Sziasztok! 

Meglepiii! Nagyon elmaradtunk ezzel, sokkal tovább, mint ígértük, de nem akartuk azt csinálni, hogy idedobunk nektek egy részt, ami hirtelen elkészült, aztán megint eltűnünk, ha nem a tervek szerint halad a dolog. Viszont mostanra elkészültünk kellő mennyiségű tartalék résszel, így merjük már folytatni. : ) Reméljük, hogy még itt vagytok! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

H&S

Már reggel hat előtt felébredek, és Harry nyugodt arcát nézem, ahogy édesen alszik. Ez volt az első éjszakánk, amit teljesen végigaludt, mert a rémálmok nem ébresztették fel. Az arcába visszatért az élet, a vonásai kisimultak, és a szíve egyforma, megnyugtató ütemben dübörög a mellkasára simított tenyerem alatt. Fogadni mernék, hogy a fája is javulásnak indult, bár nem tudom, újra leveleket bontott-e. Elképzelhető, hiszen ez egy varázsvilág, és abban biztos vagyok, hogy látni szeretném minél előbb. Az elmúlt hét számomra is olyan volt, mintha egy rémtörténetbe csöppentem volna, és néha én sem tudom elhinni, hogy sikerült megtalálnunk és egyben visszahoznunk Harryt. De nem panaszkodom, mert közben elképzelni sem tudom, ő mit élhetett át.

A korai ébredésemben talán az is közrejátszott, hogy feszült leszek, ha belegondolok, Harry aznap visszamegy a faluba. Olyan erővel támad fel bennem a védelmező ösztön, hogy legszívesebben a házban marasztalnám – pedig tudom, hogy hamarosan nekem is vissza kell mennem Angliába. Nem tudom elképzelni, hogy órákat töltsek el nélküle úgy, hogy nincs a közelemben. Mi lenne, ha tényleg napokra itt hagynám? Nem. Arra képtelen lennék... Hiszen csak most kaptam vissza!

Amikor elmúlik hét óra, halkan, hogy ne ébresszem fel, kimászok az ágyból és lemegyek reggelit készíteni kettőnknek. Alig egy pár teljes napot töltött velem, és máris úgy érzem, nem tudom elképzelni nélküle a reggeleket. Eddig is szinte egész nap együtt voltunk, de hajnalban mindig vissza kellett mennie a tündérek közé. Nem akarom elengedni magam mellől – hajtogatom a fejemben, miközben két szelet kenyeret teszek a pirítóba. Tudom, hogy Anne és Aurora bármelyik percben ideérhetnek, de nem állok készen, hogy elvigyék őt tőlem. A szeleteket megkenem vajjal, aztán teszek rá abból az isteni ribizlilekvárból, amit Anne-től kaptam. Vizet forralok a teához, és közben eldöntöm, hogy muszáj Harry közelében maradnom valahogy.

- Jó reggelt! - hallom meg magam mögött Harry mély, álmos hangját, és az ajkam azonnal mosolyra húzódik.

- Neked is – fordulok felé, miközben a pultnak támaszkodok. Semmi nincs rajta az én alsómat leszámítva, és a tekintetem akaratlanul is folyton elkalandozik az ágyéka felé, aztán a combjaira. Újra megállapítom, hogy csodás lába van, nyúlánk és izmos, lebarnult. - Felébresztettelek?

- Nem tehetsz róla. Megérzem, ha nem vagy a közelemben – feleli Harry, miközben próbálja kidörzsölni az álmot a szeméből.

- Hogy fogsz aludni, ha visszamész a faluba? - kérdezem bizonytalanul, abban bízva, hogy ő is velem szeretne maradni, ameddig csak lehetséges.

- Biztosan nem olyan jól, mint mikor mellettem vagy – mosolyodik el, de az arca szinte azonnal el is komorul. - Félek, hogy visszatér az az érzés, amit a koboldoknál éreztem. Hogy többé nem vagy nekem, és úgy kell folytatnom az életem.

- Biztonságban érzed magad velem? - kérdezem, és közben elé lépek, hogy összebújhassunk.

- Igen – feleli alig hallhatóan.

- Akkor jó. Tudnod kell, hogy sosem foglak magadra hagyni – dünnyögöm a nyakába.

- Vissza kell menned Angliába – motyogja Harry remegő hangon.

- Csak egy pár napról van szó. Megígéred, hogy addig nem keveredsz bajba? - kérdezem félig viccelődve, de látom Harryn, hogy teljesen kétségbe van esve.

- Megígérem. Ki sem mozdulok a faluból – mondja, és még egy kierőltetett mosollyal is próbál meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz.

- Nem holnap indulok, se nem holnapután. Nem állsz készen arra, hogy elmenjek.

- Minden rendben – tiltakozik azonnal Harry, és lágyan kibújik az ölelésemből. - Van életed ezen az erdőn kívül is. Maradj, ameddig szükséges.

Nem tudom, mit mondhatnék erre. Nem akarom, hogy úgy érezze, az akaratom ellenére magához láncolt, mert erről szó sincs. Én is legalább annyira akartam, ha nem jobban, mint ő. Istenem, hiszen már a legelső találkozásunkkor is vonzott magához, mint egy mágnes, és amióta megkaptam, csak még jobban szükségem van rá. Ha előre elmeséli, hogy mit jelent tündérként a szerelem testiségi megnyilvánulása, el sem hittem volna, hogy ennyire szerencsés vagyok, amiért engem akar az ő örökkéjének. Nem akadtam volna ki, hanem a felelősség arra késztetett volna, hogy még ezerszer megkérjem arra, gondolja végig, biztosan ezt akarja-e. De ez a gondolatmenet elvezetett egy másik problémához. Én csak egy egyszerű ember vagyok. Nincs varázserőm, bármikor megbetegedhetek, és balesetek is történhetnek. Még túl fiatal vagyok, hogy a halálon gondolkozzak, most mégis az jut eszembe, hogy mi történne Harryvel, ha mondjuk elütne egy autó. Azt hiszem minden az arcomra van írva, mert Harry aggódva emeli fel a fejem az állam alá csúsztatott ujjaival.

- Louis, mi a baj?

- Mi lesz veled, ha meghalok? - kérdezem, és a hangom elcsuklik. Nem azért, mert félek a haláltól. Azért, mert félek, hogy ez tönkreteheti Harry életét.

Most Harryn a sor, hogy szorosan magához öleljen. Hallom, hogy a szíve hangosan dübörög a mellkasában, és talán nem volt jó ötlet felhozni ezt a témát, de tudnom kell. Elképesztően aggódom.

- Akkor is velem maradsz. Az emlékeimben.

Hálás vagyok neki azért, hogy nem próbál meggyőzni arról, miszerint úgysem fog ilyen történni. Már régen rájöttem, hogy náluk a halál nem valamiféle ördögtől való szörnyűség, mint a legtöbb ember számára, inkább átalakulás, és azt hiszem, ennek köze lehet ahhoz, hogy az energiájuk tovább él. Még sosem láttam olyan gyönyörű, egészséges virágokat, mint amik a tündérek sírjain nőnek ki.

- Ne aggódj, nem tervezek leugrani egy szikláról – jegyzem meg fekete humorral, és végre tovaszáll a kétségbeesésem. - Olyan könnyen nem szabadulhatsz tőlem – teszem hozzá, és a szám máris a kulcscsontján tevékenykedik, hogy kicsit beleharaphassak.

- Örülök – feleli Harry kifulladva, ahogy belemarkolok a fenekébe. - Lou – leheli a fülembe, amikor végigcsókolom a nyakát, és a kezem lassan becsúszik az alsója alá. Olyan finom a bőre... Olyan jó illata van a hajának... - Lou... - mondja újra, most már kicsit határozottabban, amire felébredve a varázsából, azonnal felkapom a fejem és kérdőn pillantok rá. - Anya és Aurora itt vannak.

Éppen hogy kimondja, máris meghallom Anne hangját az ajtóból.

- Harry! Louis! Itt vagytok?

A valóság hirtelen összeszorítja a torkom. Csak most fogom fel, hogy eljött a pillanat, amikor vissza kell engednek Harryt a családjához. Csupán pár napot volt velem, mégis olyan, mintha már öreg házasok lennénk, akik nem tudnak egymás nélkül élni. Nem hittem, hogy létezik olyan függőség, ami alattomosabb a dohányzásnál. Kelletlenül ellépek Harrytől, és a hajamba túrok, mintha ez megoldana minden problémát. Elveszetten fordulok a két vendég felé, akik azonnal Harryhez lépnek, hogy megölelhessék, de utána, legnagyobb csodálatomra engem is a karjaikba zárnak.

- Beszélnünk kell, Louis – szorítja meg Anne az alkaromat, amikor kibontakozik az ölelésből. Csak most veszem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek kétségbeesett az arca. Harry anyja és Aurora is feszülten néz rám, amit hirtelen nem tudok mire vélni.

- Történt valami? - kérdezi meg helyettem Harry azt, ami már a nyelvemen volt.

- Rossz híreket hoztunk – feleli Aurora együttérzően felénk fordulva.

- Üljünk le a nappaliban! - terelem őket a kanapé felé. Harry közvetlenül mellém ül, és a kezem önkéntelenül simul a combjára. Érzem, hogy mennyire ideges, mintha a rezgései átragadnának rám is.

- Harry, édesem, utálom ezt mondani, de nem jöhetsz hozzánk haza – kezdi Anne rögtön a lényegre térve, miközben a kék ruhája szoknyarészét piszkálja. Én összezavarodva nézek egyszer Anne-re, aztán Harryre, aki teljesen elfehéredik. Legutóbb akkor láttam ilyennek, amikor kihoztam a koboldok barlangjából, és ez megijeszt. Dühösen fordulok az anyja felé, türelmetlenül várva a magyarázatra.

- A vezetők döntöttek így? - kérdezi Harry színtelen hangon.

- Szarnánk a vezetőkre, ha csak ez lenne a gond – fakad ki Aurora, és el kell mosolyodnom a szóhasználatán. Az utóbbi néhány hétben sokat beszélgettünk, és ez érezhető a beszédén is.

- Nem halt meg az összes kobold, Harry. Vadásznak rád – magyarázza Anne. Elönt a jeges veríték, és Harry karjába kapaszkodok. Nem vagyok hajlandó újra átélni azt a rettegést, aminek alig pár napja lett vége. Megszorítom Harry kezét, és végre megtalálom a hangom.

- Velem jön. Elviszem magammal Angliába – mondom ki határozottan. Anne és Aurora egyszerre bólint.

- Nincs más megoldás – suttogja Anne szomorúan.

Megijeszt Harry némasága, ahogy bámul maga elé, és semmit sem reagál, pedig mindhárman erre várunk.

- Harry? - kérdezem óvatosan, mert tudnom kell, hogy ő is ezt akarja-e. Nem kényszeríthetem, akármennyire is féltem.

- Szükségem van egy kis időre – motyogja maga elé, aztán feláll és a lépcső felé indul. Tanácstalanul nézek a két nőre.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatgat Anne a kedves, édesanyás hangján, amit eddig csak Harryvel használt, de úgy érzem, hogy ő is bizonytalan.

- Túl sok volt ez Harrynek hirtelen. Biztos vagyok benne, hogy rá fog jönni, ez a legjobb megoldás – teszi hozzá Aurora, és máris felállnak, hogy az ajtó felé induljanak.

- Beszélgessetek, Louis. Mi nem zavarunk tovább, de még világosban visszajövünk. Fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok, hogy vagy Harrynek.

Jól esnek a szavai, ezért egy gyors ölelésbe vonom őket, mielőtt kilépnek a házból.

A fejemben annyiféle gondolat kószál, hogy megfájdul, miközben visszasétálok a kihűlt pirítóshoz. Nem tudom, hogy Harry mennyi időt kért, és talán várnom kéne még, de helyette csinálok neki friss pirítósokat, és elindulok fel, a hálószobába. Az oldalára fordulva, összegömbölyödve fekszik az ágyon. Halkan lépek be a szobába és a tálcát lerakom az éjjeliszekrény tetejére, aztán a háta mögé mászom, és átkarolom.

- Félek – mondja egy kis idő után, aztán vesz egy mély lélegzetet. Nem szólok közbe, nem kíváncsiskodom, hanem várom, hogy magától, a saját ütemében nyíljon meg. - Nem tudom, képes leszek-e beilleszkedni a világodba, Louis. És utálnék neked csalódást okozni. - Az orrom a hajába fúrom, mert érzem, hogy van még valami. Közben megnyugtatóan simogatom a csípőjét. Harry libabőrös lesz, ezért magunkra húzom a takarót. - Attól félek, hogy rájössz, mi ketten nem illünk össze – mondja ki végre, remegő hanggal. - Nem tudom használni az emberi eszközeiteket sem.

- Attól félsz, hogy nem fogod tudni, hogyan kell használni a porszívót, ezért csalódott leszek, és hazaküldelek? - bököm meg az oldalát játékosan. - Az eszedbe sem jut, hogy mennyire várom, hogy megmutathassam neked a világunkat? Mindent meg akarok tanítani neked Harry, persze, csak ha szeretnéd. Tudom, hogy eleinte nagyon nehéz lesz neked, de mindent el fogok követni, hogy megkönnyítsem – ígérem neki. - Biztos vagyok benne, hogy együtt semmi sem foghat ki rajtunk.

Harry nem válaszol, de a következő pillanatban megfordul mélyen a szemembe néz, aztán megcsókol. Nem hiszem, hogy fizikailag lehetséges ennél jobban szeretni valakit.

A búcsúra következő délután kerül sor. Harry elmondta, hogy muszáj látnia a fáját, mielőtt elindulunk, ezért a temető mellett találkozunk Anne-el, Aurorával, Niall-el és a feleségével. Violet és Niall boldogan elújságolják, hogy kisbabát várnak, és Harry ráébred, hogy valószínűleg nem lesz ott, amikor a kis tündér megszületik. Látom rajta, hogy szomorú emiatt, de próbálja palástolni, és szívből gratulál a barátainak. Egyetlen tündér hiányzik, aki fontos Harrynek: a nővére. Anne elmondja, hogy Gemma nem tudott eljönni, de én már tudom, hogy a párja tanácstag, és nem nézi jó szemmel Harry viselkedését.

Egyedül Anne tart velünk, amikor bemegyünk a temetőbe. Hihetetlen, hogy újra itt vagyunk mindazok után, ami történt. Olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy besétáltam erre a tiltott helyre teljesen gyanútlanul. Akkor még semmit sem tudtam. Azt sem, hogy ezek a hatalmas fák varázserővel bírnak, ahogy azt sem, hogy itt varázslények vannak eltemetve. A következő élénk emlékem arról a hétről van, amikor Niall próbált megtanítani, hogyan léphetek kapcsolatba Harryvel az életfája segítségével. Hálásan pillantok most a fa felé, ami újra megszépült, mintha csak tavasz lenne. A levelei élénkzöldektől egészen az olajzöldig pompáznak, és hatalmas árnyékot ad a délutáni lemenő nap fényében. Amikor legutóbb itt jártam, alig volt rajta levél.

Harry és Anne törökülésben leülnek a törzse elé, és én is követem a példájukat. Percekig ülünk némán, miközben Harry lehunyja a szemét, hátradönti a fejét és megtámasztja a fán. Olyan, mintha búcsúzkodna, és ettől megszakad a szívem. Itt kell hagynia a számára biztonságot jelentő otthont, az erdőt, amiben felnőtt, és aminek ő is része, csupán azért, mert hirtelen mindez fenyegetővé, és egyik pillanatról a másikra borús rémálommá változott. És mindezek ellenére hihetetlen, hogy attól fél a legjobban, hogy nem fog tudni megfelelni az elvárásaimnak.

- Bátor vagy – mondom halkan, csodálattal a hangomban. Én nem biztos, hogy meg merném tenni azt, amire ő vállalkozik.

- Nem. Ha bátor lennék, szembeszállnék a koboldokkal – feleli Harry lassan, még mindig csukott szemekkel.

- Hülyeség! - fakad ki Anne, és Harry végre kinyitja a szemeit, hogy az anyjára nézzen. - Akkor ugyanoda jutnál, ahová apád. De neked még dolgod van a Földön. Pazarlás lenne a varázserődet lekorlátozni arra, hogy virágokat növessz a sírodon – vágja hozzá keményen. Eddig még nem tapasztaltam, hogy Anne felemelte volna a hangját, ezért csodálkozva figyelem a jelenetet. A törékeny nő feláll, és a párja sírjához sétál, hogy megsimogasson néhány hófehér szirmot, aztán Harry is csatlakozik hozzá, és átkarolja őt. Ahogy ölelik egymást, Anne bizalmasan rám pillant, és tudom, hogy mit üzen, nincs szükség szavakra. Bólintok egy aprót, ezzel jelezve, hogy megértettem, vigyázni fogok a fiára, ahogy csak tőlem telik. Hihetetlen hála és bizalom sugárzik a szomorú mosolyából, és csak remélhetem, hogy nem fogok neki csalódást okozni.

Az utazás előtt beugrottunk egy boltba, és vettünk néhány ruhát Harrynek, amivel könnyebben be tud illeszkedni az emberek közé. Azt hittem, rám fogja bízni a választást, de meglepetten tapasztaltam, hogy határozottan járkált a sorok között, és mindent összegyűjtött a kezébe, ami tetszik neki. És mekkora szerencse! Nekem biztosan sosem jutott volna eszembe, hogy mintás inget válasszak neki, de amikor egy szűk farmerben és egy pelikánokkal díszített fekete ingben kilépett az öltözőből, a földről kellett összeszednem az állam.

- Hogy tetszik? - kérdezte egy helyben toporogva, aztán gyorsan a tükör felé fordult, és elkezdte összefogni a haját a feje tetején egy kis kontyot formázva. Néztem, ahogy a felsimítja az elszabadult tincseket a tarkójáról, ahogy a nadrágja korca és az ing alja között felfed egy kis meztelen bőrfelületet, amikor felemeli a kezét, és meg kell ráznom a fejem, hogy egy kicsit helyükre ugorjanak a gondolataim, és meg tudjak szólalni.

- Kibaszott szexi vagy – közlöm vele, mire hirtelen felém pördül és oldalra döntött fejjel néz rám. Tudom, hogy túl sok ismeretlen szót használtam ebben a mondatban, ezért megköszörülöm a torkom és hozzáteszem: - Csodálatos vagy. Annyira, hogy arra vágyom, bár ne egy ruhabolt kellős közepén lennénk... Én... Ja.

Harry elpirul, az ajkai kicsit elnyílnak, és nem tudom megállni, hogy hozzálépjek és megcsókoljam, annyira hívogató és vonzó minden porcikája. A csók nem tart sokáig, mert hallom, hogy egy kisgyerekes család a próbafülkék felé tart. Ahogy elmennek mellettünk, titokban Harry inge alá simítom a kezem és az ujjaimmal megcirógatom a puha, forró bőrét. Hallom, hogy elakad a lélegzete, és baromi büszke vagyok magamra, hogy már ennyivel képes voltam elérni, hiszen ő már annyival kikészít, hogy felvette azt az átkozottul szűk farmert. Elégedetten kísérem őt a pénztárhoz, és még sosem örültem ennyire a ruhavásárlásnak.

Másnap reggel már korán elindulunk, és szerencsére Harry félelme az autótól hamar izgalommá változik. Egy melegítőnadrágot és egy kapucnis pulcsit visel, és miközben álmosan beleolvad a kényelmes ülésbe, kíváncsian nézi a kinti világot. Minden újdonságra rácsodálkozik, mint egy gyerek, én pedig boldogan válaszolok az összes feltett kérdésére. Amikor kompra szállunk, az oldalamhoz tapadva jön velem, és minden emberre barátságosan rámosolyog, legyen az egy kisgyerek, vagy egy életunt diplomata. Senki sincs, aki ellen tudna neki állni, ezért mindenki viszonozza, miközben azt kívánom, bár több olyan ember lenne, mint Harry. A világ egy ezerszer jobb hely lenne, semmi kétség. Aztán kimegyünk a fedélzetre is, és megint ugyanolyan csodálattal bámulja a végtelent, mint mikor a parton jártunk. Te jó ég, mintha évek teltek volna el azóta!

Már bőven délután van, amikor legurulok a kocsival a kompról. Látom Harryn, hogy fáradt, de nem akar aludni, mert attól fél, lemarad valamiről.

- Kicsit sok ez mára, ugye? - kérdezem tőle kedvesen.

Harry mosolyogva bólint, és a szeme csillogásából tudom, hogy boldog. És ha ő boldog, én is az vagyok, ez nem kérdés.

- Mesélsz nekem az életedről? - kérdezi egy elnyomott ásítás után.

- Mit szeretnél tudni?

- Azt mondtad, tetoválásokat csinálsz, de sosem mutattad meg a rajzaidat.

Megállunk egy piros lámpánál, és vigyorogva átnyúlok, hogy kinyissam a kesztyűtartót. Kiveszem a füzetet, amit bepakolásnál csak gyorsan bedobtam oda, nehogy összegyűrődjön a táskában.

- Itt vannak a terveim, rajzaim, bármi, ami kipattant a fejemből, amióta Írországban voltam. Ha hazaérünk meg tudom neked mutatni az eddigi munkáimat is.

Harry kíváncsian kezdi lapozgatni a füzetet, és izgatottan várom, mi a véleménye.

- Csinálsz nekem egy tetoválást? - kérdezi, miután legalább tíz perce tanulmányozott egy rajzot egy hajóról.

- Persze, csak egy szavadba kerül – felelem. - A sajátjaid gyönyörűek, nem tudom, hogy meg tudom-e ütni azt a szintet – teszem hozzá elbizonytalanodva, ahogy a különleges, természeti mintákra gondolok, amik minden intim pillanatunkban megjelennek.

- Szeretnék olyanokat, amiket mások is láthatnak – vallja be szégyenlősen. - Mondjuk a karomra.

- Van valami elképzelésed, hogy mit szeretnél?

- Valamit, aminek köze van az óceánhoz – simítja végig az ujját a hajón. - Neked van egy iránytűd – böki meg az alkarom.

- Szereted?

- Imádom – mondja, és még bólint is hozzá, hogy megerősítse.

- Akkor neked szükséged van egy hajóra, semmi kétség – erősítem meg vigyorogva. - Gondolkozz még rajta, és ha biztos vagy benne, megcsinálom neked.

Körülöttünk az autópálya lelassul, és hamarosan teljesen megállunk egy dugóban. Harry tovább lapoz a füzetben, aztán megint hosszasan tanulmányoz egy rajzot, de hiába pillantok oldalra, úgy tartja a füzet másik oldalát, hogy nem látom.

- Mi az, van még valami, ami tetszik? - kérdezem tőle kíváncsian.

- Miért rajzoltál ilyet? - kérdezi fagyos hangon, és hirtelen megáll az ereimben a vér. Megijeszt a hirtelen hangulatváltozása, és mikor felém fordítja a füzetet, még mindig nem vagyok okosabb.

- Ez csak... egy barátom tetoválása. Emlékezetből rajzoltam, de nem én csináltam – magyarázom neki összevont szemöldökkel. Fogalmam sincs, mi a baj a rajzzal, amit Harry továbbra is úgy bámul, mintha valami szörnyűség lenne előtte.

- Kobold tetoválás – jelenti ki. - Ők úgy születnek, hogy rajtuk vannak a jelek, de általában nem törődnek azzal, hogy elrejtsék.

- Biztos vagy ebben, Harry? Nem lehet, hogy véletlen? Azt sem tudom, mennyire pontos a rajz – hadarom reménykedve, és közben ezerrel járnak a fejemben a fogaskerekek. Gyorsan döntök, és lehajtok a leállósávba, hogy az alig száz méterrel odébb lévő pihenőhelyen leparkoljak.

- Biztosan, hidd el, nem téveszteném el – feleli Harry tántoríthatatlanul.

A fejemben ordít a gondolat, hogy nem, nem, ez nem lehet, miközben a zsebembe nyúlok, és az idegtől remegő kézzel veszem ki a mobilom.

- Lehet, Jézusom... lehet, hogy én segítettem nekik, hogy el tudjanak kapni, Harry – vallom be kétségbeesve. Teljesen össze vagyok zavarodva, de azt tudom, hogy telefonálnom kell Liamnek, amilyen gyorsan csak lehet.