Sziasztok! 

Máris itt vagyok a harmadik résszel, és ezzel eggyütt egyre közeledünk a karácsonyhoz is. Remélem, hogy mind jól vagytok! Vigyázzunk magunkra itt a nagy ünnepek előtti őrületben. : ) 

Puszi&Pacsi

Louis

A férfi már órákkal azelőtt lekapcsolta a tévét, és a villanyt is, ami világított a feje felett, mégsem sikerült elaludnia. Zavarták a szoba biztonsági fényei, a folyamatosan beszűrődő hangok a folyosóról. Az ágy is istentelenül kényelmetlen volt, és ha mindez még nem lett volna elég, majd’ éhen halt. Louis rengeteget mozgott a focinak köszönhetően, és emellett még szerencsés alkat is volt, mert ehetett akármennyit, soha semmi nem látszott meg rajta. Ő pedig evett is. Rengeteget. Vacsorára mindig valami rendelt, hatalmas adag és szörnyen hízlaló kaját, mellé imádott sört inni, és bár nem volt nagyon édesszájú, azért a McDonalds hamisítatlan, teljes mértékben szintetikus almáspitéjének sose tudott ellenállni. Azokban a pillanatokban nem kellett volna ételre gondolnia, mégsem tudott mit tenni. Szinte érezte az ízüket a szájában. Ami mellesleg annyira ki volt száradva, hogy vattát tudott volna köpni.

- Bárkit leszopnék egy pohár vízért… - morgolódott magában, ahogy próbált úgy helyezkedni, hogy valamennyire kényelmesen feküdjön. - Még jó, hogy gyógyulni jönnek ide az emberek, mégis kínozzák őket.

Ezek után sem adta fel, minden erejével azon volt, hogy el tudjon aludni, de a fészkelődés miatt egy kicsit fájni kezdett a feje, így végül feladta. A hátára fordult, és a plafont kezdte bámulni. Úgy volt vele, hogy előbb vagy utóbb, de csak elalszik egyszer.

Valamilyen csoda folytán mégis elszenderedett, és amikor felébredt, már reggel volt. A halovány téli nap besütött az ablakán, Louis pedig talán egy fokkal jobban érezte magat. Nem aludt jól, és még mindig haza akart menni, de egy kicsit elviselhetőbben élte meg a helyzetet. Miután kibotorkált a mosdóba, aztán nagy nehezen vissza, hála az infúziós állványnak, erőlködések közepette, egy sóhaj kíséretében újra a paplan alá mászott. Épp csak betakarta a lábát, amikor nyílt az ajtó, és Dr Styles lépett be rajta egy fiatal nővérrel az oldalán. Az ápoló azonnal Louis párnáit és takaróját kezdte igazgatni, aztán kicserélni az infúziós tubust.

- Hogy aludt? - kérdezte a doktor, a hangja pedig sokkal mélyebb és reszelősebb volt, mint ahogy Louis emlékezett rá. Az arca gyűrött volt, nagyon fáradtnak tűnt. Louis még azt is észrevette, hogy az orvos egy furcsa, szinte természetellenes szögben állt az ágya mellett, mintha a hátát fájlalta volna. Előző nap még meg tudta volna ütni az ellenszenves, cinikusan kioktató szarházit, de azokban a pillanatokban egy kicsit ellágyult, és talán meg is sajnálta. Az anyja által pontosan tudta, hogy ez egy igazán embert próbáló hivatás, és talán Styles is azért volt egy paraszt, mert ki volt merülve. Aznap reggel, ahogy mellette állt, pedig még jobban látszott rajta, hogy legalább három nap alvásra lenne szüksége, hogy újra formában legyen. - Volt bármilyen rosszullét, szédülés? Fájdalom?

- Nem - válaszolta egyszerűen Louis, teljesen el is feledkezve az esti kellemetlenségekről, és attól, hogy szédült egy kicsit. - Csak borzasztóan éhes vagyok, és a szám akkor se lehetne szárazabb, ha homokot öntenénk bele.

- Sajnálom, már mondtam, hogy nem ehet - morogta monoton hangon a doktor, Louis korábbi rokonszenve pedig szerte is foszlott. Semmi rosszat nem mondott, csak válaszolt arra, hogy van, mi a kellemetlen. Az éhsége az volt. A férfi pedig egy csepp kedvességet se erőltetett a hangjába. Meg se próbálta. Louis csak arra tudott gondolni, mennyire kár, hogy egy ilyen csodálatos testben, egy ennyire ellenszenves személy lakik. Mert azt azért nem lehetett mondani, hogy a fiatal orvos ne lett volna embertelenül dögös. Louis egyszerre tudta volna lefejelni és az ágyába vinni. - Most hazamegyek, de este már újra itt leszek. Ha addig nem tapasztalunk semmi szokatlant, a felügyeletem alatt ehet néhány falatot. Rendben?

- Oké - morogta Louis is, de nem beszélt többet, csak figyelte, ahogy Styles az ágya végében lévő papírokra firkál valamit, aztán mellé lépett, és a nyakát, tarkóját és halántékát vizsgálta át alaposan. Nem volt fájdalmas, a doki kezei melegek voltak, és finom puha volt minden egyes érintése. Erős kontrasztban állt a mogorva stílusával.

- Pihenjen, aludjon, amennyit csak tud - mondta, és még ellenőrizte, hogy az ápoló a megfelelő gyógyszereket kötötte be Louis-nak.

- Nem non-stop alvásra teremtettek - motyogta Louis, és már ő is érezte, mennyire gyerekesen viselkedett, de dühös volt. Mindenre és mindenkire, amiért ágyhoz kötötték legalább egy hétre.

- Engem se huszonnégy órás talpalásra - vágott vissza Styles, Louis pedig összeszorította az állkapcsát. A férfi felhúzta a vállait, és tehetetlen gesztust színlelt. - A szükség néha törvényt bont. Ne hisztizzen, amiért mások a gondját viselik.

- Maga meg kapja be! - válaszolta Louis ugyanolyan nemes egyszerűséggel, még a vállait is felhúzta, akárcsak az orvos. Styles megforgatta a szemét, és szó nélkül hagyta magára őt.

- Harry nem rossz ember - szólalt meg az ápoló, aki még mindig a szobában volt. Louis látta rajta, hogy védeni próbálja a pasit, és egyből arra következtetett a nő viselkedéséből, hogy talán tetszik neki a doktor. Vagy csak közelebb állnak egymáshoz. - Csak kimerült. Mindenki az. Ez az év legrosszabb időszaka. Nézze el neki, hogy egy kicsit… rosszkedvűbb.

- Itt kell rohadnom az ünnepek alatt, ő is elnézhetné a hisztimet - felelte Louis, és úgy is gondolta, hogy maximálisan igaza volt. Tulajdonképpen kettejüknek ugyanaz volt a problémája. A nővér végül egy mosollyal kiment a szobából, Louis pedig zsörtölődhetett magában tovább. Mivel neki nem járt reggeli, ezért a következő személy, aki először rányitott a délelőtt folyamán, az édesanyja volt. Nem sokkal később az apja és az összes húga is megérkezett, és az addig csendes, nyugodt kórházi szobában hatalmas lett a zsongás. Mindenki egymás szavába vágva beszélgetett, Louis pedig végre ellazult egy kicsit. Képes volt őszintén mosolyogni.

- Szükséged van valamire? - simított végig Jay az arcán, Louis pedig még szélesebben mosolygott. - Be tudok még ugrani délután.

- Minden rendben - ingatta a fejét Louis, és magához húzta Jayt, hogy szorosan megölelje. - Bejöhetsz, ha nincs más fontos dolgod, de megvagyok. Nem kell semmi.

- Akkor viszont vásárolni megyek - kacsintott rá a fiára, aki csak felnevetett, és bólintott egyet. - Holnap reggel jövünk.

Miután mindenki magára hagyta, megint nem volt más elfoglaltsága, mint a helyszínelőket nézni, és azon gondolkodni, mi mindenre lett volna képes csak egy tál popcornért, miközben éppen a tökéletes gyilkosságról edukálódott.

- Na, hogy van a nagybeteg? - tárta ki az ajtót Niall, Louis pedig hangosan felnevetett a belépőjén. Csapattársa és jó barátja beljebb sétált, és lehuppant a fotelba, ami nem messze volt az ágy mellett. Kezébe vette Louis papírjait, és bőszen olvasni kezdte. - Haldokolsz. Szomorú. Akkor én leszek az új csapatkapitány. Egyet se félj, jó kezekben lesznek a srácok.

- Képzelem - forgatta meg a szemét Louis, de ettől még mosolygott.

- Styles az orvosod? - lepődött meg Niall, mielőtt letette volna a csíptetős mappát, vissza Louis ágyának a végébe.

- Honnan ismered a faszkalapot? - húzta fel a szemöldökét Louis, mert már évek óta minden buliba, vagy csak haveri találkozóra együtt mentek. Sose hallott még Nialltől az orvosáról.

- Faszkalap? - kérdezett vissza csodálkozva Niall, aztán lejjebb csúszott a fotelban, hogy elkényelmesedjen. - Már nagyon rég nem láttam. Még gimisek voltunk. Nem emlékszel? Gemma, a nővére korrepetált engem matekból, amikor már végzős volt.

- Abba a csajba bele voltál esve - nevetett fel Louis, és bár nagyon erősen próbálta felidézni az öccsét, azaz Dr Stylest, egyáltalán nem emlékezett rá.

- Részletkérdés - legyintett Niall, és folytatta a gondolatmenetét. - Nem ismertem jól már akkor se, és a suli után soha nem láttam többet. Gemmával még néha beszéltünk. Annyit tudtam, hogy az orvosira ment. És mint látjuk, el is végezte.

- Én meg ügyesen ki is fogtam a seggfejet - morogta Louis, és tulajdonképpen jelenleg már nem is csak az éhsége volt a gond. Nagyon szeretett volna már elszívni egy szál cigit. Ez volt a legkárosabb szokása, és bár nem szívta már olyan gyakran, mint amikor gimisek voltak, de még így is sokszor érezte a romboló hatását, amikor a pályán volt.

- Nem tudom, mitől lett seggfej, a gimi alatt, amikor náluk voltam, még kedves srácnak tűnt - felelte Niall, és egy vállrándítás után le is zárta a témát. - Mikor engednek haza?

- Jövő péntek - sóhajtott fel Louis, de Niall nem hagyta neki, hogy sajnáltassa magát. Hozta a saját bolondos formáját, és mintha kitűzte volna célul, hogy Louis egész délután csak nevessen. Mire a barátja elment, már magától a nevetéstől volt kimerülve, és hamar el is aludt egy újabb helyszínelők rész alatt. Persze még a pihenése sem lehetett nyugodt, mert kétszer is infúziót cseréltek neki, és persze véletlenül sem nyugodtan vagy óvatosan, hogy ne ébresszék fel. Ebben a félálomban volt egészen addig, amíg rá nem sötétedett, és egy kicsit mélyebben is el tudott aludni.

Már csak egy órája volt vissza, amit még otthon tölthetett, mielőtt össze kellett szednie magát, hogy visszamenjen a kórházba. Reggel óta nem evett semmit, egyből a fürdőbe ment, hogy alaposan lezuhanyozzon, aztán a nappali kanapéjára heveredett. Néhány órát sikerült aludnia, de aztán felébredt valami kiabálásra a lépcsőházban, és utána csak heverészett, miközben a tévét kapcsolgatta. Eléggé fázós volt, de szerencséjére az ünnepek alatt egyedül az övé volt a lakás. Felcsavarta a radiátorokat, és így nyári meleget varázsolt a falak közé. Egy alsóban feküdt a heverőn, és csak egy pokróc takarta a lábait. Az év többi részében megosztotta a lakását egy bérlőtárssal, mert az egyetem alatt csúnyán lenullázta az összes megtakarítását. A jelenlegi lakótársa Liam volt, egy helyi autószerelő, és Harry egészen kedvelte őt. Nem voltak legjobb barátok, de ettől még jól kijöttek, és néha Harry beszállt Liam mellé, hogy sörözzenek és videójátékozzanak. Bár ez tényleg ritkaságszámba ment, hála Harry hivatásának. Legtöbbször csak aludni járt haza. Főleg az utóbbi időben. Ezúttal mégis örült, hogy Liam már napokkal ezelőtt összecuccolt, hogy az ünnepeket a szülei házában töltse, a szomszéd kisvárosban. Legalább így, ha csak fél napokat is tölthetett otthon, mégis nyugalma volt, és azt csinált, amit csak akart. Például nem mosogatott el előző nap óta, így a kávés bögrék és kistányérok, amiről szendvicseket evett, mind a mosogatóban tornyosultak. Vagy a meztelenkedése a felfűtött lakásban. Liam utálta, ha 20 fok fölé ment a hőmérséklet a kis albérletben. Harry viszont addigra már 28-nál tartott, és nem volt senki, aki panaszkodott volna érte.

Amikor már tényleg csak tíz perce volt, hogy még egyen is valamit, csak egy melegítő együttest vett fel, mivel a kórházban úgyis át kellett öltöznie, aztán elmajszolt egy protein szeletet, és már indult is vissza a klinikára. Nagy levegőket kellett vennie, mielőtt kiszállt volna a kocsijából, mert egyszerűen csak nem akart bemenni abba az épületbe. Nem kizárólag a karácsonyi beosztás idegesítette őt ennyire. Dean is odabent várta, akivel egyáltalán nem akart találkozni. Nincs két hete, hogy szakítottak, és még mindig tele volt dühvel, haraggal, de leginkább szomorúsággal. Csalódott a férfiban, akinek a szerelmében feltétel nélkül megbízott. Nem voltak együtt túlságosan régóta, mégis úgy érezte, hogy tartottak valahová. Történik közöttük valami, ami komolyabb is lehetett volna. Nagyot tévedett, de már mindegy volt, és hol saját magát, hol Deant hibáztatta az egészért. A legrosszabb mégis az volt, hogy iszonyúan hiányzott neki a férfi. Hiányzott, hogy hozzábújjon, amikor épp nála aludt, vagy Dean Harry ágyában. Hogy reggelit készítsen neki. Hogy csak beszélgessenek a szakmáról, mert mindketten ugyanazt akarták. Deant is az agysebészet vonzotta. Harry néha rosszul is érezte magát amiatt, mert Dr Feedman az első néhány alkalom után alig adott lehetőséget Deannek, de rendszeresen maga mellé vette Harryt. A szakítás óta persze Harryben is átfordultak a dolgok, és már nem sajnálja, amikor ő kapott esélyt műtétekre, és nem az utálatos exe.

Már senki sem volt az öltözőben, amikor beesett, hogy gyorsan ledobálja a melegítőjét, és kirángassa a szekrényből a kék vászon nadrágból és ugyanolyan színű vászon ingből álló egyenruháját. A köpenyét és sztetoszkópját már a folyosón szaladva dobta magára. Mire a központi nővérpulthoz ért, már minden rezidens ott volt, de senki nem tett megjegyzést, vagy csak nézett rá megvetéssel, amiért az utolsó percben esett be. Kivéve egy valakit. Dean látványosan a szemét forgatta, és amikor Dr Adams, a kórház szívsebésze, és egyben az aznapi főnökük mélyen a papírjaiba volt merülve, még be is szólt neki.

- Hihetetlen, hogy még az egyenruháddal is ennyit tudsz bíbelődni… - Mindenki szótlanul, de különösebb csodálkozás nélkül nézett rájuk. Azt már megszokták, hogy Dean mindenkivel bunkózott, ezért Harry biztos volt benne, hogy senki sem gondolt ennél többet a jelenetbe.

- Hihetetlen, hogy fizikai fájdalmat érzel, ha nem baszogathatsz valakit - vágott vissza Harry, és ezen többen is elmosolyodtak. Még Dr Adams is, mielőtt megszólalt volna, ezzel megakadályozva Dean további mondandóját.

- Ha befejezték ezt a bájos eszmecserét, akkor osszuk ki a feladatokat - mondta az ötvenes évei elején járó férfi. Ő egy fokkal barátságosabb volt, mint Dr Feedman, de azért óvóbácsinak semmiképp sem mehetett volna el.

- Benward és Clark a sürgősségire mennek - mutatott a két férfi felé, akik csak morogva bólintottak. - Akár el is indulhatnak, nem lesz más dolguk a műszakjuk végéig. Deeks és Hale az ortopédiára, mert volt egy csúnya baleset a délelőtt folyamán, és jól jönne a segítség az osztályon. Ha jól tudom, amúgy is ez a szakág érdekli önöket. Mehetnek! - Fel se nézett a papírjai közül, csak darálta a neveket, és intett, ha elmondta nekik a tudnivalót. - Mallard és Jenkins velem jönnek. De ha Mallardnak munka közben is ekkora lesz a szája, akkor leküldöm az elfekvőbe pelenkát cserélni. - Dean ezután már nem merte olyan nagyképűnek mutatni magát, és csak bólintott a hallottak után, Harry viszont képtelen volt visszafogni a mosolyát. - Styles, magának van egy saját esete. Nézzen rá Tomlinsonra, vizsgálja meg alaposan, és figyeljen rá, ezek a kritikusabb napok. Ügyeletbe teszem a neurológián. Ezenkívül a tegnapi nap folyamán Dr Feedman beírta egy agytumor eltávolítására, ahol asszisztálhat. Egy óra múlva kezdődik a műtét, ő már ott van, mosakodjon be. - Harry nem is lehetett volna ennél boldogabb, mert nem csak műtétje volt, míg mindenki mást csicskáztattak, de még Dean megvető pillantásai is mámorosak voltak a számára. - És végül Posey és O’Donell, magukat is a neurológiára osztották. Nagyszerű! Mindenki mehet a dolgára!

Harry senkivel se törődve, futólépésben ment át a hatalmas tábláig, ahol az aznapi műtéteket vezették. Már minden ki volt húzva. Az egész épületben az ő műtétje volt az egyetlen, ami még aznapra volt kiírva. Azután pedig egyből Louis szobája felé indult, és még az emeleti nővérpultban megállt, hogy csináljon egy kávét, és megkérdezze, tudnia kell-e valamiről, azután viszont egy mély levegő kíséretében a férfi betegszobájába ment.

- Hogy van ma? - nyitott be az ajtón, és megint egy olyan kép tárult elé, ami korábban is. Louis aludt, az arca és az egész teste békés volt. Az egyik lábát kitakarta, és a szája egy picit nyitva volt. Harry nem ébresztette fel a hangos belépőjével sem. Fogalma sem volt, hogy mi történik vele, de ilyenkor valamiért egészen más hatással volt rá a férfi. Percekig nem mozdult, hangot se adott ki, csak állt, és nézte Tomlinsont a sötétben. Csak akkor köszörülte meg a torkát, és lépett közelebb, amikor magában is realizálta, mennyire ijesztő is volt az, amit művelt. Állni a sötétben és nézni, ahogy egy idegen alszik. Sok ember legrosszabb rémálma. Felkapcsolta a kis éjjeli lámpát, mert bár még csak kora este volt, december lévén már korom sötét volt odakint. A férfi ébredezni kezdett, Harry pedig vett egy mély levegőt, amíg arra várt, hogy a betege teljesen magához térjen.

- Bocsánat, hogy felébresztettem, de szeretnék elvégezni egy gyors vizsgálatot, és kérdezni a mai napról - szabadkozott Harry, és még ő is érezte, hogy sikerült végre egy sokkal kedvesebb hangon szólnia Tomlinsonhoz. Aztán arra is gondolt, hogy ha megint kiállhatatlan lesz, akkor ő is visszatér ahhoz a stílushoz, amit eddig is használt védekezés gyanánt. - Belevilágítok a szemébe, rendben?

- Aham - motyogta a férfi, és le sem tagadhatta volna, hogy még nincs egészen magánál. Harry gyorsan elővette a kis lámpáját, és megvizsgálta Louis szemének a reakcióit.

- Volt bármi kellemetlen érzése a nap folyamán? - kérdezte Harry, a betege pedig azonnal elmosolyodott, ahogy egy kicsit feljebb helyezkedett az ágyban. Nem igazán tudta hova tenni, de amint megszólalt, megértette.

- Ha azt mondom, éhes vagyok, lerúg a teraszról, és balesetnek fogja beállítani? - kérdezte tőle Tomlinson egy félmosollyal, és ez volt az első alkalom, hogy Harry mosolygott bármin is ennek a férfinak a társaságában. - Azt hiszem túl sok helyszínelőket nézek, amióta itt vagyok.

- Nagyon úgy tűnik - bólintott Harry, és némán, csak a pillantásával kért engedélyt, hogy Louis nyakát, és halántékát is végigtapogassa. - Ha tényleg nem volt semmi említésreméltó a mai napon, akkor küldetek be a nővérekkel egy kis vacsorát - mondta, amikor végzett, és ellépett Louis mellől, hogy a kezébe véve a csíptetős mappát, gyorsan ráfirkantsa, mindent rendben talált. - És megmondom nekik, hogy nincs több helyszínelők.

- Hallottam ma, hogy ismeri Niall Horant - váltott hirtelen témát Tomlinson, és Harry zavartan nézett fel a mappából, mert nem számított erre a mondatra. - Ma itt járt, és ő mesélte.

- Túlzás azt állítani, hogy ismerem - felelte Harry, és visszatette a papírokat az ágy végébe. Készen állt, hogy befejezze ezt a furcsa eszmecserét, és végre itthagyja a férfit, mielőtt még megint valamilyen módon elkezdik a már megszokott csatározásaikat. - Rá volt kattanva a nővéremre a gimiben. Néha volt a házunkban. De szerintem soha nem beszéltünk két mondatnál többet.

- Ezek szerint egy suliba jártunk, és nem is tudtam róla, miközben minden nap egymás agyára megyünk - folytatta Louis, Harry viszont már szinte araszolgatott az ajtó felé, hogy leléphessen. Várta a műtő, és egy agytumor, ami miatt már iszonyú izgatott volt.

- Én tudtam, hiszen ki ne hallott volna Tomlinsonról, Horanről, és Westről. A híres triumvirátus volt - válaszolta, és a hangja most egy kicsit színtelenebbül csengett. Nem akart cseverészni, igazából már mennie kellett volna. Menni is akart. - Azóta meg pláne… De még csak elsős voltam, amikor Horan rámászott a nővéremre.

- Akkor kettővel alattunk jártál. Vagyis… - állapította meg Louis, Harry pedig türelmetlenül bólintott egyet, még azzal sem törődve, hogy Tomlinson letegezte, pedig egyáltalán nem akart személyeskedni, akármilyen suliba, oviba vagy bölcsibe is jártak együtt, aztán még azelőtt szólalt meg, hogy Louis folytatta volna.

- Igen - vágta rá, és el is indult az ajtó felé. - Ha nem haragszik, vár rám egy agytumor, és még be is kell mosakodnom. Aludjon, reggel benézek.

- Rendben… - hallotta még, miközben már éppen az ajtón fordult ki, és futólépésben indult el a két emelettel feljebb lévő egyes műtőhöz.

Az operáció közben sajnos csak asszisztálhatott, de még így is sokkal nagyobb élmény volt, mint amit mindenki másnak kellett csinálnia, ezért belül szinte fel tudott volna robbanni a boldogságtól, hogy műtőt látott. Több, mint három órán át voltak odabent, és a folyamatos koncentrációtól teljesen kimerültnek érezte magát, viszont nem pihenhetett. Egy nyilvánvalóan őrült éjszaka várt rá az ügyelet alatt, mert egyből megcsipogtatták, hogy segítsen be a sürgősségin egy autóbaleset miatt.