Sziasztok!
Kicsit félve hagyom itt ezt a rész. Na jó.... nagyon félve. Deee, mint ígértem, lassan lassan, de jönnek azok a bombák. Mint mindig, ha egy történet vége felé közeledünk. Azért még sok rész van vissza, de a bonyodalom elindul. Itt és most. És most elbújok, hogy senki se bánthasson. Egy... extrahosszú, extrasokkoló rész következik.
Puszi&Pacsi
huszonötödik
Azt gondoltam, jót fog tenni, ha legalább az X-Faktor terhe végre leszakad a vállamról. Most, egy héttel később mégis úgy érzem, hiányzik. Szombat este van, és nem tudom, mihez kezdjek magammal. Harry tényleg mindent megtesz, hogy a lehető legtöbb időt töltse velem. Most épp a konyhában van, hogy vacsorát főzzön, közben pedig az anyjával videotelefonál. Fogalmam sincs, hogy Anne mit tud rólunk. Nem tudom, Harry mennyire avatta be abba, ami az utóbbi hetekben zajlik körülöttünk. Közöttünk. Amíg a jókedvű csevegésük és a tévé szolgál háttérzajnak, addig a laptopomba merülök. Nyilvánvalóan a szakmában mindenki tud arról, hogy potom három hét múlva szabad leszek. Aki mégsem tudott róla, annak is elég volt felmenni a Twitterre, ahol a rajongóim szinte csak erről beszélnek. Azt találgatják, milyen kiadót találok magamnak, mert abban teljesen biztosak, hogy otthagyom a Sycot. Ismernek. Legalább harminc olvasatlan levél vár az email-ek között különböző cégektől, és nagyon ideje lenne átrágnom őket, így erre adom a fejem, amíg Harry telefonál, és a vacsorával bíbelődik. Kaptam egészen jó ajánlatokat, és olyat is, amin fel kell nevetnem. Eddig a Republic, az Island és a Warner Music keltette fel leginkább az érdeklődésem, de még így sem tudom, hogyan kellene döntenem.
- Kész a vacsi - karol át Harry a kanapé támláján áthajolva, én pedig úgy dőlök, szinte simulok az ölelésbe, hogy észre sem veszem. Nem is én irányítom a mozdulataimat. Gyengéden a nyakamba hajol, és ad néhány lágy csókot. - Mit csinálsz?
- A kiadók ajánlatait böngésztem - felelem, aztán kibontakozom az öleléséből, hogy a konyha felé induljunk. - Van néhány jó, de tárgyalnom kellene velük. Mindegyikkel, akik szóba jöhetnek, hogy igazán átgondoltan tudjak dönteni. Többé nem követhetek el olyan hibákat, mint gyerekként. Simonnal.
- Segítek, ha szükséged van rám - bólint Harry, aztán az asztalra teszi a sülthúst meg a salátát. - Átnézhetünk mindent együtt.
- Az jó lenne - válaszolom, és az ételt nézem magam előtt. - Észrevetted, hogy mióta bevetted a házam, eltűnt az étlapról a pizza, hamburger, de még a steak is?
- Öm… nem tudom, miről beszélsz - rázza meg a fejét, és ahogy a szájába tol egy adag salátát, a vigyora kiszélesedik, a gribedlik az arcán pedig teljesen elmélyülnek.
- Nem, mi? - nevetek fel, és szelíden megrúgom az asztal alatt.
- Ha nem ízlik, amiket csinálok, visszatérhetsz a műanyag étrendhez - vonja meg a vállát, de továbbra is mosolyog. - Én mindig ilyeneket eszem. Nem szeretem a nehéz kajákat. Na jó, a hal is kiborít. Sosem eszem halat.
- Pedig egy jó tonhalas szendvicsnél semmi sem lehet jobb - kezdem egyből ábrándos hangon, így most rajta a sor, hogy felnevessen.
- Ha ilyesmire vágysz, magadnak kell elkészítened - mutat rám a villájával. Sose vallanám be neki ezek után, de a saláta isteni. Fogalmam sincs milyen dresszinget használt, vagy készített, de embertelenül finom. - Hozzá sem érek a tengeri dolgokhoz.
- Jó tudni - húzom fel az egyik szemöldököm, és már körvonalazódik a fejemben a tervem, aminek muszáj hagynom néhány napot. Csak, hogy váratlan legyen.
- Milyen opciók vannak lemezgyárak terén? - kérdi kíváncsian, ejtve a korábbi témát.
- Van néhány nagyobb, azokban gondolkodom - kezdem mesélni, Harry pedig mindkettőnknek tölt egy pohár bort. - Az Island, Warner Music, Republic. Ezek egészen megtetszettek. Ariana Grande a Republicnál van. Az a sztárolás nekem kicsit sok, de legalább biztosan tudjuk, hogy profik, és jó a marketing.
- Ismered őt? - néz fel rám, és a szemei most megint úgy csillognak, mint amikor először beszélgettünk hírességekről. - Arianat.
- Futólag - bólogatok, és tömöm magamba a csirkét meg a salátát. Harry nagyon tud valamit, ha a konyhában kell helytállnia. - Párszor találkoztunk és beszélgettünk díjátadókon. Talán felhívhatnám valamikor, hogy kifaggassam, milyen a Republic.
- Igen, ezt akartam javasolni.
- A Sony is írt - húzom el a szám. - De eszemben sincs még csak Simon közelében sem maradni. Semmit sem akarok, amihez pici köze is van.
- Ennek örülök.
- Valójában talán a Warner Music tetszik a leginkább - gondolkodom hangosan. Tényleg bizonytalan vagyok ebben az egészben. - Csak azt akarom, hogy ne tudjanak dróton rángatni. Igazából csak ennyi a vágyam. Ez, hogy mindenen rajta van Simon keze az életemben, nagyon kiborító mostanra. Nem akarok még egy Simont.
- Hát miért csak kiadóban gondolkodsz? - kérdez vissza, én pedig csak oldalra döntöm a fejem, hogy folytassa. - A Syconál nem csak ők feleltek a lemezeidért, de a menedzsmentet is ők adták. Keress egy új menedzsert. Függetlent, akinek semmi köze a lemezgyárhoz, amit választasz. Így jobban a te érdekeidet fogják nézni, hisz másból nem jön annyi pénz.
Egy félmosolyra húzom a szám, és nem mondok semmit, csak bólogatok és tovább eszem. Harry mintha egy kicsit zavarba jönne, de ő is mosolyog. Esküszöm, ha nem lenne nagy hülyeség kevernem a magánéletet a munkával, valószínűleg Harryt kérném meg, hogy legyen a menedzserem. - Ha gondolod, segítek utánanézni pár menedzsment cégnek.
- Köszönöm - felelem, és most még el is pirul. Hihetetlen, hogy milyen hatással tudok lenni rá még a mai napig. Fogalmam sincs, mit tettem, hogy ennyit jelentek ennek a fiúnak. Ez nem csak a kémia.
- Nekem csak az számít, hogy végre jó kezekben legyen a karriered. Távol Simontól - morogja, és még a hangtónusa is dühösbe vált. Tudom, hogy a Cowell téma nagyon kényes számára. Istentelenül utálja őt, és napról-napra jobban. Pedig még nem is mondtam el minden elbaszott részletet a múltamból. Igazából… Szinte még soha senkinek. Nyelek egy nagyot, és fogalmam sincs, mi ütött belém. Miért kezdek el beszélni.
- Ígértem, hogy megmutatom a szerződésem - motyogom, ő pedig érdeklődve néz rám. - Ha még mindig érdekel, hogy miken mentem keresztül Simon miatt.
- Persze, hogy érdekel! - leheli, és a vacsora további részében már csak Anne-ről beszélgetünk, hogy megy a sora Olaszországban. Csak akkor terelődik vissza a téma a komolyabb mederbe, amikor mindketten frissen zuhanyozva az ágyon ülünk. Harry kezébe adom a szerződésem, ő pedig a hasára fekszik, és bőszen olvasni kezdi. Többször élesen szívja be a levegőt, és úgy tizenöt perc után dühösen ül fel az ágyon. Már csak néhány bekezdés van vissza, de a dühe szinte tapintható. - Ez… Istenem, az övék vagy. Azt csinálnak veled, amit csak akarnak. Miért… miért írtad alá ezt, Louis? És az egész a lehető legprofibb. Ha bármit is megszegsz, mindent elveszíthetsz.
- Csak voltam. Már nem vagyok a kezükben - ingatom a fejem. - Röpke három hét, és szabad vagyok. A kérdésedre pedig, hogy miért írtam alá mindent… eléggé összetett a válasz. Több apróbb, és kevésbé apró oka volt.
- Nem tudom, mi lehetett az, mert ez egy szerződés a rabságra.
- Elmondom, te pedig nem húzod fel magad nagyon, rendben? - nézek mélyen a szemébe, ő pedig máris idegesebb, mint volt, de azért bólint. - Az egyik indok nagyon egyszerű. Sztár akartam lenni. Szupersztár, akit imádnak. Milliomos, aki bármit megengedhet magának. Simon mindezt megígérte, garantálta. És mint látod, nem hazudott.
- Nem… nem hazudott, csak befolyásolt, és megvezetett - vágja rá. Ha már most ilyen dühös, minden bizonnyal nem lesz jó vége ennek a beszélgetésnek.
- Gyerek voltam még - folytatom. Igyekszem a hangom nyugodtan tartani, így talán ő is el tud lazulni egy kicsit. Nekem ez… nem mondom, hogy nincs már bennem, de annyira régen történt. Tíz éve… már tudok beszélni róla. - Nagy gyerek, hisz tizenkilenc voltam, de gyerek. A csillagokat ígérte, mindent, amiről csak álmodhatok, cserébe egyetlen apró semmiségért. Ami… nem is volt akkora semmiség.
A kihívó tekintete tényleg úgy mér végig, mintha egy áruba bocsátható tárgy lennék. Megtorpanok a lépcső közepén, és próbálom állni a tekintetét. Ebben jó vagyok. Általában ki tudom találni, mi járhat az emberek fejében. Képes vagyok az ő agyukkal gondolkodni, és emiatt könnyedén irányítani is bárkit, de vele valamiért nem megy. Akár a kora, akár a tapasztalata, vagy a furcsa személyisége legyen az oka, az egyik ezek közül áthatolhatatlan gátat szab nekem.
- Komolyan beszél? - nézek rá hitetlenül. - Képes lenne megadni nekem azt, amire vágyom?
- Többet is képes vagyok adni annál, mint amiről valaha álmodni mertél - húzza sejtelmes félmosolyra a száját. A hideg is kiráz ettől a mosolytól, mégis arra késztet, hogy még közelebb lépkedjek hozzá.
Láthatta, ahogy felcsillan a szemem ennek hallatán, és szinte a szemem előtt játszódik le minden vágyam, amit gimis koromban elképzeltem magamnak. Gúnyosan felnevet, és a fejét ingatja.
- Mindennek ára van.
Ezt már hallottam. Túl sokszor mesélték nekem, hogyan is működik a show business. Létezhet, hogy tényleg így megy? Nem tudom hova tenni azt a perverz vigyort a képén. Mi a picsát akar tőlem? Jelez, hogy amíg ő még vált néhány szót a cég embereivel, várjam meg a kocsiban. Ma hozott el, hogy megnézzem a kiadó székhelyét, és lássam a hangstúdiókat is.
Hatalmas vigyorral a képemen nyitom ki a csillogó luxusterepjárót, és először, csak hogy kipróbálhassam, a volán mögé ülök. Lassan simítom a kezem a kormányra. Hihetetlenül jó érzés. Az autó méretétől függetlenül is tökéletesen az útra látok belőle. Előrébb húzom az ülést, hogy a pedálokat is kényelmesen elérjem, aztán a váltót simogatom körbe. Nem semmi ez a kocsi. Teljesen magamon kívül vagyok az érzéstől, ahogy körbevesz.
Összerezzenek, amikor kinyitja mellettem az ajtót, és talán nem sikerül időben elrejtenem a rémületem, mert egy jóízű nevetés tölti be az autó csendes belterét.
- Csússz át a másik oldalra! - utasít a fejét ingatva, és megint megtörténik: követem őt, mint egy hűséges alattvaló. Könnyedén simul bele az ülésbe, visszaigazítja magának, és beindítja a kocsit. Várom, hogy kikanyarodjunk, de nem történik meg. Ránézek, és az ő perzselő pillantásával találkozom. Furcsa csillogás ül a tekintetében, aztán összehúzza a szemeit, félrebillenti a fejét, majd megrázza, és végre az útra koncentrálva elindulunk. - A megfelelő lépésekkel neked is könnyedén lehet egy ilyened.
Erre a megjegyzésére nem reagálok. Túl észrevétlenül tudnám hiú ábrándokba ringatni magam. Mindig túl könnyen történik, aztán jön a hatalmas pofára esés. Kösz, abból most nem kérek. A tájat nézem, és a lámpák fényét számolom, ahogy egyre távolodunk a belvárostól, és London egyik elit külvárosi részén autózunk.
- Gondolkodtál az ajánlatomon? - kapja oldalra a fejét, aztán újra az utat figyeli.
- Nem mondott semmit, csak hogy a megfelelő fizetségért valóra válthatja az álmaimat - motyogok az utazásunk sötétjébe. Valójában azt sem tudom, hová tartunk. A városhatárt már elhagytuk. Azt tudom, hogy van a fickónak jónéhány villája szerte a világban, de hogy itt a közelben is van-e egy, azt nem tudom. - Mibe kerülne az nekem? Ha nem tűnt volna fel, nem nagyon van még saját vagyonom. Épp, hogy befejeztem a sulit.
- Ó, ne aggódj - mosolyodik el, és rám sandít. - Az én ajánlatomnak nincs anyagi vonzata. Az árát könnyebb megfizetned, mint gondolnád.
Összeugrik a gyomrom, miközben ezek a szavak elhagyják azt a kéjes vigyorba húzódó száját. A fenébe! Talán tényleg mindent félreértek, és itt most egészen erkölcstelen dolgokról beszélgetünk.
Megpróbálok csendben maradni, és várom, hogy ő törje meg azt, de talán fél óra is eltelik úgy, hogy némán faljuk a súlyos kilométereket.
- Hová megyünk? - szólalok meg sok idő után először, amitől a hangom is sokkal karcosabban cseng. Nem felel, csak azt látom, hogy megfeszül, és szorosabban markol a kormányra. Fokozatosan gyorsulunk, és bár ennek a milliós csodának a motorja inkább csak dorombol, mint üvölt, ahogy egyre inkább az ülésbe süppedek, rá kell jönnöm, hogy nem haladunk éppen biztonságos sebességgel. - Jól van na, csak egy kérdés volt.
Nem felel, rám sem néz, csak nyomja tovább a gázt, mint egy eszelős. Szinte észre sem veszem, hogy elkezdtem kapaszkodni az ajtó fogantyújába, amikor hirtelen bekanyarodunk, én pedig felkiáltok ijedtemben. Nem merek megszólalni sem, pedig legszívesebben leüvölteném a faszi fejét, hogy jó lenne, ha nem nyírna ki mindkettőnket.
Miután egy embertelenül nagy villa kocsifelhajtóján végre leállítja a motort, nem is tudom, hogy mit kellene csinálnom, mert nem szívesen szállok ki az autóból.
Némán kiszáll az autóból, aztán az én felemre sétál, és kinyitja nekem az ajtót. Nem értem az előbbi tapló hallgatása után, hogyan jön neki ez a gesztus, de egy biccentéssel megköszönöm, és kimászok a hatalmas kocsiból.
Végigsétálunk a gyönyörű előkerten, majd egy hatalmas medence mellett, aztán az ajtónál megtorpanunk. Amikor Simon bepötyögi a kódot a biztonsági rendszer kis paneljébe, nyugtázom magamban, hogy jól gondoltam. Ez is az ő háza. Ennek a fószernak a világ minden nagyvárosában van egy kibaszott palotája?
- Csak utánad - szólal meg végre, és kitárja előttem az ajtót. Betotyogok a hatalmas házba, és szinte összenyom az a tágas tér, ami belül fogad. A szám is elnyílik a berendezést bámulva. Fényűzés a köbön. Lassan beljebb sétálok, és apró léptekkel szemügyre veszem az egész nappalit. Rengeteg kép és keretezett emlék a falakon. Milliós festmények, és egy akkora plazmatévé, ami teljesen beteríti az egyik falat. Éppen a polcokra pakolt díjakat kezdem olvasgatni, amikor puhán a vállamra simítja a kezét, én pedig mint akit megégettek, elmozdulok az érintése elől, és távolabb lépve felé fordulok.
- Tessék - nyújt nekem egy pohár fogalmam sincs, hogy mit, de én szó nélkül elfogadom, és belekortyolok. Ugyanolyan cider, mint amit a stúdióban is ittam. Az ismerős íz ebben az ismeretlen kavalkádban megnyugtat annyira, hogy ellazuljanak az eddig görcsösen rángatózó izmaim.
- Akarod, hogy megmutassam a házat, vagy elég csak a számodra legizgatóbb szobába beinvitálnom téged?
A torkomon akad az ital, és úgy kezdek krákogni, mint aki az életéért küzd. Bár gyakorlatilag így is van. Elkerekedett szemekkel, idegesen tekintgetek fel rá, ő viszont csak felnevet, elveszi a kezemből a poharat, és néhányszor a hátamra csap.
- Annyira imádnivalóan ártatlan vagy - ingatja meg a fejét, és közelebb hajol a fülemhez. - Mégis az első gondolatod az volt, hogy az ágyamba cipellek.
- Nem… - csóválom lázasan a fejem, és még a kezemmel is rásegítek az élethű ellenkezésre, annak ellenére, hogy valóban pont ez rajzolódott ki a fejemben. - Én nem…
- Ne aggódj - borzolja össze a homlokomra hullott hajam, mintha egy tízéves kölyök lennék. - Semmiféle ágy közelébe nem megyünk.
Ettől kellett volna megnyugodnom, de ahogy, és amilyen arccal ezt mondta… Valahogy cseppet sem érzem azt, hogy elengedhetem magam.
Továbbra is mosolyogva és a fejét ingatva elindul, jelezve nekem, hogy kövessem. A palotája hátuljába megyünk, és leesik az állam, amikor belépek abba a szobába, aminek úgy tárta ki előttem az ajtaját, és állt félre az utamból, mintha egy király lennék, ő pedig az alattvalóm. Simon házi stúdiója valami szenzációs. A süket szoba hatalmas. Nem kell összehúzni magad benne, több ember is kényelmesen elfér. A kontroll terem pedig annyira modern, hogy bár naprakész vagyok a zenével, de ilyen technikát még képen sem láttam eddig. A falak tele vannak fotókkal. Simon mindegyiken szerepel, és az összes képen valami világsztárt karol át. Ezek mind énekeltek már itt? Ezt nem tudom elhinni.
Kicsit beljebb sétálva szemügyre veszem az egyik állványt, ami a sarokba van szerelve, és rengeteg lemez sorakozik benne. Amikor oda akarok nyúlni, hogy megnézzem, Simon elkapja a karom, és a süket szoba felé húz.
- Neked semmi dolgod idekint - löki meg a hátam, aztán pedig rám csukja az ajtót, és a fülesre mutat. - Annál több dolgod van odabent.
Lassan a nagyon furcsa, eléggé magas bárszék felé lépek, amire leülni nem is lehet, mert csak egy hosszú, vékony és párnázott teteje van, enyhén megdöntve, így inkább csak nekidőlni tud az ember. A fejemre teszem a fülhallgatót, ami annyira kényelmes, hogy szinte felnyögök tőle. Itt minden annyira drága és annyira luxus, hogy alig merek megmozdulni. Mi a fenét keresek én itt? Remegnek az ujjaim az izgalomtól, ezért mielőtt az egyetlen ember, aki segíthet, és egyben akitől a leginkább szeretnék távol maradni, meglátja, a mellkasom előtt összefonom a karjaimat. Elmélyülten nyomkodja a gombokat a másik oldalon, és beállítja, gondolom én, a legjobb hangzást, amit majd hallani akar.
Annak örülök, hogy ő már tudja, mit akar kihozni itt belőlem, épp csak én érzem úgy, hogy ha most felnézne, hogy rajta, kezd el, képtelen lennék egy árva hangot is kiadni.
- Kitaláltad már, mit énekelnél nekem, amit majd megmutathatok a kiadónak? Kell egy nyersanyag, ami nálam lehet. - kérdezi, de fel sem néz rám. A fenébe, dehogyis! De ezt nem mondhatom. Valamennyire legalább összeszedettnek kell mutatnom magam. Bármennyire is rühellem bevallani magamnak, szükségem van a segítségére, és nem vagyok magabiztos a saját dalaimmal. Akarom, amit adhat nekem. Akarom a milliókat. Akarom, hogy milliók hallgassanak. Akarom ezt az egészet, ezért biztonsági játékba fogok, és inkább klasszikust énekelek.
- Azt hiszem - felelem neki, ő pedig csak bólogat, de még mindig nem néz rám.
- Nos?
- Look after you - vágom rá gyorsan, ő meg felnéz rám. Nem tudom biztosan megmondani, mire gondolhat.
- The Fray? - húzza fel az egyik szemöldökét, aztán csak megrántja a vállát, és újra a képernyőket bűvöli, majd megszólal a fülemben a zene. - Akkor kezdheted.
A hangom érzem, hogy remeg az első soroknál, de nem néz rám. Csak leül, és hallgat engem, miközben néha bólint. Ez valamiért megnyugtat, és ebből erőt merítve kiűzöm a reszketést a tagjaimból, a hangom ezután már sokkal tisztábban szól.
A végére már a szememet is lehunyom, és úgy fejezem be, hogy elképzelem magam előtt az egészet. Mintha már ott lennék, és mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatna engem, és csak engem. Amikor véget ér a dal, és kinyitom a szemem, ő éppen akkor lép be a süket szobába, és mellém sétál.
- Nem rossz - bólogat, és félretolja a mikrofont, hogy az előttem lévő üvegnek támaszkodva nézhessen rám. - Még eléggé vérszegény, kell bele egy kis tűz, de a hangszíned különleges. Most már biztosan mondhatom, hogy meg tudom csinálni. Nem biztos, hogy egyenes és könnyű út lesz, de képes vagyok sztárt csinálni belőled.
Az arcomon egy akkora vigyor kerekedik, hogy majd szétreped a fejem. Nem tudom elhinni, amit mond. Komolyan meg tudja tenni? Tényleg képes rá? Bármit megadnék érte. Mintha a fejemben olvasna a következő kérdésével.
- De nem lesz ingyen - néz rám egy félmosollyal, ami megrémít. Nem tudom, mi az ára, és félek meghallani. Attól tartok, nem csak pénzről beszélgetünk most.
- Mibe kerül? Már kérdeztem.
- Kapsz egy tökéletes menedzsmentet, és annyi lemezt adhatsz ki, amennyit csak akarsz, de alá kell írnod egy tíz éves szerződést.
- Ez nem olyan nagy dolog - mosolyodom el, és már látom magam előtt az egészet. Minden sikerülhet, híres leszek és iszonyú menő, miközben minden nő, és biztosan rengeteg férfi is a lábaim előtt hever majd.
Simon nevetése csalogat ki a gondolataim közül, és újra megpróbálom minden figyelmemet neki szentelni.
- Van itt még más is - szólal meg végre, és felegyenesedve felém lépked. A vér is megfagy az ereimben a dominanciájától, és megpróbálok felegyenesedni a támasztékomról, de nem hagyja. Visszanyom rá, aztán körbesétálva mögém áll. - Egyetlen alkalom. Soha nem lesz második, hacsak nem te magad keresel meg érte. Erre nem fog kiterjedni a szerződésed, ezt megígérem. Teljes alávetettség, és természetesen maximális titoktartás.
- Nem értem - remeg meg a hangom, és tudom, hogy nevetségesen hangozhatok. Iszonyú hülyén is érzem magam.
- Dehogynem! - feleli egyből, a fülembe suttog, és hallom a hangján, hogy mosolyog. - Csak gondolkozz egy kicsit. És ha megvagy vele, akkor vedd le a ruháid, aztán hasalj erre a székre.
- Mi…? - lehelem magam elé, és a szemeim elkerekedve révednek a semmibe, tudom jól. A testem kell neki. Rohadtul tudtam, hogy ez lesz az ára. Tudat alatt már tudtam, csak próbáltam meggyőzni magam, hogy nem így van, de hiába. Mindig ez az ára ebben a világban, ezt már régóta hallgatom, de egy pillanatig azt mertem hinni, hogy könnyebb lesz. Akartam ezt. Magamért. Azt mondtam, hogy bármit megadnék a sztárságért, de ez nincs így. Ezt nem. De ha megint arra gondolok, mit kaphatok cserébe. Milyen életem lehet. Hogy többet nem kell félnem a számláktól, mert bármit kifizethetek. Segíthetek a családomnak is. Megmutathatom az összes köcsög volt tanáromnak, akik soha, egy percig sem hittek bennem, hogy mire vagyok képes. És a félelmetes felismerés, amikor rájövök, hogy a lelkemet is eladnám. Táncolnék az ördöggel, és pokolra vetném magam önszántamból, ha előtte leélhetnék vele egy ilyen életet. Egy olyat, ahol végre nem én vagyok a balhés fiú az osztályban, vagy a srác a szomszédból. Ahol végre én is lehetek valaki. És ez csak egyetlen alkalom. Itt és most. Hamar túl lennék rajta, és egy csodálatos élet vár cserébe. Ez… nem is olyan nagy ár mindezért, nem? - Rendben.
- Hogy mondtad? - érkezik az önelégült hangja a hátam mögül. Ne örülj még annyira, seggfej.
- De nekem is van egy feltételem - egyenesedek fel, és megfordulok, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem hinném, hogy ebben a helyzetben te diktálsz - feleli nevetve.
- Én sem - helyeselek, és minden magabiztosságomat összeszedem vele szemben. - De tudom, hogy kellek neked. Láttam a szemeidben, már akkor amikor a kiadóban voltunk és bámultál.
- Oké, pusztán a kíváncsiság miatt - tárja szét a kezeit, és vigyorogva néz rám. - Miről lenne szó?
- Írunk egy szerződést - felelem, és már most tudom, ha nemet mond, akkor nincs üzlet. - Arról, hogy tényleg ez az egyetlen alkalom van. És nem kényszeríthetsz erre soha többet.
- Öröm veled üzletelni - nyújtja felém a kezét, én pedig megrázom. - Vetkőzz le, és hasalj oda. Várj itt. Hamarosan visszajövök.
Fogalmam sincs, hová megy, miután becsukja a stúdió ajtaját maga után, és én percekig csak állok, és bámulok magam elé. Nem akarom elhinni, hogy igent mondtam erre, de közben meg amit kaphatok érte… Mindaz, amit ígér, minden bizonnyal megéri ezt a félórát. Talán még annyi se, ki tudja mennyire bírja. És az még csak fel sem merül bennem, hogy netán hazudna nekem, vagy félrevezetne. Pontosan tudom, hogy amiket ígért, azokra tényleg képes, és ha teljesítem az alkunk rám eső részét, akkor utána ő is fogja a sajátját. Végül egy nagy sóhajjal nyúlok a pólóm szegélyéhez, és húzom át a fejemen az anyagot, hogy aztán a földre dobjam magam mellett. Éppen a nadrágomat tolom le, és már a térdemnél jár, amikor meghallom őt, amint kinyitja az ajtót. Néhány dolgot a kezében tart, ahogy egy pillanatra leül a kontroll panelek elé, és megnyom pár gombolt, aztán felpattan, és besétál hozzám a süket szobába. Az alsóm az egyetlen ruhadarab, ami még rajtam van, és amikor egy gyilkos pillantást vet rám, akkor szó nélkül válok meg attól is. Végignéz rajtam, amikor már teljesen meztelen vagyok, és végül győzedelmesen elvigyorodik, aztán mögém lép, és olyan erőszakosan szorít a döntött bárszékre, aminek most értem meg a pontos funkcióját, hogy felnyikkanok. Szaporán kapkodom a lélegzetem, és tudom, mi vár rám. Ez így csak még szörnyűbb. Nekem paszírozza magát, igaz még ruhában, és nekem már ettől össze kell szorítanom a szemem. Úgy kapaszkodok a szék lábaiba, mintha egy közelgő hurrikán készülne felkapni, pedig csak éppen annyi történik, hogy néhány perc múlva elveszítem a lelkem egy nagyon fontos darabját. A hányinger kerülget, amikor a keze a combomhoz ér, és minden centit kiélvezve, lassan barangolja be a hátsóm, majd a derekam, végül a hátam. A hajam tövére markol, és felrántja a fejem, amitől hangosabban nyögök fel, mint valaha életemben.
- Volt már benned valaki előttem? - kérdi, én pedig nyöszörögve próbálok bólintani, amennyire a hajam szorítása engedi. Csak egyszer ugyan, de voltam már ebben a helyzetben. Próbálok visszagondolni azokra a pillanatokra, de mindent elfelejtek, amikor elengedi a hajam, és elém sétálva megragadja a csuklóim, és megmutatja, hová kapaszkodjak. A pillantásaiból azt is pontosan tudom, hogy azt várja el, ne engedjem el a szék lábait, és ne mozduljak, amíg nem ad rá valami utasítást. Pontosan az arcommal egyvonalban kezdi kigombolni a nadrágját, aztán teljesen levetkőzik. Simon lusta mozdulatokkal simogatja magát, úgy néz le rám. Már éppen biztos vagyok benne, hogy a számba kell vennem, amikor elindul, és nem látom többé, hogy mit csinál, csak a hangokból tudok következtetni. A testem automatikus reakciója az érintésére az, hogy lábujjhegyre emelkedem, és sokkal erősebben szorítom a szék fémlábait. A tenyere élét ismerem fel először, ahogy egy határozott mozdulattal szétfeszít, aztán az ujjai kezdik bejárni a felfedett területet. Jéghidegnek érzem a zselétől, amit rámken. Nem csinálja durván, de minden mozdulata magabiztos és domináns. Először mindenhol simogat, és csak fokozatosan érzem, hogy egyre szűkül a kör, amiben az ujjai táncolnak, míg végül a legizgatóbb területet masszírozza körbe. Esküszöm, úgy érzem, hogy percekig csinálja, és már hazudni sem tudnék arról, hogy utálom az egészet, mert az élvezettől kell újra és újra felnyögnöm. Szégyellem, hogy így van, de be kell látnom, hogy elképesztő, amit művel, pedig szinte még semmit sem csinált. A fejem oldalra fordítom, a párnázott részre döntöm az arcom, ahogy igazán mélyen nyögök fel, amikor az egyik ujját magamban érzem meg. Egyetlen mozdulattal nyomja tövig, de képtelen lennék panaszkodni bármiért is mert ez csak… jó. Ez egyáltalán nem ilyen volt az első alkalommal. Félek az egésztől. Félek attól, hogy annyira élvezem az érintését, hogy magamhoz sem kellett érnem, érzem, hogy feszül a farkam, és azon kapom magam, hogy kimondom.
- Fogj meg - nyöszörgöm, talán még a nyálam is lefolyik a szám szélén a bőrhuzatra. Nem érdekel, és nem is láthatom. A szemeim sem bírom kinyitni a kéjtől, és tudom, jobb is, ha nem nézek rá. Akkor valószínűleg azonnal kipukkadna ez a buborék, amibe a lelkem száműzte magát. Ami miatt még képes vagyok akár élvezni is ahelyett, hogy sírjak. Nem szólal meg, de közelebb lép, és a szabad kezével marokra fog. Már zihálok, és könyörögni is képes lennék, hogy még többet kapjak a farkamon. Két ujját érzem már, és túl hangos vagyok. Soha nem nyögtem még így senki miatt. De soha nem is nyúlt hozzám még senki ennyi szakértelemmel, mint ez a rohadék, aki előtt most térdre is vágnám magam, ha úgy döntene, leáll és nem élvezhetek el.
Alig észlelem a külvilágot, amikor a szemeim fennakadnak, és az alsó ajkamba harapva nyöszörgöm, míg előretolja a csípőjét. Nem áll meg, nem hagy pihenőt, és időt sem, hogy megszokjam, amit érzek. Utálom érte, de azért is utálnám, ha csak mozdulatlanul várna mögöttem. Az őrület határán egyensúlyozom, és a kezeim már zsibbadnak, olyan erősen szorítom a széket.
- Szereted? - kérdi kemény hangon, és megállás nélkül mozog. Nem durván, egyáltalán nem kegyetlen velem, sőt kifejezetten odafigyel rám, de minden lökés egyre lendületesebb. Nem tudom, mire gondol, és összezavarodom. Nem akarom, hogy beszéljen. Amíg nem beszél, és nem látom, addig magam mögé képzelhetem… őt. A fiút, aki a létezésemről sem tud, nekem mégis sokat jelent. A bárban láttam. Mindig az előadásom után érkezik néhány baráttal, és egy-két óra után lelépnek. Gyönyörű. Ha őt látom magam előtt, minden sokkal könnyebb ezekben a pillanatokban.
Taszít rajtam egy nagyot, amitől felkiáltok, és elengedem a széket. Hátranyúlva a combjára szorítok, ő pedig lassít. Félreértett. Nem azt akartam jelezni, hogy óvatosabban, csak képtelen voltam mozdulatlanul állni. Most lassabb és sokkal érzékibb, ettől én is csak halkan pihegek, de újra gyorsulni kezdenek a mozdulatai, és mielőtt megint rosszul értelmezne, inkább elengedem a lábát, és a saját hátsómra simítom a tenyerem. Az egyik keze a hátamon szalad fel és le megállás nélkül. Szinte cirógat, míg már a legnagyobb szenvedéllyel ostromol, és akkor kezdem el érezni, hogy millió repedés keletkezik rajtam, és közel a széthullás, amikor a másik kezével megint a könyörgő merevedésem simogatja. Nem szorít rá, nem igyekszik kiverni nekem közben. Csak lágyan simogat, és ezzel olyan izgalomba hoz, amit még nem éreztem soha. A farka többször is a legjobb szögben csapódik belém, és szinte nem is ismerek a saját szűkölő hangomra.
- Neki énekelted ezt a dalt? - szűri a fogai között, és már ő sem tudja visszatartani az élvezete hangjait. - Rá gondoltál? Van valaki, aki a fejedben jár.
- Igen… - zihálom, és egyből, amint kimondom, két kézzel ragadja meg a csípőm. Fogalmam sincs, miért vallottam be ezt. Tényleg nem ismerem azt a srácot, csak piszkosul vonzó. Ismerni akarom. Simon ezt is megadhatja nekem.
- Rá gondolsz, míg az én farkam van benned? - kérdezi tagoltan, tudom, hogy azért, mert azt akarja, minden szót értsek, pedig már neki is nehezére esik beszélni.
- Igen - felelem egyértelműen, csak hogy végre ne beszéljen, ő pedig még erősebben taszít előre. Nem fáj. Egyetlen pillanatig sem, még akkor sem számít, ha tudom, hogy ez holnap viszont kellemetlen lesz. A kéj már lángra kapott a belsőmben, és elkezdett felemészteni mindent odabent. Kapkodom a levegőt, és az orgazmusom egyszerre felszabadító, szinte fáj, annyira intenzív. Tudom jól, hogy úgy nyögök és zihálok felváltva, mint valami kis ribanc, de most semmi sem érdekel. Ahogy az élvezet hullámai lassan csitulnak, és elvonul a kibaszott hurrikán a testemből, a kezeim elernyednek, és már csak erőtlenül fekszem a széken. Nem kapaszkodom, és nem feszítem az izmaim tovább, csak lihegek, és lassan térek vissza a valóságba. Simon mozdulatai kontrollálatlanok, ahogy a sóhajai is, és egyre lassul, csitul és csendesedik ő is. Túl van rajta. Túl van rajtam. Teljesítettem a kezdeti megállapodásunk rám eső részét, és képes lennék arcon köpni magam, amiért megtettem.
Még érzem magamban, de teljesen mozdulatlan mögöttem. Egy nagyot sóhajt, végigsimít a hátamon, és ahogy a tenyere egyre lejjebb siklik a fenekem felé, úgy csúszik ő is ki belőlem. Hallom, ahogy egy csattanással leveszi az elhasznált óvszert, és szó nélkül hagy a süket szobában.
- Felöltözhetsz, Louis - hallom meg a hangját a hangszórókból, és úgy kezdem el magamra venni a ruháimat, mintha Simon egy uralkodó lenne, akinek köteles vagyok teljesíteni a parancsait. A farkamon végigfolyó spermám nyomai még mindig rajtam vannak, de nem foglalkozom vele. Majd otthon lefürdök. Kétszer. Alaposan. Miután összeszedem magam, én is kimegyek utána, és akkor látom meg, hogy egy lemezt vesz ki a gépből. - A kedvenc ereklyéim közt a helye.
Jeges zuhanyként ér a felismerés, hogy az egészet felvette, és hatalmasra tágult szemekkel nézem végig, ahogy azon az állványon kap végső helyet, amihez nem engedett hozzáérnem. Ezek szerint…
- Ők mind…? - kérdem elakadó lélegzettel, és a nagyjából negyven lemeznyi díszes tárolóra mutatok. Jelenleg legalul van az enyém.
- Mondtam - néz rám, és egy pillanatig sincs zavarban attól, hogy ő még mindig teljesen meztelen. - Mindennek ára van. Ha megnézed a neveket, meg fogsz nyugodni. Nincs miért rosszul érezned magad, hidd el.
- Gyűlöllek - mondom ki teljesen egyszerűen és természetesen, ő pedig felnevet rajta.
- Tudom.
- Azért, mert…
- Azért gyűlölsz most ennyire, mert elértem, hogy élvezd, amit csinálok veled - szakít félbe, és voltaképp nagyon örülök neki, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom. - Pontosan tudom. Hogy hívják?
- Fogalmam sincs - felelem néhány másodperc után, és tudom, hogy milyen könyörgőn nézhetek most a szemébe, mert az arcán látom, hogy szinte megsajnál. - Csak bámulom őt a távolból.
- Hamarosan már ő akar csak egy pillantást vetni rád, csak egy szóra megállítani - kacsint rám, aztán a kijárat felé indul. - A The Fray felvételed az asztalon van. Csináltam neked egy másolatot. Elviheted. Jövő héten megírom a szerződésed, és most elmegyek felöltözni. Gyere majd fel, megmutatom az egyik vendégszobát.
- Rendben - bólintok, és a hangom olyan halk, mintha csak lehelném a mondanivalóm.
- Miután felértél, többet nem beszélünk arról, ami idelent történt - néz rám a kilincsre téve a kezét. - Többé nem hozzuk fel, mert ez itt meg sem történt.
- Értettem - válaszolom alázatosan, és valami nagyon elbaszott módon még hálás is vagyok ezért. Hálát érzek most több dolog miatt is. Közel sem volt olyan szörnyű, mint amire számítottam. Nem akar róla beszélni soha az életben. Túl vagyok az egészen. Kifizettem. Megcsináltam. Már csak a jó dolgok várnak rám. A felvételem a farzsebembe csúsztatom, és puszta kíváncsiságból, még mielőtt felmennék, az állvány elé lépek, és végigolvasom a lemezek gerincére firkált neveket. Igaza volt Simonnak. Ezt látva mostantól kezdve egyetlen pillanatig sem érzem rosszul magam a bőrömben.
Ahogy befejezem a történetet, csak némán ülünk az ágyon. Harry felszínesen veszi a levegőt, néha még el is felejti, ezért szaporán bepótolja. Látom, hogy mennyire zaklatott, ezért muszáj újra megszólalnom. - Taknyos voltam még. Azt gondoltam, hogy megéri. Ma már pontosan tudom, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el.
- Louis… ez… - dadogja, aztán feláll az ágyról, és a szobában mászkál. - Kihasznált. Megzsarolt. Manipulált. Erről van szó, igaz? Ezzel zsarolt tíz éven át. Hogy kiszivárogtatja a felvételt, ha valamire nemet mondasz vagy ellenállsz?
- Igen, és én nagyon nem akarom, hogy ezt valaha bárki is megtudja - rázom meg a fejem, remélve ezzel azt is, hogy megértette, ő sem mondhatja el senkinek. - De nem ez az egyetlen. Zsarolt már a családommal is. Mindegy, a lényeg, hogy jobban a markában voltam, mint azt csak el tudtad képzelni. Remélem, most már érted, miért kellett annyiszor mellé állnom, amikor megbántódtál miatta. Ahogy mondtad. Tényleg a kezében voltam.
- Nem… ez… - motyogja még mindig, és képtelen összerakni egyetlen épkézláb mondatot. - Ez képtelenség…
- Hé, azért nem ennyire borzalmas - próbálom megnyugtatni, és fel is kelek, hogy mellé sétáljak, és megöleljem. - Nem vagyok rá büszke, és ha visszamehetnék a mai fejemmel, minden tapasztalatommal, amit ebben az életben szedtem össze, nem tenném meg. Maradnék inkább bárzenész. Főleg, ha tudom, hogy úgy is valahogy rád találhatok.
- Louis… - fúj ki egy nagy levegőt, és teljesen a karjaimba simul. Még mindig nagyon zaklatott, remegnek az ajkai, ahogy csókol, és szinte megrémít, amikor megérzem a sós könnyeit a csók ízébe keveredni. Az ágyra húzom, betakarom, és lekapcsolom a villanyt, úgy vonom őt magamhoz a sötétben, és fektetem a mellkasomra. - Gyűlölöm őt. Talán magadnak sem ismered be, Louis, de bántott téged. A lelked. Kárt tett benned ezzel, és később is annyi mindennel… Meg tudnám ölni.
- Shh… - simogatom a haját, és élvezem, ahogy a göndör loknik az ujjam köré gabalyodnak.
- Ugye… betartotta a szavát? Nem ért hozzád többé? - kérdezi, a forró lehelete pedig a meztelen mellkasomat cirógatja.
- Nem - felelem gyorsan. - Akart. Célozgatott, és sokszor próbálkozott is, de megírtuk a szerződést erről, így nem kényszeríthetett, én pedig soha többet nem mentem bele semmi ilyesmibe.
- A lehető legokosabb dolog volt, hogy kérted tőle azt a szerződést. De valójában amiatt is érdekesen reagálnának egy bíróságon - bólint egy aprót, aztán még közelebb bújik hozzám. Az egyik lábát az én lábaim közé csúsztatja, a combja így a csípőmön pihen, és azt is simogathatom. - Kik… Elmondod, kiknek a neve állt azokon a lemezeken? Akikkel ugyanezt tette a hírnévért cserébe?
Veszek egy nagy levegőt, és sorolni kezdem. Nem emlékszem már mindenkire, de az biztos, hogy Harryt még így is kiborítom néha, mert van, amikor még a fejét is felkapja az említett, ma már szupersztárként ismert személy hallatán. - Mondtam. A show business-nél nincs mocskosabb iparág.
1 Comments
😍😍😍
VálaszTörlés