Sziasztok! 

Nagyon izgatott vagyok emiatt a történet miatt, remélem, hogy sikerül elérnem vele a karácsonyi hangulatot, még ha ez nem is kifejezetten egy varázslatos karácsonyt ír le. Bár még csak most indult a dolog, így is várom, hogy mit gondoltok róla, mit éreztek a szereplőinkkel kapcsolatban. : ) Mindenképp hagyjatok nekem nyomot. És yaaaayyyyy hamarosan itt a karácsony, egészen Szentestéig, minden nap hozok nektek egy részt ebből. : ) 

Puszi&Pacsi

Már csak három nap volt karácsonyig. Louis számára idén mégsem kizárólag a meghitt ünnep volt a legjobban várt esemény, hanem a meccs, amit azon a szombat délutánon játszottak a Doncaster Stadionban. Már reggel óta egészen be volt zsongva, és még a háza garázsának az ajtaját is nyitva felejtette, így aztán az utca végéből kellett visszagurulnia, hogy bezárja, amikor elindult a szüleihez. Nem laktak messze egymástól, Louis szinte a függője volt Jaynek, az édesanyjának, ezért soha nem költözött volna túl messzire tőlük. Amint megérkezett a ház elé, amiben felnőtt, az éppen arra járó szomszédok integettek neki, és mosolyogva köszöntötték. Louis ünnepelt sztár volt a szülővárosában, és már azon is túl ment a híre, mert több nagyobb válogatott is udvarolt neki, csak hogy szerződtethessék a csapatukba. Louis néha el is gondolkodott más angliai focicsapatokon, de arra jutott, hogy túlságosan szereti a Doncaster Roverst ahhoz, hogy cserben hagyja őket. Úgy érezte, számára elég az is, hogy csak Anglián belül ismert, és a pénz is, amit a meccsek alatt keresett, vagy épp a támogatóktól folyt be, tökéletesen elég volt ahhoz, hogy minden igényét kielégítse. Még a családját is tudta támogatni belőle. Imádta az életét, ezért eszében sem volt változtatni, hogy sokkal elfoglaltabb legyen, és ne maradjon egyetlen nyugodt pillanata sem, amit a szeretteivel és a barátaival tölthet. Louis-nak egy második nagyon komoly munkája is volt, mégpedig a rászorultak megsegítése. Huszonhét éves korában hozta létre a Tomlinson’s Foundationt, ami addig, mindössze kétéves fennállása alatt is hatalmas népszerűségre tett szert. Az alapítvány a rászoruló gyerekek megsegítésére született, és támogatta a város minden gyerekkórházát és árvaházát is. Louis számára nagyon fontos volt, hogy annyi gyereket láthasson mosolyogni, amennyit csak lehetséges. Hitt abban, hogy ha mindenki csak egy kicsit hozzáad, már hegyeket mozgathatnak meg, és Louis-nak sikerült is megszólítani az embereket. Ez a bizonyos délután ezért is volt nagyon fontos számára. Jótékonysági meccset játszottak a Manchester Uniteddel szemben, akik egyből igent mondtak a barátságos mérkőzésre, amikor megtudták, hogy a teljes bevétel, és a szponzorok támogatása is a gyerekek javára lesz fordítva karácsonykor.

A családja már pirosba öltözve várta őt, hogy még együtt igyanak egy teát, mielőtt Louis elfuvarozza a család egyik felét, az apja pedig a másik felét a stadionig. Szerettek már a bemelegítésnél is ott lenni, Louis pedig egyáltalán nem bánta, sőt, imádta, amikor a szerettei körülötte voltak játék közben. Erősítette őt. Amikor beértek, még megölelte Jayt, aki sok sikert kívánt, és elindult az öltözők felé, ahol már többen is készülődtek, ő pedig mindenkivel kezet fogott.

- Remélem bal lábbal keltél, Tommo! - viccelődött vele Niall, aki az egyik hátvéd volt a csapatban, és nem mellesleg Louis legjobb barátja, amióta az eszét tudta. Louis már évek óta középpályás volt, és ez meglehetősen kifizetődőnek bizonyult a csapatnak is, mert zseniálisak voltak a védései, de a támadásairól híresült el. A védjegye pedig a bal lábbal indított rúgása voltak. Louis jobbkezes volt, és mindkét lábával tökéletesen focizott, de a bal lába dominált, ami egy kis különlegességet adott a játékának. - Ezt a meccset meg kell nyernünk!

- Semmi tétje, ne menjetek úgy neki, és akkor lemossuk őket a pályáról - vigyorgott Louis, és elkezdte magára ölteni a kiegészítőket, aztán a focimezét is. Állandó száma volt a csapatban, amit ő választhatott ki, így lett a huszonnyolcas Louis szerencseszáma, és kezdte el használni ezek után mindenhol. Miután elkészült, a hajába tett egy fekete gumi hajpántot, mert a tincsei már túl hosszúak voltak ahhoz, hogy miután megizzad, ne lógjanak a szemébe. Tudta ő, hogy már ideje volt elmennie a fodrászához, de a hétköznapokban nem zavarta, és hamar rájött, hogy szeret elszórakozni vele a tükör előtt, amikor buliba készül a barátaival, vagy valamilyen kötelező eseményre hivatalos. Miközben a pályára tartottak, Niall lépkedett mellette, és éppen arról mesélt, hogy milyen csajt szedett fel előző este, aki máris azt várta tőle, hogy meghívja a családi karácsonyra. Ezen nevettek egy jót, aztán az edzőjük, James kezdett el hosszasan magyarázni nekik, miközben mindenki a kezeit, lábait és derekát melegítette be.

Miután James végzett a beszédével, elkezdtek köröket és hosszokat futni, passzolgatni a labdát, aztán már látták, hogy a nézők a helyüket keresik a lelátókon, ezért visszavonultak.

Az esemény megnyitóján a Manchester United edzője, és a Tomlinson’s Foundation szóvivője is beszélt, így természetesen Louis-t is megemlítették, aki mosolyogva állt fel, hogy körbeintegessen a szurkolóknak. Nem maradt más hátra, minthogy felálljanak kezdő pozícióba, és a mérkőzés elstartolhasson. Louis olyan volt, mint egy véget nem érő újrajátszás. Minden pillanatban futott valamerre, és a labdáért küzdött, amit az esetek legnagyobb százalékában meg is szerzett. A cselezéseitől az egész stadion ujjongott, és amikor bevitte az első gólt, mindenki megőrült. Ő a térdén csúszott a gyepen, és üvöltött, miközben mindenki felé rohant, hogy megölelje. Donny van de Beek is odaszaladt hozzá, hogy megpaskolja a hátát. Louis viszont nem elégedett meg ennyivel. A korábbinál is nagyobb elszántsággal próbálta megszerezni a labdát, még ha néhányszor el is esett, vagy éppen a bíró végül lefújta, és el kellett engednie azt a lehetőséget. Amikor berúgta a második gólját is alig tíz perccel az első után, már ő is üvöltve ugrott Niall nyakába, aki olyan szorosan tartotta, hogy esélye sem volt leesni. Az egész teltházas stadion pirosba burkolózott, nem is lehetett megmondani ki kinek szurkol, hiszen normális esetben az ellenfél csapata is pirosban játszott. Vendégcsapat révén, a Manchester ezúttal talpig fehérbe öltözött, és csak a Doncaster játszott hazai színekben. Louis számára mégis elbűvölő volt a nézőtér, még ha tudta is, hogy a szurkolók keverednek. Mintha nem is foglaltak volna állást, és mindenki egységes lett volna. Mindenki a gyerekekért.

Mire félidőhöz értek, Louis kért egy új mezt, mert úgy érezte a jelenlegiből csavarni lehetett volna a vizet, és a haját is megtörölte egy törölközővel. Brillírozott, az edző pedig megölelte, amikor újra készen állt a játékra. Négy-egyre vezetett a Doncaster Rovers, amiből három gólt Louis rúgott be, és legalább ugyanennyit ki is védett az ellenfél csapattal szemben. Leült, és próbált pihenni egy kicsit, mielőtt újra megszólalt a síp, ő pedig mint akit ágyúból lőttek ki, szaladt vissza a gyepre.

Csupán néhány perce játszottak, amikor Bruno Fernandessel küzdöttek a labdáért, és sikerült elrúgnia. Ahogy hatalmas lendülettel szaladt a labda után, valakinek nagyon rosszkor nagyon rossz helyen volt a lába, Louis pedig szinte felrepült a levegőbe, de nem volt elég gyors, hogy védje magát az esésnél, és így a feje volt az első, ami a fűbe csapódott. Azonnal elterült a gyepen, és hosszú másodpercekig nem is mozdult, ezért a stadionban még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Az anyja azonnal szaladni kezdett a lelátó lépcsőin, így amikor Louis magához tért, nem csak a hordággyal rohanó mentősöket, de Jayt is meglátta, amint felé közeledtek. Próbált feltápászkodni, de az édesanyja dühösen rákiabált, így pedig pillanatokon belül a kényelmetlen hordágyon találta magát.

- Jól vagyok - mondta magabiztosan, de Jay nem is figyelt rá, csak a mentősökkel beszélt, és hogy ő is velük akart menni. Jay a Doncaster Royal Infirmary egyetemi kórházban volt ápolónő, és Louis-t is épp oda készültek bevinni. - Anya, tényleg jól vagyok, ez egy fontos meccs, maradnom kell.

- A francokat! - válaszolt neki az asszony, és már be is ugrott a mentőbe, hogy segítsen betolni Louis-t is. - A fejedre érkeztél, és el is ájultál. Ez nem játék.

- A vérnyomása rendben - szólalt meg a mentőorvos is, aki éppen Louis karján matatott, aztán a szemeit vizsgálta meg a kis lámpájával. - Pupillák is megfelelően reagálnak. A kórházban mindenképp csinálni kell egy CT-t és egy MRI-t. Nem szédül?

- Nem - vágta rá egyből Louis, és a fejét is megrázta hozzá, de a világ olyan gyorsan kezdett forogni körülötte, hogy másodpercekig tartott, mire újra kiélesedett a látása. - Na jó, egy kicsit.

- Ne mozgassa a fejét, rakok fel egy nyakmerevítőt, úgy könnyebb lesz egy helyben tartania - magyarázta tovább a doki, Louis pedig csak tudomásul vette, hogy azokban a percekben nem volt szava. Azt kellett tennie, amit mondanak neki, és elfogadni, hogy akkor, ott a legkevésbé sem ő irányított. A nyakmerevítő, amit kapott iszonyú kényelmetlen volt, így végül tulajdonképpen alig várta, hogy beérjenek a kórházba, megvizsgálják, aztán megállapítsák, hogy semmi baja, és hazaengedjék. Louis mindenek felett ebben reménykedett, mert nem volt semmi, amit jobban gyűlölt annál, mint amikor ő kényszerült ellátásra. Jay a krónikus belgyógyászaton volt ápoló, de ettől még szinte mindenkit ismert, mert már azóta ebben a kórházban dolgozott, hogy lediplomázott. Így mindenkivel kedvesen összemosolygott, és név szerint köszöntek egymásnak, míg el nem értek a sürgősségi osztályra, ahol Louis-t egyből egy szabad ágyra fektették, és elkezdték letisztogatni a fejéről a sáros nyomokat, hogy ellássák a horzsolásokat.

A fiatal férfi dühösen lökte be az egyik hátsó bejárat csapóajtaját, mert csak a világ végén talált parkolóhelyet, mintha valami extrém eseményre gyűlt volna ide a fél világ. Éppen az anyjával beszélt telefonon, aki próbálta őt vigasztalni, de nem sok sikerrel.

- Sajnálom, kicsim, de ez van - mondta végül Anne, Harry pedig meg tudott volna ütni valakit emiatt. - Ennek az időszaknak is vége lesz egyszer, és akkor majd mosolyogva gondolsz vissza rá. 

- Gyűlölöm, anya - nyavalygott tovább Harry, ahogy a szekrények felé igyekezett. - Eléggé utáltam az egyetem utolsó évét is, de az ehhez képest mennyország volt. Ezen a helyen konkrétan a rezidensekkel törlik fel a padlót. Na jó… az orvostanhallgatók után.

- Most kezdődik csak a karriered - nyugtatta tovább Anne, de közben azt is pontosan tudta, hogy a fia mennyire szenved, ezért mindegy mit mond, nem fog lényegi változást hozni az érzéseit illetően. - Fel kell lépkedned azon a bizonyos ranglétrán. Nagyon szörnyű a beosztásod? Egészen biztos, hogy nem tudsz hazajönni?

- Teljesen biztos - morogta Harry, és ledobálta a ruháit, hogy felvegyen egy fehér pólót, és rá a köpenyét. - Minden rohadt nap tizenkét órázom, néhány órás szünetekkel megtűzdelve, de például szenteste huszonnégy órás ügyeletre tettek. A kibaszott sürgősségire! Nem akarom ezt. Haza akarok menni…

- Minden rendben lesz, szívem - mondta még utoljára Anne. - Az ünnepek után napokig szabad vagy, igaz? Majd akkor együtt leszünk.

- Ja… Félholt leszek. Örülök, hogy ki tudok majd mászni az ágyból - motyogta a fiatal férfi, és még a nyakába dobta a sztetoszkópját, mielőtt bezárta a szekrényét, és elindult a nővérpult felé. - Most mennem kell, mert Feedman már vár. Utálja a késést. Majd beszélünk, szeretlek!

Már mindenki a pult körül gyülekezett, amikor ő is odaért, de tudta, hogy egy percet sem késett, ezért nem volt ideges. A köpenye zsebébe tette a telefonját, és a szakorvosra figyelt, amint az idősödő nő ellentmondást nem tűrő stílusban magyarázott az ugyancsak szörnyű beosztással büszkélkedő hallgatóknak. Dr Ingrid Feedmannek hívták, és mindenki rettegett tőle. Nő létére túl magabiztos, túl ambiciózus volt, és még azzal a törhetetlen személyiséggel is rendelkezett, ami mindenkit maga alá parancsolt. Harry is csak hátratette a kezeit, és a hallgatókat figyelte. Tudta, hogy szakorvosokból is híján van a kórház az ünnepek alatt. Csak néhányan voltak bent, mellettük pedig az összes rezidens és zöldfülű hallgató. Őrültek háza volt. Miután Feedman minden tudnivalót elmondott az egyetemistáknak, útjukra engedte őket, és az osztályon lévő rezidensek felé fordult.

- Dr Styles, maga a neurológiára jön velem, és minden beérkező sürgősségi esetet is ellát az osztályon, tartja a frontot, nekem ma több műtétre is be kell mosakodnom, és nem leszek maga mellett - darálta el, a férfi pedig azonnal egy igenissel válaszolt. - Dr Bright fog segíteni, de Styles irányít. Világos voltam?

- Igen - felelte kórusban Harry és a vörös hajú lány, akit mellé osztottak aznapra. Lydia volt a neve, és Harry egészen jóban volt vele, bár komolyabban még sosem ültek le beszélgetni. Örült neki, hogy végül is őt kapta társnak aznapra. Lehetett volna rosszabb. Sokkal sokkal rosszabb.

- Styles, mielőtt magára hagyom az osztályt, lesz még egy apró agyér műtétem. Rutineljárás - magyarázta a szakorvos, immáron csak Harrynek. - Szeretném, ha bemosakodna rá, és asszisztálna.

- Köszönöm, Dr Feedman! - bólintott azonnal Harry, és amint a felettese, vagy inkább mestere elindult, ő már a nyomában is volt, hogy minden részletet meghallgasson a páciensről a műtő felé menet. Jóleső izgalom áradt szét a testében, amint felkötötték rá a maszkot, és a kezére húzták a latex kesztyűket. Ilyenkor érezte végre jól magát, és tudta, hogy ez az ő világa. Ezt akarja csinálni az élete hátralévő részében, és ilyenkor elfelejtett minden megaláztatást, amit medikusként vagy akár rezidens léte alatt átélt. A műtő volt a gyógyír, és Harry szerencsés volt, mert nagyon sok lehetőséget kapott, hogy műthessen, ugyanis Dr Feedman tehetségesnek tartotta őt. Igaz sokszor nem foghatott a kezébe szikét, csak asszisztált, de már az is maga volt a mennyország az osztályos munkák után. Tényleg bízott abban, hogy meg tud birkózni mindennel, és eléri végre a célt, mert azokban a pillanatokban nagyon utálta az életét. Amikor végeztek a műtéttel, Harry pedig megkapta a további instrukciókat, elindult, hogy körbenézzen a kritikusabb betegek között, és amikor annak is a végére ért, csak behuppant az orvosi pihenőbe a többiek közé. Épp az aznapi focimeccs élő közvetítését nézték, Harry pedig a telefonját nyomkodta, és néha felnézett, amikor a kollégái valami miatt felhördültek, vagy épp a tévéből jött az üdvrivalgás. Nem igazán szerette a focit, se nézni se játszani, de háttérzajnak, amíg várta, hogy valami történjen is az osztályon, tökéletes volt.

- Kurvára nem akarom ezt a néhány napot - szólalt meg a szintén rezidens Missy, aki bár az ortopédiára lett beosztva, mégis itt ült velük, mert Lydia és ő barátnők voltak. Rajtuk kívül még Peter és Finn ültek a képernyőre tapadva, akik pedig a sebészeten dolgoztak aznap. - Basszus, Jay nővér fia rohadtul szexi.

- Az - helyeselt Lydia is, a srácok viszont meg sem szólaltak, csak nézték tovább a történéseket. - Annyira degradáló, hogy mindig a rezidensek szopnak mindenért.

Harry nem válaszolt ugyan, de tökéletesen egyetértett a lányokkal. Ahogy mindenkivel, mert már tegnap az egész rezidens csapat kiborult, amikor meglátták a beosztást.

Felnézett a tévére, mert bár tudta, ki Jay fia, még sosem vette jobban szemügyre, miért van oda érte minden csaj. Néhány másodpercig nézte az egyik közelit róla, aztán visszaterelte a figyelmét a mobilja kijelzőjére. Nem volt rossz pasi, sőt, de nyilván egy beképzelt pöcs, aki azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszt. Mint minden focista. Ráadásul pontosan emlékezett rá, hogy Tomlinson már a gimiben is az volt.

A fiatal orvos csak akkor nézett fel legközelebb a képernyőre, amikor minden kollégája felszisszent, vagy épp elsuttogott egy úristent. Azt nem látta, mi történt, csak hogy Tomlinson a földön fekszik, és elvesztette az eszméletét. Kellett néhány másodperc, míg magához tért, és az nagyon rossz jel. Harry már akkor biztos volt benne, hogy hamarosan az osztályon üdvözölheti a csoda-középpályást, amikor eszméletlenül feküdt a fűben, de amikor a visszajátszásban lassítva látta magát az esést, akkor már fel is kelt, hogy kimenjen a sürgősségi részleghez, és ott várja a mentőt. Focimeccsen bekövetkezett fejsérülés. Egyértelműen Harry esete lesz a neurológián, és nem is tévedett, mert a mentő nagyjából húsz percen belül már ott is volt, Tomlinsonnal a hordágyon, és amíg bevitték őt a sürgősségire, Harry még gyorsan bepötyögte a srác nevét az egyik központi számítógépbe, hogy lekérjen minden kórelőzményt. Néhány zúzódással volt bent még tavaly, illetve egy bokaficammal tavasszal. Ez jó jelnek tűnt, mert akkor nem egy sokadik traumás agysérülésről volt szó, ami nagyban növelte a pozitív esélyeket. Miután minden adatot végigfutott, már meg is szólalt a csipogója, ő pedig elindult, hogy megvizsgálja Tomlinsont.

- Láttam az esést a tévében - szólalt meg azonnal, amikor a mentőorvos már a száját nyitotta. - Mit tudunk eddig?

- A vérnyomás 110/75, teljesen normális, a pupillák jól reagálnak, volt egy hat másodperces eszméletvesztés az ütést követően, de a mentőben már jól kommunikált. Szédülésre panaszkodott - foglalta össze az orvos, Harry pedig bólintott.

- Az lett volna a furcsa, ha nem szédül - vágta rá egyből, és a megérkező ápolókhoz kezdett beszélni. - Ha ellátták a fejsérülést, azonnal kérek egy CT-t és egy MRI-t. Vegyenek tőle vért, amíg a CT-t előkészítik.

Miközben az egyik nővér már indult is intézni a vizsgálatot, a másik a vérvételnek látott neki. Harry a srác ágya mellé lépett, és óvatosan elkezdte végigtapogatni a nyakát, aztán a füle mögött végig fel a halántékáig.

- A nevem Dr Styles - mutatkozott be, de még ő is érezte, hogy a hangja mennyire semleges, és érzelemmentes. Fogalma sem volt, hogy Tomlinson vajon emlékszik-e rá. A gimi óta sokat változott. - Érez valahol fájdalmat?

- Ha így nyomkodja a fejem, amire fél órája sincs, hogy ráestem, az nem túl kellemes - mondta a férfi az ágyon, Harrynek pedig kellett vennie egy mély levegőt, és a nyelvére harapnia, hogy ne mondjon valami csúnyát. Jay éppen készült a fiához szólni, de már sose tudták meg, hogy mit, mert Louis rosszul lett, és Harry az utolsó pillanatban kapott az egyik ágytál után, hogy elé tartsa. A tünetek sorban érkeztek, a srác viszont nem volt egyszerű eset. - Jól vagyok, csak adjanak valami fájdalomcsillapítót, elfekszem itt egy kicsit, és hadd menjek haza. Ígérem, ma már nem megyek vissza a pályára.

- Most nincs kedvem felfüggesztéshez, se tárgyalásokhoz, hogy miért hagytam hazamenni egy beteget ödéma és szubdurális hematóma gyanúval - morogta Harry, aztán aláírta a papírokat arról, hogy ő az, aki kérelmezte a további vizsgálatokat, és a sürgősségi labort, majd folytatta. - Bent marad, és erről nem nyitok vitát. Jay nővér, osztályra fogjuk vinni őt, vizsgálatokra küldöm, nem hiszem, hogy van értelme vele maradnia, de önre bízom.

- Tudom, nem maradok - bólintott az asszony, és Louis-hoz fordult, hogy megpuszilja az arcát, és valamit még súgjon a fülébe, amit Harry egyáltalán nem hallott. - Elugrom a személyes holmidért - mondta még Tomlinsonnal, aztán Harryre mosolygott. - Vigyázzon rá, Dr Styles, kérem!

Harry csak bólintott egyet, és magára erőltetett egy mosolyt válaszképp, aztán már tolták is Louis ágyát a neurológiai osztályra. Persze egy privát, és többnyire luxus szobába, mert ő Louis Tomlinson. Na meg mert Harry tudta, hogy ha nem egyből oda viszik, úgyis hisztizni fog, hogy nem akar másokkal egy szobában feküdni. Jobb volt az ilyen fárasztó dolgoknak elébe menni.

- Értesítsenek, amikor megvannak az eredmények, addig ne adjanak neki semmit - kérte Harry, és mindkét Louis körül munkálkodó nővér bólintott neki. Még hallotta, ahogy Louis azon cirkuszolt, mennyire szomjas, és a nővérek alig tudták megértetni vele, hogy ödéma gyanúval nem ihat, amíg nem tudják pontosan, mekkora a baj. Harry csak a szemét forgatta, és lement a kantinba, hogy vegyen magának egy kávét és egy csokis muffint. Az édesség mindig segített neki, amikor valaki felidegesítette, vagy csak általánosságban túl sok volt a stressz körülötte. Ez azt eredményezte, hogy az utóbbi hetekben Harry szinte csak édességet evett, és kávét ivott. Ebből állt a teljes étrendje. Ezt persze nemrégiben már észre is vette magán, mert eresztett egy nagyon minimális pocakot, és a csípőjén is volt mit fogni, de nem érdekelte. Ez volt az egyetlen dolog, ami életben tartotta ebben az időszakban, ezért csak eldöntötte, hogy majd ha vége ennek az őrült decemberi hajtásnak, akkor dupla annyit jár le az edzőterembe. Harry egészen addig ücsörgött a kantin egyik sarkában lévő fotelban, és nem csinált semmit, csak bámult maga elé, amíg a csipogója meg nem szólalt. Örült neki, mert már megint eszébe jutott Dean, és az, hogy vajon ami történt, az az ő hibája volt-e, vagy teljes egészében Dean az, aki pokolra való. Márpedig még Tomlinson sipákolását is szívesebben hallgatta, minthogy az ex-pasiján gondolkodjon.