Sziasztok! 

Nananaaa? Mondjátok, hogy most már imádtok. :D Nehéz néhány részen vagyunk túl, de megérte? 

Remélem mind jól vagytok! Hétfőn érkezik a karácsonyi meglepetésem első fejezete, szóval hamarosan találkozunk. ;) 

Puszi&Pacsi

Annak a közös ebédnek már két napja. Harry azt mondta, hogy jelentkezni fog, a számát is megadta, hogy kapcsolatban maradjunk, de azóta még nem beszéltünk. Képtelen vagyok nem rá gondolni. Annyiszor végigpörgettem magamban ezt az egészet, mióta elköszöntünk azon a délutánon. Az, hogy képtelen voltam igazán nekiesni és utálni őt, amikor ott ült mellettem, az egy dolog. De most sem megy. Mennyi is volt a magyarázata? Hogy fogalma sem volt, valójában mi történt a tárgyaláson, és úgy gondolta, hogy mindkettőnknek jobb, ha nem vagyunk a másik közelében. Ha ezt akkor mondja, akár csak egy üzenetben, akkor biztos vagyok abban, hogy kiakadtam volna. Üvöltök és őrjöngök. Most pedig… nem is tudom. Talán igaza volt. Igaza van. Annyira reménytelenül a padlón voltam, annyira mélyen, olyan kurvára összetörve, hogy talán tényleg kellett ez a néhány év. Arra, hogy újra fel tudjam építeni az életem, a karrierem, az üzleti életem, a kapcsolatom Noellel. Felépítenem saját magam. Ehhez tényleg kellett ez az idő, és ezt csak ma vagyok képes belátni. Emiatt vagyok képtelen arra, hogy igazán haragudjak Harryre, amiért nyom nélkül szívódott fel. Komolyan gondoltam, hogy mindketten hibásak vagyunk a múltbéli kapcsolatunkért, de… Én nem tudok másképp gondolni rá. Most nekem is kiderült, hogy még mindig pontosan ugyanannyira bele vagyok esve, mint amikor itthagyott. Nem tudok úgy nézni rá, mint egy barátra, vagy szép emlékre. Üzleti partnerként tekinteni rá, az pedig igazából lehetetlen. Vissza akarom szerezni őt. Égek azért, hogy újra megérintsem az arcát, a hajába gabalyodjanak az ujjaim, még ha a tincsei ma már sokkal rövidebbek is, hogy megérezzem a puha, mindig nagyon puha, húsos ajkait az enyémeken. Újra látni akarom a vágyat a szemeiben, és ahogy ledermed, és csak tehetetlenül hagyja, hogy meztelenre vetkőztessem. Érezni akarom, ahogy elveszti az eszét. Ahogy remeg az érintésem alatt, és minden porcikáját gondolkodás, fenntartás nélkül adja nekem. Francba… Meg kell igazítanom magam a gatyámban, ahogy ezt az egészet elképzelem, mert már ennyitől lüktet a farkam. Annyira akarom őt, de… Ezúttal komolyan. Ezúttal megbecsülve azt, amit ad nekem, mert már kurvára tudom, milyen ha elveszi tőlem. Ezúttal nem akarom elbaszni. Fogalmam sincs, hogy meg tudom-e csinálni, hogy képes vagyok-e arra, hogy ne kúrjam el, de muszáj, egyszerűen csak muszáj mindent beleadnom. És mindent feltennem erre az egy lapra. Még azon az estén felhívtam Niallt, hogy számonkérjem, ő viszont ezúttal nem nevetett, nem poénkodott. Csak annyit mondott, hogy kurvára ideje lenne mindkettőnknek felnőni, és rendezni a dolgainkat. És igaza van.

Már háromszor vettem a kezembe a mobilom, hogy felhívjam, vagy írjak neki, de még mindig nem sikerült rávennem magam. Folyamatosan kitörlöm, bármit is kezdek el. Semmi sem tűnik megfelelőnek. Minden idiótán hangzik. Nem tudom, mit kellene írnom neki. Annyira elbaszott vagyok! Mikor lettem az a fajta ember, aki egy órát ül a telefonjával a kezében, csak hogy kitalálja a tökéletes szavakat? Egy nagy sóhajjal hajtom hátra a fejem, és végül elküldöm a legszimplább üzenetet, amiben csak megkérdezem, hogy van. Egy idiótának érzem magam. Minden bizonnyal az vagyok, mert máskülönben nem éreznem magam ilyen nevetségesen ezekben a pillanatokban. Mégis elmosolyodom, amikor meglátom, hogy a választ gépeli, pedig alig telt el két perc azóta, hogy elküldtem.

Mosolyognom kell azon, hogy még ennyi év után is odateszi azt a monogramot az üzenetei végére, mintha nem tudnám pontosan, hogy tőle kaptam. Nem írok vissza, helyette inkább megcsörgetem, ő pedig szinte azonnal fel is veszi.

- Mesélj, milyen friss híreid vannak? - kérdezem. Fel akartam ajánlani, hogy találkozzunk, de ezúttal tényleg rendesen akarom csinálni, nem pedig lerohanni, kényszeríteni, belerángatni a dolgok sűrűjébe.

- Kiengedték Simont az előzetesből - feleli egyből egy sóhaj kíséretében. - Kifizette az óvadékot, szóval szabadlábon védekezhet.

- Nagyszerű - morgom, és felkelek a kanapéról, megvakarászom Cliff fülét, aztán a konyha felé indulok, hogy kivegyek egy sört a hűtőből, és bedobjak egy óriás pizzát a sütőbe. Már azelőtt előmelegítettem a sütőt, hogy levágódtam volna a kanapéra, szóval ezer éve készen áll. - Pedig örültem, hogy végre kijár neki egy kicsi a hűvösből.

- Igen, megérdemelte volna a tárgyalásig - helyesel Harry. - Tegnap megkaptam a részleteket. A tárgyalás két hét múlva lesz. Gyorsított eljárás, mivel Simonról és további hírességekről van szó. A tárgyalás maga zárt lesz. Az ítélethirdetés viszont nyitott, ott lesz a média is. Nyernünk kell, Louis.

- Ha ráhúzzuk ezt a rengeteg súlyos vizes lepedőt, hidd el, nem tud majd kimászni alóluk - próbálom megnyugtatni, mert nem akarom, hogy elbizonytalanodjon. Maximálisan magabiztosnak kell lennie ebben az ügyben. - Maradj pozitív.

- Igyekszem - válaszolja. Legszívesebben áthívnám, de nem… Túl korai. Tényleg meg kell próbálnom nem erőszakoskodni. Hagyni, hogy az egész a saját ütemében haladjon. Még beszélgetünk egy kicsit arról, Harry hogyan tervezi az egészet, és hogy nagyon szeretné, ha tényleg őszintén mindent elmondanék a bíróságon.

- Megígértem. Kiállok melletted - válaszolok, ő pedig hallgat a vonal másik végén. - Tartozom neked ennyivel.

- Magadnak tartozol, Lou - mondja végül, én pedig lehunyt szemmel mosolyodom el azon, hogy még most is Lou-nak szólít. - Öhm… Anya hív, talán fontos, majd… hm...

- Van kedved holnap együtt ebédelni? - kérdem, mert egyszerűen csak tudnom kell, hogy mikor láthatom újra. Felsóhajt, és ahogy kifújja a levegőt, hallom megremegni a hangját. Még most is ugyanolyan hatással vagyok rá. Ugyanannyira elgyengül tőlem, és ezért nem tudnék ennél hálásabb lenni.

- Ügyféllel vagyok olyan délután egyig - válaszolja halkan. A hangja annyira vágyakozó. - Utána?

- Tökéletes! - felelem egyből, és máris azon gondolkodom, hova vigyem, ami kellemes hely, és nyugtunk is lehet. Matt nem igazán szokta díjazni, ha szó nélkül mászkálok nyilvános helyekre. Mindig a nyakamba akar varrni egy testőrt.

- Érted megyek, ha végeztem, mert pontos időt nem tudok mondani - szabadkozik gyorsan, de ez a legjobb, amit tehet, mert így egy autóban ülhetünk.

- Nekem megfelel - válaszolom, és kidobom a sörösüveget, amit azóta kiittam. - Tudod még a kapu kódját, igaz?

- Persze… - leheli a telefonba, és olyan mintha egyenesen mellettem lenne, és a fülembe súgta volna. - Akkor… holnap. Jó éjt, Lou!

- Neked is, göndör! - mosolyodom el, és leteszem a telefont.

Ez nem randi. Vagyis… fasz se tudja, hogy ez az vagy nem, de én még nem tekintem hivatalosan annak, mégis úgy vigyorgok, mint egy elmebeteg, miközben vacsorát adok Cliffnek is, és ezzel a vigyorral az arcomon megyek le a stúdióba a pizzámmal. Van egy szám, aminek a dallama évekkel ezelőtt született meg a fejemben. Talán a legnehezebb időszakban. A szövegét viszont csak nemrég fejeztem be. Meglehetősen ironikus, hogy pár nappal azelőtt tettem ki a pontot a végére, hogy megláttam Harryt abban a nevetséges öltönyben. Ideje, hogy felénekeljem.

Lassan egy óra, én meg olyan vagyok, mint egy szűz tinilány. Tízkor keltem, ami jó, mert addig se idegesítettem magam, hogy valamit úgyis megint elbaszok. Aztán lezuhanyoztam, még meg is borotválkoztam, pedig ilyet se tettem még senkiért Harryn kívül. Kizárólag akkor nyúlok borotvához, ha már nagyon muszáj. Kivételesen egy kicsit körültekintőbb voltam a ruhaválasztásnál is, nem ragadtam le a kényelemnél, megpróbálok egy kicsit adni magamra. Főleg, ha Dr Styles megint öltönyben lesz. Ez nálam még így is csak egy farmert és egy galléros piros pólót jelent, de legalább nem melegítő, pedig arról se gyakran mondok le. Szóval, pont úgy viselkedem, mint egy kis hülyegyerek az első randija előtt, és ez akkor válik biztossá, amikor megszólal az ajtócsengő, és a pulzusom megugrik néhány másodperc erejéig.

- Korábban jöttél, gyere be - nyitom ki neki az ajtót, ő pedig csak mosolyog. Nem tévedtem, szürke virágos öltönynadrágban van, és egy hófehér ingben. Esküdni mernék, hogy volt nyakkendője és zakója is, de azokat a kocsiban hagyta. - Adok friss vizet Cliffnek, aztán összeszedem a telefonom meg a tárcám, és indulhatunk.

- Nyugodtan, ma már nincs találkozóm - válaszolja, és a még mindig ugyanazokkal a gyűrűkkel tarkított ujjaival túr a hajába. Még nem szoktam meg, hogy ennyire rövid. Lehet, hogy soha nem is fogom, mert túlságosan imádtam a hosszú, hullámos tincseit.

Mindketten beülünk a nyilvánvalóan bérelt autójába, és elindulunk ahhoz az étteremhez, ami London külvárosában van, imádom, és ritkán állítanak meg arrafelé.

- Hol laksz most, amíg itt vagy? - kérdem, és az autó érintőképernyőjét nyomkodom, hogy találjak valami normális zenét, de ebben az idősávban ez ritka. Inkább összekötöm a telefonommal, és arról indítok el egy Oasis albumot. Most ahhoz van hangulatom, Harry pedig nem ellenkezik.

- Bérelek egy kis stúdió lakást a belvárosban - fordul felém egy pillanatra, de aztán újra a forgalmat figyeli. - Kényelmesebb, mint egy hotelszoba, na meg szeretek főzni magamra.

- Mi ketten mindig is nagyon különböztünk - nevetek fel, és Harry is elmosolyodik, aztán bólint. - Hogy van a családod?

- Nagyon jól - válaszolja, és… nem tudom, az egész beszélgetésünk annyira esetlennek tűnik, pedig tényleg kíváncsi vagyok, ő pedig lelkesen ad választ. Mégis idegen. Idegennek érzem magunkat, holott ő itt Harry. Az a Harry, akit annyira szeretek, hogy az elfelejtéséhez még évek sem voltak elegek. - Anya összeköltözött Jimmyvel, akivel már elég régóta együtt vannak, és nagyon sokat segítenek nekem, öhm… a háztartással. Nem vagyok túl jó benne.

- Miről beszélsz? - horkanok fel, és a fejem ingatom. - Amikor még velem laktál, de Noel már nem volt itt, azon gondolkodtam, hogy felmondok a bejárónőmnek.

- Igen, öhm… Hát, már nincs annyi időm, mint akkor volt - válaszol, és ez fair. Akkor még egyetemista volt, most viszont komoly, menő ügyvéd, nyilván sokkal többet van ügyfelekkel vagy csak az irodájában, mint otthon. - Gemma is jól van. Gyereket szeretnének Michallal.

- Azta! - mosolyodom el, és ő is boldog arccal fordul felém, miközben izgatottan bólogat. - Akkor talán hamarosan nagybácsi leszel?

- Izgalmas, nem?

- De - bólintok, és szinte itt látom magam előtt azt, amikor Harry megérkezett hozzám, Noel még csak hat hónapos volt, ez a fiú pedig tökéletesen szerepelt, mint pótapa. Meg pótanya. Egyszerre. - Nagyszerű leszel abban a pozícióban is. Noellel csodálatosan bántál.

- Annyira sajnálom, Louis - suttogja, amikor már egy-két nagyon hosszú perce egyikünk sem szólal meg.

- Nem kell, ugyanúgy Noel apjának érzem magam - mosolygok, és persze, a szívem mélyén mindig fáj, amikor belegondolok, hogy biológiailag semmi közöm hozzá, de azt is megtanultam mostanra, hogy ez egyáltalán nem számít. A lényeg, hogy ő is és én is úgy érezzük, hogy az apja vagyok, ebben pedig nincs hiba. Szerencsére a kis szőke fürtjei és kék szemei nem emlékeztetnek a vérszerinti apjára sem, ha csak ránézek. - Nagyon sok időt töltünk együtt, vagy csak videó chatelünk. Fotók alapján azt is tudja, hogy te ki vagy. Talán… valamikor köszönhetnél neki. El sem hiszed, mekkorára nőtt.

- Négy éves - leheli maga elé, és lágyan ingatja a fejét. - Nagyon szeretnék majd találkozni vele, vagy csak videózni.

- Amíg itt vagy, mindenképp megejtjük - bólogatok, Harry pedig elkezd arról kérdezni, hogy miket szoktunk csinálni, mennyi helyre vittem már el, és hogy milyen a kapcsolatom Linette-tel a történtek után. Mindent elmesélek neki, amire kíváncsi, és időközben az étteremhez is elérünk, de nyilvánvalóan ezekben az órákban mégsem olyan kihalt és nyugodt, mint amire számítottam. 

- Ha gondolod bemegyek, rendelek, és megehetjük a kocsiban - ajánlja fel, én pedig hálásan bólogatok, mert ennél jobb ötlettel elő sem állhatott volna. Tegnap írtam Mattnek, hogy idejövünk, de megkért, hogy azért próbáljak meg nem túl nagy feltűnést kelteni, és népet gyűjteni magam köré, vagy hozzak testőrt, de én kettesben akartam lenni Harryvel.

Harry legalább húsz percig bent van, én pedig már kiolvastam az Instagramot is azóta. Sose szoktam ilyen későn ebédelni, ezért már hangosan korog a gyomrom. Általában későn kelek, és a napi első étkezésem a dél körül megejtett ebéd. Ehhez képest már délután kettő van, én pedig ma még csak két kávét ittam és ennyi. Imáim viszont meghallgattattak, mert Harry megjelenik az étterem ajtajában, és két szatyrot cipel magával.

- Sokan vannak, de azért igyekeztek - feleli nemes egyszerűséggel, és átnyújtja a szatyrokat, aztán kikanyarodik a parkolóból, hogy keressen egy nyugodt kis helyet, ahol a kocsin belül se zavar minket senki. Ehhez egészen a Temze partjáig autózunk, messze a belvárosi forgalomtól, és egy olyan helyen parkol le, ahol senki más nincs rajtunk kívül, a kilátás pedig gyönyörű. Nem szállunk ki az autóból, csak hátrébb toljuk az üléseket, és kicsomagoljuk a kajás dobozokat. Én egy hambit kértem hasábbal, de azonnal megbánom, amikor megérzem Harry gombás rizottójának az illatát. Szeretem, ettem is már párszor, de ez az illat valami isteni, és azonnal megkívánom.

- Milyen az életed Rómában? - kérdezem, ő pedig bólogat egy kicsit, hogy ezzel jelezze, mindjárt válaszol, csak lenyeli a falatot. Elfelejtettem mondani neki, hogy rendeljen nekem egy kólát, ezért most Harry kocsiban tárolt palackos ásványvizeit isszuk, és egyből a kezébe is vesz egyet, hogy igyon, mielőtt válaszol.

- Kellemes - válaszolja végül, és miközben beszél, a Temzét nézi. - Van egy kétszobás lakásom a belváros és kertváros határán. Békés, jó szomszédok. Még mindig a régi autómat használom, nem igazán érzem szükségét, hogy lecseréljem. Nyitottam egy irodát a belvárosban, ami nagy szerencsémre hamar beindult, és sok ügyfelet kapok.

- Barátok, szórakozás? - kérdem, ő pedig felém néz, aztán megrázza a fejét, és a műanyag villájával turkál a kajájában.

- Nem járok szórakozni - feleli, aztán a szájába vesz egy kis darabot, hogy hamar folytathassa. - Van egy-két barátom, de nem mondanám, hogy túl sokat beszélünk. Néha átjönnek vacsorára, vagy ilyesmi. Mindenki családos már körülöttem. Közel a harminchoz.

- Elhagyva a harmincat…

- Vén róka - vigyorodik el, aztán még egy falatot eszik. - De nem vagyok magányos, mielőtt még azt gondolnád.

- Van… hm, talán nem kellene ilyet kérdeznem, de közben mégis kell - szólalok meg hirtelen, ő pedig érdeklődve néz a szemembe. - Van valakid?

- Nincs - rázza meg a fejét, és a hangja annyira gyengéd, hogy nyelnem kell egyet. - Nincs senkim. Nem is volt azóta, hogy… mióta szakítottunk.

- Úgy érted, szakítottál - szúrok oda, de nem tudom, miért mondtam ezt. Megfogadtam, hogy elengedem ezt az egészet, és így is akarok tenni. Harry az ölébe, vagy a kajás dobozába bámul, nem tudom, és csak vesz egy nagy levegőt.

- Igen, azóta - ért egyet. - És mi van veled? Louis Tomlinson minden évvel egyre népszerűbb. Hogy érzed magad az életedben?

- Magányosan - válaszolom, és megint csak nem értem, miért. - Nekem sincs senkim. Szóval a karrierem szárnyal, a magánéletem pedig… nagyjából, mint Noel előtt. Komolytalan.

- Bárcsak lenne, akkor most kevésbé érezném szarul magam - motyogja, és visszacsukja a dobozt az ölében, pedig volt még benne néhány falatnyi az ebédjéből.

- A három év alatt volt két srác, akikkel néha csillapítjuk egymás magányát, de mindketten tudják, hogy nem vagyok kapható semmi komolyra - adok egy kicsit bővebb választ, ő pedig nyel egy nagyot, miközben beszélek.

- Kicsit őket is sajnálom, biztos rossz lehet csak félig megkapni téged - mondja, és már azt sem tudom, miről beszélgetünk. Vagy miért beszélgetünk erről. Az egész annyira szürreális. - Ismerem őket? Úgy értem… az ismeretségi körömből vannak?

- Az egyiküknek ugyanannyira nem számít, hogy én ki vagyok, mint fordítva - legyintek, és már én is csak a sültkrumplin nyammogom. - A nevét se tudom, és ő is örül, hogy nem kérdezem. A másik meg… Blaise.

- Baszki… - suttogja, és most úgy fordul, hogy az ajtajának az ablakán néz ki, ezért nem látom az arcát. - Hát, végül csak elérte amit akart.

- Ne ítélkezz. Nagyon sokat segített nekem. Abban, hogy mára ne legyek egy szétcsúszott, alkoholista, drogfüggő híresség - magyarázom el, és ezek után újra felém fordul. A szavaim hatására a szeme megtelik aggodalommal, és az a düh, amit az előbb láttam és éreztem, eltűnik. - Volt egy nagyon rázós időszakom az alkohollal. Mellettem volt, sokkal tartozom neki. Az a barátság nem a szexről szól, mielőtt még ezt hiszed. Ő is randizik, és sokszor leejt, amikor épp van valakije, aki talán komoly is lehet. Csak… benne legalább bíztam, ha már addigra azt sem tudtam, ki az, akit a barátomnak mondhatok, és megbízhatok benne. Mindenki elárult.

- Kik vannak most melletted? Matt milyen? - kérdi halkan.

- A régi haverok, de ők csak haverok - kezdem sorolni. - Niall és Blaise az, akikre bármikor számíthatok. Matt a legjobb menedzser, akit találhattam. És Lea, a terapeutám, aki vért izzadt miattam az első hónapjainkban, de neki is sokat köszönhetek. Mára inkább a barátom, mint az agyturkászom. De ezt ő nem hajlandó bevallani, mindig leépít.

- És a családod? - kérdi, még az előző mondataim után maradt apró mosollyal az ajkain.

- Sokszor találkozunk - válaszolok, és visszahajítva az üres kajásdobozom a szatyorba, leteszem a lábaim közé. Iszom néhány korty vizet, aztán folytatom. - Ott vannak minden angliai show-n, bárhol és bármikor.

Így telik az egész délutánunk. Beszélgetünk. Rengeteget. Kényes, kínos, és kellemetlen témákról is, de rengeteg olyanról, amit örömmel osztunk meg egymással. Harry mesél arról, hogy mennyit utazott az egyetem alatt a családjával Olaszországon belül, én pedig a turnékról, amikor az egész világot bejártam. Amikor Japánban leittam magam szakéval az egyik kiotói bárban, aztán másnap megismételtem egy tokiói bárban is, mert biztos, ami biztos. Soha nem voltam még olyan beteg alkoholtól, mint akkor. Aztán arról is, hogy Noellel tavasszal Ibizára megyünk, és a fiamnak ez lesz az első alkalma a tengerparton. Persze Los Angeles partjait leszámítva, de Ibiza egészen más.

Annyit beszélgetünk, hogy már csak arra figyelünk fel, hogy a köztéri lámpákat felkapcsolták, és alig látunk ki az autóból, mert ránk sötétedett.

- Már nyolc óra - lepődök meg, amikor ellenőrzöm a telefonomon. - Nos, te meghívtál ebédre. Meghívhatlak vacsizni?

- Oké, hova menjünk? - kérdi, és elfordítja a kulcsot a kocsiban. Nem tudok neki helyet mondani, a Google segítségével próbálunk újabb és újabb éttermeket találni, de minden dugig van. Komolyan mindenki pont este nyolckor akar vacsorázni? Konkrétan vagy huszonhét éttermet végigjártunk, de semmi. Persze egyikbe se mentünk be, legtöbbnél már kintről láttuk, vagy épp a parkoló volt teljesen tele.

- Mi lenne, ha elmennénk hozzám, és rendelnénk valamit? - kérdem óvatosan. Próbálok lazának tűnni, pedig nem vagyok az, mert egyáltalán nem akarom, hogy nemet mondjon erre. Azt akarom, hogy velem jöjjön. - Úgyis haza kellene vinned.

- Persze… rendben - válaszolja ugyanolyan tartózkodón, ami talán az én hangomban is hallatszott. - De nem kell semmi komoly kaja. Ehetünk pizzát is, vagy kínait.

- Legyen kínai, mert tegnap is pizzát ettem - nevetek fel, és végre ő is kienged egy kicsit, hogy velem nevessen. Nagyon nehezen akarunk újra belerázódni, de úgy érzem, haladunk. Iszonyú lassan, de haladunk, és nem tervezem feladni. A kínait megrendelem már most, így még szinte haza sem érünk, a cipőm sem veszem le, már szól is a kapucsengő, én pedig felkapom a tárcám, és kimegyek érte. Mire visszaérek, Harry már tesz ki két poharat az asztalra, az egyikben narancslé van a hűtőből, a másikhoz pedig épp kinyitja a söröm, és leteszi a pohár mellé. Szeretem. Imádom őt. - Csirke édes savanyú szószban és pirított tészta. Nincs ennél jobb.

- Mi van a zsíros hamburgerekkel, meg pizzákkal, amiket úgy imádsz? - kacsint rám, én pedig hangosan felnevetek rajta.

- Hát, tény, hogy senki sem töm salátával, amióta nem vagy itt - húzom fel a szemöldököm, ő pedig vigyorogva veszi a kezébe a pálcikákat, és falni kezdi a saját dobozkája tartalmát. Közben szinte alig beszélünk, mert mindkettőnknek állandóan tele van a szája. - Mi van az edzőteremmel? Látom nem hanyagolod el többet.

- Stresszoldásra is használtam az egyetem utolsó évében - válaszolja, és már a vacsorája a végén jár, nekem meg még a fél doboz tészta vissza van. - Életem legnehezebb időszaka volt. Borzasztóan hiányoztál, és… úgy éreztem, képtelen vagyok megcsinálni ezt egyedül.

- De megcsináltad - mosolyodom el, mert igazából tényleg le a kalappal előtte. - Nagyon büszke vagyok rád. Dr Styles.

- Még most sem szoktam meg, hogy ez a hivatalos nevem - vigyorodik el, én pedig a fejem rázom, és elkezdem szélsebesen pusztítani a kínaim. Gondolkodom egy következő dobozon is, de csak hátradőlök, és kifújom a levegőt. - Én is kipukkadok.

- Képtelen vagyok többet enni - helyeselek, aztán iszom egy kicsit a sörömből. - Iszol valami erősebbet? Van még sör, ha kérsz, de kaptam a turné alatt egy üveg vintage Krugot, még 1978-ból. Az egyik kedvencem.

- Az valami menő pia? - kérdi vigyorogva, és itt van. A srác, akibe beleszerettem. Aki nem azért szeretett, mert híres vagyok, aki leszarta a pénzem, és zavarba jött a hírességek közelében. A srác, aki engem látott. A kisfiút a sötétben.

- Egy üveg háromezer dolláros pezsgő - rántok vállat, és már megyek is a nappaliba. Annyi ilyen ajándékot kaptam az utóbbi években, hogy vettem egy bárhűtőt a vitrin mellé. A pezsgők és fehérborok mindenképp csak a megfelelő hőmérsékleten finomak. Főleg az ilyen minőségűek. Kikapok a vitrinből két pezsgős poharat is, és visszamegyek a konyhába, hogy már el is kezdjem kibontani a Krugot. - Imádni fogod. Személy szerint a rozéjuk a kedvencem, de ez is fenomenális, a kora miatt pedig igazi kincs.

- Kíváncsi vagyok - nyúl a két pohár után, és megdönti őket nekem amíg töltök, aztán koccintunk, és kóstolunk, ízlelgetünk. Igen… ez még mindig isteni. - Huh, ez nagyon finom.

- Az - bólintok és kortyolok még egyet. - Mindenesetre biztosan jobb a szakénál, ami annyira meghánytatott Japánban.

- Megérdemelted, ha úgy vedelted, mint egy őrült - nevet fel. - A japánok annyira precízek, és mindent kontroll alatt tartanak. Hallgatnod kellett volna a csaposra, amikor azt mondta, sok lesz az.

- Utólag én is ilyen okos vagyok - vágok neki pofákat. - Japán érdekes hely. Nyugodt. Sok zenét írtam meg ott. Megihletett, amikor kinéztem a hotel ablakán.

- Nagyon jó albumokat adtál ki - iszik egy apró kortyot, közben pedig végig a szemembe néz. - Készülsz valami újjal?

- Mindig - kacsintok rá, ő pedig elmosolyodik. - Megmutassak egyet-kettőt? Úgyis van, amiről jól jönne valaki véleménye. Kezdem azt érezni, hogy Matt elfogult. Gyere velem a stúdióba.

- A stúdióba? - húzza fel a szemöldökét, de felkel a székéről, és követ a folyosóra, aminek a végén van a lépcső az alagsorba. A zene birodalmába. - Azt hittem, oda senki sem teheti be a lábát.

- Neked mindig bejárásod lesz oda, Harry - mondom komolyan, és oldalra is nézek rá, amikor mellém ér. Nyel egy nagyot és zavartan ő is a szemembe néz. Szinte érzem pattogni a kurva szikrákat magunk körül, és azt, ahogy fokról fokra forrósodik fel a levegő körülöttünk. Meg akarom csókolni. Felkenni erre a falra mellettünk, és az életet is kicsókolni belőle. Addig szeretkezni, amíg magunknál vagyunk. Még a légzésem is felgyorsul, ő pedig elpirul, és olyan erősen szorítja a pezsgős poharat, hogy félek, nehogy eltörjön.

- Gondoltad volna, hogy valaha ezt mondod, amikor először beléptem oda, és kiakadtál rám? - nevet fel kényszeredetten, és tudom, hogy csak az egész helyzet élét próbálja elütni.

- Nem - ingatom meg én is a fejem nevetgélve, aztán kinyitom neki az ajtót, és belépek utána. Felkapcsoljuk a fényeket, és egyenesen a kontroll panelhez sétálok. Már a felénekelt, bár még nem tökéletesített, igazából csak nyers felvételeket böngészem, amikor rájövök, hogy nem találok olyat, ami nem róla szól. Az új albumra is írtam számot anyáról, írtam számot a turnés élményeimről is, vannak vidám számok is bőven, de amiknek már elkezdtem megcsinálni a lemezre felkerülő változatát, azok mind Harryről szólnak. Nem tudom, hogy mit indítsak el, mert olyan nagy mellénnyel jöttem le ide, hogy bemutatót tartsak a friss munkámból, hogy végig sem gondoltam, mit művelek. Büszke vagyok ezekre a számokra, Matt odavan értük, és szerintem is nagyon jók, de… felnézek Harryre, aki kíváncsian fürkészi a tekintetem.

- Ez az egyik kedvencem, azok közül, ami eddig elkészült - indítom el a Wallst, ő pedig leül a mellettem lévő székre, és mosolyogva, az elsők között hallgatja meg a fiú, aki átlátott azokon a falakon.

Ennél a pontnál felnéz rám, mélyen a szemembe, és tudom, hogy tudja. Pontosan tudja, hogy róla van szó, és a falaimról, amiről ő maga beszélt. Amit ő fogalmazott meg, pontosan ebben a stúdióban, amikor szerelmet vallott nekem.

Ezután megint a refrén jön, ő pedig már nem is próbál meg másfelé nézni, engem bámul. Nem tudom megfejteni se a tekintetét, se az arckifejezését. Fogalmam sincs, mit érezhet, vagy mire gondolhat. Csak néz engem, és tudom, hogy a következő sorokkal beadom a kegyelemdöfést, amit még nem is sejt.

Ezt a dalt még a turné alatt írtam. Az utolsó turné alatt, amikor fogalmam sem volt, valaha látom-e őt újra. Kitartóan nézek a szikrázóan zöld szemeibe, de semmit sem mond. Egyetlen szót se, és nem is kell mondania, mert tudom, hogy tudja.

- Nos… Ez az egyik kedvenc számom - köszörülöm meg a torkom, amikor a végére érünk, de ő még mindig nem beszél. - Azt tervezem, hogy ez lesz a lemez címadó dala is. Talán… Mintha mostanra tényleg sikerült volna lebontanom azokat a falakat. Vagy legalábbis túlnőni rajtuk.

- És ez boldoggá tesz - feleli végre halkan. - Hogy ezt látom. Hogy sikerül.

- Hm… Szóval, ezek a dalok vannak kész, nem tudom… bökj rá egyre, amit meghallgatnál cím alapján - nyújtom felé a cetlim a címekkel, ő pedig rámutat a Habitre. Nem tudom, jól döntött-e, de semmiképp nem mondhatja majd, hogy direkt hatásvadászkodom, és olyan dalokat mutatok, amik róla szólnak. Nem is tudok olyat, ami nem.

A szemei megtelnek könnyel, és leteszi a félig üres pezsgőspoharát, aztán a kezeibe temeti az arcát, és nem tudom, hogy mit kellene tennem. Állítsam meg? Vagy hagyjam? Ha azt akarná, hogy állítsam meg, szólna? Még mindig szar vagyok ebben a dologban, legalábbis nagyon úgy látszik.

Újra felnéz rám, a szemei még mindig csillognak, de nem látom, hogy sírna, vagy sírt volna. Nincsenek könnyek, és ennek örülök. Nem az a szándékom, hogy ilyen érzéseket váltsak ki belőle. Azt hiszem, ha ennek a számnak vége, be is rekesztem ezt a zenehallgatósdit, mert nem ezt akarom. Nem így akarom. Vagy nem is tudom, hogyan akarom.

Még vissza van két ismétlésnyi refrén, de kikapcsolom a zenét, Harry pedig összevont szemöldökkel, azzal a kibaszott tipikus összevont szemöldökkel néz rám. Bárcsak a fejébe látnék.

- Késő van, azt hiszem, a legjobb, ha berekesztjük ezt az estét - kezdek bele rekedt hangon, aztán megköszörülöm a torkom. - Dolgoztál is ma, biztosan rád fér a pihenés.

- Mi van, ha én nem akarok hazamenni? - kérdi mély és szenvedélyes hangon, én pedig azonnal elvesztem a józan eszem. Minden testrészem magától mozdul, amikor előre hajolok, és a keze után nyúlok. Felrántom őt a székről, és az ölembe húzom, ő pedig reszkető lélegzettel, már szinte zihálva tárdel fel a combjaim két oldalán a bőr irodai székemre. Míg ő a nyakamba kapaszkodik, én a hátát tartom, és olyan perzselő vággyal esünk egymás ajkainak, mint még soha. Esküszöm, hogy ennyire még soha nem vibráltunk a másikért, sosem éreztem még azt, hogy meghalok, elevenen elégek, ha nem kaphatom meg. A csókja… Istenem, a csókja már annyira hiányzott. Az íze, ami az álmaimban kísért három éve. Az illata, amit még akkor is az orromban érzek, amikor felébredek ezekből az álmokból. A szánk egyre hevesebben marja a másikét, harapjuk egymást, szinte felfal, és én sem bírok gyengéd és szerelmes lenni, még ha annyira nagyon szeretem is őt. A nyelvünk találkozik, és az univerzum felrobban körülöttünk. Csak mi létezünk ketten. A fenekére simítok, amin az égnek hála, kibaszottul feszül az öltönynadrág ebben a helyzetben, aztán a combjai alá nyúlok, és felkelek vele a székből, hogy a stúdió kanapéjához botladozzak. Egyetlen pillanatra sem állunk meg, simogatjuk egymást, és a másik ruhájába markolva harapjuk, csókolózunk. Annyira kívánom, hogy már fáj, és amikor ösztönből megemelem a csípőm, megérzem, hogy ő is ugyanannyira majd’ szétszakad értem. Felnyög a pillanatban, amikor a merevedésünk egymásnak simul, és hátraejti a fejét, én pedig a nyakára tapadhatok, hogy most ott kóstoljam végig.

- Lou… - nyöszörgi, és már remeg a kezeim között, pedig még a ruháink is rajtunk vannak. Elkezdem végigharapdálni a bőrét egészen a fülétől a válláig, ő pedig két kézzel markolja a hajam a tarkómon. - Ne… Ne hagyj nyomokat, kérlek… Holnap… Dolgozom…

Nem válaszolok, csak a vállától vissza, végignyalom a területet, amit az előbb haraptam. Nem hagytam nyomot, annál sokkal óvatosabb voltam, mert most éppen a legérzékenyebb érzékeire akartam hatni.

Elkezdem a derekánál kirángatni a fehér inget a nadrágjából, aztán egyenként, lassan kigombolom, közben pedig az egyre nagyobb teret nyerő meztelen mellkasát csókolom végig. Az izmai kőkemények, és mivel nincs rá esély, hogy ezt bárki lássa holnap, egy kicsit erősebben harapom meg, közel a mellbimbójához, aztán kinyújtom a nyelvem, hogy körbenyaljam az egyiket. - Bassza meg! - kiált fel, és nagyobb terpeszbe nyitja a lábait, így most ő dörgölőzik nekem, és még mindig, a most már az övénél is hosszabb hajamba kapaszkodik, ahogy felnyög. Csak akkor enged el, amikor elhajolok tőle, hogy lesöpörjem a válláról az inget, ami így a parkettán landol. Remegő ujjakkal, de ő is a pólóm aljához nyúl, és gyorsan lehúzza rólam, hogy azt is a földre dobja, aztán újra megcsókol, és nekem szorítja a farkát. Ez a csók nem hosszú, hamar elhajol, aztán felkel az ölemből, hogy előttem állva, egyedül kapcsolja ki az övét, aztán le is húzza magáról a nadrágot. Amikor már csak egy alsóban áll, én is kigombolom a farmerem, és megemelem magam egy kicsit, hogy letoljam magamról, de én az alsómmal együtt. Nem húzom az időt. Betegesen vágyom rá. Sóvárgok utána. Amikor én már teljesen meztelen vagyok, lehúzza a zoknijait, aztán olyan kínzóan lassan nyúl a bokszere gumija alá, hogy fel kell nyögnöm tőle, és muszáj a farkamra simítanom a kezem. Van néhány új tetoválása, amiket még nem láttam. Nem nagyok, nem jelentős változás, de teljesen újak a számomra.

- Gyere ide, göndör - lehelem halkan, amikor már csak áll előttem, de egyetlen ruhadarab sincs az utunkban. Visszatérdel az ölembe, de azonnal lefektetem a kanapéra és fölé magasodva megcsókolom, aztán lefelé haladok, hogy az egész melkasát végignyalva elérjek végre oda, amire végtelennel tűnő ideje várok. Finom mozdulattal a merevedése alá nyúlok, ami már vészesen szivárog a hasára, és a tövétől a csúcsáig végignyalom, hogy aztán mélyen a számba engedjem. Harry a kanapé egyik díszpárnáját és a saját haját markolja. Hangos. Annyira rohadtul hangos, és emiatt egy pillanatra magamra kell markolnom, mert úgy látszik, már ennyitől is képes lennék elmenni. Amikor egy kis kontrollt erőltetek magamra, és elengedhetem a merevedésem, akkor három ujjam egyszerre dugom nagyon lágyan a szájába, ő pedig két kézzel megmarkolja a csuklóm, és alaposan benyálazza szinte az egész kezem. Nyalja, szopja, harapja, simogatja az ajkaival, és muszáj felnéznem rá, miközben én ugyanezt csinálom a farkával, a harapást leszámítva, mert az nem lenne túl élvezetes.

- Lou… Louis! Engedj el! El fogok élvezni, ha nem engedsz el most! - kiált fel kétségbeesetten, de engem egy pillanatig sem érdekel, lefogom a hadakozó karjait az egyik kezemmel, a másikkal pedig a lábai közé nyúlok, és nagyon lassan, nagyon óvatosan eltüntetem benne az egyik ujjam. Ez az a pillanat, amikor elveszíti önmagát, és egy hangos nyögéssel élvez a számba, én pedig hagyom neki. Az utolsó cseppig. Csak akkor hajolok el tőle, hogy lenyeljem, miután már csak remeg alattam. Ebben az állapotában vetem be a második ujjam. Miközben mélyre tolom az ujjaimat, felemelkedem annyira, hogy megcsókoljam a reszketve lihegő ajkait, aztán visszatérek a mellbimbóira, és már három ujjam használom. Halkan a nevem kántálja, és egyetlen pillanatra sem veszít a férfiassága a gyönyörű, merev formájából.

Elengedem őt mindenhogyan, és visszaülök a kezdő pozícióba.

- Úgy akarok szeretkezni veled, ahogy szerelmet vallottál nekem - mondom neki, ő pedig bólogat, és azonnal felkel, hogy fölém másszon, miközben most saját magam nedvesítem meg. A pillanatban, amikor a makkom a gyönyörű, nedves kis izmaihoz ér, durván megcsókol, és a vállam markolja. Felszisszen, amikor végre behatolok, és én megállok a mozdulatban, de helyettem ő folytatja, egészen addig, amíg teljesen az ölembe nem ül.

- Harry, bébi…

- Jól vagyok - biztosít róla a számba suttogva. - Három év hosszú idő… Csak ennyi.

- Soha senkivel? - kérdezem elbűvölten, ő pedig megrázza a fejét. Mondta, hogy azóta nem volt senkije, és volt egy olyan sejtésem is, hogy kaland sem, de nem voltam biztos benne. Nem mondta, nem kérdeztem. Most pedig már biztos, hogy én voltam az utolsó, és most én vagyok az első. Ettől elönt a forróság és lassan, nagyon lassan mozogni kezdek, mert mindketten bele fogunk halni ebbe a lángoló kéjbe, ha nem teszem.

- Vigyázok rád - motyogom a nyakába, mert olyan szorosan ölel, ahogy mindketten együtt, egymás ellen, egymásért mozgunk, hogy nem is látom az arcát, csak a nyakába temetem a sajátom, és a hátát simogatom. Mindketten izzadni kezdünk, érzem, és egyre erősebben zihálunk. Soha életemben nem akartam senkit ennyire. Soha, de soha nem vágytam még valaki testére ennyire. És nem csak a testére, a lelkére is. A társaságára. A hangjára. Az érintésére. A csókjaira. A reggelekre, amikor összekócolt hajjal törölgeti a szemét, és ásít egy nagyot. Muszáj gyorsabban mozognom, és ő is a testem ütemére gyorsít. - Harry... Bébi, nézz rám!

Felemeli a fejét, egy kicsit lazít az ölelésen, és lázrózsás arccal, vörösre harapott, felduzzadt ajkakkal, sötéten izzó tekintettel néz rám. Fel kell nyögnöm tőle, ő pedig attól nyöszörög, hogy emiatt erősebben mozdítom fel a csípőm. - Tartozom egy vallomással.

- Ne most mondd el, hogy vőlegényed van, aki odafent alszik - rázza meg a fejét, és liheg, alig tudja végigmondani, de mindketten elmosolyodunk a végén.

- Bolond göndöröm… az esküvő a fétised - ingatom a fejem, és a hátáról, a lapockáin át a hajába vezetem az ujjaimat, aztán erősen belemarkolok, így kénytelen folyamatosan a szemeimbe nézni. - Három és fél évvel ezelőtt, ezen a kanapén adtad nekem a legszebb vallomást, amit hallottam. Tudnod kell, hogy… tudnod kell… basszus… - hajtom le a fejem, és gyűlölöm magam, amiért most sem találom a megfelelő szavakat. Amiért ennyire kibaszott nehezen működöm egy kapcsolatban. Úgy tűnik, van még min dolgoznunk Leával. - Szeretlek, Harry. Már akkor is szerettelek, amikor elmentél, de elbasztam, mert sosem mondtam el. Szeretlek, és ez nem múlik három kibaszott hosszú éve. Megveszek érted.

Csak nyel egy nagyot, de még abba is majdnem belefullad, aztán a szemei pillanatok alatt telnek meg könnyel, és ezúttal azonnal végigszántják az arcát is.

- Én is… én is… Ha a közelemben vagy… Képtelen vagyok józanul gondolkodni… Te vagy a leggyengébb pontom az első pillanattól egészen eddig a másodpercig - zihálja, és az ajkaimra tapad, én pedig az eddiginél is gyorsabban kezdek mozogni alatta. Nem kell két perc se, és amikor megtalálom a megfelelő szöget, Harry a plafon felé nyögve élvez kettőnkre, én pedig attól megyek el, hogy olyan szorosan feszül a farkamra, hogy levegőt is alig kapok. Haldoklom. Ez biztos. Ha pedig így van, az utolsó lélegzeteimmel még őt csókolom, és ölelem magamhoz a még mindig szipogó, reszkető, izzadt testét. Ha most, itt meghalnék, én azzal is rendben vagyok.