Sziasztok! 

A mese folytatódik, ezen a héten az én tollamból. : ) Harry drágánk csak szerelmes, ismerkedik a világgal, nyitott, boldog, és semmit sem sejt, fogalma sincs, Louis mibe keverte magát a háttérben... Mit gondoltok? Hagyjatok nyomot. : )

Puszi&Pacsi

H&S

Louis ajkainak érintése a tarkómon, pillanatok alatt elveszi az eszem. Nem tudom halkan venni a levegőt, és szinte megszédülök tőle. Az egyetlen szerencsém, hogy az ágy már a lábaim előtt van, így csak elvetődöm rajta, ő pedig azonnal a ruháimat kezdi eltüntetni.

- Ne mozdulj! - leheli a fülembe, aminek végigharapdálja a peremét, aztán felkel, és mivel engedelmeskedem neki, csak a ruhái susogását hallom, ahogy a padlóra dobálja őket. Miután végez, érzem, ahogy az ágy besüpped, Louis pedig segít feljebb másznom, így a fejem már kényelmesen a párnán pihen, de még mindig hason fekszem. Az ajkait mindenhol érzem a testemen. Az összes porcikámat bebarangolja velük, és felsóhajtok, amikor a nyelve a derekamon simít végig. A lábaim közé helyezkedik, és feljebb húzza a csípőm. Az egyik kezével előre nyúl, hogy gyengéden simogasson, a másikkal pedig a hátsómba markol. Hangosan felnyögök, amikor megérzem a nyelvét azon a ponton, ahol már valami egészen mást akarok. Kezdem teljesen elveszíteni a fejem, és tudom, hogy nem csinálok mást, csak a párnába markolva vonaglok, és megállás nélkül nyöszörgök, ő viszont nem áll le. Addig borzolja az érzékeimet a nyelvével, amíg már monoton hangon könyörgök neki, hogy hagyja abba, mert így fogok elérni a legszebb helyre, ahol életemben jártam. Ahová csakis ő tud elkalauzolni.

Felkel mögülem, de még mielőtt leszállhatna az ágyról, elkapom a karját, mert egy percet sem akarok elvesztegetni. Már hosszú ideje nem használunk egyáltalán óvszert, és a tudat, hogy az égvilágon semmi sem áll közöttünk, a normálisnál is jobban felizgat.

- Kell a síkosító, bébi - motyogja a számra, ahogy hozzám hajol, de csak a fejem rázom. Érzem, hogy mennyire benedvesített a nyelvével is, nem hiszem, hogy bármi másra szükségünk lenne. A fejem rázom, de nem érdekli. Nem hallgat rám. Szó nélkül elhúzódik, és kiszedi a kis flakont az ágy melletti fiókos asztalból. Semmit sem tehettem, hogy felgyorsítsam az eseményeket, de már nem is számít. Végre itt van, és így ahogy vagyunk érzem meg, ahogy lassan kitölt engem, és a takaróba kell kapaszkodnom. Nem is tudom, hogy ez a pozíció intenzívebb, vagy amikor én voltam felül, de néhány pillanatra még lélegezni is elfelejtek. Apró, lassú, nedves csókokkal árasztja el a tarkóm, miközben lassan mozdul előre, és megáll, hogy várjon néhány pillanatot. Utána viszont eltávolodik tőlem, feltérdel, és a csípőmet megragadva emel engem is egy kicsit magasabbra. Igen, most már ez is határozottan intenzív, és hosszú percekig csak a sóhajaink, nyögéseink hangja tölti be az egész szobát.

- Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam - zihálja mögöttem, és ahogy kinyitom a szemem, hogy hátranézzek rá, látom a tetoválásaimat kirajzolódni a testemen. A mozdulatai egy kicsit lelassítanak, és míg az egyik kezével még mindig a csípőmet tartja egy helyben, a másik végigsiklik a hátamon, aztán a vállaimon át a felkaromra. - Itt csodálatosan mutatna. A rengeteg inda között, mint egy festmény.

- Igen… - sóhajtom, és még ezt is alig vagyok képes kimondani. Előre hajol, ettől lehetetlenül mélyen érzem őt magamban. A levegő is a tüdőmbe szorul, ahogy teljesen kitölt, miközben egy hosszú csókot hagy azon a helyen, ahová tetoválni fog, aztán egyre feljebb halad, és megkeresi a szám. Ahogy megtalálja, a nyelve máris az enyémet simogatja, és újra mozgatni kezdi a csípőjét.

Amikor már mindketten közeledünk, pontosan érzem, akkor abbahagyja, és megfordít, hogy vele szemben legyek, aztán a derekára kulcsolja a lábaimat, ahogy újabb, gyors mozdulatokkal tesz a magáévá. Már így is az övé voltam. Mindig is az övé leszek. Nincs többé az a hatalom, az a földöntúli gonosz, ami árthat nekünk. Ami szétszakíthat minket.

- Nyisd ki a szemed! - szakít ki a gondolataim közül, én pedig ránézek. Elnyílnak az ajkai, és le sem veszi a szemeit az enyémekről. Mélyen elmerül a tekintetemben, de a mozdulatai egyre darabosabbak. Az egyik keze hozzám ér, és tudom, hogy vége. Nem tudom tovább türtőztetni magam, bármennyire is ki akarok még tartani. - Még mindig nem… nem hiszem el, hogy az enyém vagy.

- Csak a tiéd - lihegem, ő pedig hangosan felnyög, és a tekintete szokatlanul elsötétül. Nem bírok betelni a látvánnyal.

- Csak az enyém! - morogja, és tudom, hogy ő már ott van. A hangja, az érintése, a mozdulatai, a kijelentése egyszerre ragadnak magukkal, és érzem meg az élvezetem a hasamon. - Örökre…

Csak bólintani tudok, képtelen vagyok bármilyen hangot is kiadni a zihálásomon túl. Még Louis szavai is alig jutnak el hozzám. Halványan még érzékelem, ahogy rám omlik és csókol, én pedig minden erőmet összeszedve csókolok vissza, aztán eltávolodik, hogy letakarítson egy zsebkendővel. A legutolsó mozzanat, ami még eljut a tudatomig, ahogy lekapcsolja a villanyt, és ránk teríti a takarót, amit előtte kirángatott alólam.

*

Imádom ezt a kertészetet. Louis mindig azt mondja, munkahely. A ő tetováló üzletére, és a kertészetre is, de én ebben nem látom a munkát. Minden nap kapunk újabb és újabb virág szállítmányokat a boltba, és itt a bolt mögötti kis kertészetben is mindig van mit csinálni. Én főleg hátul vagyok, és gondozom a növényeket, nem beszélek a vendégekkel, akik betérnek a boltba, ez pedig nekem tökéletes is így. Nincs más dolgom, mint ápolni és gondozni ezeket a kis drágákat. Rengeteg olyan virág érkezik hozzánk, amilyenekkel még soha életemben nem találkoztam. Minden növény boldogtalan és gyenge, amikor az üzletbe érkeznek, én pedig az energiám nagy részét rájuk fordítom. Én is boldogabb vagyok tőle, és kevés jobb dolog van az életben, mint látni azt, ahogy új erőre kapnak, és tündökölnek.

- Fogalmam sincs, hogy csinálod ezt, Harry - rázza meg a fejét Penelope, amikor letérdel nem messze tőlem, és elkezdi felhúzni a kesztyűit. Ő soha nem dolgozik puszta kézzel, nekem viszont szükségem van rá. Nem tudom elképzelni, hogy ne érjek hozzá a földhöz, amikor ültetem őket, vagy a virágokhoz, amikor csak egy kis szeretetet adok nekik. Szerintem az embereknek fogalmuk sincs, hogy a növények ugyanannyira szeretik a simogatást, mint az állatok. Vagy akár mi tündérek, vagy az emberek is. Szeretve érzik magukat tőle, és sokkal szebben virágoznak. A leveleik is egészségesebbek lesznek. Nem akartam mondani Louis-nak, de a virágok a lakásban borzasztó állapotban voltak, amikor hazaértünk. Por ült a leveleken, és azt a növények nagyon utálják. Fuldokolnak miatta. - Elárulod a titkod?

- Nincs titkom - hazudom egyből, és még mosolygok is közben, de Louis megtiltotta, hogy bárkinek egy szót is szóljak a valódi létemről. Nem kellett tiltania, mert magamtól is tudtam, hogy rossz ötlet lenne bárkit beavatni abba, hogy tündérek márpedig léteznek, és ez csak a kezdet, de Louis tényleg nagyon szigorú volt, miközben erről beszélgettünk. Tudom, hogy csak vigyáz rám, és ezért iszonyúan hálás vagyok neki. - Csak szeretem a növényeket. Már meséltem, hogy az erdőben éltem, értek hozzájuk.

- Te inkább, mintha a nyelvükön értenél - mosolyog rám, aztán elkezdi átültetni a frissen érkezett krókuszokat.

- Ez kedves tőled - felelem neki, és tovább dögönyözöm a földet, amibe a dáliákat fogom beletenni. Nem csak a virág egészsége számít, hanem a föld minősége, hogy képes legyen életet adni a növénynek. - Meséltél nekem arról a férfiról múltkor. Tudod, aki… randevúzni vitt.

- Ó, igen - legyint felém, és folytatja a munkát. - Nem lett belőle semmi. Ostoba is volt, és… Tudod, nekem valaki olyan kell, aki… Nem is tudom, megbízható. Kedves, és odaadó. Tele törődéssel.

- Megértelek - bólintok felé, ő pedig a szemembe néz. - Ezek közül minden nagyon fontos. Ne pazarolj időt olyanra, aki nem érdemli meg.

- Igazad van - sóhajt fel, én pedig elmélyülök a gondolataimban. Hogy mennyi szörnyű ember létezhet, mert Penelope már nem az első randevújáról mesél, és Louis is beszélt arról, hogy vannak nagyon rossz emberek is a világban, ezért vigyáznom kell magamra, és sosem bízhatok meg senkiben első szóra. Hatalmas szerencsém van, hogy aznap, Louis volt a tündértemetőben, és nem valami borzalmas alak. Lou a legjobb ember, akivel eddig találkoztam, és tudom, hogy nem csak azért érzem így, mert szerelmes vagyok belé.

Már késő délután van, hamarosan befejezzük a teendőinket mára, Penny viszont mintha egyre több energiával telne meg. Tudom, hogy mindig alig várja, hogy vége legyen a napnak és hazamehessen. Most is megállás nélkül mesél a családjáról, és a gyerekkoráról is, miközben végzünk mindennel, és Debby mosolyogva fogad minket az üzletben. Már bezárta a boltot, és éppen a pult mögött pakolászik.

- Várjatok, gyerekek! - szól felénk, amikor már túl vagyunk a kézmosáson, és a dzsekinket vesszük fel. Felénk siet, és mindkettőnk kezébe ad egy kis papírtasakot. Értetlenül nézek rá, Penny viszont megköszöni neki, és indul az ajtó felé. Én is ugyanígy megköszönöm, és még meg is ölelem Debbyt, aki elsőre mintha meglepődne, de aztán szorosan visszaölel. Fogalmam sincs, mi van a csomagban, de ha Penny hálás érte, akkor én is. Majd kint megnézem. - Louis igazán nagy kincset talált veled, remélem tudja. És te is, hogy milyen értékes vagy.

- Köszönöm - ismétlem meg, aztán Penny után megyek. Ő busszal jár haza, amiről már megtudtam, hogy olyanok használják, akiknek nincs autójuk, és nem visz házig, de közelebb teszi le Pennyt, mintha innen haza kellene gyalogolnia. Értem minden este eljön Louis, szóval nem kell emiatt aggódnom.

- Penny, mi van a tasakban? - kérdezem tőle, amikor megállunk a buszmegállóban, és bontogatni kezdem.

- A fizetésünk - feleli egyszerűen, én pedig felismerem, mert Louis kezében is többször láttam már, amikor boltba megyünk, vagy épp otthonra rendelünk vacsorát. Rengeteg olyan dolgot kérdeztem már Pennytől, amit mosolyogva magyarázott el nekem, és valószínűleg nem értette, hogy nem tudom azt a bizonyos valamit, és ez kezd már olyan kellemetlen lenni, mint Louis-val volt az első néhány találkozásunk alatt. Csakhogy ő tudta, hogy tündér vagyok, és nem ebből a világból való. Penny nem tudhatja.

- Ó, értem - felelem, pedig egyáltalán nem értem, de majd Louis-val beszélek erről. Az ő busza éppen Louis autója előtt gurul, ezért csak megöleljük egymást, és ő már fel is ugrik rá, és amint elhajtanak, Louis is megáll előttem, hogy beülhessek mellé. - Szia!

- Szia, édes - motyogja szinte már a számra, ahogy egyből közelebb húz magához, és megcsókol. - Milyen napod volt?

- Nagyon jó! Rengeteget megtudtam a dáliákról - magyarázom lelkesen, ő pedig hosszú ideig hallgatja a beszámolóm. Már majdnem hazaérünk, mire végzek, és imádom, hogy nem csak bólogat, hanem sokszor vissza is kérdez dolgokra. - Aztán pedig, Debby adott nekem fizetést. Louis… elmagyarázod, hogy mi ez?

- Persze! - vágja rá egyből, és bár már felismerem, hogy hol kellene bekanyarodnunk, hogy az utcába érjünk, ahol lakunk, de tovább hajt. - Elugrunk a boltba, veszünk pár szükséges dolgot, és megmutatom, hogy mire való a pénz.

- Köszönöm - mosolygok rá, ő pedig átnyúl közöttünk, és a combomra teszi a kezét.

- Amikor van egy munkahelyed, ahová minden nap eljársz dolgozni, akkor azzal pénzt keresel - kezdi el magyarázni. - Azok bankjegyek, amiket kaptál. Vagy sokan számlán kapják, és bankban tartják. Emlékszel, amikor sokat vásárolunk, csak a kártyámat szoktam lehúzni az üzletben.

- Igen, emlékszem a kártyára - bólintok, mert már többször is néztem, hogy mit csinál, amikor végzünk a bevásárlással és szatyrokba pakoljuk a dolgainkat.

- Azon is pénz van, csak sokkal több, mint amit a bukszádban magadnál tudsz tartani - magyarázza tovább, és kezdem megérteni, mi a kártya. - Virtuális pénz. Minden ember pénzért dolgozik, mert a mi világunkban sajnos semmi sincs ingyen. Pénzt kell adnod az ételért, a lakásért, ahol laksz, a villanyért, vízért és gázért, amit elhasználunk a lakásban. Ha dolgozol, pénzt kapsz, ha nem dolgozol, nem tudod fizetni ezeket, és bajba kerülsz.

- Ez borzasztó - suttogom magam elé. A faluban soha semmiért nem fizettünk. Sok esetben van, hogy valaki valamiben tehetségesebb, így szoktunk cserélni. Mondjuk takarót bútorra, vagy ruhát olajokra, amivel fürödhetünk. De soha nem volt szükségünk pénzre, hogy életben maradjunk. - Mi van, ha valaki nem tud dolgozni?

- Ha a dolgok a legrosszabb fordulatot veszik, sokszor az utcán kényszerülnek élni - fejezi be, amikor a bolt parkolójába érünk. - Vagy inkább túlélni. Az egy kemény élet. De azért rengeteg ember dolgozik, ne aggódj. Nos, ki akarod próbálni, mire jó a pénz?

- Igen! - mosolyodom el, de az előző téma utáni keserű érzés még a lelkemben maradt.

- Mit szeretnél venni az első fizetésedből? - kérdezi Louis, amikor beérünk a boltba, és egy bevásárló kocsi után nyúl.

- Mindent! - válaszolok, és elkezdjük összeszedni, amire szükségünk lehet otthon. Louis beirányít minket egy sorba, ahol eddig keveset jártunk, de elmagyarázza, hogy miután ma este feltetoválja rám a vitorláshajót, szükségem lesz valamire, amivel ápolhatjuk a sebet, az övé, amit magán szokott használni, már kifogyóban van. Izgatott vagyok a tetoválás miatt, ezért már oda se tudok figyelni, miket vásárolunk még, már csak akkor eszmélek fel, amikor kifelé indulunk. Louis szokás szerint mindent becsipogtat abba a gépbe, aztán szatyrokba pakolja az összes holmink.

- Most te jössz - néz rám, én pedig zavarban vagyok, és hevesebben kezd verni a szívem. Louis halkan beszél hozzám, így csak én hallom, de újra és újra belészeretek, ahogy tanít, hogyan éljek idekint. - 42 fontot kell fizetnünk. Minden bankjegyre, ami a borítékodban van, írtak egy számot. Ki kell számolnod a 42 fontot, amivel tartozunk.

- Ez mind nagyobb összeg annál - nézek fel rá, ő pedig mosolyog.

- Nem baj, vegyél ki bátran egy nagyobbat - bólint és a hátamat simogatva biztat. - A gép vissza fogja neked adni a maradékot. Csak annyit vesz el, amennyit fizetnünk kell.

A kezébe adok egy olyat, amire azt írták 100 font, ő pedig elveszi, és megmutatja, hogy kell tennem, a gép beszippantja, és szinte egyből ki is adja a maradékot, amit Louis visszatesz a borítékomba, aztán már mehetünk is. Ez sokkal egyszerűbb, mint gondoltam, és jókedvűen, büszkén segítek Louis-nak bepakolni a kocsiba, aztán elkapom a karját, mielőtt lecsukná a csomagtartó ajtaját. Magamhoz húzom, ő pedig egy kellemes sóhajjal ölel át, és csókol. Finoman, lassan és szerelmesen.

- Még csak néhány hete vagyok itt, de annyi mindent tanítottál - motyogom a szájába, ő pedig még beszívja az alsó ajkam, és finoman ráharap, mielőtt elenged. - Szeretlek.

- Én is, édesem - feleli mosolyogva, és amikor ezt mondja, mindig ragyognak rám a szemei.

Otthon gyorsan megvacsorázunk, aztán el is takarítunk mindent, mielőtt Louis elkezdi kipakolni a tetováló készletét a nappaliban. Olyan izgatott vagyok, hogy alig bírok egy helyben maradni, Louis pedig csak vigyorog rajtam.

- Minden oké? Készen állsz? - néz rám, és éppen a fekete kesztyűit veszi fel. Csak szorgosan bólogatok, közben Louis még a festékkel, és a kis zizegő szerkezettel ügyködik. - Nagyszerű, akkor gyere közelebb. Nem harapok.

- Szoktál harapni - húzom fel az egyik szemöldököm, ő pedig hangosan felnevet a viccemen, amíg én közelebb mászom. - Csak, hogy tudd, nem bánom, ha megharapsz.

- Tudom, le se tagadhatnád, mennyire imádod - feleli még mindig mosolyogva, aztán a felkaromra fúj valami hideget, és alaposan letörölheti. Nincs rajtam felső, mert így sokkal egyszerűbb. Sikerül úgy helyezkednem, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen, Louis pedig felteszi a rajzot, amit készített a kezemre, és ahogy leveszi, kék nyomot hagy maga után, majd bekapcsolja a tetováló gépet. - Szóval, a pisztolyban apró tűk vannak, nagyon gyorsan mozognak, ezek viszik a tintát a bőröd alá. Egy kicsit fájni fog, de nem vészes, rendben? Azonnal szólj, ha sok, és abbahagyjuk, pihenünk.

- Bírom a fájdalmat - felelem büszkén, ő viszont a fejét rázza.

- Most nem kell bírnod, ha pihennél, szólj, Harry, oké? - néz rám, és miután bólintok, ad egy gyors puszit a szám szélére. Ezután elkezdi, én pedig először felszisszenek, mert még soha nem éreztem ilyet, és ismeretlen az egész, de annyira nem vészes. Louis-nak rengeteg tetoválása van, és mindet kibírta, nekem is menni fog. Közben ő is mesél nekem a napjáról, sokszor viszont csak csendben van, és koncentrál. Gyönyörű az arca, ahogy minden figyelmét a karomon formálódó rajzra összpontosítja. Nem bírom levenni róla a szemem. Van néhány olyan mozzanata a festésnek, amikor a számra kell harapnom, de kibírom. Ez messze van a valódi fájdalomtól. Már késő este van, mire befejezzük, Louis pedig letörölgeti a rajzát, hogy végre láthassuk a teljes végeredményt.

- Ez csodálatos! - állok az előszoba tükre előtt, ő pedig mellém sétál, és a derekamat átkarolva nézi. - Nagyon köszönöm!

- Bármikor varrok rád valamit, csak kérned kell - ad egy puszit az arcomra, aztán hagyja, hogy nézegessem kicsit, ő addig mindent elpakol. Megfog egy darab átlátszó fóliát, amit a konyhában is szoktunk használni, és felém lép, amikor visszamegyek a nappaliba. - Egy-két napig ajánlani szoktam a fóliát, főleg ha kényes helyen van. Kellemesebb lesz így aludni is.

Elkezdi a karomra tekerni, aztán gondosan körbe ragasztja, hogy ne mozduljon el. Simogat, csókol, mintha vigasztalna, és ettől azonnal elolvadok. Mindig. Nincs olyan, hogy ne olvadjak a karjaiba.

*

A tetoválásom már teljesen úgy néz ki, mint Louis összes mintája, és nem is érzékeny többé, ezért a reggeliző asztalnál újra Louis terveit lapozgatom, hogy kiválasszam a következőt.

- Tudtam, hogy rá fogsz kapni - mosolyodik el a kávéját kortyolgatva. - Viszont előrelátónak kell lennünk. Azt akarom, hogy akkor is jól mutassanak, amikor a saját tetkóid is látszanak.

- Azokat úgyis csak te látod - felelem, és éppen egy szál rózsával szemezek, ami mögött egy tőr van.

- Akkor is azt akarom, hogy tökéletes legyen - válaszolja, aztán megköszörüli a torkát. - Akarok beszélni veled valamiről.

- Baj van? - csukom be egyből a füzetet, és minden figyelmemet Louis szavaira összpontosítom.

- Nem, nincs - rázza meg a fejét, és leteszi a bögréjét, hogy megkenjen még egy szelet pirítóst vajjal. - Zayn ismer valakit, aki tudott nekem segíteni. Szereztem neked iratokat.

- Iratokat? - nézek rá összezavarodva, mert fogalmam sincs, hogy mi az. Egyszer említette, hogy papírokra lesz szükségem, de többet nem beszéltünk róla.

- Személyi igazolványt, születési anyakönyvi kivonatot, NI számot, mert csak azzal dolgozhatsz legálisan, és útlevelet is - magyarázza, de fogalmam sincs, hogy miről beszél, és ezt szerintem látja is rajtam, mert egyből elmosolyodik, hogy megnyugtasson. - A lényeg, hogy így teljes értékű állampolgár leszel itt, meglesznek a kellő papírjaid, és utazhatunk ahová csak akarunk. Meg akarom mutatni neked az egész világot.

- Alig várom - felelem halkan, mert már értem, hogy megint mindent értem tett. - És Zayn barátja mindenben tudott neked segíteni?

- Igen - bólint, és közben újra a kenyérre tereli a figyelmét. - Elmondtam neki a mesét, amit erre az esetre találtunk ki, hogy eddig az erdőben éltél egyedül, és nincs semmid. Egyből tudott segíteni nekünk. Fontos, hogy legyenek fényképes igazolványaid. Bármikor kérhetik sajnos.

- Ezért csináltad múltkor azokat a képeket az arcomról? - kérdezem tőle hirtelen, mert végre megértettem, hogy valószínűleg már akkor ezen dolgozott. Akkor csak annyit mondott, hogy meglepi.

- Pontosan ezért - mosolyodik el, aztán felkel, és a nappaliból idehoz egy nagy sárga borítékot, hogy megmutassa a papírjaimat. Mindegyiken rajta van az arcom, valóban. Aztán elővesz egy kis bőr pénztárcát, éppen olyan, amiben ő is tartja a kártyáit és a pénzét, aztán elém tolja. - A kis zsebekbe bele tudod pakolni a kártyákat, és ebben a pénzedet is tudod tartani. Az iratokkal most már Debby is be tud téged jelenteni, így hamarosan dolgozhatsz a boltban is a virágok között. Valamikor elmegyünk együtt a bankba, és nyitunk neked is egy számlát. Akkor tudsz kártyával fizetni mindenhol, és azon tudod gyűjtögetni a fizetésed.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék - csuklik el a hangom, ő viszont nem hagyja, hogy elgyengüljek, azonnal felhúz a székről, és szenvedélyesen megcsókol.

- Te a legszebb ajándékot adtad nekem, amit valaha kaphattam - motyogja a számba, és tudom, hogy az egyesülésre gondol. Arra, hogy bíztam benne, és mindenemet neki adtam. - Ez a legkevesebb, amit tehettem érted. És mostantól nekiállunk félretenni mindketten, hogy beutazhassuk az összes olyan helyet, amiről olvastál már, de sosem jutottál el.

- Elviszel az esőerdőkbe?

- El - bólint, én pedig durván tapadok az ajkaira. Felmordul a hevességemtől, aztán a hátsóm alá nyúlva felemel, és a konyhapultra ültet. Szinte leszaggatjuk egymásról a ruhákat, pedig még csak nem olyan régen öltöztünk fel.

*

Penny busza az órám szerint már egy órája elment, Louis pedig még sehol. Soha nem kellett még ennyit várnom rá. Mindig időben szokott jönni. Nagyon remélem, hogy nem történt semmi baja, csak elhúzódott a munka, mert hiába hívom, nem veszi fel a telefonját.

- Harry, drágám? - zökkent ki az aggodalmas gondolataim közül Debby kedves hangja, én pedig felkelek a padról, és felé fordulok. Most zárta be a boltot, és éppen a kulcsot dugja a zsebébe. - Hát te miért ücsörögsz még itt.

- Louis szokott értem jönni, de még nem ért ide - felelem úgy, hogy közben a számat rágcsálom, mert tényleg ideges vagyok. - Valószínűleg csak tovább kellett dolgoznia, mert a hívásomra sem válaszol. Panaszkodott már arra, milyen kellemetlen, ha egy kliens később érkezik. Lehet, hogy most is…

- Ó, igen, biztosan - bólogat azonnal, én pedig egy kicsit megnyugszom, mert ha ő is így gondolja, akkor biztosan nincs ennél nagyobb baj. Csak valaki keresztülhúzta a számításait. - A 78-as busz majdnem az utcátok végében tesz le, de ha szeretnéd, hazaviszlek szívesen. Van kulcsod?

- Nagyon köszönöm! - hálálkodom neki, mert Louis ígérte, hogy vészhelyzet vagy bármi egyéb esetére is, majd megmutatja, hogyan használjak buszt, de még nem történt meg. - Van kulcsom a lakáshoz.

- Akkor gyere! - int nekem, de éppen akkor megcsörren a telefonom, és egy hatalmasat dobban a szívem, amikor Louis nevét látom rajta.

- Louis! Minden rendben? - kérdezem hevesen, és Debby is megáll, hogy felém forduljon.

- Igen, ne haragudj, csak sok volt a munka - kezdi azonnal magyarázni, és a háttérben hallom, hogy már az autóban ül. - Nem is figyeltem az időt, csak túl akartam lenni rajta. Láttam, hogy hívtál, de a munkában mindig lenémítom. Rossz szokás. Most, hogy már vagy nekem, nem kellene ezt csinálnom.

- Nincs semmi baj, csak nagyon aggódtam - válaszolom egyből. - Debby azt mondta szívesen hazavisz, ha neked úgy könnyebb.

- Nem! - vágja rá egyből, amivel azért egy kicsit a lelkemet is megmelengeti. - Mindjárt ott vagyok. Tíz perc.

- Rendben, várok - felelem, aztán letesszük a telefont. Debby még megölel, amikor elbúcsúzik, én pedig újra leülök a padra, hogy megvárjam Louis-t.