Az utolsó simításokat végzem egy teljes hátat beterítő sárkányon. Úgy néz ki, van, ami sosem megy ki a divatból. A háttérben halkan szól a rádió, Zayn a függönnyel kettéválasztott helyiség másik részében tesz-vesz, szóval minden olyan, mint régen, azt leszámítva, hogy munka után vár rám a másodállásom. A gondolatot gyorsan száműzöm a fejemben, mert nem akarom, hogy a kezem remegni kezdjen. Utálom ezt az egészet. Sosem voltam egy mintapolgár, de érzem, hogy most mégis átléptem egy határt, amit talán nem kellett volna. Tudom, tudom, elég csak belegondolnom, Harry mennyire fog örülni az utazásoknak, és máris meggondolom magam, de közben meg egyre többet hazudok neki, például a késésem okáról. Harry egy tünemény, kívül belül gyönyörű, és elkeserít, hogy ezt kell tennem vele. Ő volt kétségbeesve, hogy nem lesz elég jó nekem, ha a városba költözünk, és lám, mekkorát tévedett! Én vagyok az, aki nem méltó egy ennyire tiszta, őszinte lényhez.

Áttörlöm a tetoválást, és a végeredménynek büszkeséggel kellene eltöltenie, de semmi ilyesmit nem érzek. Frusztrált vagyok, szabadulni akarok a szalonból, fel akarom venni Harryt, hogy elvigyem vacsorázni, aztán este… este szét kell osztanom egy szállítmányt, és fogalmam sincs, ma milyen hazugsággal álljak elé. Csak az tartja bennem a lelket, hogy ha túl leszek mindezen, utána Harry mellé bújhatok az ágyba.

- Hé, haver, mi a baj? Ma különösen morcos vagy – jön oda hozzám Zayn, miközben a festékeket pakolom és a széket fertőtlenítem a vendég után.

- Este dolgoznom kell, és fogalmam sincs, mit mondjak Harrynek – felelem kedvetlenül. Egy kicsit haragszom Zaynre, elvégre ő rángatott bele ebbe az egészbe.

- A Carlos munkáról beszélsz?

- Mi másról beszélnék? - mordulok rá a barátomra. Zayn védekezőn felemeli a kezét, és azt hittem, hogy csak hülyéskedik, de mégis látom megcsillanni a bűntudatot a szemeiben.

- Ha akarod, besegíthetek ma este – ajánlja fel, amin annyira meglepődök, hogy először nem is tudom, mit mondjak rá.

- Ma este moziba viszed Leilát – emlékeztetem őt halkan, aztán összekapom magam, és a tenyerem a vállára teszem, hogy kifejezzem, mennyire hálás vagyok az önzetlenségéért. - Semmi gond, megoldom, és utána hazasietek majd Harryhez.

- Ismered Leilát. Tudod, hogy nem akadna ki, ha átraknánk holnapra – próbál meggyőzni Zayn.

- Szó sem lehet róla! - csóválom a fejem ellentmondást nem tűrően.

- Én vittelek bele ebbe…

- Nekem volt szükségem azokra az átkozott papírokra – vágok a szavába hevesen. - Menj haza, és használjátok ki az estét – teszem hozzá sokkal halkabban.

Zayn még gondolkodik egy kicsit, mielőtt rábólint, aztán elindul, hogy kikészítse a dolgokat az esti vendégének, én pedig fogom a telefonom, és a kocsikulcsom, hogy kivételesen minden gond nélkül, még időben fel tudjam venni Harryt.

Amikor a kertészet elé érek, Harry éppen a telefonját nyomkodja. Az egész összkép, a ruhái, a feje tetején összefogott haja azt sugallják, hogy ugyanolyan ember, mint én, pedig tudom, hogy ez mennyire nem igaz. De be kell ismernem, hogy jól áll neki a technológia és a modern ruhák. Most egy hosszú szövetkabátot visel, a nyaka köré puha skótkockás sálat tekert, mert az ősz kíméletlenül beköszöntött, és a kedvenc, meleg csizmája is rajta van. Amikor meglát, azonnal elmosolyodik, és néhány hosszú lépéssel az autónál terem, aztán behuppan mellém.

- Szia – hajol hozzám.

- Szia – suttogom a szájára, mielőtt megcsókolom. - Mi van a szatyorban? - kérdezem a papírtasakra mutatva, amit a földre tett a hosszú lábai mellé. Harry felemeli, és egy fehér szirmú cserepes orchideát vesz ki belőle, ami meglehetősen ramaty állapotban van. Néhány levele elsárgult, és a virágok is kezdenek róla lepotyogni.

- Debby azt mondta, hogy hazavihetem. Nincs túl jó állapotban szegény, és így biztosan nem venné meg senki – meséli Harry együttérzéssel a hangjában, amitől megtelik a szívem szeretettel. Imádom, hogy minden élőlénnyel ilyen, legyen az állat vagy növény. Szükségem van erre a makulátlan tisztaságára, mielőtt belemerülök az alvilág rejtelmeibe.

- Ő is tudja, hogy nálad jó kezekben lesz – felelem mosolyogva, miközben elindulunk hazafelé. - Fogadni mernék, hogy egy-két nap, és szebb lesz, mint valaha.

- Azért estére mindig lemerül az energiám, így biztosan több időre lesz szükség, amíg rendbe hozom – mondja Harry édesen mosolyogva, miközben a lekókadt szirmokat simogatja. - Nem baj, ha holnap este a lányokkal vacsorázom? - kérdezi hirtelen, mire a szemöldököm a homlokom közepére szalad.

- Harry, nem vagy a tulajdonom, ugye tudod ezt? - kérdezem tőle kedvesen. - Szabad vagy, és sosem lennék képes levágni a szárnyaid. Inkább örülök annak, hogy találtál barátokat.

- Annyi mindennel tartozom neked – feleli Harry halkan.

- Ha veled lehetek, az sokkal több annál, mint amennyit megérdemlek.

Harry nem válaszol semmit, helyette a combomra simítja a kezét, és ott is tartja, amíg megérkezünk a kis hamburgerezőhöz, ahol ő salátát, én pedig vegán burgert rendelek.

- Ma este nekem is van egy kis dolgom – térek azonnal a tárgyra, amíg várjuk a rendelésünk. - Vacsi után hazaviszlek, aztán elugrom valahová, de sietek haza – ígérem neki. Érzem, hogy ég az arcom, mert nem mondhatom el az igazat, de szerencsémre nem veszi észre, hogy nem vagyok vele teljesen őszinte. Szégyellem magam, amikor szeretetteljesen a kezem simítja a tenyerét, és megígéri, hogy ébren megvár. Ha tudná, hogy mi dolgom akad a városban sötétedés után…

Nem mondhatnám, hogy ez volt a legjobb vacsoránk együtt. Képtelen vagyok felszabadultan beszélgetni, és nevetni vele. Még egy hónapja sem dolgozom Carlnak, ami azt jelenti, hogy a nagy része hátravan, és őszintén amiatt aggódom, hogy a kapcsolatunk fogja megsínyleni ezt az egészet. Éjszakánként sokszor hánykolódom az ágyban álmatlanul, és azzal nyugtatom magam, hogy azért az édesen szuszogó fiúért teszem az egészet, aki mellettem fekszik. De aztán általában eljutok egy olyan pontra, hogy nem vagyok benne biztos, jól döntöttem-e.

Harry éhesen befalja az egész salátát, aztán rendel még egy csoki szuflét, amin ketten osztozunk. Nem ellenkezem, mert biztos vagyok benne, hogy jót fog nekem tenni egy kis endorfin.

- Sok munkád volt ma? - érdeklődik Harry, miközben nézi, ahogy eszem a desszertet. Nem tudom megállni, felé nyújtok egy kanállal, amit szó nélkül elfogad.

- Nem annyira. Miért?

- Az utóbbi néhány napban kicsit fáradtnak tűnsz – vonja meg a vállát Harry bizonytalanul. Sejthettem volna, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, hogy valami baj van, hiába igyekszem titkolni. Az utolsó falat édességet már keserű szájízzel nyelem le, és miközben rendezgetem az asztalunkon a kiürült tányérokat, próbálok valami értelmeset kinyögni.

- Miből gondolod?

Harry elpirulva hajol hozzám közelebb az asztal felett:

- Amikor esténként együtt vagyunk, nem tudok túl sok energiát nyerni belőled – vallja be szemlesütve.

Tátott szájjal bámulok rá, mert ez egy olyan dolog, ami sosem jutott volna eszembe. Amióta megmentettük Harryt a koboldoktól, tudom, hogy hasonlóan működöm számára, mint az életfája, de eszembe sem jutott, hogy ez ennyire feltűnő neki.

- Sajnálom, tényleg nem aludtam túl jól az utóbbi időben – vallom be neki.

- Semmi gond, nem élhetek úgy, mint egy pióca – mosolyodik el Harry. - Bár a piócák is nagyon édesek – teszi hozzá elgondolkodva, amin azonnal elnevetem magam. Nem hiszem, hogy rajta kívül túl sokan állítanák ezt, ráadásul ennyire szívből jövően. Annyira imádom, hogy arra nincsenek szavak.

Nyolckor egyedül ücsörgök az autóban, és várom, hogy a környék dílere végre elődugja a képét, és letudhassam a melót. Ez a városrész nem tartozik a legjobbak közé, annyira, hogy talán még a kocsit sem merném őrizetlenül az utcán hagyni. Idegesen dobolok a kormányon, a rádió halkan szól, hogy ne legyen olyan nyomasztó a csend. Amikor bekopognak az ablakon, megugrom a váratlan hangra, és az odakint ácsorgó férfi elvigyorodik. Elől hiányzik egy foga, és fogadni mernék rá, hogy már hónapok óta nem mosott hajat. Kelletlenül ráadom a gyújtást, lehúzom az ablakot, mert ha lehet, mindig a kocsiban maradok. Valamiféle biztonságot nyújt, hogy a gázra léphetek, ha baj adódik.

- Louis? - veti oda, mert mi még nem találkoztunk.

- Igen, én vagyok.

- A főnök odabent vár – int a fejével az egyik panelépület felé.

Feszengek egy kicsit az ülésben, mielőtt kijelentem:

- Nem akarok zavarni. Inkább megvárnám itt.

Rossz érzésem lesz, ahogy a ház felé pillantok. Eddig mindent sikerült elintéznem az utcán, és nem vagyok hülye, hogy bemenjek a medve barlangjába.

- Ez nem kérés volt – jelenti ki, és még mielőtt reagálhatnék, benyúl az ablakon, megragadja a hajam és hátrafeszíti a fejem. Hamarosan egy hideg penge nyomódik a torkomhoz, én pedig csak lesek ki a fejemből ijedten. - Gyerünk, kisherceg, kifelé!

Ahogy kiszállok, még levegőt venni sem merek, pedig a penge átkerült a torkomtól a derekamhoz. Tudom jól, hogy semmi értelme olyannal közelharcba elegyedni, akinél kés van, ráadásul valószínűleg tudja is használni, mivel az utcán nőtt fel. Ahogy elkezd lökdösni a társasház felé, az egész életem lepereg előttem, de ami a legjobban fáj, hogy talán soha többé nem láthatom Harryt. Nem engedhetem, hogy örök életében egyedül szenvedjen a hülyeségem miatt. A francba, nem akarok meghalni!

- Hé, nem intézhetnénk el kicsit barátságosabban ezt az egészet? - kérdezem a férfitól békítő hangsúllyal. - Mi a baj? Nem tudtok fizetni? El tudom érni, hogy Carl adjon nektek egy kis haladékot.

- Ki vagy te neki? A kis ribanca? - kérdez vissza nevetve, ahogy durván belök a lépcsőház ajtaján. Nem tudom megtartani az egyensúlyom, és a koszos kő fokokon landolok, amiknek az élei a bordáim közé mélyednek. Egy pillanatra elönt a fájdalom, és át sem tudom gondolni, amit mondott. Aztán amikor újra kapok levegőt, meglepődök a felvetésén, és nem tudom, mi lenne erre a helyes válasz, amivel kihúzhatnám magam a bajból.

- Hallgat rám – felelem végül összeszorított fogakkal, ahogy a hajamba markol és felránt a földről, aztán maga felé fordít. Az erőviszonyaink nem túl kiegyenlítettek, sajnos ő sokkal erősebb, és legalább egy fejjel magasabb nálam.

- A főnök majd eldönti, mihez kezd veled. Carl vajon engedékenyebb lenne, ha darabokban küldenénk neki vissza? - kérdezi, és elröhögi magát, amikor az arcomra kiül a döbbenet. - Elég fontos vagy neki?

Nem várja meg, hogy válaszoljak, hanem elkezd felfelé taszigálni a lépcsőn, mint egy krumplis zsákot. Ha arra gondolok, hogy egy zárt lakásba tartunk, teljesen elfog a pánik. Érzem, hogy képtelen lennék meggyőzni a főnökét arról, hogy engedjen el. Ha túl hasznosnak találnak, azért tartanának itt, ha pedig nem… akkor talán tényleg darabokra szaggatnak.

A kínzás gondolatától hirtelen elönti az ereimet az adrenalin, és amikor az első emeletre érünk, makacsul megtorpanok. A kés ruhákon keresztül is a lapockáim közé nyomódik, de nem vagyok hajlandó tovább menni.

- Mozdulj! - kiállt rám, nem törődve azzal, hogy valaki meghall minket. Ezek szerint mindennapiak a környéken az összetűzések, amiből azt következtetem ki, hogy nagy valószínűséggel teljesen felesleges lenne elkezdenem segítségért kiáltani. Még azelőtt megölne, hogy bárki kidugná a fejét az ajtón. - Azt mondtam, hogy mozdulj! - erősíti meg dühösen, és amikor jéghideg fájdalom hasít át a lapockáim felett, döntök. Hirtelen hátrafordulok, és csak reménykedek benne, hogy sikerülhet kikerülnöm a kést, miközben két kézzel megragadom a nyakát, és minden erőmet összeszedve lököm a fejét az ablak alatt található ezer éves, rozsdás radiátorba. Nem számított rá, mert túl könnyen sikerül leterítenem őt, és szinte lassítva látom magam előtt, ahogy a feje találkozik a fémmel, hátrabicsaklik és elterül a földön, mint egy rongybaba.

Csupán az ijedt szívdobogásom az egyetlen dolog, amit tisztán hallok, amikor kifutok az épületből és bevágódok a kocsimba. Azonnal beindítom a motort, és azért imádkozom, nehogy balesetet okozzak. Nem vagyok teljesen magamnál. Alig érzékelem a külvilágot, csak megszokásból vezetek a megengedettnél jóval gyorsabban, és nem merek lassítani, amíg be nem érek a város közepébe. Megállok egy parkolóban, és remegve nyúlok a mobilomért. Zayn a sokadik csörgésre sem veszi fel, ezért dühösen vágom le a telefont a földre, és ahogy hátradőlök, valami nedvességet érzek a hátamnál. Azonnal eszembe jut az a furcsa, hideg fájdalom, és félve nyúlok kicsavarodott karral a lapockámhoz. Amikor visszahúzom a kezem, vér színezi az ujjbegyeimet. Tehetetlen dühvel csapok a kormányra, mert fogalmam sincs, mit kéne tennem. Nem mehetek haza ilyen állapotban Harryhez, az utolsó, amit akarok, hogy jól ráijesszek. Kórházba sem akarok menni, mert semmi kedvem a magyarázkodáshoz, és még mindig a kocsimban van egy zacskó fű. Amikor lehajolok, hogy megkeressem a telefonom, már érzem is a hátamon átcikázó fájdalmat. Kikeresem Carl nevét, és azonnal tárcsázom. Neki legalább nem kell magyarázkodnom.

- Louis? Valami baj van? - kérdezi, és mintha aggódást vélnék felfedezni a hangjában. Talán attól tart, hogy lebuktam.

- Az egyik díler rám támadt – vágok azonnal a dolgok magyarázatába hevesen. - Megsebesített, és nem mehetek így haza Harryhez. Még az is lehet, hogy kinyírtam - teszem hozzá elhalkulva.

- Mennyire komoly a baj?

- Nem tudom, de szerintem csak karcolt a kés – felelem.

- Tudsz vezetni? Ide tudsz jönni?

- Igen, azt hiszem igen. Nem vagyok messze tőled.

- Várlak, és vigyázz magadra – teszi hozzá, mielőtt megszakítjuk a hívást. Még veszek egy mély lélegzetet, hogy egyben eljussak hozzá, aztán kigurulok a parkolóból.

- Tudtam, hogy nem nekem való ez az egész – morgom magamban, ahogy Carl fürdőszobájában állunk a mosdó előtt, én farmerben, ő pedig a pizsamanadrágjában. Egy egész elsősegély felszerelése van, és a mozdulataiból úgy ítélem meg, nem először lát el sebesülést. A lakása modern, amerikai konyhával, hatalmas zuhanyzóval, elektromos redőnyökkel és portással, de nem hivalkodó vagy túl giccses. Carl sóhajt egy nagyot, aztán félredobja a nedves rongyot, amivel a lapockámat tisztogatta eddig.

- Ha találok valaki mást, szabad vagy – mondja, miközben fertőtlenítővel itat át egy gézcsomót. - De meg kell jegyeznem, nem sok olyan emberem van, aki egy kis karcolással kimászott volna ebből a szorult helyzetből.

- Meg is halhattam volna! - sipákolom, mint egy hisztis gyerek, mire Carl ajkai mosolyra görbülnek. Pont látom az arckifejezését a tükörben.

- A lényeg, hogy egyben vagy – jegyzi meg, mielőtt felszisszenek, ahogy a bőrömhöz érinti a fertőtlenítőt.

- Nem hat meg, hogy nem akarom ezt csinálni, ugye? - Aztán gyorsan megcsóválom a fejem. - Hülye kérdés volt. Hogy is érdekelne?

- Ne mocorogj – szól rám, és a mosdó széléhez szorítja a csípőm, aztán ragasztót és tiszta gézt vesz elő. - Szerencséd van, nem kell összevarrni, csak felületi sérülés – motyogja, ahogy oldalra kitolt nyelvvel koncentrál, hogy beragassza. A tekintetem újra a tükörre téved, és amíg várok, hogy befejezze, őt nézem. A felemelt karjain kirajzolódnak az izmok a tetoválásai alatt, a feje tetején hosszabbra hagyott haja pedig a homlokába csúszik, ahogy előre hajol. Az utóbbi pár hétben megváltozott a kapcsolatunk. Nem mondhatom, hogy barátok lettünk, de legalább már csipkelődésen kívül is normálisan el tudunk beszélgetni. Rájöttem, hogy Carl nem rossz ember, legalábbis nem gonosz. Talán nem a törvény szerint él, de vannak érzései, és imádja az édesanyját. Egyik nap szóba került a nő, aki kemoterápiára jár, mire hirtelen elöntöttek az emlékek a saját anyámról, és a kórházban reménykedéssel töltött hosszú napokról.

A következő pillanatban rájöttem, hogy lebuktam. Észrevette, hogy bámulom őt, mert a nagy, barna tekintetével találom szemben magam a tükörben, pedig valójában csak elmerültem a gondolataimban. Amikor meg akarok mozdulni, akkor jön a felismerés, hogy a csípőjével szorít a mosdó oldalának, már percek óta. Hirtelen lefagyok, és azt sem tudom, mi történik.

- Egyébként nincs igazad. Érdekel, hogy mi van veled – mondja nekem halkan, mielőtt a vállamra hajol, és végig tartva a szemkontaktust a tükörben, beleharap a bőrömbe. Amikor megérzem, hogy a farka megrándul a pizsamanadrágja alatt, végre túlteszem magam a sokkon. Hogy lehettem ilyen vak egészen idáig? Azt hittem, hogy csak azért flörtöl velem, hogy szívja a vérem, bele sem gondoltam, hogy másról van szó. Nem lököm el magamtól, mert ahogy megfeszül a testem, máris abbahagyja a nyakam csókolgatását. Helyette összeszedem magam, és megköszörülöm a torkom.

- Haza kell mennem, Harry már biztosan aggódik – mondom neki nyomatékosan, végig a szemébe nézve. Nem tudom, hogy ez a legjobb módja-e kezelni egy ilyen helyzetet, de úgy tűnik, hogy beválik, mert Carl ellép tőlem. Tökéletesen érti a célzást, és ezzel újra szerez nálam egy piros pontot. A szobába megy, és ahogy követem, egy pólót nyújt felém.

- Vedd fel ezt, a tiéd teljesen használhatatlan.

Bólintok felé, és gyorsan áthúzom a fejemen a fekete pólót. Carl arca kiismerhetetlen, ahogy a konyhában tesz, vesz, és jó lenne tudni, hogy haragszik-e rám. Szeretném elhinni, hogy nem érdekel, mit gondol, de valahol, az elmém leghátsó zuga mégis ezen vacillál. Fogom a telefonom, a kocsikulcsom, és egy suta jó éjt után az ajtóhoz indulok. A kezem már a kilincsen, amikor Carl megszólal:

- Komolyan mondtam. Harry nagyon szerencsés – jelenti ki. Amikor felé fordulok, látom, hogy mosolyog, amit képtelenség nem viszonozni.

Azonnal hazaindulok, de mielőtt bemegyek a lakásba, még üldögélek egy kicsit a kocsiban, és próbálom feldolgozni az estémet. Végül arra jutok, hogy talán jobb, ha alszom rá egyet, és utána gondolok majd át mindent.

Amikor halkan belépek a hálószobánkba, Harry alszik, de az kislámpa az ágy mellett még ég. Biztosan meg akart várni, de ahogy ránézek a telefonom kijelzőjére, látom, hogy már tizenegy is elmúlt. Sokat voltam Carl lakásán, mert átbeszéltük a történteket, leadtam neki a drogot és utána rávett, hogy bekötözhesse a sebemet. Azt a sebet, amit fogalmam sincs, hogyan fogok megmagyarázni Harrynek. Egy gondterhelt sóhajjal levetkőzöm, aztán a fürdőszobába indulok, hogy lemossam magamról az egész napot. Nem tudok normálisan zuhanyozni a kötés miatt, ezért gyorsan végzek, és éppen a fogam mosom, amikor Harry álmosan pislogva belép a fényes helyiségbe. Örülök, hogy zuhany után azonnal magamra húztam egy tiszta pólót.

- Szia – dünnyögi a nyakamba, ahogy hozzám bújik hátulról, és pont úgy szorít a mosdóhoz, ahogy Carl is tette. A lélegzetem felgyorsul, ezért inkább gyorsan kiköpöm a fogkrémet és kiöblítem a számat, mielőtt még letüdőzném a habot. Harry szerszáma félig merev, ezt ahogy előre hajolok, tisztán érzem a vékony alsónadrágjainkon keresztül. Szédülni kezdek a gondolattól, hogy egy órán belül már másodszor kerülök ebbe a helyzetbe, és nem igazán tudom hová tenni ezzel kapcsolatban a gondolataimat, ezért inkább jó messzire elűzöm őket. Hirtelen szembefordulok Harryvel, és az arcát a tenyerem közé fogva csókolom meg, mintha nem lenne holnap. Minek is gondolkodnék annyit? Az egész testemben tombol a vérem, és el akarom űzni az aznap történteket. A halálfélelmet, a bűntudatot, a bizonytalanságot, hogy jól cselekszem-e, a szexuális frusztráltságot, amihez hiába tagadnám, jól tudom, hogy Carlnak is köze van.

- Akarlak, Harry – nyöszörgöm a szájába, miközben a kezem már a pólója alatt jár. Bólogat, aztán tovább csókol, de biztos vagyok benne, hogy nem érti, mire gondolok. - Magamban akarlak, és ezúttal nem csak az ujjadat – egészítem ki, és ahogy kimondom, akkor jövök csak rá, hogy mégis mi történik. Fogalmam sincs, ez most honnan jött elő, mert valamiért nem sokat gondoltam rá. Isteni volt, amikor Harry ott is kényeztetett, de úgy éreztem, ez pont elég. És most sokkoló volt a felismerés, hogy többre vágyom. Harryt is sikerült ezzel alaposan meglepnem, mert csak néz rám teljesen némán és mozdulatlanul, mintha nem tudná eldönteni, jól hallotta-e. A következő pillanatban az ujjai megérintik a kötést a hátamon a ruha alatt, és összevonja a szemöldökét. Nagyokat pislogva, lihegve nézzük egymást. A tekintete tele van kérdésekkel, és képtelen vagyok neki tovább hazudni.

- Nem vagyok olyan jó ember, mint amilyennek hiszel – mondom halkan. A vágy még mindig ott feszül kettőnk között, de a hangulat teljesen megváltozott abban a pillanatban, amikor kimondtam azt, amit Carl viselkedése váltott ki belőlem.

- Pont úgy szeretlek, amilyen vagy – feleli lassan, ahogy a keze visszacsúszik a derekamra, és kicsit oldalra dönti a fejét. - Majd elmeséled, ha készen állsz.

Pillanatok alatt változom szexuálisan túlfűtöttből depressziós tinivé. Az agyam nem tud mit kezdeni azzal, hogy a titkaim ellenére még mindig ennyire megértő és kedves velem.

- Ez most… ez most nem megy – tolom el magamtól, mert az erekcióm hiába feszül az alsómnak, a lelkemmel nem tudnék most vele lenni. Látom, hogy összetörik benne valami, és szeretném megölelni, de a karjaim élettelenül lógnak az oldalam mellett. Lehajtott fejjel sétálok ki a hálóba, de amikor csatlakozik hozzám az ágyban, azonnal mellé bújok. Szorosan átölel, és azt kívánom, bár újra teljesen őszinte tudnék vele lenni, hiszen ez a minimum, amit megérdemelne.