Sziasztok!

Nos... Itt vagyunk. Hogy bírjátok eddig Harry nélkül? Mennyire nagyon akarjátok már, hogy végre tudomást vegyen Louis-ról? Mit gondoltok, hol van, mit csinál, miért nem jelentkezik Louis-nál? Kíváncsi vagyok, mit gondoltok! Hagyjatok nyomot! : ))

Ó, és még egy kérdés. Sikerül mindenkinek jegyet venni Louis online koncertjére? Nagyon remélem, hogy igen! Idén korábban jött a karácsony. 

Puszi&Pacsi

A következő beszélgetésre Leához akkor jövök, amikor már túl vagyunk az egész lemez megjelenési felhajtáson, és minden ehhez tartozó interjún. Annyira sok volt, annyira leterheltek vele, hogy egyetlen kurva pillanatra sem vehettem szabadon levegőt. Ezért egyszerre vagyok hálás, és hisztiznék is, hogy magányra vágyom. Matt és a cég, aki nekem adta őt, a legjobb választás volt. Simon elmondta őket minden hozzá nem értő szarnak a repülőúton Los Angelesbe. Nyilván akkor is manipulálni akart, mert régen láttam ennyire profin, számomra semmilyen aggodalommal sem járón leszervezni egy promóciós körutat. Rengeteg interjút adtam, a lemez pedig a megjelenés óta a toplisták élén áll, mintha stabil helye lenne ott. Minden este olyan kimerülten zuhantam ágyba, mintha a maratonra készülnék, de tulajdonképpen ez volt a legjobb része. Addig sem gondolkodtam. Ezt várom a turnétól is.

Egy hét múlva kezdődik itt, Londonban, aztán néhány további angol állomás jön, és utána Európából indulva bejárunk mindent. Elképesztően izgatott vagyok miatta, és ezért Lea várójában se tudok sokáig nyugodtan ücsörögni. Már szinte megkönnyebbülten nyögök fel, amikor nyílik az ajtó. Ezúttal is ugyanaz a gazdagnak, de kicsit sem boldognak tűnő srác lép ki rajta, de most be is csukja maga után.

- Lea kér néhány perc türelmet - mondja, én pedig bólintok, de ő megáll és néz rám néhány másodpercig. Nyilvánvalóan felismert. - Mindenki azt hiszi, a sztárok élete csupa buli és csillogás.

Félig elmosolyodom ezen, ő pedig int felém, és további szó nélkül magamra hagy, de szerencsére tényleg nem kell sokat várnom, Lea hamar behív, és mivel ezúttal délután jöttem hozzá, teával az asztalon vár.

- Szolgáld ki magad, van tejszín is, ha szeretnéd - mutat a tálcára, én pedig öntök is magamnak egy csészényit, cukorral és tejszínnel. - Hogy vagy?

- Fáradtan, és még el se kezdődött a turné - mosolyodom el. - Jövő kedden kezdek Londonban.

- Izgatottnak tűnsz - mosolyodik el ő is, és a szájához emeli a csészéjét. - Láttalak néhányszor a tévében, az autóban meg lassan hallgatni se lehet mást. Csak téged játszanak a rádiók.

- Nem kérek bocsánatot - nevetek fel, és megint a hatalmába kerít ugyanaz a különös melegség, amit egyedül anya közelében éreztem régen. Azonnal ellazít. Amint eszembe jut a kis ajándékom, gyorsan meg is ragadom a fekete papírszatyrot a jobbomon. - Ezt neked hoztam.

- Nem kell ajándékokkal halmoznod, Louis - ingatja a fejét, a hangjában pedig humor csendül. - Anélkül is dolgoznom kell veled.

Csak a szemem forgatom és a fejem ingatom a mondataira, aztán nézem, ahogy felfedezi a csomag tartalmát. Egy példányt hoztam neki a lemezből, és két VIP jegyet a londoni koncertre. A családom is ott lesz természetesen, de miután mindenkinek szétosztottam a barátok és családtagok páholyába szóló jegyeket, még mindig maradt belőle, így azonnal Leára gondoltam. 

- Ugye eljössz? - kérdezem, ő pedig félrebillentett fejjel néz rám. - Nem érdekelnek ezek a sablonos szarok, hogy a beteged vagyok, meg ilyenek. Nem randira hívlak, csak egy lehetőség, hogy bulizz egyet. Valószínűleg nem is fogunk találkozni.

- Ott leszek, ha már ilyen kedvesen győzködsz - neveti el magát, aztán félreteszi a szatyrot az asztalra. - Köszönöm! Nagyon értékelem.

- Szuper!

- Dolgozzunk - mosolyog rám, és iszik egy korty teát. - Megcsináltad a házi feladatot?

- Igen - nyelek egyet, és előveszem dzsekim zsebéből a kis jegyzetfüzetet, amiben összeírtam minden alkalmat, amikor bántottam Harryt. Felé nyújtom, ő pedig elveszi tőlem, de nem néz bele, csak az ölében lévő csíptetős mappára teszi.

- Szeretném, ha elmondanád, hogy érzed magad a tárgyalás óta - néz újra a szemembe. - Milyen érzések keringenek benned Simonról és Linette-ről?

- Gyűlölet. Undor. Megbántottság - sorolom lassan, ő pedig mindegyik után bólint. - Még mindig elárulva érzem magam. És összetörve, csalódottan, hogy Noel nem az én vérem.

- Ugye tudod, hogy ettől még lehetsz a teljes értékű apja?

- Persze! - felelem egyből, és egy kicsit kényelmesebb pozícióba helyezkedem a kanapén. - És akarok is. Azt akarom, hogy csak engem hívjon apának, de tudod, hogy értem... Az érzés... Mintha kiraboltak volna, és bár nem vittek el mindent, de mégis valami értékeset igen, amit már nem fogok visszakapni.

- Tudom - bólint, és egy pillanatra az asztalon lévő szatyorra néz, majd újra rám. - Hogyan próbálod feldolgozni a történteket? Segít a zene?

- Csak a zene segít - válaszolok, és egy korty tea után folytatom. - Nagyon sok fájdalmamat írtam számokba. Azok nem szerepelnek az új lemezen. Talán majd egy következőn. Vagy soha semelyiken.

- Jobban érzed magad egy ilyen dal megírása után?

- Igen - bólintok. - A gondolatok újra és újra kínoznak. Mindig. De úgy érzem, ez tényleg működik. 

- Van bármilyen kapcsolat is közted és Simon között?

- Nincs - rázom meg a fejem, és miután kiiszom a csészém, a porcelán teáskancsóra mutatok, Lea pedig int, hogy töltsek magamnak bátran. - Meglepő módon a tárgyalás óta meg se próbált kapcsolatba lépni velem. Ezt persze nem bánom.

- A tárgyaláson történtek óta másképp tekintesz a múltban megesett afférra is?

- Hogy érted? - kérdezek vissza, mert nem egészen tiszta, mit szeretne tudni.

- Azóta rosszabb szájízzel gondolsz rá, netalán úgy, mintha egyenesen nemi erőszakot követett volna el ellened? - magyarázza el sokkal érthetőbben, én pedig nézem, ahogy a teámban eloszlik a tejszín kevergetés közben.

- Sajnos tudom, hogy nem erőszak volt, Lea - felelem halkan, ő pedig nem szólal meg, csak figyel. - Elélveztem. Egy percig se ellenkeztem. Jól bánt velem. De ettől még gyűlölöm őt.

- Tényleg azt gondolod, hogy rendben volt? Hogy jól bánt veled?

- Nem okozott fájdalmat - rázom meg a fejem. - Néha erősebben szorított, végig durva volt, intenzív. Volt, hogy a hajamba tépett. De a normalitás keretein belül maradt.

- Adnál nekem néhány percet? - kérdi, én pedig bólintok, mert mi mást is mondhatnék. - Szeretném elolvasni ezt. Addig eldőlhetsz a kanapén, relaxálj. Amit csak akarsz.

Szót is fogadok neki, és amíg ő a Harry ellen véghezvitt rémtetteimet olvassa, én kiiszom a második csésze teámat is, aztán elfekszem, és most éppen úgy festhetünk, mint a filmekben. Lehunyom a szemem, és próbálok kikapcsolni. Nem gondolkodni. Nem feszengeni azon, hogyan alakulnak a következő hónapok. Eszembe jut, hogy Cliffnek kutyaszittert kell találnom. El akarom vinni magammal a turnéra, de kell valaki mellé, aki figyel rá, amíg én nem tudok. Beszélnem kell a takarítónőmmel is, hogy milyen gyakran menjen a házamba, amíg távol vagyok. Már majdnem elalszom, amikor Lea megköszörüli a torkát. Felé nézek, de nem ülök fel, ő pedig csak mosolyog.

- Nagyon sokszor hibáztál - állapítja meg, amit már én is tudtam. - De rengetegszer voltál profi abban, amit mindketten szerettek. A baj az, hogy úgy látom, sokszor nem tudsz elvonatkoztatni. Beleviszed a játékaidba a sérelmeidet, és nem tudod kontrollálni magad.

- Tudom. Ennek a maximális kontrollról kellene szólnia - válaszolom egyértelműen. - Tudom.

- Fel tudod idézni, mikor vált a játék iránti érdeklődésed olyan vággyá, hogy szándékosan fájdalmat okozz? Megkínozz valakit?

- Nem - rázom meg a fejem néhány perc gondolkodás után.

- Mikor volt az utolsó játék, amikor még nem érezted magadban a dühöt, az agressziót?

- Azt hiszem... Amikor végzős voltam a gimiben - válaszolom, és már látom, hova tartunk. Tudom, mire akar kilyukadni. - Azt gondolod, Harrynek igaza volt? Tudat alatt Simon tehet erről? 

- Te mit érzel, ha mélyen belegondolsz ebbe?

- Talán... - motyogom, és el is húzom miatta a szám. - Tény, hogy akkor lettem... Agresszívabb? Miután vele kezdtem dolgozni, és elkezdtek megváltozni a dolgok. Már nem volt kedves és odaadó. Nem éreztem magam biztonságban. Nem láttam már benne azt az embert, akire teljesen rábízhatom magam. És akkor egyre dühösebb is lettem. Mindenre magam körül.

- Azt gondolom, hogy ez nagy baj volt - szólal meg, én pedig továbbra is fekve, őt nézem. - Folyamatos düh volt benned. Harag. És nem tudtad csillapítani. Leadni. Ezért a szex lett az a tevékenység, amin keresztül megszabadulhattál tőle. Ez lehetett teljesen tudat alatti.

- Vagy csak ennyire beteg vagyok, hogy Harry szenvedésére izgultam - hunyom le a szemem, és látom is magam előtt a göndört. Annyira hiányzik. - Nem szabadna ilyeneket csinálnom, mert nem nekem találták ki.

- Ez hülyeség, Louis - válaszolja egyértelműen Lea, és még rá is nézek, annyira erősen szólalt meg. - A titok a kontrollban rejlik. Elmesélted azokat a gyönyörű együttléteket, ahogy Harry remegve veszítette el minden kontrollját maga felett. Használtál kellékeket, önmagad voltál. Képes vagy erre, nem vagy elcseszett, ahogy gondolod magadról. Senki sem csak úgy elcseszett. Mindennek oka van, és mindent vissza lehet vezetni. Aztán kezelni.

- Nem tudom...

- A BDSM egészséges, és meglehetősen élvezetes tud lenni, ha betartják a szabályait. A kínzás az, ami nem egészséges.

- De azokban a pillanatokban sokszor nem tudtam különbséget tenni - sóhajtok fel.

- De most már látod, mit rontottál el - mutat rá Lea, de nem tudok válaszolni, mert egyből folytatja. - Mindig a fejedben kell lennie, hogy nem a te élvezeted számít. A partnered az első.

- Senkire nem tudtam így nézni, mióta Harry elment - lehelem magam elé, aztán felülök a kanapén. - Szeretem.

- Hónapok teltek el, igaz?

- Igen - válaszolom, aztán Lea szemébe nézve folytatom. - Két koncert is lesz Olaszországban. Gondolkodom, hogy megkeresem. Lesz egy szabadnapom a kettő között.

- Tedd azt, amit a legjobbnak látsz, de ne üldözd - figyelmeztet, én pedig csak elmosolyodom. - Ne szorítsd sarokba.

- Eszemben sincs - válaszolom egyből. - Eddig se tettem. Ha nem válaszol, elfogadom. Az ő döntése.

Ezután Lea újra visszatér a Noel témához, de ehhez alig tudok bármit is mondani. Egyszavas válaszokat adok arra, hogy borzasztóan hiányzik, és még mindig odaadnám az egész életem, ha cserébe megkapnám őt. A szeretetem semmit sem változott az irányába, pedig az első pillanatokban féltem, hogy változni fog. Viszont elmesélem, hogy már most megbeszéltem a daduson keresztül Linette-el, hogy miután vége a turnémnak, az ünnepek egy részét, egészen szilveszter utánig velem töltheti Londonban. Nagyon várom, és ki akarom élvezni a koncertek minden pillanatát. Nem várom a végét, de azt igen, hogy a fiammal legyek. Addigra már két éves lesz. Talán folyékonyan beszél majd, és magabiztosan jár. El sem tudom képzelni ezekben a pillanatokban.

Leának ma nincs utánam egyből páciense, ezért még fél órát rá is húzunk az előre lebeszélt két óránkra, mire úgy döntünk, hogy elköszönünk. Valójában Lea és én nem csinálunk mást, csak beszélgetünk. Ő kérdez, én pedig válaszolok, mégis sokkal jobban érzem magam, amikor vége, és felkelek a kanapéról. Nem tudom, hogy működik ez, vagy mivel magyarázhatom...

- A turné alatt is tudunk beszélni? - fordulok meg, mielőtt még kinyitnám az ajtót. - Telefonon vagy Facetimeon, ami neked jobb.

- Persze, tudsz már most mondani nekem egy időpontot, vagy majd egyeztessünk? - kérdez vissza, és már nyúl is a határidőnaplója után.

- Bármelyik délelőtt, vagy késő este - felelem, ő pedig kinyitja a naplót. - Nem akarlak zavarni esténként, ha az neked nem jó.

- Volt már hogy akkor beszéltem valakivel Skype-on - válaszolja kedvesen. - Legyenek a délelőttök, amíg Európában vagy. Utána nehéz lenne időt találni. Akkor lehetnek a késő esték vagy kora reggelek az én időm szerint.

- Nagyszerű! Akkor... - fogom a kezembe a telefonom, és én is megnyitom a naptárat rajta, hogy beírhassam, mert mostanában nem tökéletes a memóriám, ha dátumokról van szó. Túl sokat kell észben tartanom. - Jövő hét végén utazom Párizsba, tizenegyre érünk oda, és délután négytől lesz a hangbeállás, meg egy kis próba. Előtte valamikor?

- Legyen egytől háromig - néz fel rám, én pedig bólintok, és mindketten felírjuk az időpontot. - Alig várom a keddet.

- Jó szórakozást! - mosolyodom el, aztán intek, és elindulok a kijárat felé, hogy bevágódjak a kocsimba, és hazamenjek.

Egész úton Harry jár a fejemben. Az utóbbi hetekben sikerült annyira kimerülnöm az események forgatagában, hogy sokszor az ilyen fajta szabad pillanataimban is csak ültem, és néztem magam elé. Ébren aludtam, most viszont jár az agyam, és nem hagy nyugtot nekem. Cliff csaholva nyalogatja a kezem, amikor belépek a házba és lerúgom a cipőimet. Miután egy kicsit megszeretgettem, a lábaim ellenállás nélkül visznek Harry régi szobájába. Nem lépek be egyből, csak kitárom az ajtót, és megállok a küszöbön. A szoba azóta érintetlen, hogy Harry itthagyott. A takarítónőnek sem engedtem, hogy kiűzze Harry emlékét a helyiségből. Annyit hagytam meg, hogy törölhet port a polcokon, felporszívózhat, kitakaríthatja a fürdőszobát, de ne nyúljon semmihez. Ne cseréljen ágyneműt, és be se vesse a Harry által valamikor régen használt ágyat.

Néhány jegyzet, könyv és füzet az íróasztalon hever. Tollak és kiemelő filcek társaságában. A komód tetején néhány pipere holmi, gyertyák, és az egyik piszkos Vans cipője is a nyitott gardróbszekrény ajtajában van. Mindig a fejem ráztam miatta. Sokszor kimosta, de hiába, ugyanolyan koszosnak tűnt. A kedvencem a rózsaszín és babakék cipőfűzők voltak, amiket belefűzött. Lóg néhány póló, és két melegítő is a szekrényben. Nem érdekelte annyira, hogy időt pazaroljon az elcsomagolására. Egy olcsó Zara parfüm van az éjjeli szekrényén, egyenesen a testápoló és kézkrém mellett. Azonnal a kezembe veszem, és fújok belőle a ruhám ujjára. Az illat sokként ér, és tőrt döf a szívembe. Rengetegszer éreztem rajta, és szinte minden pillanat itt van a szemem előtt.

Most, hogy beljebb jöttem, látom, hogy egy pizsamaként használt póló lóg ki a párnája alól. Soha nem terveztem, de belerondítok a szentélybe, amit egész idáig őriztem. Elfekszem az ágyon, és a kezembe veszem a pólót, hogy az arcom elé szorítsam. Ennek nincs Zara parfüm illata. Ennek tökéletesen Harry illata van. Az, amit mindig éreztem, amikor reggel felébredtem, ő pedig a karomba fészkelte magát. A barátaim, és még a családom is mellettem áll. Mindenki azt mondja, ezúttal ne csak magam ostorozzam, ez nem csak az én hibám, és Harry tényleg ésszerűtlenül viselkedett, de nem megy. Utálom magam azért, mert Harry már nincs mellettem, és itt, a parfümje, és a teste természetes illatának a felhőjében a szemeim könnyezni kezdenek, és fokozatosan ráz egyre erősebben a sírás. Ez megint az a kibaszott, védtelen kisfiú, akit Harry ismert, de más nem. Ő is csak messziről látta. Azóta nem sírtam, hogy a tárgyalás után minden tudatosult bennem, és leittam magam. Harry kínzó hiánya viszont most először gyűr ennyire erősen maga alá, és biztos vagyok benne, hogy órákig idebent vagyok, és csak a szemeimet törölgetem a ruhám ujjával, meg szipogok. Már elhasználtam az egész doboz zsebkendőt, ami Harry másik éjjeliszekrényén pihent, mire egy kicsit mintha csillapodna ez az átkozott állapot. A szobában már teljesen sötét van. Fogalmam sincs, hány óra lehet, de nincs erőm, és kedvem sem, hogy felkeljek innen. Helyette hagyom, hogy itt nyomjon el az álom.

*

Szerencsére igazam volt, és a koncertek tűnnek a legerősebb gyógyszernek. Már lenyomtuk az összes angol helyszínt, és túl vagyunk Franciaországon, Spanyolországon, és Németországon is. Ma lesz az első olasz koncert, és érdekes, hogy eddig mennyire nem éreztem, hogy ezt az állomást mindennél jobban várom. Olyan izgatott vagyok, hogy még egy helyben ülni is képtelen vagyok. Már háromszor végigjártam minden backstage helyiséget, és elszívtam egy doboz cigit a hangbeállás óta. Tény, hogy egyébként is többet szívok, mióta se Noel, se Harry nincs a közelemben, de röpke két-három óra alatt a majdnem teljes doboz, még nekem is teljesítmény. Beszéltem tegnap este Niallel, és azt mondta, levelezett Harryvel néhány hete, de azóta nem. Csak pár mondatot váltottak, de abban biztos volt, hogy Harry fáradt az egyetem miatt, és abban is, hogy hamarosan utazik valahova a családjával, bár azt nem beszélték ki, hogy hova. Tudom, hogy olyan vagyok, mint egy hülyegyerek, de él bennem a remény, hogy ide, Milánóba utaztak, mert Harry látni akar. Mert tudja, hogy ma itt leszek.

Szinte szaladok, amikor végre megkapjuk a jelzést, hogy mindenki a helyén, és nincs több rajongó, aki a belépésre vár. Nincs nagy csúszás se, talán tíz perc, ami abszolút belefér.

Évek óta nem tapasztaltam azt, hogy remegnek a kezeim, ezért szorosan kell fognom a mikrofonállványt. Mindig van bennem egy természetes drukk a színpadra lépés pillanatában, de ez most valami egészen más. A dalokat csak ösztönből éneklem, és nem koncentrálok semmi másra, csak hogy a tömeget pásztázzam. A lelátókat, a kordonok mögött állókat. Keresem azt az édes, ismerős arcot a több ezer ember között, de sehogy sem találom. Minden dallal egyre mélyebben érzem magam. Minden dallal egyre őszintétlenebb a mosolyom. Az utolsó dallal pedig egyenesen őrjöngeni, üvölteni és toporzékolni akarok, mert másfél órája böngészek a tömegben, de nem találom őt. Tudom, hogy ez nem jelenti azt, hogy itt sincs, de ennek ellenére kiborít, és Mattnek kell visszafognia, hogy ne romboljam le az öltözőmet, miután lemegyek a színpadról.

- Innom kell valamit - morgom, Matt pedig egyetértően bólint, és egyből jeleznek is a biztonságiaknak, hogy elhagyjuk a helyszínt, készüljenek a kocsival. Amint visszaérünk a szállodába, azonnal a szobámba zárkózom, és kiürítem a minibárt, így legközelebb csak másnap délután térek magamhoz, és végtelenül hálás vagyok azért, mert ezen az estén nincs fellépés. Nem is csinálok semmi mást, csak beveszek két Advilt, és visszamászom az ágyba, hogy fel se kelljek addig, amíg nem muszáj.

Az új nap viszont új reményt is hoz, mert ezúttal Rómában énekelek, és lejátszom ugyanazt a kört a nézőtér fürkészésével, mint Milánóban, de ezúttal sem járok szerencsével, és Harry hívása vagy üzenete sem vár a telefonomon, hogy jó volt látni, találkozzunk a hátsó ajtónál. Tudom, mennyire naiv vagyok, amiért erre vártam, vagy inkább csak vágytam, de az én kurva helyzetemre tényleg maximálisan igaz az, hogy a remény hal meg utoljára.

A koncert után felhívom Leát. Ez az egyetlen ésszerű megoldás, ha nem akarok megint seggrészegen ágyba zuhanni. Még előtte írtam egy üzenetet Harrynek. Alig vitt rá a lélek, mert minden alkalommal attól félek, hogy ez már zaklatás, a telefonom pedig azt jelezte, hogy meg sem kapta.

- Valószínűleg lecserélte az angol számát, ami nem egy nagy csoda, tekintve, hogy életvitelszerűen olaszba költözött - motyogom a telefonba, miközben Lea hallgat a másik oldalon. - Vagy tőlem akarta mindenhogy elvágni magát... Majd megkérdezem Niallt, hogy tud-e erről.

- Jó ötlet.

- De egyébként... Feladom, Lea - sóhajtom, és eldőlök az ágyamban. Holnap hajnalban indulunk a következő helyszínre.

- Biztos vagy benne?

- Igen. Feladom. Ha azt akarta volna, hogy tudjak erről, valahogy, de eljuttatja az új telefonszámát - válaszolom neki, ő pedig ebben is próbál támogatni engem. Azt hiszem, mostanra sokkal több átlagos terapeutánál. Barátok is vagyunk. Legalábbis én annak tekintem, még ha ő nem is így érez. Csak elmagyarázom neki, hogy rengeteg esélye lett volna válaszolni nekem, vagy megkeresni, de nyilvánvalóan ő nem kér belőlem. Én pedig nem lehetek erőszakos. És nem is akarok. Meghagyom ezt végre az első olyan döntésnek, amit ő hoz meg kettőnk között. 

Ezek után sokkal érzelemmentesebben robog tovább a turné. Letudjuk Ázsiát, az oroszokat, elmegyünk Dél-Amerikába, aztán az Egyesült Államokat járjuk körbe. Kanadában zárul minden, én pedig szinte észre sem vettem, hogy vége. Akkor eszmélek fel, hogy eltelt az év, amikor az egész turné utolsó koncertjének színpadán állok. Az egész fellépés melankóliában telik, és tényleg összetörve érzem magam, még annak ellenére is, hogy utána egyből felszállok az LA-be tartó gépre, hogy végre felpakoljuk Noel cuccait, mert Linette elfoglaltságai miatt végül az egész ünnepet velem és a családommal tölti. Hihetetlenül boldog, amikor a magángépen futkározik London felé, és a szívem hónapok óta először telik meg szeretettel és melegséggel, amikor kimerülten ájul el az ölemben.

A családom persze elkényezteti. A nagyi teletömi édességgel, a húgaim pedig minden pillanatban újabb és újabb izgalmas játékot találnak ki neki. Noel pedig már nagyfiú. Egyedül tud ülni az asztalnál, bár magasított széken, mégis nagyon büszke rá. Igaz, még nem folyékonyan, de már nagyon jól beszél, és mindig megnevettet a mondandójával. Egy nagyon hosszú éve, azt hiszem, most érzem először boldognak magam. Amikor Noel minden este a karjaimban alszik el, reggel pedig úgy ébredünk, hogy a fejemen ugrál, és azt kiabálja: Apa! Kelj már fel! Unatkozom!

Ez a legjobb az egészben. Amikor azt mondja, apa. Meggyógyít vele. Szükségem volt arra, hogy megint közel legyen hozzám. Ha a teljes felügyeletét nem is kaphatom meg, ügyesen ki kell játszanom azt, hogy a lehető legtöbb időt töltse velem. Nem lesz túl nehéz, révén Linette úgy harcolt érte, mintha a mindene lenne Noel, az ideje nagy részét mégis divatbemutatókon és fotózásokon tölti.

*

Rettenetes egy éven vagyok túl, és tudom, hogy egy részét magamnak köszönhetem, de azért hadd legyek már egy kicsit önző módon felháborodva, mert az élet ott baszik ki velem, ahol tud. Az elmúlt időszak legnehezebb pillanata mégis az volt, amikor Linette egy párizsi divatbemutató után felvette nálam Noelt, hogy hazavigye LA-be. A fiam sírt és kapálózott, amikor Linette az autóba tette. Megszakadt a szívem, miközben néztem. Linette próbált beszélni hozzám, kérdezni az ünnepekről, de még mindig úgy érzem, hogy nekünk kettőnknek semmiről sem kell beszélnünk, hacsak az nem érinti a fiunkat.

Miután elmentek, egyből bevettem magam a stúdióba. A turné alatt nagyon sok dalszöveget és melódiát írtam, és itt az ideje, hogy dalokká formáljam őket. Ezzel pedig minden kezdődik elölről. Bekerülök ebbe a forgatagba.

Hónapok telnek el a turné után úgy, hogy nem csinálok mást, mint Niall-lel találkozgatok, aki azt mondta, Harry tényleg olasz telefonszámra cserélte az angolt, jelezte is neki, viszont egyre kevesebbszer beszélnek. Máskor Leával van időpontom, ahol a beszélgetések egyre kellemesebbek, és őszintén úgy érzem, hogy jót tesz. Talán segít, hogy ne legyek többé annyira elbaszott, mint voltam. Vagy legalábbis fel tudjam dolgozni azt a sok szart, ami szinte egymás után tepert a padlóra.

A hónapokból pedig egy újabb év lesz, és mire észreveszem, hova kerültem, már újra a kezemben van egy teljes turné útvonala, állomásai, és egy vadiúj lemez dübörög a slágerlistákon. Dolgozom, mint egy robot, és ez vagyok én. Ez az új Louis, mert a régi elveszített magából egy darabot, amit soha nem fog tudni pótolni. Meg sem próbálja pótolni. Csak élek tovább, és csinálom, ami a kötelességem. Matt sokszor kiakadt már azért, mert szerinte túlhajszolom magam, és annak sosincs jó vége. Kérte, hogy pihenjek, de nincs rá szükségem. Jól érzem magam a stúdióban, de annál is jobban a színpadon. Egyetlen helyen nem érzem jól magam, és az a saját magánéletem. A sötét gondolataimmal, amit utat törnek maguknak, ha hagyom nekik.

Úgy érzem, a történelem ismétli önmagát. Jövő héten indul a turném, és újra itt ülök Lea váró szobájában. Éppen úgy, ahogy két éve ilyenkor. A különbség annyi, hogy két éve már annak is, hogy elvesztettem Harryt. Beszélni akarok erről Leával. Tudom, hogy úgy érzi, sehova sem haladunk, mert még ma is ugyanúgy szenvedek Harry hiánya miatt. Valamiért képtelen vagyok lezárni magamban, még ha őt el is engedtem.

A gondolataimból a rendelő ajtajának nyitódása szakít ki, ahol, mint mindig az én időpontom előtt, a megszokott srác sétál ki. Mélyen a szemembe néz, én pedig bólintok, ahogy az összes alkalommal.

- Kér néhány percet - mondja, aztán közel sétál, és megáll. Közvetlenül előttem. Fel kell néznem rá. Még soha nem csinált ilyet. Ez az első alkalom a két év alatt, amikor megváltoztatja az útvonalát, és nem sétál ki az ajtón, hanem felém jön. Össze vagyok zavarodva, de kíváncsian nézek rá. - Gondoltam véget vetek a gyermeteg játékunknak, amit idestova két éve gondtalanul játszunk.

- Tessék? - kérdezek vissza, ő pedig elmosolyodik.

- Az első perctől kezdve tudom, hogy az ágyadban fogok kikötni - válaszolja szemérmetlenül, engem pedig sokkol az őszintesége. - Úgy tűnt, férfi vagy. Gondoltam hagyom, hogy te lépj, de nem tetted meg.

- Nem tettem - értek egyet. Biztosan látja a fészkelődésemen, hogy már ezzel a párbeszéddel is elérte a célját, mert önelégülten mosolyog rám. Azóta nem feküdtem le senkivel, hogy Harry elhagyott. De már tavaly ilyenkor beláttam, hogy annak vége. Bármit teszek, Harry tudomást sem vesz rólam. Ez a fiú pedig felizgat már annyival is, ahogy lenéz rám, és gátlások nélkül flörtöl velem. Ezek nem érzelmek, vagy valami különleges a srác iránt. Puszta kémia, mert a testem is éhezik, nem csak a lelkem. A testemnek viszont nem kellenek érzelmek. Régen se szorult rá. Nincs mire várnom, és tényleg szükségem van arra, hogy valaki végre hozzám érjen, még ha a szívem nehezen is fogadja ezt el. - Megvársz? Ma csak egy órát leszek bent.

- A kocsimban fogok várni, rögtön a bejárattal szemben - válaszolja azonnal, én pedig bólintok. - Egyébként a nevem...

- Csak akkor viszlek haza, ha elfogadod, hogy nincs neved, és nem rendezel jelenetet, ha végeztünk, csak csendben hazamész - vágok a szavába. Nem akarok kapcsolatot. Még csak olyan szexet sem, ami egy kicsit is személyesebb egy egyszerű, névtelen dugásnál.

- Nekem tökéletesen megfelel - válaszolja, és további szó nélkül sétál az ajtó felé, hogy itthagyjon. Tudom, hogy lent fog várni, én pedig hazaviszem, hogy két év után először elengedjem magam. Bűntudatom van, pedig nem kellene lennie. Ő... Elhagyott, és eszében sincs visszajönni. Tovább kell lépnem.

Várok még néhány percet, és már nyílik is a rendelő ajtaja, Lea pedig egy mosollyal és egy öleléssel fogad.

- Hoztam újabb ajándékot! - nyújtom át a szatyit, amiben ezúttal is a lemez van, és két jegy.

- Köszönöm! - mosolyodik el, és kiveszi a műanyag tokot, hogy elolvassa a dalok címét. Egy keserű mosoly ül ki az arcára, amikor a végére ér, és felnéz rám. - Még mindig ő a múzsád, igaz?

- Nem tudom elengedni - sóhajtok fel, és elterülök a kanapén. Jó ideje már, hogy mindig így elengedem magam, és nem érdekel semmi. Lea és én már tényleg inkább barátok vagyunk, mintsem orvos és páciens. - Azt hiszem, ez tényleg igazi, mély szerelem volt. Bárcsak előbb rájöttem volna.