Isabella három hónapja tölti minden napját Louis-val. Kezdetben aggódtam. Mindkettejükért. Annyi... Annyi elcseszett dolog történt mindannyiunkkal. Amikor újrakezdtük Lou-val, féltem. Bíztam és féltem egyidőben. Aztán láttam... Vagyis igazából nem láttam már azt a férfit, akibe beleszerettem. Helyette viszont láttam egy férfit, akit elképzeltem akkor, amikor beleszerettem. Úgy bánt velem, ahogy annak idején csak álmodhattam róla. Majdnem négy hónapja már, hogy ébren álmodom. És ebben az éber álomban azt az életet élem, amit mindig is akartam, de sosem hittem benne. Rohadtul megszenvedtünk ezért. Mindketten. Azt hiszem, ő sokkal jobban, ami miatt még mindig magamat hibáztatom, de valójában mindketten. Még mindig van miről beszélgetnünk. Szinte nincs nap, hogy ne játszanánk egymással valamilyen formában, de amikor este fekszünk az ágyban, teljesen mindegy, milyen fergeteges szeretkezésen vagyunk túl, akkor is mindig beszélgetünk. A múltunkról, arról, amit szerettünk benne, és amit nem. Amit szerettünk egymásban, és amit nem. Amit várunk az új életünktől. Egymilliószor bocsánatot kértem már azért, mert véletlenül, egy idióta pillanatomban lebuktattam őt, Lou pedig az utolsónál megelégelte, és megbüntetett azért, mert még mindig nem értem meg, hogy minden így jó, ahogy van. Két órán át kínzott. Életem legjobb büntetése volt. Louis sokat mesél Leáról, akihez jár, és aki segített találni egy csodálatos terapeutát Isabellának. Boldog vagyok, amiért végül tényleg segítséget kért, mert nem hazudtam akkor, valóban úgy gondoltam, hogy szüksége van rá, és most már ő is így érzi. Az viszont, amit Isabellával művelt ebben a három hónapban, amióta a kicsi is velünk van, maga a csoda. Az első pillanattól kezdve olyan vele, mintha az igazi apja lenne, és nem csak vigyáznánk rá. Izzy szereti a zenét, Louis pedig ahogy megtudta, minden nap magával vitte őt a stúdióba. A kislány a földön vagy a kanapén ülve rajzolgatott vagy színezett, Lou pedig dolgozott. Gitáralapokat játszott fel, a zongora mögött ült, vagy épp a süketszobába ment, hogy egy-egy sort felénekeljen, aztán visszahallgassa, majd újra felénekelje. Izzy egyre egyértelműbben nem csak elvolt magában, hanem figyelte őt. Louis mindig elmesélte, hogy egész nap közönsége volt. Aztán Izzy már nem csak távolról figyelte, mellette ült a zongoránál, az ujjai mozgásán nevetett, amikor gitározott, és bekéretőzött a süketszobába is. Lou rájött, hogy az nem lesz kifizetődő, mert a kicsi nem tud csendben maradni, és mindig vele énekel, de Lou-t nem érdekli. Imádja, és lelkesen mutogatta végig a duettjeiket, amikor Izzy vékony kis hangja végig az övét kíséri, aztán jót nevetnek saját magukon. Isabella szépen lassan, az együtt töltött mindennapjaiknak hála, beszél Louis-val, és ez volt a boldogságom csúcsa. Néha nehezen értik meg egymást, de Isabella most már tudja, hogy Lou-val angolul, velem pedig olaszul is tud beszélni. Néha, amikor nagyon jó napja van, viccesen kibeszéli Louis-t olaszul a vacsoránál, vagy a fektetésnél. Elkezdett kinyílni, mint egy gyönyörű rózsabimbó, és elolvad a lelkem, ahogy nézem őt. Szeretem, és életem egyik legnehezebb napja lesz, amikor a tökéletes család magához veszi. Van két jelöltem is, és már csak néhány háttérvizsgálat eredményét várom.

Már néhány perce beparkoltam az udvarra, de még hátrahajtott fejjel ülök az autómban, mielőtt bemennék, mert átjár a keserű, félelmetesen szorongató érzés, amiért hamarosan el kell engednem ezt a kislányt.

- Hééé, büdös kölykök! - kiált fel Louis, éppen amikor becsukom magam mögött az ajtót, de mindhárman hangosan nevetnek. Basszus! Noel itt van, teljesen elfelejtettem, hogy ma érkezik. Azóta nem láttam, hogy csecsemőként a kezemben tartottam. Kameráztunk néhányszor, mióta ideköltöztem, de az nem ugyanaz. - Mondtam, hogy nem nyúlkálunk a csokikrémbe! Ez holnap reggelre készül. Aztán majd kukorékoltok egész éjjel. Bezárom a szobaajtókat...

Mosolyogva megyek a konyha felé, és a látvány letaglóz. Louis áll a konyhaszekrény előtt, kever valamit, a gyerekek pedig két széken állnak, amit odahúztak Louis mellé két oldalt. Azonnal előveszem a telefonom, és gyorsan lövök róluk egy fotót, mielőtt meghallanák, hogy itt vagyok.

- Kell erősítés? - kérdezem végül, és mindhárman felém fordulnak, Izzy pedig le is mászik a székről, hogy hozzám fusson egy ölelésre.

- Remélem, még elbírok két óvodással - nevet fel Louis, a pillantásom pedig összetalálkozik Noelével. Kíváncsian néz rám, de a tekintete, az, ahogy méreget, teljesen idegen. Nyilván... Fél éves volt, amikor ideköltöztem, nem emlékezhet, mennyire sokat jelentett nekem ő és az apja is, valamiért mégis egy kicsit keserűen ölelem magamhoz a karomban tartott kislányt. - Milyen volt a nap az irodában? Sikerült már teljesen beilleszkedned az új közegbe? Eddig szinte mindig, amikor csak tudtál, hazamenekültél, de a héten nem.

- Fogjuk rá, hogy sikerült - válaszolom, és közelebb sétálok, hogy adjak egy csókot Louis-nak, de megakaszt Noel tekintete, aki minden lépésem árgus szemekkel figyeli. Eldöntöm magamban, hogy a kissrác előtti csókolózás az apjával talán nem a legideálisabb ebben a pillanatban. - Még van mit megszoknom. Öhm... Szia, Noel. Remélem jól utaztál.

- Szia! - mosolyodik el, mintha csak arra várt volna, hogy végre hozzá szóljak, aztán hosszú percekig megállás nélkül mesél arról, milyen menő volt négy évesen teljesen egyedül utazni, mert Karen csak feltette a gépre Los Angelesben, Louis pedig a beszállókapunál várta Londonban. Nem titkoltam Louis elől, hogy mennyire aggódom emiatt, bár sokan csinálják ezt. Rábízzák a gyereket a légiutaskísérőkre, és tudom, hogy mindig minden rendben van, mégis... Azt hiszem, belehalnék az aggodalomba, ha például Izzyt küldeném így valahova.

Amíg Noel mesél, Izzy próbál a legcsillogóbb tekinttel egy kis csokit kunyerálni Louis-tól, aki a reggeli palacsintához készített elő mindent, én pedig a vacsorának valót melegítem fel, és teszem az asztalra. Reggel nem lesz sok időnk. Hajnalban kell kelnünk, és hétkor már indul is a gépünk Ibizára, ezért tesz Louis mindent készen a hűtőbe, hogy csak elő kelljen venni. A csomagjaink is az előszobába készítve várnak. Nem hiszem, hogy túl sokan utaznak elkülönített első osztályon, biztonsági őrökkel nyaralni, két kisgyerekkel a hátukon, ezért mindenképpen izgalmas lesz a holnap délelőtt.

Az estéink általában úgy néznek ki, hogy együtt megvacsorázunk, ezúttal két gyerekkel, aztán én megfürdetem Izzyt, Louis addig előkészíti a pizsit, és a hálószobáját, aztán valamelyikünk olvas neki. Most viszont, hogy két gyerek van, egy kicsit kaotikusabban zajlik az este. Főleg mert Louis-nak támadt egy fájdalmasan rossz ötlete, és elindított egy kajacsatát a fiával, amit végül Izzy művel a legprofibban. Akkor találja el őket, amikor épp nem figyelnek rá, mert egymást dobálják.

- Osszuk meg a munkát - lép mellém Louis, amikor éppen az asztalt pakoljuk le, és végre ad egy édes csókot. - Megfürdök mindkettővel fent a nagy zuhanyzóban, te meg rendbeteszed a konyhát.

Csak bólintani tudok, mert egy hangos csörömpölés hallatszik a nappaliból, aztán mindkét gyerek megjelenik az ajtóban, a lehető legbűnösebb pillantásokkal nézve ránk.

- Na jó, ördögfajzatok! - kiált fel Louis játékosan. - Marie, nyomás a fürdődbe, hozd a kedvenc samponod, Noel, te pedig az emeletre. Óriás gyerek áztatás lesz, ha tetszik, ha nem. A zuhany alatt pedig kitalálhatjátok, hogyan kértek bocsánatot az összetört gyümölcsöstálért.

- Hm... - harapok az ajkamba, Louis pedig azonnal rám néz.

- Ez kibaszottul rosszul hangzott, mi? - kap a fejéhez, de egy kicsit azért direkt túldramatizálja. - Mint valami öreg perverz kéjenc...

- Ne aggódj, majd ha a kölykök elaludtak, megmutathatod, mennyire vagy perverz és kéjenc - lépek mellé, amikor már egyik gyerek sincs közvetlenül mellettünk, és megnyalintom az orrát. Ő csak rám kacsint, és már el is szelel, még messziről hallom, hogy azt kiabálja, Marie, hol vagy már, aztán csak az emeleti dübörgő talpak hangja tölti be a földszintet. Isabella második neve Maria, és Louis az első naptól kezdve franciásan Marie-nak szólítja, Izzy pedig imádja. Azt mondta, ettől olyan hercegnősen érzi magát, így hát nem is volt kérdés, hogy marad a Marie. Persze csak kettejük között, mert ők így francia hercegek és hercegnők.

Nehéz ez az egész, mert... Működik. Most legalábbis működik, és látom magunkat, mint egy boldog család, mégis próbálom nem ezt érezni. Bár hiába védem saját magam, tudom, hogy szenvedni fogok Izzy nélkül. De azt is tudom, hogy vár rá valahol egy szerető család, akik imádni fogják, és boldog élete lesz. Ez mindig megvigasztal.

*

Az utazás épp olyan, ahogy annak idején megterveztem Louis-val. Egy teljesen elszigetelt villa a tengerparton, saját partszakasszal, ahova senki nem jöhet be. A biztonsági őrök nem zavarnak minket, a szomszéd villában van a szállásuk. Szinte észre sem veszem őket, és minden annyira... Idilli.

- Bekented magad? - kérdi Louis, ahogy leül a mellettem lévő napágyra, és miután bólintok, el is terül rajta. - Nagyon fáradtak voltak. Kiszívta őket a víz.

- Már alszanak is? - nézek oldalra, és úgy is maradok, mert nem tudom nem nézni, ahogy Louis éppen a mellkasát és hasát kenegeti naptejjel.

- Igen - feleli. - Képzeld, le kellett mennem a konyhába, mert Marie lent felejtette a lila elefántot, és amikor felmentem, hallottam őket beszélgetni.

- Viccelsz!

- Nem - rázza meg a fejét. - Noel Los Angeles izzasztó nyarairól és az óceán partról mesélt neki Malibu egyik eldugott részén a sziklák között, ahova Karennel járnak minden nap, amikor jó az idő. Marie pedig folyamatosan kérdezett tőle. Bárcsak ott lett volna a telefonom, hogy felvegyem.

- Kedvelik egymást - mosolyodom el büszkén.

- Aztán... Bőgni fogsz, ha elmondom, mit üzent neked - folytatja, és már meg akarom rúgni, mert folyton azzal húz, milyen sírós tudok lenni néha, de megszólal a telefonom, és mivel az irodámból hívnak, muszáj egy kis türelmet kérnem tőle, és felvennem.

- Dr Styles.

- Aham... Dr Styles... - motyogja mellettem Louis, és amikor ránézek, olyan perverzen kacsint rám, hogy azonnal lever a víz, és már tudom, ha letettem a telefont, fel fogom cibálni őt a hálóba, hogy mi is... sziesztázzunk egyet, amíg a gyerekek alszanak.

- Ne haragudjon, amiért a szabadsága közben zavarom, de a kis Isabelláról van szó - mondja az egyik asszisztensem, én pedig egyből felülök, hogy minden idegszálammal odakoncentráljak.

- Figyelek.

- Mindkét családot mélyen átvilágítottuk, és megjöttek a papírok - kezd bele a vonal végén lévő fiatal nő. - Az Owen család visszalépett, mert találtak egy árvát, akinek azonnali segítség kellett, ők pedig jelentkeztek. Így maradt a Gelbero család. Minden adat tiszta róluk, jogilag készen állnak az örökbefogadásra. Tartottam egy interjút a kérdőívvel, és teljesen fel vannak készülve Isabella befogadására.

- Ó... Ez nagyszerű - felelem, de valahogy egyáltalán nem sikerül olyan boldog hangot megütnöm, amilyen elvárt lenne ebben a helyzetben.

- Szeretné, ha felhívnám őket, elmondanám a jó hírt, és megbeszélnék egy találkozót, ha hazaért a nyaralásból?

- Öhm... Igen - felelem, aztán mégis megrázom a fejem. - Vagyis nem. Majd én beszélek velük. Innentől átveszem. Köszönöm, hogy hívott.

Miután leteszem a telefont, csak bámulok a kezemben lévő mobilra. Nyilvánvalóan nem állok készen. Nem is hiszem, hogy erre valaha készen lehet állni.

- Mi történt? - ül fel Louis, és közelebb hajol. Abban a pillanatban, hogy a hátamra teszi a kezét, én pedig a szemébe nézek, elfutják a könnyek a szemem. Igaza volt az előbb, hogy bőgni fogok. - Marie.

- Megvan a család - mondom halkan, Louis állkapcsa pedig megfeszül. - Készen állnak. Azt hiszem... Úgy tűnik, ez a búcsú utazásunk.

Louis nem válaszol, csak a száját rágja, az egyik térdét kezdi rázni, és nézi a végtelennek tűnő tenger hullámait. Percekig, nagyon hosszú percekig ülünk így, én pedig már a könnyeimet törölgetem. Nem véletlen gondoltam erre annyit mostanában. Tudtam, éreztem, hogy közeleg ez a pillanat.

- Fogalmam sincs, hogy fogom végigcsinálni, Lou... - suttogom, és megint az ölembe bámulok.

- Tönkreteszed őt - szólal meg végre, de sokkol azzal, amit mond. - Megint. Végre jól van. El tudod képzelni, mi lesz, ha most betesszük őt egy idegen családba? Mindent elbaszunk neki.

- De... Mégis mit kellene csinálnom, Louis? - tárom szét a kezeimet. Nem értem most ezt az egészet. - Boldog életre van szüksége.

- Igen, és Marie most boldog - néz a szemembe, és látom, hogy az övében lángol az elszántság. - Ma apának hívott téged.

- Tessék...? - lehelem, és szinte fulladozom a szavaitól.

- Most. Azt mondta, mondd meg apunak, hogy szeretem - mondja azt, amit a hívás előtt kezdett el. Erről beszélt. Ezt üzente nekem Marie. - Harry... Ez nem könnyű, de az elmúlt egy-két hétben rengeteget gondolkodtam. Jók vagyunk ebben. Meg tudjuk csinálni.

- Miről beszélsz? - szűkítem össze a szemeimet, és értetlenül rázom a fejem.

- Hogy ne adjuk oda őt senkinek - mondja ki végre, nekem pedig leesik az állam. A szívem hevesen ver, és úgy érzem, mindjárt el fogok ájulni. - Jó apák vagyunk. Működik. Marie sose volt még boldogabb. És... Harry, mi sem voltunk még soha ennél boldogabbak. Nekünk is szükségünk van rá, nem csak neki ránk.

- És... De nekem továbbra is dolgoznom kell az ügyfelekkel - válaszolom, de megremeg a hangom. - Ha befejezed a lemezt, turnéra kell menned. Hogy tudnánk neki teljes gyerekkort adni?

- Van több, mint fél évünk találni egy Karenhez hasonló angyalt - feleli egyszerűen. Annyira összeszedetten beszél az egészről, hogy már látom, tényleg agyalt ezen. Tényleg alaposan átgondolta. - Természetesen Marie jön velem a turnéra, és visszük a dadust is, aki figyel rá, amíg a színpadon vagyok. Te is sokat otthon vagy, nem mondhatjuk, hogy éjjel-nappal az irodában vesződsz. Mindketten maximálisan bíztunk magunkban, amikor Noelt akartuk megszerezni. Én most is ugyanúgy bízom magunkban.

- Tényleg komolyan beszélsz.

- A legkomolyabban - mosolyodik el egy kicsit. - De, hogy teljesen egyértelmű legyen, miről beszélek... Nem adom senkinek Marie-t.

- Jézusom... - nevetek fel a könnyeim között, és az arcom törölgetem. - Soha nem mondtál erről semmit.

- Mostanában akartam - ránt vállat, én viszont csak hitetlenkedve nézek rá. Nem beszélek többet, csak felkelek, és szembe vele az ölébe mászom, hogy mélyen megcsókoljam. Hevesen, hálával, szerelmesen. - Gyere, sózsák - emel meg, és elindul velem a házba. A lépcsőnél letesz, hogy a saját lábunkon szaladhassunk fel. - Engedek fürdővizet. Eléggé leizzadtam, áztassuk ki magunkat egy kicsit.

- Vagy nagyon - lépek közelebb, miután megnyitja a csapot, és a szájába nyalok. A morgása... A tipikus Louis-s morgása elveszi minden eszem. - Apa... Azt mondta, apa.

- Azt - bólint, és közben ügyesen próbálja leedzeni mindkettőnk fürdőgatyáját.

- Az apja vagyok.

- Az vagy - motyogja a nyakamba, amikor a farkamra markol, és tehetetlenül ejtem hátra a fejem. Mint minden alkalommal, ha Louis hozzám ér.

- Te is az apja vagy - lihegem, és ő egy aprót harap a vállamba, miután kimondom.

- Igen - motyogja, aztán visszaránt, hogy a szemébe nézzek. - Meg tudjuk csinálni. Mindenre képesek vagyunk. Mindent túléltünk. A szerelmünk halhatatlan. Nincs akadály, amit ne küzdhetnénk le.

- Szeretlek! - mosolygok rá, ő pedig a fejével int, hogy másszak be a kádba. - De... Ha lesz egy gyerekünk, viszont nem vagyunk házasok... Akkor az...

- Ó, hogy a jó ég áldjon meg, Harry! - nevet fel, és lefröcsköl, amikor utánam mászik. Megragadja a derekam a hatalmas kádban, és az egyik szélébe épített ülőkére dönt, én pedig azonnal a dereka köré fonom a lábaimat. - Egy nap... Amikor a legkevésbé számítasz rá, olyan nyálasan foglak megkérni, ahogy kislány korod óta álmodozol róla.

- Kapd be! - nevetek fel, ő pedig boldogan vigyorogva néz rám.

- Örömmel - bólint, és lejjebb kúszva, engem pedig feljebb tolva a lábam közé helyezkedik.

Az életünk egy masszív történelemmel rendelkezik. Az életünk még ma sem könnyű és akadálymentes. Alaposan megszenvedtünk mindenért, amit szeretünk, de leginkább egymásért. Mégis... Nem lehetnék ennél boldogabb. Talán még akkor sem, ha végre tényleg megkérne.