Sziasztok! 

Nehezen hiszem el, hogy máris itt tartunk. Ezt a mesét, ami minden, csak nem egy tündérmese, pontosan 2 évvel ezelőtt kezdtem el írni. Egészen pontosan azon a napon, amikor Amerika felé repültem, hogy én is Au Pair legyek. Az én élményem messze nem volt ennyire.... eseménydús, de huh... Szóval 2 év. És most a végére értünk. Jövő pénteken még várlak titeket egy epilógussal, amivel majd tisztességesen lezárom az egészet. Most viszont... Hagyjatok nyomot! 

Puszi&Pacsi

Előkészítettünk mindent, és tegnap megjelent a dal, amit Harryről írtam. Harrynek. Nem tudom, melyik a megfelelő szó, mindenesetre pillanatok alatt magasan szárnyal a listákon, bár tudom, hogy ez Harrynek is köszönhető. Meg az újonnan kialakult helyzetünknek. Mindenki látni akar minket, hallani akar rólunk, bizonyítékokat akar. Azt hiszem, az egész megjelenés elsöprőre sikerült, és még a kislemez borítóján is ketten vagyunk. Vagyis... Semmi kihívó, vagy hivalkodó. Semmi olyan, amivel megbotránkoztathatnánk bárkit is, bár ha van olyan, az már úgyis sikerült a tárgyalótermes csókkal. Csak az egymásba fonódó ujjaink vannak a borítón, és bár Harry többször is megkérdezte, mennyire vagyok biztos ebben, minden alkalommal azt mondtam, hogy maximálisan. Nem tervezek ezek után tovább hazudni. Nem akarom elrejteni sem őt, bár azt is tudom, hogy a közös élet nem lesz egyszerű. Le kell majd ülnünk, és alaposan átbeszélni Harryvel, és persze Mattel, hogy mit hogyan csinálunk ezek után. A karrierem talán még soha nem volt ennyire szárnyaló, és azt sem akarom elbaszni. Harryért örökre abba is hagynám akár, kérdés nélkül, de tudom, hogy erre nem lesz szükségem. Nem kérne tőlem ilyet. Ebben az esetben pedig jól akarom csinálni. Mindent. A kapcsolatunkat, a Mattel kialakult kapcsolatomat, és a munkámat is. Emellett apa akarok lenni, és Harry befogadott kis árvájának is szeretnék segíteni, mert amiket mesélt róla, az... Borzalmas. Az ilyen kisembereknek van a legnagyobb szüksége ránk. Mindenkire, aki erősebb náluk, és segíthet nekik.

Harry egész nap ügyféllel volt, én pedig pokoli módon kitettem magamért, mert eldöntöttem, hogy vacsorával várom haza. Ehető... vacsorával. Ez egy kis sült marhahúst, salátát, meg némi krumplit takar, de még ilyesmit sem kellett soha magamnak készítenem. Amíg Linette itt volt, addig mindig volt kész étel a hűtőben, amit csak elő kellett vennem és megmelegítenem. Aztán Harry volt, aki főzött rám, majd pedig a turné jött, ahol minden alkalommal gondoskodtak rólam. Így tehát, amikor egyedül vagyok, és arra kényszerülök, hogy ellássam magam, általában csak rendelek vagy mirelitet eszem. De azóta ezt tesszük, hogy Harry visszatért az életembe, és még igazából azt sem ünnepeltük meg, hogy lecsukattuk Simont. Az én életem a coming out miatt lett nagyon sűrű és komplikált, rengeteg megbeszélésen kellett részt vennem, és a kislemezzel is dolgoztunk, Harry pedig pillanatok alatt lett világhírű. Egyik napról a másikra vált sztárügyvéddé. Mindenki őt akarja, és Harry mindenkinek szeretne esélyt adni, hiába mondtam neki, hogy ez képtelenség lesz. Legalább annyit meg akar tenni, hogy elolvassa az ügyeket, amikkel megkeresik.

Úgy negyed órája telefonált az autóból, hogy úton van haza, én pedig már a gyertyákat gyújtom. Nem igazán vagyok ez a fajta romantikus lovag, de tudom, hogy őt le fogom venni a lábáról mindezzel, ezért mindenképpen meg akartam csinálni. Mire mindennel végzek, büszkén nézek a művemre. Úgy terítettem meg, mintha egy elegáns étteremben lennénk, textil szalvétákkal, asztaldíszekkel, gyertyákkal, meg minden ilyen hülyeséggel, a fényt pedig halványabbra állítottam a mennyezeti lámpán, hogy sokkal meghittebb legyen az egész.

- Megjöttem! - kiált be az előszobából, Cliff csaholva lohol, hogy üdvözölje, de én nem mozdulok. Látni akarom az arcát, amikor belép ide, és felfogja, amit lát. - Merre vagy?

- Konyha - szólalok meg, de felesleges, mert éppen akkor lép be a konyhát és nappalit összekötő folyosóra, majd felém néz. Nem tud megszólalni, csak meglepett pillantásokkal méreget mindent, amit a konyhával tettem. - Bort vagy pezsgőt? Azt hiszem, ideje megünnepelnünk a győzelmünket.

- Isteni illat van - szólal meg végre, aztán leveszi a sötétlila zakóját, és az egyik szék támlájára teszi. Imádom. Egyszerűen imádom, hogy ilyen színes, giccses szarokban jár. Soha nem láttam még ügyvédet ilyen öltözékben, és ez sokkal egyedibbé teszi őt. Mintha nem lenne már így is éppen eléggé tökéletes. - Öhm... Váó, te... főztél? Azt hittem, rendeltél valamit, de ez...

- Megtennéd, hogy nem lepődsz meg ennyire? - nevetek fel, ő pedig vigyorogva néz rám, de végül csak bólint. - Szóval, bor vagy pezsgő?

- Pezsgő - mondja, aztán leül az asztalhoz, és nézi, ahogy megtöltöm a poharát. - Ezúttal mekkora vagyont kortyolunk el?

- Nem akarod tudni - ingatom a fejem mosolyogva, és elveszem előle a tányért, hogy szedjek neki a vacsorából. - De ez egy hatalmas dolog, és a legjobb italt érdemli, ami a házban van.

- Egyetértek - bólint, és az ölébe simítja a fehér textil szalvétát, amikor elé teszem a tányérját. Merek magamnak is, aztán leülök vele szembe, és felemeljük a poharunkat, hogy koccintsunk.

- Rád, Harry - mondom, ő pedig beharapja az alsó ajkát. - Megcsináltad.

- Nem - rázza meg a fejét, és mélyen a szemembe néz. - Ketten csináltuk meg. Sőt, mindenki, aki jelen volt. Együtt csináltuk.

- De nélküled sose sikerült volna - rázom meg a fejem, aztán néma egyetértésben nekikezdünk a vacsoránknak. Harry veszi a szájába az első falat húst egy darab krumplival, és egyből hümmög egyet. Én is követem a példáját, és nézem, ahogy lassan rágja az ennivalót, én viszont azonnal megakadok, eltátom a szám, és illendőség ide vagy oda, visszaköpöm a tányéromba. - Te jó isten fasza! Ez szörnyű! Miért van még mindig a szádban?

- Mm... - morog egyet, és lenyeli a falatot, de gyorsan iszik rá egy nagy adag vizet, aztán egy korty pezsgőt. - Azt hiszem... egy kicsit túl sok fűszert használtál.

- Gondolod? - kérdem hitetlenkedve, és közben hol a tányéromra, hol Harryre nézek.

- Mindenből tettél rá, amit a szekrényben találtál? - kérdi kedvesen, és megtörli a száját a szalvétával.

- Csak amiket szeretek, nem gondoltam, ha sokmindent összekeverek, ennyire ehetetlen lesz - ingatom a fejem, és felkelek, hogy mindkettőnk tányérját a mosogatóhoz vigyem.

- Ne öntsd ki!

- Mi?! - nézek rá vissza, de nem állok meg, folytatom az utam, és mielőtt válaszolhatna, mindent a lefolyóba borítok, és elindtom az étel megsemmisítőt, amíg elöblítem a tányérokat és a mosogatógépbe teszem. - Undorító íze van, Harry.

- De... szeretném ezt a vacsorát - mondja kedvesen, én pedig egyből megenyhülök, pedig egy pillanat alatt felhúztam magam, amiért elbasztam a kaját. - Bedobok egy pizzát a sütőbe, csak ne szedd le az asztalt. Akarom.

Nem válaszolok semmit, csak előveszek két tiszta tányért, és újra az asztalra teszem őket, aztán elkapom Harry kezét, miután bekapcsolta a sütőt. Magamhoz rántom egy mély csókra, ő pedig a számba morog, ahogy a tarkóján lévő rövid tincsekbe markolok.

- Milyen napod volt? - kérdem az ajkai közé suttogva, és még egy puszit adok neki, mielőtt elhajolok.

- Mozgalmas - nevet fel. - Fel kellene hívnom anyáékat. Arra gondoltam... Mi lenne, ha együtt hívnánk fel őket?

- Ha akarod - nézek rá kedvesen, ő pedig bólint egy nagyot, és már el is kezdi előásni a mobilját a zakója zsebéből, aztán visszasétál mellém, és ő is a pultnak támaszkodik, miközben tárcsáz. - Remélem, Anne nem utál szívből.

- Egyáltalán nem utál - mosolyodik el Harry. - Mindent tud.

Egyből visszanéz a mobilja felé, amikor a telefon elkezdi a video chatet, és valamiért egy kicsit zavarban vagyok. Vagy nem is tudom. Nem kellemes az egész szituáció, de ennek nem Harry az oka, vagy a családja. Magam miatt érzem rosszul magam.

Anne nincs is a kameraképben, egyből az édes kislány arcát látom lentről kamerázva, nagyon közelről. Anne nyilván a kezébe adta a telefont, és még túl kicsi ahhoz, hogy megfelelően tudja használni.

- H'arry! - hallom meg a kislány akcentusos, vékony hangját. Harry olaszul kezd el beszélni hozzá, Isabella viszont nem igazán beszél, amikor észreveszi, hogy én is itt állok Harry mellett. - Szia, Lou...

- Szia, kicsilány - köszönök vissza azonnal, és egy picit meg is lepődök az egésztől. - Hogy vagy? Örülök, hogy megismerhetlek!

Harry azonnal fordít neki, a kislány pedig szégyenlősen lehajtja a fejét, és egy szót sem szól. Nincs válasz, nincs semmi. Annyira... sajnálom őt. Olyan fiatal, és máris a legrosszabb szarokon ment keresztül az elbaszott szülők miatt.

- Nem nagyon beszél idegenek jelenlétében, tudod - fordul felém Harry, Isabella pedig a szempilláin át néz minket. - Nagyjából érti az angolt. Nagyjából... Az apja angol, az anyja olasz. Olaszul mindent ért, de ha nem használsz nagyon bonyolult mondatokat, érteni fog téged angolul is.

- Nagyszerű - mosolyodom el, és belenézek a kamerába. - Figyelj, Izzy, tudom, mennyire szereted Harryt, és tudnod kell, hogy ő a legjobb ember, akihez kerülhettél. Tudom, hogy hiányzik, de vigyázok rá. Ígérem, hamarosan találkozhattok.

Én itt, ennél a pontnál csak megpuszilom Harry arcát, összeborzolom a haját, és magára hagyom. Még látom Isabella mosolyát, amikor a sütőhöz sétálok, hogy bedobjak egy hatalmas mirelit pizzát. Bár nem igazán tetszik a tény, hogy ennyire elbasztam a vacsorát, de az melegséggel tölt el, hogy Harry megette azt az egy, istentelenül borzalmas falatot, és még mosolygott is. Tudom, hogy értékeli mindezt, annak ellenére, hogy nem sikerült abszolválnom a terveimet.

A telefonomba mélyültem, és már a pizzát veszem ki a sütőből, mire Harry leteszi a telefont, és mögém sétálva a vállamra támasztja az állát. Gyorsan szeletekre vágom a vacsoránkat, és megfordulva adok egy puszit a szája sarkába, ahogy a tányérokért indulok. A meglepetésem bár közel sem úgy alakult, mint terveztem, talán nem is lehetne ennél tökéletesebb, ahogy Harryt nézem. Lelkesen mesél a napjáról, miközben undorító sebességgel toljuk befelé a pizzát az ünnepi terítékről, egy ezer dolláros pezsgő társaságában.

- Louis? - kérdi, amikor már egyikünkbe se fér több, és az összes pezsgőt megittuk. Csak mélyen a szemébe nézek, hátha kiolvashatom belőle, mit szeretne, de arra nincs is időm, mert egyből folytatja. - Van kedved játszani?

- Harry... - lehelem, de máris bizseregni kezdenek a tagjaim a vágytól, és bár csak az övét látom, a magamét nem, biztos vagyok benne, hogy mindkettőnk pillantása elsötétül. - Mindig van kedvem játszani.

Leszarva minden kajamaradékot és koszos edényt, szinte egyszerre toljuk ki a székünket, hogy felkeljünk, és egymást csókolva az emeletre botladozzunk. Ez egy tökéletes este. Tökéletes játékra lesz szükség. Ma este még minimális fájdalmat se akarok okozni neki, ezért azon agyalok, milyen kellékeket használjunk.

- Azt akarom, hogy megkötözz - morogja a nyakamba, és a kezei a felsőm alá siklanak, ahogy magához ölel. - Rendes kötéllel - folytatja, és halkan beszél, minden mondat után a bőrömbe harapva. Újra igazolást nyer, amire napokkal ezelőtt már rájöttem. Ő az alávetett, mégis ő irányít. - Okozz egy kis fájdalmat. Érezni akarom, hogy uralkodsz. Veszélyt akarok, Lou...

- Feküdj le! - felelem egyszerűen, és a parancsom megerősítve, taszítok egy nagyot Harryn, ő pedig az ágyra hanyatlik. A szemeiben láttam a félelmet egészen a becsapódás pillanatáig. Mint amikor éppen zuhansz, és már felkészültél a szilárd talaj okozta fájdalomra. - Vedd le minden ruhád.

Amíg ő engedelmeskedik, addig én előveszem a kender köteleket, a nyakörvét és a sálat is a szeméhez.

- William - mondja érzékien búgó mély hangon, amikor elveszem a látását, és egyből az ajkaira hajolok, hogy az életet is kicsókoljam belőle.

- Azonnal használd, ha szükséges - intem óva, ő pedig bólint egyet. - Azt akarom, hogy a mennyben legyél.

- Már most ott vagyok - nyögi, és elnyílnak az ajkai, amikor minden tagját szorosan átkötözöm, így mozdulni sem tud. A játszma ismét, sokadjára is elkezdődött, és Harryvel képtelenség megunni.

*

Ma volt egy hosszabb interjúm, ahol beszéltem Harryről, a legelső ilyen életemben, és eléggé zavarban voltam. De áldom az eget, hogy Harry eljött velem, és végig ott állt a kamera mögött, hogy a mosolyával erősítsen. Amikor látták, hogy itt van, be akarták vonni, Matt pedig kérdőn nézett rám, miközben Harry elpirulva. Én meg álltam ott, mint egy faszent, és tudtam, hogy ez nem jó ötlet. Harryt se akarom kitenni mindennek, és én se akarom ilyen mértékben a nyilvánosság elé vinni a magánéletem. Megnyugodtam, ahogy végre vége lett ennek a felvételnek, és megcsókolhatom Harryt.

- Nagyon szépeket mondtál rólam - suttogja a számra, aztán el is húzódik, de összefűzi az ujjainkat.

- Sokkal szebbeket is tudok, ha nem írják meg nekem előre, mit mondhatok és mit nem - vigyorodom el, aztán Matt és a biztonságiak kíséretében elindulunk a parkolóba. Természetesen rengetegen állnak kint, kiabálnak, sikoltoznak, és sokan Harry nevét is üvöltik, nem csak az enyém. Olyan erősen szorítja a kezem, mintha életveszélyben lennénk, én pedig gyorsan magam előtt tuszkolom be az autóba, aztán még integetek a kordonok mögött állóknak, mielőtt én is utána mászom.

- Hivatalosan is kijelenthetem - kezdi Harry, és beletúr a hajába. - Ezt nem lehet megszokni...

- Dehogynem. A turnék ennél is őrültebbek - mosolyodok el, és előveszem a telefonom, mert vár egy üzenet Karentől Noel utazásával kapcsolatban. Nem akarok az autóban, mindenki más jelenlétében beszélni erről, ezért csak válaszolgatok Mattnek, hogy az album halad, megint stúdióba vonulok, hogy felénekeljek dalokat, aztán jelentkezem, ha valami elkészül.

- Szóval... - sóhajtok fel, amikor már csak ketten vagyunk a házban, és épp a cipőinket dobáljuk le. Harry figyelmesen hallgat, miközben a nappaliba sétálunk. - Mindenen túl vagyunk. Olyan dolgokon is, amit egyáltalán nem terveztem - vigyorodom el a coming outra célozva, ő pedig egyből a tarkóját kezdi vakargatni. - Most mi a terv?

- Nem tudom - rázza meg a fejét, a hangja pedig szinte csak suttogás.

- Nem veszíthetlek el újra - felelem ugyanolyan halkan, és vele szembe ülve a kanapén, a felhúzott combjára simítom a kezem.

- A római irodámat eladhatom, nyithatok egyet itt - szólal meg végre egy hosszú csend után. - Úgyis nagyon beindult a szekér, rengetegen keresnek meg itt. De már nem vagyok olyan mobilis. Nem csak magamra kell gondolnom, ott van Isabella. Ha jövök, vele kell jönnöm, és megértem, ha ez neked túl...

- Túl sok? Egy gyerek a házban? - nevetek fel, és a fejem ingatva nézek rá. - Már elfelejtetted, hogyan csöppentél az életembe? Hogy mindennél jobban akartam a fiam?

- De ez egy más helyzet - feleli komoly hangon, és oldalasan a kanapé támlájának dől, miközben a gyűrűit csavargatja az ujjain.

- Oké, akkor figyelj - kezdek bele, ő pedig egy apró, de elkínzott mosollyal néz rám. - Nem veszíthetlek el, érted?

- Louis... - telnek meg a szemei könnyel, és közelebb ül, így összeér mindenünk. Szinte az ölembe mászik. - Szeretlek, én se akarlak elhagyni.

- Akkor ideköltözöl - mondom ki végül azt, amit már eddig is egyértelmű megoldásnak találtam. - Menj haza, számold fel az irodád, és csomagolj össze. Én addig bevásárolok, és átrendezem a régi szobád Isabella új szobájának, aztán veszek még két repjegyet Ibizára, és úgy megyünk tavasszal, mint egy nagy család, te, én és a két gyerek. Mit szólsz?

- Őrülten hangzik. Szerintem megőrültél, Louis Tomlinson. Biztos vagy ebben? - emeli meg a szemöldökét, és látom, mennyire tart a válaszomtól, mennyire aggódik az egész miatt, hiába próbálja viccesen elütni az élét. - Ez idillnek hangzik, mindennél jobban akarom, de Isabella nem átlagos gyerek. Speciális gondozást igényel, terapeuta kell neki, és kezelések. Aztán egy nagyon jó sebész...

- Harry szerinted mindezeket nem tudjuk megadni neki Londonban? - kérdezem mosolyogva. - Lea biztosan tud ajánlani egy gyerekspecialistát, ha elmesélem neki az egészet. A héten úgyis lesz egy találkozóm vele, és a pénz sem számít, hogy találjunk jó orvosokat, mindenben segítek.

- Anya sokat van vele, amikor dolgozom - mondja még utoljára, és tény, ez egy nehéz ügy, mert nekem is sok kötelességem van, bár amilyen sűrűn csináltam végig az elmúlt három évet, nyugodtan pihenőre mehetnék egy kicsit.

- Most úgyis stúdió munkákba fogok, ha akarom, az egész évet is itthon tölthetem - gondolkodom már hangosan. - Én tudok akkor is dolgozni, ha te itthon vagy, és vele lehetek, ha dolgoznod kell. Amikor mindketten elfoglaltak vagyunk, akkor pedig keresünk valakit. Valakit, akiben megbízunk. Meg tudjuk csinálni, bébi.

- Azon vagyok, hogy találjak neki egy tökéletes családot. Egy évnek elégnek kell lennie.

- Akkor, miről kell még beszélnünk? - kérdem mosolyogva, ő pedig most már teljesen az ölembe mászik, és lázasan az ajkaimra tapad.

- Este veszek repjegyet, beszélek anyáékkal, mindent elintézek - motyogja a számba, de csak bólintani tudok, mert a nyelve már az enyémet simogatja. - Lou... ki szeretnék próbálni valamit. Megengeded?

- Attól függ, mi az - morgom, ahogy hátrahajtja a fejét, én pedig a nyakát harapdálom végig.

- Gyere! - mondja végül, lemászik az ölemből, és az emeletre rángat. Pillanatok alatt vagyunk, Harry jóvoltából, mindketten teljesen meztelenek, és ezúttal ő lép a komódhoz. Fogalmam sincs, mire készül, ami miatt láthatóan nagyon zavarban van, és amit még nem próbáltunk soha. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, amikor egy köteg piros selyem szalaggal és a fekete sállal fordul felém. Nem szól semmit, csak az ágyra teszi őket, aztán felcsatolja magára a nyakörvét és megáll előttem. - Szeretnélek... megkötözni, és... bekötni a szemed.

- Tessék? - kérdezek vissza összezavarodva, mert most nem értem tisztán, hogy mit szeretne.

- Csak támadt egy ilyen ötletem, hogy... izgalmas lenne, ha egy kicsit elvenném tőled az irányítást - kezdi el megmagyarázni. - Mindent én csinálnék... Te dugsz meg, de én diktálok. Benne vagy?

- Mindig te diktálsz - lépek közelebb, és végigsimítok az oldalán. A csupasz bőre forró, és máris libabőrös lesz az érintésemtől. - A tested diktál. Oké, nos... Még soha nem szolgáltattam ki magam senkinek így. Nem voltam még megkötözve, de... Bízom benned, izgalmasan hangzik. Ne kínozz meg nagyon - motyogom a szájára, ő pedig ördögin elmosolyodik.

- Csak úgy, ahogy te szoktál.

- Igen, ettől tartottam - vigyorgok rá, aztán felmászok az ágyra. - Hogy szeretnéd?

- A hátad mögött kötöm össze, úgy megemeli a csípődet is, lesz egy minimális mozgástered - magyaráz, mintha szakértő lenne. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem most találja ki. Már a fejében voltak a részletek. Csak bólintok, ő mögém mászik, és szorosan a csuklóm köré tekeri a piros szalagot, aztán megköti. Nem szól semmit, azonnal a szemkötőért nyúl, és azt is a fejemre teszi, aztán óvatosan oda, és abba a pózba fektet, ahogy tervezte. Nem látok semmit, ezért minden izmom megfeszül, minden egyes idegrostom arra készül, arra vár, hogy mit akar csinálni velem. Már értem, miért szereti ezt ennyire Harry. Az adrenalinomat egy pillanat alatt az egekbe edzette vele, a pulzusom pedig érezhetően hevesen lüktet a megkötözött csuklómon.

- Csodálatosan nézel ki, Lou - suttogja, és megérzem a lélegzetvételét a hasamnak csapódni, de már késő. Nincs időm felkészülni arra, amikor a nyelve a köldököm alatt siklik végig, aztán a gesztus egy csókban végződik. Összerezzenek tőle, és hallom a levegővételén, hogy kuncogott. Élvezi. Rohadtul élvezi, hogy most ő van a másik oldalon, hogy ezúttal teljes egészében ő irányít mindent. - Bízol bennem?

- Mit akarsz tenni?

- Bízol bennem? Megtehetek bármit? - kérdezi, én viszont nyelek egyet, mert nem tudom... Persze, bízom benne, de nem tudom, hogy megtehet-e bármit. - Soha nem érnék úgy hozzád, ahogy nem akarod.

- Oké - lehelem, mintegy beleegyezésképp. Ez az egész szituáció... Mint amikor a hóhért akasztják.

- Edward a középső nevem - mondja egyszerűen, de azonnal összezavarodom, mert nem értem, mi köze van ennek ahhoz, amit csinálunk. - Használd azt, ha baj van. Ahogy én szoktam a Williamet.

Csak felnyögök a mondandója után, mert erre számítottam a legkevésbé. Aztán elkezdi. Elkezd a teljes őrületbe hajszolni a lágy, apró csókokkal, amiket a legváratlanabb pontokon hagy, behálózva az egész testem. Aztán harapdál, nyalogat, de nem ér hozzám, hiába emelgetem kétségbeesetten, éhesen a csípőm. Halkan a nevét kántálom, szinte könyörgök, de nem hatja meg. Már érzem a sűrű előcseppeket, amik a hasamat maszatolják, és megfeszülök, amikor Harry hosszú idő után végre hozzám ér. A farkam alá nyúl, és lágyan, finoman masszírozza, miközben a nyelve feltakarít mindent a hasamról. A nyála a combhajlatomon át folyik végig rajtam, ezért tudom, hogy ez már az előkészítés része, ami heves izgalommal tölt el. - Magadat is. Ujjazd meg magad. Krisztusom! Látni akarlak...

- Legközelebb - mondja halkan, aztán megfeszülök, amikor a nedves ujjai elindulnak lefelé a golyóimon át, és finoman, ütemesen masszírozni kezdi az ánuszom. Félelmetesen jó érzés, miközben mélyen a szájában vagyok, és majdnem elélvezek, amikor az egyik ujja óvatosan belém csúszik. Hangosan nyögök fel tőle, ő pedig nagyon élvezi ezt. Talán túlságosan is, mert nem csinálja sokáig, elhúzódik, aztán hamar megérzem az ágy mozgásán, érzem a mozdulatain, hogy átvetette felettem a lábát, aztán már azt is érzem, ahogy az ölembe ül, és a mellkasomra simul. Az ajkai megtalálják az enyémet, és legszívesebben a csípőjére szorítanék, hogy végre magamra ültessem, hogy elmerülhessek benne, de nem tehetem. Nem tudok mozdulni, ő viszont olyan lassú, túl érzéki. Hátranyúlva rám szorít, és úgy helyezkedik, hogy a merevedésem tökéletesen illeszkedjen a feneke ívéhez... Meghalok. Most már biztos. Érzem őt, itt van, ha használhatnám a kezem, egyetlen mozdulat lenne, de így mégsem kaphatom meg. - Elképzelni sem tudod, mennyire jól nézel így ki, Lou... Ahogy megfeszülnek az izmok a válladon, és a felkarodon. Ahogy akadozik a légzésed minden mozdulatomnál... Bárcsak itt lenne a kamerám.

Nem mondok erre semmit, mert nem akarom elrontani a pillanatot, de az a kamera nekem messze nem olyan pozitív emlék, mint neki. Egy pillanatra megint mindent látok magam előtt. A tárgyalást, a felvételt, ahogy lejátszották mindenki előtt. Simon arcát... Az érzést, amikor kiderült az igazság...

Minden káros gondolatot egyszerre mos ki a fejemből a pillanat, amikor Harry végre kínzóan lassan, de magába enged. Meglep, amikor az egész olyan furcsának hat, és valószínűleg mélyebben lehettem a gondolataimban, mint sejtettem, mert észre sem vettem, amikor megfordult az ölemben. Nekem háttal ül rajtam, és a combjaimba kapaszkodva, nagyon lassan mozog felettem. Annyira kibaszottul forró... Annyira szorít... Nem tudom, meddig fogom bírni, főleg miután ennyire felizgatott és még meg is duplázta az ingereket. Alig tudok mozdulni, mindent ő csinál, aztán eláll a lélegzetem, amikor a mellkasomra hanyatlik, és a nedves ajkai a fülemhez érnek. - Dugj meg... Kétségbeesetten, ahogy csak tudsz... Mintha egy rab lennél, akinek csak ennyi jut.

- Bassza meg... - sziszegem, és míg ő próbálja a helyén tartani magát, belém kapaszkodva, én egyre gyorsabban, egyre durvábban lendítem fel a csípőm, ezzel csikarva ki belőle azokat a csodálatos, hangos nyögéseket, amiket annyira imádok.

- Te vagy a legjobb... A legjobb az egész világon... - zihálja, és érzem, ahogy az egyik kezével saját magán dolgozik. Érzem a ritmusos mozgását a mellkasomon. - Istenem... Ne állj le!

Szót fogadok neki, és folytatom a gyors mozdulataimat, de már nem érzem a kezeimet, amiket a hátam mögé kötözött. Megállok, ő pedig nyöszörögve siránkozik, amiért mégsem fogadtam szót neki.

- Feküdj az oldaladra! - kérem tőle, ő pedig nehezen, de mozdul. - Segíts... Segíts a lábaid közé...

Megteszi amire kérem, szinte remeg a keze, ahogy irányít, és elégedetten nyög fel, amikor újra mélyen benne vagyok. Így már érzek némi vérkeringést a kezeimben, és mozogni is könnyebben tudok. Imádom a lába súlyát a derekamon, ahogy szinte átölel vele, a keze pedig újra a hasunk közé csúszik, hogy elérje a csúcsot. Gyorsítok, pedig nem szeretnék előtte elmenni, mindig neki hagyom hamarabb, és aggódom is egy kicsit, de aztán jönnek a megszokott sóhajok, majd nyögések, és ahogy minden izmát megfeszítve remeg mellettem.

- Louis... - súgja, közben a számat simogatva az ajkaival, mert ez nem is igazi csók, ez csak simogatás a kábulatban, ezért most én jövök. Minden porcikája érzékeny. Tudom jól. Panaszosan nyöszörög, de nem tudok megállni, és amikor a keze, ami eddig a hasunk között volt, nedvesen simul a hátsómra, én is utána megyek. Nem tudnám tovább visszatartani, de nem is akarom. A nyakába morogva élvezem ki magamból a játékunk minden pillanatát, és már most tudom, hogy ilyen formában máskor is akarok még kiszolgáltatott lenni neki.

***

Harry hazautazott, hogy elrendezze a dolgait, és amikor visszajön, minden meg fog változni. Mindenképpen beszélnem kell erről Leával. Baseball sapkával és kapucnival a fejemen várok a rendelője előtt, és amikor kilép az ajtón a névtelen srác, ledermedek. Blaise tud mindent. Vele könnyű volt, mert barátok vagyunk, és nem tett mást, mint boldogan megölelt, hogy végre minden a jó irányt vette. Ez a srác viszont...

- Rég láttalak - húzza egy félmosolyra a száját, de nem jön közelebb. - Sok sikert, énekes pacsirta! Őszintén.

Először összezavarodok, de aztán minden letisztul, amikor elindul a kijárat felé. Hisz a tárgyalás óta a sajtó megállás nélkül rólam és Harryről cikkez. Lehetetlen, hogy ő még nem hallott róla.

- Várj! - szólok utána, aztán fel is kelek, hogy közelebb sétáljak, ő pedig zsebre tett kézzel, kíváncsian néz rám. - Szeretem őt. Azért kezdtem ide járni, mert elveszítettem. De már újra az enyém. Mégis... úgy érzem, nem tudom... hogy el kell köszönnöm. Szóval...

- Jó volt veled, Louis - könnyíti meg kicsit a dolgom, és az arcán csak kedves mosolyt látok. Semmi őrültet, haragosat, vagy félelmeteset. - A nevem Oscar.

- Minden jót, Oscar! - mosolygok én is vissza, aztán intek, és már megyek is Lea felé, aki az ajtóban vár rám.

- Azt hittem, már meggondoltad magad - mosolyog rám Lea, és együtt bemegyünk a rendelőbe, de még megölel, mielőtt leülhetnék. - A tárgyalás óta nem láttalak, jaj Louis, úgy örülök neked!

- Köszönöm, Lea - szorítom magamhoz őt egy hosszú percig. - Ha három éve azt mondod, ne izguljak, fel a fejjel, ma itt leszek... Vagy kinevetlek, vagy őrjöngök, hogy nekem nincs három évem kivárni ezt.

- Tudom - bólint, és mindketten leülünk egymással szembe.

- Figyelj csak, a srác, aki mindig pont előttem van nálad... Tudom, hogy nem beszélhetsz róla, de mit gondolsz, nem kell tartanom, hogy nem ért a szóból, ugye?

- Kicsoda? - néz rám értetlenül, én pedig összezavarodom. - Előtted még soha nem volt páciensem.

- Mi...? - lehelem, és kitágult szemekkel, teljes zavart tehetetlenségben bámulok rá néhány másodpercig, mielőtt Lea hangosan elneveti magát.

- Csak bolondozok veled - legyint, én meg a szememet forgatom miatta, egy pillanatra a frászt hozta rám, hogy megőrültem... - Oscar. Volt néhány öngyilkossági kísérlete még tiniként. Nehéz gyerekkor. Azóta jár hozzám. Miért kérdezed ezt?

- Hát... tavaly volt néhány kalandunk - vallom be. - Meg idén is... Igazából, egy ideje már együtt mentünk haza a foglalkozásaink után.

- Nem tudtam, nem mondta - rázza meg a fejét. - És te sem. De nem is tartozik rám. Borzasztóan zárkózott, szorongó fiú, de én megbíznék benne.

- Nekem is úgy tűnt - húzom mosolyra az ajkaimat, és elkényelmesedek a kanapén.

- Most pedig - teszi keresztbe a lábait, leteszi a rólam vezetett jegyzeteit az asztalra, és hátradőlve mosolyog rám. - Mindent hallani akarok. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttad Harryt.

- Ha megígéred, hogy segítesz nekem találni egy tökéletes gyerekterapeutát, akkor a szaftos részleteket is hallhatod - kacsintok rá, ő pedig felnevet.