Simon megkötötte a szerződést Harryvel, aki végül nem is a jogi tanácsadóm lett, természetesen puszta álca gyanánt, hanem sokkal inkább valami programszervező féle. A menedzsment alaposan leterhelte mindenféle teendőkkel, és próbáltam meggyőzni, hogy hagyja az egészet, én meg majd beszélek Simonnal, de nem hallgat rám. Azt mondta, ha már annyi pénzt kap tőlem, és ezek után a csapatomtól is, akkor meg is akar dolgozni érte. Ez viszont azt eredményezte, hogy ha nem épp az egyetemen van, vagy oda tanul, esetleg a könyvtárban bolyong, akkor telefonálgat, interjúkat szervez le, és tárgyal a helyszínekkel. Három napja alig találkozunk, azt leszámítva, hogy mellém fekszik be az ágyba, amikor én általában már alszom. Nem tudom, hogy emiatt, Simonék miatt, vagy mert egyre előrébb haladunk a versenyben, és tényleg bizonyítani akarok, de feszült vagyok. Dühös. Mindenre és mindenkire. Tudom, hogy Noel elvesztése is okozza, hogy ilyen tehetetlennek érzem magam. Annyi dolog vesz körül, amivel megmagyarázhatnám, miért fekszem az ágyban úgy, hogy a lábam rázom, és a körmeim már tövig rágtam, ezért most a szám van soron. A gondolataim egyre ködösebbek, és tudom, hogy azt, ami környékezi őket, nem tehetem meg. Még csak alaposabban elmerülni sem akarok bennük, mert… Már éppen elégszer bántottam Harryt. Mostanra megtanultam, hogy ilyen állapotomban legjobb, ha hozzá sem érek. Talán igaza volt, amikor azt vágta a fejemhez, hogy segítségre lenne szükségem. Tudom, hogy ez az egész, ami közöttünk van, tudna egészségesen is működni, de úgy tűnik, én vagyok a hibás alkatrész. Miattam nem szuperál a szerkezet.

- Még ébren vagy? - hallom meg a rekedt suttogását. A keze már a derekamon, és próbál közel fészkelődni hozzám. Észre sem vettem, amikor bemászott az ágyba. Teljesen biztos, hogy velem van a baj. - Történt valami?

- Nem - felelem szűkszavúan, ő pedig ad egy puszit a számra, mielőtt folytathatnám. Mentolos íze van, és az ajkai puhábbak, mint általában. Mindig, miután kijön a fürdőszobából. - Holnap már minden dalnak tökéletesen kell mennie. A hétvége a nyakunkon van.

- Emiatt vagy ennyire ideges? - leheli a nyakamba. Egyedül az ágyban érezhetem úgy, hogy minden formában fölötte állok. Soha nem volt még példa arra, hogy másképp helyezkedett volna. Mindig a mellkasomba bújik, én pedig szorosan magamhoz ölelem. Azóta ezt csináljuk, hogy Linette elment. Harry villámgyorsan áthúzta az ágyneműt a hálómban, és alaposan kitakarított a fürdőmben is. Szabályosan bevette a helyet, mintha azt akarná jelezni, ez mostantól az ő territóriuma, én pedig csak mosolyogva hagytam neki. Nem tudom, miért. Egyre kevésbé akarok egyedül lenni, amikor tudom, hogy vele is lehetnék. Bassza meg… Természetesen még magamnak is hazudok, amikor azt mondom, nem tudom, miért, de az biztos, hogy nem akarok gondolkodni ezen. Nem akarok még egy megoldatlan helyzetet az életembe. Muszáj letennem néhány terhet, mielőtt elkezdek azon agyalni, mit érzek Harry iránt. Mégha nem is hittem volna, hogy képes vagyok erre. Ennek a fejtegetését most ugyanúgy a szőnyeg alá kell söpörnöm, mint azt is, hogy talán keresnem kellene egy terapeutát. Talán kellene, de nem most. Nincs időm még hozzá is eljárni, hogy a lelkiállapotomról cseverésszünk. Egyszerűen nem fér bele. Sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, és nem a saját elcseszettségemmel. Majd talán egy következő körben.

- Nem vagyok ideges, Göndör - súgom a feje felett, és nyomatékosítás képpen, még egy puszit is adok a hajába. - Hiányzik Noel.

- Tudom - vesz egy mély levegőt, és sokkal szorosabban ölel magához. Nem mond semmi mást, és nem is kell. Bőven elég, hogy itt van, és azt hiszem, ezt ő is tudja. A lábai az enyémek közé és köré gabalyodnak, aztán öt perc némaság után már felismerem a hangos szuszogásából, hogy elaludt. Nem akarok megmozdulni, mert Harry nem valami jó alvó. Sokat forgolódik, és többször fel szokott ébredni, ha én mozgok. Nagyjából sikerült elnyomnom a frusztrált szorongásom, de még mindig nehéz elaludnom. Csak próbálok semmire sem gondolni. Egyáltalán semmire, csak becsukni a szemeimet, és elengedni az izmaimat.

Amikor reggel felébredtem, Harry természetesen már nem volt mellettem, csak egy üzenet a telefonomon, hogy néhány baráttal bement a könyvtárba tanulni. Este is csak nagyjából tudtam ellazulni, és ez megint felcsesz. Tudom, hogy az egyeteme fontos, és ráadásul nem is csak egy félkomoly szakra jár, amit csukott szemmel elvégezhet bárki. Mégis dühös vagyok. Valószínűleg azért is, mert így semmi sincs, ami elterelje a figyelmem a nyomoromról. Teljesen egyedül vagyok. Már éppen elhatározom, hogy jobb ötlet híján, korábban elindulok az X-Faktor házhoz, hogy gyakoroljak a srácokkal, amikor Lottie autója fordul be az udvarba.

- Készültél valahova? - kérdezi, amikor kiszáll a kocsiból, és felém sétál, hogy adjon egy puszit és megöleljen. - Előbb legalább igyál velem egy teát.

- Persze - válaszolom egyből, és a konyhába sétálunk. - Mi szél hozott?

- Meglátogatni a bátyám, aki minden bizonnyal egy szar időszakon megy át - darálja el egyszerűen, és meglepetten kémlel körbe a konyhámban. - Mi a franc ez a patyolat mindenhol? Találtál egy jobb takarítónőt? Még azután se volt soha ilyen a házad, hogy Paula végzett vele.

- Mi? - húzom össze a szemem, és én is körülnézek. Nekem egyáltalán nem tűnt fel semmi, de most, hogy így felhívta rá a figyelmem… A konyhaszekrények csillognak, és fehérebbek, mint valaha. Minden el van pakolva, sehol egy kósza tál, vagy bármi, ami zavarná a katalógusba illő kinézetet. Egy hatalmas kosár van az egyik pulton, amiben olyan szép gyümölcsök vannak, hogy muszáj odalépnem, és ellenőriznem a valódiságukat. Amikor meggyőződöm róla, hogy igaziak, akkor a nappali felé nézek. Mi a franc? - Nincs új takarítónőm. Paula jön havi egyszer, ami amúgy már esedékes is lett volna, de…

- Hát úgy tűnik, ebben a hónapban lemondhatod - mosolyodik el Lottie, és mindkettőnknek kitölt egy-egy bögre teát, aztán alaposan meglocsolja tejjel, az enyémet meg még cukorral is telerakja. - Ha lehet egy tippem, azt mondanám, a göndör fiú a vendégszobából.

- Hát… - ülök le mellé, és az asztalra teszem a telefonom, ahogy elveszem a nekem szánt poharat. - Már nem a vendégszobában lakik.

- Remélem, ez nem azt jelenti, hogy elment - húzza fel a szemöldökét Lottie, én viszont nem felelek, csak megrázom a fejem. - Szóval veled alszik? Annyira büszke vagyok rád, hogy…

- Miért? - szakítom félbe. Tényleg túl feszült vagyok ebben az időszakban egy ilyen beszélgetéshez. - Nem hinném, hogy okod van rá.

- Szerintem meg van - erőlteti tovább, és nem érzi a hangomon, hogy hanyagolnunk kellene ezt. Talán minden témát. - Linette előtt volt olyan, akit nem akartál elengedni, és rendszeresen osztottad meg vele az ágyad? Csak vele? Nem rémlik. És Linette-ről is mind tudtuk, hogy kamu. Nem lehet valakivel együtt élni kizárólag a gyerek miatt. De Harry egészen más. Ő valami más neked, igaz?

- Igen - mondom ki végül, de összerezzen az éltől, ami a hangomban cseng. - Minden bizonnyal valami más. A szeretőimet még soha nem bántottam úgy, annyi féle módon, mint őt.

- Az a fiú szeret téged, biztos vagyok benne, hogy csak…

- Semmit sem tudsz! - rivallok rá, amitől a torkán akadnak a szavak. Nem tudja befejezni a mondatot, amivel engem akart mentegetni. Csak az a helyzet, hogy hallani sem akarom. Nem akarom, hogy valami mondvacsinált faszsággal próbálja megmagyarázni, miért vagyok olyan, amilyen. Kurvára beszélni sem akarok erről az egészről. Nem is tartozik senki másra, rajtam és Harryn kívül. - Ha tudnád, miket tettem vele, valószínűleg te is azt mondanád, hogy terápiára szorulok, ahogy ő is a fejemhez vágta.

- Ezt mondta? - lepődik meg, és még a teáját is leteszi az asztalra. - Louis, kérlek beszélj velem. Mondd el, hogy mi történik benned, mert…

- Okkal nem megyek agyturkászhoz sem, Lottie! - förmedek rá megint, ezúttal is egy olyan hangsúllyal, amire tudom, hogy nincs mentségem. - Csak lehetne, hogy mindenki leszáll rólam egy kicsit? Hogy hagytok végre úszni ebben a szartengerben ahelyett, hogy még fárasztotok külön faszságokkal?

- Tudod, akik szeretnek téged, csak segíteni akarnak - vágja hozzám, és látom a szemeiben azt, hogy mennyire megbántottam. Egyből felpattan, és magamra hagy. Már csak az ajtó csapódásától eszmélek fel, hogy tényleg elment. A teám hangosan csattan a konyhaszekrény oldalán, ahogy dühömben lesöpröm az asztalról. Ennyit a gyönyörű, tiszta házról. Össze sem takarítom, csak beülök az autómba, hogy a versenyzők házához menjek. A mutatványom sikerül, mert amíg velük próbálok, addig nem gondolok túl sokat az elbaszott körülményekre, amik körbevesznek. Otthon viszont megint a magány és a kétségbeesés fogad. És Cliff, aki eddig a nagyszüleimnél volt, most viszont a hátsó udvar felől lohol elém, ahogy beparkolok az udvarba. Valószínűleg Lottie hozta magával, és engedte el, mielőtt elviharzott. Cliff imád az udvaron lenni, ezért észre sem vettem, amikor elmentem. Már hiányzott a rosszcsont bundásom, de az elfoglaltságaim miatt könnyebb volt egy kicsit őrizetbe helyeznem. Most sem jobb, és nem is beszéltük meg, hogy ma visszajön, ezért egyáltalán nem értem, miért van itt, de kellemes hagynom, hogy összenyalja az arcom, és a fülembe lihegjen. Cliff életem első saját háziállata. Akkor fogadtam örökbe, amikor már egészen szépen ívelt a karrierem. Anya egyik munkatársa találta őt az autópálya szélén. Még csak néhány hónapos volt. Mentett kutyus. Amikor találkoztam vele, mert anyát vacsorázni vittem, és elmentem érte egy baráti találkozóra, egyből beleszerettem. Még neve sem volt, Grag próbált neki családot találni. Már aznap hazahoztam. Anyával enni se mentünk, csak bevásároltunk a kutyusnak, meg némi kajának valót, aztán itthon maradtunk. Mára nem csak azért fontos nekem, mert hosszú évek óta mellettem van, hanem azért is, mert anyára emlékeztet. Cliff is imádta őt. Utánam csak vele érezte igazán biztonságban magát.

- Gyere, menjünk le a stúdióba - paskolom meg a hátát, amit meg se érez a vastag bundája miatt, és szófogadón követ. - Vigyünk le egy kis nasit.

Már órák óta idelent vagyok, és a lemez hangzását figyelem. Próbálom elemezni. Rájönni, jó-e úgy, ahogy van. Illenek-e a számok egymás után, de képtelen vagyok koncentrálni. Harry van a fejemben. Noel. Simon faszkodásai. A verseny, ahol maximumot kellene nyújtanom a srácok miatt. Aztán Lottie, hogy mennyire paraszt módon viselkedtem vele, pedig tényleg csak támogatni próbál. Végül anya. Anya… Bárcsak itt lennél velem. Soha nem éreztem még ennyire elveszve magam. Ennyire egyedül. Sosem rettegtem még ennyire attól, hogy mit hoz a jövő, mint most. Hatalmas szükségem lenne arra, hogy most itt legyél velem. Itt ülj velem szemben, és elmond nekem, hogy mit gondolsz. Mindenről. Rólam. Bárcsak lenne rá lehetőség. Neked mindent elmondhattam. Mondanom sem kellett. Szükségem van rád.

A keserű gondolataim közül egy hangosabb csattanás ránt ki, ami az emeletről jött. Nem tudom, mennyi idő lehet, de ezek szerint Harry már itthon van. Ez persze nem azt jelenti, hogy rá is ér, mert az estéi… Feleleveníteni sem tudom, mikor voltak szabadok utoljára. Csettintek a nyelvemmel, hogy jelezzek Cliffnek, megyünk. Harry a konyhában van, és ahogy a papírtörlőt hajítja a kukába, miközben az orromba kúszik a tisztítószer szaga, már emlékszem az összetört bögrére és kiborult teára. Nem direkt hagytam itt, csak kibaszott dühös voltam. Amikor hazaértem, akkor meg egyszerűen elfelejtettem. Harry egyből a szemembe néz, amikor meglát, és éppen meg akarok szólalni, amikor közelebb jön és megcsókol. Nem lágyan. Nem fáradtan, amikor az egész nem több, mint csak egy érintés az ajkaimon. Ezek lángolnak, a kezei pedig a pulóverembe markolnak. Veszek egy mély levegőt, ahogy a nyakára, a hajába csúsztatom a kezem.

- Gyere… - lihegem kifulladva, mert a szenvedély pillanatok alatt éled fel közöttünk, és válik pusztítóvá. Felviszem őt a hálóba, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kontroll alatt tartsak mindent. Magam, az elfojtott és nem is annyira elfojtott dühöm minden és mindenki iránt. Hatalmas odafigyelést igényel, és kimerültebb vagyok a végére, mint valaha, de megérdemli, hogy szeretkezzek vele, még ha bele is vegyül néhány durvább mozdulat.

***

Péntek este révén most kivételesen én vagyok, aki éjszakába nyúlóan távol voltam. Minden versenyzőmmel átvettük a produkciókat legalább százszor, és holnap estig is ugyanennyiszer végig fogunk menni rajtuk. Harry viszont nem az ágyban van, ahogy számítottam rá ebben az időben.

- Szia - mosolyodik el, ahogy felnéz az étkezőasztalnál ülve. Egy halom papír, a telefonja és a laptopja van előtte, ami azt jelenti, hogy még mindig tanul. Vagy dolgozik. Nem tudom. - Csináltam chilit. Remélem szereted.

- Bármit megennék most - válaszolok fáradtan, ő pedig már mozdul is, miközben az egyik üres székre mutatva jelez. Ki tudtam volna szolgálni magam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól a törődése. Minden nappal egyre jobban. - A szerencse, hogy a chilit még szeretem is.

- Jövő hét közepén lesz egy interjúd - kezd bele, miközben telepakol egy leveses tányért. - A világ végén van a rádió székház. Valahol Manchesterben. Szóval nem engedtem abból, hogy egy húsz perces beszélgetés miatt ne kelljen oda utazni. Webkamerán át fogsz beszélgetni velük.

- Tessék? - lepődök meg, mert még soha nem volt ilyenre példa, ő pedig azonnal ijedten fordul felém.

- Mármint… ha akarod még felhívhatom…

- Nem! - rázom meg egyből a fejem, és elmosolyodom, hátha az megnyugtatja. - Még soha senki nem nézte ennyire az én érdekeimet a menedzsmentből. Leszarták, hogy én mit akarok, vagy én hogy érzek valamivel kapcsolatban.

- Hát… ez nem olyan nagy dolog, de igyekeztem megtenni, amit csak tudok - pirul el, és tesz még elém egy doboz sört is, mielőtt visszaülne velem szembe. - Természetes, hogy a te érdekeidet nézem.

- Furcsa érzés, hogy valaki tényleg törődik velem - motyogom, de tudom, hogy hallotta. Talán mondani is akar valamit, de nem teszi. A tegnapi szeretkezésünk után is ugyanezek az energiák vibráltak körülötte, és éreztem, hogy még nagyon sokáig ébren volt. Végül nem szólal meg, csak visszatereli a figyelmét a laptopjára. Az asztal másik felén egy köteg boríték van, amiket magamhoz húzok, hogy megnézzem miket hozott a posta. Két hete nem voltam a ládánál, de Harry ezt is behozta azon túl, hogy tökéletes rendet és tisztaságot tart körülöttem. Nem tudom, mihez kezdenék ezekben az időkben nélküle. Még így is az őrület határán vagyok, hogy van nekem, belegondolni sem merek, mi lenne, ha nem így lenne. - Ez a bíróságtól jött.

- Biztos az idézés - néz fel rám azonnal, amikor kimondom. Gyorsan feltépem a borítékot, és olvasni kezdem a tartalmát, de a méreg úgy tombol egyre sebesebben a véremben, ahogy a sorokkal haladok. Végül összegyűröm, és az asztalra hajítom, aztán iszom a sörömből. - Mikor lesz?

- Jövőre! - mordulok fel. A sör se elég már ide, rá kell gyújtanom, Harry pedig készségesen felém tolja a hamutartót. - Kibaszott fél év múlva!

- Mi?! - kérdez vissza, a hangja pedig talán még soha nem volt ilyen magas. Ilyen értetlen. Kiegyengeti a galacsinná gyűrt papírlapot, és olvasni kezdi. - Itt valami nincs rendben, Louis. Esküszöm neked.

- Mire gondolsz? - nézek rá összeszűkített szemekkel, ő viszont nem válaszol egyből, csak a fejét ingatva végigolvassa a levelet.

- Ez egyáltalán nem gyanús neked? - néz fel rám, a szemei pedig szikrákat szórnak. - Globális szupersztár vagy, és azért Simon Cowell se egy kis senki ebben az iparban. És bármennyire utálom bevallani, Foleynak is van neve a szakmában. A tárgyalásotokat mégis hét hónappal későbbre teszik? Ez nekem nem áll össze. Szerintem még a szomszéd is előbb kapott volna időpontot. Ez egy rutineljárás.

- Felhívom Simont. - Mindössze ennyit fűzök hozzá, mert persze, értem amit mond. Valóban furcsa, hogy ennyire sokára lesz, és talán csak valamit elcsesztek. Talán korábbra tehető. Simon viszont ugyanolyan seggfej most is, mint mindig, és egyenesen ujjong a vonal másik felén. Szerinte ennél jobban nem is alakulhatott volna. A kicsi még fél év múlva is túl pici lesz ahhoz, hogy bármi is maradandó nyomot hagyjon benne, én pedig addig is nyugodtan tudok koncentrálni a műsorra, és arra, hogy talán még idén kiadjuk a lemezt. Elmondtam neki, hogy azt hiszem, készen állok vele, neki pedig felcsillantak a szemei, hogy talán még a két ünnep között, decemberben elő kellene rukkolnunk vele. Ha igazán nagyot akarok kaszálni, akkor pedig még karácsony előtt. Tudom, hogy igaza van, mégis visszatart az, hogy az új lemezt már egy másik kiadónál akartam megjelentetni. Miután elmondom Harrynek is Simon álláspontját, csak a száját rágcsálva a fejét rázza.

- Megbízol benne? - kérdi végül, de látom, hogy még mindig háborognak a gondolatok a fejében. - Ez túl furcsa. Mérget vennék rá, hogy benne van a keze. Akar valamit.

- Mit akarna? - kérdem gyanúsan, mert most már elvesztettem a fonalat. - Nem hiszem, hogy komoly oka lenne befolyásolni ezt az egészet. Ha csak annyiban nem, hogy ne kelljen már velem dolgoznia, amikor Noel visszakerül hozzám.

- Nem tudom, Lou - húzza el a száját megint. - Inkább egy olyan érzésem van, hogy tervez valamit. Veled, de a hátad mögött.

- Eléggé biztos benne, hogy nem fogok szerződést hosszabbítani, és ebben igaza is van - legyintek, és rágyújtok egy újabb szál cigire. Ami leginkább felbasz ebben a történetben, az inkább az idő. Hogy meddig kell még távol lennem a fiamtól.

- És ha tudja, vagy tovább megyek, még akár el is fogadja azt, hogy nem akarsz tovább vele dolgozni, akkor mégis miért volt olyan fontos neki, hogy kiskapukat keressen a te beadványodban a gyerekelhelyezéssel kapcsolatban? - darálja el a világ leghosszabb kérdését, és a hangja már teljesen megváltozott. Megint az ügyvéd Harry bújt elő a csigaházából. - Miért próbált lebeszélni róla? Miért próbált lebeszélni rólam? Ezen a néhány hónapon már semmi sem múlott volna neki. Mindenre legyintenie kellene. Én ezt tenném.

- Te igen - felelem, aztán felkelek, hogy a tányérom a mosogatógépbe tegyem. - Meg én is. De Simon egy másik kategória. Nyilván csak az utolsó pillanatig ki akart használni és a legtöbbet kicsikarni a karrieremből, ami persze neki is jövedelmező. Valószínűleg a lemezt is ezért akarja még idén, hogy nekik hozzon bevételt.

- Nem tudom - tépkedi most már az ujjaival a bőrt a szájáról. - Szerintem nagyon óvatosnak kellene lenned, mert valamit tervez, ami felett nem szabadna elsiklanunk.

- Ha túl sokat aggodalmaskodsz, ráncos leszel - fordulok felé, és a hajába simítom az ujjaimat. Nagyon szeretném itt és most lezárni ezt a témát, mert kimerültem a problémáktól. Ha még egy jön, azt már nem biztos, hogy elbírom. - Ez nem a te dolgod, bébi, és én sem akarok eggyel több faszságot, amin agyalhatok. Ha akar is valamit, hiába. Pár hét, és vége az X-Faktornak. Utána jönnek az ünnepek, és pillanatok alatt december vége, és összetéphetem a szerződésem, amit velük kötöttem. Semmivel sem tud itt tartani.

Nem válaszol semmit, csak sóhajt egy nagyot, de látom, hogy nem nyugodott le. Nem tudok mit kezdeni ezzel, mert tényleg a legutolsó, amire szükségem van, az plusz egy faszság a nyakamba. Szó nélkül hagyom a konyhában, és megyek fel a fürdőszobámba. Még akkor sincs az ágyban, amikor túl vagyok minden esti procedúrán, de ezúttal nem várom meg. Túl fáradt vagyok, és azt sem akarom, hogy megint a gyanúiról akarjon beszélgetni. Ki kell pihennem magam a holnapi napra. Bár természetesen az álom véletlenül sem jön olyan egyszerűen, mint azt terveztem, ellenben az agyam nagyon is eleven. Egy tökéletes harmónia születik meg a fejemben, és azonnal felkapcsolom a villanyt, hogy magamhoz vegyem a telefonom, aztán a stúdióba siessek. Sikerül anélkül végigmennem a folyosókon, hogy Harry akár csak felemelje a fejét a papírjai közül. Azonnal beizzítom a számítógépem, és a kezembe veszem a gitárom. Ahogy pengetek, úgy írom a kottafejeket a programba. Szélsebesen születnek a sorok, pedig ez a ritkábbik jelenség. Általában előbb írok dalszöveget, mint harmóniát. Még fogalmam sincs, milyen zene lesz ez. Miről fog szólni, de azt érzem, hogy bele vannak írva a hangok a lelkembe. A szívemen át jönnek a világra. Még csak dallamok. Hangos dallamok. Üvöltenek a fejemben, és tudom, hogy ennek valami fontosról kell szólnia.

Zavarodott vagyok, amikor a telefonom rezgésére és lágy zenéjére kinyitom a szemem. Kimerültnek érzem magam, és szinte fáj megmozdulnom. Ez ismerős. Túlságosan is az. Megint a hangstúdióm kanapéján aludtam, amire már jó ideje nem volt példa. Gyorsan kinyomom az ébresztőm, és próbálok nem visszaaludni. Hamarosan el kell indulnom a srácokhoz. Azonnal a fejembe tódulnak az emlékek az éjszakáról. Befejeztem az egész dalt. Talán a legjobb hangzás, amit valaha megírtam. Az is lehet, hogy nem így van, de annyira mélyről jött, hogy ezt érzem. Próbálok feltápászkodni, de nehezen megy, mert teljesen belegabalyodtam a… takarómba? A paplan, amibe bele vagyok csavarva, akár egy élő burrito, a hálószobámból van. Csak bámulok magam elé, és a telefonom mellett még egy pohár víz is pihen. Biztosan nem én tettem oda. Harry járt itt. Megint. Mindig. Teljesen mindegy, hogy csak van egy apró nézeteltérésünk, amit talán még annak nevezni is túlzás, mint tegnap este, vagy egy hangos veszekedésünk, aminek következtében nagy eséllyel még bántom is őt, a gondoskodása töretlen. Egy nagyot kell nyelnem erre a gondolatra. Talán… Lehet, hogy egy-két éve még gyűlöltem volna ezért is. Úgy éreztem volna, hogy mindenhol ott van, mindenbe beleüti az orrát, és nem tudom levakarni egy kibaszott percre sem. Hogy megfojt. De most valami más. A fejemet rázom, mert azonnal tudom, hogy megint csak magamat áltatom. Most is így érezném, ha bárki más tenné ezt. Ha bárki más lenne a közelemben, kivéve őt. Nem tudom, mi van benne, ami a világon talán mindenki másból hiányzik, mert még soha nem ültem le, hogy gondolkodjak ezen. Túl sok minden van a fejemben, de tudom, hogy van ott valami plusz. Valami hatalmas plusz. El kell fogadnom, hogy ő más. Valamiért nagyon más, mint valaha is bárki, és ezt talán a tudtára kellene hoznom. Azok után, amiket átélt velem. Miattam. Azok után, hogy tűzön és vízen át harcol azért, hogy a legjobbat adja nekem mindenhol, minden percben. Megérdemli, hogy tudja, mennyire más, mint bárki, akivel valaha találkoztam. Akihez valaha közöm volt. Tudnia kell, hogy mennyire hihetetlennek tartom, hogy éppen engem szeret. Hogy mennyire nem értem, miért szeret éppen engem.