, hisz csak kettecskén maradtak. Louis megfordul, visszasétál a házba, és az ujjaival dobol a recepciós pult előtt állva, majd lábujjhegyre emelkedik, hogy át tudjon hajolni felette, és belásson a kis polcokra a belső oldalon. Teljes rendetlenség uralkodik odabent, régi blokkok, tapadós cetlik és tollak szétszórva mindenütt, két regény és néhány Tunnock’s karamellás nápolyi csomagolás közvetlenül egy már rozsdásodó, piros és sárga Lipton teáskanna mellett, ahol Louis a kedvenc csemegéjét rejtegeti. Hümmög magában, aztán megragad egy fekete tollat, és félresöpör néhány csokipapírt, hogy végre megtalálja a jegyzettömböt. 

- Na, Cliff, hagyd ezt abba - motyogja Louis, amikor a kutya próbálja feldobni a mellső lábait a pultra, és a körmei végigkarcolják a faburkolatot. Válaszul ugat egyet, de reagálni már alig van ideje, amikor Louis kedvesen letolja őt onnan. - Semmi ilyesmit, tudod jól - mondja szigorúan, és a jobb füle mögé teszi a tollat, a jegyzettömböt pedig a farzsebébe süllyeszti. 

Valószínűleg valaki más egy másodpercnél többet várt volna az utolsó vendégek távozása után azzal, hogy megkezdje az épület szükséges javításainak és fejlesztéseinek éves felmérését, de Louis, ha mondhatja ezt így, nem olyan, mint a legtöbben. Talán négy vagy öt hónapja van, hogy a panziót és a tornyot is a legjobb formába hozza a következő szezonra. Az első Fair Isle-on töltött télen, Louis egyértelműen hatalmas hibát követett el, amikor azt gondolta, néhány hét elegendő, hogy mindent rendbe tegyen, mire megérkeznek a következő szezon első vendégei. Csak pihent - sokkal többet, mint amit egy magánvállalkozó megengedhetne magának - és néhány hónapot Yorkshire-ben töltött a családjával, így minden munkát márciusra hagyva. És az a március egy rémálom volt - Louis még mindig perzselő szégyennel gondol rá. Ha a szomszédok nem lettek volna annyira kedvesek, Louis képtelen lett volna mindent időben befejezni. Manapság már okosabb ennél. A szigeten marad, és először alaposan átnézi az egész ingatlant, amit a National Trusttól bérel. Soha nem tolja későbbre a feladatokat, ha meg is tudja csinálni őket. Semmi se lenne rosszabb annál, ha megint kénytelen lenne zavarni a Fair Isle-i kisgazdákat. Sőt így, hogy azóta már barátokként tartja számon őket, nem puszta szomszédokként, sokkal kínosabb lenne, ha még mindig a segítségükre szorulna, holott már néhány éve ő vezeti a panziót, és tudja, hogy megy ez. 

Louis visszasétál a bejárathoz, lenéz a piros-fehér pulcsijára, az orrát ráncolva gondolkodik, de végül úgy dönt, nincs szüksége a dzsekijére, nem volt olyan hideg kint, és az, hogy csak körbesétál a telken, amúgy se tart sokáig. Kinyitja az ajtót, és csak egyetlen lépést tesz előre, megnyalja az ajkait, és egy erős széllökés máris hátra tántorítja. Halkan felnevet, és másodszor is nekifut, ezúttal már Clifforddal a nyomában. Amikor végre kívülre ér, elindul körbe az épületek körül, hátranyúl a farzsebébe a noteszért, aztán hatalmas betűkkel felírja, hogy FEHÉR FESTÉK, és még kétszer alá is húzza. Az épület külső falának tényleg szüksége van egy friss rétegre. Szerencsére magát a világítótornyot néhány éve maga a National Trust of Scotland finanszírozásában hozták rendbe, így Louis-nak nem kell aggódnia miatta. Egy kicsit megborzong, és a hideg szél miatt, ami körülötte fütyül, csúfolódva simogatja a csupasz nyakát, megbánja az életet, amit választott magának, és halkan szitkozódik az orra alatt az egész miatt, de folytatja az épület állapotának felmérését. Meglehetősen sok időt szán minden egyes ablak alapos átvizsgálására, hogy melyikek huzatosak. Úgy gondolja, talán meg kellene kicsit reparálnia a könyvtár ablakát, és egy apró kérdőjellel azt is hozzáadja a listához, aztán visszasétál az épületbe, és alaposan átnéz minden egyes szobát. Először a közösségi helyiségeket a földszinten, aztán a konyhát, majd felmegy a hálószobákba, és átnézi az azokhoz tartozó mosdókat is. A délután túl hamar tűnik estébe, és a lista csak duzzad és duzzad.