Sziasztok! 

Na jó... Túl gyorsan haladunk... Már csak 3 napom van karácsonyig? Rossz hír.. Nagyon rossz hír.. :DD Viszont ez is egy eseménydús rész volt, mit szóltok hozzá? 

Puszi&Pacsi

Azt kívánta, Harrynek bár ne kellett volna elmennie, és még mindig együtt lehetnének. Tudta, hogy vissza fog menni, nem is tartott attól, hogy nem, mert Harry teljesen elvesztette az eszét, amikor a mosdóban voltak. Louis érezte, látta. Ha ő nem próbálja valamennyire azért uralni az egymás iránti vágyukat, Harry képes lett volna az ágyon is meztelenre vetkőztetni magukat. Mindezt úgy, hogy bárki megláthatta volna. Louis egyáltalán nem neheztelt rá emiatt, sőt, kifejezetten csábítónak és izgatónak találta Harry féktelen vágyát, mégis úgy gondolta, hogy ez nem jó ötlet a kórházban. Harry miatt nem volt jó ötlet. Félt attól, ha lebuknak, a doktor elveszítheti a munkáját. Soha nem akarta volna olyan helyzetbe hozni. Amikor megismerte, és minden szava idegesítette, az, hogy tönkretegye a karrierjét, akkor sem volt opció.

Annyira kielégülten, mosollyal az arcán feküdt az ágyban, és képtelen volt másra gondolni, csak arra a heves afférra a mosdóban. Arra, hogyan érintette őt Harry, és mennyire akarta. Mindketten akarták a másikat. Szinte megvesztek egymásért, és ez még mindig megnevettette, tekintve, milyen nehézkesen kezdtek el közelebb kerülni egymáshoz. Minden pillanatot felidézett a fejében. Az összeset. Onnan kezdve, hogy behozta a mentő, és meglátta a karikás szemű, fáradt doktort. Akkor még képtelen lett volna arra gondolni, hogy pár nappal később, Harryvel kiverik egymásnak a VIP szoba mosdójában. Akkora képtelenségnek gondolta, hogy képes lett volna hangosan, könnyezve nevetni rajta, bárki is mondja neki, hogy ez fog történni. Azokban a percekben viszont lehunyt szemmel feküdt az ágyban, és képtelen volt nem Harryre gondolni. A csókjára. Arra, hogy milyen erőszakosan akarta őt.

A telefonja rezgése zavarta meg az ábrándozásban, és amikor kézbe vette, az érkezett karácsonyi és egyben szülinapi köszöntés eszébe juttatta, hogy rengeteg ismerősének még nem írt vissza. Az volt a tökéletes idő erre, miközben Harryre várt. Legalább harminc üzenetre válaszolt, amikor végül úgy érezte, talán pihenhetne egy kicsit. Nehéznek, fájdalmasan nehéznek érezte a pilláit. Amint lecsukta a szemeit, viszonylag hamar el is aludt, és már mélyen az éjszakában járt az idő, amikor az álmai közé férkőzött a nyugtalanító fájdalom. Nem kellett már sokkal több idő, hogy fel is ébredjen rá, és realizálja mennyire szédül, miközben hasogat a feje. Néhány percig csak mozdulatlanul feküdt, hátha elmúlik, de csak egyre elviselhetetlenebbé vált az egész, és annyira rosszul volt… Muszáj volt valahogy megtalálnia a nővérhívót, hogy elmondja valakinek. Nem volt jól, és nem akart hősködni, mert magának is azonnal bevallotta, hogy valami nagyon nem stimmel. Még nem ért be hozzá senki, amikor próbálta feljebb tornászni magát, felkapcsolta az éjszakai fényeket, és látta, hogy Harry papírjai és holmija még mindig az éjjeliszekrényen meg a fotelban voltak, és ez csalt egy apró mosolyt az arcára a fájdalom közepette is. Nem sokkal később megérkezett egy ápoló, aki azonnal Louis ágya mellé sietett.

- Mi a baj, Mr. Tomlinson? - kérdezte a nővér, és Louis homlokára simította a tenyerét.

- Nagyon fáj a fejem - panaszolta egyből a férfi, és valóban, még a tompa éjszakai fények is kellemetlenek voltak számára. - Nem tudok aludni. Szédülök is. Kérhetnék egy fájdalomcsillapítót?

- Persze! - vágta rá azonnal a nő, és kisietett a szobából. Nem volt túl sokáig távol, talán két perc telhetett el, amikor visszatért egy tablettával és nagyjából három kortynyi vízzel egy üvegpohár alján. Louis gyorsan lenyelte, aztán megitta az összes vizet. Az ápoló ezután magára hagyta, a férfi pedig igyekezett visszaaludni. Nagyon késő volt már, tisztában volt vele, mert ötpercenként ellenőrizte az időt, mikor fog már végre hatni a rohadt gyógyszer. De amikor eltelt egy óra, és a fejfájása, szédülése egy fokkal sem enyhült, nem tudta, mihez kezdjen. Harry a lelkére kötötte, hogy pihenjen, kímélje magát, keveset mozogjon, és ő szót fogadott. Egyszer sem hágta át a szabályokat. Vagy… talán egyszer. És az volt az a pillanat, amikor újra lejátszódott a szemei előtt minden. Ahogy Harry felrántotta az ágyról, és bár óvatosan vitte ki a fürdőbe, ahogy ott egymásnak estek, az minden volt, csak nem finom és lágy. Louis feje többször is a csempének ütődött, és a vérnyomása is az egekben volt, ez egészen biztos. Nagyon megrémült a ténytől, hogy mi van, ha akkor baszták el nagyon? Máris aggódott, hogy Harry majd magát fogja hibáztatni, és talán az egész elcsesződik, de a gondolkodás is még erősebb szédülést váltott ki, ezért muszáj volt újra megnyomnia azt a rohadt nővér hívót.

- Mondja el, hogy mit érez, Mr. Tomlinson - sétált be ezúttal már két ápoló is, és felkapcsolták a szobai lámpát, ami éles fájdalmat küldött egészen Louis halántékán át a tarkójáig. Muszáj volt felnyögnie tőle, és a szemeit is összeszorítani. Amikor kinyitotta, az egyik ápoló vénásan adott be valamit a kanülön keresztül, és a férfi remélte, hogy valami bitang erős fájdalomcsillapító. A másik ápoló elkezdte hasonlóképpen megvizsgálni, mint Harry szokta, Louis viszont egyre rosszabbul volt. - Fel tud ülni egy kicsit?

Louis hallotta, hogy beszélnek hozzá, és próbált is úgy tenni, ahogy kérték tőle, de az egyik oldala nagyon zsibbadt, és alig tudta mozgatni a jobb kezét és lábát. Amint ezt jelezte az ápolóknak is, az egyik azonnal elszaladt. Aki vele maradt, próbálta biztos pozícióba helyezni Louis-t, és úgy igazítani a párnákat a feje alatt, hogy azok biztosan tartsák a nyakát is. Nem telhetett el túl sok idő, Louis egészen biztos volt benne, hogy maximum három-négy perc, amikor az ajtó hangosan kivágódott, és Harry sietett felé lobogó köpennyel. Azonnal lekapta a nyakából a sztetoszkópot, és elkezdte alaposan átvizsgálni Louis-t.

- Mióta érzed a fejfájást? - kérdezte, a hangja pedig komoly és parancsoló volt. Louis egyszerre volt egy kicsit összezavarodva tőle, miközben tetszett is neki. - Mennyire szédülsz?

- Már úgy nagyjából másfél órája szóltam, hogy nagyon fáj, még fel is ébredtem rá - kezdte magyarázni Louis, miközben próbált ellazulni, és hagyni Harrynek, hogy mindenhol végigtapogassa a nyakát és a koponyáját. - Azóta csak rosszabb. Már alig érzem a jobb oldalam, nagyon zsibbad.

- Benette, azonnal menjen, készítsék elő a CT-t, máris indulunk - szólt hátra Harry a válla felett, az említett ápoló pedig futva indult tenni, amire a doktor utasította. Louis biztos volt benne, ha nem lett volna ennyire rosszul, kifejezetten izgatónak találja a komoly orvos Harryt, aki parancsokat osztogat. - Csináltál bármit is, ami előidézhette?

- Igen - bólintott Louis, és a fájdalom ellenére azon gondolkodott, hogyan tudná úgy körülírni, hogy Harry értse, de a velük maradt ápoló ne. - Volt egy kis… afférom a mosdóban - kezdett bele, Harry pedig azonnal felkapta a fejét, és egybeolvadt a tekintetük. - Nem voltam eléggé óvatos, többször is koppant a fejem a falon, amikor… zuhanyoztam.

- Fenébe… - morogta Harry, de a férfi biztos volt benne, hogy csak ő hallotta. Így pedig abban is, hogy a doktor értette, mire próbált célozgatni. - Heighel, oldja ki az ágy másik oldalán a fékeket. Toljuk a CT-hez.

Harry és a fiatal nő tolták be őt a liftbe, majd néhány perc múlva onnan ki, és rövid időn belül már a vizsgáló szobában voltak. Harry egy pillanatra sem hagyta őt magára, sőt, a legváratlanabb pillanatban lerántotta a takarót az ágyról, és a karjaiba vette Louis-t, aki hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, csak próbált kapaszkodni. Harry a kényelmetlen műanyag állványra fektette őt, aztán mielőtt még otthagyta volna egyedül, megszorította a kezét, és fölé hajolva nézett a szemébe. - Ha baj van, nyomd meg ezt a gombot - adta a kezébe a kis jeladót, Louis pedig csak bólintott.

- Sajnálom, hogy tönkretettem a karácsony estét - súgta Louis, Harry pillantása pedig ellágyult, és közelebb hajolva ő is suttogva válaszolt.

- Te vagy a legjobb, ami történhetett velem ezen az elcseszett karácsony estén.

Csak néhány másodpercig volt egyedül, mielőtt a gép működésbe lépett, és mozogni kezdett alatta, hogy beljebb kerüljön, aztán a masina képet csinálhasson az agyáról. Az egész művelet nem tartott túl sokáig, néhány perc múlva már vége is lett, és Harry sokkal idegesebben rohant be hozzá, mint amikor a szobájába csörtetett be. Visszatette őt az ágyra, és tolni kezdte a folyósókon, de ezúttal egyedül. Amikor visszaértek arra az emeletre, ahol Louis szobája is volt, megálltak a nővérpult mellett, és a nő, aki Deant is elintézte, ezúttal rájuk várt.

- Lehet, hogy az egészet elbasztam! - fakadt ki Harry, Louis pedig nyelt egyet a dühtől és rémülettől, ami a másik hangjában csengett. Fogalma sem volt, mi történik, de jobbnak látta csak némán feküdni, és nem beleszólni a két orvos párbeszédébe. - Megnézte már a korábbi leletet?

- Igen, nézze! - tartotta a doktornő a lámpák felé a fekete fotót, hogy jobban lássák. A hangjában viszont nem volt se megvetés, se számonkérés. Nem volt dühös sem, inkább olyan, mint aki éppen tanítani próbálja Harryt, és ez egy kicsit megnyugtatta Louis-t. - Az ödéma majdnem teljesen kitakarta, de látja a szélét itt? Az ott a hematóma. És ezen a képen még jobban látszik. Figyelmetlen volt, csak a kiterjedt ödémára koncentrált.

- A fenébe… - motyogta Harry, aztán elővette a friss leleteket, és ugyanúgy a lámpa felé tartotta. - Az ödéma szinte teljesen felszívódott. Már alig látni, éppen ezért itt már teljesen kivehető a szubdurális hematóma.

- Volt korábban is ilyen erősségű fejfájása mióta behozták? - nézett a doktornő ezúttal Louis-ra, aki csak megrázta a fejét. - Akkor ez egy idült szubdurális hematóma, és a méretét tekintve, amit olyan 16 miliméteresnek mondok, műtenünk kell. Leszólok a kettesbe, hogy készítsék elő, maga pedig bemosakszik velem. Rendbe teszi, amit elcseszett.

Harry azonnal bólintott, és elkezdte visszarendezni a korábbi vizsgálatokat tartalmazó mappát, az idősebb nő pedig eltűnt a folyosó végén. Louis szinte magában érezte Harry feszültségét.

- Hé, minden oké - próbált hozzá szólni, és egy nagyon lágy tónust használni a hangjában. - Vagy életveszélyben vagyok?

- Ami azt illeti igen, szóval semmi sem oké! - mordult fel Harry, és amikor megragadta Louis ágyának a szélét, a férfi látta, hogy remegnek a kezei. A liftben a legfelső szint gombját nyomta meg, ezért Louis tudta, hogy van még egy kis idejük kettesben.

- Ez… amiatt van? Amit a mosdóban csináltunk? - kérdezte halkan, Harry pedig lenézett rá. - Nem voltam eléggé óvatos?

- Nem amiatt - rázta meg a fejét Harry. - Vagyis, a vérömleny mozdulhatott, vagy kiterjedtebb lehet miatta, és emiatt most erősebben nyomja az agyat, szóval végülis amiatt, hála az égnek, mert így legalább észrevettem. Ezt nagyon elbasztam…

- Hé, bébi, nézz rám! - szólalt meg Louis, és kinyúlt, hogy megfogja Harry kezét. Nem tervezte, hogy becézgetni fogja, de egyszerűen a szájára jött, és egyáltalán nem bánta. - Minden oké. Észrevettük, és megműtesz. Jobb leszek, mint új koromban, nem igaz? Kérlek, próbálj megnyugodni, mert ha remegő kézzel vágsz az agyamba, az tényleg nem segít.

- Mondták már neked, hogy borzasztóan próbálsz feszültséget oldani? - nevetett fel Harry, de egyáltalán nem boldogan. Még mindig feszült volt.

- Hát… Van egy jó módszerem, de az most nem játszik - húzta fel az egyik vállát Louis, és hatalmas mosollyal nézett Harryre, aki csak a fejét csóválta, mert pontosan tudta, mire gondolt a másik. - Harry, csókolj meg mielőtt betolsz abba a műtőbe. Tudni akarom, hogy jók vagyunk.

A doktor csekkolta, hogy még van másfél emeletnyi idejük, ezért egy mosollyal lehajolt, és adott egy gyors, de érezhetően érzelmes csókot Louis ajkaira, és még suttogott rájuk, mielőtt elhajolt. - Jók vagyunk.

Ezután az események felgyorsultak Louis körül, és már csak arra lett figyelmes, hogy Harryt leste a hatalmas ablakokon át, miközben az aneszteziológus mellette ült, éppen lassan a karjába injekciózta az altatót, Harry pedig szintén őt nézte, és alaposan bemosakodott. Már a maszk, a műtős ruha és sapka is rajta volt, Louis szerint pedig így is lehetetlenül dögösen festett, de amikor elkezdett az idős altatóorvos parancsára visszaszámolni, egyre homályosabb volt a kép. Az utolsó, amit még képes volt felfogni, az Harry, amint a műtős segédek a kezére csattintják a gumikesztyűket.

A doktor lehetetlenül ideges volt, és nem az volt az egyetlen oka, hogy Louis feküdt előtte a műtőasztalon, és csövek lógtak mindenhonnan. Hibázott. Hatalmasat. És ez a hiba nagyon könnyen kerülhetett volna Louis életébe. Látta maga előtt az egészet. Louis-t, amint hiába próbálják újraéleszteni, aztán azt, hogy Feedman leveszi róla a kezét, és soha többet nem kap esélyt az agysebészeti szakágban, és nem csak ebben a kórházban, majd azt, amikor el kell mondania Jay nővérnek, hogy mi történt. Hogy ő tette. Az ő hibája volt az egész. Ahogy ezek a gondolatok újra átfutottak az agyán, megremegett a keze, ezért muszáj volt felnéznie, és vennie egy nagy levegőt.

- Nyugodjon meg, Dr Styles - szólalt meg Feedman a balján, de ezt persze sokkal könnyebb volt mondani, mint megtenni. - Helyretesszük. Időben elkaptuk, mert szerencsére idebent volt. Ha még órákig, vagy talán napokig is húzódik, mert otthon van a beteg, és nem akar orvoshoz menni egyből, annak súlyos következményei lehettek volna.

- Nem azért vagyok ideges, mert félek, hogy baj lesz - morogta Harry a maszkjába, miközben éppen azt a kis részt kente be fertőtlenítővel, amit az előbb leborotváltak Louis fején, hogy meglékelhessék. - Hanem azért, mert elbasztam. Nem vettem észre egy bazinagy vérzést, pedig eléggé látványos.

- Ez a szakma tele van leckékkel, Dr Styles - folytatta a felettese, és Harry kezébe adta a fúrót. A férfi remélte, hogy nem kell mindent neki csinálnia, mert a doktornő nem tudhatta, hogy azokban a pillanatokban nem csak egy beteg miatt volt ideges. Louis miatt volt az, és valójában, azok után, amit odakint csináltak, nem is lehetett volna a műtőben. Harry addigra már sok szinten sértette meg az orvosok íratlan etikai szabályait. - Ezeket a leckéket pedig nem a könyvekből fogja megtanulni. Ezeket csakis élesben lehet, amikor az élet tanítja meg magának.

- Jobban örülnék a könyveknek - felelte Harry, és bejelölte, hol kell pontosan megfúrnia az apró kis lyukat Louis koponyáján, amin keresztül leengedhetik a felgyűlt vért.

- Ugye tudja, hogy lesz olyan, amikor elveszít egy beteget? - szólalt meg újra Feedman, és Harry egyáltalán nem örült annak, hogy ilyenekről beszélgetnek. - Nem is egyszer. És akkor válik majd igazi orvossá, amikor megérzi ennek a veszteségnek az ízét. Most pedig szívja ki azt a kis vért, mert álmos vagyok, és egyáltalán nem kellene itt lennünk.

- Igenis - válaszolta Harry, aztán elindította a fúrót, és mintha ezzel egyidőben kívülről kezdte volna nézni saját magát. Próbálta kiüríteni az agyát, és teljesen elfelejteni, hogy Louis fekszik a kezei alatt, mert azt is tudta, hogy ez nem egy veszélytelen műtét. Feedman nem is volt rest folyamatosan emlékeztetni erre, mert megállás nélkül irányította őt. Magyarázta, hogyan vezesse Harry a csövet, hogy minden vért leszívjanak, de ne sértsenek semmilyen ideget, mert az könnyedén azt okozhatta, hogy Louis-nak újra meg kell tanulnia járni, vagy beszélni. Esetleg írni, olvasni. Harry gyűlölte volna magát, és pontosan tudta, hogy Louis is gyűlölte volna őt, ha talán hónapokig, vagy meglehet, hogy soha többet nem tud úgy focizni, mint előtte. Ez volt Louis élete, Harry pedig nem tehetett tönkre mindent. Ezt a hibát nem engedhette meg magának. Így tehát kizárt a fejéből minden személyes gondolatot és érzelmet. Csakis az ösztöneire, a készségeire, és Dr Feedmanre koncentrált.

A műtét nem volt hosszú, neki viszont még nem ért véget azzal, hogy azzal a mindössze négy öltéssel összevarrta a sebet, és letehette az orvosi kellékeket, hogy lehúzza a kesztyűket és kifújja magát. Neki úgy tűnt, csak itt indul a java, mert már nem volt miért kizárni a külvilágot. Már aggódva, dühösen, feszülten, és lehetetlenül frusztráltan ülhetett Louis ágya mellett a fotelban, várva arra, hogy felébredjen az altatásból. Annyi, de annyi komplikáció játszott, ami utolérhette a férfit. Akár még az emlékeit is elveszíthette. Harry azon az éjszakán képtelen volt aludni. Sejtette, hogy Louis reggelig már nem fog felébredni, de ő még ennek ellenére sem tudta volna lehunyni a szemét. Égve hagyta a karácsonyfa fényeit a sarokban, ami elég volt ahhoz, hogy tökéletesen lássa Louis gyönyörű, békés arcát. Annyira aggódott érte. Már sebesre rágta a száját kívül és belül is, mire világosodni kezdett odakint. Ebből tudta, hogy hamarosan itt a vége. Lejár a munkaideje, és haza kell mennie, Louis-t pedig itt hagyni, de ezt nem tehette. Hogy tehette volna meg? Hazamenni, és hagyni, hogy lesz, ami lesz? Amikor bejött egy nővér, hogy infúziót cseréljen, meglapogatta Harry vállát is. Már reggel volt. Megjöttek a váltások, ezért pontosan tudta azt is, hogy neki el kell mennie. Vonakodva, szinte utálva minden mozdulatot, végül felkelt, és összeszedte a papírjait, amik még mindig szanaszét hevertek a szobában. Dolgozni is képtelen volt rajtuk. Kisétált a nővérpulthoz, aláírta az aláírandót, és a helyükre tette az aktákat. Még nem látta sehol a saját reggeli váltótársát, ezért gyorsan az öltözőbe ment, hogy átvegye az utcai ruháját. Mindent a hátizsákjába gyömöszölt, mert… Az egyik köpenye elején még mindig Louis nyomai díszelegtek. Muszáj volt kimosnia. Az orvosok köpenyeit a kórház tisztíttatta, de Harry imádta a saját öblítőjét használni, ezért mindig hazavitte, és ő dobta be őket a gépbe. Már útra készen volt, de nem hagyta el az emeletet. Vissza kellett mennie Louis-hoz. Bármelyik pillanatban felébredhetett, és ő ott akart lenni. A legszerencsétlenebb pillanat volt, amikor éppen Deannel futott össze az öltöző folyosóján.

- Hát itt van a nap rezidense! - nevetett a férfi, Harrynek pedig forrni kezdett a vére. Meg kellett feszítenie az állkapcsát, hogy ne válaszoljon erre semmit. - Hallom alaposan elkúrtad. Csak nem kipottyantunk Feedman piksziséből?

- Hagyj békén a faszba… - morogta végül, és elindult, nem törődve azzal, hogy Dean még elmondta, mennyire pontosan tudta, hogy semmivel sem jobb ebben a szakágban, mint ő, ha még egy hatalmas hematómát sem szúr ki a CT leleten.

A doktor keserűen lépett be újra Louis szobájába, ami már túl volt a reggeli viziten. Látta az egyik kollégája aláírását Louis papírján. A férfi viszont még mindig aludt. Harrynek fogalma sem volt, hogy mit tegyen, ezért csak egy nagy sóhajjal leült a fotelba, ahonnan csupán fél órája mászott ki, és megint Louis-t kezdte bámulni. Szakadatlanul. Két órán át, mire végre megrebbentek a férfi pillái, mozdultak az ujjai, és megnyalta a száját, mindezt még csukott szemmel.

- Louis? - hajolt előre azonnal, és megragadta Louis ujjait, amik azelőtt megmozdultak. - Hallasz? 

A férfi csak nyöszörgött egyet halkan, aztán lassan kinyitotta az égszínkék szemeit, Harry pedig nyelt egy nagyot, mert eljött az igazság pillanata. Várt, és csak nézett Louis-ra, miközben ő is csak nézte Harryt. Legszívesebben rákiabált volna, hogy szólaljon már meg, de ő maga sem tudta, honnan sikerült annyi türelmet és önuralmat magára erőltetnie, hogy kibírja. Hogy visszafogja az agresszívan választ váró oldalát. Louis viszont továbbra sem szólalt meg, nyújtózkodott egyet óvatosan, és eközben mindkét lába mozdult, ami máris azt jelentette, hogy egy egész szikla gördült le Harry szívéről. Muszáj volt mosolyognia, mert még magának se biztos, hogy be merte vallani, mennyire félt, mennyire rettegett attól, hogy Louis veszíteni fog a mozgáskészségéből.

- Lou… Kérlek, mondj valamit - könyörgött végül, Louis pedig újra felé fordította a pillantását. - Annyira nyúzottnak tűnsz, de mondd, hogy minden rendben!

- Mégis mi a legrosszabb, ami történhetett volna, ha ennyire rémült vagy? - nézte őt mosolyogva, Harry pedig annyira megkönnyebbülten nevetett fel, mint még talán soha életében. - Ez aggasztó.

- Az az aggasztó, hogy a kezedbe adták a műtét beleegyező papírjait, te pedig, ezek szerint, csak aláírtad - válaszolta Harry, az egyik szemöldökét felhúzva. - Minden rendben? Mindenre emlékszel?

- Mármint a fürdős incidensből? - kérdezett vissza a férfi, Harryvel pedig már madarat lehetett volna fogatni. Nemcsak, hogy úgy nézett ki, minden a legjobban alakult, Louis még humorral is beszélt vele rögtön az ébredése után. Nem is kérhetett volna ennél többet. - Volt rá esély, hogy elfelejtem? Picsába, akkor nem vállaltam volna a műtétet.

- Idióta vagy - lehelte Harry, és megszorította Louis ujjait.

- Mondták már - bólintott a férfi, aztán egy ideig megint csak bámultak egymásra. - Ezek szerint, minden rendben ment?

- Igen - felelte Harry, Louis pedig némán hallgatta őt. - Gyors és könnyű műtét volt.

- És most már titkaim sincsenek előtted - morogta Louis, aztán játékosan elhúzta a száját. - Te vagy az első, aki hivatalosan is belelátott a fejembe. A szó legszorosabb értelmében.

- Örülök, hogy jól vagy - mosolygott Harry, és a hüvelykujjával Louis kézfejét simogatta. - Nekem… El kell mennem. Nem maradhatok itt, mert ha megtudják, csak a feszkó lenne belőle. Huszonnégy óra után tényleg haza kell mennem, de… Holnap már hatkor kezdek. Fél hatra itt vagyok. Öhm… beszélgethetünk messengeren.

- Aludnod kellene inkább - mosolygott rá Louis, a tekintetében színtiszta törődéssel. - Nagyon kimerültnek tűnsz.

- Az vagyok - helyeselt Harry sóhajtva. - Most hazamegyek, alszom, aztán ha felébredtem, írok, rendben? - kérdezte, Louis pedig csak bólintott. - Te is pihenj, aludj, ha tudsz. Nagyon fontos lenne.

- Úgy lesz, doktor úr! - szúrt oda neki Louis, és Harry fejében ezek a szavak visszhangoztak, miközben azt nézte, hogy a férfi nyelve végigfut az alsó ajkán. Azonnal felpattant, és hátranézett, hogy az ajtó tényleg biztosan csukva, és senki nem áll a kis ablak mellett. Egyből Louis ajkaira hajolt, és egy hosszú, lassú csókot hagyott rajta. - Ne már! - nyafogott Louis, és próbálta erőtlenül eltolni magától Harryt. - Majd holnap, addigra fogat mosok.

- Kit érdekel? - morgott a doktor, és újra megcsókolta a férfit. Nagyon nehéz volt elszakadnia tőle, de Louis végül kiparancsolta őt a szobából, Harry pedig hazaindulhatott.

Harrynek fogalma sem volt, mit csinálhatna otthon. Persze, megígérte Louis-nak, hogy aludni fog, és ezt be is akarta tartani, de már annyira kimerült volt, és annyira túlhajszolt a váratlan adrenalintól, hogy félt, már emiatt nem tudna elaludni. Végül minden ruháját, és a hazahozott köpenyeket is bedobálta a mosógépbe, elindított egy programot, aztán beállt a zuhany alá. Legalább fél órán át áztatta magát a forróvíz alatt, aztán nem törődve azzal, hogy a szárítóból kihalászott póló az övé-e vagy Liamé, csak felkapta, a szobájába ment, és amint az ágyára vetődött, szinte azonnal el is aludt. Hiába aggódott azon, hogy képtelen lesz rá.

Amikor felébredt, kint már sötét volt, és meg is lepte, mennyire sokat aludt. Amikor ránézett a telefonjára, meglepte, hogy az már este nyolcat mutatott, ő viszont még mindig tudott volna aludni. Tudott volna, de előbb muszáj volt megnéznie az üzeneteket, amik Louis neve alatt várták, és ennie sem ártott volna valamit, mert a gyomra teljesen üres volt. A konyha felé indult, bedobott a mikróba egy nagy adaggal Liam maradék spagettijéből, és amíg várt, felült a konyhapultra, és olvasni kezdte Louis üzeneteit.

12:37: Remélem még mindig alszol. Én már akkor se tudnék többet, ha kényszerítenének.

12:58: Nyilvánvalóan alszol. Csak gondoltam leírom, hogy megelőzzem a későbbi aggodalmad, jól vagyok. Néha kicsit fáj a fejem, de azt mondta a mostani (egyébként nálad sokkal unalmasabb) orvosom, hogy ez normális.

13:20: Dühös vagyok! Ugyanazt a részt adják a helyszínelőkből, mint két napja! Annyit bámultam volna ezt a szart, hogy körbeértem?

14:12: Végre találtam egy csatornát, ahol új részt adnak. Az első másodpercben megmondtam, ki a gyilkos… Ők miért nem tudják? Inkompetens barmok…

15:41: Most ment el anya. Hozott nekem a karácsonyi vacsiból. Ehetek belőle, DOKTOR ÚR?

16:01: Neh… Mire válaszolsz éhen fogok halni.

16:19: Oké… Már szédülök az éhségtől… Harry!

16:59: Nagyon jó alvókád van. Irigykedem kicsit. Utóirat: éhezem

17:34: Vagy már nem is alszol, hanem éppen az eltitkolt családoddal vagy. Feleség, gyerekek. Kettő is van? Mi a nevük?

17:35: Remélem legalább az egyik fiú, és szereti a focit.

18:10: Rájöttem! Halálra etted magad valami csokis, krémes, édes, cukros szörnyűséggel… Hívjak mentőt?

18:48: Eddig azt hittem, hogy jó társaság vagyok, de már magamat is kezdem unni.

19:15: Basszus, még mindig alszol? Egyedül kell megnéznem az esti helyszínelőket? Na jó… felhívom Olivert meg Niallt, hogy ment a karácsony a gyerekekkel és az adományok átadásával. Annyit beszélnek, hogy abba biztos én is belealszom…

19:52: Minden szuperül ment. Kaptam videót és képeket is. Anya nekik is adott rólam, ahogy itt fekszem… Mindenki láthatott a cuki hálóingemben.

20:18: VÉGRE! Már rendőrséget, mentőt, helyszínelőket, FBI-t akartam hívni hozzád! Mondd csak… kialudtad magad?

Harry hangosan nevetett az üzeneteken, különösen az utolsón, ami azután érkezett, hogy megnyitotta a chatet Instagramon, Louis pedig láthatta, hogy elolvasta. Nem válaszolt azonnal, előbb kilépett, hogy megnézze a képeket, amikről Louis beszélt. Hatalmas táblán egy hatalmas összeg, amit két árvaháznak, és három gyerekkórháznak adományoztak. Harry szíve megtelt melegséggel, ahogy nézte a képeket. Mert jól tudta, ez az igazi Louis. Ez a férfi, aki megmagyarázhatatlan módon ellenségből pillanatok alatt vált vágyai legfőbb tárgyává. A kép, amin Louis szerepelt, az ágyában fekve, nem mostani, nem volt a jelenlegi kötés a feje körül. Harry kinagyította, és csak nézte őt. A kéken izzó szemeket. Az őszinte mosolyt, ami ráncokba húzta a szemei sarkát. Ahogy int a képet készítőnek. Boldog volt a képen. Harry legalább öt percig nézte, mire csak nyomott az egész posztra egy szívecskét, aztán rákattintott a videóra is, amin Louis beszélt, ugyancsak a kórházban. Kezében a telefonnal, magának vette fel, és az már friss volt. A fején ott volt a fehér kötés, ebből Harry pontosan tudta, hogy azon a délutánon csinálta. Lehetetlenül kedvesen, jókedvűen, csupa pozitív energiával beszélt az emberekhez. Elmondta, hogy volt egy kis műtétje, de ezután már minden rendben lesz. Senki ne aggódjon érte. Beszélt arról, mennyire köszöni az adományokat a Tomlinson’s Foundation és a gyerekek nevében is. Aztán mindenkit biztosított a szeretetéről, és boldog karácsonyt kívánt, mielőtt megszakította a felvételt.

Harry csak mosolygott, és visszalépett a beszélgetésbe. A mikró már jelzett, hogy kész a vacsorája, de előbb írni akart.

Harry: Élek. Aludtam. Nagyon jól! Most vacsorázom. Megnéztem a videót is. Azt mondtad nekik, hogy pénteken hazamehetsz.

Miután elküldte, gyorsan felkelt, és kivette a forró műanyag dobozt a mikróból, de nem bajlódott tányérral, csak egy villát vett elő, és elkezdte enni a mikrózott, hol forró, hol még hidegen maradt spagettit.

Louis: Csak hülyéskedtem feljebb, örülök, hogy ennyit tudtál aludni. Rád fért. És igen, azt mondtam nekik, hogy pénteken hazamegyek.

Harry: Miért hazudtál nekik?

Harry csak ennyit kérdezett, és mosolyogva rágta a vacsoráját, és várta a választ.

Louis: Nem hazudtam! Megígérted! Pénteken kurvára hazamegyek, Styles! Megbeszéltük!

Harry: Most hisztizel?

Louis: NEM! De… erről volt szó! Mégis meddig akarsz még itt tartani?

Harry: Hétfő?

Louis: Ok

Harry várt még valamire, de amikor realizálta, hogy a férfi tényleg nem ír többet, hangosan felnevetett.

Harry: Hisztizel. Fejezd be! Majdnem megöltelek, hagyd, hogy legalább most jól csináljam!

Louis: ❤️

Harry a száját rágva nézte azt az apró kis emojit, amit Louis küldött neki. Dean soha, egyszer sem küldött neki hasonlóan kedves emojit sem. Harry sem nagyon használta ezeket a hangulatjeleket, fogalma sem volt, hogyan kellene reagálnia erre, de nem akart ridegnek tűnni. Se azt az érzetet kelteni, hogy ő nem örült neki, vagy küldene hasonlót Louis-nak, mert nagyon is, ezért ő is küldött egy ugyanolyat.

Ezután még órákig beszélgettek, miközben Harry végre kitakarította kicsit a konyhát, elmosott mindent, aztán beszedte a vitaminjait, amivel megszállott volt, mégis teljesen elhanyagolta őket az őrült beosztás miatt. Akkor köszöntek el, amikor már éjfél is elmúlt, Harry pedig megígérte neki, hogy reggel, ahogy felveszi a műszakot, egyből bemegy hozzá.

*

Harry pedig nem is hazudott Louis-nak. Másnap reggel, még szinte agyban nem is volt a kórházban, ahogy meghallgatta a tudnivalókat, és megkapta az aznapi teendői listáját, már rohant is a férfihoz.

- Istenem! Hova tűntek a szexi karikáid? - kapott játékosan a szájához Louis, Harry pedig a fejét rázva mosolygott, ahogy közeledett felé. - Nem fair, mert így még tökéletesebben nézel ki.

Ezeket a szavakat már nagyon halkan mondta, mert Harry közel volt, és az ajkaik pillanatok alatt összeértek. Harry hevesen, de mégis nagyon vigyázva Louis-ra, falta azokat a vékony, kívánatos ajkakat. Imádta őket, még érezte rajtuk a mentolos ízt, amiből tudta, hogy Louis tényleg rendbe tette magát, mielőtt Harry megérkezett. A csókból kiválva Louis szája sarkát puszilta, aztán az arcát, utána az álla vonalát, és végül Louis nyakába fúrta az arcát. Jó illata volt, annyira iszonyúan jó, a férfi pedig elvesztve a fejét halkan nyöszörgött, és Harry köpenyét szorongatta, hogy visszafogja magát. Harry olyan rohadtul kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet Louis, amikor nem uralja a mozdulatait és a hangját. Amikor teljesen elengedi magát egy franciaágy közepén fekve, összegabalyodva Harryvel. Fájdalmasan vágyott arra, hogy végre megtapasztalhassa.

- Miért nem vártál meg a zuhannyal? - morogta Louis fülébe, aztán egy apró harapást hagyott a füle alatti puha területen.

- Bassza meg… nem tudtam, hogy most az is opció lehetett volna - lehelte Louis, Harry pedig mosolyogva hajolt újra a szájára, de nem akart kockáztatni. Louis tegnapi műtétjét tekintve elvárt volt az, hogy folyton figyeljenek rá, ezért bármikor benyithattak.

- Van egy kis dolgom, de lesz sok üresjárat, amikor csak ügyeletben leszek, ha kellenék - kezdett magyarázni, és bár a pillangók verdestek a hasában a forró pillanataiktól, és a merevedése is harcra kész volt a köpenye jótékony takarásában, elkezdte szakszerűen megvizsgálni Louis-t, mielőtt magára kellett hagynia. - Visszajövök, ahogy tudok. Pihenj, oké? Különben hétfőn se engedlek el.

- De szigorúak vagyunk ma, doktor úr…