Sziasztok!

Még jócskán benne vagyunk a szombatban, remélem mindenkit ébren találok. Ez a rész... egy kis lelkizés és egymáshoz közelebb kerülés lesz, mert azt hiszem, ideje már Lou-nak is kicsit komolyabban vennie a dolgokat. Mit gondoltok? 

Puszi&Pacsi

Fogalmam sincs, hol vagyok, amikor Harry hangja kúszik a fejembe, egyenesen az egyre halványuló álmaim közé, hogy felébresszen. A hátam beszakad, és az egyik kezem annyira el van zsibbadva, hogy egyáltalán nem érzem. Mi a fasz történt?

- Lou, mit műveltél? - motyogja Harry, ahogy próbál felhúzni a földről. - Jól vagy?

- Ha adsz egy Advilt, és ülhetek itt még öt percet, akkor igen - felelem rekedt hangon, Harry pedig azonnal a konyhába siet. Amint visszatér, beszedem a gyógyszert, és ahogy próbálok emlékezni, szépen lassan visszamásznak a fejembe a tegnap éjszaka képei. Át akartam hívni Blaise-t, de helyette darabokra törtem a telefonom. Rendelnem kell ma egy újat. Még jó, hogy nem a céges mobil volt az. Ezek után pedig… - Ittam. Sokat. Azt hiszem, túl sokat. Nem hánytam össze semmit, ugye?

- Nem, de… a padlón feküdtél, amikor megjöttem - sóhajt fel, és leül mellém, ugyanúgy a kanapénak támasztva a hátát. - Halálra rémítettél. Azt hittem, bajod esett.

- Jól vagyok… - morgom, és megpróbálok felkelni, hogy a zuhanyzóba menjek, de a lépcsők egyáltalán nem kecsegtetőek.

- Gyere, segítek - ragadja meg Harry a karom, és lassan támogat fel az emeletre, szinte már cipel, aztán a ruháimtól is segít megszabadulni, mert kétszer is majdnem elvágódom a próbálkozásban. - Pont ezért mentem el este. Nem akartam megint ezt csinálni.

- Most sem kell - vágok vissza egyből, és direkt egyedül indulok el a fürdőszobám felé. Nélküle is menni fog, még ha kicsit imbolygó léptekkel is. - Nagy fiú vagyok már.

- Néha nem úgy néz ki - motyogja halkan, és erre is vissza akarok szólni, de ahogy megpördülök a zuhanyzó előtt, letaglóz a látvány, amint a ruháit dobja a járólapra. Szóval együtt fürdünk, értem. Összefut a nyál a számban, ahogy teljesen csupaszon, és most már vörös arccal áll előttem. Tudom, hogy dühös volt rám, hiszen még sosem ment el éjszakára, és még reggel is elég bátor volt visszabeszélni, pedig nem szokott. Most viszont… Szavak nélkül mondja el, mennyire képtelen bármire is, ha meztelenül állunk egymással szemben. Egy alaposan átgondolt, lassú mozdulattal húzom be a tágas kabinba, mert nem akarok semminek nekimenni, vagy elesni. Ő nyitja meg a vizet, és elbűvöl, ahogy a tusfürdőért nyúl. Lágy és törődő mozdulatokkal mosdat meg. Próbálom csupán csak élvezni a gondoskodását, de ez még úgy sem megy, hogy csukott szemekkel igyekszem nem odafigyelni. A farkam szinte lüktet, és ezt nyilván ő is látja, mert egyből letérdel elém. Azt hiszem, még most sem vagyok egészen józan, mert nem tudom uralni a mozdulataim, és talán öt perc elég a puha nyelve érintéséből, hogy elélvezzek.

Szó nélkül zárom el a csapot, és húzom be a szobámba őt. Úgy ahogy van, vizesen lököm az ágyra, és míg a kezeit a támlához rögzítem, a lábait ezúttal nem az ágyhoz kötöm. Imádom, ahogy pucsít felém, ezért csak a bokáit bilincselem össze.

- William?

- Igen - suttogja, szóval kezdődhet a játék. Alig fél óra után már üvölt, és a béklyóit rángatja, de igyekszem kizárni. Régen játszottam ennyi kellékkel, Harry pedig láthatóan jól bírja. Hangos, de nem szól egy szót se, kivéve, ha a nevem kántálja. Ma nem csak a játékszereinkkel, de magával az aktussal is kínzom, ahogy folyamatosan megszakítom, ő pedig nem érhet magához. Nem is tud. Csak vergődik, de az egyik olyan pillanatban, amikor megint elhúzódom, ő pedig panaszosan nyöszörög, végül mégis megoldja. A lábaim közt hátratolja a lábát, és a matracra hasalva dörgöli magát az ágyneműnek. Azonnal felrántom őt, de már késő. Még azelőtt elélvez, hogy megakadályozhatnám.

- Sajnálom… Lou, annyira sajnálom - suttogja a párnába, de nem hat meg vele. Iszonyúan felbosszant, és pillanatok alatt keresem elő a szekrényből az ostort. Egyszer már használtam rajta, nem fogja meglepni az érintése. - Én… Én nem bírtam to… Bassza meg!

A fekete, finoman sodrott szálak azonnal piros nyomokat hagynak a bőrén. Ő pedig remegve feszíti meg minden izmát, amikor várja a következőt. A hangja szinte már csak zokogás a harmadik és negyedik után.

- William! - kiált fel, abban a pillanatban, hogy ötödször lesújtok. - Elég! - Egyből leteszem az ostort, kioldom a lábait, aztán a kezeit is, ő pedig, bár a mozdulatai darabosak, felpattan az ágyról. Könnyes szemekkel néz rám, és a fejét ingatja. - Mi a franc, Louis? Hibáztam, de…

- Túl sok volt - egyezek bele, bár most borzasztóan ki van bukva, pedig voltam már ennél durvább. - Használtad a biztonsági kódot, én pedig azonnal elengedtelek. Ezek a szabályok.

- Néha fogalmad sincs, mit művelsz - ingatja a fejét. A hangja mély és komoly. - Ez már túlmegy a bdsm kapcsolat szabályain, Louis. Túl sokszor mész túl messzire.

- Akkor nem muszáj…

- Ó, hát persze! - csattan fel, és kihozza a ruháit a fürdőből. - Mindig ez a legegyszerűbb megoldás. Ha valami bajom van, nem muszáj részt vennem ebben. Mehetek isten hírével!

- Én nem ezt…

- Szeretlek, te seggfej! - kiált rám, másodszor is félbeszakítva. Fogalmam sincs, hogy mi történik, mert még egyszer sem volt ennyire dühös rám. Legalábbis nem tűnt fel, ha mégis. - Veled akarok lenni, de ezek… Talán oka van, hogy ilyen erőszakos vagy. Talán egy terapeutára lenne szükséged. Fontold ezt meg.

Ezekkel a szavakkal leforrázva hagy a hálóban. Nem létezik, hogy az ostor művelte ezt. Valami más kellett, hogy történjen, mert egyszerűen… Tényleg dühös voltam, amiért szándékosan magának okozott orgazmust, meg akartam büntetni érte, de ez nem lehetett ennyire durva. Tudom, hogy nem voltam ennyire kemény. Miután magamra veszek egy melegítőt, lesétálok a konyhába, csinálok egy kávét, és egyből a teraszt szúrom ki, hogy elszívjak néhány szál cigit. Azt hittem, Harry a szobájában van, ezért meg is torpanok, amikor az egyik napozóágyon ücsörög a medence szélén.

- Nem tudom, mi volt a baj, Harry - szólalok meg egy hosszú csend után, már a cigivel a számban. - De sajnálom, ha bántottalak.

- Úgy érzem, ez már rég nem rólam szól - ingatja meg a fejét. A hangja most már nyugodtabb, és az izmai sem feszülnek úgy, mint odafent. - Már nem én irányítok. Bokszzsáknak használsz, és ez nincs rendben.

- Így érzel?

- Imádok… játszani veled, Louis - vallja be, egy kicsit el is pirul, és a hangja szinte csak suttogás. - Soha, senkivel nem csináltam még ilyeneket, és azt hiszem, te vagy az egyetlen, akiben eléggé megbíztam ehhez. De már… néha már félek, hogy mi fog történni.

- Talán... - sóhajtok fel, és próbálok tényleg nyugodt maradni, hogy meg tudjuk ezt az egészet beszélni. - Amíg nem nyugszanak meg a kedélyek minden körül, nem kellene játszanunk.

- De nem akarom abbahagyni - rázza meg a fejét, és teljesen összezavar. - Csak azt akarom, hogy legyen megint minden az irányításod alatt. Ne bánts, hanem játssz velem.

- Nem szándékosan bántalak, az nem a része a dolognak, ez csak…

- Rendben - bólint, és nem hagyja, nem is akarja, hogy tovább beszéljünk erről, pedig szerintem nagyon is kellene. Harry határozottan furcsán viselkedik… - Írt a programvezetőség. Szerződést akarnak bontani.

- Várható volt - húzom el a szám, és elnyomom az aktuális szál cigim, hogy egy újat gyújtsak meg. - Mit írtak pontosan?

- Azt, hogy be kell mennem a papírok miatt - feleli, aztán én is előkapom a telefonom, hátha vár rám is egy emal. - Nem fogják visszafizetni a díjakat, amiket befizettem.

- Elbaszott banda - morgok, és közben azt olvasom, amit nekem írtak. Tőlem nem kérik, hogy menjek be, csak annyit mondtak, hogy kipostázzák a szerződéseket, nekem pedig alá kell írnom, és visszaküldeni. Gyorsan visszaírok, hogy Harry papírjait is nyugodtan tegyék a borítékba, mert még itt lakik, jelenleg is nekem dolgozik, csak egy másik munkakörben. - Tudod, hogy ha bármire szükséged van, csak kérned kell, ugye? Semmi nem múlik azon, hogy visszakapod-e a befizetett pénzeket, vagy sem.

- Nem akarok rajtad élősködni - rázza meg a fejét egyértelműen. - Nem ezért vagyok itt.

- Akkor az ötletem se tetszik, hogy adjak neked egy saját hitelkártyát? Pedig a sugardaddyd akartam lenni - biggyesztem le az ajkam, Harry pedig egyből felnevet, és óvatosan közelebb jön, hogy az ölembe másszon. Talán tényleg túl erőseket ütöttem, mert a mozgása még mindig nem természetes. - Azt hiszed vicceltem, de tényleg akartam adni. Az élelmiszer vásárlások meg egyebek miatt.

- Szeretlek - leheli a számba, aztán csókol. Lágyan, és finomabban, mint valaha bárki. - Mesélsz nekem azokról az időkről, amikor még bárzenész voltál?

- Istenem, mintha egy előző életben lett volna - sóhajtok fel, és hátradőlök a napozóágyon, őt pedig húzom magammal, így már teljesen összegabalyodva fekszünk. Pont, mint az igazi szerelmesek. - Kicsi korom óta imádtam a zenét. Soha nem volt ez nagyon komoly, általában csak a zuhany alatt énekeltem, mint kb mindenki.

- Én sosem énekelek a zuhany alatt - kuncog a nyakamba. - Szerintem ez csak egy sztereotípia.

- Érdekes, nálunk az egész család csinálta - mosolyodom el, és szinte hallom magamban, ahogy anyu énekelt mindig, amikor a fürdőben volt. Egészen kicsi srác voltam még, talán nyolc éves, amikor minden este lekuporodtam a fürdőszoba ajtajába, és hallgattam a hangját. Bárcsak megtehetném még ma is. - Mindegy, szóval zeneőrült voltam. Mindig szólt valahonnan. Aztán a gimiben alapítottunk egy bandát. Énekeltem benne, de nem éreztem jól magam. Nem tudom miért, valahogy talán az a zene nem az én stílusom volt, ezért otthagytam őket.

- Istenem, ma nagyon bánhatják, hogy hagyták - nevet fel, én pedig felé fordulok, hogy az orrom a tincsei közé fúrjam. Szeretem, ha nevet. - Mi volt utána?

- Elkezdtem gitározni - folytatom a történetet, és közben a cigiért nyúlok, hogy rágyújtsak még egy szálra. - Amikor már egészen jól ment, akkor pedig dalokat írni. Csak magamnak. Soha senkinek nem mutattam meg, vagy adtam elő, kivéve anyát.

- Imádta, ugye?

- Mindig - gyengül el a hangom, mert azt hiszem, életem legfájóbb pillanatai azok, amikor anyáról beszélek valakinek. Harry szorosabban ölel, és az ujjai a pólóm alá kúsznak, hogy közvetlenül a bőröm cirógathassa. Mostanra már egészen hűvös a késő őszi idő, ezért azonnal kiráz a hideg a lágy érintéstől a nyirkos levegőn. - Ő volt, aki arra biztatott, hogy menjünk, és intézzünk fellépéseket hétvégente a közeli pubokban. Persze még kiskorú voltam. Tizenhét. Szóval ő volt, aki beszélt a tulajokkal, és egy csomó helyen felléphettem. A gázsi nem volt nagy, de nagyon is jó zsebpénz volt, így el tudtam vinni a csajom kajálni, vagy ilyenek.

- Csak barátnőid voltak a gimiben? - A hangja óvatos, talán nem biztos benne, hogy milyen kérdést tehet fel nekem, és milyet nem, de nem hinném, hogy komolyan akkora szörnyeteg lennék, akitől ennyire félni kell.

- A gimiben igen - bólintok, és próbálom felidézni, hogy mikor kalandoztam először egy sráccal. - Talán pont azután volt az első élményem egy fiúval, miután végeztem a suliban, és szakítottunk a barátnőmmel. Ő egyetemre ment, engem viszont nem vettek fel oda, ahova menni akartam.

- Hova jelentkeztél?

- Nagyon sok kérdésed van - vigyorodom el, ő pedig felemeli a fejét és már mondani készül valamit, de az ajkaira teszem az ujjam, aztán megcsókolom, hogy elhallgattassam. - Nem bánom, csak megjegyeztem.

- Szeretnélek jobban ismerni - vallja be végül, és egy halvány pír szökik az arcára, mielőtt újra a nyakamba temeti azt.

- A zeneművészeti szakra - vallom be, és bár ez akkor egy nagy sérelem volt, hogy nem vettek fel, ma már csak mosolygok rajta, hiszen mindent elértem, amit akartam. Sokkal többet is, mint amiről álmodhattam, és szakadatlanul tartom, hogy nekem vannak a világ legjobb rajongói, még ha nagy árat is fizettem érte. - De mivel tényleg semmi közöm nem volt a zenéhez, azon kívül, hogy autodidakta módon megtanultam gitározni, meg addigra egy kicsit zongorázni, és énekelgettem, nem annyira meglepő, hogy nem jutottam be. A felvételin mindenki olyan volt, mint Mozart meg Bach… Azok a stréberek mindent tudtak a zenéről, én meg semmit. Csak élveztem.

- És nézd meg hova jutottál.

- Igen - bólintok, és szívok egy nagyot a cigimből, mielőtt folytatom. - Ők valószínűleg ma karmesterek, vagy szimfonikus zenekarokban nyomják, ami jó, csak mint látod, nem az én világom. Jobb, hogy így alakult.

- Hogyan volt tovább?

- Folytattam a bárzenélést, de kicsit komolyabban - nyúlok oldalra, hogy a hamutartóba tegyem a maradék szálat, amíg iszom egy korty kávét. - Egy egész estényi repertoárt írtam meg, és gitáron vagy zongorán kísértem minden dalt. A környék összes pubjában és bárjában zenéltem, és szépen lassan saját közönségem lett. Olyanok, akik csak azért ültek be pont arra a helyre aznap este, mert tudták, hogy ott lépek fel.

- Ez csodálatosan hangzik - leheli a nyakamba, és finom puszikat hagy a bőrömön. - Mindent a saját erődből értél el.

- Hát… Mondjuk, hogy mindennek megfizettem az árát - javítom ki, mert azért nem volt minden annyira tiszta és sima ügy, amikor Simon is a képbe került. - Talán másfél vagy két éve éltem ebből. Volt egy kis lakásom, amit béreltem, bár tény, hogy anya sokszor segített. Még húsz éves se voltam, de úgy éreztem, boldog vagyok. És aztán… divattá vált, hogy az emberek felvegyék a koncerteket és feltegyék az internetre. Sokan rögzítették a kedvenc számaikat tőlem, és Youtube-on láttam viszont magam.

- Akkor gondolom így indult - bólint egyet a vállamon fekve. - Így talált meg Cowell?

- Igen - felelek egyből, és szinte látom magam előtt a napot, amikor történt. - Felkutatta, hol fogok fellépni aznap este. Nagy volt a tumultus a kocsmában, és nem is igazán értettem mire fel. Nem volt megszokott. Aztán az egyik hangosító srác, aki a mikrofonokat és hangszórókat állítgatta, mondta, hogy egy híresség van itt. Teljesen be voltam zsongva, és a legjobb formám akartam nyújtani. Ez volt Simon - sóhajtok fel, és még a fejem is ingatom az idétlen hülyegyerekre, aki úgy viselkedett, mintha az atyaúristen szállt volna le a földre közéjük. - Amikor végeztem, egy magas, fekete öltönyös pasi lépett a színpad mellé, és azt mondta, Mr. Cowell beszélni akar velem, és ha nyitott vagyok rá, akkor tartsak vele. Persze, hogy vele mentem.

- Már akkor is ilyen seggfej volt?

- Nem - nevetek fel, mert imádom, hogy Harry ennyire nyíltan utálja őt. - Igazából nagyon kedves volt, és előzékeny. Elvitt vacsorázni, és elmondta mi az, amit ígérni tud, ha hajlandó vagyok vele dolgozni. Hát… szóval így kezdődött minden.

- Érdekes, mennyire utálom a Cowell jelenséget, mégis hálásnak kell lennem neki, mert nélküle talán soha nem találkozunk - darálja el mély hangon, aztán fölém kerekedik, hogy továbbra is a nyakamba bújva öleljen, és ezúttal már apró harapásokkal is tarkítsa a csókjait. - Meglovagolhatlak?

Azonnal felemelem a fejét, hogy a szájába nyaljak, és fel akarok kászálódni, hogy bemenjünk, de Harry nem hagyja. Csak nagy nehezen leszenvedi magáról a nadrágját, az én melegítőmet pedig a combomra tolja. - Itt. Itt akarom.

- Akkor csendben kell lenned - morgom a mellkasába, ő pedig máris szűkölve dönti hátra a fejét. - A szomszédok nem látnak, de közel vannak.

Nincs még talán egy órája se, hogy benne voltam, ezért nem is szentel túl nagy figyelmet magára, csak egy kis nyálat használ, ahogy hátranyúl, és két perc alatt elintézi magát. Közben én is folyatok magamra egy nagy adagot a saját nyálamból, mert azok után amiket ma mondott, a legutolsó dolog, amire vágyom, hogy fájdalmat okozzak neki. Tudom, hogy most ő sem vágyik rá. Van amikor bármit megadna azért, hogy a határait feszegessem, de azt hiszem, mára túl sok volt belőle.

*

Ahogy megjósoltam, csupán néhány nap kellett ahhoz, hogy a média üvöltése egy kicsit halkuljon. Még mindig cikkeznek. Néha a telefonom is megcsörren, de amikor látom, hogy ismeretlen szám, egyszerűen ignorálom. A házból maximum akkor lépek ki, ha a srácaimhoz megyek, Harry pedig ha az egyetemre, szóval abszolút túlélhető a dolog. Ennek ellenére Simon mégis úgy viharzik be a házamba, mintha itt lakna, és egy mappát dob a dohányzóasztalra, amikor leül mellénk a kanapéra. Harry el akar húzódni, de nem hagyom, ezért Simon faszságait kénytelen úgy végighallgatni, hogy hozzám dőlve, szinte félig az ölemben ül. Csak annyit engedek neki, hogy letegye az asztalra mindkettőnk kontrollerjét.

- Épp elfoglaltak voltunk, szólhattál volna, hogy jössz. - Próbálom visszatartani a vigyorom, de nagyon nehezen megy, mert Simon komolyan fortyog valamin.

- Nagyon sajnálom, hogy megszakítottam a videójátékozást, gyerekek, de fontos dologról kell beszélnünk - magyarázza, és kinyitja a mappát, hogy képeket dobjon az asztalra. Mindegyiken Harry van, ahogy autóval hol kifelé, hol pedig behajt a házam kapuján. - Ennek véget kell vetnünk. A pletyka elindult, és senki sem tudja ki ez a fiú, azt pedig egyáltalán nem értik, miért mászkál a házadban minden nap. Harrynek el kell költöznie. Épp csak túl vagyunk a Linette-féle balhén. Komolyan több kell?

- Nem értem - szólal meg Harry mély, és tárgyilagos hangon. Hölgyeim és uraim, Dr. Stylest köszönthetjük köreinkben. Érzem, hogy ezt imádni fogom, ezért csak hátradőlök, még mindig Harry combján tartva a kezem, és hallgatok. - Szóval azért, mert egy mindenki számára heteroszexuális híresség házában gyakran látnak egy idegen férfit, szerinted egyből tudni fogják, hogy szeretők?

- Az emberek nem hülyék, kedvesem - válaszol kimérten Simon, és újabb papírokat vesz elő a dossziéból. - A találgatás arra, hogy ki vagy, már elindult. Engedd meg, hogy idézzek: “Vajon milyen kapcsolat köti össze a két fiatal férfit?” “Louis Tomlinson új csapatban játszik?”

- Istenem, hát szólalj meg a médiában, mint Louis menedzsere! - emeli fel egy kicsit a hangját, és ebből pontosan tudom, hogy mennyire ideges, mert Harry nem gyakran csinál ilyet. - Mondd el, hogy a személyes jogi tanácsadója vagyok, de felőlem azt is mondhatod, hogy a takarítója. Egyáltalán nem ez a lényeg. Ezer magyarázat lehet arra, miért látnak itt gyakran.

- Igaza van - bólintok, mert Simon robbanni készül, és nem akarom, hogy egyedül Harry vigye el a balhét. Ki akarok állni mellette. - A legegyszerűbb talán az lett volna, ha nem is jogi munkakört adsz neki, hanem a személyes titkárommá teszed. Akkor az is indokolt, hogy miért él velem. Na meg, hogy miért ágyaz be utánam… - nyalom meg a szám, és Harryre nézek, de Simon egyből folytatja.

- Senkinek nem kellene tudni arról, hogy veled él - rázza meg a fejét, és ezúttal ingatlanokról szed elő ismertetőt. Mi a fasz? - És nem is fogják megtudni, mert Harrynek el kell költöznie. Nem vagyok hajlandó erről tárgyalást indítani. Az idő most nagyon nem kedvez ezeknek az idióta pletykáknak.

- Az idióta pletykák tulajdonképpen a valóságot tükrözik - húzom fel a szemöldököm. - Milyen lakások ezek? Hol vannak? - Ahogy kimondom a szavakat, Harry egyből felém kapja a fejét, de megszorítom a combját, és máris ellazul.

- A cég tulajdonában, és nem túl messze ahhoz, hogy bármikor átruccanhassatok egymáshoz - morogja, és kiteríti az összeset, csak hogy Harry választhasson. - Ingyen és bérmentve lakhatsz bármelyikben ezek közül, amíg teljesen túl nem leszünk ezen az egészen.

- Nem költözöm el - rázza meg a fejét Harry, Simon pedig úgy néz rá, mintha nem értené, milyen nyelven beszél. - Az egésznek semmi jelentősége, soha nem látnak minket félreérthető szituációkban. Mindketten odafigyelünk.

- Fogalmad sincs, mibe tenyerelsz, kisfiam - néz rá Simon, a tekintete szikrákat szór, és ez a hangnem már közel sem szórakoztat úgy, mint az eddigi csatározásuk. Azt nem fogom hagyni, hogy fenyegesse Harryt.

- Az ingatlan Louis tulajdona, így csak akkor kell elmennem, ha ő maga rak ki - vág vissza, és ha őszinte akarok lenni, ezzel a Harryvel én se szívesen packáznék. A szemöldökét ráncolja, a hangja mély és rekedt. - Addig semmit sem tehetsz. Most pedig… ha nem bánjátok, elugrom zuhanyozni, Louis megizzasztott ezzel a játékkal.

Ezt a mosolyomat már képtelen vagyok visszatartani, és még utána is nézek, ahogy eltipeg a szobája felé. Azt hiszem, itt lenne már az ideje, hogy felcuccoltassam a hálómba, mert semmi értelme, hogy minden holmija idelent legyen.

- Ne vigyorogj, ezzel még nem végeztünk - morogja Simon, ahogy visszapakolja a papírokat és a képeket a mappába. - Ez a srác veszélyes, Louis…

- Ó, igen - nevetek fel, de Simon kivárja, tudom hogy ettől még el fogja mondani, amit akart. - Harry a megtestesült gonosz. Ugyan már, Simon. Maximálisan megbízom benne, hogy nem a pénzemért van velem, vagy hogy leleplezzen, és tényleg óvatosak vagyunk. Senki nem fog megtudni semmit. A pletykák pedig épp annyira nem érdekelnek, ahogy az elmúlt években is leszartam őket.

- Csakhogy papíron már felnőttél, Louis - veti felém, és előkotorja a rezgő mobilját, de nem válaszol, csak kinyomja, hogy folytathassa. - Most fiatal tehetségekért felelsz, és a saját karriered is pengeélen táncol. Anyád halála óta nem tettél le semmi értékelhetőt az asztalra. Senki nem fog a végtelenségig várni rád, a rajongók tele vannak kételyekkel, és akkor még egy homokos botrány is? Mindent el fogsz veszíteni.

- Neked! - dőlök előre, és a szavakad a fogaim között szűröm felé. - Neked semmi jogod azon pattogni, hogy homokos vagyok! A rajongóim száz évet is várnának rám, és nem azért mert én olyan jó vagyok, hanem mert ők elképesztőek. És már megmondtam, nem készülök előbújni, ahogy arra is odafigyelünk, hogy egymáshoz se érjünk mások jelenlétében. A magánéletemet pedig úgy élem, ahogy én akarom. Megszabhatod azt, hogy ki legyek a kamerák előtt. Minden szavam előre a számba adhatod. Bármire rákényszeríthetsz, ami a karrieremmel kapcsolatos. De a házamban, a saját szabadidőmben, nem mondhatod meg, hogy kivel érezzem jól magam. Az az idő elmúlt.

- Holnap a versenyzők házában találkozunk - áll fel mellőlem, és minden további szó nélkül hagyja el a házam. Hallom, milyen agresszívan bőg fel az autó motorja az udvarban, mielőtt elhajt. Csak kikapcsolom a tévét, és miután kikapok egy üveg sört a hűtőből, Harry szobájába megyek. Ő még a zuhany alatt van, ezért csak lehuppanok az íróasztala előtti kényelmes irodai székbe, és várok. Egész kellemesen berendezte, átrendezte a szobát. Sokkal otthonosabb lett. Égősorokat tett az ágya mögötti falra, az éjjeliszekrényén pedig gyertyák és virágok. A szemben lévő komód tetején van néhány kép, ami csinos keretben van. Anne-t felismerem kettőn is, de senki mással nem találkoztam még. A fotók mellett egy párologtató van, és közelebb sétálok, hogy megszagolhassam. Édes illat. Sokszor éreztem már Harry ruháin, de azt hittem talán valami parfüm, ami már elkezdett elillanni. Ahogy itt állok, megakad a tekintetem egy fotón, ahol Harry egy sráccal áll, szorosan összekarolva, és idétlenül vigyorognak. Fogalmam sincs, ki lehet ez, de nem is kell sokáig találgatnom magamban, mert Harry hangjának simogatása a fülem mellett pont akkor érkezik, amikor a teste melege megcsapja a hátam. Észre se vettem, mikor jött be a szobába.

- Jamie. A legjobb barátom volt - mondja lágy hangon, de nem ér hozzám. - Két éve halt meg egy autóbalesetben, amikor Spanyolországban jártak a barátnőjével. A lány túlélte, de kómába esett. Hónapokra.

- Ez szörnyű.

- Amikor magához tért, mindenki számára világos lett, hogy amnéziája van - folytatja a rémes történetet, de közbe ellép mögülem, és felkapja az ágyra készített alsóját, aztán a haját törli szárazra. - Végleges. Semmire nem emlékezett. Újra meg kellett ismernie a családját, a barátait… Mindig azt gondoltam, ő a szerencsésebb közülünk. Én mindig tudni fogom, hogyan veszítettem el a legjobb barátom, de ő csak történetekből ismeri a fiút, aki egykor a mindene volt. Neki nem fáj, mert csak egy idegen lett számára, akiről képeket mutatnak neki.

- Igazad van - bólintok, és kortyolok egyet a sörömből. Még soha nem beszélgettünk ehhez hasonló témákról. Anya elvesztése a legrosszabb dolog, ami történt velem egész életemben, de még soha nem beszéltem róla nyíltan Harryvel. - Egy nap… Majd elmesélem én is, hogy min mentem keresztül néhány évvel ezelőtt.

- Nem sürgetlek - rázza meg a fejét azonnal, és amikor felkapja a pólóját, meg egy melegítőt is, közelebb sétál, hogy megcsókoljon.

- Te viszont mesélj nekem Jamie-ről - mosolyodom el, aztán az ágyhoz húzom, hogy ledőljünk rá. - Érdekel a múltad is, Harry. Nem csak a jelenünk.