Sziasztok! 

Visszatértem. Azt nem mondom, hogy üdén és frissen, inkább kicsit másnaposan és fáradtan. A rész viszont előállt! Ezután alig várom a véleményeteket! Remélem jól teltek az ünnepek, boldog új évet Mindenkinek! 

Puszi&Pacsi

Harry tényleg nem hagyott itt, még mindig a telefonjával a fülén támaszkodik az autó motorháztetejének, nekem háttal, amikor közeledek.

- ...nagyon hiányzik - kapom el az utolsó szavakat, és egyből megtorpanok. - Magammal kellett volna hoznom. Ha hazaért, mondd meg neki, hogy hívni fogom és nagyon szeretem, rendben?

Nyelek egy nagyot, ahogy Harry melegséggel teli hangját hallgatom. Bárki is az, akit szeret és hiányzik neki, akit magával kellett volna hoznia, Harry komolyan gondolja a szavait, tisztán hallom, érzem a hangján.

- Ó, akkor add neki a telefont - kéri valakitől, aztán hallom, ahogy kuncog egyet az orra alatt mielőtt megszólal. - Ciao mia bellezza! Come va?

Nagyjából három szót beszélek olaszul, ezért csak hallgatom őt, ahogy szinte szerelmesen válaszolgat valakinek folyamatosan, én pedig teljesen össze vagyok zavarodva.

- Ti amo anch'io - mondja érzelmesen, és ezt mondjuk pont értem, azt mondta valakinek, hogy ő is szereti. Azt mondta, nincs senki, aki vár rá otthon, Olaszországban, most mégis kurvára úgy tűnik, hogy valakivel enyeleg a telefonban, és sajnálja, amiért nem hozta őt magával erre a kis kiruccanásra. Azonnal eszembe jut a rengeteg telefonhívás, amit kapott, vagy ő indított, de soha nem a közelemben. Mindig egy másik helyiségbe ment beszélni, így nem hallhattam. A frusztrációm az egekben, megint éppen úgy érzem magam, mint régen. Idegesnek, dühösnek és lehetetlenül frusztráltnak, mert Harry nem őszinte velem. Rejteget valamit. Valakit... Velem volt, sőt velem van, miközben valakinek, aki otthon várja azt, suttogja a telefonba, hogy szereti. Összeszorított állkapoccsal hallgatom, és miután leteszi, még várok egy kicsit, veszek egy mély levegőt, és úgy sétálok mellé.

- Mehetünk? - kérdezem a kezem a hátára simítva, és gyorsan a kocsiba ülök, mert sok a fotós a környéken, pedig az épületet és a parkolót is körbezárták a tárgyalás idejére. Bepattan ő is mellém, és egyből indulunk is. Heves manőverekkel kanyarodik ki a főútra, de nem szólal meg. Nem tudom, mit kellene mondanom. Beszéljünk a bent elhangzottakról? Kérdezzek rá a rejtélyes idegenre, akihez ránézésre alig várja, hogy hazatérjen? Kérdezzem meg, mi a terve velünk? Nagyon sok dologról kellene beszélnünk, és nem tudom, mikor, hogyan. Hogy hozzam fel mindezt? Azt hittem, minden rendben. Hogy mindent a szőnyeg alá söpörhetünk, és elfelejthetjük, hogy ott van. Hogy tiszta lappal indulhatunk, de ez nem igaz. Ez nem működik. A múlt túl mély barázdákat hagyott az életünkön, és nem tehetünk semmit meg nem történtté. - Minden rendben?

- Igen - bólint egyből. - A történet a gyerekkoromból... Nincs más, amit mondhatnék róla. Nem azért, mert nem akarok, csak nincs.

- Rendben - felelem, és a combján pihenő kezéért nyúlok. Mindig csak egy kézzel vezet, és ez nekem kapóra is jön. - Semmit se kell mondanod, csak tudni akarom, hogy jól vagy.

- Jól - válaszolja egy erőltetett mosollyal. - Nyerni fogunk. A víz alá nyomtuk.

- Igen - értek egyet, és tényleg így is gondolom. A lábam rázom, és próbálok lenyugodni. Ezek után hazáig egyetlen szót sem beszélünk. Tele van a fejem. Nem elég Harry titkolózása, még azok a pillanatok is visszaköszönnek a fejemben, amiket a tárgyaláson hallottam. Ahogy a Little Mix tagjai sírva vallottak arról, hogy nem csak Simon kért ellenszolgáltatást a sztárságért cserébe, de szinte escortnak használta őket a saját üzleti életében. Engem soha nem kért, vagy kényszerített arra, hogy ügyfelekkel is lefeküdjek, vagy csak szórakoztassam őket. Amit azokkal a lányokkal tett, az már egy másik szint. De itt cseng a fülemben Adam Lambert magas nevetése is, amikor arról mesélt, hogy Simon milyen ajánlatokkal bombázta, de mindegyikért cserébe arra kérte, hogy titkolja el a teljes személyiségét. Semmi körömlakk, smink, ékszerek. Építeni akart neki egy hetero várat, amiben elrejtheti Adamet, mert szerinte meleg előadóknak esélyük sincs a szakmában. Aztán amikor Adam nemet mondott, Simon már maga ígérte meg neki, tesz róla, hogy sose legyen elismert.

Aztán James Arthur... Még most is felháborodva számolt be arról, hogy Simon arra próbálta kényszeríteni, szexeljen a feleségével, mert akkor Simon elválhat tőle házasságtörésre hivatkozva, és semmit nem kell adnia a vagyonából. Amikor James nem tette meg, akkor pedig mindent tönkretett a magánéletében, a szakmában. Hatalmas harcokat vívott kiadókkal és producerekkel, hogy talpon tudjon maradni.

A legmegrázóbb mégis, ami még mindig itt van bennem, a borzalom, amit érzek miatta, a tizenöt éves srác története. Ő nem tudott jelen lenni a tárgyaláson, a családja és a családi ügyvéd képviselte az ügyét. A fiú hangja is ott volt a felvételeken. Sírt, miközben Simonnal volt, ez pedig már nemi erőszaknak minősül, akkor is, ha nem mondott nemet. Nyilvánvalóan nem akarta a dolgot, és egy cseppet sem élvezte. Mégis megtette. Sztár akart lenni. Odáig viszont már nem jutott el, mert két héttel a felvétel elkészítését követően öngyilkos lett. Fogalmam sincs, ezt a dolgot, hogyan tudta egészen eddig eltussolni ez a szarházi, de ha semmi másért, ezért meg kell fizetnie. Egyszerűen nem megy ki a fejemből a fiú fotója, amit megosztottak a tárgyalás alatt. Valamilyen formában én is felelősnek érzem magam a haláláért. Ha akkor, amikor velem történt ez, azonnal bírósághoz fordulok... Nem tudom, talán akkor sem történik semmi, de mi van, ha igen? És megakadályozhattam volna vele azt, hogy azzal a fiúval is megtegye. Nyilván nem mindenki elég erős lelkileg, hogy kezelni tudja ezt az egészet.

- Éhes vagy? - kérdezi Harry, és összerezzenek, ahogy kiránt a gondolataim közül, ahogy a kanyarban a másik kezét is a kormányra teszi, megcsillan rajta a mandzsettagomb, amit évekkel ezelőtt adtam neki, és az egész testem forró elégedettségben úszik. - Nem sokat ettünk reggel.

- Akkor az izgalom miatt - magyarázom meg, de nem pillantok felé, csak az utat nézem magunk előtt. - Most azért nem, mert undorodom a hallottaktól.

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, nem akartam...

- Hé! - nézek most felé, és tényleg látom a szenvedést az arcán. - Én kerestelek meg téged, emlékszel? Akartam ezt, akkor is, amikor még nem tudtam, hogy a te kezed mozgatja a szálakat. Tristan története...

- Szörnyű, de az aduászunk sajnos - mondja Harry elgyötört hangon. - A gyerek halála az ő hibája volt, mégha nem is saját kezűleg ölte meg. Ezt komolyan kell venniük.

- Remélem - motyogom, és miután hazaérünk, már megint nincs alkalmunk beszélni, mert a családom izgatottan várja, hogy mindenről beszámoljunk.

Késő estig érlelem magamban a kételyeimet, a dühöm mindennel kapcsolatban, és egy kabátban, baseball sapkával a fejemen fagyoskodok az udvarban, miközben már a mai második doboz cigimet is megbontottam. Nem akartam elbaszni. Még most sem akarom, de mintha folyton ellenünk dolgozna minden és mindenki. Legszívesebben semmit se mondanék Harrynek, csak hallgatnék, és úgy csinálnék, mintha minden rendben lenne. Mintha nem lenne valakije rajtam kívül. Tudom, hogy nem tehetem ezt a végtelenségig, de most minden annyira jó volt, fogalmam sincs, mit fogok tenni, ha megint elmegy. Márpedig... ma letisztult előttem, hogy valószínűleg ez vár rám. Nincs lakása itt, az irodája, a munkája, minden Rómában van. A családja is, és a rejtélyes olasz ajkú, akit annyira szeret, hogy legszívesebben magával hozta volna. Persze, hogy nem tervez itt maradni, és magamat érzem a világ legnagyobb, legszánalmasabb idiótájának, amiért elhittem magamnak ezt a hülyeséget. Remegő kézzel emelem a számhoz az éppen aktuális szál cigim, amikor nyílik mögöttem a teraszajtó.

- Istentelenül hideg van, mit művelsz itt kint? - hallom meg a varázslatos mély tónust. - Már vagy negyed órája kereslek a házban.

- Annyira nem vészes - mondom érzelemmentesen, és megrántom a vállam.

- Remegsz.

- Mindenki alszik? - kérdem, mert amikor kijöttem, akkor Harry, a nagyanyám és Lottie beszélgettek valamiről a TV előtt.

- Igen, lefeküdtek - mondja, de nem ül le mellém, vagy jön közelebb. Csak áll tőlem néhány lépésre, és néz rám. - Menjünk be, megfagyok. És te is.

- London bizony nem Róma - sóhajtok fel, aztán elnyomom a cigim, aminek még meg volt a fele, hogy elinduljak a házba. Egyenesen a konyhába megyek, és előveszek egy üveg sört. Beszélnünk kell. Lea is ezt javasolná. Úgy kell élnem, ahogy Lea javasolná, mert neki sikerült előkotornia egy használható Louis-t valahonnan mélyről. - Szeretsz, Harry?

- Persze, hogy szeretlek! - vágja rá meglepetten, aztán közelebb sétál, és hozzám bújik. Úgy ülök le az egyik székre, hogy ő velem jön, és az ölemben kuporogva öleli át a nyakam. Érzem a forró leheletét és az ajkai puhaságát a fülem alatt. Önkéntelenül simulok bele az érintéseibe, és lehunyt szemmel élvezem. Bárcsak soha ne kellene elengednem. Bárcsak ne sejteném, hogy mi van mindennek a hátterében.

- Ha vége ennek az egésznek, elhagysz? - suttogom a hajába, ő pedig megdermed a kezeim között. - Csak válaszolj... Tudnom kell.

- Attól félek, ha... Hogy ha elmondom neked az igazat, akkor te fogsz elhagyni - válaszolja végül, én pedig kiengedem a levegőt, amit bent tartottam. - Van valami, amiről nem tudsz. Már... már régen el kellett volna mondanom. Még azelőtt, hogy először megcsókoltalak, de... Képtelen voltam. Ezt nem tudom, hogyan kellene elmondanom, vagy mikor, mi a megfelelő pillanat.

- Lehet, hogy azelőtt kellett volna, hogy szerelmet vallok, és arra kérlek, költözz hozzám - válaszolom, és tudom, hogy indulatos voltam. Nem terveztem, nem akarok ilyen lenni vele szemben, de... Megint ugyanott vagyok. Nem tudok parancsolni a dühömnek.

- Jogom volt hallani azt a vallomást - mondja, és lekászálódik az ölemből, aztán a pultnak támaszkodik.

- Nekem is jogom volt tudni az igazat! - vágok vissza, és egy kicsit megemelem a hangom, de azonnal visszaveszek, amikor eszembe jutnak nagyiék az emeleten. - Főleg, hogy meg is kérdeztelek, vár-e otthon valaki.

- Honnan... Honnan tudsz erről egyáltán? - kerekednek ki a szemei, és már tudja, hogy nincs értelme tovább titkolózni.

- Hallottam a telefonbeszélgetésed végét ma délután - felelem, és folyamatosan a szemébe nézek. - Miért hazudtál?

- Nem hazudtam, csak egyszerűen nem tudtál erről, de... - kezdi, és feszülten a hajába túr, éppen úgy, mint régen, még ha messze nem is olyan hosszúak már a tincsei. - A fenébe, fogalmam sem volt, hogyan mondjam el, meg kell értened. Még a mi kapcsolatunk is olyan kiismerhetetlen volt, nem tudtam, mit akarsz, hogy lesz bármi is, nem eshettem neked ezzel egyből. Mégis hogyan?

- Tökéletesen ott lett volna a helye ennek a vallomásnak, amikor rákérdeztem egyértelműen, hogy van-e valakid otthon! - nézek rá, ő pedig egy kicsit értetlenül, de látványosan frusztráltan rám.

- Ez azért nem egészen az a kategória, amire te gondoltál ezzel a kérdéssel - ingatja meg a fejét, engem viszont összezavar vele. - Furcsa lett volna odasorolni.

- Mi? Akkor mégis mi ez? Valami nyitott kapcsolat, vagy mi a fene? Az nem rád vall - kérdem értetlenül. - Mégis hova sorolod akkor? Azt mondtad, szereted, hiányzik, magaddal kellett volna hoznod. Hacsak nem egy szuperintelligens kutyával beszélgettél olaszul, nekem eléggé komolynak tűnik ahhoz, hogy amikor rákérdezek, elmondd. Igen Louis, van egy pasim, beszéljünk róla, mert téged is szeretlek.

- Mi a francról beszélsz? - kérdez vissza most már ő is idegesen. - Azt hiszem, erősen hiányosak az információid. Vár valaki otthon, de nem a pasim, hanem a lányom.

Vissza akartam vágni, még azelőtt, hogy az utolsó szót kimondta, de eltűntek a szavaim. Csak ülök, nyitott szájjal, készen a válaszra, de nincs válaszom. Erre nincs, mert erre egyáltalán nem számítottam. Már minden volt a fejemben. Pasi, nyitott kapcsolat, az utolsó mondatainál már vőlegény vagy férj, de egy gyerek... ez a legmerészebb gondolataimban sem ötlött fel.

- Tudom, el kellett volna mondanom, ezt... - kezdi el, mert már percek óta csak bámulok rá, de nem tudom, mit mondjak. - Nem szabadott volna eltitkolnom.

- Hogy... ez... hogyan? - nyökögöm, és iszom egy nagy kortyot a sörömből. - Azt hittem, te teljesen...

- Ó, nem! Isabella nem az én lányom! Nem úgy, ahogy gondolod - rázza meg egyből a fejét, aztán még mielőtt folytatná, elővesz magának is egy üveg sört. Ilyet ritkán csinál, szóval most nyilván egy komoly beszélgetés vár ránk. Pedig a mai napra úgy érzem, az agyam teljesen kiégett. Leül velem szemben az asztal túloldalán, és rám néz. - A gyámja vagyok, az is csak ideiglenesen. Az egyik első ügyem volt, miután elkezdtem dolgozni az egyetem után. A szülei... távolról sem voltak alkalmasak arra, hogy felneveljék.

- Miért?

- Bántalmazták, ha sírt, vagy csak nem úgy viselkedett, ahogy az nekik tetszett - meséli halkan, komoly hangon. - Iszákosak voltak, drogfüggők. Magukra is veszélyesek. Bellánál találtak rosszul összeforrt csontokat, friss zúzódásokat, és nem beszélt, amikor rátalaltak. Az egész egy véletlennek köszönhető - dörzsöli meg a homlokát gondterhelten. - Gázszivárgás volt a bérházban, ahol éltek, és nem nyitottak ajtót a tűzoltóknak, de ez vészhelyzet volt, ezért betörték. Így találták meg azt a putrit, és szegény kislányt a rácsos ágyban, miközben a szülei el voltak szállva a herointól. Brutálisan bántalmazták, rendszeresen, pedig csak két éves volt akkor. Most tavasszal fogja tölteni a hármat. - A hangja annyira lágy, annyi szeretettel van tele, ahogy a kislányról beszél. - Azonnal elvették tőlük, állami gondozásba került, a szülők pedig előzetesbe a tárgyalásig. Akkor még csak egy másik ügyvéd irodájában dolgoztam, nem volt meg a sajátom. Ő adta nekem az ügyet, és én képviseltem a kislányt. Lecsukattam a szülőket.

- Hála az égnek... - lehelem, ő pedig halványan elmosolyodik.

- Igen, de a helyzet azután sem volt rózsás, hogy a szülőket kivontuk a forgalomból - folytatja, én pedig szinte lélegzetvisszafojtva hallgatom. - Tudod, a gyerekek gonoszak tudnak lenni. Bella nem beszélt egyáltalán, és nem viselt el érintést. Félt mindentől. És az intézet úgy tűnt, minden nappal csak ront az állapotán.

- Ezért magadhoz vetted - fejezem be helyette. Persze, hogy ezt tette. A férfi, aki kapcsolatot tart valakivel, akit szeret, miközben velem szeretkezik minden nap, az nem az a Harry lett volna, akit ismerek. Ez viszont tökéletesen az én Harrym.

- Igen, nem hagyhattam ott - hajtja le a fejét, én pedig azonnal az asztalon pihentetett, összekulcsolt ujjai után nyúlok, hogy rásimítsam a kezem. - Csak az ideiglenes gyámja vagyok. Nagyjából egy éve van nálam. Kicsit kevesebb. Ha találok neki egy alaposan átvilágított családot, akik megbízhatók, és anyagilag is tudják fedezni a kezeléseit, akkor odaadom nekik.

- Milyen kezelésekre szorul?

- Van egy kis járási nehézsége, mert el volt törve a bokája, de nem kapott gipszet. Azzal gyógytornára jár minden héten, sokat segít neki. Találtam egy nagyon jó ortopéd sebészt, aki azt mondta, meg tudja operálni, de még várunk egy kicsit. Lelkileg sem áll készen. A leginkább pénzigényes a pszichoterapeuta, akihez viszem heti kétszer - sóhajt fel. - De most már beszél, szóval segített. Igaz, még csak anyával és velem, meg persze csak szavakban, de ez is hatalmas előrelépés.

- Ez borzasztó - ingatom a fejem, és hátradőlök, miközben iszom néhány kortyot a sörömből. - Hogy képes erre egy szülő? És én még Linette-et tartottam alkalmatlannak.

- Szóval... mit gondolsz? - kérdi, és ahogy összetalálkozik a tekintetünk, az övében aggodalom, félelem csillan.

- Azt, hogy csodálatos ember vagy - mosolyodom el, és ő is viszonozza egy nagy sóhajjal. Látom, hogy mennyire félt beavatni ebbe az egészbe, pedig... Nem, valójában értem, mitől félt. Fogalmam sincs, a régi énem, hogyan reagált volna erre, a mostani viszont felnéz rá mindezért. - Hol van most?

- Anyával - válaszol, és nyilván most már mindent értek. A rengeteg telefonhívást, amikor elvonult, és nem hazudott, mert tényleg az anyját hívta, ahogy mondta is minden alkalommal. - De ma kicsit kiborult, mert még soha nem voltam ennyi ideig távol, mióta velem van.

- Szegény - húzom el a szám, mert biztosan nem érti a kicsi, hogy mi történik, miért van távol Harry. - Menjünk fel.

- Oké - súgja, és megfogja mindkettőnk kiürült sörös üvegét, hogy a kukába dobja, aztán követ a lépcső felé. Egyből a zuhanyzóba megyünk, és hihetetlenül jó érzés, ahogy ömlik ránk a forró víz, de az egészre az teszi fel a koronát, amikor Harry elém lép, és szorosan megölel. - Lent, amikor kérdeztem, mit gondolsz, úgy értettem, hogy most mi lesz. Velünk.

- Szeretlek - adok egy puszit a nedves vállára. - Segíteni akarok, ahogy tudok. Vannak kapcsolataim, és anyagilag is beszállok. Segíteni akarok.

- Köszönöm - fújja ki a levegőt, de még mindig ölel. Percekig, mire elválunk, és megmosakodunk. Szerelmesen szorítom magamhoz az ágyban is, a hátát simogatom addig, amíg el nem alszik. Ráfér, és nagyon örülök neki, de én még órákig ébren vagyok, és csak gondolkodom. Mindenen. A tárgyalás részletein, Isabellán, Harryn... Már hajnalodik, mire elnyom az álom a kimerültség miatt.

*

Szerencsére az ítélethirdetésre nem kellett sokat várnunk, néhány napot kértek csak, mi pedig újra itt vagyunk. Öltönyben, hátranyalt hajjal, mert az állítólag férfias és komoly, nem olyan huligános, mint ahogy hétköznap hordom. Ülünk a sorok között, persze az érintettek legelöl, de a terem most tele van. Még oldalt és hátul is hatalmas kamerák és fotósok hada áll. Volt már jó néhány izgalmas pillanata az életemnek, de még soha nem éreztem ezt. Még Noel tárgyalásán sem. Talán mert most az ott ért sérelmek is hozzáadódnak ehhez. Rázom a lábam, az ujjaim szorosan összekulcsolva, és üvölteni tudnék a feszültségtől. Már közel is állok hozzá, amikor megjelenik a bíró, és mindenki leül. A fényképezőgépek kattogása az egyetlen, amit hallani a teremben. Simon is kegyetlenül ideges. Elég csak ránézni, hogy meg tudjam mondani.

A bíró beszélni kezd, mindenféle jogi hablatyot, amit én nem is nagyon értek, Harry viszont figyelmesen hallgatja. Egy örökkévalóságnak tűnik, amikor végre arra kérik Simont, hogy álljon fel.

- A Londoni Központi Büntetőbíróság Simon Phillip Cowellt bűnösnek találta költségvetési csalás, pénzmosás, sikkasztás, zsarolás, személyi szabadság korlátozása, valamint kiskorúak és nagykorúak sérelmére egyaránt elkövetett, szexuális célzatú zaklatás vádjában - sorolja a férfi, a szívem pedig úgy ver, hogy talán még az ingemen át is látni. - Valamint bűnösnek találta Tristan Gilbert ügyében, kiskorú zaklatása, és szexuális célzatú bántalmazása vádjában, szexuális erőszak vádjában és mindezeken felül közvetetten felelőssé teszem Tristan Gilbert öngyilkossága miatt. Sajnálatos módon a jogrendszerünk nem teszi lehetővé, hogy emberöléssel is megvádoljam, de szeretném kihangsúlyozni, hogy morális, erkölcsi értelemben kizárólag önt terheli a felelősség a fiatalember halála miatt.

Olyan csend van a tárgyalóteremben, hogy amikor a bíró elhallgat, még a légy zümmögését is hallani lehetne. Mindenki feszülten vár arra, hogy ha már mindezért bűnösnek találták, vajon mit kap érte.

- A kiszabott büntetés életfogytig tartó szabadságvesztés, mely esetében a szabadlábra helyezést legkorábban huszonöt év elteltével kérelmezheti, amennyiben a magaviselete ez idő alatt kiváló volt. A szabadságvesztés mellett teljes vagyonelkobzást rendelek el, melynek célja az érintettek maradéktalan kártalanítása, elrendelem hogy helyezzék inkasszó alá minden saját és cége nevén lévő bankszámláját, foglalják le minden ingóságát és ingatlanát. Ezen felül mellékbüntetésként örökre eltiltom korábbi foglalkozásától, vagyis soha többé, esetleges szabadlábra helyezése után sem dolgozhat többé mint menedzser, zenei producer és zenei igazgató.

A kalapács hatalmasat csattan, én pedig még mindig nem fogtam fel a szavait. Ezt nem is lehet. Képtelenség. Mindenki hangoskodik, Simon kezére bilincs kattan, Harry pedig feláll, és láthatóan magán kívül van. Mellé lépek, meg akarom ölelni, vagy csak gratulálni, hiszen megcsinálta. Ő csinálta meg! Nélküle ez soha nem történt volna meg. Kellett az alázata, az elhivatottsága, az a leküzdhetetlen, beteges megszállottsága ahhoz, hogy megcsinálja. Végig neki volt igaza. Már nyúlok felé, mosolygok, a szavak itt vannak a nyelvemen, de minden mozdulatomban megakaszt, az összes gondolatot kimossa a fejemből, amikor az ajkai az enyémre tapadnak, és szorosan ölel magához. El akarom lökni, hisz mindenki lát minket, elindítom a mozdulatot, de végül nem teszem meg. Csak nyelek egy nagyot, mert ha úgy reagálok, ahogy tervezem, akkor itt egy vadonatúj időszámítás kezdődik az életemben. A hátára simítom a kezem, és visszacsókolok. Az egész jelenet nem lehet több öt másodpercnél, Harry máris megdermed, és rémült arccal hajol el tőlem. A vakuk villognak körülöttünk, a videokamerák kis piros lámpája pislog. A képek elkattantak, a felvételek megszülettek. Az egész pillanat rögzítve lett, és talán Simon képes lett volna arra, hogy az egészet megvegye, hogy meg nem történtté tegye ezt az öt másodpercet, de ő már a múlté. Harry pedig a jelenem. Nem hazudtam neki. Komolyan gondolom. Mindent komolyan gondolok. Segíteni akarok Isabella kezelésében, abban, hogy boldogabb életet élhessen, magam mellett akarom tudni Harryt, amikor reggel kinyitom a szemem. Hallani akarom a halk horkolását, amikor hamarabb elalszik nálam. Mindig hamarabb elalszik.

- Jézusom! - leheli felém, és halálra vált arccal bámul rám. - Bassza meg!

- Nyugi...

- Elbasztam! Mindent elbasztam! - nyöszörgi kétségbeesetten, de nem hagyom, hogy kiboruljon. Csak bólintok Matt felé, a testőrök körénk állnak, és elindulunk a kijárat irányába. Minden riporter a nevünket kiabálja. Nem csak az enyémet, vagy Harryét, hanem minden hírességét, aki próbálja elhagyni a helyszínt, de senki sem áll meg. Mindenki a saját biztonsági személyzetére támaszkodva, minél hamarabb az autójához próbál érni. Intek nagyiéknak, hogy otthon találkozunk, és nagyot sóhajtok, amikor végre behuppanok a hátsó ülésre. Ez egy céges kocsi, Matt és a biztonságiak vettek fel vele mindkettőnket otthon, így a beltere is hatalmas. Matt szemben ül velem két testőrrel, Harry pedig mellettem.

- Nem tudom, mit mondhatnék - kezdi Harry, és minden erejével azon van, hogy mentegetőzzön. - Ez az egész... Elbasztam. Az én hibám, mert egy fasz vagyok. Annyira sajnálom. Sajnálom, Lou! Mindent tönkretettem neked...

- Nyugodj meg, most már amúgy sincs mit tenni - válaszolok sokkal nyugodtabban. - Ez van, megoldjuk.

- De hogy? - kérdez vissza, de csak megfogom a kezét. - Tudom, hogy nem akartál coming out-ot. Mindig ezt mondtad, hogy talán egy nap, de nem állsz készen. A menedzsment sem állt készen. Nem... Nem volt szándékos, csak elvette az eszem az ítélet.

- Talán egy nap... - idézem saját magam három évvel korábbról. - Az a nap most jött el. - Ezután Matt szemébe nézek, ő pedig csak rám figyel. - Nem akarok hazudni, nem kellenek magyarázatok. Ez amúgy is eléggé egyértelmű volt, csak hülyét csinálnánk magunkból. Kell egy elegáns út a hivatalos coming out-hoz, és azt hiszem, most bizonyíthat az egész cég, hogy jók a szakmában.

- Mindent meg fogunk tenni, hogy az egész a lehető legkevesebb bukkanóval menjen végbe - mosolyodik el halványan. - Írsz nekik? Beszéljünk át mindent. A szavakhoz nagyon értesz, neked kellene megszólalnod, beszélned a rajongóidhoz.

- A lehető legbeszédesebb megoldást választom - szorítom meg Harry kezét, és látom a szemem sarkából, hogy felém fordul. Két napja végeztem egy számmal. Három éve dolgozom rajta. Akkor jöttek az első dallamok, amikor Harry elment. Még csak a harmónia volt meg a fejemben, fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni vele. Aztán az utóbbi két év... Igazából a dal erről a három évről szól, amit Harry nélkül éltem le, és a felismerésről, hogy nincs szükségem senki másra, csak rá.

- Küldd el a dalt - bólint Matt, és előveszi a telefonját. - Ütős lesz, mellékelünk egy interjút, ahol annyit mondasz el, amennyit akarsz, vagy nagyon muszáj, és utána nem foglalkozunk vele tovább. Nem nyilatkozunk róla, nem dühöngünk a gyűlölködőkön, csak éljük tovább az életünket, és természetesként kezeljük a dolgot. Jó lesz így?

- Tökéletes - bólintok, Matt pedig elmosolyodik, és a füléhez emeli a telefont. A cég vezetőségével beszél, hogy mindent elkezdjen lezsírozni. Mindig ilyen, szerinte én dolgozom túl sokat, de ő sem nyugszik egy percet sem.

- Biztos vagy ebben? - súgja a fülembe Harry, és szorosan tartja a kezünket, összekulcsolt ujjakkal. - Vállalom a felelősséget, megoldhatjuk másképp. Nem ez volt a célom, nem akarom, hogy sarokba szorítva érezd magad.

- Mindig tudtam, hogy te okozod majd a vesztem - fordítom felé a fejem mosolyogva. - Ezt akarom. Nincs vész. Megoldjuk. - Végre az ő ajkaira is kiül egy gyenge mosoly. - Ha hazamegyünk, szeretném, ha meghallgatnád a dalt, mielőtt odaadom Mattnek.

Hála a hivatásos sofőrnek és a rövidített útvonalaknak, hamarabb hazaérünk, mint a nagyiék, ezért Harryt egyből a stúdióba vonszolom, hogy meghallgassa, amit egyedül neki írtam. Még át sem öltözünk, csak a nyakkendőmet rángatom le, aztán már el is indítom a számot. Éppen úgy ülünk egymással szemben, mint azon az estén, amikor végre újra az enyém lett.

A Tokiós sornál elneveti magát, mert pontosan emlékszik a mesémre a túl sok szakéról, és hogy mennyit hánytam tőle másnap. Most már azt is tudja, miért ittam olyan sokat.

Már most könnyes szemekkel néz rám, pedig még egyáltalán nem értünk a dal végére, és felkel a székéből, hogy szembe velem, ugyanúgy az ölembe másszon, mint néhány hete. Az ajkamra hajol, de közben nem beszélünk, csak csókolózunk a zenét hallgatva.

Miközben másodszorra is lepereg a refrén, a könnyei már az arcán folynak, elkeverednek a csókjainkkal, az öklei pedig görcsösen szorítják a zakóm gallérját.

- Szeretlek - szipogja a számba, és egymásnak támasztja a homlokunkat, a szemeit viszont lehunyva tartja. - Megcsináltuk... Te pedig... Te velem vagy. Még mindig bírom felfogni.

- Te csináltad meg - javítom ki, és puha csókokkal simogatom az alsó ajkát. - És nagyon büszke vagyok arra, hogy az enyém vagy. Szeretlek.

- Ez a dal. Nem érdemellek meg, Lou - motyogja keserűen, és még mindig szipog.

- Akkor már ketten vagyunk, mert én sem téged - mosolyodom el, és egy kicsit elhajolok, hogy a szemébe nézzek. - Nem vagyunk tökéletesek. Szörnyűek vagyunk ebben... és éppen ez teszi tökéletessé a szerelmünket.

- Basszus, fogd már be! - nevet fel, és szipog egy nagyot, miközben az arcát törli le. - Ki akarod bőgetni belőlem a lelkem?

- Inkább más utat választanék erre - lehelem a szájába, ő pedig azonnal darabokra hullik a karjaimban, mintha kimondtam volna valami varázsigét, vagy jelszót, amivel aktiválom azt a Harryt, aki feltétel nélkül adja a kezembe mindenét, amije van.