Sziasztok! 

Na tessék, mindig mondjátok, hogy nem bírtok ki még egy hetet, de olyan nagyon gyorsan elmeeegy! Nekem legalábbis. Mindenesetre íme itt a következő rész, ezúttal az én tolmácsolásomban. Mondjátok el, mit gondoltok. Aggódtok Harryért? 

Puszi&Pacsi

H&S

Louis kezei szinte remegnek, annyira ideges. A telefonján ügyködik, de megragadom a kezét, hogy rám figyeljen.

- Meséld el, mi történt! - kérem, és próbálok lágy hangon beszélni hozzá, mert annyira rémültnek, zaklatottnak tűnik. - Mindent.

- Liam… emlékszel Liamre? - néz rám, nekem pedig élénken él a fejemben a fiú képe. Kísértett már néhányszor. Csak bólintok, ő pedig folytatja. Elmesél mindent a lehető legapróbb részletekig, hogyan ismerték meg a Faye nevezetű lányt, aki nagyon ügyesen férkőzött a bizalmukba. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszem gonoszak, alattomosak, és bármire képesek. Beolvadni az emberek közé, és manipulálni őket.

- Rengeteget meséltem neki rólad - ostorozza magát még mindig, de nem érti meg, hogy nem haragszom. Hogy ez az egész nem az ő hibája. Csapdát állítottak nekünk. - Álmomban sem gondoltam volna…

- Hé, nézz rám! - nyúlok az álla alá, és magam felé fordítom az arcát, hogy a szemembe tudjon nézni. - Egyáltalán nem a te hibád, Lou. Kijátszott téged. Nem tudhattad. Szeretlek.

- Túl jó vagy - ingatja a fejét, mintha hitetlenkedne, aztán közelebb hajol és megcsókol. Még mindig annyira jó. Minden érintése, a csókjai. Megőrülök értük. Beleremegek. - Fel kell hívnom Liamet. Beszélnem kell vele. Figyelmeztetnem kell.

- Nem kell - rázom meg a fejem, ő pedig kérdőn néz rám. - Azt mondtad, Faye felszívódott miután eltűntem. Ez volt a terv. Engem akartak. A koboldok soha nem keverednének emberekkel. Utálják őket. Nagyon sajnálom, de… nem érdekelte Liam.

- Akkor csak… - próbálkozik még mindig, és már nagyon aggódom érte. Összetörtnek tűnik. - Felhívom. Csak megkérdezni, hogy minden rendben van-e.

- Rendben - mosolygok rá, ő pedig nem sokkal később a füléhez emeli a telefont és vár.

- Helló, haver! Mi újság?

Közben újra beindítja az autót, a telefonját pedig leteszi kettőnk közé. Nem pontosan értem, mi történik, de figyelem őt.

- ...nagyi meg már most hiányol - nevet Liam. A hangja most mintha az autóból jönne, körülvesz minket, én pedig értetlenül kapkodom a fejem. - Nem fogy úgy a húsos pite. Hazaértél?

- Még úton vagyunk - válaszol Louis, aztán lopva felém pillant. - Harry is hall téged.

- Ó, szia Harry!

- Szia - szólalok meg bizonytalanul, Louis pedig csak mosolyogva néz rám, majd vissza az útra.

- Ha visszalátogatunk mindenképp benézünk - szólal meg újra Lou. - Van bármi hír Faye-ről?

- Zéró - sóhajt fel Liam, a hangja pedig szomorúan cseng. Sajnálom őt, amiért kihasználták, és bolondot csináltak belőle. Amikor Louis elkanyarodik, kinézek az ablakon, és látom a várost, ahová tartunk. Hatalmas házak mindenfelé, rengeteg autó, és egy idő után nagyon sok sétáló ember az utcákon. Sokkal több, sokkal nyüzsgőbb, mint a tengerpart volt, amikor Louis elvitt. Az egész annyira… ijesztő. Lou-nak fogalma sincs, hogy belül reszketek. Próbáltam a lehető legbátrabbnak mutatni magam, és még úgy is észrevette rajtam, hogy tartok az egésztől. Arról viszont fogalma sincs, hogy valójában mennyire. Hogy legszívesebben vissza szaladnék a faluba, hogy elbújjak a szobámban. A takaróm alatt. De közben itt is akarok lenni. Vele. Soha nem akarom őt újra elveszíteni. Egy napra sem. Amikor azt hittem ki kell bírnom, hogy egy ideig nem látom, rettenetesen éreztem magam. De itt sem felhőtlen a boldogságom. Mindig is látni akartam az emberi világot. Mindig annyira kíváncsi voltam mindenre, és ez most sem változott, de a tudat, hogy ez nem csak egy látogató idekint, hogy hátrahagytam mindent és mindenkit, azonnal gombócot növeszt a torkomban. Fogalmam sincs, hogy mikor fejezte be a beszélgetést Louis és Liam, mert összerezzenek, ahogy hozzám szól.

- Minden rendben?

- Igen - felelem halkan, de látom, hogy nem nagyon hisz nekem. Csak némán bólint egyet, és autózunk tovább. - Mindig ennyi ember van az utcán? Ez egy hatalmas város.

- Általában sokan vannak - válaszol egyből, és szinte azonnal ellazulok, aztán kiengedek egy frusztrált levegőt, amikor a combomra simítja a kezét. - Kivéve késő este, vagy kora reggel. De minden más időben ez van.

- Miért álltunk meg? - kérdezem tőle, mert nem csak mi, még egy csomó autó áll, és nem mozdul, de senki sem száll ki belőle.

- Piros a lámpa - mutat előre, és már én is látom, mire gondol. - Nem vezethetünk autót csak úgy a nagyvilágba. Szigorú szabályai vannak. Nem elég csak megtanulni vezetni egy kocsit.

- Milyen szabályok? - nézek rá kíváncsian.

- Nagyon sok, most hirtelen fel se tudnám sorolni neked - válaszolja, és közben újra elindulunk. - Látod, most zöldre váltott. Ilyenkor mehetünk. A sárga egy figyelmeztető szín, hogy pirosra fog váltani. A táblák is különböző jelzések, amiket az út szélén látsz. Merre kanyarodhatunk, hol kell megállnunk vagy milyen gyorsan mehetünk. Meg még sok más. Az aszfalt felfestései is számítanak, látod? - kérdezi, és mutatja a sárga meg fehér csíkokat a földön. - Megmutatja melyik sávokban hogyan és hova haladhatsz.

- Ez nagyon bonyolult lehet - ingatom a fejem, mert nekem már ennyi is elég volt, hogy teljesen összezavarodjak, pedig van egy olyan sejtésem, hogy ez még semmi se volt. - Mennyi idő volt, mire mindent megtanultál?

- Néhány hónap - mosolyodik el, aztán elfordulunk egy sokkal kevésbé nyüzsgő útra. Szűk utakon, és sokkal lassabban megyünk. - Még apám tanított meg vezetni. Ha szeretnéd, néha elmehetünk valami kihalt helyre, és megtanítalak mindenre.

- Nem tudom - rázom meg egyből a fejem, ő pedig csak mosolyogva, de szerencsére csupa megértéssel a szemében pillant felém. - Talán egyszer.

- Amikor akarod - feleli, aztán újra elfordulunk, és egy hatalmas ház előtt állunk meg. Rengeteg ajtó és lépcsők egymástól nem messze, az épület pedig nagyon hosszú. - Nos, itthon vagyunk. Nem egy palota. Nem is egy olyan kedves kis házikó, amiben az erdőben laktam, de… én szeretem.

- Én is szeretem - mosolygok rá, mert olyan érzésem van, mintha nem lenne büszke arra, hogy itt lakik. Hogy ez a saját otthona. Csak mosolyogva, boldogan csillogó szemekkel a fejét rázza, aztán kiszáll. Minden holminkat kiveszi az autó hátuljából, én pedig segítek neki cipekedni. Ahogy belépünk, megcsap a Louis illat. Hihetetlenül erősen érzem, körbelengi az egész házat, és már fülig érő mosollyal sétálok beljebb. Szép rend van, de ez a ház teljesen más, mint amiben eddig voltunk együtt. - Nagyon… más. De tényleg szeretem. Mutasd meg!

- Igen, ez sokkal modernebb, és az elrendezése is egy kicsit más - bólint, aztán minden táskát letesz a földre, majd felém lép és tőlem is elveszi. - Ez törvényesen lakásnak számít, még ha a háló és a fürdő az emeleten is kapott helyet. Emögött a két szemközti fal mögött már valaki más nappalija van. Gyere!

Követem őt beljebb, és csak ámulok, ahogy körbenézek. Itt is van egy tévé, de a falra van szerelve, lapos és óriási. Úgy látom, Louis tényleg nagyon szereti nézni. A kanapé is nagyobb, és sokkal kényelmesebbnek is tűnik a rengeteg párnával, ami rá van dobálva. A nappaliból egyenesen a konyha nyílik, ami viszont sokkal kisebb, mint az erdei házban. Sőt, ez egészen apró. Még soha nem láttam ennyire pici konyhát. A konyhával szemben egy ajtó van, és egészen a szoba végében is van egy üvegezett hatalmas ajtó. Az udvarra vezet, amin egyből felderülök. - Itt van egy WC, ha szükséged van rá. Nem kell felmenni miatta az emeletre.

- Nézzük meg ezt! - mutatok az üvegajtó felé, ő pedig mielőtt még elindulhatnék elkapja a derekam, és magához ránt.

- Várj már… - suttogja a számra, és olyan őrjítően néz rám, hogy megremeg a gyomrom. - Még nem is köszöntöttelek.

Semmit sem tudok mondani, mert az ajkai máris lágyan simogatnak, és szorosan ölel magához. Annyira csodálatos érzés. Végre, ezekben a pillanatokban ellazulhatok, és teljesen biztonságban érzem magam. Vele. Az… otthonunkban.

- Szeretlek - lehelem a szájába, és azonnal ő is biztosít erről, aztán tovább csókol. Már kezdem elveszíteni az eszem, amikor elhajol tőlem.

- Gyere, megmutatom az udvart - fogja meg a kezem, és vezet egészen az ajtóig. Azt is megmutatja, hogyan tudom kinyitni, mert egy kicsit komplikált. - Nekem nem sok időm volt valaha is kertészkedni, szóval nem egy nagy durranás. De van egy olyan érzésem, hogy te hamarosan igazán megtöltöd élettel.

- Az a fa nem boldog - mondom halkan, és hátrasétálok egészen a kert hátuljában álló fáig. Ahogy rásimítom a tenyerem, szinte magamban érzem azt, ahogy szenved. Fuldoklik. Hatalmas gyökerei vannak, de a köré épült házak megfojtják. Nem kap elég vizet sem. Ki van száradva, és alig várja a következő esőt. Hiába esik sokat, a gyökerei a házak alatt vannak, és nem jut elég csapadékhoz. Próbálok egy kis életet adni neki, és annyira hálás érte. A szemeim megtelnek könnyel, ahogy érzem, egy kicsit végre jobban van. - Most már jobb - szólalok meg, amikor ellépek a törzse mellől, és visszamegyek Louis-hoz. - A bokrok és a fű is gyenge. Alig van bennük élet. Mindent rendbe fogok tenni, de a fa… egy kicsit legyengített. Sok erőmet kellett neki adnom.

- Te vagy a legcsodálatosabb lény ezen a Földön - mondja, miközben mélyen a szemembe néz. - Pihenj le.

- Jól vagyok, csak kell egy kis idő, mielőtt hozzáfogok - biztosítom, és adok egy csókot a szájára, aztán visszamegyünk a házba. Louis megmutatja itt is, hogyan működik a WC és a mosdó, mert egy kicsit más, mint az erdőben volt, aztán az emeletre megyünk. Ott semmi sincs, csak egy fürdőszoba, és Louis szobája. Vagyis… most már a mi szobánk. Imádom, mert az ágy hatalmas. De éppen ezért utálom is. Ha kisebb lenne, sokkal jobban rá lennénk szorulva, hogy egymáshoz bújva aludjunk.

- Csinálok neked helyet a szekrényekben - mutat a fal mellé tolt hatalmas monstrum felé. - Valamikor el kell mennünk még vásárolni. Sokkal több ruhára lesz még szükséged. Téli, nyári, tavaszi. Valami elegáns, ha esetleg olyan helyre megyünk, és kell fürdőnadrág is a tengerhez. Alig várom, hogy újra lássalak ott.

- Rendben - mosolygok felé, és egy kicsit izgatott vagyok, hogy újabb ruhákat szerzünk nekem. Nagyon tetszenek, amiket találtunk, és kényelmesek is.

- Ma még rendelhetünk magunknak valami kaját vacsorára, de holnap el kellene mennünk egy élelmiszer vásárlós körútra is - folytatja, és leül az ágya szélére. - Fel kell tölteni a hűtőt. Nem terveztem eddig Írországban maradni, Zayn pedig mindent kidobált, mert nem akartam, hogy megromoljanak.

- Zayn is közel lakik? - kérdezem, és közelebb sétálok hozzá, aztán feltérdelek az ágyra a combjai mellett, hogy az ölébe ereszkedhessek. Louis azonnal hátrébb dől, és mindkét tenyerét a hátamra simítva húz közelebb magához, hogy megcsókoljon.

- Igen… - morogja a számba, a kezei pedig már az ingem alatt járnak. - A tetováló műhelyünk is a közelben van. Majd megmutatom. Most viszont…

Nem mond többet, csak elkezdi kigombolni a felsőm, és finoman lecsúsztatja a vállamról. Mindenhol végigcsókol. A mellkasom, a kezeim, a nyakam, és végül úgy fordít meg minket és fektet az ágyra, hogy közben az ajkaimat simogatja a sajátjával. Most annyira gyengéd. Sokszor elragad minket a szenvedély, de most csak… puha, gyengéd, szerelmes. Ahogy lehúzza a nadrágom, és lágyan simogatja végig a testem. Elveszek benne. Elveszek Louis szerelmében.

*

Az első néhány napunk csodálatosan telik, ezért én is egy kicsit nyugodtabbnak érzem magam. Louis végül úgy döntött, hogy nem akar mindent egyszerre a nyakamba sózni, és szerinte jobb, ha adunk nekem egy kis időt, és csak sorjában ismerem meg a dolgokat. Az utazás valóban egy nagy adag volt az emberi világból az autóval, a hajóval, amivel átkeltünk a tengeren, és a városi látképpel, nyüzsgő emberekkel. Azóta csak a hátsó udvarra mentünk ki, illetve egy rövidebb sétára az egyik közeli parkban. Nem tudom, hogy ez a jobb, vagy az, amikor inkább a lakásban maradunk. A természet itt annyira távoli. Szinte nem is létezik. A park csodaszép is lehetne, élettel teli, de inkább csak elszomorító. Láttam néhány mókust. Azonnal a vállamra ültek, vagy amikor Louis és én a padra telepedtünk, hogy ott együk meg az előrecsomagolt ebédünket, a combomra másztak vagy csak körénk gyűltek. Soha nem volt még élőlény a közelükben, aki ennyire mélyen kötődik a természethez, mint én. Az egész új volt nekik, és ez boldoggá is tehetne, de csak elkeserít. Louis látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Próbálta kiszedni belőlem, hogy mit mondtak a mókusok. Mit éreznek? Mert biztos volt benne, hogy az lesz a kulcs, és igaza is volt, de nem akartam erről beszélni vele. Louis olyan boldognak tűnik, amiért itt vagyok vele. Kipihent, hatalmasakat alszik, és egész nap mosolyog. Olyankor is, amikor azt hiszi nem látom. Csak ott az az apró, boldog kifejezés az arcán, ami miatt én is egy kicsit jobban érzem magam.

Most is alszik még, ezért elhatározom, hogy meglepem valamilyen reggelivel. Elvetettük az ötletet, hogy élelmiszer beszerző körútra menjünk, Louis azt mondta bármit meg tud rendelni, és igaza is volt. Néhány órán belül kopogtattak az ajtón, és telepakolták a hűtőszekrényt. Rendelt nekem egy telefont is, ami még nem érkezett meg, de már nagyon várja, mert mindig annyira aggódik, amikor egész nap nem tud rólam semmit. Pedig mi bajom eshetne itt? Védve vagyok mindentől, koboldok pedig egyáltalán nem élnek az emberek között. Nincs mitől félnem, kivéve az ismeretlen dolgokat, de Louis nélkül semmi olyat nem kell átélnem. Nem csinálok mást, amikor ő dolgozik, csak a kertben vagyok, és gondozom a természetnek azt a kis hányadát, ami csak a miénk, és ahova másnak nincs bejárása. A fa burjánzik, a bokrok pedig kivirágoztak, pedig nincs tavasz. A fű hatalmasra nőtt, Louis arra kért, engedjem meg, hogy lenyírja, mert így könnyebben ki tudunk feküdni. Tudom, hogy mindez nem csak azért van, mert itt élek, és közel vagyok. Az is segít, de az éjszakáink azok, amik a környék élővilágát ennyire felpezsdítik. Képtelenség kibírni, hogy ne érjünk egymáshoz. Még ha nem is szeretkezünk, de valamilyen módon akkor is boldoggá tesszük a másikat, és ez mindenhol meglátszik. Még mindig nem tanultam meg, hogyan irányítsam olyankor az energiáimat, de nagyon erősen próbálkozom.

Most használom először a konyhát főzésre, nem csak melegítésre, és próbálom felidézni, miket csináltunk eddig, vagy éppen az erdei házban. Louis szereti a pirított kenyeret, ezért egyből beteszek kettőt, hadd piruljon, addig pedig zöldségeket aprítok, amiket majd mellé megehetünk. Louis direkt a kedvemért mindent rendelt, ami elérhető volt a kínálatban. Már mindennel készen állok, és a vajat is kikészítettem, amikor csak a kenyérre várok. Amíg meg nem sül, kimegyek az udvarra, és a fejem ingatom, mert Louis-nak úgy néz ki újra le kell nyírnia a füvet.

- Jobban érzed magad? - vágok át a térdig érő növényzeten egészen a fáig. Ahogy megérintem, szinte érzem magamban a boldogságát. Louis azt mondta, beszerez majd egy öntöző rendszert, amivel folyamatosan itathatjuk őt, és a bokrokat is. - Louis jó ember, mindent megteszünk érted. 

- Harry! - hallom meg Louis kiáltását, és ahogy hátranézek, lihegve és kétségbeesve áll az ajtóban. Egyből felé sietek, ő pedig megölel, és ad egy puszit az állam vonalára.

- Istenem, ez az én hibám? - kérdezem, amikor megérzem a lakásban terjengő égett szagot, és a konyhában is sok a füst. - Sajnálom!

- Semmi baj - simít végig a hátamon, és ellépve tőlem, nagyra tárja az ajtókat és ablakokat, hogy kiszellőzzön ez a szag. - Csak megijedtem, azt hittem nagyobb a baj, a szagra ébredtem.

- Mindent úgy csináltam, ahogy annak idején mutattad - értetlenkedek, és nézem, ahogy Louis a szemetesbe dobja a korom fekete kenyereket, aztán újakat tesz a sütőbe.

- Ez egy másik típusú pirító - lép mellém, és ad egy finom, puha csókot a szám sarkára. - Nagyon régi. Még anyámék házából hoztam el. Nálam is öregebb. Könnyű rosszul beállítani, és odaégetni a reggelid.

- Értem - motyogom halkan, ő viszont mosolyogva néz rám. - Sajnálom.

- Nem a te hibád - rázza a fejét, aztán megmutatja mit hogyan tekerjek meg rajta, hogy a megfelelő és finom kenyeret készítsem el. Nem olyan bonyolult, de én csak tekertem egy nagyot az egyik kapcsolón, és nem figyeltem semmi másra. Látom már, hol rontottam el.

Percekkel később már az asztalnál ülünk, és jóízűen falatozzuk a sok zöldséget. Louis elővett magának egy csomag szalámit is, mert megállapodtunk abban, hogy attól még mert én nem ehetek ilyesmit, ő még szereti, és csak a kedvemért nem kell örökre lemondania róla. Látszólag ettől nagyon jó kedve lett. - Írt Zayn. Tud rólad, mert persze kifaggatott az első napon, ahogy bementem az üzletbe. Ma este munka után át akar jönni egy sörre, dumálni egy kicsit, megismerni téged. Nagyon kíváncsi rád. Mit gondolsz?

- Nem szeretem a sört - válaszolom, de Louis azonnal felnevet, és én sem bírom visszatartani. - Persze, ha szeretne. Ez a te lakásod, és…

- Nem, ez már a közös életünk - rázza meg a fejét. - A te tempódban akarok haladni. Ez az egész borzasztóan fárasztó lehet neked. Nem kell igent mondanod mindenre.

- Szeretném megismerni Zaynt - bólintok, mert ez az igazság. Itthon vagyunk napok óta. El bírok viselni ennyi újdonságot. - Csináljak valami vacsorát? Bármit.

- Néhány melegszendvics a sütőbe? - kérdez vissza. Ettünk már olyat az erdőben, és azt is tudom, hogy működik a sütő, ezért csak bólintok. - Sör van, ezen kívül úgyis csak chipset szoktunk zabálni. Azzal meg tele a szekrény.

- Mikor értek haza? - nézek fel rá, a tekintete pedig azonnal ellágyul. Nem tudom, mire gondol, csak a szeretetet és a törődést látom a pillantásában. - Arra gondoltam… nem tudom. Talán elsétálok a parkba ebéd után.

- Akarod, hogy veled menjek? - kérdi azonnal, és a konyhába megy, hogy kávét csináljon magának. - Ma lesz ebédszünetem. Van egy kuncsaftom fél tizenegykor, de azzal végzek délre. Utána csak kettőkor jön a következő.

- Ha szeretnél, akkor eljöhetsz velem - egyezek bele, mert bár úgy gondoltam egyedül elmegyek, amíg ő dolgozik, de sose ráznám le. - Ott találkozzunk, amikor az óra tizenkettőt mutat?

- Igen - válaszolja egyből. Kaptam tőle egy karórát, ami folyamatosan megmutatja mennyi az idő, így minden sokkal könnyebb.

*

Az ebéd, amit együtt töltöttünk kellemes volt, és most sokkal több mókus volt a vendégünk néhány falat gyümölcsre és mogyoróra. Nekik is csomagoltam egy kis tasakba. Most viszont az óra hetet mutat, ami azt jelenti, hogy Louis és Zayn hamarosan itt lesz. A vacsora készen áll, a chipset tálba tettem, és éppen akkor végzek a saját gyümölcssalátámmal is, amikor Louis kulcsa zörög a zárban. A szívem a torkomban dobog, mert igazából ő Louis első olyan barátja, akit ilyen közelről megismerhetek, és hosszabb ideig leszünk egy helyiségben. Liamet csak futólag láttam.

- Mm, friss kaja illat - hallom meg Zayn még az erdőből ismerős hangját. - Nem kamuztál, tényleg létezik.

- Kussolj! - nevet Lou, és már a cipőjüket veszik le, amikor a nappaliba érek. Remélem, hogy nem festek nagyon furcsán. Itthon szeretem néha felvenni az anya által varrt vászonnadrágokat, de most direkt Zayn miatt egy farmerben és egy kapucnis pulcsiban vagyok. A hajamat is összefogtam. Mégis úgy néz rám, mintha az erdőben lennénk. Pont, mint Louis az első alkalommal. Amikor nem hitt a szemének. - Zayn, ő Harry.

- Helló! - lép közelebb hozzám, amikor kicsit felébred a meglepetéséből, és a kezét nyújtja felém. Louis már megtanított erre a gesztusra az emberek között, ezért én is egyből megragadom az övét. A tündérek inkább megölelik egymást, amikor üdvözlik a másikat. Köszönök neki, ő pedig mosolyogva áll mellettem. - Louis már ódákat zengett rólad, alig vártam, hogy megismerjelek.

- Szia, édes - leheli Lou a számba, ahogy nagyon közel lép hozzám, és az oldalamra simítva a kezét, ad egy csókot. Semmi több, de ahogy nézem Zayn már ettől is zavarban van, szóval talán jobb is így.

- Kész a vacsora, gyertek! - szólalok meg végre én is. A konyhába sietek, de csak Louis követ, aztán elkapja a derekam, és a pultnak szorítva igyekszik kicsókolni belőlem az életet.

- Hiányoztál - motyogja, és már lihegek, amikor elenged. - Zaynnel mindig a nappaliban szoktunk enni. Vigyünk be mindent együtt.

Miután elkezdünk vacsorázni, mindenki csendben van, ami kezd egyre kellemetlenebbé válni. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, amivel megtörhetem. Végül Louis az, aki megmenti az egész helyzetet, amikor bekapcsolja a tévét.

- Hogy érzed magad Angliában? - szólal meg Zayn, amikor már egy ideje csak a tévét nézzük. - Eléggé más világ, mint Írország.

- Nagyon tetszik - hazudom egyből, mert maga a hely nem igazán mondhatnám, hogy otthonommá vált. Vagyis… mégis, mert ahol Louis van, az nekem is otthon, de nem is fogható az írországi erdőhöz. Tollymore és ez a város… máris hiányoznak az állataim és a fáim. Louis az egyetlen, aki képes elfeledtetni velem. - Te mindig itt éltél?

- Nem pont itt, ebben a városban, de Angliában - bólint, aztán Louis felé fordul. - Leila panaszkodott, hogy ő nem jöhetett ma. Legközelebb összejöhetnénk négyesben is. Persze, ha… nem kényelmetlen egyikőtöknek sem.

Tudom, hogy kicsoda Leila. Louis párja volt. Pontosan előttem. És nem tudom, hogy mit kellene válaszolnom erre. Nem is hiszem, hogy feltétlenül nekem kell, és Lou is rám néz, aztán vissza Zaynre.

- Majd beszélek vele - bólint, de tudom, hogy csak azért mondja ezt, mert előbb velem akar beszélni róla.

Ez a kicsit kellemetlen légkör lengi körbe az egész estét. Zayn sokat kérdez a gyerekkoromról, és a családomról, én pedig folyamatosan hazudni kényszerülök miatta, mert az igazságot nem mondhatom el. Miután mindketten már a harmadik üveg sörüket isszak, sokkal felszabadultabbak lesznek, és Zayn vicces történeteket kezd mesélni Louis-ról, amin képtelen vagyok nem jóízűen nevetni.

A következő napokban Louis valahogy sokkal felszabadultabb. Talán nagyon aggódott amiatt, hogy jól kijöjjek Zaynnel, nem tudom, de a lényeg, hogy kicsit ellazult. Érzem. Látom. És ha ő boldog, én is az vagyok. Vele mindenképpen. Minden pillanatban. Mégis… Valami hiányzik, és nem tudom, mit tegyek. Péntek este van, és Louis arra kért, hogy menjek el vele egy étterembe. Fogalmam sem volt, milyen lesz, mi fogad majd itt, de a hely gyönyörű, nagyon kellemes, zene is szól a háttérben, és egy férfi folyamatosan kiszolgál minket.

- Boldog vagy, Harry? - néz rám Louis, miután megkaptuk az ételt, amit kértünk. Ő egy hamburgert eszik, amit már az erdő óta ismerek, és tudom, mennyire szereti, én pedig egy olyan isteni salátát kaptam, krémes öntettel rajta, amilyet még soha nem sikerült készítenünk. Egyikünknek sem. - Kérlek, legyél velem nagyon őszinte. Bármit mondasz, rendben van. De muszáj tudom, mit érzel, mert néha elbizonytalanodom, és aggódom.

- Boldog vagyok veled - biztosítom erről, mert ez így igaz. - De hiányzik az erdő. Hiányoznak a növények. Hiányzik anya, és a többiek - folytatom, és a következő mondatokat közel hajolva hozzá, csak suttogom, nehogy valaki meghallja. - A varázserőm a maximumra töltődött. Szinte felrobbanok tőle, és nem tudom, mire használhatnám.

- Szerinted kárt tehet benned? - néz rám rémülten, és ő is ugyanúgy suttog, ahogy én.

- Nem tudom, és azt sem tudom, kitől kérdezhetném meg - ingatom a fejem. - Szeretnék csinálni valamit… Bármit. Amikor te is. Egy kicsit unatkozom otthon egész nap. Legtöbbször csak ülök a kertben, és az eget nézem, vagy a fűben fekszem, és próbálom leadni az energiámat.

- Úgy érted, dolgozni szeretnél? Mint én? - néz rám egy félmosollyal, és igazából fogalmam sincs, hogy működik ez. Nem tudom, milyen ha dolgozom úgy, mint ő, de igen. Csinálni szeretnék valamit. - Nem tudom, hogy mit tudnánk keríteni neked. Először is valahogy… papírokra lenne szükséged. Személyi igazolványra. Egyelőre még fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek ezzel a problémával. De rajta vagyok - bólint egyet, aztán egyszerre, mintha megvilágosodna. Hatalmas, csillogó szemekkel néz rám, és a mosolya kiszélesedik. - Tudom már! A nagynénémnek van egy kertészete a külvárosban. Szeretnél növények között lenni?

- Micsoda kérdés ez? - mosolygok én is, ő pedig megfogja a kezem az asztal felett, aztán a hüvelykujjával simogat.

- Hogy a francba nem jutott ez eszembe eddig? - ingatja a fejét, és harap egyet a burgeréből. - Holnap délelőtt felhívom. Oda nem kellenek iratok, fizetnie sem feltétlenül kell neked, de segíthetnél a növényekkel.

- Fogalmam sincs, milyen iratokról beszélsz, és azt sem tudom, mit jelent ha valaki fizet neked - magyarázom, ő pedig egyre nagyobb mosollyal néz rám. - De igazán boldoggá tennél, ha egy virágokkal teli helyen tölthetném az időm, amíg te az üzletben vagy. Gondoznám őket. Látva a város növényvilágát, biztos rájuk fér egy kis… - újra lehalkítom a hangom, hogy csak Louis halljon. - Velük el tudnám használni a feleslegessé vált energiát.

- Debby imádni fog, ha meglátja, milyen hatással vagy a növényekre - kacsint rám. - Soha nem akar majd elengedni utána. Nála kell dolgoznod életed végéig.

- Részemről rendben van! - jelentem ki, és ezen mindketten felnevetünk. Azt hiszem, csak ennyire volt szükségem. Valami elfoglaltságra, egy helyre, ahol teljes egészében önmagam lehetek. Alig várom, hogy megismerjem Debbyt, aki ezek szerint imádja a virágokat. De annál is jobban várom, hogy megismerjem a helyet, amiről Louis beszélt.