Sziasztok! 

Meg is érkeztem a második résszel, nagyon örülök, hogy ami visszajelzést küdtetek, az mind pozitív volt, ezek szerint annyira nem lőttem mellé ezzel a mesével. Remélem végig sikerül tartanom a szintet, holnap találkozunk!

Ps: Hamarosan karácsony... (: Mindenki készen áll? Kb? 

Puszi&Pacsi

Louis szinte fújtatva ült az ágyon, és várta, hogy elvigyék végre azokra a vizsgálatokra. Jay már ott hagyta őt, megígérve, hogy másnap mindenképp visszamegy, a férfi pedig azóta egy elkülönített szobában feküdt. Kórházi, lenge hálóing volt rajta, amiben egy kicsit fázott is, a cuccait pedig az egyik ápolónak adta, hogy vigyázzon rá. Csak a foci meze volt nála, semmi más. Jay még megígérte neki, hogy összeszedi a holmiját a stadion öltözőjében, de legelsősorban az iratait és a telefonját, és azt is leadja a nővér pultnál, mielőtt hazamegy.

- Készen áll? - lépett Louis mellé egy fiatal férfi ápoló, ő pedig csak bólintott. A névtáblája alapján Jameson, lesegítette őt a kényelmetlen hordágyról, amin eddig feküdt, és a CT géphez kísérte, hogy meg tudják csinálni a felvételeket. Louis egyáltalán nem érezte jól magát. Megint hányingere volt, és rohadtul szédült. A térdei remegtek, amikor mozdulnia kellett, és attól félt, egyedül nem is tudná megtartani magát. Hosszú percekig húzódott a vizsgálat, Louis pedig már nagyon várta a végét. Az addig kényelmetlen hordágy egyszerre pihepuha, biztonságot nyújtó ágyikónak bizonyult. - Kész vagyunk. Jöjjön, Mary nővér már odakint vár. Átviszi az MRI-be.

- Oké - morogta Louis kedvtelenül. Semmi másra nem vágyott, csak inni, aztán lepihenni. Na meg zuhanyozni, mert a meccs alatt iszonyúan megizzadt. Akkor nem érezte magán, de ahogy ott feküdt, már pontosan tudta, hogy bűzlik, ami körülötte látszólag senkit nem érdekelt, de őt meglehetősen zavarta. Az MRI vizsgálat sokkal hosszabb volt, mint a CT, de már annyira zavart volt, és a feje is lüktetett, hogy csak elengedte magát. Lehunyta a szemeit, és várta, hogy a gép kattogó hangja abbamaradjon, és ezen is túl legyen. - Ihatnék egy pohár vizet? Nagyon szomjas vagyok, és szédülök is.

- Sajnos, amíg Dr Styles nem látja az eredményeket, nem lehet - rázta meg a fejét Mary. Louis kedvelte őt, vagy talán kedvelte volna, ha nem ebben a helyzetben társalognak. Így viszont minden készült az idegeire menni. Haza akart jutni végre, elterülni az ágyán, bekapcsolni a tévét, és pihenni. Kiheverni ezt az egész őrületet. Ehelyett itt volt, és szó nélkül tűrte, ahogy az ápolónő egy meglehetősen elegáns szobába tolta őt, szépen befektette az ágyába, és a kezébe adta a falra szerelt lapos TV távirányítóját. - Az eredmények fél órán belül meglesznek. Dr Styles be fog jönni, hogy mindent elmondjon. Ő az ügyeletes ma éjszaka.

- Nagyszerű - morogta Louis az orra alatt, de arra figyelt, hogy addigra Mary már az ajtóban legyen, és ne hallja. Legalább tizenöt percig csak kapcsolgatta a TV-t. Louis nem igazán szeretett a kanapén ülni, és ostoba műsorokat bámulni. Sokáig tévéje sem volt, csak néhány haver rászokott, hogy hozzá járjanak át, és szoktak videójátékozni is. Főképp persze csak a Fifát, vagy valami más sporttal kapcsolatos játékot. Louis életében minden bizonnyal a sport játszotta az elsődleges szerepet. Minden szabadidejét a pályán töltötte, vagy a közeli kis erdőben futott. Kivéve télen, vagy nagyon rossz időben, mert arra az esetre volt egy futógépe a házban. Most sem talált semmit a tévében, ami érdekelte volna, de megállt egy csatornán, ahol éppen valamilyen helyszínelők sorozat hatszázadik epizódját adták. Az édesanyja imádta az ilyeneket, de Louis nem igazán tudta értékelni. Úgy volt vele, hogy ha másra nem is jó, legalább egy kicsit lefoglalja, amíg a nagyképű orvosa vissza nem ér. Már vagy ezerszer majdnem kikelt az ágyból, és elkezdett öltözködni, mire Dr Styles belibegett az ajtón. Nem szólalt meg egyből, csak a kezében lévő papírokat olvasta, ezért Louis-nak alkalma nyílt egy kicsit jobban szemügyre venni őt. A legelső, amit látott, az a fiatal férfi kimerültsége volt. A dühét szinte tapintani lehetett, Louis pedig nem tudta, miért viselkedik így vele a doktor, holott azon a napon találkoztak először. Az ok nélküli flegmasága pedig felidegesítette, és úgy érezte, harcba kell szállnia.

- Nos, Mr. Tomlinson... - kezdett bele a férfi színtelen hangon, és Louis ágya mellé sétált. Nem nézett fel rá, továbbra is csak a leleteket lapozgatta.

- Mi a fene tartott ennyi ideig? - szakította félbe a doktort, aki éppen nyitotta volna a száját, hogy elmondja, mit lát a lapjain. Ezután viszont csak meglepett arccal felnézett, a tekintete elsötétült, és haragosabbnak tűnt, mint akkor, amikor Louis megérkezett a kórházba. - Megműtött egy egész falut?

- Ne gondolja, hogy csak mert valamiféle celeb itt Yorkshire-ben, az élete egyetlen cseppel is többet ér, mint bárki másnak ebben a kórházban. Sőt...

- Hogy mondta? Sőt? - szűkítette össze a szemeit Louis, az orvos pedig láthatóan vissza akart vágni, iszonyú düh áradt belőle, de nem szólt egyetlen szót szem. Minden szavát visszanyelte, és újra a papírokra terelte a figyelmét.

- Megnéztem a CT és MRI felvételeket, amiket a vérvétel is megerősít - kezdte el darálni egy igazi, hamisítatlan, orvosokhoz méltó módon. - Egy enyhébb agyi ödéma alakult ki a fejét ért erős ütés következtében. Az eredmények alapján még nem esik abba a stádiumba, hogy műtétre legyen szükség. Viszont minimum egy hét szigorú fekvés, kíméletlen diéta, a legminimálisabb mennyiségű szájon át bevitt folyadék, és gyógyszeres kezelés, amit az infúzión át fogunk adagolni. A jó hír, hogy szenteste a beszállító, akitől a vacsora jön, ünnepi menüvel készül. A rossz hír, hogy abból maximum pár falatot ehet egyszerre.

- Biztos, hogy nem fogom idebent tölteni az ünnepeket - vágta rá azonnal Louis, és a kétségbeesése elkezdte átvenni felette a hatalmat. Neki nem csak karácsony volt azokban a napokban, hanem a születésnapja is. Rengeteg terve, és vacsorameghívása volt a következő napokban. Ráadásul egy hivatalos fogadáson is részt kellett vennie, amit a Doncaster Rovers vezérigazgatósága tartott. Egyáltalán nem volt jó vicc az, hogy ezek szerint egy hétig el akarták várni tőle a kórházi fetrengést. - Ma éjszakára esetleg. Legrosszabb esetben még akár holnap is, de ennyi.

- Figyeljen, felőlem akár most azonnal is hazamehet, ha kitölti a papírokat, miszerint saját felelősségre elhagyta a kórházat - forgatta meg a szemeit az orvos, és még sóhajtott is egyet, ami csak még jobban forralta Louis vérét. - Pont a maga hisztije a karácsony miatt a legkevésbé szükséges plusz, amit szeretnék hallgatni. Viszont azt jobb, ha tudja, hogy ez a kis apróság ágynyugalom mellett egy hét alatt teljesen rendbe jön. Viszont egyetlen rossz mozdulat, helytelen kezelés, vagy akár egy véletlen ütés a koponyán, és könnyedén végzetes is lehet.

- Úgy adja elő a kis monológját, mintha ezek után lenne választásom - morogta Louis, és érezte, pontosan tudta, hogy ezt a meccset most elvesztette. Kénytelen volt maradni, mert ezek alapján biztos volt benne, hogy az anyja sem hagyná, hogy hazamenjen, és minek áltatta volna magát, nyilván ő sem akart meghalni.

- Mert van is - bólintott Dr Styles, és a műmájer vigyor, ami elterült az arcán, arra késztette Louis-t, hogy ökölbe szoruljanak a kezei a takarója felett. - Hozhatom a nyomtatványokat.

- Hagyja ezt a cinizmust, egyáltalán nem áll jól.

- Mindketten tudjuk, hogy de - bólintott Harry, aztán minden kezében lévő papírt összerendezett, és az ágy végében lévő kis kapcsos táblára tűzte. - Velem szemben dühönghet, mintha tehetnék bármiről is, de ha jót akar magának, próbáljon meg ellazulni. Ne nagyon ugráljon. Ha mosdóba kell mennie, akkor is csak lassan, apró léptekkel. - A doktor újra gépiesen kezdett darálni. Az égvilágon semmi érzelem nem volt a hangjában. Louis csak bámult a férfi arcába, és nem értette, hogy a fenébe lehet valaki ennyire dögös kívülről, és ennyire elbaszott személyiséggel megáldva, mint ez az arrogáns, nagyképű faszkalap, aki azt hiszi Louis felett áll bármiben is. - A nővéreknek már elmondtam, hogy milyen gyógyszeres kezelést kell kapnia, hamarosan itt lesznek az első adaggal. Nézzen tévét, nyomkodja a mobilját, vagy csak aludjon. Azzal segítene a legtöbbet magán. Ha minden jól megy, és semmilyen komplikáció nem jelentkezik, péntek délután hazamehet.

- Ez még mindig csak valami vicc - morogta Louis, a férfi viszont csak megforgatta a szemeit, és az ajtó felé indult, ahol az egyik ápoló lépett be pont akkor, amikor ő is odaért. Még beszéltek valamiről, amit Louis nem hallott, aztán néhány gyógyszer neve hangzott el, amiket egyáltalán nem ismert, és tudta, hogy egy perccel azután se tudná már visszamondani a készítmények bonyolult neveit, miután azok elhangzottak. Dr Styles kiviharzott a szobából, Louis pedig továbbra is mogorván feküdt az ágyon, az ápolóhoz egyetlen szót sem szólt. A fiatal nő bekötött neki egy új infúziót, nyilván a gyógyszerekkel, és még valami pluszt is beadott neki egy fecskendőből, az infúzió csövén át. Ez az egy jó volt abban, hogy éjjel-nappal egy tű volt a kezében, legalább nem szurkodták folyton. Már azokban a pillanatokban, ahogy minden elcsendesedett körülötte, és nem volt más dolga, csak a tévét nézni, tudta, hogy ez a karácsony lesz a legrosszabb mind közül. Már akkor rettenetesen érezte magát, hogy a családja nélkül, egyedül kell majd idebent feküdnie. Styles azt mondta neki, hogy szigorú diéta vár rá, ettől pedig még jobban fájt a szíve egy kis pulykasültért, azzal az isteni édesburgonyával, amit az anyja minden évben elkészített. Ölni tudott volna a citromos lazacért is. Ahogy ezeken gondolkodott, máris megéhezett. Muszáj volt valahogy elterelnie a figyelmét, ezért nagyon óvatosan, ahogy azt az arrogáns doktorbácsi előírta, lassú léptekkel ment ki a fürdőbe, maga után rángatva az infúziós állványt. Talán egy egész órát is eltöltött a zuhanyban, amíg lassan, alaposan átgondolt mozdulatokkal lecsutakolta magát. Még mindig éhes volt, és egyre szomjasabb is, hála a testét áztató víznek, de legalább már nem érezte magát mocskosnak, és egészen kellemes volt a kórházi szappan illata is. Persze egyből tudta, hogy talán csak ott, abban a lakosztályban vannak ilyen kedvező körülmények, de abban a pillanatban nem érdekelte. Ügyesen visszamászott az ágyba, kellemes távolságba húzva az infúziós állványt, aztán megint a tévét kezdte kapcsolgatni, hátha ezúttal is ráakad valami közepesen nézhetőre, de tíz perc után feladta, és megint egy helyszínelők epizódon állapodott meg.

A férfi, ahogy elhagyta Tomlinson szobáját, a felettese megkeresésére indult. Mostanra már túl kellett lennie a műtéten, és Tomlinson eredményeiről is be kellett számolnia. Dr Feedmant a kantinban találta meg néhány másik szakorvos társaságában. Nagyjából ez a négy már vizsgát tett és praktizáló orvos volt az egész épületben. Mindenki más csak medikus vagy rezidens, akiket kedvükre ugráltathattak. Az idősödő nő csak bólintott a többiek felé, és az egyik ortopéd sebész orvosnak megszorította a vállát, mielőtt otthagyta őket, és Harry irányába indult.

- Minden rendben, Styles? - kérdezte a férfit, de nem állt meg mellette, egyenesen a kantin kijárata felé indult, így Harry kénytelen volt felzárkózni mellé, és vele követni, bárhová is tartott a rezidense. - Hallottam a focistánk esetéről.

- Igen, Tomlinson a háromszázkettesben van, itt van minden tudnivaló - nyújtotta Ingrid felé a papírokat, amiket a nővérpultról vett el, mert a lányok már mappába rendezték. Dr Feedman meg sem nézte a leleteket, csak egyenesen ahhoz a részhez lapozott, ahol a kezelendő problémáról írtak, és arról, hogy Harry milyen gyógyszereket rendelt el, milyen időközönként. Harry máris elkezdett fellélegezni, hogy végre kiadhatta a kezéből a mappát, és ezzel letudta a kellemetlen srác esetét, aki másra sem volt képes, csak azon hisztizni, hogy nem lehet otthon karácsonykor. Legbelül persze Harry is értette, miért borult ki ezen annyira Louis, hiszen ő is pont emiatt volt ennyire mogorva, de úgy érezte, ő sokkal jobban szenved. Nem csak az volt a baj, hogy nem ehet az édesanyja kacsasültjéből, amit olyan kellemesen átjárt a narancs és szegfűszeg aromája, vagy nem ölelheti meg a nővérét. Harrynek még a közelmúltban elszenvedett szakítása is a vállát nyomta, mindemellett pedig néhány órás pihenésekkel megszakítva ugyan, de hol huszonnégy, hol tizenkét órát kellett idebent robotolnia. Úgy érezte, az ő hisztije sokkal indokoltabb, ezért pedig még Tomlinson viselkedése is bosszantotta.

- Szép munka! - vágta rá a doktornő, aztán összecsapta a dossziét, és visszanyújtotta Harrynek. A férfi ugyan azonnal érte nyúlt, de nem tudta, miért adja oda neki. Hiszen mostantól már Ingrid volt a kezelőorvosa. Neki kellett volna magával vinnie a papírokat, de ha a felettese azt várta tőle, hogy ő cipelje azt a két dekát, akkor ezt tette. - A koponya és agysérülések nagyon aljasak. Van, hogy úgy látjuk, minden rendben, aztán elveszítjük a beteget. Nagyon ügyesen kezelte az egész helyzetet, átadom magának az ügyet. Legyen az aranylábúnk az első komoly páciense az ünnepek alatt.

- Tessék? - torpant meg Harry, de azonnal újra meg kellett szaporáznia a lépteit, mert a felettese nem várta meg.

- Figyeljen rá, szigorúan tartassa be vele az előírásokat - kezdte sorolni a nő, Harry pedig egyre feszültebb lett, mert mindennél jobban el akarta végre felejteni a bosszantó srácot, nem pedig naponta bemászkálni hozzá. - Minden másnap vegyenek egy kevés vért, hogy tudjuk, minden rendben van, és vizsgálja meg őt napi kétszer. A reggeli vizitet követően, és a délutánok folyamán is. Ha bármi rendelleneset, vagy csak valami furcsaságot észlel, azonnal jelezze annak a szakorvosnak, aki éppen jelen van az osztályon.

- Persze - motyogta a férfi, de belül üvöltött. Torkaszakadtából, hogy szinte már fájt, és mégsem hallotta meg senki. - Köszönöm, Dr Feedman.

- Most pedig menjen, igyon egy kávét, nyújtózkodjon ki egy kicsit - fordult felé a doktornő, amikor elérték a társalgót, és az öltözőket. - Egy óra múlva várom a négyes műtőben. Megnézünk egy csúnya, intrakraniális aneurizma rupturát. Hagyom majd érvényesülni. Szerintem élvezni fogja.

- Komolyan beszél? Bemosakodhatok hozzá? - kerekedtek el Harry szemei, és egy pillanatra el is felejtette Tomlinsont, meg az egész kellemetlenséget, csak az agyműtétre tudott gondolni. - Köszönöm!

- Tekintse karácsonyi ajándéknak, Styles - mosolyodott el a nő, akit a lehető legritkábban lehetett mosolyogni látni, és ez megmelengette Harry szívét is. - Bízom magában, jó szakember lesz önből, ha tényleg minden erejével harcol érte. Látni akarom, mit kezd ezzel.

A doktor nem várt választ, egyből eltűnt az öltöző ajtaja mögött, Harry pedig egy sóhajjal a társalgóba lépett, ahol most is ücsörgött néhány kollégája, de a korábbiak közül már csak a két lány volt ugyanott, bár ők is sokkal kimerültebbnek tűntek az órákkal azelőtti állapothoz képest.

- Na, mi a helyzet Louis-val? - kérdezte az egyikük izgatottan, de Harry csak legyintett, ahogy lehuppant az egyik kényelmesnek tűnő, ám roppant kényelmetlen fotelba.

- Megmarad - mondta egyből, aztán lelkesen azt kezdte mesélni, milyen műtét vár rá. A többiek még a tévét is kikapcsolták, hogy rá figyeljenek. - És annyit mondott, hogy bízik bennem, és hogy ez a karácsonyi ajándékom.

- Mázlista fasz. Most nagyon utállak - ingatta a fejét Zayn, aki a sztetoszkópjával játszott, miközben a székével hintázott. - Én meg háromszor cseréltem ruhát, mire sikerült minden vizsgálatot megcsinálni az öregen a sürgősségin. Megint összeverette magát, és persze seggrészeg. Nincs több tiszta ruhám, se köpenyem a szekrényemben, szóval a tiédben fogok kutakodni, ha megint történik valami.

- Azért nekem is járt egy kis pofon a simogatás mellé - húzta el a száját Harry, bár tény, hogy egészen jól szórakozott Zayn történetén. A srác már szinte a barátjának volt mondható, miután az egyetemen is egy csoportban voltak, bár a pakisztáni fiú sokkal többször nyomta őt le a tanulmányaik alatt, mint ahányszor azt Harry könnyedén el tudta volna viselni. Ezek után valamiféle revansnak tekintette, hogy végre valaki az ő karrierjét is támogatja. - Tomlinson a betegem lett. Nekem kell pátyolgatnom, amíg bent van.

- És ez baj? Ha egy kicsit megerőszakolod magad, és végre képes leszel mosolyra húzni a szép kis szád, még egy emberes hálapénzre is számíthatsz - vágott vissza Zayn, és Harry tudta, hogy igaza van, mégsem volt képes rá. Főleg nem Louis kedvéért. - A celebek mindig tejelnek. Mintha jattot hagynának egy szállodában.

- Hát ha Feedman nem kifejezetten dicséretből adta volna nekem, szívesen lepasszolnám azt a seggfejet, hidd el - morogta, de senki nem értette, mi a baja Tomlinsonnal. - Hisztis picsa, folyamatosan majrézik valamin, és azt hiszi, körülötte forog a világ. Utálom ezt a típust.

- Nem mintha a te társaságod egy főnyeremény lenne az utóbbi napokban - húzta fel a szemöldökét Zayn. - Nem tudom, mi a szar van veled, de rád sem lehet ismerni.

- Nem számít - vonta meg a vállát Harry. Senki sem tudott a kapcsolatáról Dean-nel, így természetesen azt sem, hogy szakítottak. Azt meg pláne nem, hogy hogyan történt, aminek most mindennél jobban örült. - Csak túl sok a stressz. Mindenhol.

- Akkor se kíváncsi senki arra, hogyan rinyálsz, csak mert beteged is van, és műtétek sorára mosakodhatsz be naponta - döntötte oldalra a fejét a fekete hajú férfi, és Harry igazat adott neki. Csak felsóhajtott, és nem mondott többet, mert egyszerűen csak tudta, hogy igaza van. Mindenkinek volt oka kiakadni valami miatt, és a legfontosabb, hogy mindüket végtelen műszakokra ítélték az ünnepek alatt, nem csak Harryt. Bár nem volt ez még vita sem, nemhogy veszekedés, mégis bekülékenyen meghívta Zaynt egy kávéra, így már csak kettesben sétáltak a kórház folyosóin.

- Szerelmi bánat, mi? - szólalt meg a pakisztáni srác, amikor már percek óta csak némán gyalogoltak. - Rád van írva, mennyire megbántott vagy, és dühös. Ez nem azért van, mert szolgasorba fogtak minket, és nem is a köztudottan nagyszájú Tomlinson miatt.

- Valami ilyesmi, aha - vallotta be Harry, de azt már akkor tudta, hogy ennél többet nem fog elmondani a dologról. Nem hiányzott neki, hogy kiderüljön, kivel is volt együtt. Dean titokban akarta tartani a kapcsolatukat, és egyáltalán nem vágyott a srác gúnyos beszólogatásaira, ha esetleg kitudódna, és már nekiállhatna nyilvánosan is kínozni őt. - De túl leszek rajta, csak kell egy kis idő.

- Gigi terhes - mondta ki a másik férfi, mintha csak valami nagy erő kellett volna, hogy kipasszírozza magából a szavakat. Harry felé kapta a fejét, de nem tudta, mit mondhatna. Gigi egy medikus volt, ő holnap reggel váltja majd a mostani beosztottakat. Ez derékba törheti a karrierjét, ha a gyerek miatt nem tud majd rendesen levizsgázni, vagy éppen bejárni dolgozni. - Abortuszt akar, amit meg is értek. Ennek nincs itt az ideje. Egyszobás albérletünk van, és minden félretett pénzünk az egyetemre ment el. De ő egy kisbaba, Harry.

- Tudom - nyögte ki végül a férfi, és Zayn hátára simította a kezét. Soha nem volt még együtt nővel, már taknyos kora óta csak fiúkkal, majd férfiakkal randizott, ezért a véletlen becsúszott gyerek témával soha nem kellett vesződnie. Nem volt veszélyfaktor. Zayn szenvedését látva viszont nagyon megsajnálta a srácot, de nem tudta azt mondani, hogy nem érti meg Gigi álláspontját is. - Ha bármiben segítség kell, vagy szükségetek van valamire... Itt vagyok.

- Kösz, haver! Úgy látszik, mindannyian kivagyunk. Jól jönne végre egy kis pihi - mosolyodott el keserűen Zayn, aztán megpaskolta Harry hátát. - Na menj, és műts helyettem is, aztán még dumálunk.

Harry nem tudott mit mondani, csak bólintott, és elindult a négyes műtő irányába. Képtelen volt másra gondolni, mint Zaynre, és a gyerekre, amit nem terveztek, de ott volt, hogy mindent megnehezítsen nekik. A férfi mégis úgy gondolta, ha ezt le tudják küzdeni úgy, hogy együtt maradjanak, és szeressék egymást, akkor mindenre képesek.

Harry alaposan bemosakodott, és hagyta, hogy a műtős segéd felhúzza rá a kesztyűit, aztán maszkot kössön az arca elé. Annyira ideges volt, mint még soha. Ez volt élete első aneurizma műtéte, de a feszültségéből a külvilág semmit sem láthatott. A kezei olyanok voltak, mint a koőszikla, egy pillanatra sem remegtek meg. Magabiztos volt, amint az orvosi kellékek a kezébe kerültek. Dr Feedman mindent hagyott neki. Szinte az egész műtétet ő csinálta végig, persze úgy, hogy a felettese közben folyamatosan beszélt hozzá, instruálta, akár egy rendező a színészt. Az első felszabadult sóhaj akkor hagyta el a férfit, amikor a kezébe vette a tűt és a cérnát, hogy összevarrja a sebet. Megcsinálta. Egyedül. Minden komplikáció nélkül. Soha nem volt még ennél büszkébb magára. Úgy érezte, ha az előtte álló napok mind el vannak baszva, aznap mégis boldog volt és elégedett.

- Szép munka, Styles! - bólintott Ingrid, és még vetett egy utolsó pillantást a sebre, mielőtt meglapogatta a fiatal orvos hátát, és elindultak, hogy levegyék a műtős ruhákat. - Értesíteni fogom a beteg állapotáról. Nagyszerűen csinálta! Gondolkodott már azon, hogy milyen pálya illene magához? Hallottam, hogy nem annyira szereti a sürgősségit, viszont idebent a műtőben nagyon tehetséges. Nem akarom befolyásolni, de úgy gondolom, meglehetősen jó agysebész lenne magából.

- Nagyon köszönöm, Dr Feedman - mosolygott Harry, és úgy érezte az arca mindjárt szétszakad, mert ennél szélesebben már nem vigyoroghatna. - Sokat gondolkodtam ezen. Az érsebészet érdekel. Specifikusan az agyér sebészet.

- Jó ezt hallani - mosolygott vissza rá a nő, aztán magára hagyta őt. A lelkére kötötte, hogy menjen és aludjon egyet, úgyis csipogtatni fogják, ha valahol szükség lesz rá, Harry pedig szót fogadott, de előbb még gyorsan elindult Tomlinson szobája felé, hogy megnézze, minden rendben van-e vele. Most már a betege volt. Nem hagyhatta, hogy bármi is balul süljön el. Amikor odaért, már az ajtó előtt megtorpant, és csak az üvegen át nézte a férfit. Félig ki volt takarózva, mintha melege lett volna, de már aludt. A tévé villogott a falon, ezért Harry nagyon halkan bement, hogy lekapcsolja. Így, ebben a helyzetben a srác valami egészen más rezgésekkel rendelkezett. A hosszú tincsei a homlokába hullottak, a lába, ami kilógott a takaró alól... Szinte művészi volt. Harry sokat festegetett tinédzser korában. Az egyetem miatt hagyta abba, mert egyszerűen többé már nem volt rá ideje. Ezt a férfit, vagy inkább csak a lábát, ezúttal mégis kedve lett volna lefesteni. Úgy gondolta, valószínűleg az izmok teszik. A foci miatt egyetlen felesleges deka sem volt rajta, minden izma gyönyörűen megmunkált, de nem túlpumpált. Meg tudta mondani anélkül is, hogy rákérdezett volna, hogy nem edzőteremben építette őket, egyedül a foci miatt olyan minden egyes izomvonal, amilyen. Végül elengedte a fáradt gondolatait, és elindult a pihenőszoba felé, hogy végre ledőljön egy kicsit. Ha sikerül aludnia, akkor legalább hamarabb eljön a reggel is.

Már a kényelmetlen emeletes ágy aljában feküdt, és egy vékony takaró fedte a lábait, amikor még bámult egy kicsit a telefonjára. Újra elkezdett felgyűlni benne a feszültség, amikor meglátta a cikkeket, amik Tomlinson állapotát feszegették. Kedve támadt volna mindegyik alá odakommentelni, mert egyértelmű volt, hogy teljes mértékben az orvostudományhoz inkompetens újságírók szedett-vedett munkáját olvassa. A harmadik ilyen fárasztó portált is becsukta, és inkább letette a telefonját, hogy megpróbáljon aludni. Az álom pedig gyorsabban érte utol, mint azt remélni merte.